A poszt-turkáló rovat felélesztése kapcsán jöjjön hát a bejegyzés a szintén kimaradt, második Dávid Veronos kötetről is. A türkizkék hegedű azért is különleges számomra, mert az elején, az előző kötet ajánlói közt az én posztomból is szerepel egy részlet benne.
A türkizkék hegedűről 2011.07.07-én írtam a freeblogon:
Amikor Veron első kalandjait befejeztem, már előre vártam, hogy legyenek még róla történetek, kíváncsi voltam, milyen rejtélyek fűszerezik még Ókanizsa életét.
Amikor felröppentek a hírek a türkizkékről, nagyon örültem, és a borító megjelenésekor is elégedett voltam, folytatódott a tapétás vonal, a finom minta, a tusbetűk. :)
Amikor megtudtam, hogy a történet nem Ókanizsán játszódik, csalódott voltam. Bizony. Pedig nem kellett volna.
Emlékeztek még a poszt-turkáló rovatra? Azokat a könyves bejegyzéseket mentettem át ebben a rovatban a blogspotra, amiket annak idején a freeblogon lehetett elérni - amíg az be nem mondta az unalmast. 2014 és 2018 közt sok-sok posztot tettem ki a régiek közül erre a felületre is, és úgy gondoltam meg is vagyok, a többi nem annyira érdekes, nem aktuális, nem sikerült jól, vagy csak töltelékposzt volt, a rovatot pedig megszüntettem. 2020 áprilisában tűnt fel egy "hiányzó", a Bogár bárd meséi, amivel mégis kiegészítettem az "előtrúrt" bejegyzések sorát.
Nemrég pedig egy barátnőm próbált keresgélni a blogon, és meglepetten vont kérdőre: A fekete zongoráról nem írtam? És hát dehogynem... Azt hiszem ideje lesz még egyszer, friss szemmel átnézni, nem maradt-e ki valami mégis, aminek itt a helye. ;) A Dávid Veron sorozat főleg ne legyenek hiányos! 2010.08.10.-én írtam A fekete zongoráról:
Mindenki panaszkodni szokott az idő múlására, én viszont most valahogy örömmel konstatáltam, hogy végre repülnek a hetek. Jó ideje más ritmusúnak érződik az idő, nekem vánszorgott, csigalassúság jellemezte. A március viszont elröppent, és bár sok egyéb dolog miatt egyáltalán nem az olvasás dominált benne, azért beszámolok a könyves apróságokról.
Márciusban 5 könyvet fejeztem be - hurrá! -, ami baromi jól hangzik ugyan, de azért nem volt olyan egetrengető teljesítmény, főleg, hogy volt benne három mese is. Az igazán szuper viszont az, hogy ebből az 5 könyvből 4 az idei várólista csökkentős listámról került ki, szóval számottevő volt a haladás ezen a téren. ;)
Elég egyenlőtlen volt az eloszlás viszont, főként a hónap első felében tudtam csak olvasni. A második fele kicsit káoszos volt, és nem volt kedvem még a megkezdett audiobookomhoz sem (South of the Buttonwood Tree).
Az elolvasott könyvek közül maradandó élmény volt Rene Denfeld: The Child Findere. A mesék közül nagyon tetszett A boszorkánycica, Harcos Bálinttól, és a különös atmoszférájú A kislány, aki meg akarta menteni a könyveket is.
Egy Book24-es, 32%-os akció miatt 3 új könyvvel bővült a könyvtáram, és bevallom töredelmesen, kissé elhamarkodottan nyomtam a rendelés gombra, de megbocsátom most magamnak az impulzusvásárlást, úgysem tartok még sok beszerzésnél idén.
A három szerzemény:
Kavagucsi Tosikadzu: Történetek a kávézóból - eredetileg csak ezt akartam megvenni... :) Sőt, recit szerettem volna kérni, de még jó, hogy nem tettem, teljesen alkalmatlan vagyok most határidők tartására. Ez a könyv egyébként a Mielőtt a kávé kihűl folytatása, ami nagy kedvencem lett néhány éve.
Catherine Gilbert Murdock: Da Vinci macskája - elcsábított a színes-szagos küllem, az érdekes cím, és csak kézbe véve vettem észre, hogy ez kissé inkább ifjúsági jellegű könyv, Manó könyvek kiadás. Nem tudom miért nem néztem meg jobban picit - rejtélyes történelmi kalandregényre számítottam. Na persze még lehet jó, előbb-utóbb kiderül.
Sándor Iván: Szakadékjátszma - hívószó: sakk. A Queen's Gambit óta ennyi is elég. :D
Saját kép.
Márciusban 4 posztot írtam a blogra, ami nem rossz teljesítmény, és még az eloszlás is jó lett: havi zárás, két könyvajánló, és egy témázós poszt, ezúttal a női sorstörténetekről, erős női karakterekről. A Témázás egyébként egy picikét ismét kifulladt, úgyhogy szünetet fogunk tartani. ;)
Az áprilisom eddig szintén nem az olvasásról szólt, de szeretnék kicsit itt-ott a kanyarban visszatalálni hozzá. Persze rengeteg verses mesét olvasok fel (újramegújra), vannak olyanok, amiket még nem is jelöltem olvasottnak, pedig..., meg nyomkodom a hangokat kiadó elemes lapozókat, de azért jó lenne valamibe jobban belemerülni.
Ha mást nem is, a megkezdett könyveimet szeretném ebben a hónapban befejezni. Ezek Pamela Druckermantól a Nem harap a spenót, és a már említett audiobook, a South of the Buttonwood Tree, Heather Webbertől. Jó lenne esetleg újabb várólista csökkentős könyvbe is belefogni.
A Témázunkban ezúttal a Girl power - kedvenc női karaktereink, inspiráló történetek, memoárok című téma kerül sorra, amiről szerintem végtelen hosszan lehetne értekezni, mert rengeteg szuper történetet írtak már erős női főhősökkel, szimpatikus nőalakokkal, a női sorstörténetekről - legyenek azok bár fiktívek, vagy önéletírások - nem is beszélve. Mondhatnánk ugyan, hogy ezek mostanában szaporodtak meg, de szerintem nem mondanánk teljesen igazat. Nekem több régebbi női sorsos könyv is felrémlik, már 10-15 évvel ezelőttről is. Akkor adták ki Waris Dirie írásait, és Jean Sasson is akkor robbant be a Hercegnő trilógiájával, amihez aztán később sok más kötetnyi történetet írt még - azokkal még nem volt időm megismerkedni.
A teljesség igénye nélkül, álljanak itt azok a női sorstörténetek, amik tetszettek nekem:
A már említett Waris Dirie-Catheline Miller könyvek: A sivatag virága, Sivatagi hajnal - olvasmányos, de elég megrázó történet, a Szomáliában született, modellé vált nőről, aki rengeteg viszontagságon ment keresztül. Nehéz olvasmány, annyira az volt, hogy a második részt végül még a mai napig nem olvastam el.
A szintén említett Jean Sasson, Hercegnő trilógia. Ablak nyílt ezekkel a könyvekkel a Szaúd-Arábiai királyi család rejtett világára, a női sorsokra a fátyol mögött. Szintén eléggé megviseltek ezek a könyvek, és a nehéz életutak benne, de nagyon szerettem olvasni, és akkortájt lépten-nyomon ajánlottam mindenkinek.
A közelmúltból nagyon emlékezetes és igazán erős, erőteljes, valóban inspiráló női életút volt számomra Michelle Obama könyve, a Becoming.
Michelle egy igazi ikon. Határozott, intelligens, emberi, és méltóságteljes, minden helyzetben. Végtelenül szerény és szimpatikus tudott maradni a First Lady pozícióban is. Öröm volt olvasni a gondolatait, amik tényleg motiválóak, nem csak üres frázisok.
Khaled Hosseini is eszembe jutott, bár tőle a kedvencem, a Papírsárkányok férfi életutakra és férfibarátságra fókuszál, azért szerettem a sztori "női párját" is, az Ezeregy tündöklő napot (A Thousand Splendid Suns). Hosseini történeteivel Afganisztánban nyerünk bepillantást a családok életébe.
Az Egy Gésa emlékiratai is nagyon idekívánkozik, bár sajnos olvasni nem olvastam a könyvet, de a filmet számtalanszor láttam, és nagyon szeretem. Betekintés a japán kultúrába, és egy kislány története, akit eladnak gésának...
Ami pedig a kedvenc női karaktereket, illeti, három név ugrik be elsőre:
Hermione Granger - aki mindent tud, és mindent elolvas, és emellett remek barát
Beth Harmon - a sakkzseni, aki kitapossa a saját útját, igaz közben a démonjaival is meg kell, hogy küzdjön
Nina Markova - a badass vadászpilótanő
De a Harry Potter könyvekből akár több másik nőt is ki lehetne emelni, pl. Mrs. Weasley-t, és azt a bizonyos igazán odacsapós "Not my daughter, you bitch!" mondatát. Addig is szerettem őt, de ezzel egészen új szintre emelkedett. ;)
És ti hogy álltok a női sorstörténetekkel, kedvenc nőalakokkal? Miket ajánlanátok szívesen? Ha van kedvetek, csatlakozzatok, és posztoljatok ti is a témában, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben!
Jó régi tartozásom volt már ez a Főnixes kötet: 2014-ben vettem meg, és már a 2017-es várólista csökkentős listát is megjárta, mégsem került le róla, csak idén.
Nem hinném, hogy sokat ártott neki, hogy végül ennyit várattam, mert tulajdonképpen ugyanannyira "kinőttem" már belőle a korosztályos ajánlást tekintve 2014-ben is, mint most. Mégis érdekelt, két okból: sok blogger szerette, és értékelte nagyon jónak, és Hudácskó Brigi fordította, akivel volt szerencsém találkozni is, és aki a Popkult, csajok, satöbbi podcastból lehet ismerős.
A könyv egy üde, szórakoztató és izgalmas tini-krimi, amiben Young és Yang ügynök, azaz a 12 éves Sophie és Grace adó-vevősdi játéka, titkosügynökösködése, szomszédságban való kémkedése egyszercsak komollyá válik, amikor kék szedánnal megjelenik az FBI egy embere is... Céklalé vagy vér? Elcsípett mondatok egy telefonbeszélgetésben..., egy név..., és egy paróka az ablakban. Kiindulásnak vajmi kevésnek tűnhet - és a helyi rendőrség számára kevés is marad, Sophie és Grace mégsem adják fel a nyomozást, amikor a logika azt üzeni, jó nyomon járnak.
Az iskolapszichológus, Dr. Charlotte Agford a gyanús elem az egyenletben, aki történetesen Sophie-ék szomszédja. A lányok titkos kémkedéssel próbálnak megbizonyosodni arról, hogy Agford körül valami nagyon nincs rendjén. Szegény Sophie-nak ráadásul közben még terápiára is kell járni hozzá...
A nagyhangú Trista megjelenésével kap még egy kis plusz lendületet a sztori, nagyon-nagyon szerettem a karaktert, aki megingathatatlan, és leküzdhetetlen, és mindemellett rátermett, okos, és higgadt is. A kikezdhetetlen Trista mindenre tudja a megoldást. Tristát mindenkinek! :D
Ahogy várható, egy ponton a barátság meginog Sophie és Grace között, de szerencsére visszatalálnak egymáshoz, ez talán nem egy nagy spoiler egy ilyen jellegű történetnél. Sophie az elbeszélő, így az ő gondolatait ismerjük meg jobban, részletesebben.
Elég akciódús a vége, és nekem tetszettek a fordulatok, illetve az, ahogy a lányok próbálták kibogozni a szálakat, és kikövetkeztették a dolgokat. Szerintem jól fel volt építve, volt benne logika, és valljuk be, ahol ők elbizonytalanodtak, ott - legalábbis 12 évesen biztosan - mi is elbizonytalanodtunk volna. Szövevényes volt, és nem volt lebutítva egyáltalán.
A csavarok csavarjai is kisimulnak aztán az utolsó lapokon, és kiderül az igazság - mindenkiről.
Néhány tinis dolog, meg tiniknek imponáló poén érthető módon kicsit idegesítő benne felnőtt fejjel, de ezeket próbáltam figyelmen kívül hagyni, vagy a helyén kezelni. Mondjuk az Agford melleire irányuló megjegyzéseket és fingós nagyapát tényleg inkább csak ki kellett volna vágnia a szerkesztőnek... Utóbbinak simán lehetett volna csak az a szerepe, hogy a Szun-ce idézeteket behozza a képbe.
A szerelem épp csak bekacsint, a titkos vágyódás az egyik osztálytárs után nem kap hangsúlyos szerepet, és sokkal inkább fókuszban van a kódfejtés, vagy a bizonyítékok elrejtése.
Sophie és Grace is szimpatikus főhősök voltak, lelkes és belevaló titkosügynök-palánták, jól megalkotott, színes és összetett karakterek. Elnézném animációs filmen is a történetüket szívesen.
A fordítás is szuper.
Viszont borzasztó ez a betűtípus... amikor egy-egy újságcikk került be a könyvbe "normál" betűkkel szedve, akkor ébredtem rá, mennyire zavaró is a default szedés. :(
Rene Denfeld neve Az elvarázsoltak című regény kapcsán lehet ismerős, ami a Fumaxnál jelent meg magyarul. 2016-ban olvastam, és egyenes úton repült is az éves toplistára. Lírai és lebilincselő könyv volt.
Most jutottam el Denfeld következő regényéig, amit viszont már a Libri gondoz, és magyarul Hol vagy, Madison Culver? címen fut. Az angol eredeti, a The Child Finder talán frappánsabban hangzik, de nekem most jobban tetszik a magyar, ami magát az ügyet helyezi fókuszba - Madison Culver eltűnését -, és nem az őt kereső Naomit.
Érdekes volt a viszonyom a könyvvel, elsőre kicsit "kommersznek" éreztem Az elvarázsoltakhoz képest - persze van benne bőven líraiság, de mégis, kicsit amerikanizáltnak tűnt: Naomi Cottle az eltűnt gyerekeket felkutató nyomozó, aki maga is eltűnt gyerek volt, beleveti magát egy ügybe Oregonban, és a havas téli erdőben három éve nyomtalanul eltűnt Madison Culver nyomába ered. A cselekmény vonalvezetése, a karakterek nem tűntek különlegesnek, de kivártam. Jól tettem. Bár irtózom a témától, mindenképp meg akartam ismerni a történetet
Nagyon megviselt... és talán nem is annyira a fősodor, hanem a mellékszál eseményei azok, amik teljesen felzaklattak, és beégtek... Sosem fogom tudni kiverni a fejemből.
Naomi ugyanis ott helyben két eltűnt gyerek után is igyekszik felgöngyölíteni a nyomokat, óvatosan tapogatózva, apró rezdülésekre ráérezve. Tetszett, ahogy összeállt a kép, és összehozta a szerző a szálakat. Madison is megjelenik mint elbeszélő, magát Hóleánynak nevezve, felevenítve az orosz népmese Snegurochka-ját, és bennem is megidézve Eowyn Ivey nagyszerű regényét ugyanezen a címen.
Nagyon érdekesek az emlékekről, emlékezésről felvetett kérdések a könyvben. Naomi nem emlékszik a megtalálása előttről semmire, csak a könyv vége felé villan fel majd valami fontos. Meg tudja tenni az agy, hogy ennyire bezárja a sötét, borzalmas pillanatokat, és nem engedi kinyitni azt a ládát?
Eleinte nem értettem, vajon, mitől lesz majd igazán ütős ez a könyv, miért nem csak egy újabb sztori eltűnt, megtalált, traumatizált gyerekekről, aztán egyre-másra tudott meglepetésekkel szolgálni a végén. Bár volt, ami nagyon adta magát, mégis csak sokára ébredtem rá, hogy is függnek össze a régi, és a mostani események. Egy ideig azt vártam egyébként, hogy Naomi gyerekkori történetével is lesz kapcsolódás, de az már kissé kitekert lett volna.
Írhatnék olyanokat még, hogy ~70%-nál leült a történet, pont, amikor a felpörgést vártam, vagy hogy a Jerome-os szerelmi szál hiteltelen volt számomra, és nem éreztem a kémiát, vagy a problémát, ami Naomi számára gondot okozott kettejük közt, ezek mégis totál eltörpülnek akkor, amikor egy könyvnek bevésődő hatása van, és egy-egy momentuma beeszi magát az agyadba.
Számomra Madison Culver története, igaz, hogy főleg a másik elveszett kisgyerek miatt, mindig emlékezetes lesz. Rémes minden hasonló sztori, de mindig lenyűgöz, amikor ezeket a borzalmakat szépen, izgalmasan és hatásosan írják meg, mégis anélkül, hogy egy pillanatig is hatásvadász lenne.
Meg szeretnék majd ismerkedni a folytatással, a The Butterfly Girl-lel is.
Rene Denfeld egyébként magánnyomozó, és nevelőszülő is, így azt hiszem önmagát is igazán beleírta ebbe a történetbe.
((Angolos kukacoskodás: vajon miért gondolták úgy a hangoskönyv verzióban, hogy Denfeld nevét Denfield-ként ejtik ki? Rékerestem és pl podcastban is Defeldnek ejtik, sima e-vel. *töprengő fej*))
Januárban kimaradt a havi zárás, nem volt kedvem külön értekezni róla, így most egybevettem a rövidke februárral... és március közepére el is jutok a posztolásági, hurrá! :D Máskor egyébként rosszabb szokott lenni a január, most nem volt semmi latyak, vagy végtelenség-érzés. A február annál szorongatóbbnak bizonyult, több szempontból is, de mivel ez nem egy life-blog, így igyekszem szokás szerint inkább a könyvekre koncentrálni.
JANUÁR
Januárban 4 könyvet fejeztem be, és rögtön avattam is egy kedvencet A karácsonyi malac képében, amit persze legjobb lett volna még tavaly befejezni, de sebaj, így is jó helyen lesz, bármelyik évi toplistán is foglal helyet.
Posztból is 4 született januárban, köztük a kis kötetlen januári Témázásunkkal, amiben egyszerűen csak csevegtünk egyet év elején, mindenféle tervekről, nemtervekről, fogadalmakról, vágyakról.
Könyvet nem vettem, vagy kaptam egyet sem, úgyhogy egy szép nullás hónappal indítottam beszerzés-ügyileg. Ilyenkor ugye ebből még bármi lehet. :)
FEBRUÁR
Februárban már nem voltam ennyire visszafogott, igaz végül csak 3 új könyv lett a mérleg, és ebből egy ajándék volt: Elena Ferrantétól a Véletlen találatok (mindig találkozásokat akarok írni címnek...)
A másik két köny:
- Pamela Druckerman: Nem harap a spenót - már látom lelki szemeim előtt Nimát, ahogy ingatja a fejét, hogy minek olvasok megint gyereknevelős könyvet, tiszta időpazarlás, de valahogy érzem, hogy talán ez most más lesz, és érdekel a stílusa miatt is. Egyébként ez egy felújított kiadás, praktikus tippekkel fűszerezve. Nem akarom sokáig tolni az olvasását, mert most aktuális eléggé.
- J.K. Rowling: Harry Potter and the Chamber of Secrets, MinaLima kiadás - ... hát igen, mit van mit tenni, elcsábultam, ezt a fajta sorozatot is most már végig kell venni! :$ :D Karácsonyra kértem a MinaLimás kiadást, de mivel senki nem lepett meg vele (ehhem, ehhem), így februárban hirtelen felindulásból úgy döntöttem mégiscsak megérdemlem. Csodás most is, akárcsak az első rész, csak sajnos nem sok időm van gyönyörködni benne, de egyszer mindenképp nekiállok majd ebben a formában újrázni őket. Egészen elképesztő a részletgazdagság és a fantázia, amivel megalkották őket.
Szépséges újdonságaim. :)
Saját képek.
Sajnos a hónapban végül csak 2, januárban elkezdett könyvemet tudtam befejezni, de végre sikerült kicsit többet írnom, és "behoztam" magam az elmaradt könyvajánlókkal. 5 bejegyzés került ki februárban, ami nem hangzik ugyan soknak, de szuper, hogy újra a könyves posztok domináltak, nem csak zárások és egyebek.
Amit még kiemelnék a két hónapból, az a januárban kezdett, februárban befejezett A visszaadott lány című könyv, ami egy igazi nyers, erőteljes, velejéig olasz történet, érdekes szereplőkkel.
A Témázunk februári választottja a Bárcsak léteznél - Ábrándok könyves karakterekről elnevezésű téma lett, és talán hirtelen azt gondolnánk, ilyenről már biztos volt szó, hát nem. Körbejártunk már igazán kivételes, akár példakép-szerű karaktereket, és azokat is, akiket imádunk utálni. De kik azok, akik jó lenne, ha itt koptatnák velünk együtt a flasztert és miért is lenne jó, hogy léteznek?
A téma kiválasztásakor, és tervezgetésekor még mondhatjuk, hogy békében éltünk. Ami azóta történik, az mindenhova beszivárog, így az itteni gondolataimba is. Ezért eköré fonom most a rövid, de velős mondókámat. Lehetne ábrándozni szőke hercegekről, Mr. Darcyról, vagy Mr. Rochesterről, vagy saját bejáratú Jericho Barronsokról, ízlés szerint, de most inkább az jár a fejemben, hogy az Albus Dumbledore-féle higgadt és bölcs vezéralakok, a Harry-féle mindent elbíró hősök hiányoznak igazán a világból.
Persze lehet, hogy itt vannak, csak ahogy Dumbledore is mondta:
“It is a curious thing, Harry, but perhaps those who are best suited to power are those who have never sought it. Those who, like you, have leadership thrust upon them, and take up the mantle because they must, and find to their own surprise that they wear it well.”
Rajtuk kívül pedig az intelligens, szerény, alázatos emberek, A könyvtolvaj Hans Hubermannjai azok, akikből nem lehet elég.
A többiek biztos sokkal vidámabban fogták meg a témát, és ábrándoztak el a könyvlapokról kilépő karakterekről:
(Hopp, csak ketten maradtunk Dórival!... De gyertek és csatlakozzatok!)
Régi tartozásom volt ez a regény, és nagyon örülök, hogy idén beválogattam a várólista csökkentésbe, és végre sort kerítettem rá.
Pedig eleinte azt hittem, nem biztos, hogy jó választás, kicsit nehezen hangolódtam rá, valahogy nem éreztem magamhoz közelállónak sem a stílust, sem a szereplőket, furcsa volt az egész. Megjelentek a ház lakói, és engem nem győzött meg, komolyan róluk fog ez most szólni, komolyan őket követjük? Mi lesz ebben az érdekes, hol lehet ebben fordulat? Hogy nem megy majd el egy túlmisztifikált vonalra a miniatűrkészítővel kapcsolatos történetszál?
De ahogy szép lassan kibontakozott, érdekes és hangulatos regénnyé változott át, és elfújta a kezdeti bizonytalanságom. A misztikus rész nem vált hangsúlyossá, a realitás talaján maradt a történet; egyszercsak lett egy íve és jöttek fordulatok is, amelyek közül végül csak egyet sejtettem meg előre.
17. század, Hollandia. Ismerős terep lehet, hiszen ugyanitt játszódik a Leány gyöngy fülbevalóval, a Tulipánláz, és a Delfti kék is (ez utóbbit még nem olvastam). Itt nincsenek festmények, sem tulipánhagymák, van azonban cukorkereskedelem, álpuritán erkölcsök, rengeteg féltett titok, és egy másfajta művészet: a miniatűrkészítés.
A fiatal, 18 éves Petronella Oortman férjhez megy Johannes Brandthoz, a dúsgazdag kereskedőhöz, és elfoglalja méltó helyét a ház(uk) úrnőjeként. Johannestől ajándékot kap, egy babaházat, amihez aztán egy hirdetés nyomán rendel néhány miniatűrt. A csomagba nem kért szobrocskák is kerülnek: bútorok, állatok, apróságok, majd később a ház lakóinak figurái is... Minden teljesen pontos mása a házban lévő dolgoknak. Nella eleinte mérges a kéretlen küldemények miatt, majd kíváncsivá válik. A miniatűrök pedig üzeneteket, jóslatot is hordoznak magukban... Hol a múltat idézik meg, hol a jövőről árulkodnak.
Nella élete Johannessel és a ház úrnőjeként egyáltalán nem olyan, mint amilyennek elképzelte... Ott van például Marin, Johannes testvére, aki kiállásából, határozottságából, életkorából fakadóan is inkább érződik a háztartás, az üzleti döntések, és az életük irányítójának, mint a fiatal lány. Marin engem kicsit Mrs. Danversre emlékeztetett az elején, a Manderley-ház asszonyából.
Érdekesek a szolgálók is, a nagyszájú Cornelia és a rejtélyes Otto, akit úgy vásárolt ki Johannes a rabszolgasorból... Mit kezdenek egymással, milyen viszonyt ápolnak egymással, és hova kerül ebben a hálóban Nella?
Egy eladandó cukorszállítmány kerül fókuszba, amiről bevallom azt hittem valami említésszinten maradó, huszadrangú dolog lesz, ehhez képest végigvonult a könyvön, és igen nagy szerepe volt. Ahogy egy kis jelentéktelennek tűnő futárfiúnak is nagyobb szerepe lett, mint vártam... Nellához hasonlóan, én sem azt kaptam, amit vártam, de tetszett a karakterfejlődés, megkedveltem Nellát, és kíváncsian követtem Johannes és Marin sorsát is. Álmomban sem gondoltam volna, hogy végül még bírósági, tárgyalótermi jelenetek is lesznek, és hogy ennyi dráma, tragédia fér a könyvbe.
Különleges, de sötét, néha nyomasztó hangulat uralkodik a regényben; féltett titkok, egy csipet misztikummal. Rengeteg nehéz témát dolgoz fel: álszentség, másság, rasszizmus, a nők helyzete... A babaház rejtélye mellett egy teljesen hiteles korrajz az akkori Amszterdamról és lakóiról, a társadalmi viszonyokról, vallásos képmutatásról, kereskedelemről, mindennapi nehézségekről.
A vége kicsit nyitott marad, és nem minden kérdésre kapunk egyértelmű választ, de nem zavart ez a fajta befejezés, talán jobb is így lezárni, lezáratlanul, otthagyva a szereplőket, hogy új fejezeteket nyissanak az életükben, így vagy úgy.
Nem lett kedvencem, annyira nem ragadott magával, mint sokakat, de azért a hatása alá kerültem, és örülök, hogy elolvastam. Tipikusan az a jóféle "regény-regény", amiből manapság kevés van.
Készült belőle egy minisorozat is, Anya Taylor-Joyjal a főszerepben:
A borítók gyönyörűek, mint a magyar, mind az eredeti verziók.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de elég suttyomban jött ez az új Joanne Harris kötet: akárkinek mondtam, nagyon meglepődött rajta, hogy bővült a St. Oswaldos történetek sora.
Ahogy korábban emlegettem, gyorsan újráztam az előző részt az új sztori előtt, mert kicsit hiányosak voltak az emlékeim. Jó döntés volt így képbe kerülni, és jó élmény is lett az újraolvasás.
Na de térjünk át magára a Narrow Doorra, aminek borítója kicsit sejtelmes, misztikus vonalat sejttet.
A Different Class eseményei után ismét új igazgató van az iskola élén, méghozzá Ms. Buckfast, aki az előző epizódban igencsak oldalvonalon mozgott, és nem tudtunk meg róla szinte semmit. Most viszont ő a kötet egyik narrátora, és mivel a felolvasásban Alex Kingston adta a hangját hozzá, én végig Corday doktornőként láttam magam előtt a Vészhelyzetből. Ez sokat segített, mert amúgy eléggé ellenszenves elbeszélő volt.
Straitley a másik narrátor, és ahogy az lenni szokott ezekben a Malbry-regényekben, egy sokszereplős, sok évvel ezelőtti rejtélyes, néha krimibe-thrillerbe átcsapó eseménysorozat bontakozik ki a "meséből".
Rebecca Price - a későbbi La Buckfast - bátyja, Conrad eltűnt gyerekkorukban, és a kislány csak egy zöld ajtót, és egy nem létező, kitalált csatornamumust tudott felidézni az ügy kapcsán, amit lezártak ugyan, de megoldatlanul... Rebecca szülei teljesen Conrad rabjaivál váltak, nem tudták sose, elengedni őt, csakis jelen időben beszélnek róla, és piedesztálra emelve, szinte szentként tisztelik, minden jó tulajdonságot az egekig nagyítva benne. Tényleg ilyen jó volt Conrad? Tényleg lehetséges, hogy nem meghalt, csak eltűnt? És ha igen, hova? Becky egész gyermek- és felnőttkorára rányomja a bélyegét a Conrad-alakú lyuk a család életében.
De ennek a régi történetnek vajon hogy lehet hatása a jelenre, a St. Oswaldra? Mi történt Conraddal, mit titkol Buckfast olyan vehemensen, miért próbálja Straitley-t távol tartani az iskolától, és az új építkezés területétől, és végső soron mi is áll a gyermeki agy által kissé túlmisztifikált, nehezen oszló köd hátterében, ha kitisztul az út az emlékezés felé?
Bevallom őszintén, sokáig untatott. Nagyon, nagyon, de nagyon lassan bontakozik, persze jól fel van építve, de mégis kicsit túlnyújtja, a kevesebb több lett volna, és egyszerűbben, vagy gyorsabban is be lehetett volna hozni a képbe a régi baráti társaság többi tagját. Sok az ismétlődés is, főleg a gyermeki emlékek, a gyermeki félelmek kivetülései, a mantraként visszaköszönő, torz mondatok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez valahogy, valami értelmesként a helyére kerülhet, de bíznom kellett volna Harrisben!
A lezárás remek, a megoldás banális, mégis elborzasztó egyben, és minden, de minden után csapott még egy olyat az arcomba, hogy végül meg is sirattam...
A hétköznapok tragédiái, véletlenek és a szándékos rombolás önsorsrontó visszacsapása, mindez egy régről felsejlő emlékfolyam rögös útján keresztül bemutatva.
A női lét férfi léttel szembeni igazságtalanságainak folytonos hangoztatása engem bevallom néha már kicsit fárasztott, de ez az idézet azért tetszett:
"To be a woman, I have learnt, is to be the constant recipient of unwanted pieces of male advice."
A lassúság, antipatikus narrátor és néhány döccenő miatt a sor végén marad azért a St. Oswaldos könyvek közt, de senki ne hagyja ki, aki kicsit is szereti ezt a világot és Straitley-t, aki ugyan kissé passzívabb szerepet kap, mégis üdítő a jelenléte.
