Lovranits Júlia: Lea és a viharbanyák

Újabb mesés történetet választottam, még mindig nem törve meg az ifjúsági szériát. Ezt egyébként nem terveztem, de mégis úgy alakult, hogy februárban szint tényleg csak ebben a műfajban olvastam. :)

Lovranits Júlia könyvét még 2015-ben vettem meg, hirtelen felindulásból. Szokás szerint jó sokat várattam, de most kedvem támadt beletemetkezni valami varázslatosba, és megismerni ezeket a bizonyos viharbanyákat.

A könyv főszereplője Lea, aki mindenképp meg szeretne ismerkedni boszorkányokkal, sőt, barátságot akar velük kötni. Egy nagy viharban ki is megy a kertbe, és sikerül elcsípnie a három viharbanyát: Hertát, Borbolyát és Frugilegát. A banyák azonban ágálnak a hirtelen nagy barátkozás ellen, és csak egy év "megfigyelés" után hajlandóak visszatérni. Lea a barátnőjét, Angikát is beavatja a titokba, aki eleinte nem hisz neki, amíg elő nem kerülnek a beszélő varjak, macskák, és maguk a banyák is. Hamarosan közös kalandokat élhetnek át a boszorkányszombaton, ahol azonban valami nagyon félresikerül, és a boszorkák világa a feje tetejére áll, persze a lányokkal közösen indulnak el a banyák megoldani a dolgot, és visszafordítani az ártást. 

Sajnos azt kell mondjam, nem vagyok annyira elvarázsolódva, főleg három másik ifjúsági könyv olvasása után, amik azért meg tudták szólítani a felnőtteket is, érettebbek, összeszedettebbek voltak. 

Ez a könyv nagyon mese, kicsiknek való szerintem, 8-12 éveseknek talán. Pont emiatt a gyermetegség miatt nem is értem a hátoldalon a 12 éves kortól való ajánlást, ez egy nagyon eltévedt életkori kategorizálásnak tűnik. A 12-14 éves már inkább a Szent Johanna Gimi-féle történeteket fogja szívesen olvasni, meg rendes fantasyt.  

Két történet van a könyvben, az egyikben a már említett megismerkedés-barátkozás van a boszorkányokkal, és félresikerült boszorkányszombatról esik szó. Ez az első sztori sokkal kiforrottabb volt, és a stílus is gördülékeny, sokszor megmosolyogtató. Sajnos ehhez képest a második rész egy igazi mélyrepülés. Össze-vissza történet, sok zagyva elemmel, felesleges csavarintásokkal, rémesen untam is már a végére, alig vártam, hogy lezáruljon valahogy. Akörül forog ott egyébként a sztori, hogy hogyan is lehetne gyereknek maradni mindig. Az üzenete szép, de elég kacifántosan jutunk el odáig.

Hiányzott a másik két viharbanya a második részből; nekem valahogy Frugilega nem volt elég, és Lea mellől is hiányzott társnak Angika. Frugilega neve egyébként a vetési varjú latin nevéből ered, a Corvus frugilegusból. 

Összességében pedig különösen bosszantó volt, hogy ezek a boszorkányok milyen gonoszak sokszor, nyíltan rosszindulatúak. Mert az egy dolog, ha zsémbesek, de kifejezetten antipatikussá tette őket - főleg Frugilegát -, ez a sok csúf, szájukba adott mondat. Angika se volt épp mindig kedves, nekem ez fura volt, tessék alapvetően szimpatikus "hősökkel" dolgozni a mesékben, és a rosszindulatú megjegyzések maradjanak meg a gonoszoknak. 

Bosszantóak még a gyermeteg részek is, erre van példa az amúgy jobban sikerült első mesében is, amikor teljesen felesleges pl. a boszorkányok részéről a barátkozás halogatása. "Leszünk barátok? Nem leszünk, jaj de leszünk, hát rendes lányok vagytok mégis... de majd csak egy év múlva, majd addig figyelünk titeket és eljövünk"... és mindennek igazából semmi értelme. -.- Vagy csak én vagyok már túl felnőtt de az ilyen időhúzás végtelenül idegesít.  A második történetben pedig minden csavar olyan erőltetettnek hatott, az egész kóborlás is, meg a Zibrifuval való összetűzés. 

Úgy látszik vannak olyan mesék, csakúgy, mint rajzfilmek, amik felnőttek számára inkább kicsit haladjunk már jellegűek, és idegesítőek is tudnak lenni, és vannak, amikre mi is teljesen rá tudunk függni. 

Van benne fantázia, meg remek ötletek, kedves részletek, és jó a stílusa is, igényes a megfogalmazás, de kiegyensúlyozatlan a minőség.

És te, hogyan olvasol? - beosztás vs. habzsolás

Forrás.

A Témázunk csapata februárban az Olvasási ütemterv - sorozatok egy szuszra, vagy kell a szünet? nevezetű témát járja körül, avagy hogyan is olvasunk sorozatokat, életműveket, jó dolog-e szüneteket hagyni a részek közöttt, vagy inkább jobb ledarálni egy-egy sorit, ha már úgyis elérhetőek a részei? És egyazon szerzőtől szoros egymásutánban hány könyvtől nem kapunk még gyomorrontást? Ezeket az érdekes kérdéseket boncolgatjuk most. :) 

Régebben azt hiszem nem nagyon volt kérdés, hogy hogyan olvastam: azt olvastam, ami otthon volt, nem volt akkora a választék, és a csábítás, mint most, nem volt e-könyv, és hangoskönyves applikáció sem, és még nekem sem volt kialakult ízlésem, hogy biztosan rámondjam két-három szerzőre, hogy na, tőlük én bizony mindent el fogok olvasni. A sorozatok is csak szépen lassan csordogáltak be a könyves terepre, emlékezetes közülük a Harry Potter persze, aminél viszont a HP generáció tagjaként nem volt választás, hogy várunk-e a következő rész olvasásával, hiszen kénytelenek voltunk várni, amíg megjelent. :) Azt a pár sorozatot, több kötetből álló könyvet, amit a HP éra előtt, vagy akkortájt olvastam - Gyűrűk Ura, Patty könyvek, Emil és a detektívek részei jutnak eszembe - viszont még kivétel nélkül egymás után olvastam, nem iktattam közbe más olvasmányokat.

A sorozatok fellendülésével, meg persze később a netes-könyves világ kinyílásával és folyamatos tágulásával egyre csak szaporodtak az elolvasni vágyott kötetek, megismerni vágyott szerzők, és a változatosságra törekvés. Nálam is kialakult egy másfajta olvasási ütem, másként választottam már ki a következő olvasmányt, és bejött az is a képbe, hogy több könyvet olvasok egyszerre - bár mindig van közülük egy "fő" olvasmány, amivel éppen aktívabban haladok (néha váltogatódik a státusz).

Forrás.

De szedjük inkább két részre, először is jöjjenek a szerzői életművek. 

Már vagy tíz évvel ezelőtt elkezdtem a kedvenc szerzőimtől begyűjteni, bespájzolni a könyveket, amik aztán jó sokáig álltak a polcon, mert olvasni, na azt mindig valami máshoz kapkodva olvastam, nem voltak igazán jó olvasási terveim, random válogattam, és a felgyülemlett könyveknél gyakran az is előfordult, hogy aztán már ki is szerettem kicsit a szerzőből, mire eljutottam volna a többi megvásárolt könyvének olvasásig. Akiknél nem ez történt, ott pedig inkább a komótos fogyasztás híve lettem. A polcnyi Jodi Picoult könyvem közül évi 1-2-t olvasok el, és szeretem, hogy van még tőle olvasnivalóm. Ugyanez áll több más szerzőnél is, akiket nagyon kedvelek, pl. Simenonnál, Szabó Magdánál. Valahogy nem tudnám őket gyors egymásutánban letolni, és nagy falatokban haladni az életművel. Jó érzés rápillantani a polcra, vagy egy listára, és tudni, hogy még várnak rám tőlük történetek. ;) Nem az hajt, hogy ki legyen pipálva minden, hanem hogy gyűjtögethessem még az élményeket tőlük, az írásaikból, és sokáig kitartson egy életmű - még ha közben meg is van az a kis hátsó gondolat mindig, hogy de jó lenne ha már olvastam volna ezt is, meg azt is. :)

Azért sem szeretek feltétlen rövidebb időn belül és egymás után több könyvet olvasni ugyanattól, mert néha úgy érzem, hogy sok lenne a hasonló stílusjegyből, hasonló elemekből - ez a sablonokra építés Picoult-nál jellemző például -, vagy magából a nehezen emészthetőségből - ez meg Magda sajátja, őt jó hagyni ülepedni, és nem rögtön levenni egy másik történetet tőle a polcról, mert az előző megtépázottságra nem biztos, hogy jól fog esni egy újabb kemény téma. 

Krimiknél gyakrabban előfordul, hogy akár egymás után is elolvasok többet, de annyira más bűntények és megoldások vannak, hogy ez általában nem zavaró számomra. 

Update: most így utólag jutott eszembe, hogy van egy emlékezetes szerzőm, akit szeretek, és akitől az első élmény után majd' egy évtizedet vártam a következőig, mert olyan mellbevágó volt: Lionel Shriver és Kevin... 

Forrás.

És hogy a sorozatok olvasásával hogy állok? 

Vegyes a kép. Amikor várni kell a következő részre, akkor persze adja magát a helyzet, hogy nem lehet a saját tempó szerint haladni - ilyenkor gyakran az is előfordul, hogy ha már sokáig vártam, még várok egy keveset, és nem mindig vetem rá magam a friss megjelenésre. Máskor meg azonnal, ahogy kijött, már kezdem is - mostanában főleg, ha audible-ön is van rögtön (márpedig általában vannak). 

Leggyakrabban kisebb szünetekkel olvasom a sorozatok köteteit, ami nálam kb. 3 hónap-1 év latenciákat jelent. Szeretem azért mostanában belátható időn belül folytatni az adott sorozatot, hogy még viszonylag friss legyen az előző élmény. Legutóbb Ferrante Nápolyi regények tetralógiáját olvastam el  kisebb szünetekkel, és most A tükörjáró sorozatnak fogok nemsokára a végére érni. 

Két sorozatom van, amiket újra szoktam olvasni, a HP és a Fever, és ezeknél nem nagyon szoktam szünetet tartani, vagy maximum közbe-közbeékelődik néhány könyv a párhuzamos olvasások miatt. De nagyjából egyben nyomom le a részeket, gyors egymásutánban. :) 

Félő, hogy ha közbejön egy szünet, abból évek lesznek... Emlékezetes példa a His Dark Materials, amit újráztam, de csak az elsőt, aztán megint, de csak az első kettőt, és a harmadikig valahogy sose sikerült eljutni... Illetve szegény Joanne Harris jut még eszembe, akinek a Csokoládé könyveit nagyon szeretném folytatni, de iszonyú régen olvastam már az első kettőt. A 3-4. kötetek olvasása itt azért tolódik, mert valóban mindenképp kell egy újraolvasás az első kettőből előbb. 

Összességében tehát a sorozatoknál egyre inkább szeretek kevesebb időket kihagyni a részek közt, míg a szerzők, életművek olvasását inkább elnyújtom. 

És ti hogy olvastok? Mennyi szünetet szerettek tartani sorozatrészek közt, milyen ütemben faljátok egy kedvenc író műveit? A témához bátran lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben!

Forrás.

A többiek így olvasnak:

Anett, Dóri, Sister, Mandi, Heloise, Nita, Avilda, Szofisztikált Macska

Utóvéd (később csatlakozók):

Kísértés, könyvmegjelenés a neved

Olyan régóta terveztem már egy közelgő megjelenések posztot, hogy a legtöbb könyv, amit mutatni akartam, időközben elvesztette szinte az "újdonság" státuszt, még szerencse, hogy nem úgy tűnik, hogy kifogyunk az érdekes megjelenésekből, simán szembejött egy rakás izgalmas új könyv azóta is. :) 

Forrás.

Lássuk, engem mik csigáztak fel a friss/közelgő könyvmegjelenések közül az elmúlt időszakban: 

Ifjúsági regényeket olvastam - zanzaposzt

Egymás után elolvastam egy pár ifjúsági regényt, könnyedebb, rövidebb, picit "haladósabb" olvasmányokra vágyva, és gondoltam röviden értékelem őket egy csokorban. A lélekdoki hirtelen felindulás volt, a másik kettőt viszont a várólista csökkentésből választottam ki. 

Marie-Aude Murail: A lélekdoki

Marie-Aude Murail neve már fel-feltűnt korábban is, az Oh, Boy!, a Tartós hullám és a Lakótárs kerestetik! kapcsán, de aztán mindig háttérbe került, elmaradt ezeknek az olvasása. Végülis A lélekdokival ismerkedtem meg a francia szerzővel most, ami egyébként sorozat, de magyarul sajnos nem jelent meg, csak az első kötet. 

A történet főszereplője egy pszichológus apuka, Sauveur Saint-Yves, és kisfia, Lazare, akik Martinique szigetéről vándoroltak be, és bőrszínük még mindig okot ad az izgalmakra, összesúgásokra, összenézésekre. Az apa az otthonukban, irodájában folytatja le a pszichoterápiás üléseket, Lazare pedig élelmes módon, ahelyett, hogy a konyhában leckét írva várná, hogy az apukája befejezze a munkát, és megvacsizzák az aktuális mirelit kajájukat, egy függönnyel takart oldalajtóhoz lopózva végighallgatja a terápiákat, megismer egy csomó, arc nélküli alakot, akiknek válogatott nehézségek vannak az életükben, gyakran olyasmik is, amihez Lazare még túl kicsi.  

Egyébként valamiért végig Frozone-t (A hihetetlen családból) láttam magam előtt Sauveurként. :D 

Frozone, ahogy én képzeltem Sauveur-t. :)

Rengeteg fontos és nehéz témát sorakoztat fel a könyv, Sauveur doktor esetein keresztül: családi botrányok, homoszexualitás, önvagdosás, depresszió, gyász, pedofília, rasszizmus egyaránt helyet kap a pácienseken keresztül, és bár eleinte félő volt, hogy túl sokat markol, de keveset fog majd, hamar megtalálta az egyensúlyt, és közben nagyon megkedveltette a karaktereket Marie-Aude Murail. A két főszereplőt nem lehet nem szeretni... de a páciensekhez is szép lassan elkezdünk kötődni, hiába próbáljuk távolabbról szemlélni őket. 

Azt mondjuk nem tartottam túl professzionálisnak, hogy Gabin ott lakik náluk egy ideig, de Sauveur túl lelkiismeretes és jólelkű ember... 

Egy picit talán a vége volt összecsapott a könyvnek, vesztett a lendületéből, pedig a mondanivalóhoz nem lett volna feltétlenül szükség a keszekuszaságra és az utazásra, anélkül is teljesen helyén volt minden.

Biztos fogok még Murailt olvasni, kellemes kikapcsolódás, ifjúsági, de nem bugyuta, jó karakteret hoz, és könnyed marad a stílusa, még a kemény témák mellett is.

Vanna Cercená: Tükörnapló

Kedvesen egyszerű, lányos, tipikus pöttyös, amilyet már jó rég olvastam. :)

Carlotta egy nyarát követjük végig a naplóján keresztül. A kislány szülei elváltak, és rendszerint egy hónapot anyjával, egy hónapot apjával "nyaral" a nyári szünetből. Anyjával Korzikára mentek volna, egy munka azonban közbeszól, és a hegyekbe kell menniük, ahol egy elhagyatott házban az anyukának egy rakás régi iratot kell rendeznie, és iktatnia... Carlotta majd megpukkad dühében, de aztán fokról-fokra felenged a nemtetszése, amikor kiderül, a hely, bár eldugott, azért csodaszép, és vannak ott más fiatalok is, akikkel összeülhet fagyizni, beszélgetni, vagy épp kirándulni is el tudnak menni. Az igazi vonzerőt azonban az iratok közt talált, elzárt napló jelenti a kislánynak, amit pontosan 100 évvel ezelőtt vezetett egy vele egykorú kislány, Caterina. 

11-12 évesen pont ilyesmi nyári naplókat írtunk mi is szerintem, és hasonló gondolatok jártak a fejünkben. Persze a kötet pikantériája a 100 évvel ezelőtti napló, amivel Carlotta párhuzamba állítja saját élményeit, gondjait, gondolatait. 

Elvált szülők, fiúkkal való barátkozás, ismerkedés, barátnős sms-ezések keverednek a régmúlt titkaival, és a 100 évvel ezelőtti nehézségekkel, gyerekmunkával, kivándorlással. 

Egy picit a nyaralás helyszínei miatt a Fecskék és fruskákat is eszembe juttatta. Nem kell tőle sokat várni persze felnőttként, 10 év körülieknek íródott szövegre számítsunk, de a maga léptékében tökéletes kis ifjúsági olvasmány. :) 

Szegedi Katalin illusztrációi pedig igazán szépek, feldobják a könyvet. :)

Jacqueline Wilson: The Story of Tracy Beaker

Ha már így belelendültem az ifjúsági regényekbe, Jacqueline Wilsontól is elővettem egy régóta várakozó példányt, a Tracy Beaker történetét. Nem tudtam, hogy ez is sorozat, na persze elolvasható önálló kötetként is az első epizód. 

A szerző - szokásához híven -, játszi könnyedséggel festi fel az egyébként igen nehéz hátteret, egy nevelőotthonban élő 10 éves kislányról, akiben forr a düh, a frusztráció, és a kiskamaszos érzések sokasága, és aki mindegyre az édesanyját várja, hogy az mégis érte jöjjön valamikor, és hazavigye az általa elképzelt fényűző életbe.

Tracy elég nehéz gyerek, lobbanékony, szemtelen, és forrófejű is, pedig valahol mélyen a helyén van a szíve. És ez szép lassan ki is derül a könyvből, ami tulajdonképpen Tracy kis naplóregénye önmagáról, egy hevenyészett önéletrajz illusztrációkkal, tintapacákkal, levelekkel megspékelve. :)

Az otthon életét felpezsdíti egy újságíró megjelenése is, aki cikket készül írni róluk. Az újságíró, Cam, nem olyan fényűző sztár, mint Tracy elképzelte magában, mégis szimpatizálnak egymással. Persze Tracy önmagának se vallaná be igazi érzéseit, és sokszor inkább csak toporzékol, és rosszalkodik továbbra is.

Tetszett, könnyed, és nagyon aranyos - annak ellenére, hogy Tracy egy igazi ördögfióka... -, még az is lehet, hogy valamikor elolvasnám a folytatásait is, kíváncsi vagyok Cam-mel mi történik. :)

Nyelvi érdekesség, hogy nagyon-nagyon sokat használják a "not half" kifejezést. Nem tudom, ti ismeritek-e, >itt< van leírva példákkal. :)

Christelle Dabos: Bábel emlékezete

Christelle Dabos A tükörjáró című sorozatának harmadik kötete már tavaly is tervben volt, nem akartam ugyanis, hogy a második rész történései túlságosan kimenjenek a fejemből, és távolinak tetszen a kalandok sokasága. Szerencsére azért így sem telt el sok idő, és volt egy rövid összefoglaló is a Bábel elején, így a nyáron olvasott előző rész eseményei hamar felderengtek. 

Ophelie hazatért Animára, és már több mint két év telt el viszonylagos tétlenségben, úgy, hogy fogalma sincs, Thorn hol lehet. Hamarosan azonban, a Ketyegő ünnepekor mozgásba lendülnek az események, viszontlátjuk Archibaldot és a kis Victoire-t, és egy fura szabadulás után Ophelie is rátalál úticéljára: Bábelra kell mennie. Bábel elég más világ, mint a Sark, vagy Anima voltak, és az új kihívások mellett sok új hibalehetőség is adódik; másféle veszélyek leselkednek Ophelie-re, aki megpróbál beférkőzni a virtuózok közé, Sir Henry olvasóköreibe, hogy kipuhatolhassa a nagy és végső igazságot, amit talán épp az Emlékmű titokzatos glóbusza, a Secretarium rejt. 

Én nem voltam úgy belebolondulva az első két kötetbe, mint mások, de persze szerettem őket, hiszen különben nem jutottam volna idáig. ;) Mindamellett viszont, hogy szerettem a világfelépítést, és kíváncsi voltam a karakterek és a rejtélyek alakulására, sok-sok hibáját felsoroltam az elbeszélésnek, amivel nem voltam soha maradéktalanul elégedett. Nekem is meglepetés volt, méghozzá nagyon kellemes, hogy a harmadik kötet viszont jobban tetszett az előzőeknél, és nálam valamelyest sikerült az eddigi hibáit kompenzálnia. Bár az elején ugyanúgy van szipogás, bénázás, dolgok fellökése, azért összességében, és a fejezetek előrehaladtával egyre kevesebb lett a szerencsétlenkedés, ügyetlenkedés, és végre elkezdődött az állandó jelzők és ismétlések lassú elhagyása is. Érdekesebb lett a cselekmény, több új szál, rejtélyes események tettek kíváncsivá, és vártam hogy egy-egy részhez visszatérjünk végre (pl. Victoire utazásaihoz, Ambrosius furcsa viselkedéséhez, a Secretarium titkához). Nem tudnám már azzal az állandó "takaréklángon égéssel" jellemezni ezt a részt, jobban kihasználta a lehetőségeket, nem voltak már jellemzőek a parttalan párbeszédek és az ad hoc történések - bár igaz, ami igaz, pont az egyik nagy elem tűnt picit átgondolatlannak, megalapozatlannak, nevezetesen, hogy Ophelie miért is volt olyan biztos benne, hogy Bábelen találja meg Thornt? Ennek a döntésnek, megérzésnek jobban meg is ágyazhattak volna.

Igaz ugyan, hogy most is úgy gondolom, egy picit túlírt maradt, lehetett volna belőle vágni, vagy esetleg többször megszakítani a virtuózképzőben zajló történéseket más szállal, de ennek a kötetnek ez a dinamikája. És valahol jól van ez így, mert a hős önállósodásának eszközéül jön a szigorú, bentlakásos iskola, sok szabály, gyűlölködő vetélytársak, segítők nélküliség, testi és lelki megedződés, és egy érdekes tapasztalat során saját maga jobb megismerése is. Archibald mellett Ophelie is talán tényleg felnőtt? :)

Ezúttal maradéktalanul elégedett voltam a befejező részekkel is. Sikerült mindenhol egy kis plusz feszültséget kelteni, ugyanakkor megadni néhány fontos választ is. A Victoire-szál volt az egyik kedvencem, az árnyakkal, a testen kívüli utazással, a kislány különlegességével. Nem egy hátborzongató jelenet adódott, és külön élvezetes volt az ő szemszöge a naiv megfigyelő leírások miatt is. 

Thorn és Ophelie kapcsolata bár most is döcögős, és a nagy kihagyás után keveset kapnak egymásból, mégis sikerül meghoznia Dabos-nak vééégre a kapcsolódást, amit vártam. Néhány egyszerű mondattal oldja meg a dolgot, és mégis kétségtelen, hogy Thorn és Ophelie elválaszthatatlan egység lesznek, lettek. Megváltoztak, de megváltozott a kommunikációjuk is, és bár nem tudják levetkőzni teljesen a távolságtartásukat, és Thorn mindig ez a kemény, nyers alapanyag marad, mégsem érezni már őket tűz és víznek, ideges idegeneknek.

Gäelle-ből és Rókából nem kaptam olyan sokat, mint vártam, azt is nagyrészt Victoire szemén keresztül, és Vladislava sem került elő, de talán majd a 4. epizódban. Mindenkiből jut azért néhány villanást: Faruk, Berenilde, Roseline néni, Archibald is szerepelnek, de a középpontban végig Ophelie áll, és a virtuózképzőben való előmenetele fontosabb tanulságokat rejt számára, mint elsőre gondolnánk. 
Az új szereplők közül nem sok mindenkit szerettem meg, de őszintén szólva mindenkire csak gyanakodtam egyfolytában, hogy nem csak felvett álca-e, illetve, hogy nem az illető mellékszereplő áll-e a halálesetek, balesetek hátterében... Plusz volt jópár kifejezetten ellenszenves szereplő - nem csoda, hiszen Bábel értékrendje, szokásrendje eleve ellenszenves. 

Örülök, hogy sok gyerekbetegségét leküzdötte ez a rész. Kíváncsian fogok belevágni az utolsó kötetbe, és mivel nálam kicsit fordítva alakult a lelkesedés, nem félek, hogy olyan nagy csalódás lesz, de nem is próbálom előre kitalálni, vajon hova futtatja ki Dabos a szálakat. 

James Rollins: Ice Hunt

Egy jó rég óta várakozó kötet lett az idei várólista csökkentés első kipipáltja. James Rollins Ice Hunt című kötetét még 2012-ben vettem, és semmi magyarázatot nem tudok rá adni, hogy vajon miért is... Nem illeszkedett igazán az akkori olvasási profilomba sem, nem volt különösebben leárazva, nem volt kifejezetten hívogató a borítója sem. Ékes bizonyítéka hát azoknak az időknek, amikor válogatatlanul és számolatlanul vásároltam fel mindenféle angol kötetet, amire rá tudtam tenni a kezem, "biztos jó lesz" felkiáltással. 9 évvel később, hogy eljutottam az olvasásáig is, azt kell mondjam, nem volt ez olyan rossz vak-választás, de azért általában nem olvasok ilyesmiket, hacsak a Dan Brown féle kalandokat nem próbáljuk picit párhuzamba hozni ennek az akciódús kötetnek a történéseivel: mínusz bárminemű kulturális háttér és összeesküvés elméletek, plusz némi horror-faktor. 

Az Ice Hunt kalandregény egy kis hátborzongató, de valamennyi biológiai alátámasztással rendelkező háttérrel, titkos jégbázissal, sok hófúvással, bombákkal, orosz és amerikai hadititkokkal, amik egész a második világháborúig nyúlnak vissza... 

Az Ice Station Grendel (Beowulfból ismerős lehet) egy titkos, többszintes, földalatti jégbázis, rejtett, acéllal védett laborokkal, jeges alagutak útvesztőjével, ahol nem elképzelhetetlen, hogy valami igazán vérfagyasztóba botlik az ember, az évtizedekkel ezelőtt elhunyt ott tartózkodó tudósok és bázislakók holttestén kívül.

Horror elemre egyáltalán nem számítottam, pláne nem olyanra, aminek tényleg lehet egy pici tudományosa alapja is - James Rollins, mint utánaolvastam, amúgy állatorvos volt, így hiteles képet fest néhány háttérinformációval a hibernálódó állatok génállományáról, az Ambulocetus natansról illetve különféle emberkísérletekről, és máris nem tűnik olyan elrugaszkodottnak az egész. 

A karakterek eléggé kétdimenziósak, de nem is ez a lényeg igazán, hanem a sztori, a lendületes, pörgős cselekmény, a menekülés, izgalmak lefestése, és az újabb és újabb nehézségek, amikkel szembenéznek a csapatok földön-vízen-levegőben, és a jég alatt is. Néhol egy kicsit nekem túlrészletezett volt, elfért volna kevesebb bomba és molotov koktél is, mondjuk mínusz 80 oldalnyi. Elég "fiús" egyébként abban a tekintetben is, hogy sok technikai részletezésbe belemegy a haditechnológia, gépek, fegyverek, közlekedési eszközök, tengeralattjárók működésének - vagy épp nem működésének - leírásakor. 

Ugyanakkor ugyanilyen jól le tudja írni azt a zsigeri félelmet, ami a különleges lények felbukkanásakor megszorongatja az ember torkát, és megdobja a pulzusát. 

A ruszkik és az amerikai titkosügynökök mellett ugyanolyan fontos szerep jut a tudósoknak, inuit őslakosoknak, vadászoknak is, és közülük két nő is kiemelkedik. Külön érdekesség volt még, hogy az egyikőjük nem hall, ami azért nem egy elhanyagolható tényező, amikor észre kéne venni, ha menekülni kell valami elől. 

A jégbázisos részeken kívül tetszett az elején a grizzly kaland is, Matt-tel, amikor még nem is sejthettük milyen jelentősége lehet ennek. :) 

Összességében nem bántam, hogy elolvastam, izgalmas volt, tele feszültséggel, de nem hiszem, hogy különösebben rákattannék James Rollins könyveire. 

Januári zárás - 2021

Saját kép.

A január általában elég végtelen, szürke és fagyos, és alig várjuk, hogy kikecmeregjünk belőle. Nekem viszont idén pont olyannak tűnt, mint mondjuk az egész őszi-téli időszak többi része, szóval nem viselt meg különösebben szerencsére. Mindig volt mivel foglalkozni, na meg beindult az olvasás is. :) 

Januárban 5 könyvet fejeztem be, ebből három olyan is volt, amiket még tavaly kezdtem el. Kipipáltam az első várólista csökkentős olvasmányt is rögtön, az Ice Hunttal, amiről még nem volt időm írni, de februárban hozok róla posztot, és már a felénél járok a listáról választott másik vcs-s könyvemnek, a Bábel emlékezetének is. :) Bár még ennél is jobban meg akartam, akarom "tolni" év elején a vcs-t, azért ez sem rossz így eddig, főleg, hogy a vaskosabb kötetekkel  indítottam. 

Elolvastam két, a terhességgel kapcsolatot könyvet is, az egyik kb. lexikon méretű, ezekről zanzaposztban írtam. És olvastam egy Jodi Picoult-t is, a régóta várakozók közül. 

A hónap olvasmánya kétségtelenül Szabó Magda Pilátusa volt persze. A filmet is meg szerettem volna nézni belőle, de következő hónapra csúszik. 

A januárba egyébként két könyvből készült sorozat fért bele: a His Dark Materials második évada és A Bridgerton család, igazából egyik se volt nekem olyan nagy durr, a His Dark... az elsőhöz képest gyenguszabbnak bizonyult, a Bridgerton pedig tingli-tangli kis romantikus, szép ruhákkal, bálokkal, eye-candy pasikkal. Újráztam még ebben a hónapban Az időutazó felesége filmet is, ha jól számolom, akkor 11 év után (!!!). 

Ami a beszerzéseket illeti, nagyon mértékletes voltam, és tulajdonképpen a beszerzett 2 könyvem még karácsonyi ajándéknak tekinthető, mert a Libris ajándékkártyámat költöttem el rájuk (plusz némi törzsvásárlói pontot, és még egy kevés forintocskát. :D Enyém lett így Christelle Dabos Tükörjárójának befejező kötete, a Visszaverődések viharában, és Popper Pétertől a Hogyan választunk magunknak sorsot? - amit, mint kiderült egész eddig félreolvastam (válasszunk/választunk...). Szemeztem még Csernus Főnixével is, és néhány Poket is szerepel még a kívánságlistámon, de beosztom. :) 

A blogra ezzel együtt 7 bejegyzés került ki ebben a hónapban, köztük a témázás is, ezúttal olyan szerzőkről, műfajokról, könyvekről, amikből kiszerettünk. :) 

Forrás.

Februárban kicsit rövidebb vcs-könyvekkel szeretném majd folytatni, meg néhány könnyebb olvasmánnyal. Meglátjuk mi lesz belőle. ;) Nemsoká befejezem a Bábel emlékezetét is, de majd az utolsó Tükörjáró kötet előtt tartok egy kis szünetet. 

A többiek januárja: 

Amadea, Sister, Nita, Dóri, Heloise, 

Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret...

Forrás.

...avagy a Témázunk idei első témája a "kiszeretés" bizonyos témákból, műfajokból, szerzőkből: Könyvek/műfajok, amikből kiszerettünk, szerzők, akik már nem mozgatnak meg, avagy változunk.

Érdekes végiggondolni ezeket a változásokat az ízlésünkben, a műfajokban, amikhez nyúlunk, és a szerzőket tekintve is, akik bizony nem mindig bizonyulnak örök szerelemnek. 

Egy-egy írástípus lehet hogy leköt, és szórakoztat egy bizonyos időszakban, de aztán inkább a kösz, mégse kategóriába kerül. A szerzők pedig gyakran nem tudják megütni azt a színvonalat a következő köteteikkel, ami annak idején el tudott varázsolni. És persze ott vannak a belső változások is - mit hogyan értelmezünk magunkra és másokra az élettapasztalatok - és könyvélmények - óhatatlan szaporodásával... 

Nekem tipikusan két, régebben kedvelt műfaj van, amiket már nem igazán keresek, de elég sok könyvet összegyűjtöttem belőlük, amikor épp érdekeltek... Ez a chick-lit és a disztópia, utóbbinál is főleg a ya-jellegű disztópiák. Azt nem mondom, hogy nem olvasok már soha ilyet, de rájöttem, mennyire nem vagyok ennek a célközönsége, és hogy sokat nem is tudok fogyasztani belőle, megunom, és nem szeretem a színvonal hullámzást  - hogy sok vackon kell átverekedni magam a jókért. Próbálok célirányosan válogatni belőlük, és néha azért ráakadok kis gyöngyszemekre, mint pl Liane Moriarty-ra, aki nekem nem a klasszik chick-lit képviselője, hanem sokkal igényesebb is, összetettebb sztorikkal. 
A ya, mivel Dunát lehetett rekeszteni belőle egy időben, szintén felhígult, illetve talán az állandó toposzai miatt is történhetett meg, hogy kiszerettem belőle; a szerencsétlen 16 éves hősnő, akinek mindig van valami családi drámája, vagy betegsége, és a bugyuta szerelmi háromszögek nem igazán kötnek le, ugyanígy a disztopikus vonal is gyakran ctrl C ctrl V-je a sémáknak, amit ráhúznak egy tini titánra. Ennek a korosztálynak az első ügyetlenkedései, szerelmei is gyakran gyatrán ábrázolódnak. 

Forrás.

A szerzők közül, ha olyanokat kell mondanom, akiket régen kedveltem, de ma már nem igazán, akkor most egy frissebb élmény miatt legelőször is Fredrik Backman ugrik be sajnos. Bár sokan imádták és kedvencelték a legújabb kötetét, a Hétköznapi szorongásokat, nekem nem volt valami nagy durranás, és kezdem kicsit sablonosnak érezni őt, nem tudja azt a katartikus, új élményt nyújtani, mint amit Ovéval prezentált. 
Sokat olvastam korábban Cecelia Aherntől, sorban szereztem be a könyveit, de egy idő után az érdeklődésem megfakult, néhány kötetet el is adtam, és igaz, hogy még van tőle ami várólistás, már nem figyelem az új megjelenéseit, és pláne nem szerzem be őket. 

Gail Carriger is zuhant egyet a képzeletbeli dobogók valamelyikéről a könnyed szórakoztatás terén, amikor a spin-offok és új sorozata nem ért a Napernyő Protektorátus nyomába. Szeretem Gailt, de már neki sem érdeklődöm igazán az új könyvei iránt. 

Kicsit, ahogy leírtam ezeket, lelki szemeim előtt megjelent a nagyi abból a chipsz reklámból, hogy "a régi jó dolgokból már nem maradt semmi?" :D... Lehet, hogy kicsit úgy hangzik, mintha itt mindenkinél ragaszkodnék az első/korábbi jó élményhez, és hogy azt bizony már nem tudta überelni, én pedig nem tágítok, és nem kísérletezem újdonsággal, de ez azért nem igaz így általánosságban. Vannak olyan szerzők is, akiknél egy-egy csalódás ellenére sem iratkoztam le gondolatban a további műveiről, sőt, ugyanúgy érdekelnek, még ha tudom is, hogy nem biztos, hogy jó felé fog billenni a mérleg. Neil Gaimantől és Alice Hoffmantól a fele tetszik, a fele nem, amit ismerek, de még biztosan olvasok az életműből. :) Sarah Addison Allen is hullámzó, de őt sem adtam fel teljesen, nincs arról szó, hogy kiszerettem volna belőle.
Hogy szintén egy frissebbet is említsek, Grecsó verseskötete nekem nem igazán tetszett, de a prózájára változatlanul nagyon kíváncsi vagyok. Néha adódnak ilyen műfaji különbségtételek is egy-egy szerző életművén belül is akár... Eszembe jut még Joanne Harris, akit imádok, de akitől a fantasy - amit amúgy Joanne M. Harris néven ad ki -, köszi, de nem kell, a Rúnajelek okozta csalódás után. Maradok csak a regény-regényeinél. 

Forrás.

Ami pedig az újdonságokkal kísérletezésre való nyitottságot illeti, lehet, hogy ez tényleg korfüggő is kicsit: nem akarja az ember annyira pazarolni a kevés, és egyre kevesebb idejét az ismeretlen hátha tetszikre, lehet, hogy jó-ra, és nem is rossz az a komfortzóna, ami nagyjából kialakult, és amit akár hívhatunk könyves ízlésnek is... :) Szerintem azért alapvetően nem zárkózom el nagyon semmitől, és ezt a kedvenc műfajom meghatározhatatlansága is bizonyítja, de attól még az nem baj, ha inkább elkerülöm azt, ami nem annyira villanyoz fel, akár témájában, akár műfajában, akár a szerző stílusa miatt. 

És ti hogy vagytok ezzel? Melyik műfajok, szerzők nem hoznak már annyira lázba, és mi ennek az oka? 

A témához bátran lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben!

A többiek írásai a témáról: 

Dóri, Heloise, Sister, Kritta, Nita, Anett 

Utóvéd (később csatlakozók): 

Könyvek a terhességről - zanzaposzt

Beszereztem és olvastam is már néhány könyvet terhesség témakörben, és gondoltam ezekről zanzaposztokban fogok írni pár gondolatot, hátha másnak is hasznos, vagy érdekes lehet. :) Íme az első adag: Heidi Murkoff "terhesbibliája" és egy magyar nőgyógyász sztorija saját gyermekvállalásukról. 

Heidi Murkoff: Az a kilenc hónap 

A híres "What to Expect When You're Expecting".

Érdekes, nagyon sokan istenítik ezt a könyvet, mert hogy mindenre van benne válasz, és hogy milyen megnyugtató, mások pedig (főleg a Goodreadsen) pokolra kívánják, mert rosszul megírt és ijesztő? ... Hol az igazság? Valahol félúton. 

Nem rossz ez a könyv, egyáltalán, de ha már voltak alapvető információid, akkor helyenként elég unalmas tud lenni, és úgy összességében, bár tényleg mindenhol megnyugtat, mindezt nagyon bő lére eresztve teszi, és végig iszonyatosan redundáns a szöveg. Nagyjából fele ennyi oldalban is le lehetett volna tudni mindezt, ha nem tér vissza a havi bontásoknál sokszor ugyanazon kérdések tisztázásához. Gyakran már a bekezdés elején tudni lehet, hogy ez most miről is fog szólni. A stílus pátyolgatós, vicceskedős, valóban megnyugtatónak szánt, és nem is idegesített fel igazából sehol, mert kell a megnyugtató hangnem, de jobban szeretem a tárgyilagosságot, főleg információk átadásánál. A hasznos táblázatok kiválogatásával, a témák jobb csoportosításával egy jóval rövidebb, könnyebben forgatható könyv lehetett volna az eredmény. A tárgymutató egész jó, és persze az alapján is lehet rákeresni csak egy-egy dologra, ami hasznos lehet, ha csak felütni akarjuk valami miatt a kötetet; egy-egy külön szócikk elolvasásánál nem érezni a redundáns mesélést sem.

Vannak szürke keretes, apáknak szóló részek is, szerintem ezek is kicsit gagyik néhol, és ezekben, meg a sima szövegben is sokszor vannak olyan részek, amik nem alkalmazhatók a magyar viszonyokra. Katonaságnál szolgáló párok állandó említése, amerikai gyógyszernevek, vagy pl. az hogy ó hát a gátmetszés már nem is szokás - :D ja, csak ez nem a magyar állami viszonyokra érvényes. Néhány helyen ki van egészítve a magyar vonatkozással is azért, pl. a védőnői rendszerrel stb.

A leghasznosabb részek talán a mikor kell felhívni az orvost, a mit csinálj, ha egyedül kell szüljél, vagy legalábbis orvosi segítség nélkül, arra várva, a súlygyarapodásos táblázat (ami szuperül végigveszi, mikből is áll a többletsúly, és azt is elmondja, hogy az előzetes súlyhoz, BMI-hez képest mennyi az ideális hízás mértéke, nem csak úgy általában), illetve a szülés szakaszait, és a gyermekágyat is jól leírja.

A baba heti fejlődéséről írtak egyébként teljesen jól benne vannak lerövidítve az ingyenes What to Expect appban. 

Összességében sok rizsa közt viszonylag kevés új infó, ha nem voltál kompletten tudatlan a terhességgel kapcsolatban. 

Dr. Csermely Gyula: Ha 1 nő gyereket akar

Csermely Gyula egy közvetlen, jó írókával megáldott, humoros alak, és egy igen jó, leegyszerűsített összefoglalót írt, ami sok kérdésre válaszol a terhességgel és a szüléssel kapcsolatban. Mindezt olyan formába öntötte, mintha igazából csak elmesélné, második gyerekükkel hogy is volt ez. Személyes beszámolóvá válik az egész, így egyszerre szórakoztató, önironikus, és mégis informatív. Laikusok számára sok lehet benne az újdonság, de azért van szakszöveg is, vagy inkább szakszerű magyarázatok, nagyon röviden, emészthető formában - a naturális jelleg persze nem kiiktatható.

A sztoriba beleszövi Csermely doktor a felújításuk kálváriáját is, és a magyar építőipar visszásságain kívül a magyar egészségügy belsőépítészeti, és khm egyéb strukturális, financiális és elvbéli gondjait is kendőzetlenül ecseteli. Amit mond, az mind igaz, de azért örömömre szolgál, hogy a könyv megírása és megjelenése óta is azért vannak/voltak változások a szülészetben és az egészségügyben, még ha csak néhány helyen is, de elindult akkor - Csermellyel is! - a begyöpösödött régi rossz szokásrend, az "így szoktuk" felszámolása, és a családbarátabb megoldások széleskörűbbé válása. )

A súlygyarapodással kapcsolatban eszembe jutott a tavalyi Schobert Norbi klasszik, a döngő léptekkel, és hogy lám, 2006-2008-ban még lehetett az embernek nem annyira PC véleménye valamiről, és nem szedték szét a doktort, sőt, egyetlen értékelést sem találtam aki akár csak megemlítette volna, hogy hát de azért ezt nem kellett volna... :D Persze nincsenek "döngő léptek", de hathatós rászólás a kismamákra, hogy ne hízzanak sokat, meg hogy utána nehéz lesz majd lefogyni, az van. Csermely doktor az őt utasítgató férjeknek is képes volt azt mondani valamire: Baromság!

A könyv a Heidi Murkoff féle szófosást mellőzve, tömören és kedves formában, de hazugságoktól és szépítéstől mentesen, önismétlő bekezdések hada nélkül készít fel a terhességre és szülésre.

Philip Pullman: His Dark Materials - 2. évad

Tegnap, amikor befejeztem a His Dark Materials második évadát, ki is pattant a fejemből egy remek felvezető, amit aztán természetesen totálisan elfelejtettem, ahogy az lenni szokott, ha nem jegyezzük le rögtön az ilyesmit - főleg elalvás előtt. 

Tavaly nyáron láttam a Philip Pullman fantasy trilógiájából készült sorozat első évadát, és nagyon szerettem. Nem csak az előtte, 2007-ben készült mozifilmhez képest lett szuper, de abszolút méltó volt a könyvhöz is, és a kis hibákat gördülékenyen elsimítva mutatta meg a vásznon ezt a gazdag fantáziavilágot, ami már gyerekként is elvarázsolt. Mindig is a második kötet, A titokzatos kés (The Subtle Knife) volt a kedvenc részem, így nagyon vártam a második évadot, ami főleg ennek a kötetnek a történéseit meséli el. Sajnos csalódnom kellett. Szerintem közel sem sikerült olyan jól a 2. évad, mint akár az 1., akár maga a 2. kötet... Akárhonnan nézem, nekem valahogy lapos lett a második rész feldolgozása. 

Nehezen, lassan indulnak be az események, és bár a felnőttek nélküli Cittàgazze városkája a Torre degli Angelivel, és a kis kávézóval a maga elhagyatottságában hangulatos és szép lett, mégis sokszor untam az ottani bolyongást, meg Will szenvedéseit, szenvedő kutyaképét. Will sokat vesztett nekem a könyvben megismert karakteréből, valahogy olyan fura, és nem tudok hozzá igazán kötődni... 

Mrs. Coulter is vesztett valamit a varázsából, nem tudott úgy megrémíteni mindig, talán egyedül a fantomokkal volt ijesztő a kapcsolata (specter, nem biztos, hogy fantom volt a magyarban). A Magisztériumos részek egyenesen unalmasak voltak, a boszorkányos részek se annyira tetszettek, és a  fontos Lee Scoresby jelenet sem sikerült annyira jól, mint vártam. Will apját nem tudtam megszeretni, és ezen az se segített, hogy a Sherlockos Moriarty játssza, az őrült tekintet túl jól megy ennek a színésznek... 

Mrs. Coulter

Lord Asrielnek egyetlen kósza jelenete volt csak. Ennek az az oka, hogy lett volna egy vele foglalkozó 8. rész is, de pont akkor jöttek a korona miatti lezárások, így ez az epizód befejezetlen maradt, nem tették bele az évadba. Nincs azonban kizárva, hogy majd láthatjuk, beépítik, hozzárakják (?) a harmadik évadhoz.
Csemege a castingban Bella Ramsey, a Trónok harcából Lyanna Mormont, aki itt Angelicát játssza. 

Angelica és Paola.

Giacomo Paradisi Will-lel és Lyrával.

Amit igazán szerettem, az az volt, hogy Lyra kicsit megszelidült, illetve abszolút kedvenc volt Mary Malone, a másik Oxford tudósa, aki a sötét anyag kutatásával foglalkozik, és akihez az alethiométer irányítja el Lyrát. A legjobb jelenetek a Mary Malone-osak voltak, valahogy több izgalom is volt bennük a kapocs és a rejtély miatt, mint a menekülős vagy feszültebb akcióknál. 

Mary Malone

A Mary Malone-nak castingolt színésznő - Simone Kirby - egyébként úgy néz ki, mint a szegény ember Susan Sarandonja és Sigourney Weavere egybegyúrva. :D Nagyon kedveltem, a könyvben is régebben, és most a filmen is. 

Már picit elfelejtettem, hogy mire A borostyán látcsőhöz érünk, melyik szereplőt hol is találjuk, szóval néhány dolog a meglepetés erejével ért. Mindenesetre a satnyább középső évad ellenére nagyon várom a következőt, kíváncsi vagyok, újra be tud-e rántani. Nagyon várom a mulefákat is! :) 

Gondolkodom egy újraolvasáson - főként a 3. részt kellene újrázni, mert azt lehetséges, hogy csak egyszer olvastam összesen, és nem sokra emlékszem... de a 2.-at is lehet, hogy hozzácsapom. ;) 

Összességében nem lett rossz a második évad, de nem az az igazán magához láncolós, elvarázsolós, rácsodálkozós jelleg jött el, mint az elsőnél. 

Nektek hogy tetszett?

Lyra és az alethiométer