Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak

Matt Haiggel idén ősszel ismerkedtem meg, és bár a meséjével akartam kezdeni, mégis ez csúszott év végére. Mivel szezonális a téma, talán így a legjobb. A fiú, akit Karácsonynak hívnak már a harmadik köteténél tart, és töretlen lelkesedéssel olvassák és szeretik. Én meg itt ülök, és grincsesen savanyú képet vágok kicsit.

A fiú, akit Karácsonynak hívnak nekem egyrészt elég gyengécskének tűnt, másrészt sajnos én is beálltam abba a sorba, akik a benne levő kegyetlenkedős, morbid részt kifogásolják. És persze persze, jöhet az ellenvélemény, hogy de hát a Grimm mesékben is mi van, és hogy a gyerekek igenis fel tudják ezeket dolgozni, hovatovább vihognak rajta, de azért ezt lehet, hogy át kéne gondolni. A gyerek is lehet, hogy azért vihog, mert mást nem tud kezdeni ezzel a jelenettel, de én inkább tudnám elképzelni, hogy megijeszti. Sőt, igazából el sem tudom képzelni, hogy én ezt jó szívvel felolvasnám gyereknek. Inkább ugornék pár oldalt, vagy átkölteném. 

Bár a könyv első fele nagyon tetszett, és élvezettel figyeltem a szegény kis sanyarú sorsú Nikolas történetét, aki favágó apjával él az erdőben, és semmi játéka nincs, csak egy kis répából faragott baba, a második felében több hiányosság is felütötte a fejét. Egészében azt éreztem, hogy a történetnek nincs rendes íve. Kicsit hebehurgya. Nem volt átgondolva, ki mikor mit akar, és hova megy. A koboldok egyszer ezt gondolják, aztán azt, miközben egy langyos semmittevés néha egy-egy egész fejezet. Összességében elég bárgyú a megfogalmazás is, ennél én szívesebben traktálnám a gyerekemet igényesebb szöveggel, ha már olvasunk valamit... Sokszor akadozó a megfogalmazás pl.: "Ez történt. És azután ez is történt. És elrepültek, nézelődtek. Majd pedig visszarepültek." Nyöhh. 

Ahol pedig nem a szöveg volt ilyen szögletesen előrehaladó, ott magát a történetszálat akasztották meg egy teljesen felesleges pisis-kakis poénnal, úgy, hogy annak igazából semmi értelme nem volt. De ezt még valahogy megbocsátanám, mert a gyerekek tudnak ezen nevetni, oké - csak szerintem nem kell ezt pluszban nyomatni nekik, ráadásul nyomtatott szövegben, hogy ez milyen baromi szórakoztató -, de akkor is elég lett volna mondjuk a gonosz Karola nénire rápottyantani ama bizonyos rénszarvaskakit megtorlásként, és slussz. A többi ilyen jellegű poén nem volt vicces, infantilis volt. Normális gyerekneveléshez normális mese kell, nem idiótaság - szerintem. Azt csinálják maguktól is.

Na de a lényeg: tényleg nem értem, hogy került bele az fejet szétrobbantós rész. Teljesen mindegy, hogy a troll gonosz volt-e, ez nagyon morbid volt. Kirepülő szemgolyó, vihorászásában bepisilő (mármegint, igen) Glimpilány - aki mellesleg eléggé pszichopata vonásokkal rendelkezett -, kifröccsenő agyvelő... Azért tegyünk már különbséget a Grimm mesék ehhez képest konszolidáltan előadott gyilkolászásaihoz, gonoszkodásaihoz képest (és ne az eredeti Grimmekre gondoljunk, nem azt meséljük el a gyereknek se, hogy a mostohatestvérek levágtak darabokat a lábukból, hogy beleférjenek a cipőbe...). Egy szeretetről, jócselekedetekről szóló könyvhöz képest túl sok volt benne az erőszak és a szomorúság is - azért valljuk be, kicsit durva a szülők elvesztése is. Ja és a koboldok is fejszével dobálják Nikolast. :D Nice. :D
Az erőszakos jelenet mellett teljesen hiteltelenné váltak az ilyen mondatok, hogy "nincs csodásabb, mint helyesen cselekedni." What?! Üres frázisok maradtak a jószándék, a boldogság, és üresen kongtak a varázslatok is. 

Nem tudtam hova tenni ezt a könyvet, és ez részben azért volt, mert a könyv sem tudta hova tegye magát... A Mikulás eredettörténetének elmesélése, gyerekkorának bemutatása, és a különféle klasszikus elemek bevezetése (bedobálása!), mint szán, repülő rénszarvasok, koboldok, játékok, kéményen való átférés és a zokniba rejtett ajándékok remek ötlet, de szerintem az ötlet mögött nincs rendes koncepció. Lélektelen maradt kicsit, akárhogy is próbált belepasszírozni érzéseket Haig. És csak azért mert mese, még nem kell megelégedni azzal, hogy egyszerű is legyen. Abban meg pláne nem kellene beletörődni, hogy még fárasztó is. 

A rajzok - amiket Chris Mould készített a könyvhöz - nagyon aranyosak, szerintem jól ábrázolták a szereplőket, és illettek a karácsonyi-havas hangulathoz is, bár összességében nekem kicsit sokat ismétlődtek a csak fenyőfás, fenyőerdős képek. A könyv kivitelezése egyébként csillagos ötös, kívül belül szép a cím csillogó betűivel és a fedlapok belsején lévő színes rajzokkal együtt.

Gyereknek nem olvasnám, felnőtteknek viszont ez kevés, sztoriban, elmésségben, nyelvezetben. Nem didaktikus a tanulsága, de sok üzenete totál félrement. 

Jó alapanyag lenne, de véleményem szerint teljesen át kéne írni, kihúzni belőle egy csomó mindent, ráfeküdni a kedves poénjaira (Képes Koboldhírek, varázslátóka, de akár Mika egér is, aki szegény szerencsétlen azért  megérdemelt volna egy kis agyat könyörgöm...) és hanyagolni a bénázást, toporgást és az erőltetettséget a történetvezetésben.

A könyvvel kapcsolatban a legjobb dolog marad tehát a tavaly ilyenkortájt elfogyasztott páratlan Könyvbáros menü. ;) 

Matt Haig nemrég megjelent Truth Pixie-jéről ez alapján az élmény alapján lemondok (ő az Igazmondó Glimpi), örülök, hogy nem rendeltem meg, nagyon csábított pedig. 

Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám

Ez a szegény apátlan, anyátlan, elég nyomasztó hangvételű könyv megnehezítette a saját dolgát nálam azáltal, hogy sikerült neki két igen-igen kiemelkedő olvasmányélmény után, illetve azokkal párhuzamosan becsúsznia. Persze mindenféle összehasonlítástól mentesen is érzem, mi az. ami tetszett benne, és mi az, ami nem. 

A poszt cselekményleírást tartalmaz.

A könyvecske - aki kézbe vette már, az tudja, miért használom a kicsinyítő képzőt, a formátum kifejezetten "könyvecskéssé" teszi -, Boriról szól, aki 16 éves, és épp az irodalom pótvizsgájára készül a szobájában. Bori szülei elváltak, anyukája egy Kálmán nevű szörnyű alakkal jött össze, és mindketten isznak, míg apukája egy Hajni nevű nővel alapított új családot. Aztán van még egy folyton békíteni akaró, bármin lelkendező nagymama és egy báty, Marci, aki talán Bori utolsó támasza lehetne, de csak a saját érdekeit nézi ő is. Ha nem lennének a macskák, Frici és Dezső, Bori meg is kattanna. Vagy már megkattant? Amikor a szobája zsugorodni kezd, nem tudja eldönteni hallucinál-e, vagy mindez megtörténik, és a falak tényleg össze fogják nyomni? A részeg álmát alvó Kálmán eltorlaszolja az ajtót, Borinak pedig nagyon kell pisilni, de nem tud kijutni... Több se kell a szürrealitás fokozásához, mint hogy a macskái ebben a vészhelyzetben szivarozni és beszélgetni kezdjenek... Pláne ajtót nyissanak a New York Kávéházba a szoba sarkából, és bejelentsék, hogy ők tulajdonképpen Kosztolányi és Karinthy megtestesülései...

Furcsa könyv, nem is tudom hová tegyem. Rengeteg nagyon jó témát vet fel és a macska-szerzők ötlete zseniális, mégis nagyon sötét, komor, nyomasztó az egész, és a feloldozás kevés, vagy nem létező volt számomra. Szuper, hogy vannak ilyen szókimondó regények is az ifjúság számára, és hogy valós és véresen komoly problémákat boncolnak - magányosság, zűrős család, molesztálás, elhanyagolás, alkoholizmus stb. -, mégis úgy érzem kicsit elbillent a mérleg a túl zaklatott felé, és ez a szegény kislány a macskákon kívül nemigen kapott kapaszkodót... Sőt, a macskák is leginkább magukkal, nagyságukkal, költeményeikkel voltak elfoglalva. Nekem annyira nem tetszett a stílusuk, úgy értve, hogy igazából nem foglalkoztak rendesen Borival, nem az ő gondolataira, érzéseire reflektáltak, csak a saját mondandójukat hajtogatták. De azt meg kell hagyni, hogy jól reprezentálták magát a két irodalmi alakot.

Az igazmondó székes jelenetek nagyon ütősek lettek, jól nézhet ez ki színpadon, merthogy megint egy kamaradarabról van szó, sőt, ahogy utánaolvastam, ezt is a darabból adaptálták regénnyé, mint az előző olvasmányomat. A székes rész kifejezetten hozta a színházi érzést, de nem csak emiatt volt kedvencem, hanem azért is, amilyen mélyrehatón előhozta a jellembeli torzulásokat a szereplőknél.  Pszichológiai szemszögből nézve nem is tudom ki volt érdekesebb, a mismásoló, konfliktuskerülő apuka, vagy a gondolkodástól minden körülmények között tartózkodó nagyi. Lecsupaszítva állt ott az összes infantilis, terhelt felnőtt, akik megkeserítik és ellehetetlenítik Bori életét. Ehhez a kitárulkozó , a karaktereket teljesen szétboncoló jelenethez igen jó emberismeret is kell, és a verseket, irodalmi utalásokat, kreatív ötleteket félrelökve ez a rész emelkedett ki leginkább szerintem az egész regényből.

Jelenet a darabból. Forrás.

Ami a legkevésbé tetszett, az a sakkjátszmaként végignarrált elég durva dilemmát feszegető jelenet az anya és Bori közt. A sakkozó macskák komolytalanná tették, egészében pedig egy borzasztó döntéshelyzet volt ott, egy igazi sötét játszma.

Az állandó csúnya beszéd engem eléggé zavart, nem tudom szó nélkül hagyni... Minek? Egy dühös és sebzett kiskamaszt máshogy is le lehet festeni, nem csak a folyamatos ordenáré megnyilvánulásokkal, ez taszító. Ez már nem csak nyers modor volt, és simán vissza lehetett volna venni belőle.

Az, hogy végül mi lett Borival, és vajon hogy kerülhetett sínre innen az élete, jó kérdés. Nem tudom ebből a magas szintű elhanyagoltságból, különféle abúzusokból hogyan jöhetett ki úgy, hogy csak keveset sérüljön, és fel tudjon magának építeni bármit is. A kerettörténet nekem homályos maradt, miért indult az egész az álommal, és ha úgy történt aztán minden, ahogy Bori elmesélte, miért kapott a szájába olyan mondatokat, amik arra utaltak, visszavágyna a gimibe?

Meg voltam róla győződve, hogy a macskák majd a pótvizsgára való készülésben segítenek Borinak, hogy aztán lenyűgözhesse Homonnainé Vörös Rózsát, amikor az majd pont azokat kérdezi a vizsgán tőle, amiket a macska-szerzők a fejébe vertek. Ettől messzebbre szakadt a téma, és fokozatosan kirajzolódott, hogy Bori milyen szorult helyzetben is van, és senkire nem számíthat, mert még a hozzá legközelebb állók, a családtagok is rendre elárulják, cserbenhagyják, leintik, kihasználják. Jó lett volna egy barát-figurát is adni esetleg mellé, kapaszkodó gyanánt.

Másra számítottam, de egyáltalán nem bánom, hogy elolvastam. Az önmagában nem baj, hogy nyomasztó, és ezt a szinte önmagába bezárt, kilátástalannak tűnő élethelyzetet hozza, mert kellenek ilyen könyvek, és az üzenet is jó, ami a Vészkijárat sorozat iránymutatása: van kiút mindenből, merj segítséget kérni, stb., de szerintem ifjúsági regénynek kissé túl sötét, egyértelműen túlzóan ordenáré nyelvezetű, és nagyon feloldatlan.

A borító egyébként zseniális, nagyon ötletes és kreatív, ahogy a szoba részletei összeállnak Bori arcává.

Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Nagyon örültem, amikor a "kávés könyv" - ahogy emlegettük magunk közt -, végre megjelent a Kossuth Kiadónál, és szinte azon nyomban bele is vetettem magam. Vonzott magához ez a különleges történet - amiben egy kis alagsori kávézó egy bizonyos székére ülve lehetségessé válik az időutazás -, azt azonban nem gondoltam volna, hogy ez a minden ízében szokatlan könyvecske az idei év egyik legjobbja lesz. Egyszerűen elvarázsolt. 

A Mielőtt a kávé kihűl a japán drámaíró és színházi rendező, Kavagucsi Tosikadzu díjnyertes színműve, amit aztán regénnyé adaptált. Tulajdonképpen egy kamaradarab, ami a kávézó néhány asztalkával, bárpulttal ellátott zárt helyiségében játszódik, és kevés szereplőt mozgat. Azért hangsúlyozom ki az elején, hogy színdarab volt eredetileg, mert én nagyon örülök, hogy ezt megtudtam a fülszövegből, és úgy lendültem bele az olvasásba. Szinte azonnal egy kis színpadon elevenedtek meg előttem a könyv jelenetei, és nekem ez nagyon sokat dobott az élményen. 

A Funiculi Funicula kávézó valóban különleges hely, ugyanis a legenda, amely terjed róla, hogy időutazni lehet az egyik székéről, igaz. Az utazónak azonban számos szigorú szabályt kell betartania, és ezek közül az egyik az, ami a könyv címét adja: annyi időt lehet csupán a múltban vagy a jövőben tölteni, hogy a kávét, amit felszolgálnak időutazásunkhoz, még ki tudjuk inni, mielőtt kihűl. Ha nem issza meg valaki a kávét mielőtt kihűl, annak súlyos következményei vannak... De további szigorú előírások vannak: csak egy bizonyos székről lehet utazni, közben nem lehet felállni onnan, és csak olyanokkal lehet találkozni, akik már megfordultak a kávézóban. A szokásos időutazós témájú filmektől-könyvektől eltérően azonban nem zavar bele az utazó a tetteivel a tér-idő kontinuumba... A jelen nem változik meg, bármit is tesznek... Miért érdemes akkor mégis utazni? Kik vállalkoznak erre a veszélyes kalandra, és miért? És vajon miért foglalja folyamatosan a széket egy, a regényét olvasgató nő? 

A hangulat zseniális, utánozhatatlan. Fülledt, kicsit feszült, mégis el lehet benne helyezkedni kényelmesen, mintha mi is csak ott ülnénk az egyik asztalnál egy csésze forró kávéval, és szemlélnénk az utazási magazinját jegyzetelő Fuszagit, a regényét olvasó nőt, aki néha azért elmegy a mosdóba, Kadzut és Keit, ahogy kiszolgálják a vendégeket, Nagarét, a tulajt, ahogy eltűnik hátul, majd újra felbukkan, Kohtakét és Hirait, akik szintén törzsvendégek... Egy idő után otthonos lett ez az egész, és bár eleinte nehéz követni, ki kicsoda - legalábbis nekem nehezemre esik a japán nevek megjegyzése -, hamar letisztul, és elkezdünk kötődni a szereplőkhöz, érdekelni kezd a furcsamód összefonódó és összegabalyodó sorsuk. Mesterien van megszerkesztve a történet íve, ami először persze nem látszik, mert úgy tűnik, hogy a négy nagy rész szinte különállóan kezelendő egymástól, hogy mindben egy-egy egymástól független időutazásos találkozás kerül a középpontba. 

A részek címei a "szerelmesek", a "házaspár", a "nővérek" és az "anya és gyermeke". Kezdetben csak egy cím mind, de a kapcsolatok fokozatosan letisztulnak a könyv olvasása közben. Az adott rész mindig csalóka, mert ugyan a címnek megfelelő időutazás a lényeges benne, mégis elrejt egy-egy jól időzített információt a szerző mindegyik történetrész elején, aminek aztán csak a következő epizódban lesz jelentősége, folytatása, megoldása. A mellékszereplők később főszereplővé avanzsálhatnak. A néhány vonással jellemzett alakok kiteljesednek. A végén kifejezetten nehéz otthagyni őket, és a kávézót... 

Érdekes a rengeteg ismétlés benne, néha olyan érzés, mint amikor tanulunk egy nyelvet, és a válaszban mindent vissza kell mondani teljes mondatokban. Mégsem válik szájbarágóssá, inkább csak egy dallamot, egy frekvenciát kap tőle az egész történet. Olyasmi ez, ami elindul és aztán visszatér magába - ami persze nagyon is passzol egy időutazás témájú könyvnél. :) 

Nagyon érdekes az a vetülete is, hogy nem változik semmi a jelenben. A szabályokhoz való ragaszkodáson túl a szavak értelméhez is lehet ragaszkodni, és ez nagyon tetszett. Szóról szóra igaz a szabály, de csak a szabály szavai igazak... Nem csak az lehet fontos, változik-e valami a jelenben. Változhat más is, változhatunk mi magunk is. Valamiért kell, hogy értelmet kapjanak ezek az utazások, és szerencsére ez nem is marad ki a könyvből, nem lesz cél nélküli, nem egy üres héj marad, hanem gyönyörű, kerek egész. 

A japán kultúra furcsaságai, a kifogástalan udvariasság, az érzelemnyilvánítások visszafogottsága persze végig ott vannak, de ennek ellenére teljesen magával ragadó tud lenni. És ez az első olyan könyv, ahol eleve el tudtam képzelni japánnak a szereplőket. Meséje érdekes és elgondolkodtató, sokáig velem fog maradni. A sorok csak úgy kergették egymást, és alig bírtam letenni, amíg a végére nem értem, utána pedig olvastam volna még tovább. 

10/10 Azon túl, hogy az idei év egyik legjobbja, vitán felül életem egyik legkülönlegesebb története is, amibe belecsöppenhettem. Üdítően friss, mégis kellemesen régimódi. Kivételes regény, olvassátok. 

Kiadja a Kossuth Kiadó. Rendeld meg >ITT< !

Forrás.

U.i.: Lesz/van egy folytatás: Before the Lies are Revealed. Én szívesen olvasnám, óriási potenciál van az alapötletben, végtelen lehetőséggel különféle hétköznapi, mégis érdekes sorsok bemutatására, és maradt megválaszolatlan kérdés is. 

Fülszöveg: "Különös városi legenda terjed egy bizonyos Funiculi Funicula nevű kávézóról. Azt beszélik, hogy aki ennek a kávézónak egy bizonyos székére ráül, időutazásra indulhat. Kívánság szerint a múltba vagy a jövőbe repítheti egy különleges kannából szertartásosan kitöltött kávé. Csakhogy az időutazónak néhány szigorú szabályt tiszteletben kell tartania: 

1. Az időutazás során csak azokkal az emberekkel találkozhat, akik már jártak a kávézóban. 

2. Bármit tesz is „odaát”, a jelent nem változtathatja meg. 

3. A kérdéses széken általában ül valaki, de néha elhagyja a helyét. Csak ilyenkor lehet elfoglalni azt a széket.

4. Az időutazás közben nem lehet felállni, vagy átülni máshova.

5. Az utazás akkor kezdődik, amikor kitöltik a kávéját, és akkor végződik, amikor kiürül a csésze. De meg kell innia a kávét, mielőtt kihűl. 

Ez még közel sem az összes szabály. Az emberek mégis késztetést éreznek rá, hogy ellátogassanak a Funiculi Funiculába, és kikérjék a hétköznapinak cseppet sem mondható feketéjüket. Közülük most négy nő szívmelengető történetét ismerheti meg olvasó.Ön betérne egy feketére, ha tudná, hol van ez a hely?"

Liane Moriarty: The Husband's Secret - A férjem valamit titkol

Liane Moriarty már a harmadik könyvével hódít nálam, és ennyi szuper élmény után vitathatatlanul beírta magát a szívemnek nagyon kedves szerzők közé. Nyár elején a What Alice Forgot lepett meg, majd a Big Little Liestól esett le az állam, most pedig a The Husband's Secrettel folytattam a sort, ami magyarul A férjem valamit titkol címen jelent meg a Pioneer Kiadónál. 

A címben is szereplő titok valóban egy központi szálát képezi a könyvnek, Cecelia ugyanis talál egy levelet a padláson a férjétől, amit csak halála esetén bonthatna fel... John-Paul Fitzpatrick borítékba rejtett titka pedig nem csak a saját családjuk életét forgatja fel fenekestül,hanem a környezetükben élőkét is.

Liane Moriarty megint egy sokszereplős, több szálon futó, mégis összehangolt és pontosan megkoreografált, igazán drámai vonalvezetésű sztorit alkotott. Karakterei árnyaltak, nagyon emberiek, érző lelkűek, sebzettek, dilemmákkal terheltek, akik néha bizony rossz döntéseket hoznak. Ezek a döntések pedig, észrevétlenül ugyan, de kihatnak az egész környezetükre, apró döntések révén okoznak alapvető változásokat életük valamilyen szintjén. Tetszettek a vívódások, a konfliktusok, az összekapcsolódások. Rengeteg különböző témát ölelt fel: veszteség, gyász, neheztelés, titkolózás, párkapcsolati gondok ugyanúgy megjelentek, mint a családi kapcsolatok. Izgalmas és ügyesen felépített volt, mégis tudott néha kellemesen vicces lenni, nosztalgikusan elmosolyodós, amikor a szereplővel együtt lehetett elkönyvelni az élet iróniáját. Kicsit tompította a múltbeli és jelenben zajló tragikus dolgokat egy önfeledt affér, vagy pl. Esther mániákus érdeklődése a berlini fal iránt. :) ...

SPOILER!! Én sajnáltam szegény Connort. :( Valahogy jobban örültem volna, ha megtalálja a boldogságát ő is, és Tess sem próbálkozik megmenteni egy olyan házasságot, amibe örök tüskeként belefúródott az a bizonyos állítólagosan ártatlan románc. SPOILER VÉGE. 

A borító szerintem szépséges. Az üvegbe zárt pillangó egyszerre szimbolizálja a titkot, az élet törékenységét és utal a híres pillangó-effektusra is. Hogyan indul el, mi által és hova gombolyodhat le a sors fonala? Olyan sok dolog van, amiről sosem szerzünk tudomást... és ez jól is van így.  A lezárás felvillantott mozzanatai és "mi lett volna ha?" részletei képszerűek, hatásosak, rendkívül jól elhelyezettek voltak. Bizony el is sírtam magam rajta.

Csak ajánlani tudom Liane Moriarty-t, elképesztően jól tud történeteket csavarintani, úgy, hogy nem hiányzik semmi, tökéletes a recept. Nem sablonos, és bár erőteljes, mégsem hatásvadász. Az idei top5-ben úgy tűnik két könyvvel is szerepelni fog nálam. :) Jövőre pedig jöhet a Nine Perfect Strangers, alig várom, hogy olvassam. 

10/10

Mi fér még bele az évbe?

Forrás.

A szokásos túltervezés helyett idén talán tényleg egy reálisabbnak és teljesíthető(bb)nek tűnő listával jövök a "mi fér még bele az évbe?" kérdésre válaszul. A kupacból, amit hozok, ugyanis három könyvbe már bele is kezdtem - sőt, van amelyik a végén járok már -, és van néhány rövidke, vagy épp könnyebben haladós is köztük. 

A várólista csökkentés és Miamona kihívása (MRC) miatt jó lenne elolvasni mindent ezek közül, de ha nem sikerülne sincs semmi gond, mint ahogy eddig is csak annyi történt mindig, hogy szépen átvándoroltak a könyvek egyik tervlistáról a másikra. :) 

A listám idén az év végéhez a következő (7 könyv): 

- J.K. Rowling: Harry Potter and the Prisoner of Azkaban - az illusztrált kötetnek már a 40%-ánál járok most is. Karácsonyi készülődéshez ideális olvasmány bármelyik HP szerintem. :) 

✓Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl - reci és már a végén járok.

✓Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám - vcs, belekezdtem már ebbe is. 

✓Matt Haig: A fiú, akit Karácsonynak hívnak - vcs és MRC, na meg nem utolsósorban szezonális olvasmány. ;) 

- Joyce Carol Oates: Napforduló - vcs. Ez az elem még lehet, hogy felcserélődik valami másra, mert kedvem igazán nincs most hozzá (hozzátok meg a kedvem, akik olvastátok! :))

- Jean-Paul Didierlaurent: a 6:27-es felolvasó - vcs. Ehhez annál inkább van kedvem, és rövidke is. 

- Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock - elég vaskos, és bár nagyon szeretném, ha még beleférne idén, szerintem csak elkezdeni fogom tudni, és átcsúszik majd januárra a befejezése. 

A terv ez, persze bármi más közbejöhet, amihez kedvem támad, és ami így megtorpedózza a listát, de most abszolút bizakodó vagyok, és előreláthatólag tényleg javarészt ebből a halomnyi könyvből fogok olvasgatni. :)

És nektek mik a terveitek? Vagy már a jövő évin gondolkodtok? (Nemsoká össze lehet rakni a 2019-es vcs-ket is! :D) Vagy éljen továbbra is a spontaneitás? ;) 

Állás 12.09.: 3/7

Sylvain Neuvel: Védtelen halandók

Sylvain Neuvel trilógiája, a Themis-akták a végéhez ért a Védtelen halandók című kötettel. Amikor belefogtam a különös sorozatba, nem gondoltam volna, hogy ennyire magával ragad majd ez az óriásrobotos sci-fi, mégis beszippantott. A rajongásom az Ébredő isteneknél csúcsosodott ki, ami számomra is meglepő módon a tavalyi év egyik legjobb olvasmánya lett.

Fülszöveg: "Eddig ​arra számítottunk, hogy csakis kívülről érkezhet az emberiséget fenyegető legnagyobb veszedelem. 

Tévedtünk. 

Rose Franklint, a zseniális tudóst egész felnőtt életében az hajtotta, hogy megtalálja a magyarázatot a rejtélyre – egy gigantikus, eltemetett fém kézre –, amelybe gyerekként botlott, pontosabban zuhant bele véletlenül a dél-dakotai Deadwood közelében. 

A felfedezés az egész bolygón tapasztalható, mindent feldúló változások láncreakcióját indította be. 

Rose és a Földvédelmi csapatok mindent megmozgattak, hogy mielőbb kiismerjék a misztikus technológiát, csakhogy váratlanul óriásrobotok szállták meg a Föld legnépesebb városait, s gyilkolták milliójával a lakosságot. Bár Rose és az emberei végül gátat vetettek a mészárlásnak, elhárították a támadást, diadaluknak sokáig nem örülhettek. Ismeretlen támadóink visszavonultak, elhagyták a megrokkant bolygót… ám a tudóst és segítő kis csapatát magukkal vitték. 

Most, miután közel tíz évig éltek abban a másik világban, Rose-ék hazatérnek… csakhogy egy újabb pusztító háború közepébe csöppennek, amely ezúttal az emberek között dúl. Úgy tűnik, a földönkívüli lények éppen azért hagyták hátra a Földön robotóriásaikat, hogy az emberiség önmagát semmisítse meg velük. 

Rose eltökélten keresi a megoldást, bármi legyen is az ára. Vajon ő lesz az utolsó gyalog az ítéletnapi végjátékban, amelyet senki sem nyerhet meg?"

Egy sorozat harmadik kötetéről van szó, ezért SPOILEREK lehetnek azok számára, akik nem ismerik az előzményeket! 

A Védtelen halandók cselekménye 10 évet ugrik előre az időben ahhoz képest, hogy a Themiszben szórakozó kis társaság - Rose, Vincent, Eva és Eugene -, különös módon egyszercsak idegen terepen, nem a Földön találja magát. Természetesen vannak később visszatekintések az Esat Ekt-ről - ez a bolygó neve, ahova Themiszben elszállítják őket -, hogy össze tudjuk rakni, mi is történt ott velük, hogyan illeszkedtek be a földönkívüli társadalomba, milyen nehézségeik akadtak, hogy tanulták meg az ottani nyelvet és tanítgatták az ekteknek a sajátjukat. 

A regény az eddigiekhez híven sorszámozott küldetési naplókból, levelekből, személyes naplóbejegyzésekből, lehallgatási felvételekből áll. Ez a dokumentum-regény forma most is kicsit távolságtartó, és személytelen, de ez engem továbbra sem zavart. Nem éreztem úgy, hogy a dokumentált dolgokon kívül kellett volna más narráció is a szereplők részéről, hogy érthető és élvezhető legyen a történet. 

A kötet kb. felét teszik ki a visszaemlékezések az Esat Ekten töltött idejéről a csapatnak, ami több szempontból is érdekes volt. Tetszett, hogy jobban megismertettek a földönkívüli létformákkal, akik az előző részekben megszállták a Földet, és nagyon tetszett a nyelvük, szerintem kifejezetten érdekes volt, és szinte azt éreztem, hogy csak egy picit kéne megerőltetni magam, hogy ezeket az alapmondatokat, amiket beszéltek, én is megértsem, vagy megalkossam magamtól. Yokits kíváncsi lennék Neuvel mennyit talált ki ebből a képzeletbeli nyelvből és szabályaiból. :D

Az ektek különös be-nem-avatkozási politikájáról és a hosszas döntésképtelenségükről is rengeteg szó esik. A Tanács, aminek döntenie kéne Rose-ék sorsáról: maradhatnak-e, vagy haza kell menniük, egyszerűen nem jut dűlőre, így aztán bár nem mindenben értenek egyet és nem azonosak a motivációk, végül saját kezükbe veszik az irányítást, és 10 év után hazatérnek a Földre egy ekttel együtt, méghozzá Themisz fedélzetén. De vajon mi történt a Földön azóta, hogy az óriásrobotok elárasztották a nagyobb városokat, többmillió embert lemészároltak, majd kiűzettek? Röviden szólva káosz van. Az egyik óriásrobot, Iapetosz, amelyet Dr. Franklinnek sikerült semlegesíteni, a Földön maradt, és a nagyhatalmak egymással háborúznának érte. Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy az ektek ugyebár azért jöttek el, hogy kiirtsák az idegeneket az emberek közül, "megtisztítva" őket a korábbi beavatkozásuk termékétől, de azzal nem számoltak, hogy az évezredek alatt, hány leszármazottjuk lett, mennyire belekeveredett a DNS-ük az emberi fajéba. Az ember pedig végtelenül gonosz és kegyetlen tud lenni... Veszélyforrásnak kezdik tekinteni azokat, akikben sok az ekt DNS, teljesen mindegy, hogy az eddig is a jámbor szomszédnéni volt-e... Megkezdődik a csoportokra osztás, a táborokba küldés, és a kivégzések... Nehogy az ektek a megmaradt, sajátjaiknak érzékeltek miatt visszatérjenek újra irtani. Ember embernek farkasává válik ebben a szomorú új világban. 

Rose, Vincent és Eva pedig megpróbálnak újra rendet tenni. Megoldhatja ezt az egészet az emberiség, vagy külső segítség kell? Hogyan lehetne bevonni az ekteket is, ha olyan nagyon a be-nem-avatkozást hangoztatják, a korábban elkövetett hibák ellenére? 

Szerintem jó befejezést kapott a sorozat, élveztem olvasni, és tetszett a gondolatisága is, de talán kicsit összébb lehetett volna rántani, pár fejezettel megrövidíteni, és akkor nem lenne túlírt. A robotokból kevés volt ebben a részben, harcolni is alig harcoltak - persze máson volt a hangsúly, ez igaz -, ugyanakkor Vincent és Eva családi drámázásából meg egy kicsit sok jutott. Úgy éreztem túlbonyolítja kettejük kapcsolatát a szerző, és nem is tudtam néha eldönteni most akkor mennyire szeretik vagy gyűlölik épp egymást. Lehetnek ellentmondásos érzelmek, de nem csak fejezetről fejezetre, hanem szinte mondatról mondatra változott az egymáshoz való viszonyulásuk, ez szerintem fárasztó volt.

Kara erős személyisége hiányzott, de Mr. Burnsnek örültem. :) Jó volt az is, hogy ennyit utaztunk megint, nem csak a Földön kívül, de a Földön is: Líbiától kezdve Svédországon át Oroszországig és Koreáig mindenfelé jártak a szereplők. 

Említést érdemel a borító, ami ismét nagyon szép lett, és imádom a betűtípust is továbbra is. :) Az eredeti borítók közül nekem az alsó tetszik jobban. A cím fordítása is remekül sikerült, és a könyv végére érve értettem meg mennyire passzol is mindenre.

Ha mégis visszatérne ebbe az univerzumba Sylvain Neuvel, én bizton olvasnám a folytatást, mert érdekesek az ektek és a bolygóközi politika. ;) Tényleg nagyon megkedveltem ezt a száraznak és fiúsnak tűnő, robotokkal teli világot. :) 

7,5/10

Kiadja az Agave Kiadó.

Rendeld meg >ITT< 25% kedvezménnyel!

Kukacoskodás: Tudom, hogy ennél a kötetnél nem szabad nézni a szóközök hiányát és az elütéseket, mert valami hiba folytán nem a végleges verzió került a nyomdába, ezért erről nem is ejtek szót, de van két dolog, amit azért meg szeretnék említeni. Az egyik az ETA, ami ugyebár az 'estimated time of arrival'. Még ha nincs is rá magyar betűszó, szerintem illett volna egy lábjegyzetet biggyeszteni hozzá, mert nem biztos, hogy mindenki ismeri.
A másik, hogy egyszerűen nem tudom hogy lehet, hogy ez már a sokadik Agave könyv, amiben ismételten és többször is megjelenik a "gallyra megy"szókapcsolat. Kérlek benneteket, figyeljetek oda erre a csúnya hibára, fáj ezt így látni leírva! Annyiszor előjött már, hogy gyanítom valaki a kiadóban nincs tisztában a gally és a "gajra megy" különbözőségével, és nagy elánnal kijavítja rosszra még azt is, ami lehet, hogy előtte jó volt. :( 

Dan Moore: Sherlock Holmes - Rejtélyek könyve

Nem tudom ti hogy vagytok vele, de nekem régebben a balatoni nyaralásoknak nem kis részét tette ki az olvasáson és kártyázáson kívül a rejtvényfejtés, és egy időben kifejezetten szerettem a logikai rejtvényeket, amikhez táblázat volt, és csak néhány mondatnyi információ. Az egymást kizáró tények alapján pedig nagy nehezen össze lehetett hozni a megoldást. :) Dan Moore könyvére, ami a Kossuth Kiadónál jelent meg nemrég, két okból figyeltem fel: egyrészt pár hónapja megkedveltem Sherlock Holmest, igaz, az első találkozásom nem az "igazi" Conan Doyle- félével esett meg, hanem Benedict Cumberbatch által, de a lényeg az, hogy rájöttem, kedvelem ezt a figurát. Másrészt pedig úgy gondoltam ideje kicsit megtornáztatni az agyam, és kíváncsi voltam, hogy milyen lesz most egy olyan könyvet lapozgatni, felfedezni, ami nem az a tipikusan elejétől a végéig minden betűt elolvasós fajta. 

A könyv nagyon szép kivitelezésű, ajándéknak is ideális a rejtvények és rejtélyek kedvelőinek, és tényleg meg lehet vele tekergetni a berozsdásodott agytekervényeket.

Egy kis várólistacsökkentés - zanzaposzt

Novemberben sikerült kicsit előrelépnem a várólista csökkentésben, és a rövidebb kötetek után nyúlva kipipáltam kettőt az olvasatlanok közül.
Mindkettő tetszett, másként persze, most mégis összehoztam őket egy zanzaposzt erejéig.


Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott

Ez a rövid kis kötet még a 2013-as nagy nyári Alexandra akció alkalmával került hozzám, mert megtetszett a szokatlansága. A cím, a rajzos borító, és a tartalom valahogy nem akart összeállni, és ez kíváncsivá tett. Aztán végül évek teltek el, mire ténylegesen kézbe vettem az apró kötetet, de most néhány óra alatt magamévá tettem. Nem mondom,hogy egy maradandó olvasmányról van szó, de érdemes volt elolvasni, mert érdekes és tanulságos utazás volt az Amazonas vidékére, ocelotok, majmok, curare és bozótvágókések közé, és egy szerelmes regényekbe temetkező öregemberhez, akiben nagy lélek lakozik. Az öreg halász és a tengert juttatta eszembe picit, bizonyos szempontból, de én ezt annál sokkal jobban élveztem. Fura karakter volt benne a fogorvos, és szinte már érthetetlenül sok szerepet kaptak a könyvben a műfogsorok is. Állatos tartalma miatt egyébként Durrell-hez kaptam nagyon kedvet. Hiányzik ez a természetközeliség a könyvekből.

Tóth Krisztina: Pillanatragasztó

Rendkívül erőteljes novelláskötet, ahol nem csak egy-két címet lehet kiemelni, sokkal több ütős történet van benne. A részek címadó novellája van mindig az adott szekció végén, és általában az a legkiemelkedőbb, mintha a többi felvezetés lenne.
Nem egyszerű olvasmány, kemény és nyomasztó, néhol naturális, kegyetlen és egyenesen barbár. Tele van drámával, embertelen viselkedéssel. Ahol nincs annyi durvaság és kétségbeesés, ott is jelen van egy állandó, hamisítatlan, kicsit gyötrelmes hangulat. Olyan függönyök mögé tudunk benézni a történetek által, amiknél a végén úgy vagyunk, hogy bár ne láttunk volna semmit. De az érzés akkor már velünk marad, fejbe vág.
Kedvelem Tóth Krisztina nyers és metsző stílusát és ezt a lüktető, zsigeri elbeszélést, amitől élővé válik, még egy néha-néha a nyakról leguruló fej is.

A szerintem legérdekesebb, legjobb novellák a kötetből: Soha, egy szót se, Napfogyatkozás, Játszódjatok!, Tímár Zsófi muskátlija, Földlakó.
Érdemes kézbe venni, csak előtte kicsit meg kell keményíteni a lelket, mert azt széttiporja, összezúzza és úgyfelejti. Nincs feloldozás, de néha jólesik ilyesmit is olvasni.

Ezelőtt csak a Vonalkódot olvastam a szerzőtől, és már jó rég terveztem más köteteket is tőle. Örülök, hogy most sorra kerítettem ezt a kötetet is, és majd a Párducpompával szeretném folytatni a sort.

Novemberi bookhaul

Forrás.

Direkt nem szoktam az angol szóval illetni a zárásos bejegyzéseket, de most véletlenül (khmkhm) sikerült egy szép adagnyi könyvet beszereznem, és ez már tényleg megérdemli a haul címkét. :)

Hat könyvvel lettem gazdagabb novemberben, és ezek közt aztán minden van az előrendeléstől, megfontolt beszerzéstől kezdve a recin át a hirtelen ámokfutásig. :D

Íme a novemberi zsákmány:

- Simone van der Vlugt: Delfti kék
- Halász Margit: Gyöngyhomok
- Imogen Hermes Gowar: A hableány és Mrs. Hancock
- Dan Moore: Sherlock Holmes - Rejtélyek könyve
- Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl
- J. K. Rowling: The Crimes of Grindelwald - The Original Screenplay

Anettal kicsit szétnéztünk a Geopen raktárvásárán, és még örülök, hogy csak két könyvvel jöttem ki onnan, veszedelmes hely egy könyvkedvelőnek. ;) Innen van a Delfti kék és a Gyöngyhomok. Az ősz nagyon várt könyve, A hableány és Mrs. Hancock is befutott és a régóta tologatott Mielőtt a kávé kihűlt is megjelent végre. Ezeket igen nagy érdeklődés és várakozás övezi a blogszférában, én is hamarosan olvasom őket, terveim szerint. :)
A Rejtélyek könyvét egy kis agytorna céljából gondoltam meglesni, hamarosan írok róla, és hát természetesen nem maradhatott ki az előrendelt Grindelwaldos forgatókönyv sem a zsákmányból, ami ugyanolyan szép lett - ha nem még szebb ezzel a zöld-arany designnal -, mint az előző filmé.

A novemberi haul.

A hónapban 4 könyvet olvastam el, de egy másiknak is a végén járok, és természetesen még négy másikban is benne vagyok épp... Just the usual. ;) A blogon 11 bejegyzés született novemberben, és ezek közül ígéretemhez híven valóban sok, szám szerint 5 volt Potteres. ;) Egész nagy számú filmkritika is született, a szokásoshoz képest: 3 filmes posztot is hoztam, méghozzá Grindelwaldról és az ő bűntetteiről, a Hatalmas kis hazugságok HBO sorozatról és a Branagh-féle Orient Expresszről.
A hónap könyves eseménye a Könyvbárban tett újabb látogatásunk volt Anettal, ahol is a Harry Potter és Tűz Serlege menüt fogyasztottuk el. ;)

Folytattam a HP újraolvasásokat, ahogy terveztem, és már a harmadik kötet közepe felé járok, illetve novemberben sikerült kettő várólista csökkentős könyvet is kipipálni, amikről majd egy zanzaposztot hozok hamarosan. Igaz, rövidkék, de biztató volt ez a haladás a listán, mert így még van esélyem a teljesítésre. ;) Ami az őszi terveket illeti, természetesen nem egészen úgy alakult, ahogy kigondoltam, de a 12 akkor kiválasztott könyvből 6-ot elolvastam, ami szuper eredmény. :) A listák ennél csekélyebb százalékú teljesítése sem akadályoz meg a további listák és tervek gyártásában, így természetesen lesz téli terv is, meg "mi fér még bele az évbe?" is nemsoká. ;)

Szépséges szerzeményeim.

A többiek novembere:

Dóri, Amadea, Sister, Nikkincs, Nita, Heloise.

KarakterGyilkosság az Orient Expresszen

Sorozat után most filmkritika, méghozzá Agatha Christie talán leghíresebb krimijének a Gyilkosság az Orient Expresszen új változatának nem is oly' finom ekézése következik, ahogy azt a szemfüles olvasók a címből és a diszkrét címkéből - paprikás poszt - már sejthették. 

A Kenneth Branagh rendezésében Kenneth Branagh főszereplésével készült 2017-es új verzió ugyanis egyértelműen Kenneth Branagh igényeit szolgálja ki, és neki minden bizonnyal tetszett, amit csinál, amiről nekem sajnálatos módon csak az jut eszembe, hogy igazán TÖKKÉLETES volt Gilderoy Lockhart szerepére castingolni őt, csak valahogy nem sikerült jól rajta a felejtés-bűbáj. Vagy netán olyan jól sikerült volna, hogy teljesen kiverte a fejéből a nagy klasszikus Agatha Christie kötet történetét, stílusát és lényegét is?! 

Ez a film nem csak Poirot karakterének, de Agatha Christie életművének is a megcsúfolása. Nem is tudom hogy lehetett volna jobban elrontani. Még ha maga Poirot lett volna benne színes bőrű az is kevésbé zavart volna, csak történt volna legalább valami úgy, ahogy az egyrészt valójában megíródott, és másrészt, ahogy az méltó lett volna az ikonikus detektívalakhoz. 

A förtelmes és egyszerűen viccnek is rossz bajusz ugyanis, amit Branagh magára aggatott, csak a kezdet. A filmben láthatjuk még Poirot-t rohangálni, gyanúsítottat üldözni, közelharcot vívni és még lövöldözésben is megsérül... Rihegve-röhögve olvas Dickenst, és még a vonat tetején is végigmasírozik... o.O Szegény kis belgánk, aki a szürke agysejtjeiről híres, és arról, hogy gondolkodással derít fényt a csavaros bűnügyek megoldására, szerintem az egész életműben nem viháncolt ennyit, mint amit Branagh elbohóckodott, ki tudja miért, de érzésem szerint főleg saját szórakoztatására... Branagh alakítása nem több ripacskodásnál. Sajnos a maga mellé terelt nyáj, a többi nagynevű színész is elég halotthalvány teljesítményt nyújt. Deppnek egy arckifejezése van az egész filmben, Pfeiffernél meg azon izgulunk, leesik-e az arca, a többiek szimplán unalmasak, ahogy sajnos az egész film is egy túlnyújtott és kitekert vacak. A karaktereken egyébként is túl sokat változtattak, teljes kavarodás lett az egész. Andrényiékból hogy lett például drogos luvnya+ agresszív állat férj, azt végképp nem tudom. o.O

Az egyetlen dolog, ami tetszett, a a néhány felső kameraállás volt, ahonnan a fülkék belsejében történteket mutatták. Khm, igen, elég soványka tetszési indexre utal ez.

A nárcizmuson túl valószínűleg egy valami motiválhatta még Kenneth Branagh-t a film elkészítésére: hogy nagyon látványos és monumentális vágóképeket csináljon a hegyek közt, a túldramatizáltan egy vékony kis hídon elakadt vonatról... Természetesen semmi ilyen plusz dráma nem volt a könyvben, mert ott pont elegendő feszültséget okozott, hogy rostokol a vonat egy gyilkossal maguk közt. A vonatról való kimászkálás eleve rettentően zavaró volt, ez egy zárt terű történet, és úgy tudja hatásosságát is megőrizni, nem holmi utolsó vacsora jelenetet kreálva a szereplőkből a rohadt alagútban a vonat előtt. Esküszöm ott jobb lett volna egy Végső állomás-filmes zárás, ahol meglódul a vonat, és matrica lesz az önelégült Branagh-ból. Megérdemelte volna, ahogy ott hisztizik a szerelvény előtt, amit Poirot sosem tett volna...
A látványelemeknek persze van létjogosultsága a mozivásznon, de nagyon kibillent az egyensúly, és mutogatósdi lesz a gondolkodósdi helyett is.

A végén kifejezetten felháborított, hogy a Níluson történt bűnesethez hívják el a nyomozót, merthogy abban a regényben Poirot a HAJÓN van, amikor a bűntény történik, könyörgöm, ne vágjuk sutba, amit a krimi királynője megírt!... Valaki állítsa meg ezt az ámokfutó Branagh-t, nehogy több ilyen elvadult filmet forgasson, mert ez még paródiának is rossz. 

Poirot rossz karikatúrája. 

Ó és egy kérdésem van még. Ki a vihar az a Katherine, akinek a fényképe felett Poirot sóhajtozik?!

Giccses, karikatúra-szerű kalandfilmmé degradálta Kenneth Branagh ezt az ikonikus történetet, szégyen. Magának forgatta, magának írta a szerepet, egész egyszerűen szánalmas. 

Akik láttátok, mi a véleményetek?