Kate Quinn: The Alice Network

Kate Quinn regényét nehéz felcímkézni. A történelmi romantikus bár bizonyos szempontból illik rá, a The Alice Network mégis sokkal több ennél. Kellemes meglepetés volt, főleg hogy nem számítottam nagy történetre, sokszínűségre, összetettségre, csak egy mondhatni könnyedebb, de persze a háború viszontagságaival átszőtt sztorira.

Több volt ebben a könyvben, és sokkal jobb stílusban is, mint számítottam rá. Kate Quinn remekül ír, hangulatos és gördülékeny. Tetszett a történetszálak alakítása és tetszettek a karakterei is, ezek az erős és bátor nők, akik kockára tették az életüket a háborúban, hogy kémkedésükkel előrevigyék a jó ügyet. Nem csak világháborús kémregényt kaptam, hanem fejlődésregényt, sőt vérbeli thrillert is, egy leheletnyi románccal. 

Azért is különösen izgalmas a könyv, mert az első és a második világháborút is érintjük a két történetszálon. Az egyik 1947-ben Charlie St. Clare-t követi nyomon, aki édesanyjával Svájcba készül egy kis "beavatkozásra" egy nem kívánt terhesség miatt... Charlie-t azonban nem érdekli más, mint hogy eljusson Eve Gardinerhez, aki talán tud valamit elveszett unokatestvéréről, Rose Fournier-ról... Eve szála pedig 1915-től indul, amikor is beszervezik kémnek egy női szervezetbe, Alice hálózatába. A Le Lethe-ben lesz felszolgáló, Lille-ben, ami kiváló alkalom arra, hogy kihallgassa a német tiszteket. Kiválóan beszél franciául, németül és angolul is, de mindezt titkolnia kell. A főnöke, a kollaboráns René Bordelon gyanakszik rá eleinte, de aztán más jellegűvé válik az érdeklődése...
Eve és Charlie szála meglepő módon érnek össze a a Rose után való nyomozás során, és igazán döbbenetes dolgokra jönnek rá. A lezárás krimibe/thrillerbe fordul és ettől válik igazán izgalmassá a dolog: élet-halál hajszává válik a kérdezősködéssel induló nyomozás. 

Eve remek karakter. A múltbéli szálból ismerjük meg igazán jól őt, és érthetjük meg a jelenét, a motivációit, a sérüléseit (mind a fizikait, mind a lelkieket). Eve Gardiner a legjobb kémek közé tartozott, értékes és fontos információkat csempészett ki, miközben mindenkivel elhitette, hogy ő csak egy egyszerű, dadogós lány, Marguerite Le Francois. Rendkívül érdekes volt, ahogy elmesélték az üzenetek rejtegetését, továbbításának módjait. Rizspapírra írtak, iszonyatosan pici betűkkel, és a hajtűikbe csavarták, kontyaikba rejtették például az üzeneteket. Különböző álcáik voltak, személyazonossági papírok több névre, és rengeteg egyéb praktikájuk. Látszik, hogy alapos kutatómunka van a regény mögött.
Egész lenyűgöző, hogy ez a hálózat valóban létezett, és hogy Kate Quinn a regénybeli Lili-t is valós személyről, Louise de Bettignies-ről mintázta. Ő volt a hálózat feje, Alice Dubois álnéven is.

A háború persze nem játék, és nem csak csacsogó információcsere volt, hanem kőkemény lebukásveszély, következmények, megtorlások, áldozatok is... Felkavaró volt és kegyetlen.

Magyarul a Maxim adta ki.

Charlie St. Clare-t először nem kedveltem, főleg az első pár fejezet után. Csetlő-botló, nem kifejezetten érdekes alaknak tűnt, nem is volt különösebben szimpatikus... Aztán mégis megszerettem. Ügyesen és rétegről rétegre bontotta ki őt a szerző, és tette érthetőbbé az érzéseit, gondolatait, döntéseit, és egyre erősebbé a jellemét. Szembe tudott nézni a kihívásokkal. Finn-nel alkotott párosukat eleinte furának találtam, de megkedveltem őket; a mogorva skót és a céltalan jenki az őszinteségük miatt illettek igazán össze. :)

Hosszú könyv, de egyáltalán nem túlírt. Részletes, de minden részlet, minden leírás nagyon érdekes és fontos. Ahogy befejeztem, úgy éreztem szívesen elkezdeném újra elölről. :)
Csodás könyv a nők lelkierejéről, a női barátságról, de a kitartásról is.

Egyébként ha a most divatos "spoiler without context" módszerrel akarnék élni, ehhez a könyvhöz egy Baudelaire szobrot tennék ide illusztrációnak... Esetleg még egy Lugert. Aki olvasta, tudja miért.

Két érdekesség még a végére:
- a könyvet Reese Witherspoon is beválogatta a könyvklubjába
- bár még nincsenek hírek megfilmesítésről, egy jópofa képzeletbeli casting van a szerző honlapján, parádés szereposztás lenne! :) A felsorolt összes csodás színésznőt el tudnám képzelni Eve Gardiner megszemélyesítőjeként, és Christoph Waltz tökéletes lenne René Bordelon szerepében - egyébként is többször felsejlett a Becstelen Brigantyk emléke a könyv olvasása közben.

Almási Kitti: Irigység, kibeszélés, rosszindulat

Szeretek Almási Kittit olvasni, mert valami állandó derű sugárzik a szavaiból - aminek szerencsére nincs hurráoptimizmus jellege -, még akkor is, amikor irigységről, rosszindulatú pletykálkodásról ír. 

Ebben a kis vékonyka kötetben három, egymással szorosan összefüggő témát jár körbe Kitti, amiben mindenki érintett, még akkor is, ha azt gondolja, hogy nem... 

A kibeszélésről és magáról a pletykáról talán jó lett volna még kicsit hosszabb kifejtést olvasni, vagy több példát látni, de az is igaz, hogy talán nem nagyon érdemes tovább boncolgatni a témát, csak saját - szomorú - tapasztalatszerzéssel válhatunk benne okosabbá. 

A kötet tele van olyan általános érvényű gondolatokkal, amiket felhasználhatunk, ha ránk törne az irigység, vagy amikor ránk irigykedik valaki. Szépen körbejárja, mennyire rossz a sikerkultúránk Magyarországon, és hogy milyen alapvető mechanizmus emiatt a javak kisebbítése, a sikerek takargatása társaságban, hogy nehogy mások megsejtsék, elirigyeljék, rosszat gondoljanak... és hogy kibeszéljenek, pletykáljanak a hátunk mögött. Ez mind egy összefüggő hálót alkot. 

"A siker tehát Magyarországon egyszerre vágyott és megvetett állapot, amelyre úgy törekszünk, hogy közben gyakran vissza is fogjuk önmagunkat, mert félünk mások irigységétől és rosszindulatától. Ha pedig valaki mást kényszerűen sikeresnek kell elismernünk (holott nem esik jól), akkor roppant kreatívan tudjuk meggyőzni magunkat, hogy ez miért is nem olyan nagy szám valójában." 

Nem nagyon büszkélkedhetünk a sikereinkkel, elért eredményekkel, csak nagyon válogatott társaságban, ezt én is tapasztalom. A sikeresség valamiben rendszerint csak gyűlölködést von maga után, irigységet, hogy nekünk ez sikerült, ugyanakkor persze az adott illető soha nem csinálná végig azt az utat, amivel elérte az irigyelt személy az eredményét... 

Én személy szerint sokkal jobban szeretnék egy támogató jellegű társadalomban élni (északi népek, angolszászok? csak találgatok), ahol nem kell pironkodva beszélni valami olyasmiről, amim van, amit elértem, amit éppen megvalósítok. 

"Az irigységkerülés ugyanis olyan zsigeri szinten munkál bennünk, hogy amint csak felmerül, hogy a másik esetleg megkívánhatja azt, ami a miénk, ösztönösen elkezdjük a magunkét kicsinyíteni - és esetleg az övét nagyítani -, nehogy irritáljuk őt. Ez a stratégia azonban sokszor csak még irritálóbbá tesz minket." 

Bár az irigység elhárítására jó módszer az understatement, azért át lehet vele esni a ló túloldalára és önsajnáltatónak tűnhetünk vele, visszatetszést kelthet. Ezt talán tényleg csak a britek űzik igazán jól. 

A rossz magyar mentalitás jellemzőinek sorában nagyon elöl van a bárki sikerének ferde szemmel való fürkészése és degradálása, csak hogy kevésbé tűnjön szarnak, hogy a másiknak nincs semmi felmutatnivalója... A rossz irigység országa vagyunk, és rendszerint tisztességtelen módszert sejtünk bárminek az elérése mögött (úgy kevésbé fáj...) Elég jellemző a "Dögöljön meg a szomszéd tehene is!" hozzáállás is, nehogymár jó legyen valakinek, ha nekem rossz. De inkább nem elemzem tovább, mert annál elkeserítőbbé válik. 

Érdekes volt olvasni arról, hogy létezik egy olyan kifejezés, hogy "invidious proximity": kevésbé irigyeljük azokat, akik jóval felettünk állnak, magasabb pozícióban, elérhetetlen helyzetben vannak (pl. uralkodók), mindig a hasonlót, a hozzánk közelit irigyeljük jobban, még ha csak kicsit kiugróbb is a teljesítménye a miénknél. Ez azért (is) lehet, mert ott lappanghat az érzés: ez nekem is sikerülhetett volna... Ezért vezet mindig ellenségeskedésbe amikor pl. egy csoport tagjai közül az egyiket a többi főnökévé emelik... 

De őrületes frusztrációkat tud okozni ilyen téren a social media is, és főleg a facebook, ahol nyomon követhetjük a korábbi osztálytársakat, munkatársakat, mindenkit, és ahol persze bárki felépíthet valami álomba illőnek tűnő életet. Természetes, hogy a boldog pillanatokat osztjuk meg magunkról, miközben közel nem biztos, hogy minden olyan tökéletesen rendezett. De a látszat elég, hogy a másikban sóvár irigység alakuljon ki, nekem miért nem ilyen az életem? Ezt itt is csak fokozza, ha kb. azonos szinten mozog az irigy és az irigyelt.

Forrás.

Vannak egyébként, akik direkt az irigység kiprovokálására utaznak, és ezért rendszeresen mutogatják a luxust, amiben élnek - persze torz ez a kép is: az állandó posztolás közben meg tudja élni az élményt, vagy csak dokumentál és like-okat, virtuális figyelmet gereblyéz össze magának? 

Nagyon érdekes volt még a prémiummárkákról hozott példa, hogy az átlagember ne juthasson hozzá az igazán luxuskategóriájú holmikhoz. Volt egy csomó márkás ruha, amit elégettek, mert indulatokat váltott ki, hogy ha széles körben, és olcsón "terítik", akkor elveszti státusz szimbólum jellegét (micsoda világban élünk, nem?)... Utána persze az váltott ki - még nagyobb - indulatokat, hogy elégették, elpazarolták... 

Mindent összevetve, azt hiszem a legfontosabb üzenet, hogy mindig lesz, aki valamiért ferde szemmel néz ránk, hacsak nem kb. remeteként élünk, ezt valahogy el kell tudni fogadni, és semmi esetre se szabad azért korlátozni magunkat valamiben, csak mert mások irigyek ránk. 

Ez csak néhány kiemelt gondolat volt persze, ennél még sokkal több mindenről szó esik a könyvben, érdemes elolvasni, és minden oldalról megvizsgálni az irigység érdekes jelenségét.  

Korábban olvastam a szerzőtől: Hűtlenség, Bátran élni, Lezárás, elengedés, újrakezdés, 

Christelle Dabos: A tél jegyesei

Christelle Dabos könyve egyszercsak mindenkinél és mindenhol ott volt, és bár először nem gondoltam, hogy engem is érdekelhet A tél jegyesei, mégis felcsigázott ez az érdekes borítójú, vaskos kötet. Ajándékba kértem és kaptam a könyvet, és már év elején neki is álltam, de nem volt hozzá lendület akkor; az első pár fejezet után félreraktam áprilisig. Amikor ismét kézbe vettem, elég gyorsan magával rántott, mert jó a stílusa és igazán remek, választékos a fordítás. Néhány nyugisabb, olvasósabb hétvégének hála sikerült nagyobb falatokban elolvasnom.

A történet lassú folyású, hömpölygő, nincs tele folytonosan izgalommal és fordulatokkal, hosszan építkezik. Az ilyen jellegű felvezetés persze minden kezdő kötet sajátossága, főleg ha egy, a miénktől nagyon eltérő, komplex és fantáziadús világot mutat be. A világfelépítés részletes és érdekes - és még bőven vannak benne kibontásra váró részek, rejtélyek. A főhősnővel együtt térképezzük fel a Sarkot és a Holdvilágot is. Nem nyakatekert az információ visszatartás manővere így, lépésről lépésre feltárul, kiderül valami, megismerünk egy új alakot, de mindezt Ophélie-vel együtt tesszük.

Szerintem rendkívül izgalmas az egész kiindulási pont a világszakadással, a töredékekkel, szilánkokkal, a családfőkkel, erről szívesen megtudnék többet. Anima talán az egyik legszuperebb a töredékek közt, az olvasás képességével megáldott lakóival, sajnáltam is kissé, hogy olyan hamar el kellett hagynia Ophélie-nek az otthonát és a családját a zord Sarkért, ahol egy elrendezett házasság vár rá Thornnal. A ködös rejtélyek a Holdvilágban csak sokasodnak, nem csak Thorn, de a nemzetségek körül is. Viszályok, kitaszítottság, családi ellentétek, különleges képességek, illúziók és udvari intrika minden mennyiségben, aminek a közepébe Ophélie csöppen, és ahol saját biztonsága érdekében álarc mögé kell rejtőznie, nehogy megtudják, hogy ő Thorn kis animista menyasszonya. 

A képességek, amikkel a különféle nemzetségek rendelkeznek, nagyon különlegesek, de kétségkívül Ophélie-é a legjobb, és legértelmesebb. A tárgyakban való olvasás, és a tükörjárás is rémesen hasznos lehetne, és kicsit sajnálom, hogy olyan kevésszer használta ki őket eddig. 

Thorn egy kemény és megközelíthetetlennek tűnő figura, kifürkészhetetlen motivációkkal, zord és barátságtalan jellemmel. Kicsit Mr. Rochester, kicsit Mr. Darcy, és persze nagyon magas... amit talán jobb lett volna kevesebbszer beleírni a könyvbe... Néhol egyetlen jeleneten belül is négyszer említésre kerül, hogy Ophélie fel sem lát a fejéig, meg kitörik a nyaka, hogy felnézzen rá (?). 

Ophélie módfelett szerencsétlen kislányka, nem is igazán tudtam nőként gondolni rá. Ügyetlen és félszeg, de mindemellett nagyon tehetséges és okos, csak meg kell tanulnia kiállnia önmagáért, és kamatoztatni a tudását, állhatatosságát, kitartását. Tipikus introvertált figura, akit kitúrtak a kis kényelmes életéből a múzeumból, kénytelen társaságba járni, kedélyeskedni, majd nem sokkal később alakoskodni, színészkedni, taktikázni is. És mindezt miért? Hogy hozzámehessen ehhez a fura alakhoz, akihez valamiért muszáj lesz hozzámennie... A halkszavú, szemüveges Ophélie már az első kötetben sokat változik persze, ebből a szempontból jó, hogy így indult az egész, gyúrható, formálható még nagyon, bármi lehet belőle, főleg, ha a képességeit is kellőképp kihasználja, és teljesen levetkőzi naivitását. 

Szerethető, mert könnyű vele azonosulni, és mert valahogy az ember folyton biztatni, buzdítani és segíteni akarja őt. De azért remélem egyre kevesebbszer kelti majd ezt az érzést, ahogy előrehaladunk a történetben. Folytatni fogom ugyanis A tükörjárót, meg is vettem a második kötetet, a Rejtélyes eltűnések a Holdvilágbant, és a sorozat a harmadik kötettel is kiegészül hamarosan -  ha minden igaz, még idén.

Összességében a stílus és a hangulat remek, van benne potenciál. Élveztem olvasni, sok helyen magával ragadó, belemerülős, igazán kellemes élmény.

De, azért van egy kis de. Nem tudom eddig érezni lehetett-e a mondókámon, de azért  maradéktalanul nem varázsolt el, nem bájolt el, hogy mondjuk kedvenccé is akarjam avatni, és azonnal belevágjak a folytatásába. Megmaradt a kellemes szinten és mintha valami hiányzott volna belőle. Szerintem egy közel 600 oldalas könyvbe ennél sokkal több mindennek bele kellett volna férni. Több bonyodalom, több izgalom, több fordulat, még akkor is, ha ebben a részben kell bemutatni mindent és mindenkit. Túlírt kissé, és sajnos nincs íve sem a történetnek, mintha egy állandó takaréklángon égne. Az események lassú folyása és a mesélő jelleg nem baj, sőt, de a könyv vége felé várna az ember valami ütősebbet is, és nem, nekem a vadászatról érkező hírek is csak langyosak voltak. Sok volt végig az "ad hoc" jellegű történés és a teljesen parttalan párbeszéd is. Ó és Berenilde... hát ő borzasztó. Nem is értem, miért kéne Ophélie-nek bíznia benne?... Remélem kinyiffan, mert nem bírom elviselni, és nem azt érzem, hogy ú, de jól megalkotott karakter, akit jól lehet utálni, hanem sajnos sokkal inkább, hogy egy nagyon átgondolatlanul összerakott kupac jellemtelenség az egész nő, és nem értem igazából mi a célja az ármánykodásainak. 

Kíváncsian várom, hogy a második kötet tud-e szintet lépni.

A befejező kötet

Ahogy az előző rész újraolvasásánál már említettem, szinte egybefolyt most a 6-7. részek olvasása, annyira nem tudtam magamnak megálljt parancsolni. Egyre csak sodort magával a történet, és az újrafelfedezés öröme, és bizony még a kíváncsiság is... Ugyanis a hetedik kötet megint úgy magasodott előttem, hogy csak halovány emlékeim voltak, azok is inkább csak foszlányok, és hiányzott a "matéria" minden ilyen kis szakadozott emlékképnél, hogy egyikből mégis hogy jutunk el a másikba? 

Az utolsó két rész döbbenetesen más, mint a sorozat eleje. Valahogy tényleg felnő az olvasókkal, ahogy felnőtt Harry is, és a többiek. Komplex, bonyolult, rendkívüli izgalmai mellett az érzelmeket is próbára teszi, és nagyon kemény. Ez a világ egy olyan világ, ahova bármelyik pillanatban visszatérhet Voldemort rémuralma, és ahol ehhez mérten igazi küzdelmet kell folytatni a gonosz ellen, minden eszközzel. Nincs megállás, és nincs normalitás, amiből néha kizökkenünk a veszélybe, vagy a kalandba, hanem folyamatos éberség van (constant vigilance!), állandó helytállás és élet-halál harc. Az iskolaéves szerkezet elhagyásával megszűnik a keret és a biztonság, minden felborul és felbomlik. Egymást követik a súlyos történések, nincs nyugta az olvasónak, mert egyre-másra kapja a gyomrosokat, hol ilyen, hol olyan irányból, legyen az egy meglepő fordulat, egy iszonyatosan feszült veszélyhelyzet, vagy egy váratlan tragédia... Bár építkezik a kötet a végső, mindent elsöprő harc felé, a roxforti csatát megelőzően is szüntelen készültségben kell lenni, nem dőlhetünk hátra, ahogy Harryék sem dőlhettek hátra például a Tottenham Court Roadon (nem tudtam elkergetni a gondolatot, hogy mennyire közel vannak Cormoran Strike irodájához, és ez előcsalt egy félmosolyt azért a szorult helyzet ellenére is :)). 

Figyelem! SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták a hetedik kötetet! 

Sajnos, vagy talán szerencsére (?) nem sok mindenre emlékeztem azon kívül, hogy Harryék sátrazni fognak, méghozzá nem sokkal Bill és Fleur esküvőjét követően, és rejtőzködés és horcrux vadászat az egész kötet, a roxforti csatáig. A végkimenetel persze megvolt, és a kettő közt még a főbb pontok: a Minisztérium, a Gringotts, Ron távozása, majd visszaérkezése, a magányos séta az erdőig, amikor Harry meghalni megy... és aztán csak próbáltam, és próbáltam több részletet elkapni valahonnan a memóriám fiókos szekrényeiből, de a fiók, amibe ezek kerültek reménytelenül be volt ragadva... Ennek köszönhetően olyan élményben volt részem, mintha most olvastam volna szinte először a végső epizódot. Annyi lyukat kellett befoltozni, hogy gyakorlatilag minden fejezet tartogatott valami olyat, amire rácsodálkozhattam. Elmondhatatlanul jó érzés ez, amire mindannyian vágyunk egy-egy ismert, és nagyon kedvelt kötetnél, hogy bárcsak ismét a nulláról indulhatnánk, és újra elvarázsolhatna a megismerés öröme.

Annyi mindenre nem emlékeztem, hogy felsorolni is hosszú lenne, és számomra is meglepő, de pl. Dumbledore végakarata sem volt meg, vagy hogy ezt Scrimgeour jön el prezentálni. Nem emlékeztem a Dursley-éktől való elválás részleteire sem, és igazán meghatott Dudley "búcsúja", akármilyen clumsy is volt. A Minisztériumban és a Malfoy Manorban zajló eseményeknek is csak a körvonalai rémlettek, és sajnos néhol az is csak a filmből (bár a 7-8. filmet alig láttam párszor, nem kedvelem az adaptációt, túl sok az elhibázott rész a fontos pillanatokban). Lupin felbukkanása és a vitájuk Harryvel teljesen váratlanul ért, ahogy Luna eltűnése is, és az apjának a viselkedése, vagy az, hogy Ollivander is a Malfoy birtokon rab... A Gringottsból való kimenekülés pedig olyan szinten hiányzott, hogy a sárkányra is csak tátottam a számat. Újra átélhettem az izgalmakat.
Ó, és még valami, amit tudnom kellett volna, de a semmiből rontott rám az infó: Voldi ölte meg Grindelwaldot végül?! :O

Persze ugyanúgy elvarázsoltak és magukkal ragadtak a fontos fő szálak is, amikre emlékeztem: a lélekdarabok elpusztítása, az ahogy Ron elhagyja a triót, majd visszatalál, a tónál zajló jelenet, Dobby önfeláldozó segítsége, és persze az epikus rész a végén, amikor Harry elmegy az erdőbe meghalni... A cikesznek suttogott szavak, és a zsigeri félelem ami benne van, de ő mégis felülkerekedik rajta, mindenkiért... Majd a megfoghatatlan jelenet a pályaudvaron Dumbledore-ral. Ezek a részek voltak azok, amiket éveken át vártunk és latolgattuk, hogy is lesz majd, abból a kevés információból, amit csepegtetett Rowling a jóslatról, a pálcákról, majd végül a halál ereklyéiről, hogy kiegészüljön egy kerek egésszé a történet, a motivációk, a megoldás. Ugyan ezúttal nem dobogott a torkomban a szívem, Harryért aggódva, mert tudtam, hogy mi lesz a végkimenetel, de kellemesen borzongatott a jelenet, amelyben meghal, de mégsem, hátrahagyja Voldemort lélekdarabkáját, és megment mindenkit úgy, ahogy Lily védte meg őt annak idején. Az elder wand feletti uralom már csak hab a tortán, de kétségtelenül a legyőzés (lefegyverzés!) kulcsmotívuma, és ezzel nem marad elvarratlan szál. Kimondottan szerettem, hogy Harry végül nem használja a halálos átkot, nem kell a saját lelkét is megcincálnia a gonosz legyőzéséhez.

Forrás.

"He pressed the golden metal to his lips and whispered, 'I am about to die.'"

Bevallom talán az epilógust kicsit kritikusabban szemléltem ezúttal, mint a korábbi olvasásoknál, és azt hiszem értem, hogy aki nem kedveli, miért nem kedveli. Ettől függetlenül mosollyal és meghatódva csuktam be a hetedik részt: "All was well." :) 

A nagy újraolvasás projekt egészének margójára pedig annyit mondanék még, hogy ezúttal is nagyon élveztem az egészet, végigmenni Harryvel az úton, until the very end. ♥ Számomra is meglepő módon óriási meglepetést okozott a 4. rész, igazán nagyon kedveltem, előrébb ugrott a képzeletbeli dobogóra a részek közt, és a 6-7. közt szinte alig tudok dönteni, melyik is tetszett leginkább, de talán a 7. az, aminek a monumentális eseményei még elsöprőbben arattak diadalt. :) 

És te, mikor olvasod újra legközelebb a sorozatot? :)

Korábbi újraolvasós poszt (2011-ből): >ITT<

A többi 2018-2019-es újraolvasás: első rész, második rész, harmadik rész, negyedik rész, ötödik rész, hatodik rész.

MegaBubble fandom doboz - Westeros

A BubbleBooktól korábban a Harry Potter és Legendás állatok témájú MegaBubble fandom dobozt rendeltem meg. Majdnem elcsábultam a Gyűrűk urásra is, de azt végül skippeltem, és most kikötöttem a Westeros fedőnevű Trónok harca témájúnál. Annyira egybevágott az új évadra való várakozással is, hogy hamar eldöntöttem, rányomok a megrendelés gombra. Ismét csak várni kellett egy darabig a megrendelési időszak és a postázások közt, de ezúttal kevesebbet, mint a korábbi doboznál, és cserébe megint csomó jó dolog, hasznos Trónok harcás csecsebecse került a dobozokba. Szerintem szuper összeállítás lett, nem csalódtam, viszont az jár a fejemben, hogy valószínűleg nem nagyon lesz már más ilyen téma, amire ennyire rárepülnék, kilőtték a két nagy fandomomat (sőt hármat is), ami tetszik annyira, hogy akarjak különféle hozzájuk kapcsolódó tárgyakat is birtokolni.

A poszt további része természetesen SPOILERES, hiszen doboznyitás, szóval ha nem akarod látni a tartalmát, mert mondjuk neked még nem érkezett meg, akkor ne menj tovább! 

Valar Morghulis, én szóltam! :D

Harry Potter és a Nagy Újraolvasás - hatodik epizód

Nehéz most a hatodik kötet újraolvasásáról összeszedni a gondolataimat, mert nem csak hogy elkezdtem, de pár napja be is fejeztem az utolsó, hetedik részt is, és kicsit összefolynak a két kötet történései a szoros egymásutániság miatt. De szeretnék azért külön bejegyzésben írni róluk, és megpróbálom nem összemosni az élményt - nehéz, mert mindkét rész nagyot ütött ezúttal is. Magával ragadó, sodró lendületű, és nagyon fontos kötetek a sorozatban. 

A Harry Potter és a Félvér Hercegről már korábban is sokat anekdotáztam: hogy két kötetem is lett belőle, türelmetlenségem okán, hogy lefordítottam az első pár fejezetét, hogy kiütötte a nyeregből az akkori örök kedvenc második kötetet, és hogy egy nyaralás alkalmával olvastam, és napokig gyászba borított a vége... 

Figyelem! SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták a hatodik részt! 

Ennek a kötetnek a legszuperebb a kezdése az összes közül szerintem. Egyáltalán nem szokványos, és az első fejezet mugli-varázsló keveredése után még mindig nem rögvest Harryhez érkezünk meg, hanem a sötét, elhagyatott, és baljóslatú Spinner's Endre, ahol Snape lakik. Ez a két első fejezet az összes közt nézve is nagy kedvencem, nem csak a köteten belül. A mugli miniszter nehéz helyzete, és a megszeghetetlen eskü után robogunk csak át a megszokott Privet Drive-i hálószobába, Harryhez, és még itt is máshogy indul minden. A szobában szemlélődve a szétszórt apróságok tájékoztatnak a jelenlegi helyzetről... Voldemort visszatértét már a Mágiaügyi Minisztérium sem próbálja hazugságokkal elfedni, és megelőző óvintézkedésekről adnak ki útmutatókat, de azért a helyzet korántsem egyszerű... Ollivander eltűnt, az Abszol úton alig nyitnak ki a boltok. A Roxfortban is változás történik, és ennek köszönhetően jut hozzá Harry egy könyvhöz, ami egy, magát félvér hercegnek tituláló egyén tulajdona volt, és aminek köszönhetően Harry feltornássza az érdemeit bájitaltanon, nem is kicsit.  

A köteten végigvonul Draco furcsa viselkedése, Harry gyanakvása és nyomozása emiatt, és az újdonság: a Dumbledore-ral közös órák, aminek nagy részében emlékeket bogarásznak a Merengőben. Az emlékutazások után kilépnek a biztonságos keretek közül egy valódi és valóban életveszélyes kalandba, aminek a toronyban lesz aztán szörnyű, zsibbasztó vége... 

Most is az egyik kedvencem maradt a sorozatban, és könnyekig meghatott a vége, a fehér sírnál. 

De az odáig vezető út is tele van jobbnál jobb mondatokkal, komolyakkal és humorosakkal egyaránt, egymásra rezonáló sorokkal, és persze érzelmekkel is. 

"Dumbledore's man through and through, aren't you Potter?" "Yeah I am," said Harry. "Glad we straightened that out." 

A kezdeti fejezeteken kívül szintén ebben a kötetben van egy másik örök kedvencem, az A Very Frosty Christmas, amiben Scrimgeour ellátogat az Odúba, hogy Harryvel beszéljen. Olyan végtelenül büszke vagyok Harry minden egyes megnyilvánulására abban a jelenetben! Mellesleg színtiszta politika az egész, csodálatosan beleépítve egy magát gyerekkönyvnek álcázó fantasy regényfolyamba - taps! 

Azt hiszem minden mást elmondtam-leírtam-kiveséztem a korábbi újraolvasós posztomban már, és ismételni nem akarom önmagam, inkább írok a hetedik epizódról is egy posztot. (coming soon ;))

A végén pedig álljon itt két igazán maradandó idézet, az egyik legviccesebb/legpimaszabb, a másik a legmotiválóbb:

"Do you remember me telling you we are practicing nonverbal spells, Potter?" "Yes," said Harry stiffly. "Yes, sir." "There's no need to call me 'sir,' Professor."

"But he understood at last what Dumbledore had been trying to tell him. It was, he thought, the difference between being dragged into the arena to face a battle to the death and walking into the arena with your head held high. Some people, perhaps, would say that there was little to choose between the two ways, but Dumbledore knew – and so do I, thought Harry, with a rush of fierce pride, and so did my parents – that there was all the difference in the world."  ♥

U.i.: Vajon miért nem az elején jutott eszembe eme pompás címötlet? :)

Korábbi újraolvasós poszt (2011-ből): >ITT<

A többi 2018-2019-es újraolvasás: első rész, második rész, harmadik rész, negyedik rész, ötödik rész.

Április - a kiemelkedő hónap

Saját fotó.

Az április toronymagasan vezet idén mind az elolvasott, mind a beszerzett könyvek számát tekintve. Bár az egész évre a visszafogott zsákmányolás volt (és lesz) jellemző, azért abban biztos voltam, hogy a Könyvfesztivál hónapja tartogatni fog néhány olyan beszerzést is, amit nem feltétlenül terveztem be előre. De mivel az első negyedévben gyakorlatilag havi egy könyvvel gyarapodtam csak, és mivel az elmúlt hónapban vagy 10 könyvemet sikerült eladni (wow!), igazán megérdemelt volt egy kis kedvemre való polcfeltöltés. ;)

A Könyvfesztiváli új megjelenések nem annyira csigáztak fel, és végül inkább régebbi könyvekből válogattam. A Glamour napokon viszont nem tudtam ellenállni a 25%-os kuponnak, és egy másik, 30%-os szépirodalom akciónak a Bookline-on, és ennek keretein belül 4 könyvet is rendeltem még a fesztivál előtt, és élvezettel néztem, hogy őket már nem kell hazacipelnem onnan... Az egyik budapesti könyvszekérről is hazajött velem egy kötet, méghozzá az Éjszakai repülés Exupérytől, amire A kis herceg újraolvasása óta kíváncsi vagyok. 400 Ft-ot mindenesetre mindenképp megért. A fesztiválon pedig három könyvet zsákmányoltam még, így az április havi beszerzések száma összesen 8 db lett: 

- Antoine de Saint-Exupéry: Éjszakai repülés

- Christelle Dabos: Rejtélyes eltűnések a Holdvilágban

- Nick Hornby: CiciKrisztus

- Szabó Magda: Nekem a titok kell

- Szabó Magda: Megmaradt Szobotkának

- Brigitte Kronauer: A nők ruhái

Saját fotó.

- Ioana Pârvulescu: Az élet pénteken kezdődik
- Szepesi Szűcs Barbara: Trnuljčica (Csipkerózsika, csak illusztrációk)

Olvasás szempontjából is erős lett a hónap, 10 könyvet fejeztem be ugyanis, és igaz, hogy ezek közt volt négy mesekönyv is, és kisregény is, de vastagabb kötetek is helyet kaptak. Többször sikerült belemerülni a könyvekbe, jólesően leülni olvasni egy pár órát egyben, és ez a kis nyugi meg is látszik az olvasásokon. A már január óta halogatott A tél jegyeseit is sikerült végre magamévá tenni. Újabb két várólista csökkentős könyvet is elolvastam, így már csak 5 van vissza a listáról a teljesítéshez - pedig hol van még az év vége! Nagyon jól állok a tavaszi könyves terveimmel is, már csak 3 könyvet nem olvastam a 12-ből, amit kigondoltam magamnak. Magam is meglepődtem rajta, mennyire tartottam magam a kiválasztott irányhoz eddig. ;) 

Forrás.

A blogon áprilisban 8 bejegyzés született. El vagyok maradva néhány könyves poszttal, de májusban fogok írni mindenről, amiről még nem sikerült. 

Májusban szeretnék még két várólista csökkentős könyvet elolvasni, és lehet, hogy kipipálom a maradék tavaszi tervet is - bár a Karinthyhoz nincs igazán kedvem. A tükörjáró sorozat második kötetét még nem tudom, hogy rögtön akarom-e olvasni az első rész után. A Harry Potter újraolvasás viszont menthetetlenül a végéhez közeledik, ma szerintem befejezem az utolsó kötetet, nagyon fog hiányozni... ♥

A többiek áprilisa: 

Dóri, Nikkincs, Amadea, Nita, Sister, Heloise

Baba Dunya utolsó szerelme

Idén igazán villámtempóban sikerül haladni a várólista csökkentéssel, a Baba Dunya ugyanis már a hetedik a sorban amit kipipálhatok. Egy rövid könyvecskéről van persze szó, szellős is, és akár egy ültő helyünkben is elolvasható. Sajnos összességében nem is nagyon maradandó...

Csernobil szörnyű ugyan, de emellett igen érdekes téma is, és ez a regény azért csigázott fel, mert egyszerre ígért némi tudásanyagot is a katasztrófáról, vagy az az utáni állapotokról, illetve egy kis romantikus levélregény vonulatot is belengetett, amiből sajnos végül nem sok minden volt igaz.

A halálzónába való visszatérésről, az ottani mindennapi életről és a nehézségekről ugyan mesél a könyv, mégis homályos marad az egész, nem sok konkrétummal, vagy csak olyasmikkel, amiket az ember amúgy is fel tud vázolni magában: nincs áram, nincs vezetékes víz, saját maguk termelnek ételt stb. Ez a kép nem élesedett, nem lett nagyobb rálátásom, úgy érzem, semmire a halálzónával kapcsolatban.

A cím és alcím (Levelek Csernobilból) pedig nagyon becsapós, sőt hazudós... Megnéztem az eredeti címet is persze, és tényleg az, ami: Baba Dunyas letzte Liebe, de félrevezető így is, úgy is. A szerelemhez-romantikához ennek semmi köze - pedig egy kis késői virágzást, valami időskori romantikát, a halálzónán kívülre levelezést vizionáltam, de hát ez a Baba Dunya egy vénséges vén csont, és a "szerelme" az legfeljebb maga a falu, ahova visszatért élni és halni. Ez tehát csupán egy félreértelmezhető utalás, szimbolikus szerelem.

"A munkám megtanított arra, hogy tudjam: az emberek mindig azt teszik, amit amúgy is akarnak. Kérnek ugyan tanácsot, de tulajdonképpen nincs szükségük idegen véleményekre. Minden egyes mondatból csak azt szűrik ki, ami a kedvükre való. A többit figyelmen kívül hagyják. "

Levél ugyan tényleg van néhány benne, de közel nem levélregény a Baba Dunya. Dunya meséli el mindennapjait. Leginkább azzal tudnám jellemezni ezt a mesélést, hogy száraz... Nagyon tárgyilagos, nagyon távolságtartó. Baba Dunya egy régi világ gyermeke, és az új világban is benne ragad a régiben. Az egész könyvet a maradiság hatja át. Egyszerűen öregszaga van. A halálfalu is olyan, mint valami borzasztó öregek otthona, ahol mindenki abszolút hátrányból indul, de néhányan azért kicsit kisegítik a még hátrányosabb helyzetűeket... Lábfájás, gyaloglás, kútvíz, mosogatás, dögunalmas hétköznapok a nagy semmi közepén. :/ A könyv 70%-a körülbelül ez. Ehhez képest igencsak meglepődtem, amikor a szerelmes cím ellenére, meg a levelekre várva végül egy krimi közepébe csöppentünk... :O A gyilkosság és a nyomozás felpezsdítette a kedélyeket, de megmaradt a tárgyilagosság az izgalmak ecsetelésekor is. Dunya pedig... hát, elnézést a szókimondásomért, de annyira nem való már erre a világra, nem érti már ezt, nem tud vele lépést tartani, semmire nem való a létezése sem... Ugyanaz a megfáradt maradiság sugárzik belőle végig, amikor haza is megy a halálzónába. Az ember nem tud mást, csak legyinteni rá, menjél csak, maradjál is ott. 

Igazából elég érdektelen maradt az egész buta sorsa számomra. :/ Nem keltett bennem szimpátiát, együttérzést, semmit. Visszaemlékezéseiben is boldogtalan, küzdelmes életének képeit kapjuk, és a leszármazottai is pont olyan boldogtalanok, mint ő... "Feküdjünk be a sírgödörbe" érzésem volt ettől a könyvtől, lehangoló, és nem nagyon vezet sehova. 

Könyvfesztivál 2019

Saját képek.

Nem volt kérdés, hogy idén is ellátogatok a Millenárisra, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, azonban az előző évekhez képest most kevesebb időt töltöttem el ott, részben azért, mert így jött ki a lépés, de másfelől azért is, mert annyira most nem csigázott fel a dolog.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem élveztem, csak kevesebb vonzereje volt, úgy éreztem kevesebb könyv jelent meg, pláne olyan, ami engem is érdekelt volna. Nem néztem ki ezúttal programokat, előadásokat vagy dedikálásokat, így csak magára a nézelődésre, kellemes időtöltésre koncentrálva szakítottam időt, és látogattam ki a fesztre két napon.

Reklámok, megosztások, online jelenlét - a blogger és a net

Forrás.

A Témázunk ehavi választottja A blogger és a net - közösségi média és reklámozás című téma lett, aminél aktuálisabbat keresve sem találnánk. Az állandó és folyamatos jelenlét az online világban lassan már kikerülhetetlen dolog lett, és nem csak külső kényszerek - munkafelület, emailek stb. - miatt, hanem belső késztetésből is, hogy nem akarunk lemaradni semmiről. Mert aki lemarad az kimarad (?). A FoMo (fear of missing out) jelenséget már emlegettem párszor, pszichológiai könyvek kapcsán, és nyilván oka van annak is, hogy rengeteg karikatúrát látunk a telefonokba temetkező arcokról, az állandó görgetésről, kattintgatásokról. Az egész internet a kezünkben, a zsebünkben van naphosszat, és bármely üres percünkben elkezdjük nyomkodni is a telefont - én nem azt ezt ellenzők közé tartozom persze, imádom a sok lehetőséget, a napi kommunikációt, és a sokféle platformot is, de mégis néha már sok az egész, és nem csak egyéni, de társadalmi szinten is. Furcsa torzulások jönnek létre a nagy online-ság révén, az addikcióról nem is beszélve. Pont most olvastam egy cikket, amiben azt fejtegették, hogy mennyire káros a like-ok, megosztások, retweetek számának megjelenítése, és hogy tesztüzemek folynak most az instagramnál, hogy nyilvánosan ne lehessen látni, hogy hány like-ot kapott valami, egyrészt elkerülendő a "like-olom, mert mindenki más is like-olta" spirált, másrészt pedig mert nincs jó hatással ez az egész az emberek mentális egészségére. És hogy mindezek a dolgok hogy kapcsolódnak a blogoláshoz? 

A mi kis online játszóterünk is szoros kapcsolatban van a közösségi médiával. Elszigetelten nehezen lenne fellelhető egy jó blog, valahol "reklámozni" kell, még ha ez nem is a szó szoros értelmében vett reklám, csak amolyan "közhírré tétetik, hogy írtam valamit, helló!". Enélkül nehezen lehet olvasóbázist szerezni és megtartani. Valahonnan értesülni kell a posztokról, mert kevés az olyan ember, aki csak úgy végigjárja és ráfrissít a kedvenc oldalaira napi szinten (de vannak azért, csak mondom). Nekem a Moly feedeli be az új posztokat, ott viszonylag nagyobb közönséghez jut el, és mivel csatolom az adott könyvet a bejegyzéshez, később is könnyű megtalálni annak, aki az adott könyvről keresgél. Van a blognak Facebook oldala is, amit viszont nem sok kedvem van/volt rendesen "kiépíteni". Igazság szerint nem kedvelem, lusta vagyok állandóan oda is belépni, és írni valami "promo-szagú" szöveget a posztlinkkel együtt. Megcsinálom, de általában tömbösítve, vagyis felmegyek és feltolom az elmaradt hetek posztjait, aki bújt, bújt, aki nem, nem. Nem sok kattintás van ezeken, meg like se nagyon, de valahogy mégis olyan kikerülhetetlen a facebook az elérhetőség szempontjából... Van Twitterem is és oda is ki szoktam küldeni a kis megosztó gomb segítségével a linkeket, és van nem olyan régóta Instagram fiókom is, aminél viszont igazából teljesen más a motiváció - inkább fotózgatni, könyveket, könyves pillanatokat mutogatni szeretek ott, és ott nincsenek linkek sem (csak a hessteggyár ugye :D) (Ettől függetlenül persze ez is a bloghoz irányíthatja az emberkéket, kétségtelen.)

Insta oldalam.

A Goodreadsről majdnem elfeledkeztem! Ott is vezetem az olvasásaimat, és az értékelésekbe néha be szoktam tenni a posztlinket is. És tulajdonképpen nálam itt nagyjából megáll a blog promotálása. Nincs rá kapacitásom, hogy ennél többet foglalkozzak vele, és nem látom sok értelmét több időt és energiát belefeccölni. Amikor elindítottam a blogot, akkor is csak egy kis online könyves sarkot akartam magamnak, és nem hittem volna, hogy néhány ismerősön kívül számottevő mennyiségű emberke jön majd olvasni - minden várakozásomat felülmúlta már az elején, hogy mások is jöttek, kommenteltek, érdeklődtek. :) 

Van akinek persze kész brand épült ki a blogjából, és reklámfelületként is funkcionál, különféle együttműködések, jutalékos rendszerek alapján. Engem nem vonzanak ezek a dolgok. Meg aztán nincs is kedvem azon rágódni, vajon hogy kell elkönyvelni néhány fillért innen meg onnan a reklámozásból... Ettől csak a hajamat tépném. Engem is kerestek már meg ilyesmikkel, de mindig visszautasítom az ajánlatot - a blog nem pénzkereseti forrás nekem, és nem is akarom azzá tenni. Valahogy elvesztené nem csak az ártatlanságát, de az esszenciális jellegét is az én szememben. Ettől még nem zavar ha másnál van valami reklám - kivéve ha ordenáré és túl sok, és irreleváns -, de nekem nem hiányzik ez. A blog kikapcsolódás és hobbi, csak egy online felületen, és ennek a felületnek nem szeretném feláldozni minden kihasználható kis négyzetcentiméterét valamire, amire eredetileg nem is akartam.

A kör, akivel rendszeresen olvassuk egymást persze szintén "reklám", de teljesen másféle. Gondolok itt az oldalsávban a bloglistákra, amikbe betesszük az általunk olvasott blogokat. Vagy arra, hogy eljárunk olvasni-kommentelni a másikhoz, a másik pedig visszajön aztán hozzánk, jelen vagyunk egymásnál. Ez a "háló" a legjobb része a hálón-létnek. ;) 

Egyébként érdekességként megemlítem, hogy Amadea blogjáról brutálisan sokan kattintanak rám, nem tudom miért, de már kezdettől kiemelt helye van a statisztikában. :D

A kattintások egyébként nem nagyon foglalkoztatnak, bár a tendenciákat mindig figyelem a látogatottságban, és örülök, ha van egy-egy népszerűbb írás (paprikás posztok khm khm). Van egy alap szint amit szinte minden poszt megüt, és persze vannak kiemelkedő számok is, amiknek néha látni, néha viszont nem érteni az okát. De nem is számít, nekem elég az, hogy kiírom, kiírhatom magamból a könyvélményeket, a gondolataimat, meg hogy megmutathatom az új könyveimet, vagy hogy mikre vetettem szemet. Egyszerűségében rejlik ennek az öröme számomra.

Szerintem a szükséges minimumot "teljesítem" olyan tekintetben, hogy azért vannak PuPillás profiljaim a nagyobb, ismertebb social media site-okon, de nem hinném, hogy ennél a mostaninál többet reklámoznám a blogot valaha is. Aki talált valami jó olvasnivalót nálam, az remélem visszajár esetleg magától is - a posztok mindenesetre sosem fognak úgy végződni, hogy ha tetszett, akkor nyomj egy like-ot és iratkozz fel... (brr) És az is hótziher, hogy booktuberkedésre sem fogom adni a fejem. ;)

Forrás: 1. 2.

A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

Nézzétek meg a többiek mit írtak a bloggerségről a közösségi média és a reklámok tükrében: 

Dóri, Anett, Nima

Utóvéd (később csatlakozók):