Jodi Picoult: Larger Than Life

Ez a kisregény előzmény Jodi Picoult Leaving Time című, októberben megjelenő új regényéhez, és annak egyik főszereplőjét, Alice-t mutatja be, aki elefántokat tanulmányoz. 

Botswana, 1999. Alice megment egy kiselefántot, akit nem akar elmozdulni anyja teteme mellől. Nem lenne szabad beleszólni a természet rendjébe, de Alice már többször szegett szabályt, és nem tudja otthagyni a gyászoló bébit. Egy, a rezervátumban bújtatott elefánt azonban nem könnyű eset, és hamarosan fény is derül Lesego ottlétére... Közben visszatekintések révén megismerjük Alice gyerekkorát, anyjával való kapcsolatát, tudományos érdeklődésének kialakulását, és ami még ezeknél is izgalmasabb: betekintést nyerünk az elefántok életébe is.  

Teljességgel elfeledkeztem és elkanyarodtam már jó ideje egy nagyon is kedvelt és kedvenc témámtól a könyvekben: az állatoktól. Imádom az állatokat és olvasni is róluk, és annak idején nem véletlenül faltam a Gerald Durrell könyveket, még a vulkáni nyulak is érdekeltek... :) Az elefántokba most teljesen belehabarodtam, és elámultam, hogy milyen nagyon keveset tudok róluk. És nem csak a "közismert" érdekességekre gondolok, mint az "elefántok nem felejtenek" jellegű mondások, amik kiváló memóriájukra utalnak, és nem is csupán az, hogy tudnak könnyezni. Jodi Picoult beleásta magát a kutatásba - és biztos vagyok benne hogy a teljes hosszúságú könyv ilyen szempontból is még érdekesebb lesz - és sok információmorzsát nyújt, amik egytől-egyig újak és érdekesek. Az elefántok akár hat tonnásak is lehetnek, matriarchális hordákban élnek, az állatvilágban a leghosszabb ideig, 22 hónapig vemhesek, és igen, valóban tudnak sírni, de ami még meglepőbb, gyászolni is a halottaikat... Sőt, még azt is megtudtam, hogy 1916-ban előállítottak, majd felakasztottak egy elefántot gyilkosságért...

Örülök, amikor így kinyílik a világ, és nagyon köszönöm Jodinak ezt az élményt, és a virtuális popón billentést, hogy igenis térjek vissza olyan olvasmányokhoz, amiket régen nagyon is szerettem.  

Forrás

Amellett, hogy az elefántokról mesélt tények nagyon érdekes, az érzelmi húrokat is a megszokott módon mesterien pengeti. Kétszer is könnyeztem rajta, nem gondoltam hogy ennyi minden belefér egy ilyen rövidke történetbe, Jodi mégis belezsúfolta amit csak lehetett, anélkül, hogy egy pillanatig is úgy éreztem volna, hogy sok. Elgondolkodtató és megható, több szinten is. 

Nagyon tetszik a novella magyar címe is: Szelíd vadak, de éppoly találó a Larger Than Life is.

Forrás 

Forrás

Bár itt ül a polcomon vagy 15 olvasatlan Picoult regény, mégis, ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy azonnal olvassam a Leaving Time-ot, annyira magával ragadott ez az előzménynovella, és még a részletet is elolvastam a végén, pedig nem szeretek előre beleolvasni a könyvekbe, amikor még nem olvashatom őket igazán. 

Értékelés: 10/10 Kedvenc lett, bár csak egy aprócska történet, mégis nagyon magával ragadó, torokba gombócot szorító, és alig várom, hogy többet megtudjak Alice-ről, Jennáról, Serenityről és az elefántokról... Azt hiszem Jodi ezeket a szálakat olyan szépen fogja összeszőni, hogy talán az eddigi legjobb regényére számíthatunk. 

Korábban >itt< írtam az első előzménynovelláról, és a könyv megjelenéséről. 

A százéves ember, aki kilépett a mozivászonra

Tavaly tavasszal olvastam a százéves embert, és imádtam. Amikor megtudtam, hogy film készül ebből is, egy kicsit megijedtem, vajon hogy fog menni a megvalósítás, mennyire lesz gördülékeny, mennyire fér bele kvázi a 20. század történelme másfél-két órába, úgy, hogy még röhöghessünk is párat. 

A svédekre úgy fest, rá lehet ezt bízni. Amióta a Millenium-trilógiát (Stieg Larsson) láttam filmen, azóta birizgálja a csőröm, hogy néha jobb, ha valami nem amerikai - stílusában és kivitelezésében sem. Mindenesetre megnézném az amerikai változatot is a százévesből - ha lenne -, mert annyira szeretem a sztorit. 

A film castingja ki-vá-ló. Imádtam a szereplőket - szinte mindenki hasonló volt a könyvben bemutatott karakterhez -, és a magyar szinkront is (Rudolf Péter, Liptai Claudia, Szabó Győző) Sztálin elvtárs is nagyon jól lett kiválasztva, és úgy egészében, a megvalósítás remek. Külön köszönet, hogy senki sem "mázas", senki sem tökéletes és nem szépségideál! A színészek Svédországban *dobpergés* emberek (!), és nem viaszbábuk, akiken nincs egy ránc, egy deka háj hastájékon, vagy egy félreálló hajszál. Az amerikaiak elleshetnének néha ezt-azt...

A két szál, a múltbéli és a jelenlegi kalandok zökkenőmentesen kapcsolódtak egymásba, és minden lényeges pont belefért - még Szonja az elefánt is! :D Egészében elég könyvhű volt. :) 

Jókat röhögtem, imádtam a gyorsított magyarázós, poénos részeket, ahogy a hullák sorsára fény derült például. Külön öröm volt felismerni Budapestet az itt forgatott jelenetek láttán.

Hiányoltam viszont Kim Ir Szen és Mao Ce-tung felbukkanását, azért egy jó nagy szelet kikanyarítását jelentették a filmből. Keveset szerepel Herbert Eistein is sajnos, de a mosodás kalamajka kifejezetten jól lett megoldva, és emlékeztetett Forrest Gump és BB közös jelenetére. :)

Ami még nem tetszett hogy talán túlzásba vitték, Allan mennyiszer és mennyire van bepiálva. Persze eláztak rendesen a regény lapjain is, de azért mégis, egy rövidített verzióban azt is jobban kellett volna érzékeltetni, hogy valamivel néha azért le is nyűgözte őket, és nem volt tökfej sem, sőt, okos, értelmes a maga módján és józan paraszti eszével. Kevéssé lehetett kivenni miért is volt különleges szellem.
Na de ezeket leszámítva, még a petúniaágyás is stimmelt, hogy oda lép ki az ablakból... :D

Ahogy az lenni szokott, azért úgy vagyok vele, hogy a könyv sokkal többet adott, és sokkal jobban is tetszett, de a film is megért nálam egy 10/8,5 pontot, és érdemes volt beülni rá.

Ja, és még annyit, olvastam valahol, hogy kifogásolták, az Allan Karlssont játszó színész, Robert Gustafsson maszkírozását és játékát. Szerintem sokkal jobb volt így, hogy ugyanaz az ember játszotta a fiatalkorától kezdve végig, és úgysem lehetett volna igazán idős - hihetően ennyi idős - emberrel eljátszatni a szerepet. A maszk és az alakítás is teljesen jól hozta Allant, és meggyőzően adta el Gustafsson az öreges allűröket, mozdulatokat, a lassúságot, mindent.

Ez egy ilyen kicsit szétszórt poszt, mert valahogy ezt egyrészt ismerni, másrészt látni kell, és egyszerűen: szórakozni rajta, akármelyik formájára is "fizet be" az ember. :)

Trailer:

A képek jelenetek a filmből, forrás: google.com

Robbantásügyi szakértőnek lenni kifizetődő

 Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűnt

Motoszkált bennem, hogy el kell olvasnom A százéves ember…-t, de olyan nagyon mégsem vonzott. Nem tartom jó ómennek, ha „viccesnek”, mi több, az év legviccesebb könyvének kiáltanak ki egy könyvet. Az elején is úgy voltam vele, hát ebből ugyan mi fog kisülni, humorosnak sem éreztem, sőt, jött az a sok-sok politikai és történelmi utalás, ami riasztónak tűnt. Később rájöttem, jól bizonygatták sokan, hogy ez egy amolyan Forrest Gump történet. És vicces is, de úgy egészében lehet átlátni a humorát, szarkazmusát, iróniáját… egy egész élet, egy évszázadnyi élmény tükrében, ami nem más, mint Allan Karlsson, a százéves ember élettörténete.

Sosem hittem volna, hogy nevetni fogok egy könyvön, amiben atombomba van, és Sztálin…

Allannel a 100. születésnapjának délutánján találkozunk, akkor, amikoris úgy dönt, ő bizony nem akar részt venni az otthonban saját születésnapi ünnepségén, ezért aztán különösebb cél nélkül fogja magát, és kimászik szobája ablakán (nyugalom, földszint!), átgyalogol a virágágyáson, és aztán újabb apró döntések sorozataként odajut, hogy megkaparint egy pénzzel teli bőröndöt, hidegre tesz néhány maffiózót, barátságot köt egy Szonja nevű elefánttal, és bizony sorozatgyilkosság körözött bűnözőjévé válik – legalábbis a rendőrség és a sajtó szerint.

"- Miért jártok kamionnal? 
– Van nálunk egy elefánt is. 
– Elefánt? 
– Szonja a neve. 
– Elefánt? 
– Ázsiai. 
– Elefánt? 
– Elefánt. 
Bosse egy ideig némán töprengett. Azután azt mondta: 
– Az elefántot is loptátok? 
– Nem, azt azért nem mondanám. 
Bosse újra elhallgatott. Azután azt mondta: 
– Grillcsirke sült krumplival a vacsora. Megfelel?"

De ez tulajdonképpen mind semmi, Allan élettörténetéhez képest, amit a jelenkori, 2005-ös szállal párhuzamosan ismerhetünk meg, és ami átível a 20. századon, születésétől, egész addig, amíg a két szál össze nem fut a jelenben. És hát mit Karlsson úrnak némi félreértésből elrabolt pénz?… Korábban szinte egész Európa, Amerika és Ázsia történelmét ő irányította apró, finom szálak mozgatásával. Alig végzett iskolákat, mégis robbantásügyi szakértő lett, tudta hogy kell atombombát gyártani, tudta hogy kell egyszer erre, másszor arra tendálni kicsit a politikában – ami mellesleg cseppet sem érdekelte soha –, ismerte az összes fontos történelmi személyiséget a században, és nem is akárhogy: Truman, Churchill, Sztálin, Kim Ir Szen, Mao Ce-tung vagy Nixon csak néhány azok közül, akiknek ha azt mondták Allan Karlsson keresi őket, azt felelték: "áh, szervusz Allan, hogysmint?", és már hívták is ebédelni, kávézni, vagy épp hozzávágtak néhány százezret a megfelelő pénznemből... Allannel rengeteg dolog esik meg véletlenül, jókor van jó helyen, vagy épp rosszkor rossz helyen, és ebből adódóan váratlan és lehetetlen helyzetekbe bonyolódik. 

„A politikával az a helyzet, hogy nem csak szinte teljesen felesleges, hanem feleslegesen bonyolult is.”

Imádtam Allan viszonyulását a politikához, és azt, ahogy egyszerűen csak a maga érdekeit tartotta szem előtt, de mindezt olyan sztoikus nyugalommal tette, és olyan egyszerű alapelvek vezérelték, amiken nem lehet mást tenni, mint derülni egy kicsit.
Ez a rész volt az, ahol először azt mondtam magamban, Allan tényleg kicsit Forrest Gump:

"Ha nem hiányzott volna a pálinka. Allan pontosan öt évig, és három hétig bírta. Akkor azt mondta:
- Most már szeretnék inni valamit. De itt nincs semmi. Ideje odébbállni."

Mindezt persze hol? A Gulagon, Vlagyivosztokban, öt év után... :D Mint amikor Forrest Gump bejelenti, hogy egy kicsit elfáradt a futásban, és hazamegy. :)
Jajj, és még Herbert Einstein is... egy kicsit mint BB :))

„ – Így jár, aki nem vigyáz – mondta Allan a lába előtt heverő, öntudatlan kínai katonának. – Jobb ha nem próbálsz versenyt inni egy svéddel, hacsak nem vagy finn, vagy legalább orosz.”


Allan elképesztő egy figura, de a többiek se semmik - a pitiáner tyúktolvajtól kezdve az évtizedeken át egyetemeket végző utcai büfésen át, a szabadszájú vörös bigéig -,  akiket a kaland során a véletlen folytán összehoz a sors. Szép kis csapat verbuválódik belőlük, és a képtelen történetből csavarodik egy még képtelenebb is a végére.

Senki ne ijedjen meg a történelmi, politikai részétől, nem volt száraz, és észre se vettem, már sodortak az események tovább. Nem mondom, hogy hangosan röhögtem, ez a könyv nem úgy vicces, ahogy a reklámja sugallja, hanem tényleg, egészében, ahogy összefutnak a szálak, ahogy meglátod, hogy Jonasson, a szerző mekkora háttértudással rendelkezhet, hogy ezt így összerakta, hiba nélkül, években, elnökökben, politikai irányzatokban, atombombában stimmelve... Elképesztő. Abszurd helyzetekkel és helyzetkomikummal van tele, és nem idegesítően és erőltetetten próbál megnevettetni. :) Pedig, amilyen ronda a borítója, nem hittem volna, hogy ilyen okos történetet rejt magában.
A Forrest Gumpon kívül emlékeztetett még Az ember, aki túl keveset tudott című filmre is, ami szerintem szintén szenzációs, persze kicsit másként. :)

Értékelés: 10/10 Megfakult már a kezdeti értetlenség és a posztópapucs emléke, megérdemli a max pontot, annyira jót szórakoztam ezen a lüke Karlssonon. :) Imádtam!
A könyvet melegen ajánlom Apukámnak, még jobban fogja imádni, mint én. :)

A végére pedig néhány szép, száz év feletti ember képe az alábbi linken: >100+ emberkék<