Kate Quinn: The Diamond Eye

Elég nehéz visszatérni egy korábban befejezett könyvhöz, úgy, hogy optimistán üresen hagytam a posztvázlatot, mondván áh, úgyis lesz egy csomó gondolatom, és mit nekem frappáns felütés a poszthoz! Nos, most, hogy már több mint egy hónap eltelt, mióta befejeztem Kate Quinntől a The Diamond Eye-t, kicsit berozsdásodottnak érzem a gondolataimat róla, de mindenképp szeretnék róla beszámolni. 

Kate Quinntől nálam az Alice Network és a The Huntress állnak döntetlenben a dobogó legfelső fokán, mindkettő remek, gördülékeny, izgalmas és sokrétű sztori, nagyon jó karakterekkel. A The Rose Code hozzájuk képest csalódás volt. A The Diamond Eye pedig szép csendben leül a két véglet közé. Története kicsit kilóg a sorból, hiszen ténylegesen Ljudmila Pavlichenko életét meséli el, annak memoárját követve. Persze a korábbi Kate Quinnekben is megjelentek valós alakok a történelemből, de azért mégsem ragaszkodott ennyire a szerző az igazi élettörténethez, mint Pavlichenko esetén.

Mila Pavlichenko szovjet mesterlövésznő volt, akinek nevéhez több mint 300 megerősített áldozat fűződik - hát a jó ég tudja hogy kéne ezt magyarul írni, confirmed kill az angolban, fogalmam sincs hogy mondják szépen, de a lényeget úgyis értitek, hogy hány embert gyilkolt le a csaj. Lady Death néven is emlegették. 

Halálos célkeresztjén kívül ami még különlegessé tette Ljudmila Pavlichenkót, az Eleanor Roosevelttel való barátsága. 1942-ben ugyanis részt vett egy körúton az Egyesült Államokban, hogy rávegye a szövetségest egy második front kialakítására Európában. Beszédeket mondott, interjúkat adott, lelkesített.  

Quinn nagyon sok mindenben ragaszkodott a Pavlichenko-memoárban leírtakhoz, úgy mesélte el az életét, házasságát, könyvtári munkáját, majd katonai sikereit, sérüléseit, és az amerikai utazás élményeit, ahogy azok valóban megtörténtek, sokszor szóról-szóra azokat a mondatokat adva a karakterek szájába, amik valóban elhangzottak. Amiben megőrizte a szabadságát, és amitől regényessé válhatott a történet az egy elképzelt merénylet Roosevelt ellen, illetve a szerelmi szál alakulása. Az epilógusban kitér Quinn ezekre a változtatásokra, apróbb és nagyobb kacskaringókra amiktől érdekesebb, izgalmasabb, vagy csak egyszerűen otthonosabb lett a könyv. 

A szerelmi szál, bár nem volt rossz, néhol nekem kicsit érdektelen volt, illetve fura volt számomra a "váltás", nem akarom leírni a konkrétumot, az spoiler lenne. De ez a rész teljes fikció volt amúgy, és mint fordulat és végkifejlet, működött. 

Kémia mindenképp volt a második férj és Mila közt. Vicces volt a keresztnevek egyezése is - persze nem volt zavaró, mivel a másik Alexeit nem Alexeinek emlegették, hanem vezetéknevén, Kitsenkónak. De jó volt, ahogy Mila puffogott ezen egy sort, hogy na, ez is egy Alexei. :D 

A sebész Alexei igazi hamisítatlan hatalmaskodó seggfej figura. Nem kedveltem. A fiuknak nagyon jó neve van, Rastislav, amit Slavkanak becéznek. 

A nevek persze egy dolog, a karakterek jól kidolgozottak voltak, bár kissé sótlanok. 

Nyilván, mivel ez egy háborús témájú könyv, vannak sérülések, vannak áldozatok, vannak veszteségek. Meglepő módon számomra a legszörnyűbb egy olyan szereplő halála volt, aki annyira nem is játszott fontos szerepet a könyvben, és nem is szerepelt olyan sokat... Mégis megrázó volt. 

A verdikt összességében részemről, hogy jó könyv, fordulatos, olvasmányos, de annyira mégsem tudtam beleesni, annyira mégsem tudott sodorni, mint más történetei Quinn-nek. Nem tudta elérni, hogy várjam a visszatérést az olvasáshoz, kicsit túlírt volt, technikai részletekben is túlságosan bővelkedett helyenként, és sokszor úgy éreztem inkább a végét várom már. 

Két érdekes összefoglaló cikk Pavlichenkóról és Eleanor Rooseveltről: >itt< és >itt<.