Alice Hoffman: The World That We Knew

“If you do not believe in evil, you are doomed to live in a world you will never understand. But, if you believe in it, you may see it everywhere, in every cellar, in every tree, along streets you know and streets you've never been on before.”

Ilyen remek sorokkal indít Alice Hoffman regénye, a The World That We Knew, azonban sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet. Alice Hoffman az évek során Gaimanhez hasonlóan átcsúszott nálam a kiszámíthatatlan szerzők közé. Van, hogy nagyon imádom, amit ír, van, hogy egyáltalán nem értem, ugyan mit is szeretek Hoffmanban. Nos, ez a könyve az utóbbi kategóriába tartozik. Viszont csak egy pár sort fogok idevetni róla, hiszen kb. 30%-nál azt mondtam ne tovább, nem pazarlok rá több időt, és félbehagytam. Addigra is már nagyon meguntam, hogy újrahallgatok részeket, nem köt le, nem találom, hol tartottam, stb. Ez nem jellemző nálam az audióknál, szóval rögtön éreztem, hogy nem stimmelünk a könyvvel. 

A témaválasztás erős, második világháború, zsidóüldözés. Belevisz némi misztikus szálat is, életre hívnak benne ugyanis egy gólemet, ami a Lea nevű lánykát hivatott megvédeni a köteten át. Érdekes egybeesés, hogy itt is gólemről volt szó. Egyik előző olvasmányomban, Dan Brown könyvében szintén fontos szerepet játszott ez a mitikus lény. 

Nem igazán sikerült kapcsolódnom a történethez, a történelmi fikciós és a misztikus részeket egyaránt unalmasnak éreztem. Sajnos valamiért viszkettem a szereplők nevétől is, tudom, ez piszlicsáré apróságnak tűnik, de valahogy kínzásnak éreztem volna azt is, hogy továbbra is Ettie, Lea és Ava nevei visszhangozzanak a fejemben a felolvasás további óráiban is. Valamint a nem párhuzamos tekintetű kishölgy is idegesített a borítóképen - khm, tudom, külsőség ez is, de akkor is. 

Próbáltam különféle napszakokban, különböző lelkiállapotban hallgatni, de minden alkalommal az egyik fülemen be, a másikon ki lett a végeredmény, és sajnos a felolvasásnak is nagy szerepe volt ebben, elég rossz felolvasót választottak, aki motyog. Olyan volt, mintha őt sem kötné le igazán a szöveg. 

Hiába tettem a várólista csökkentős könyvek közé, a The World That We Knew most oly módon csökkenti a várólistámat, hogy félbehagyottan kerül le róla. 

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem fogok már Alice Hoffmant olvasni, várnak még tőle könyvek, de azért nem örülök az ilyen bicsaklásoknak. A The Ice Queen szerepel tőle még az idei vcs-listán, az össz TBR listámon pedig még több másik cím is. 

David Foenkinos: Charlotte

A Book Lovers okozta csalódást enyhítette, hogy ezt a remek könyvet olvastam vele párhuzamosan.

Katacita ajánlására figyeltem fel a regényre és miatta is szereztem be, idén pedig várólista csökkentésbe tettem, hogy végre ne tologassam tovább. Kata is alig várta már, hogy végre olvassam.

Nem könnyű és nem is könnyed olvasmány, Charlotte Salomon élettörténete. Egy tragikus sors portréja a könyv, amit szerzője soronként ír, hogy közben levegőhöz jusson. Amíg nem jutottunk el ehhez a rövid, de torokszorító vallomásig, addig furcsának találtam a szakadozott szöveget, aminél minden mondat újabb sort kap. A magyarázat azonban a maga egyszerűségével átkeretezi, validálja a non-konvencionális szerkesztést, írásmódot.

Charlotte Salomon 26 évesen életét vesztette Auschwitzban, rövidke életébe mégis annyi minden fért bele... Hiába a tőmondatok, a szikárság, a szenvedélyes művészlélek átsugárzik az egyszerű megfogalmazáson. Ezen kívül pedig a szerző rajongása is lépten-nyomon érezhető, ahogy ezzel a könnyvel megőrzi és hirdeti Charlotte Salomon életművét. Bevallom korábban sosem hallottam róla, de a kötet miatt böngészni kezdtem, és megismertem a stílusát, képeit, valódi arcát a festményeken és fotókon keresztül. David Foenkinos története abszolút a valóságból merít, azt írja meg, miközben végtelenül alázatos marad, és egyszerű, rövid formában, lecsupaszítva tárja elénk ezt a sok szenvedéssel tarkított életet. A sors nem kímélte Charlotte-ot; ha nem lett volna elég a sok családi tragédia (szinte hihetetlen az öngyilkosságok sorozata a családon belül... ), a zsidó származás tragédiája is ott van, a 2. világháború idején. Hiába menekült el Dél-Franciaországba, ott is utolérték és begyűjtötték. 

Rendhagyó tiszteletadás ez a regény Charlotte-nak, amit a különleges ritmus és forma még inkább feledhetetlenné, erőteljessé tesz. 

A szerző többször is kiszól a regényből az olvasóhoz, ami engem általában zavarni szokott, azonban itt, ahogy bejárja Charlotte életének állomásait, és közben az olvasóhoz is szól, teljesen helyénvalónak tűnt ez a ritkás "kikacsintás". 

Ha nem ismertétek eddig Charlotte Solomont, ezt az introvertált zsenit, akinek nagyon rövidre szabták hányatott életét, nézzétek meg a képeit, olvassatok róla a neten, vagy ha van kedvetek, David Foenkinos szemein át. 

Leben? Oder Theater? Forrás.

Forrás.

A borítókép egy önarcképe a festőnőnek, >itt< megtekinthető teljes méretben. 

Anomáliák

Forrás.

Fura, amikor két, látszólag teljesen különböző könyvet összeköt valami nagyon alap dolog. Jelen esetben ez a dolog egy anomália megléte. Egymás után olvastam Hervé Le Tellier: Anomália és Kate Quinn: Signal Moon című könyvét. Utóbbi csak egy rövidebb, novella hosszúságú történet volt.

Hervé Le Tellier: Anomália

A Gouncurt-díjas kötetben az Air France Párizs-New York járatának utasaival találkozunk. Minden fejezetben más szereplőt mutatnak be röviden az elején, és minden fejezet valami meglepővel zárul. Hamarosan azonban kiderül, egy anomália miatt ugyanaz a járat, ugyanazokkal az utasokkal kétszer száll le. 2021. márciusában, majd 2021. júniusában is... Az eltelt hónapokban az egyes szereplők élete sok esetben gyökeresen megváltozott, vagy épp akár... véget ért. De legtöbbjüknek szembesülni kell azzal, hogy hirtelen kettő lett belőlük, méghozzá - leszámítva a március és június közt eltelt időszakot - ugyanazokkal az emlékekkel, tudással és érzésekkel. 

Hatalmas csapattal dolgozik az FBI és a kormány, hogy kiderítsék, mi is történhetett. De ki lehet ezt vajon deríteni? Másolat? Féreglyuk? Szimuláció? 

Képbe kerülnek más országok államfői, a média reakciója, és vallási kérdések is. Ki teremtette a második gép utasait? A különféle vallások hogyan tudják ezt kezelni, magyarázni? A vallási vezetők kerekasztal beszélgetése és a konszenzus szerintem kifejezetten jó volt. 

Az utasok életútjai közt akadtak érdekesek - a kedvencem a bérgyilkos volt (oh-lala) -, de sokaknál érdektelen a befejezés, vagy nagyon egyszerűen oldódnak meg a megkettőződés okozta problémák. Talán valahogy nem volt elég konfliktus összességében. Az író, Victor számomra kicsit elvont volt, nem is nagyon értettem a könyvéből idézett részeket, illetve a motivációit sem, de az ő története kilógott a többi közül, egyedi volt. A könyv, amit a könyvön belül ír, egyébként az Anomália címet viseli... 

Az idősebb férfi, André és Lucie (?) szálát jól alakította a szerző, különösen a különbségeket a Március és Június alakok sorsára való tekintettel. Sophié viszont teljesen kiszámítható volt, Slimboyé pedig borzasztó halovány. (A többiekre meg nem is emlékszem.)

Mi lenne, ha valami ilyesmi tényleg megtörténne? Hogy reagálna az adott ország kormánya? (Mondjuk nyilván nem mindegy ki vezeti éppen, a könyvben az USA élén még Trump.) Mi lenne a duplikátumok sorsa? Te magad hogy viszonyulnál a duplikátumodhoz? Hová vezetne a vallási kérdések, az eredet piszkálása, a médiamegjelenések? Kiből mit hozna elő a félelem az ismeretlentől? Megoldás lenne-e egy, a tanúvédelmi programokhoz hasonló új identitás, új élet? 

A könyv rengeteg elgondolkodtató kérdést feszeget, de őszintén szólva magától a történettől én egy kicsit többet vártam, illetve legalábbis azt, hogy jobban lesz megírva. Bár francia a szerző, nagyon amerikai az írás, átlagos, nincs saját hangja, stílusa. A különféle szereplők is egyhangúan vannak elmesélve. A bérgyilkos szálán, reakcióján kívül van még egy-két meglepetés, de a regény vége befejezetlen - persze mondhatjuk, hogy nyitott, és mindenki úgy gondolja tovább, ahogy szeretné. De bennem az motoszkált, hogy Le Tellier egyszerűen nem tudta sehogy befejezni. Persze utána az is szöget ütött a fejembe: valóban a szemére vethetjük, hogy egy ilyen lehetetlen helyzetet nem tud "megoldani"? Viszont azt pl. tényleg nem egészen értem, hogy a rezgéshullám a végén bír-e konkrét jelentőséggel is, vagy csak egy ilyen minden élőn átrezgő lírai befejezésként akarna rezonálni? 

Science-fiction, de az anomália furcsaságai ellenére földhözragadt, a történések földi léthez köthető problémáit boncolgató regény, ami bonyolult, szokatlan témát tálal, mégis kicsit túl egyszerűen.

Az én ízlésemnek egy fokkal furább és értelmetlenebb volt az egész, mint ami tetszeni szokott, de azért nem bánom, hogy elolvastam. 

A szimulációban élünk-e kérdés pedig azt hiszem elég disturbing, de nyilván abszolút benne van a pakliban - hiszem miért is nem találkoztunk más értelmes lényekkel...? Talán csak azért lehetséges ez, mert így van kitalálva... 

Mindenesetre a lelkem nyugodtabban elvan a "féreglyuk" vagy a "fénymásoló" teóriákkal. :) De ezzel én is csak a könyvben leírt emberi viselkedésmintákat igazolom.

Nektek mi a véleményetek? 

Kate Quinn: Signal Moon

A történettel kicsit visszatérünk a The Rose Code-hoz, a Bletchley Parkhoz és a kódfejtéshez. Lily Baines 1943-ban, Yorkshire-ben figyeli a rádiójeleket, és jegyzi szorgosan a kódokat, egyre kevesebb reménnyel a szívében, hogy ennek a háborúnak valaha vége lehet, és hogy egyáltalán van értelme annak, amit csinál.

Egyik este egy nagyon szokatlan adást fog a rádiója, egy amerikai hajóról. Feletteseinek is jelenti, de nem tartják fontosnak, sőt nyilván hihetetlenné is válik minden, amikor kiderül, a rádión 2023-at emlegettek... Matt Jackson segélykiáltása az adás nagy része, és Lily végighallgatja, ahogy hajóját találatok érik, majd, minden bizonnyal haláltusáját vívja. A felcsipegetett információk alapján Lily úgy gondolja, valahogy mégis kapcsolatot fog tudni teremteni Mattel, még mielőtt ez a tragédia bekövetkezik vele a jövőben.

Időutazás, régi típusú rádiók, egy, a körülmények miatt csak plátói kapcsolat, amibe mégis sok kedvesség és mosolyra fakasztó apró részlet belefér. 

Tetszett, mert a jobbféle Quinneket idézi, és nem akart több lenni annál, ami. Egy anomália révén két korszak összeér néhány órára... 

Forrás.

Barack Obama: A Promised Land

No offense, Mr. - Former - President, I'm a huge fan, but your wife does this waaay better.

Avagy az én drága Obamám egy kissé szófosó. Nem volt rossz könyv, egyáltalán, alapos, pontos, az elnökség sok aspektusáról mesél - a klímakonferenciákkal kapcsolatos dolgok, a kínaiakkal való egyeztetés, a Putyinnal való találkozás mind-mind nagyon érdekes színfolt, de ezek az epizódok rengeteg egyébbe vannak beágyazva, amik inkább unalmasak és hosszadalmasak, vagy csak jóval több történelmi, világpolitikai, gazdasági tudás (és érdeklődés) kéne hozzájuk. Igen, ilyenformán nyilván magamat is kritizálom ezzel, de ez nem az én asztalom. Míg Michelle írása bárki számára élvezetes, inspiráló és kellemes tud lenni, a férjét olvasni sokkal munkásabb.

Örültem volna több családi anekdotának, részletnek, de vajmi keveset mesél ezekről, a kampánnyal, munkával foglalkozik folyton. Akármilyen intelligens és empatikus ember, azért nem lehet egyszerű együttélni vele Szétszórtsága is meglepő. Tud persze rendszerezni, de a könyvön is érezni lehet a csapongó történetmesélést, és gondolom szegény szerkesztőket is megvétózta folyton, hiszen ezzel az 1100 oldalas monstrummal se jut el még az első 4 éves ciklusa végéig sem. :D

Ez most ilyen rövid értékelés, mentes az obamás szómenéstől. Olvassatok Michelle-t! :) Idén szeretném sorra keríteni az új könyvét is, a The Light We Carry-t. A Promised Land  második etapra viszont szerintem nem nevezek be.  

Egy jó idézet azért, a végére: “The truth is, I’ve never been a big believer in destiny. I worry that it encourages resignation in the down-and-out and complacency among the powerful. I suspect that God’s plan, whatever it is, works on a scale too large to admit our mortal tribulations; that in a single lifetime, accidents and happenstance determine more than we care to admit; and that the best we can do is to try to align ourselves with what we feel is right and construct some meaning out of our confusion, and with grace and nerve play at each moment the hand that we’re dealt.”

Kate Quinn: The Diamond Eye

Elég nehéz visszatérni egy korábban befejezett könyvhöz, úgy, hogy optimistán üresen hagytam a posztvázlatot, mondván áh, úgyis lesz egy csomó gondolatom, és mit nekem frappáns felütés a poszthoz! Nos, most, hogy már több mint egy hónap eltelt, mióta befejeztem Kate Quinntől a The Diamond Eye-t, kicsit berozsdásodottnak érzem a gondolataimat róla, de mindenképp szeretnék róla beszámolni. 

Kate Quinntől nálam az Alice Network és a The Huntress állnak döntetlenben a dobogó legfelső fokán, mindkettő remek, gördülékeny, izgalmas és sokrétű sztori, nagyon jó karakterekkel. A The Rose Code hozzájuk képest csalódás volt. A The Diamond Eye pedig szép csendben leül a két véglet közé. Története kicsit kilóg a sorból, hiszen ténylegesen Ljudmila Pavlichenko életét meséli el, annak memoárját követve. Persze a korábbi Kate Quinnekben is megjelentek valós alakok a történelemből, de azért mégsem ragaszkodott ennyire a szerző az igazi élettörténethez, mint Pavlichenko esetén.

Mila Pavlichenko szovjet mesterlövésznő volt, akinek nevéhez több mint 300 megerősített áldozat fűződik - hát a jó ég tudja hogy kéne ezt magyarul írni, confirmed kill az angolban, fogalmam sincs hogy mondják szépen, de a lényeget úgyis értitek, hogy hány embert gyilkolt le a csaj. Lady Death néven is emlegették. 

Halálos célkeresztjén kívül ami még különlegessé tette Ljudmila Pavlichenkót, az Eleanor Roosevelttel való barátsága. 1942-ben ugyanis részt vett egy körúton az Egyesült Államokban, hogy rávegye a szövetségest egy második front kialakítására Európában. Beszédeket mondott, interjúkat adott, lelkesített.  

Quinn nagyon sok mindenben ragaszkodott a Pavlichenko-memoárban leírtakhoz, úgy mesélte el az életét, házasságát, könyvtári munkáját, majd katonai sikereit, sérüléseit, és az amerikai utazás élményeit, ahogy azok valóban megtörténtek, sokszor szóról-szóra azokat a mondatokat adva a karakterek szájába, amik valóban elhangzottak. Amiben megőrizte a szabadságát, és amitől regényessé válhatott a történet az egy elképzelt merénylet Roosevelt ellen, illetve a szerelmi szál alakulása. Az epilógusban kitér Quinn ezekre a változtatásokra, apróbb és nagyobb kacskaringókra amiktől érdekesebb, izgalmasabb, vagy csak egyszerűen otthonosabb lett a könyv. 

A szerelmi szál, bár nem volt rossz, néhol nekem kicsit érdektelen volt, illetve fura volt számomra a "váltás", nem akarom leírni a konkrétumot, az spoiler lenne. De ez a rész teljes fikció volt amúgy, és mint fordulat és végkifejlet, működött. 

Kémia mindenképp volt a második férj és Mila közt. Vicces volt a keresztnevek egyezése is - persze nem volt zavaró, mivel a másik Alexeit nem Alexeinek emlegették, hanem vezetéknevén, Kitsenkónak. De jó volt, ahogy Mila puffogott ezen egy sort, hogy na, ez is egy Alexei. :D 

A sebész Alexei igazi hamisítatlan hatalmaskodó seggfej figura. Nem kedveltem. A fiuknak nagyon jó neve van, Rastislav, amit Slavkanak becéznek. 

A nevek persze egy dolog, a karakterek jól kidolgozottak voltak, bár kissé sótlanok. 

Nyilván, mivel ez egy háborús témájú könyv, vannak sérülések, vannak áldozatok, vannak veszteségek. Meglepő módon számomra a legszörnyűbb egy olyan szereplő halála volt, aki annyira nem is játszott fontos szerepet a könyvben, és nem is szerepelt olyan sokat... Mégis megrázó volt. 

A verdikt összességében részemről, hogy jó könyv, fordulatos, olvasmányos, de annyira mégsem tudtam beleesni, annyira mégsem tudott sodorni, mint más történetei Quinn-nek. Nem tudta elérni, hogy várjam a visszatérést az olvasáshoz, kicsit túlírt volt, technikai részletekben is túlságosan bővelkedett helyenként, és sokszor úgy éreztem inkább a végét várom már. 

Két érdekes összefoglaló cikk Pavlichenkóról és Eleanor Rooseveltről: >itt< és >itt<.

Elizabeth Wein: Code Name Verity

Annyiszor jött már szembe velem ez a könyv, az összekötött csuklós borítóval, és annyi méltató értékelést olvastam róla, hogy úgy gondoltam, nem hagyhatom ki, főleg, hogy mostanában keresem és kedvelem a második világháborús történeteket - főként, ahol nők állnak a középpontban. De sajnos meg kell állapítanom, nem véletlenül van ez a vörös pöttyösök közt a KMK-nál (Fedőneve Verity címen jelent meg magyarul), amik közül nemigen választok... Nekem egy cseppet halovány volt, Kate Quinn meséjéhez és karaktereihez képest meg pláne. Az az élmény még nagyon friss, így óhatatlanul is összemértem a kettőt. 

A történet két nagy egységre oszlik. Az elsőben az eleinte névtelen elbeszélő írásban rögzíti a Gestapo foglyaként a történetét, kódokkal, repülőgép típusokkal, hadászati információkkal együtt. De igazából mesél, méghozzá a másik főszereplőnk, Maddie Brodatt szemszögéből adja elő kettejük történetét. 

Maddie pilóta, és ő vezette a gépet, amikor a két barátnő kényszerleszállást hajtott végre Franciaországban, egy náci megszállás alatt álló területen. 1943-ban járunk egyébként, egy kitalált, Ormaie nevű városban. Julie - mert később kiderül azért a neve - így került az ellenség kezére, kínzások és vallatás kereszttüzébe. 

Maddie a könyv második felében "jut szóhoz", és egy egész másfajta hangot, stílust kapunk tőle, majd szép lassan összeáll az egész kép is, Julie-val együtt. 

Tagadhatatlan, hogy meg tudott lepni a fordulataival a könyv, egy helyen teljesen meg is rökönyödtem, hogy mi történt (az a bizonyos Kiss me Hardy-s rész, amit mindenki idéz, kontextus nélkül), mégsem nyűgözött le, mégsem csavart az ujja köré, és ennek az az oka, hogy a történet maga, szinte végig, egyszerűen szólva unalmasnak hat. Hiába a barátság, és bajtársiasság szép modellezése, ha közben a szöveg nem mozgat meg, nem köt a szereplőkhöz. Rengeteg az adat, repüléssel kapcsolatos tudnivalók felsorolása, részletek, amik végképp érdektelenek. Valahogy az egész nem elég gördülékeny. Akadozó, vontatott, és lehetett volna rövidebb, feszesebb is. Elveszik a részletekben, mégis felszínes. 

A szereplők nem rosszak egyáltalán, de nem kötődtem. A barátságuk se volt olyan sodró és erős, mint amit az erről való áradozások kapcsán elképzeltem - a megrökönyödésre okot adó jelenet persze abszolút nyerő, de ezen kívül sem ártott volna valamit jobban felépíteni köztük. :/ 

Egy Nina Markova után (A vadásznőből) egy Maddie Brodatt nekem elég gyenge volt... Julie-ba is bőven fért volna még tartalom, töltet. 

A végén a szerző jegyzetét, magyarázatait élveztem, elmondja hol, hogyan, miért alkalmazott némi szerzői szabadságot. Külön jó volt, hogy említi Bíró Lászlót és a golyóstollat, ami szintén szerepel a könyvben, mint fantasztikus újdonság - bár akkor még elvileg kereskedelmi forgalomban nem volt kapható.  

Összességében közepes élmény. Nem bánom, hogy megismerkedtem vele, de javarészt csak malmoztam és vártam, hogy megtudjam, mi is a kulcs, és mi fog történni, és a stílusa sem tudott megfogni.

Keresek, ennél jobb, női pilótákkal és hírszerzőkkel foglalkozó, háborús könyveket, kémregényeket! :D 

Eoin Dempsey: White Rose, Black Forest

A vadásznő után nem akaródzott elszakadni a második világháborús témától, így ismét egy ehhez kapcsolódó regényt választottam, de bár ne tettem volna... Sajnos automatikusan nem lesz jó egy könyv, csak azért, mert ebbe a korszakba helyezik, és azt hiszem én sem fogok már ilyen magabiztosan rárepülni bármire a témában, Eoin Dempsey írása után...

A főszereplő Franka Gerber, aki a Fehér rózsa mozgalom résztvevőivel szimpatizált, ezért börtönbüntetést is kapott, és ennek letöltése után visszatér az erdőbe, családja régi kunyhójába. Véget akar vetni az életének, azonban ekkor szó szerint belebotlik egy lezuhant ejtőernyősbe, Luftwaffe egyenruhában... Franka nem tudja otthagyni a sebesültet, akinek mindkét lába eltört. Elvonszolja a kunyhóba, és ápolni kezdi. Éberen ugyan kifogástalan németet beszél a férfi, fájdalmai lázálmában azonban angolul szólal meg. Nem sokáig sikerül fenntartani az álcát, egy John Lynch nevű kém a sebesült, igen fontos küldetéssel, ami az egész háború kimenetelét  megszabhatja. 

Vajon keresik őt? Vajon egyszercsak betoppan a Gestapo? Vajon valaki gyanút fogott?

A történet cselekményéről nem mondanék többet - bár igazából sajnos ennél sokkal több nincs is benne, rémesen kiszámítható az egész, és óvodás a történetvezetés is. Úgy próbál tenni, mintha nem lenne teljesen lineáris, egy-két visszaemlékezés révén ugyanis megismerjük a mozgalom diákjait és Franka családját, de semmi meglepetés nincs az egészben. Erőltetett fércmű, második világháborús díszlettel mögötte... Bármikor és bárhol játszódhatott volna ez az egész, az amerikai hegycsúcsokban is, egy teljesen más történelmi korban, vagy bennszülött törzsek közt Afrikában, annyira sablonos, amivel dolgozik. !!!SPOILER!!! Jaj szegény sebesült fazon, aki a rendszer ellen van, megtalálja a szintén rendszerellenes lányka, aki emberbaráti szeretetből felkarolja (ez is őrülten erőltetett - nővér vagyok, az a dolgom, hogy segítsek bárkin, na persze...) veszélybe sodorva ezzel magát is, és persze conveniently addig nem is érkezik meg az ellenség, amíg meg nem gyógyul a sebesült, és el nem tudnak kezdeni menekülni, és csodával határos módon át is tudnak szökni a megfelelő határon a megfelelő helyre - két kiba*ott törött lábbal, amiről frissen került le a sín - még egy újabb sebesülést - egy mellkaslövést no less! -  is hihetetlen módon túlélve... És még egymásba is szeretnek kicsikét, persze zéró kémiával. Aha... -.-'  !!!SPOILER VÉGE!!! 

Pont ezt utálom a mindenféle szerelmes-romantikus regényekben: semmi mélység, semmi lényegi elem, a háttér elmosása, végtelen naivitás és egyszerűsítés. Hát ez nekem nem megható és megindító történet, hanem szimplán bárgyú. 

Unalmas, közönyösen mesélt sztori, szív nélkül, tárgyilagosan; két olyan főszereplővel, akik egyszerűen nem elegek ahhoz, hogy a hátukon vigyenek egy történetet. Két dimenziós figurák, további, még náluk is haloványabb, sztereotipizált mellékalakokkal. 

Nagy csalódás, és még egy lapáttal rátett, hogy audióban hallgattam, Napoleon Ryan felolvasásában, és egyszerűen borzalmas a felolvasás! Én még nem találkoztam hivatalos audiobookkal, ahol ennyire szar lett volna maga a felolvasás (az mvgyosz hangosok közt akadnak gyöngyszemek, de azt hagyjuk). Stúdióminőség persze, de ez a szerencsétlen balfácán nem tudja hogyan is kéne élvezhetővé tenni egy audiobookot... Nincs levíve a hangsúly a mondatok végén. Mindenhol felfelé kanyarítja, baromi bosszantó, emiatt állandó kérdésként lebegnek a mondatok, pocsék. 

Frankát pedig elváltoztatott hangon adja elő, rémesen, fejhang felé tendálva. És valamiért már az elejétől keveri a főszereplő lány nemét! Igen, a nemét. She helyett többször he-t olvas fel hozzá, her helyett hist... Emiatt az elején nagyon figyeltem, hátha valami hasadt személyiség lesz, és ennek jelentősége van, hát nem... :/ My bad, hogy ilyen összetettséget vizionáltam ehhez a könyvhöz, aminek a legbonyolultabb része is olyan, mint a 1,5 évesnek való Duplo. 

Napoleon Ryan által olvasott könyvet soha többet nem vagyok hajlandó a fülembe rakni, de az is biztos, hogy óvatos leszek a 2. vh-s témával is, mert úgy látszik ezt is el lehet cseszni azért.
Eoin Dempsey-t pedig végképp nem fogok olvasni, pont azt testesíti meg a 2. vh-s, és a romantikus irodalomból, amit kerülök, mint a pestist.
Egyébként a szerző férfi, engem meglepett, nem tudtam kit rejt ez a név. 

Magyarul Fehér rózsa címen jelent meg tavaly a kötet. A cím a náci rezsimmel szembeni ellenállásnak állít emléket. A Fehér rózsa mozgalom diákokból állt, és röplapokat készített és terjesztett, amíg el nem fogta, és ki nem végezte őket a Gestapo. Ha Kate Quinn írna erről, na azt elolvasnám szívesen. 

Ajánljatok nekem JÓ háborús könyveket! :) 

Kate Quinn: The Huntress

Kate Quinn nekem egy abszolút váratlan szerelem volt tavaly májusban a The Alice Network-kel.  Nem tudtam, mire is számíthatok, egyáltalán milyen műfajú lesz a könyv, amit majd olvasok, de teljesen magával ragadott a stílus, a mesélés, a remek karakterek, a történelem egy érdekes szelete, tele bátor nőkkel. Következő könyvére, A vadásznőre is igaz mindez, és egy sodróan izgalmas, összetett sztorit kaptam, amit elejétől a végéig nagyon élveztem.

A vadásznő három szálon fut, három, egymástól látszólag távol álló szereplőgárdát követve.

Az egyik főszereplő Jordan McBride, aki apjával él a 2. világháború utáni Bostonban. Jordant komolyan érdekli a fotózás, nagyon szeretne fotós lenni. Őszintén örül, amikor apja új szerelemre talál, és a családjuk kiegészül Annaliese-zel, és az ő kislányával, Ruth-szal. Remekül alakulnak a dolgok, Jordan mégis emészti magát néhány különös apróság miatt Annával kapcsolatban...

Aztán megismerkedünk Ian Grahammel és Tony Rodomovsky-val, akik náci háborús bűnösöket üldöznek, és számoltatnak el brit földön. Ian rögeszméje, hogy kézre kerítse a mindeddig megfoghatatlan háborús gonosztevőt, akit vadásznőnek neveztek - Die Jägerin -, és mindezidáig csak hideg nyomra bukkantak vele kapcsolatban. Ian annyira magáénak akarja tudni a válogatott kegyetlenkedéseiről hírhedtté vált nőt, hogy gyakorlatilag már bármire képes lenne...

És aztán előkerül Nina Markova, akinek az életét több idősíkon követhetjük, egészen az apjával töltött kisgyerekkortól a tajgán, a 2. világháborús bevetéseken át, Ianék irodájáig a háború utáni időszakban, a könyv jelenében.
Nina repülni akart, és ebben semmi nem állíthatta meg. A jelentkezési folyamatot kikerülve állít oda Marina Raskova csapatához, és kerül be Jelena mellé navigátornak a szovjet légierő csak nőkből álló alakulatához. A németek Die Nachthexen - Night Witches néven emlegették a vad, mindenre elszánt csapatot, akiktől volt is okuk félni.

Forrás.

Az egészben a legjobb, hogy ez tényleg igaz. Marina Raskova és Bershanskaya is létező személyek voltak, és az 588. számú, csak nőkből álló bombázóalakulat valóban a Night Witches névre hallgatott. 

A kötet végén a szerző jegyzetében sok egyéb más információ is szerepel, amik mind-mind megtörtént események. Ezekből rengeteg apróság lett integrálva a történetbe - akár a repülőszárnyra való kimászás, a végzetes éjszaka, amikor annyi repülőt kilőttek, vagy épp két ádáz nőalak, akikből Quinn összegyúrta Die Jägerin alakját. A vízinimfák, a Ruszalka-tó, a nácivadászok, és az Amerikába szökött bűnösök is szóba kerülnek, és mindez rendkívül gazdag hátteret ad a könyvhöz. Nagy és alapos kutatómunka áll mögötte, és igazán hiteles, úgy, hogy közben mégis egy nagyon fantáziadús, kitalált történetet mesél el. 

Egy kevéssé ismert, nagyon izgalmas szelete ez a történelemnek, és nagyon örülök, hogy megismertem - pláne hogy nem száraz tananyag részeként, hanem Ninával. Egyértelműen Nina részei voltak a kedvenceim. Igazi badass ruszki hősnő, nem csak valami mondvacsinált papírmasé szereplő. Kőkemény és mindenre elszánt. És vajon kit akar ő is elkapni mindenáron ...? A válasz természetesen Die Jägerin. :) Kedveltem Iannel és Tonyval alkotott hármasukat, a szenvedélyt, az elszántságot. 

Jordan is erős nőalak, nem totojázik, tud az ösztöneire hallgatni, nem kényeskedő, és a lényegre koncentrál. Tonyt sem vonja feleslegesen kérdőre, amikor rájön a mozgatórugókra, hanem habozás nélkül áll a jó ügy oldalára. :) Szeretem Quinn nőit, mert nincsenek meg bennük a nyafka, határozatlan vonások, amik agyoncsapják a női karaktereket. És kedvelem azt is, ahogy szerelmi szálakat bonyolítja, finoman, szinte csak mellékesen, nem zavaróan alakulnak a szereplők romantikus kapcsolatai. Pont amire vágyom: van románc, de nem az a lényeg, anélkül is megáll a lábán a könyv, és a történet fősodrán és izgalmain van a hangsúly. 

Nina, Ian, Tony, Jordan és a vadásznő még sokáig velem lesznek. 

Külön öröm volt magyar szavakkal is találkozni a kötetben, kiváltképp érdekes volt ez az audio verzióban! :) De nagyon tetszett és hangulatos volt az a néhány orosz kifejezés is, amit belecsempészett a szerző. 

Ó, és a The Alice Networkből ismert Eve Gardiner is feltűnik egy jelenetben - nagyon szuperek az ilyen apróságok, amivel megörvendeztetik a szerzők a rajongókat (fan service, hát mondjatok erre egy jó magyar szót! :D De lehet felőlem orosz is!).

Értékelés: 10/10 Remek történet, sokrétű, gördülékeny, csak ajánlani tudom! 

Egy kedvenc újraolvasása - Levelek Skye szigetéről

Jessica Brockmole könyvét 2014 nyarán olvastam először, és már akkor feljegyeztem magamnak, hogy ez bizony valamikor újraolvasandó lesz, angolul. A magyar verziónál maradtam most, de nagyon is lehetséges, hogy eredetiben is elolvasom egyszer. 

Sokszor tartok az újraolvasásoktól, mert úgy érzem ehhez 100%-os bizalom kell a szerző és a kötet felé, és van ugyan néhány bevált kötetem, sorozatom, amiket bármikor újra kézbe veszek, féltem, hogy most mi lesz az eredmény. Mi lesz, ha nem fogom érteni, öt évvel ezelőtti énem mégis mit szeretett annyira ebben a történetben? A Levelek Skye szigetéről, jelentem, kiállta a próbát. ♥ Már az első néhány levéllel teljesen elvarázsolt - újra -, és sodort magával a története, ami csak nagy vonalakban maradt meg az emlékezetemben. 

Őszintén szurkoltam a szereplőknek, és próbáltam kigondolni, vajon hogyan is érnek majd össze a szálak. Bámulatosan részletgazdag a könyv, rövidsége ellenére. A múlt és jelen szálainak keveredése remekül van megoldva, és egy valódi érzelmekkel, valódi tragédiákkal teletűzdelt, két világháborún átívelő, szenvedélyes levélregény kerekedik belőle.

És mindez úgy indul el, hogy egy bohó amerikai egyetemista  rajongói levelet ír egy skót költőnőnek... 

Elspeth és Davey levelei kezdettől magával ragadóak, hangulatosak, és az apró, de mégis sorsfordító pillanatok, a titkok és bonyodalmak egyre közelebb hozzák őket egymáshoz. A két szereplő közt finoman, lassan alakulnak ki a gyengéd érzelmek, és érdekes megfigyelni, hogy látják a világot, milyen hibákat követnek el - akár többször is - , miben változnak. 

Általában nem állhatom a romantikus regényeket, de ez nagyon közel áll a szívemhez, és benne van abban a szűk kupacban, amiket szívesen kiemelek, és igazán tudok kedvelni a műfajból. Van benne báj, humor, és izgalom is. Nem éreztem kiszámíthatónak, és egy pillanatra sem laposodott el. Minden kis mozzanatát szerettem, a szimbólumait, a visszatérő dolgokat, pl. a Huckleberry Finn kötetet, vagy a zoknikat. :) Külön szerettem, hogy Davey mennyire szeretett olvasni, falta a könyveket, és még a hadifogságba is küldetett magának Elspeth-tel olvasnivalót. 

Néhány könnycseppet elmorzsoltam rajta ismét, és jóleső érzéssel töltött el, sőt, felemelő volt. Bebizonyította ez a regény, hogy igazi kabátkönyv nekem, és bármikor bizalommal nyúlhatok utána.

Nem utolsósorban pedig eszembe juttatta Zenka régi, emlékezetes posztját, az Episztoláris szilkét. :D Ez a két, nem éppen köznapi szót ebből a levélregényből tanultuk meg. ;) 

Kate Quinn: The Alice Network

Kate Quinn regényét nehéz felcímkézni. A történelmi romantikus bár bizonyos szempontból illik rá, a The Alice Network mégis sokkal több ennél. Kellemes meglepetés volt, főleg hogy nem számítottam nagy történetre, sokszínűségre, összetettségre, csak egy mondhatni könnyedebb, de persze a háború viszontagságaival átszőtt sztorira.

Több volt ebben a könyvben, és sokkal jobb stílusban is, mint számítottam rá. Kate Quinn remekül ír, hangulatos és gördülékeny. Tetszett a történetszálak alakítása és tetszettek a karakterei is, ezek az erős és bátor nők, akik kockára tették az életüket a háborúban, hogy kémkedésükkel előrevigyék a jó ügyet. Nem csak világháborús kémregényt kaptam, hanem fejlődésregényt, sőt vérbeli thrillert is, egy leheletnyi románccal. 

Azért is különösen izgalmas a könyv, mert az első és a második világháborút is érintjük a két történetszálon. Az egyik 1947-ben Charlie St. Clare-t követi nyomon, aki édesanyjával Svájcba készül egy kis "beavatkozásra" egy nem kívánt terhesség miatt... Charlie-t azonban nem érdekli más, mint hogy eljusson Eve Gardinerhez, aki talán tud valamit elveszett unokatestvéréről, Rose Fournier-ról... Eve szála pedig 1915-től indul, amikor is beszervezik kémnek egy női szervezetbe, Alice hálózatába. A Le Lethe-ben lesz felszolgáló, Lille-ben, ami kiváló alkalom arra, hogy kihallgassa a német tiszteket. Kiválóan beszél franciául, németül és angolul is, de mindezt titkolnia kell. A főnöke, a kollaboráns René Bordelon gyanakszik rá eleinte, de aztán más jellegűvé válik az érdeklődése...
Eve és Charlie szála meglepő módon érnek össze a a Rose után való nyomozás során, és igazán döbbenetes dolgokra jönnek rá. A lezárás krimibe/thrillerbe fordul és ettől válik igazán izgalmassá a dolog: élet-halál hajszává válik a kérdezősködéssel induló nyomozás. 

Eve remek karakter. A múltbéli szálból ismerjük meg igazán jól őt, és érthetjük meg a jelenét, a motivációit, a sérüléseit (mind a fizikait, mind a lelkieket). Eve Gardiner a legjobb kémek közé tartozott, értékes és fontos információkat csempészett ki, miközben mindenkivel elhitette, hogy ő csak egy egyszerű, dadogós lány, Marguerite Le Francois. Rendkívül érdekes volt, ahogy elmesélték az üzenetek rejtegetését, továbbításának módjait. Rizspapírra írtak, iszonyatosan pici betűkkel, és a hajtűikbe csavarták, kontyaikba rejtették például az üzeneteket. Különböző álcáik voltak, személyazonossági papírok több névre, és rengeteg egyéb praktikájuk. Látszik, hogy alapos kutatómunka van a regény mögött.
Egész lenyűgöző, hogy ez a hálózat valóban létezett, és hogy Kate Quinn a regénybeli Lili-t is valós személyről, Louise de Bettignies-ről mintázta. Ő volt a hálózat feje, Alice Dubois álnéven is.

A háború persze nem játék, és nem csak csacsogó információcsere volt, hanem kőkemény lebukásveszély, következmények, megtorlások, áldozatok is... Felkavaró volt és kegyetlen.

Magyarul a Maxim adta ki.

Charlie St. Clare-t először nem kedveltem, főleg az első pár fejezet után. Csetlő-botló, nem kifejezetten érdekes alaknak tűnt, nem is volt különösebben szimpatikus... Aztán mégis megszerettem. Ügyesen és rétegről rétegre bontotta ki őt a szerző, és tette érthetőbbé az érzéseit, gondolatait, döntéseit, és egyre erősebbé a jellemét. Szembe tudott nézni a kihívásokkal. Finn-nel alkotott párosukat eleinte furának találtam, de megkedveltem őket; a mogorva skót és a céltalan jenki az őszinteségük miatt illettek igazán össze. :)

Hosszú könyv, de egyáltalán nem túlírt. Részletes, de minden részlet, minden leírás nagyon érdekes és fontos. Ahogy befejeztem, úgy éreztem szívesen elkezdeném újra elölről. :)
Csodás könyv a nők lelkierejéről, a női barátságról, de a kitartásról is.

Egyébként ha a most divatos "spoiler without context" módszerrel akarnék élni, ehhez a könyvhöz egy Baudelaire szobrot tennék ide illusztrációnak... Esetleg még egy Lugert. Aki olvasta, tudja miért.

Két érdekesség még a végére:
- a könyvet Reese Witherspoon is beválogatta a könyvklubjába
- bár még nincsenek hírek megfilmesítésről, egy jópofa képzeletbeli casting van a szerző honlapján, parádés szereposztás lenne! :) A felsorolt összes csodás színésznőt el tudnám képzelni Eve Gardiner megszemélyesítőjeként, és Christoph Waltz tökéletes lenne René Bordelon szerepében - egyébként is többször felsejlett a Becstelen Brigantyk emléke a könyv olvasása közben.

Viktória királynő és Abdul - a film

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy könyvesből filmessé változik a blog - PuPilla sasol? -, megnyugtatok mindenkit, egyáltalán nem erről van szó. Több könyves bejegyzés is várakozik a sorára, elmaradtam jó néhány poszttal ilyen-olyan események miatt, és véletlenül úgy esett, hogy a Csábítás című film után megint egy adaptációról írt poszttal jelentkezem. A Viktória királynő és Abdul, ami Shrabani Basu könyvéből készült, és igaz történet az alapja, nemrég került a mozikba. 

A könyvet az Athenaeum adta ki. 

Különösen izgalmas az, amikor a történelemnek egy addig nem ismert kis darabkáját villantja meg egy alkotás, egy kis titkot, olyasvalamit, amiről a történelemkönyvek nem szoktak beszélni... Az uralkodók magánügyei, az udvartartás kisebb-nagyobb titkai mindig módfelett érdekesek, és az ilyen apróságok miatt gyakran elkezd foglalkoztatni az adott történelmi kor, és az akkori események - pedig nem vagyok éppenséggel a történelem nagy rajongója. Talán, hogy jobban megkedveljem, olyasmiket kellett volna tanítani az iskolában is, hogy Viktória királynőnek volt egy, a szívéhez igencsak közelálló indiai szolgálója, akit ki is emelt a szolgálók sorából, s ezt az udvartartása nem nézte jó szemmel...

Jelenetek a filmből.

Abdul Karim azért érkezik a királynő színe elé, hogy népe nevében átadjon egy érmét az uralkodónak. Magassága miatt esik a választás a fess indiaira, akivel küldenek egy kicsit köpcösebb, alacsony alakot is, Mohammed Bukshot. A királynő hamar a kegyeibe fogadja Abdult, és barátok, bizalmasok lesznek. Abdul hamarosan munsivá avanzsál, ami egy tanító-féle, és többek közt hindi ás urdu nyelvre is tanítja őfelségét. 

A film szerintem csodálatos volt. Nem számítottam nagy durranásra: egy egyszerű történetre az alacsony és a magas rangú barátságáról, közhelyes konfliktusokkal, kis gejl-érzéssel, és néhány poénnal persze, ehelyett azonban egy sokkal összetettebb élményt kaptam, és ezt őszintén nem vártam... Meglepett és megörvendeztetett. A film nagyon sok érzelmi húrt megpendít, és közhelyesség nélkül merül el olyan témákban, mint a rangbeli, rasszbeli, hitbeli, értékrendbeli különbségek; hátrányos megkülönböztetés, barátság és az élet értelme. A kedves és megható pillanatok egyensúlyban vannak a kissé bohókásabb, humoros részekkel. Az eltúlzott udvari etikett, és az udvartartás szereplőinek alakítása már-már karikatúraszerű, mégis pont a szórakoztatóság határán tud maradni, és ettől igencsak élvezetes. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor mindenki elől elveszik a tányért, amint Viktória királynő befejezte az evést. A mellékszereplők pedig egytől-egyig zseniálisak, a pökhendi Bertie hercegtől Ponsonbyn át Dr. Reidig, aki különösen komikus, amikor árkon-bokron át rohan, hogy átadjon egy kárörömre okot adó információt a többieknek.

Rendkívül érdekes volt az is, hogy mutatták be a nagyon idős királynő és a nála sokkal fiatalabb Abdul kapcsolatát. A valóságban 14 évet ölelt fel botrányos barátságuk, a filmben talán ha 2-3-at, így itt kicsit más volt a dinamika. Nagyon-nagyon finoman egyensúlyoztak azon, hogy vajon volt-e itt szerelmi kötődés is. Az érzelmek igen mélyek voltak köztük, de nagyon árnyaltan, okosan, finoman játszottak a filmesek ezzel, és így meghatóan szép és méltóságteljes tudott maradni ez a kötődés; különösen tetszettek a kézszorítások, apró gesztusok, és a két szereplő helyes kis tánca. 

Ali Fazal alakítása (ami kicsit túl pökhendivé is válik a végére) persze elhalványul Judi Dench mellett, aki tökéletesen hozta a házsártos, zsémbes, kiállhatatlan, önző matrónát - aki tudja is magáról, hogy ilyen. És mégis, csodás volt, ahogy lehámlottak róla a rétegek, megtört a keménysége, ahogy meg tudott valakiben bízni, és szinte kivirágzott élete utolsó szakaszára. Érdeklődő és kedves is tudott lenni. Emberi lett, esendő. Szép volt az, ahogy bemutatták, hogy nem vagyunk fekete-fehérek, és hogy mégis milyen sokat számít, hogy feketék vagyunk, vagy fehérek... Az udvar rendkívüli rosszallással tekintett Abdul Karimra, és el akarták távolítani a királynőtől, aki persze annál jobban ragaszkodott hozzá, és Indiába és az indiai kultúrába is nagyon "belebolondult".

Meg kell említeni azt is, milyen gyönyörűek a helyszínek, a díszletek, a képek is... :) 

A kacagtató és a könnyfakasztó jeleneteknek is megvan a helye ebben a nagy odafigyeléssel összerakott filmben. Életigenlő és tanulságos, mindenféle szájbarágás nélkül. Egyszerűen szép.

Biztos vagyok benne, a könyvből még több érdekességet, még részletesebb korrajzot kaphatunk. Viktória királynő a történelem egy nagyon fontos, és nagyon izgalmas alakja, és élettörténete ezzel a nemrégiben napvilágot látott, sokak által rossz szemmel nézett barátsággal, amit egy igen alacsony rendű indiaival ápolt, még izgalmasabbá vált. 

10/10

A könyvet megvásárolhatjátok >ITT<.

A film előzetese:

Az igazi Viktória királynő és Abdul: 

Forrás. FOTÓ: PROFIMEDIA, MARY EVANS PICTURE LIBRARY

Valamint további megmaradt képek, és információk erről a furcsa barátságról: itt, itt, itt és itt. 

Phyllis T. Smith: A Palatinus-domb lányai

"Biztos vagyok benne, hogy amikor a történetírók - akik mind férfiak - papiruszra vetik korunk eseményeit, a győztes és vesztes háborúkat emelik majd ki. Számukra ezek a sorsdöntő fordulatok. Ugyanakkor arról is érdemes lenne szót ejtenünk, hogy a különböző házasságok egymásutánja milyen hatással volt a sorsunkra."

Ez a rész mint tételmondat tökéletesen illik a könyvhöz és megfogalmazza a lényegét. Phyllis T. Smith második regényében az Én, Livia után nem sokkal veszi fel a történelem fonalát, és kicsit gabalyít is rajta itt-ott, de tényanyagában azért követi a megtörtént eseményeket. Kicsit kiszínezi ezt a történelmi időszakot, és a nők szemszögéből villantja fel a történéseket. 

Olvasmányos, fordulatos, méltó párja az Én, Liviának. Tetszett a váltott nézőpont, a három elbeszélő: Julia, Livia és Kleopátra Szeléné elég változatossá tették a történet fonalát, amiről nem lehet biztosra venni, valóban így zajlott-e, de elég hihetőnek tűnnek képzelt részei is. 

Liviát már ismerjük az előző könyvből, alakja egy biztos pontot jelent, döntései megfontoltak, okosak, továbbra is szimpatikus marad az olvasó számára, és nem múló szerelme, elkötelezettsége , hűsége Tavius iránt megkapó.

Juliát - aki Oktavianus lánya -, azt hiszem elég nehéz lehetett megírni, kacérságáról terjedtek különféle pletykák, és mindez azért jócskán belekerült a könyvbe is, mégis sikerült egy olyan lélektani hátteret festeni mögé, ami érthetővé, szerethetővé teszi karakterének megnyilvánulásait. Talán egyedül a könyv vége felé fordulunk el tőle, én ott kicsit túlzásnak tartottam forrongását, és a szerelemért való mindent feladás motívumát. Ugyanakkor érthetőek voltak apja iránti érzései is, és az a fájdalom, ami benne volt. Mindig vágyott volna apja szeretetére, megértésére, vagy néha csak egyáltalán a jelenlétére, támogatására, nem csak arra, hogy eszközként használják a politikai-társadalmi harcokban és egyezményekben. Házasságai elrendezettek voltak, és mindig mohón szomjazott közben a szabadságra és a boldogságra.

Kleopátra Szeléné rendkívül izgalmas alak, sorsának alakulása megérne akár egy egész könyvet is. A szerencsétlen kislányból, akinek megkímélik életét, hogy lesz egy birodalom uralkodónője... Személyisége kellemes, közvetlen, mégis lakozik benne valami titokzatos mélység, mint az édesanyjában, a nagy Kleopátrában. Mindig vártam az ő szemszögéből írt fejezeteket.
A végén, amit nem tudhatunk biztosan, hogy vajon tényleg úgy alakult-e, ahogy, számomra hihető volt, és illett karakteréhez, de rendkívül nehéz döntést kellett hoznia.

Nehéz szerintem jól írni erről a korról, amiről vannak ugyan feljegyzések, történelmi és politikai bizonyosságok, a nőkről, háttérben való tevékenységükről, azonban gyakran tényleg csak találgatni lehet, és nem biztos, hogy mindenben hihetünk a róluk terjedő pletykáknak, híreszteléseknek. Phyllis T. Smith szerintem remekül megadta az alaphangot az információmorzsák, történelmi tények segítségével, ugyanakkor tényleg sikerült köréjük szőnie valami kis mesét is, egy kis romantikát, némi édesbús melankóliát. 

" (...) próbáltam megérteni a férfit, akihez hozzámentem, és akiről azt hittem, annyira ismerem, mint a tulajdon lelkemet". 

Úgy gondolom az Én, Livia nélkül is élvezettel olvasható ez a kötet, de az élmény teljessége, Livia és Oktavianus jobb megismerése és megértése miatt jobb sorban olvasni őket.

Értékelés: 10/10 Szórakoztató, olvasmányos, igazi jó kis női sorsos, történelmi romantikus regény. :) 

A könyvet kiadja az Agave Könyvek. Rendeld meg >itt<! 

Poszt-turkáló: A muránói üvegfúvó

Forrás.

Nemrég szóba került Marina Fiorato A muránói üvegfúvó című könyve, és előjöttek a kedves emlékeim róla. Nagyon kívánatos kis darab, meg kell hagyni, minden hiba ellenére szemet gyönyörködtető a borító, és egy igazán jól összerakott, két szálon futó, kicsit romantikus, kicsit rejtélyes történetet rejt. Emlékszem könyvtárból vettem ki, és akkor nagyon új volt, sikerkönyvként kezelték, vagyis csak elég rövid időre lehetett kivenni (egy hétre azt hiszem). Bennem is volt, hogy majd sietnem kell az olvasásával nagyon, de végül  észre sem vettem, annyira jóleső sietség lett belőle. 

Bár már rég volt, és talán ma nem is tetszene annyira, akkor nagyon megragadott, és majdhogynem kedvenc is lett. A bejegyzésnek, ami eredetileg 2011. 02. 04-én íródott, úgy gondolom itt a helye ezen a blogon is. 

Jordi Llobregat: Vesalius titka

"Barcelona, ​​1888 májusa. Alig néhány héttel az ország első világkiállításának megnyitója előtt több fiatal lány borzalmasan megcsonkított holttestére bukkannak. Sebeik egy feledés homályába merült, régi átkot idéznek.

A könyörtelen gyilkos utáni hajszába három civil is belekeveredik. Daniel Amat, az Oxfordban élő fiatal tanár, aki különös körülmények között meghalt édesapja miatt tér vissza Barcelonába. Bernat Fleixa, aki újságíróként dolgozik a Correo de Barcelonánál, és leghőbb vágya egy olyan esetről írni, amely végre híressé teszi. Az orvostanhallgató Pau Gilbert, akinek minden lépését súlyos titkok övezik. A gyilkos kézre kerítése érdekében ők hárman egy olyan 16. századi anatómiai kézirat nyomába erednek, amely merőben megváltoztathatja a tudomány állását."

Jordi Llobregat első regénye a Vesalius titka, és nem kis fába vágta ezzel a fejszéjét a szerző, mindazonáltal el kell mondanom, cseppet sem érezhető az "elsőkönyves" jelleg. A történet kidolgozott, feszült, izgalmas, és minden kirakós darabka a helyére kerül a végén benne. 

1888-ban járunk Barcelonában, ahol gőzerővel (!) készülnek a Világkiállítás megnyitójára, és ahol ezzel párhuzamosan szörnyű halálesetek történnek. A szegényebb negyedek utcalányai tünedeznek el főképp, hogy aztán a csatornákból kerüljön elő megcsonkított, borzalmas sebekkel teli testük. A babonás népek a Fekete Kutya vérszomjas szelleméről suttognak, aki eljött Barcelonába, és most a fiatal lányok közt szedi áldozatait. 

Daniel Amat Oxfordban táviratot kap, melyben értesítik édesapja haláláról, így rögtön visszautazik szülővárosába, hogy részt vegyen a temetésen. Daniel múltját sötét események árnyékolják be, egy tűzeset, mely a családi házban pusztítva halálos áldozatokat szedett... Most pedig édesapja halála körül is túl sok a gyanús körülmény, és Daniel egyre csak húzza-halasztja a hazautazást menyasszonyához és biztos egyetemi tanári állásához, amit apósa biztosítana neki. 

Bernat Fleixának, a minden lében kanál újságírónak szemet szúrnak az eltünedező lányok, majd azok eltünedező holttestjei is, hogy a néhai Amat doktor furcsa haláláról már ne is beszéljünk... Bizonyítéka nincs még elég, de Daniellel összefogva talán sikerül megírnia élete riportját az esetből... Néhány abszint és apjának részletes feljegyzései, amiket Fleixa dug az orra alá, meggyőzik Danielt, hogy maradnia kell, hogy fényt derítsen az igazságra apja halálával, és akár a többi gyilkossággal kapcsolatban is. 

A szokatlan párosnak hamarosan újabb segítsége akad a kivételes képességű orvostanhallgató, Pau Gilbert személyében, akivel közösen kutatva felgöngyölíthetik a titkot, aminek köze van Vesaliushoz és az ő csodálatos felfedezéseihez, metszeteihez, anatómiakönyvéhez. A De humani corporis fabrica talán segíthet felfedni a kegyetlen sorozatgyilkos valódi szándékait, Amat doktor halálának okát, és egy sor egyéb korrupt és veszélyes ügyet, amik katasztrófához vezethetnek a Világkiállítás megnyitóján... 

Részletek Andreas Vesalius De humani corporis fabrica című művéből. 

A könyv hemzseg a gyanús és még gyanúsabb alakoktól, félőrültektől, csalóktól, molesztálóktól, korrupt rendőröktől, uzsorásoktól, verőlegényektől és még egy szellemlátó médium is helyet kap benne. A karakterek rendkívül színesek és szinte kilépnek a könyvlapokról. Szegény Daniel Amat lett talán a legszürkébb köztük, de ez tulajdonképpen csak annak tudható be, hogy még talán ő a legnormálisabb mindenki közül. Sötét titkok az ő múltjában is vannak, ahogy már említettem, és gyötri egy beteljesületlen szerelem is, Irene, akit viszontlát a temetésen, majd néhányszor később is. 

Fleixa amolyan átlagember, aki keresi a kiskapukat, néha eltévelyedik, de azért a szíve a helyén van. Na és az esze is, hiszen neki tűnik fel elsőként, hogy valami nagyon nincs rendben a gyilkosságokkal és eltussolásukkal. Sajnáltam szegényt többször is, amikor keresztbe tettek neki, vagy pórul járt. 

Az anatómia képbe hozásával extra pikantériát kapott a könyv. Korabeli anatómiaórák, boncolások, fűrészpor és vérfoltok a padlón, a bomlás édeskés szaga... Nem kíméli Llobregat az olvasókat: nem kevés gyomorforgató és undorító jelenet van, főként a vége felé. De valahogy ezekkel lesz hiteles és igazán izgalmas az egész. A gyilkos kiléte pedig majdnem az utolsó pillanatig rejtély. Tetszettek a fordulatok, csavarok, az, hogy apróbb és nagyobb titkokkal is zsonglőrködött a szerző, és ezáltal nem csak a nagy tétmeccs, a gyilkos elfogása volt érdekes, hanem az egyes emberi sorsok is. 

Pau Gilbert élettörténetét kifejezetten szerettem.

Az atomszférateremtés végig csillagos ötös volt, legyen szó akár a füstös és zsúfolt, pálinkaszagú kocsmákról, a macskaköves szűk és ködös sikátorokról, ahova nem ér el az utcalámpák fénye, a poros, de mégis fenséges könyvtárépületről, ami telis-tele van megsárgult lapú kéziratokkal... Aztán a csatornarendszer bűze, a patkányok zaja, a víz, ami esőzéskor szinte ellepi a csatornákat, és a labirintusszerű hálózat, ahonnan vezető és térkép nélkül kitalálni szinte a lehetetlennel egyenlő... 

Nem volt sok felesleges, vagy unalmas leíró részlet, mert a cselekmény pörgése nem engedte, mégis azonnal a korabeli helyszíneken éreztem magam, ahogy kinyitottam a könyvet. 

Az eredeti borító is nagyon ötletes,
de a magyar még jobb lett!

A realitás talajáról a misztikus dolgok felé is elkalandozik a történet, de épp csak annyira, hogy az még máshogy is magyarázható legyen, hogy maradjon filozofálnivaló, mi lett volna ha? Hogy eltöprengjünk, hogy is volt igazából? ... 

Értékelés: 10/10 Bár hosszú ideig olvastam, ez egyáltalán nem a könyv hibája volt, mert az mondhatni tökéletes, mint egy Vesalius metszet az emberi testről. :) 

Történelmi hangulatú, feszült és borzongató krimi-thriller őrült sorozatgyilkossal. 

A borító pedig egyszerűen ZSENIÁLIS! Szerelem első látásra - és aztán olvasásra is!

Ezen a linken szuper tartalmakat találtok még a könyvhöz, pl. korabeli barcelonai képeket. :) 

Kiadja az Agave Könyvek. 

Rendeljétek meg >ITT<! 

U.i.1.: Szegény Fleixa neve nem Flexia. ;)

U.i.2.: Llobregat nevét kb. "jobbregat"-nak kell kiejteni, és egyébként ez egy spanyol folyó neve is. Nem tudom, hogy felvett név-e. 

Phyllis T. Smith: Én, Livia

"Történet egy lányról, aki később Augustus császár felesége lett.Majd a Római Birodalom legnagyobb hatalmú asszonya.
Livia Drusilla tizennégy éves korában kihallgatja apját és annak arisztokrata társait, akik éppen a Julius Caesar elleni merényletet tervezik. A fiatal lány éles eszű bizalmassá és apja legfőbb politikai fegyverévé válik. Vonakodva ugyan, de előnyös házasságot köt Caesar hadseregének egyik parancsnokával. Anyjától azt tanulja, egy nő is lehet hatással a közügyekre, és folyamatosan próbálja észben tartani, hogy bár kiváló érzékkel látja át a római szenátus intrikáit, mindig türelmesnek és gyakorlatiasnak kell maradnia. De a türelemről és a ravaszságról azonnal megfeledkezik, amikor találkozik Caesar fogadott fiával és örökösével, Octavianusszal. A mindössze tizennyolc éves férfi nagy hatalma ellenére szerénynek mutatkozik, és megigézi Liviát, az újdonsült feleséget. Octavianus vagyona és befolyása egyre nő, így Livia családjának szörnyű veszéllyel kell szembenéznie. A lány éles eszét és szívét követve súlyos választásra kényszerül, melynek eredményeként nagyobb befolyása lesz Rómára, mint azt valaha is gondolta volna."

Hirtelen indíttatásból döntöttem úgy, ez a könyv kell nekem. A borító nemes egyszerűsége vonzott magához, és már vágytam valami igazi "regényes regényre", aminek a meséjébe bele lehet feledkezni. Mi is lehetne jobb választás egy történelmi romantikusnál, az ókori Rómából. 

Julius Caesar meggyilkolásának idején kezdődik a történet, amit a fiatal lány, Livia Drusilla mesél el. Livia egy azok közül az asszonyok közül, akik nem csak dísznek voltak ott a férjük mellett, akik egy kicsit a koruk előtt jártak, és intelligenciájukat nem tudták és nem akarták csupán a háztartás és gyermekek körüli teendőkre szorítva kamatoztatni - Liviát már gyerekkorától érdekli a politika, a hatalmi játszmák, Róma sorsa, a szenátus, a hadiállapotok, és úgy érzi, nem arra teremtetett, hogy apja egyik barátjához férjhez adják. Mégis így történik, de már a Tiberius Neroval való első házasságánál sem tud a hagyományos szerepbe belehelyezkedni, befolyással van és akar is lenni férje ügyeire, és nem egyszer okos tanácsaival az életüket menti meg. Érdekes volt figyelni a sorsuk alakulását, és hogy a politika viszonyok hogy szóltak közbe. Nehéz lehetett okosan előre gondolkodni, hisz a szövetségek és a szimpátia gyakran változott, a népharag, a polgárháborúk lehetősége és valósága mindennapos volt, és nem mindig volt garancia a biztonságra a nagyhatalmúak és tehetősök oldalára állni.

Livia ügyesen lavírozott a férfiak világában, és azt hiszem, bármilyen volt is a valóságban - rosszindulatú történetírók szerint méregkeverő volt, és még a saját unokáit is eltette láb alól -, azt meg kell hagyni, hogy a női manipulációs képességeket tökélyre vitte. Óvatos és ügyes lépései, megfontolt szavai voltak mindig, a megfelelő helyen elültetve, és nem csak szavakkal, de tettekkel is segítette, előrevitte a történelem alakulását. Beleszólása volt a pénzügyekbe, kommunikációba, diplomáciai ügyek bonyolításába: Caesar Octavianus - a későbbi Augustus császár - jobbkeze lett második házasságában. El tudtam hinni a regényből, hogy tényleg nagy befolyással bírt az egész Római Birodalom sorsának alakulására.
Ugyanakkor, ha a másik oldalról is szemügyre vesszük, ő is egy anya volt, aki védte és szerette fiait, még ha néha el is szakította őket egymástól a sors, és feleség volt, aki féltette a férjét a háborútól, a békét pártolta inkább, és nő, akinek szembe kellett néznie más nők lenézésével, intrikájával, rosszindulatú pletykákkal, meg persze a zöld szemű szörnnyel is. Rivalizálás, féltékenykedések, egymásnak odaszúrós párbeszédek éppúgy voltak a könyvben, mint igaz barátságok, a hűség szép ábrázolása Rubrián, a szoptatós dajkán keresztül...

Augustus (Caesar Octavianus) és Livia Drusilla. Forrás.

" - Magyarázd már meg nekem, miért kell a nőknek problémát csinálniuk a semmiből?

- Azért, mert a nők bölcsek, és a férfiakkal ellentétben előre látják a jövőt.

- Ó. Én meg már azt hittem, azért, mert örömüket lelik a tépelődésben."

Olyan szeretettel gondolok vissza a regény történéseire még most is, napokkal azután, hogy befejeztem! Remek stílusban íródott, nagyon olvasmányos. Nem kell hozzá történelmi tudás,  bárki bátran belevághat, még ha csak annyit tud is, hogy Julius Caesart március idusán gyilkolták meg az összeesküvők... Kérlelhetetlenül besodor magával a történet az ókori Rómába, elvisz Spártáig, Szicíliáig, sőt még Kleopátra ölébe is, miközben emberközelien mutatja meg ezeket a történelmi alakokat, akikről keveset tudhatunk, de most mégis elevenen kilépnek a történetírók által ránk maradt papír-képből.

Liviát, bár nem mindig értettem vele egyet, különösen szerettem. Bátor és ambiciózus nő volt, még ha néha kissé erőszakos is, egyes ügyek érdekében. A megrajzolt karakter összetett volt, szenvedélyes, okos. Rendkívül élveztem figyelni alakulását kislánykorától, és szinte könnyes szemmel vettem tőle búcsút a végén. :') Azok az érzések, amiket a szerelme, vagy épp a gyerekei, hű szolgái iránt táplált, szépen voltak ábrázolva. Szinte biztos vagyok benne, ha férfinak születik, ilyen személyiséggel, még nagyobbá vált volna, mint Augustus.

" - Meglehet, hogy mostanában nem figyeltem kellőképp arra, mit gondolnak az emberek, vagy hogy hogyan tudnám magamhoz édesgetni a nemességet. Ostobaság ilyen hanyagnak lenni, de a galliai háború, meg ez a pokolfajzat Sextus... nos, nem tudok mindenre figyelni. Csak egy fejem van.
- Korábban csak egy fejed volt.
Tavius arckifejezése kissé hitetlenkedőnek tűnt, de nem mondott nekem ellent."

Az eredeti borító. 

Kleopátra és Marcus Antonius sorsába sajnos csak a száraz információk alapján pillantunk be, mert távol vannak Liviától. Az egzotikum azonban így is érdekessé tette ezt a szálat. Kedvem támadt tőle újra megnézni a Kleopátra című nagyfilmet, rettentő rég láttam utoljára.

Egy pillanatig sem érezni rajta, hogy a szerző első regénye. Remélem Phyllis T. Smith még sok könyvvel örvendeztet meg minket, akár egy egész sorozatnyit elolvasnék ilyen nőalakokról a történelemben. És meg kell vallani, azt hiszem elég méltatlanul mellőztem már jó ideje a történelmi romantikusokat, vagy csak történelmi regényeket - pedig úgy tűnik, nagyon is nekem való ez. :)

A külseje, a borítókép, és maga a kötés is nagyon tetszett, nem törik meg a gerinc. A levelek kiemelkednek a fedlapon. :) A cím pedig Robert Graves, Én, Claudiusára hajaz, nagyon eltalált. Nem olvastam azt a könyvet, de régóta érdekel, ajánlották már korábban is.

Értékelés: 10/10 Mi más is lehetne! Az egyik legjobb regény eddig idén, amit olvastam. Szórakoztató, mégis okos, komoly, de helyet kap benne a humor is, és nagyon lekötött.

A könyvet kiadja az Agave.
Rendeljétek meg >ITT<.

Idén februárban jelent meg a szerző második könyve: The Daughters of Palatine Hill. :) Én biztosan olvasni fogom.