Zajácz D. Zoltán: Véres Balaton

Retró krimit tessék, retrót! A jó értékelések, egységes méltatások hatására hamar felfigyeltem Zajácz D. Zoltán könyvére. Aztán úgy esett, hogy végülis nem magamnak, hanem ajándékba vettem meg a kötetet, ugyanakkor az én várólistámon is rajta maradt, és nemrég kölcsönkértem. Lassan indult a viszonyunk, mert kevés, lopott időm volt csak rá, de aztán végre-valahára összejött két olvasós nap egymás után, így le tudtam darálni a könyvet két nagyobb falatban. Nagyon hiányzott már az ilyen koncentrált, belemerülős olvasás.

A Véres Balaton azóta már négy részes sorozattá nőtte ki magát. Hogy én folytatni fogom-e? Igen, mindenképp, mert könnyed, jóféle kikapcsoló olvasmány, ami szuperül hozza a '70-es, '80-as évek magyarországi hangulatát. A hangulat, és ez a balatoni retró az, ami a legjobb a könyvben, és feledteti apróbb-nagyobb következetlenségeit, hibáit is. Ezek közül egy gondos szerkesztő többet is kigyomlálhatott volna, de erről még később. 

Miről is szól a regény? Az alcím részben elárulja: Gyilkosság az úttörőtáborban. Több bűntény is történik a könyvben, ez csak az egyik közülük. Zánkán vagyunk 1979 nyarán, táboroznak a gyerekek, magyarok és külföldiek egyaránt, Nemzetközi Gyermekév van. Német és francia gyerekek is érkeztek, köztük Marion Morel, a Francia Kommunista Párt párizsi titkárának lánya. Marion a tihanyi hajókiránduláskor eltűnik, már nem érkezik meg Zánkára. A hajón még többen is látták, vízbe eshetett talán? Belökték? Valaki elkábította és fogva tartja? Számtalan lehetőség felmerül, amikor a rendőrség nyomozói a kezükbe veszik az ügyet. A helyi erők mellett természetesen a pesti kollégák is beszállnak, hiszen nemzetközi botrány fenyeget. A nyomozás vezetésével Adorján Máté hadnagyot bízzák meg, aki hamarosan nem várt segítőre is akad a táborban.

Gyerekkori ismerőse, Lendvay Laura édesanyjával az úttörőtáborral szomszédos vállalati üdülőben nyaral, és hamarosan kiderül, a napokban össze is barátkozott az áldozattal... De melyik áldozattal? Holttestet találnak a parton, kivájt szemekkel... A rejtélyek megszaporodnak, és a rendőrség azt sem tudja, hogyan is ossza fel csapatait, mert épp ekkor folyik a nyomozás Gyulai Károly főtörzsőrmester meggyilkolásának ügyében is... A Soós Lajos féle gyilkosság nem a képzelet szüleménye, és a szerző jó érzékkel passzintja be ezt a többi bonyodalom közé. 

Laura egyébként orvostanhallgató, és borzasztóan érdekli a pszichológia és a kriminalisztika, különösen a profilozás, amiről csak nemrég jelentek meg az első írások, angol és német nyelven, és még teljesen ismeretlen Magyarországon. Magánnyomozásba kezd, de aztán Máté oldalán belefolyhat a hivatalos ügymenetbe is, és még egy kis profilalkotás is kijut neki. Sőt, talán még az édesanyja is boldog lehet, hogy nem kell már állandóan a kerítő szerepét alakítania? ;)

Kékre festett strandkorlátok, gyékények, Melba kocka, Dunakavics és Traubi a büfében, Nők Lapja a strandtáskában, meg persze párttitkárok, hazugságok, jachtozó és vadászgató elit, a Kádár-korszak minden jellegzetes eleme... A nagyemberek közti játszmák, a főorvosok és politikai főseggnyalók hierarchikus rendszere, a titkolózások és a kiskosztümös titkárnők által tálcán behordott feketekávék mindent belengő aromája hamisítatlanul hiteles atmoszférát teremtett. A Zámbó Jimmy sorozat (A király) jutott eszembe, bár az főleg az egy évtizeddel későbbi dolgokban, de ugyanilyen remekül hozta ezeket a viszonyokat és díszleteket.

A humort sem nélkülözi a regény, bár persze a szörnyű bűntények mellett kevés vidámság férhet meg. 

Ez volt az egyik kedvenc dialógusom: 

"– Csak azt ne mondja, hogy a magyar rendőrségnél tanult meg így verekedni…
– Nem, nem ott – erősítette meg Máté. – Még srác koromban, Algír külvárosában.
– Mi a fene? – szaladt ki az őrmester száján. – Maga Algériában nőtt fel?
Miután nem érkezett válasz, óvatosan hozzátette:
– Tehát, ha jól értem, szolgálati úton van Belgiumban.
– Nem nyomozni jöttem, hanem egy együttműködési megállapodást készítek elő a belga és a magyar rendőrség között. És persze meglátogattam az apámat és a kishúgomat.
– Úgy érti, a családja Brüsszelben él?
– Igen. Az apám a Magyar Népköztársaság brüsszeli nagykövete.
Mertens őrmesternek ez már sok volt.
– Mondja, őszentségét, a pápát nem ismeri véletlenül?"

A párbeszédek pörgősek, gördülékenyek voltak, gyorsan olvasható a könyv. Ugyanakkor, bár élveztem a történéseket, nem tudtam lerázni magamról az újra meg újra felbukkanó gondolatot, egy kicsit amatőr. A hangulatteremtésen túl sokszor éreztem picit gyenge lábakon állónak a nyomozást (mitől voltak olyan biztosak a dolgukban?), illetve zavaró volt, hogy mindent nagyon a szánkba rágnak, mindent megbeszélnek a nyomozók. Amikor pedig a végén hirtelen elhallgatják az olvasó elől valakinek a személyét, akkor már teljesen egyértelmű, kiről van szó. A bűntény(ek) azért nem annyira csavarosak, hogy annyiszor el kelljen ismételni dolgokat. A krimiolvasó elég jó abban, hogy 7-8 infót bőven megjegyezzen, sőt nagyon is figyeli magától is az elejtett dolgokat, mellékszereplőket stb. Namármost akkor ehhez képest a karakterre nézve feleslegesen degradáló olyan mondatot adni a sztárnyomozó szájába, hogy a Hadnagy vezetéknevű gyanúsítottat csak azért tudta megjegyezni, mert ez a saját rangja is? Öhm, hát Máténak ezzel vagy 20 pontot esik az IQ-ja! Ez egy teljesen feleslegesen beszúrt mondat volt. Adorján Máté szerintem jó karakter, jó nyomozó, az éles eszét, jó gondolkodását kell hangsúlyozni, ha hibázik, persze azt is leírni, de ilyen bárgyú dolgokat mondatni vele... illúzióroboló. Ahogy az is, hogy Laurának olyat mond, "okos kislány vagy"... ?! Kihagyható lett volna ez az atyáskodó mondat is tőle. Az, hogy Laura mennyire belefolyhat egy hivatalos nyomozásba, kicsit hihetetlen, lehet, hogy több titkolózással, véletlen lelepleződéssel jobb lett volna ez a szál. Igaz, ez nagyon nem a mai kor, talán könnyebben elsikáltak ilyen dolgokat. 

!!!SPOILER!!! Marion megmenekülése után több részt elég érzéketlennek éreztem: nem hiszem, hogy a kislány egy idegen férfival utazva a repülőn a történtek után ilyen bizalmas lenne, illetve hogy pont a fogságban kapott túró rudi lenne a szíve vágya, ezek valahogy furán veszik ki magukat, ahogy a másik lány macskáját elkérni és elvinni is, öhm, legalábbis szemöldökfelhúzós részlet (és kihagyható lett volna). SPOILER VÉGE!

A zánkai Úttörőváros. Forrás.

Sajnos, ahogy fentebb említettem, volt még néhány hiba, pl. a francia tolmácsot német tolmácsnak nevezték. Bogár Sára egyszercsak Bogdán nyomozó vezetéknevét kapta meg véletlenül, és francia nyelven folyó társalgásban beszélnek valakiről, akiről csak később derül ki, hogy nem férfi, hanem nő, hát, akkor elég kacifántos mondatok lehettek, hogy nem volt benne személyes névmás. Emellett a beszúrt magyar és francia mondatokat viszont nem fordították le lábjegyzetben. 

A jelentésmódosító vesszőhibák is jellemzőek voltak pl. "a látottakat mesélte a két autóban maradt kollégának". De ez jórészt már a szerkesztő sara. 

A szerzőt viszont mindenképp megszerettem, köszönöm, hogy elrepített vissza a régi idők Balatonjához, és hogy ilyen jó kikapcsolódást nyújtott ezzel a könnyed krimivel. Azóta néztem vele készült videókat, beszélgetéseket, nagyon szimpatikus, és mindenképp figyelemre méltó a kortárs könnyed krimi műfajában - az hogy retró, már csak hab a tortán. :) 

Folytatása következik! :) 

Augusztus 2023

Forrás.

Gyorsan lezárom az augusztust, mielőtt szeptember közepe lesz... :) Az augusztusban régen sok várakozás volt, az új tanév miatt, a sulikezdésre én szerettem készülni, mert lehetett venni sokféle papír-írószert, meg nézegetni az új tankönyveket, becsomagolni őket stb. De még ilyenkor mindig befigyelt egy kis balcsizás is. Egy ideje az augusztusról inkább csak a parlagfű jut eszembe, meg a dinnye, amik sajnos nincsenek jó viszonyban egymással, de az allergiám ellenére azért néhány szelet dinnye lecsúszott idén is. Sőt, még egy kis mininyaralás is belefért a hónapba.

Na mondjuk könyv, az nem sok: 3 könyvet fejeztem be a hónapban. Viszont mindről sikerült azóta írni is. Ennyire kis merítésből nehéz bármit is kiválasztani "kedvencnek", legjobbnak, legrosszabbnak, de az kiemelendő, hogy Emma Straub eléggé felbosszantott.

A július után az augusztus is nullás hónap lett, nem gyarapodott a könyvtáram most.

A blogon 4 bejegyzés született, lehetett volna jobb is, de kicsit elcsúsztam az amúgy is kevés időmmel. 

Augusztusi kis terveim így alakultak:

✓ poszt a Másodvirágzásról és az Agatha Christie könyvről

✓ a szabadban olvasni? - pls, jöjjön már össze egy óra az árnyasban valahol!

x a felső polcot lepakolni, átrendezni a könyvespolcon

✓ Vekerdy Érzelmi biztonságot befejezni

✓ elkezdeni/elolvasni a 12. vcs. könyvet is a listáról

x elolvasni a Véres Balatont még így a szezonban

A parlagfű keresztülhúzta a számításom, főleg az extrém pollenkoncentrációs napokban, amikor tényleg inkább ki se tettem a lábam a házból... De azért néhány oldalt sikerült a szabadban olvasni, és nem adom fel, az ősz lehet, hogy megfelelőbb lesz ehhez, és összejön egy egész órácska is. :) A polcrendezéshez is majdcsak eljutok egyszer! :D

A Véres Balatont időközben (konkrétan ma) befejeztem.

Forrás.

Szeptemberre a következőket gondoltam tervek címszó alatt idevetni: 

- befejezni a The Book of Two Ways-t

- elkezdeni az új Strike kötetet! :)

- eljutni a Stephens-Sarlós program kb. harmadáig (tömény eléggé)

- a felső polcot lepakolni, átrendezni a könyvespolcon :D

- a szabadban olvasni egy órácskát

- krimiket olvasni (vagy hát legalább egyet :D)

A többiek augusztusa: 

Dóri, Sister

Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság

Végre eljutottam Vekerdy egyik önálló kötetéig, az Érzelmi biztonságig. Korábban ugyanis csak válogatáskötetekben találkoztam vele, a Visszatalálunk egymáshoz? és a Sorsdöntő találkozások írásaiban. Már akkor rögtön megtetszettek a gondolatai, irányelvei, és olvasmányos, gördülékeny stílusa. 

Az Érzelmi biztonság sem egybefüggő írás, hanem különféle előadásainak kivonata, beszélgetések vázára épített fejezetek, így aztán megtalálhatók benne a fent említett könyvekben szereplő részek is. 

Tartalmas, és nagyon sok témát körüljár a szülő-gyerek kapcsolatban. Fejlesztés, kötődés, evés, alvás, szobatisztaság, olvasás és mesék, szexuális nevelés - annyi mindent érint, és szinte mindenben egyet tudtam vele érteni. (Az más kérdés, hogy alkalmazni, na azt nem tudom, de ez a poszt a könyv érdemeit dicsőíti, nem az én hiányosságaimat hivatott feltárni szerencsére. :D)

Vekerdyben az a jó, hogy nem köntörfalaz, és van határozott véleménye. Nekem ez tetszik, mert a "minden gyerek más" jellegű dumákkal már néha tele van a padlás, és különben sem vezet sehova. Igenis legyenek a szakembernek határozott állításai és megingathatatlan véleménye a sarokköveket illetően. És ő tényleg ilyen, még ha megmondó emberré természetesen nem is akar avanzsálni.

Különösen kedveltem a Mesék, regények, olvasás fejezetet (mily meglepő!), a rengeteg hozott példában nagyon magamra is találtam, és felidézte bennem gyerekkorom olvasmányélményeit. Talán adott egy hátteret is ahhoz, hogy hogy is lettem ilyen nagy olvasó. Kedvet csinál az olvasáshoz, és szeretem a lelkesedését a könyvek iránt.

"A regény: világértelmezés! Mitológia! És: énkitágítás! Bepillantást nyújt életekbe, problémákba, megoldásokba. Segít élni: átélni és túlélni is. Azok a kamaszok, fiatalok, felnőttek, akik jó olvasók, sikeresebben dolgozzák fel konfliktusaikat, és sokkal kevésbé vannak kiszolgáltatva a személyiséget roncsoló sodródásnak, lelki betegségeknek."

Az iskolával, iskolarendszerrel kapcsolatos dolgok elég elkeserítőek - azt nem tudom, valójában mennyivel jobb egy Waldorf iskola, talán egy másik könyvében majd olvashatok még erről is bővebben -, és ma talán még rosszabb is a helyzet. A szülő-gyerek közti cinkosság gondolata nagyon tetszett ebben a fejezetben, és hogy egyesült frontot kell alkotni az iskolával szemben, a gyerek mindig érezze magát megvédve. 

"A gyereknek biztosnak kell lennie abban, hogy őt a családja megvédi a külvilággal szemben, bármi is történjen, még akkor is, ha egyébként nem értünk egyet azzal, amit tett. Ezt majd külön rendezzük vele, de a külvilággal szemben a „tökéletes védelmet” biztosítsuk."

Borzasztó olvasni azokat a hibákat, amiket elkövetünk a fejleszteni akarással (nem a szükséges fejlesztésre gondolok itt, hanem a játék helyetti, a játékot, játékkedvet megölő fejleszteni akarásra), vagy az étkezések kapcsán. 

"Az óvodás legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék! Nem az irányított játék, nem a készségfejlesztő játék, nem a játékos tanulás. A szabad játék."

"Az étkezés kapcsán egyébként más módokon is rongálhatom a gyereket. Például: apa vagyok, szép evésre tanítom. „Ne csámcsogj!”, „Ne habzsolj!”, „Ne piszmogj!”, Ne játssz az étellel!”, „Ne kotorássz a tányéron!”, „Hogy fogod a villát!”, Hogy fogod a kést!”, „Ne csörömpölj!” – ezt a trenírozást én marhaságnak, sőt kártékonynak tartom."

Ebben a részben is olyan egyértelmű az állásfoglalás, jó ilyet látni a mai, leginkább tojáshéjakon lépkedős világban, ahol senki nem mondhat ki kerek-perec semmit. 

Rengeteget tudnék még írni róla, de egy részét már le is írtam a fent linkelt korábbi bejegyzésekben, nem akarom ismételni önmagam, na meg annyi kis cetlit tettem a könyvbe, hogy idézhetnék még akár több oldalnyi dolgot is, Vekerdy saját gondolatait, és olyanokét, akiket Vekerdy is szívesen idézett. Például Adyt. Vagy Goethét: 

Goethe írja, hogy ha aszerint nézel valakit, például egy gyereket, amilyen ő most, a jelen pillanatban, azzal megakasztod a fejlődésének útját. Ha azonban aszerint nézel rá, hogy mivé lehetne, akkor segíted őt a fejlődésben.

De inkább csak azt ajánlom, olvassátok ti is!

Én biztosan fogok még olvasni tőle, pár könyve már itt is van a polcomon és a legújabb Poketes válogatás is érdekel.

Amiből megírása közben lett paprikás poszt - Emma Straub: This Time Tomorrow

Miss Straub, Miss Straub... Szép, szép, hogy egy ilyen tribute-ot írt az apjának, de ez időutazós könyvnek, és lélektani regénynek (?) is halotthalvány. 

Én vagyok megint, aki a nagy éljenző tömeggel szemben inkább ekézném ezt a könyvet. Szerintem nagyon gyenge eresztés volt... 

Alice elalszik a 40. születésnapjának előestéjén, és a 16. szülinapján ébred fel. Apja, Leonard hirtelen újra fiatal és egészséges, legjobb barátnője, Sam pedig mindig elérhető, hisz nem béklyózzák még a gyerekei. És persze ott van a tinikori crush, Tommy is a láthatáron. Mit lehet kezdeni egy ilyen szituációval? Először is ki kell deríteni a szabályokat. Vajon hogyan és mikor térhet vissza Alice a 40 éves önmagához, ha egyáltalán vissza fog tudni menni? Min tud és min akar változtatni? Mire jó egy ilyen kirándulás? Mire elég egy nap? Vagy sokszor egy, mint később kiderül...

Alice apja, Leonard Stern, író, a híres Time Brothers időutazós ifjúsági történet szerzője, amiből filmsorozatot is forgattak. Hamarosan kiderül az is, hogy talán több köze van az időutazáshoz, mint ez a kultikussá vált mű... A jelenben Leonard haldoklik, így Alice-nek borzasztó nagy boldogság őt újra egészségesnek látni. 

A 16 éveskori önmagánál Alice megpróbál olyan változtatásokat eszközölni, amik pozitívan befolyásolhatják az ő, és Leonard jövőjét is. 

~ SPOILEREK ahead, mert írás közben kissé felpaprikázódtam! ~

Nooos, ez az egész kb. teljesen átgondolatlan volt. Imádom az időutazásos sztorikat, és szálakat, de ezeknek mindig NAGYON PONTOSNAK kell lenni, különben hiteltelen. Az egy dolog, hogy ennek az egyazon napba visszautazásnak mennyire semmi értelme nem volt, de hogy még logikátlan is volt az, hogy következményesen mi hogy történik - pl. miért lesznek különböző számú és nevű gyerekei a barátnőnek attól, hogy Alice mással jön össze 16 évesen (ez amúgy is wtf), vagy miért is talál rá Debbie-re az apja, ebből kifolyólag? -, az végképp idegesítő volt. Apjával letetetni a cigit, meg sportra buzdítani... Tommyval összejönni, és aztán visszaröppenni a jelenbe, hogy ott családod legyen, AKIKET NEM IS ISMERSZ? Lesz két gyereke a jelenben, és SEMMI érzelmi kötődése hozzájuk? Meg amúgy akkor már miért nincsenek meg az emlékek rögtön? Ugye, hogy az időutazás nem így működik (jó tudom, nem működik sehogy)? 

Forrás.

Nagyon sufnituning időutazós regény ez, amiben Straubnak bilibe lóg a keze, mert azt hiszi ezt olyan könnyű megírni. Kitalálja, hogy elalszik valaki ott a fészerben, és ugyanabba a napjába visszamehet mindig, körít köré egy kis családi drámát, mindenkinek a szívhúrjait megpendítendő, nehéz témával, és az az érzésed, hogy azt hitte, innentől kezdve majd a könyv meg is írja saját magát... Számomra nem volt megható ez az egész, mert nem tudtam kötődni a szereplőkhöz, Leonard egy idegen maradt számomra, Alice-nek zavaró módon nem volt személyisége (volt egyáltalán valakinek?), a párbeszédek kifejezetten unalmasak voltak, és tér-idő kontinuum meggyalázása volt, amit itt időutazás címén előadtak. Mellesleg akkor most elégedett lenne azzal, hogy Tommy lett a férje, és két gyerekük van stb, de mégis visszamegy újra (és újra és újra), ÉS HA NEM SIKERÜL pont ugyanúgy rekonstruálni mindent? (khm, aztán mi is lett a vége?) Persze, értem, hogy az apjával akar minőségi időt eltölteni, de ez az ugyanabba a napba utazás annyi felelősség, és annyira egyhangú...  

Minden egyes újraélt nap után minden kicsit máshogy kellene alakuljon, ha a saját szabályait egyáltalán akarná követni. Az Időről időre című film jutott eszembe, és az, hogy még ha ugyanazt zongorázza is le aznap, AKKOR IS mindig különféle gyerekeknek kéne várnia otthon, minden alkalommal másnak. Emlékeztek biztos, akik látták a filmet, hogy más kisgyerek várta egyszer a főhőst - és az indoklás is megállta a helyét -, és ezt nem is tudta megemészteni. 

~ SPOILEREK VÉGE ~

A szerkezet is hagy némi kívánnivalót maga után, az eleje teljesen unalmasan ágyaz meg a dolgoknak Alice jelenbeli napjainak bemutatásával, de semmi igazán lényegeset nem tudunk meg. A napok PONT olyan semmilyenek, mint ha bárki másét kéne végignéznünk mindenféle ballaszt-történéssel és beszélgetéssel / belső monológgal együtt. Amikor az időutazással belendülnek a dolgok, azt hittem, hogy végre helyrerázódik a regény, de csak zagyva lett, és ha lehet, még lassúbb és unalmasabb. Utána pedig csak ugrált, kapkodott ide-oda, és ért el aztán az elkerülhetetlen végig.

Az utószó maga valóban megható volt, de túl direkt volt ez a meghatni akarás, és a történetnek ugyan szép kis fészket csinál Straub a saját személyes történetével az apjával, de továbbra is az a véleményem, ettől ez még nem lesz egy jó könyv. 

Tovább rontott a helyzeten, hogy a gyásszal kapcsolatban annyira páratlanul szépen mesélt Valérie Perrin a Másodvirágzásban, amit nemrég olvastam, hogy semmi másnak esélye sincs ennek nyomába érni, és ettől csak még inkább halovány fércnek érződött Straub könyve. 

Örülök, hogy Emily Henry után Emma Straubot is lehúzhatom a listámról, hogy bármit is olvassak tőle, de kár volt ebbe is a befektetett órák száma. Valahogy az az érzésem, mintha mostanában senki nem olvasna igazán jó könyveket, és ezért elkezdjük sztárolni a középszert, és az az alattit, de nagyon (ld. még: A könyvlista, A könyvek szerelmesei). És igazából nem is ez a történet maga, hanem ez az irány paprikáz fel. Nem vágyunk már az igazán jóra, nem akarjuk a standardokat magasan tartani? Nem emlékszünk már az olyan regényekre és szerzőkre, akiknél nincsenek meg a szörnyű száraz, direkt leírások a szereplőkről, a cselekményről, hanem az írás sodor magával, miközben az érzelmeket is úgy adja át, hogy észre sem veszed, hogy is írta bele mindazt az összetettséget a szerző, amit érzel? És anélkül, hogy tudnád a karakterről, hogy mennyire magas, és borostás, és kék szemű-e, mindenkiről teljes képet kapsz; mert van személyiségük, mert árnyalt az írás, mert a szerző tud írni. Ilyen könyveket szeretek és szeretnék olvasni. 

Ez természetesen magánvélemény, a könyv mindenkinek szubjektíven csapódik le, bizonyára van, akinek jobban betalál a témával, vagy a viszonyrendszerrel a karakterek közt, nálam, ahogy látszik, egészen más húrokat pendített meg. Sose hittem volna pedig, hogy ebből paprikás poszt lesz. 

Két hangoskönyvről röviden - Agatha Christie, John Marrs

A közelmúltban hallgatott két hangoskönyvemről hozok most megint egy zanzaposztot, hogy ne tornyosuljon előttem annyi "megírandó", ami csak nyomja a lelkemet, és hogy azért ne is maradjon ki egyik történet se a szórásból, legalább pár mondatban elmesélem, mit gondoltam róluk.

Agatha Christie: Peril at End House

Csaknem húsz éve (yikes!) olvastam ezt a regényét Christie-nek, abban a bizonyos első évben, amikor először felfedeztem magamnak a szerzőt és négyesével hoztam ki a könyveit a könyvtárból. A Peril at End House magyarul több különböző címen is megjelent: Ház a világ végén, Ház a sziklán, A vörös sál. 

Az olvasás emléke mondanom sem kell, már teljesen elhalványult, és semmi sem ugrott be, ahogy haladtam előre a történetben. Mondhatni "vakon voltam", újra felfedezhettem magamnak ezt a krimit. :) 

'Poirot,' I said. 'I have been thinking.'
'An admirable exercise, my friend. Continue it.'

A sztoriban Poirot gyanút fog, amikor kellemetlenkedő darázs helyett igazából egy süvítő puskagolyó zúg el Miss Magdala Buckley füle mellett - és gyakorlatilag Poirot orra előtt. 

Hamarosan tényleg gyilkosság történik, de más lett a célpont... 

Beindul a gépezet, a szereplők bemutatása, és a fejtegetés, hogy szokás szerint kicsúcsosodjon egy leleplező végjelenetben. 

A félrevezető dolgok remekül voltak elhelyezve, és egy pillanatig nem is gyanítottam a gyilkost.

Nagyon zavaró volt egyébként, hogy a nőknek férfi beceneveik voltak. Magdala Buckley "Nick" volt, legjobb barátnője pedig "Freddie". Ez volt az első alkalom, hogy AC-t hangoskönyvben hallgattam, és megmondom őszintén piszkosul össze is zavarodtam elsőre, utána kellett olvasnom, hogy most akkor tényleg ezek a neveik? 

Ettől eltekintve élveztem a könyvet, nagyon hangulatos Poirot, jó csattanóval, de mintha kicsit túl is lett volna bonyolítva (végrendeletes ügyek, titkos eljegyzések, mérgezett bonbonok és még drogügyletek is?!), és egyben mégis maradt valami hiányérzetem, de nem tudom megmagyarázni, miért. 

John Marrs: What Lies Between Us

John Marrstól idén kedvenc lett a The Good Samaritan, így aztán kíváncsian vágtam bele egy újabb thrillerbe a szerzőtől. Próbáltam visszafogni az elvárásaimat, hiszen nem lehet minden könyve istenkirályszuper, de azért mindenképpen egy jó kis csavaros történetre számítottam. 

Amit kaptam, az egy fordulatos pszichothriller, ami kétségtelenül jól van megírva, és izgalmas is - arról nem is szólva, hogy kellően beteg is, hiszen ismét egy pszichopata fejében lehetünk. De nem közelítette meg a Good Samaritant. A csavarok szerintem nagyon könnyen kitalálhatóak voltak, talán csak egyetlen dolog lepett meg a történet vonalvezetésében. 

A sztoriban Nina fogva tartja a házukban Maggie-t, az anyját, méghozzá láncra verve. Minden második nap együtt vacsoráznak, ilyenkor Maggie megkapja a hosszabbik láncát, és lejöhet a lépcsőn is. A házban profi hangszigetelés, és egyéb óvintézkedések védik Nina titkát. 

Anya és lánya múltjában megannyi sötét titok lappang, amikre persze fejezetről-fejezetre szép lassan fény derül. Erőszak, visszaélés, hazugságok, dráma dráma hátán, már egészen Nina gyerekkorától kezdve... Az újabb tragédia pedig ott van egy lépésnyire, de vajon mi lesz a vége, ki lesz a "nyertese" ennek a csatározásnak, ami már évek óta folyik?

Tiszta tébolyda, amiket John Marrs ki tud találni, és meg tud írni, ez is egy abszolút pokoli történet, nyomasztó és kegyetlen, csak egy kicsit kevésbé lett jól prezentálva, és megbonyolítva, cseppet klisésebb, mint a Good Samaritan.

Magyarul is megjelent már, A hazugság ára címen. 

Ti olvastátok, ismeritek, szeretitek valamelyiket? :) 

Valérie Perrin: Másodvirágzás

Nagyon szeretek olyan könyvekre akadni, amiknél mindig alig várom, hogy újra belemerülhessek, a szereplői, helyszínei között találhassam magam, olvashassam a következő mondataikat. Valérie Perrin Másodvirágzás című könyve ilyen olvasmány volt. És bár 3 hónapon keresztül velem volt, ez mit sem rontott az olvasás élményén - sőt, még talán jót is tett nekem most ez az elnyújtott olvasás, hogy tovább élvezhettem Violette Toussaint társaságát -, és a könyvet kedvencnek is jelöltem.

"A nagyanyám már korán megtanított a csillagszedés módjára: elég, ha éjjel kirak az ember egy nagy tálat az udvar közepére, és máris ott hevernek a lába előtt."

A Másodvirágzás igazi nagyregény. Műfaji sokszínűség jellemzi, mert családregény, lélektani regény, élettörténet, dráma és krimi is egyben. Egy kicsit talán költészet is. A líraisága, melankóliája, kifinomult stílusa miatt. Attól, ahogy hömpölyög előre a szövege.

"Áprilisban katicalárvákkal szórom tele a rózsabokraimat, és nem csak az enyémeket. Annyit veszek, hogy a sírokra jusson, így küzdök a levéltetvek ellen. Egy kis ecsettel egyenként helyezem őket a levelekre. Olyan ez, mintha tavasszal újrafesteném a temetőmet. Mintha megannyi, az égbe törekvő lajtorját telepítenék. A kísértetekben nem hiszek, de a katicabogarakban igen."

Violette Toussaint, a temetőgondnok története már kezdettől megragadott, és csak egyre jobb lett a szereplők körének bővülésével, és az események kibontásával. 

"A ki nem mondott szavak elnehezítik a holtak koporsóját."

Violette temetőgondnokként Malgrange-sur-Nancyban gondozza a sírokat, árulja a virágokat, jegyzi fel a temetések részleteit és látja vendégül a sírásókat, Cédric atyát, és bárkit, aki beszélgetni szeretne. Férjével, Philippe-pel együtt vállalták el ezt az állást, azonban a férfi váratlanul eltűnt az életéből már hosszú évekkel ezelőtt, egyszerűen kilépett... Korábban is egy helyen dolgoztak, együtt üzemeltettek egy vasúti váltót, kis szolgálati házban laktak a sínek mellett, és ide született lányuk, Léonine is. 

Az életük mindig úgy zajlott, ahogy Philippe-nek kényelmes volt... Violette vitte a hátán a munka dandárját, a háztartást, Léonine nevelését. Violette vitte a hátán Philippe-et, és aztán az egész családjukat. Philippe csak motorozni szeretett járni, és sokszor napokra eltűnt.

A jelenbeli történetszál akkor kezd először érdekessé válni, amikor megjelenik egy nyomozó, Julien Seul Marseilles-ből, és egy sírt keres, méghozzá Gabriel Prudentét. Julien anyja, Iréne Fayolle azt szeretné, ha Gabriel mellett helyeznék örök nyugalomra. Julien tudni akarja miért, és ebben a segítségére lesz Iréne naplója, amibe persze mi is bepillanthatunk a könyv lapjain. Julienről azt írja Violette, hogy Serge Gainsbourg-hoz hasonlít, szóval én is kicsit olyasmi kinézetűnek képzeltem el a marcona nyomozót. (Serge szerintem rendelkezik egyébként némi Javier Bardem beütéssel.)  Szerettem a kettejük viszonyát, nekem tetszett ez az óvatos lépkedés, ez a furcsa tánc, amit lejtettek egymással, nem volt egyértelmű, hogy mi hogyan fog történni köztük, csak az, hogy van egy bizonyos vonzódás. 

"A szerelem az, amikor találkozol valakivel, és az a másik elmeséli, mi van veled."

Violette mindig sötét színekbe öltözik, azonban szürke és fekete köpenyei alatt ott virít az egész szívárvány. 

"- Este nyolckor magáért jövök. És kérem, ne öltözzön át, ne takarja el magán a színeket."

Ahogy peregtek az oldalak egyre inkább kibontakoztak Violette, Philippe és Léonine történetének hiányzó részei is, kitelnek az űrök, kiderülnek a miértek, kirajzolódik a múlt. Ez az egész szál különösen jól felépített volt, de lelkileg borzasztóan megterhelő is, egy-egy ponton, épp amikor bele is merülhettem volna hosszabban is akár a kötetbe, egyszerűen meg kellett állnom, és letennem kicsit. A hétköznapi élet ilyen történései, a néma, magányos tragédiák a legszörnyűbbek. Sosem olvastam még semmit, ami ennyire csontig hatolóan leírja, mit is jelent a gyász, a fájdalom, a keserűség az ember életében.  

"Az élők előszeretettel írják újra a holtak életét."

Örülök, hogy Violette kedvenc, rongyosra olvasott könyvét, az Árvák hercegét ilyen sokszor emlegették, nagyon kedvet kaptam hozzá, nem is ismerem a történetet, és a Michael Caine-es filmet is ha láttam is egyáltalán egyben, nagyon rég lehetett már. 

Hogy egy másik filmet is felemlítsek, engem egy kicsit néha, villanásaiban emlékeztetett a könyv az Amélie csodálatos életére, és hallottam olvasás közben a zenéjét mint aláfestést. 

Élveztem a leírásokat, még a temetésekről, és a kertgondozásról is, bár egyik sem tartozik az érdeklődési körömbe. Nekem egyedül talán Sasha volt sok. Alakja nagyon túlmisztifikált, és az ő tragédiáin azért igazán lehetett volna kicsit spórolni. Illetve nagyon kikerekedett a szemem, hogy a híres Billie Jean szám címét elírták a könyvben, Billie Jane-re. De ezek apróságok csak. 

A történetben aztán valahogy mindennek pont kerül a végére, a sok szerteágazó életfonál mind-mind kifut valahova. Bezárul Iréne Fayolle naplója, Philippe Toussaint is felvillan újra, kiderül minden ok, összefüggés, és motiváció. A krimibe illő rejtély is megoldódik, de feloldozást vajon tud-e adni a megfejtése? 

"Nagy luxus ám, ha az ember maga rendelkezhet az idejével. Azt hiszem, kevés ennél nagyobb luxus adatik meg egy ember életében." - nos, igen. Hatszázhuszonnyolc részletben, és vagy egy hónap alatt, de megírtam ezt a bejegyzést is. Úgy érzem, soha többé nem lesz meg ez a luxus az életemben, hogy rendelkezhessem az időmmel.  

Kicsit belehaltam, kicsit beleszerettem Violette Toussaint és a körülötte levők élettörténetébe. 

Mindig velem lesz ez a történet, és ez a legjobb történetek ismérve. ♥ 

Július, a hónap, amikor befejeztem a Másodvirágzást, de írni még mindig nem sikerült róla

Forrás.

A cím végülis jól összefoglalja az egész hónapomat, könyves szempontból. :D Április óta kísért Valérie Perrin könyve, és júliusban aztán sikerült is a végére érnem, ami egyszerre tett boldoggá és bánatossá, mert annyira kedveltem ennek a könyvnek és Violette Toussaint-nek a társaságát. ♥ Az év egyik legjobbja, és kedvenc is lett a Másodvirágzás. A blogra még nem sikerült íni róla, pedig nagyon szerettem volna nem elhúzni a dolgot, de sajnos mostanában kijutott családilag a betegségekből, és a munka + házimunka sem kegyelmez, szóval egyelőre várom azt a nyugodalmas 1-1,5 órát, amikor leülhetek összeszedni a könyvről a gondolataimat (és éppen vannak is gondolataim helló fejemben lévő űűűr :D).

Addig is, lássuk még mi történt júliusban. Nos, nem sok. :) Könyvet ugyanis az előző hónap ámokfutása után nem vettem és nem is kaptam. Olvasni sem sikerült nagyon sokat, összesen 3 könyvet fejeztem be, a már említetten kívül egy Agatha Christie-t (Peril at End House - Ház a világ végén/Ház a sziklán), és Sara Nisha Adamstől a The Reading Listet. Előbbi újraolvasás volt, de már rég homályba veszett a történet, annyira régi az első élmény, utóbbi pedig elég nagy csalódás lett, avagy hogy írjunk rossz könyvet, jó témáról...

Olvastam mesekönyveket is persze, de majd újra összegyűjtve hozok inkább egy kupacot később.

Posztolni egészen sokat sikerült az előző három hónaphoz képest, júliusban ugyanis 5 bejegyzés született. Sikerült köztük megírni a félévzárást is. 

A július a blogszülinap hónapja, amiből ebben az évben már a 14.-et ünnepelhette a blog! Éljen! :) 

Júliusi apróterveim így alakultak: 

Forrás. 

✓/x Má-sod-vi-rág-zást végre befejezni, és lehetőleg írni is róla, nem 2-3-4 hét múlva. - A fele összejött! :D 

x a szabadban olvasni kicsit (without megkukulás) 

x legalább egyetlen polchoz eljutni átrendezni, lepakolni... 

✓ a félévi könyves zárást megírni, hogy ne csússzon augusztusra
✓ vcs-s könyvekkel haladni tovább a listáról!  -ezt kipipálom, mert a Vekerdy könyvet fogtam meg a listáról, és már félig elolvastam! :) 

Augusztusra pedig a hevenyészett tervek a következők: 

- poszt a Másodvirágzásról és az Agatha Christie könyvről

- a szabadban olvasni? - pls, jöjjön már össze egy óra az árnyasban valahol! 

- a felső polcot lepakolni, átrendezni a könyvespolcon

- Vekerdy Érzelmi biztonságot befejezni

- elkezdeni/elolvasni a 12. vcs. könyvet is a listáról

- elolvasni a Véres Balatont még így a szezonban

A többiek júliusa: 

Dóri, Sister

Félévzárás 2023

Forrás.

Talán idén végre sikerül megírni a félévzárást úgy, hogy nem csúszik át az augusztusba... :) A szokásos kérdéssort, book taget fogom most is kitölteni, ami régebben Mid-Year Book Freak Out Tag néven futott, de nemes egyszerűséggel nevezhetjük félévzárásnak is. ;) A book tag pontjai segítenek mintegy sorvezetőként áttekinteni, mik voltak az idei évi eddigi legjobbak, és hogy mit tervezünk még az év hátralevő felében olvasni.

Lássuk is, nálam most melyik könyvek kerülnek az egyes kategóriákhoz, mik voltak az eddigi legjobbak, és mi az amit még feltétlenül szeretnék év végéig sorra keríteni.

Hogy lehet ez?

Szerintem mindannyian kedveljük, ha a könyvbéli sztori, amit olvasunk, könyves közegben, könyvesboltban, könyvtárban játszódik, könyvmolyokról mesél, netán még fő témájában is szerepet kapnak a szereplők által olvasott regények. Pont ezek miatt keltette fel az érdeklődésemet már korábban is Sara Nisha Adams könyve, a The Reading List (A könyvlista).

És most, hogy megismerkedtem a sztorival (sokkal inkább: átverekedtem magam rajta), teljesen értetlenül állok, hogy hogy lehet egy könyvekről szóló könyv, ilyen... vacak? 

Három júniusi (hangos)könyvről röviden

Ebben a kis zanzaposztban három júniusi olvasmányomról hozok pár mondatot.

Michelle Obama: The Light We Carry

Michelle Obama stílusa ugyanolyan remek, gördülékeny, és effortless, mint a Becomingban volt, de összességében monumentálisabb motivációs elődjének a kistestvére marad ez a kötet. Mindenről intelligensen, átgondoltan ír, és nem erőlteti senkire a saját módszereit, csak megosztja a tapasztalatait, legyen szó akár társválasztásról, akár baráti kapcsolatokról, akár a gyereknevelésről Obamáék módra. Rendkívül tetszett a mércéről szóló rész, de sok egyéb fontos témát is boncolgatott, félelemről, veszteségről, szorongásról. Utóbbi különösen a covid-időszakkal kapcsolatosan jött elő, és szerintem jó nyomvonalat, iránymutatást ad, hogy hogyan is lehet elterelni a figyelmünket, hogyan is lehet kicsit jobban érezni magunkat, nehéz időkben is. 

Érdekes, hogy mennyivel erőteljesebb negatív véleményt fogalmaz meg itt Trumpról, mint az előzőben, ahol csak szolid utalások voltak. 

Az alcím nagyon találó, és jól összefoglalja a könyv fő témavezetését is: Overcoming in Uncertain Times.

"Overcoming is almost by definition, draining."

Magyarul is megjelent, Belső fényünk címen. 

Tracy Rees: Hidden Secrets at the Little Village Church

Tracy Rees könyve már jó ideje a radaromon volt, de valahogy sose volt jó akcióban, és csak halogattam a beszerzését. Így esett, hogy végül Audible-ön vettem meg. 

Kellemes, hangulatos, szórakoztató olvasmány, amelyben Hopley templomának új tetőre van szüksége. Dave tiszteletes szokatlan ötlettel áll elő, amivel újabb támogatásokat lehetne gyűjteni, és ez rögtön felkelti Gwen érdeklődését, aki nagy lelkesedéssel veti bele magát a látogatók könyvébe, hogy potenciális adakozókat találjon köztük a templom számára. Csakhogy nem marad egyedül a projekttel, Jarvis is önkéntesnek jelentkezik, bár más motiváció hajtja elsősorban, mint hogy a templomot megmentse a pusztulástól. 

Tetszett, ahogy haladtunk a képzeletbeli létrán felfelé, az elérendő célösszegig, még ha kicsit néha hihetetlen is volt, hogy mennyire adakozó lelkületűek voltak a korábbi látogatók. De ez egy ilyen sztori, a happy end garantált, feelgood nyári olvasmánynak tökéletes, nem bárgyú és nem csöpögős, hurrá! :) 

Douglas Adams: The Hitchhiker's Guide to the Galaxy

Douglas Adams könyvét 17 éve olvastam el (sweeeet Jesus), és akkor nagyon rá voltam pörögve, hogy milyen elképesztően vicces, és szuper, és különleges könyv. Megvettem az ötrészes trilógia (igen, jól írtam) egyik díszdobozos kiadását is, mert akkorának éreztem a rajongásomat. Aztán mégiscsak a második kötet végéig jutottam el - de ezt is megdöbbenve vettem tudomásul az olvasmányjegyzékemet nézegetve, mert abszolút nem emlékszem a második kötetre... 

Sajnos összességében azt kell mondjam, ez az újraolvasás nem hozta vissza azt a felfokozott rajongói jókedvemet, ami akkor megtalált. Értem a különlegességét, tetszenek a klasszikussá lett elemei (42!), de őszintén szólva, elég fárasztónak találtam most, és nem érzem a motivációt a folytatásokhoz. 

Hip-hip-hurrá, behoztam magam a könyvértékeléseket tekintve. ;)