Édentől keletre extra - idézetes poszt

Forrás. 

Ahogy a könyvről írt bejegyzésben már említettem, külön hozok egy idézetekkel teli posztot. Az Édentől keletre számtalan olyan sort, bekezdést, sőt egész oldalakat adott, amelyeket szívem szerint mind beleírtam volna az ajánlómba, de mivel igencsak terjedelmes lett volna, és nem is mindenki számára érdekes, így inkább egy amolyan magamtól-magamnak poszt keretein belül jegyzetelem most ide a nekem legjobban tetsző, számomra legemlékezetesebb idézeteket.

Íme: 

"Az időköz furcsa és ellentmondásokkal teljes jelenség az emberi lélek számára. Ésszerű volna feltételezni, hogy az egy helyben topogás ideje, vagyis az eseménytelen idő végtelennek rémlik. Így kellene lennie, de nincs így. Az unalmas, eseménytelen időnek egyáltalán nincs is tartama. Az érdekes dolgokkal telehintett idő, a tragédiáktól jajongó, örömöktől ujjongó idő – ez az a korszak, amely később hosszúnak tűnik fel az ember emlékezetében. Így is kell lennie. Az eseménytelenségben nincsenek oszlopok, amelyekre ki lehetne feszíteni az időtartamot. A semmitől a semmiig egyáltalán nincs idő."

"Ön azt látja, ami van, míg a legtöbb ember azt látja, aminek a látására felkészült."

"A jó szolga tökéletes biztonságot élvez, nem a gazdája jósága miatt, inkább azért, mert az emberek hanyagok, és rabjai a megszokásnak. A legtöbb embernek semmi kedve ételek fűszerezésével bíbelődni vagy saját harisnyáit reggelre kikészíteni. Inkább megtartja a rossz szolgát is, mint hogy változtasson. De a jó szolga, márpedig én kitűnő szolga vagyok, teljesen kezében tarthatja és irányíthatja gazdáját, megmondhatja neki, mit gondoljon, hogyan cselekedjék, kit vegyen feleségül, mikor váljon el tőle, fegyelmezésül rémületbe ejtheti, vagy boldogságban részesítheti, még azt is elérheti, hogy gazdája megemlékezzék róla végrendeletében. "

"Gyomra felső részén fájdalmat érzett, valami aggodalmat vagy beteges gondolatot. A Weltschmerz volt ez: a világfájdalom, amely mérges gázként száll fel a lélekből, és kétségbeesett érzéssel önti el egész lényünket. Az ember ilyenkor töri a fejét, mitől fél, milyen rontás fenyegeti, de nem tud rájönni."

"A gazdagság és tétlenség az ördög legjobb eszköze, te pedig nem tartozol a legkeményebb ellenállók közé."

"Mint ahogy egy boltban vagy egy farmon az alkalmazottak a gazda képmását viselik, egy bordélyházban is a lányok pontosan olyanok, mint a madám, részint mert ő veszi fel őket, részint, mert a jó madám rányomja egyénisége bélyegét az egész házra."

"Emberi dolgokban – különösen, ha kényes és veszélyes dologról van szó – a sietés erősen csökkenti a sikeres elintézés esélyeit. Az emberek gyakran megbotlanak csak azért, mert rohannak, kapkodnak. Aki kellőképpen lát neki egy nehéz és bonyolult feladatnak, előbb alaposan vegye szemügyre az elérendő célt – azután, ha egyszer már meggyőződött arról, hogy ez a cél kívánatos, legokosabb, ha teljesen megfeledkezik róla, és minden figyelmét pusztán az eszközökre összpontosítja. Ha ezt a módszert követi, az aggodalmaskodás vagy a félelem vagy a sietség nem ösztökélheti hibás lépésekre. Nagyon kevés ember tudja megtanulni."

"Az amerikai Standard Biblia megparancsolja az embereknek, hogy győzedelmeskedjenek a bűn fölött, és ezen az alapon a bűnt egyszerűen tudatlanságnak lehet nevezni. Jakab király Bibliája megígéri, hogy „uralkodni fogsz” a bűnön, ami annyit jelent, hogy az emberek bizonyára győzedelmeskednek majd a bűn fölött. De a héber szöveg a timsel szót használja, ami annyit jelent: „lehet”, vagyis választást enged az embernek. Talán ez a legfontosabb szó az egész világon. Arra utal, hogy nyitva áll az út. A felelősséget visszahárítja az emberre. Mert, ha igaz, hogy lehetőséged van megtenni valamit, akkor arra is lehetőséged van, hogy ne tedd meg."

"Márpedig sok millió ember tartozik különféle egyházakhoz és szektákhoz, aki parancsnak érzi az „uralkodjál” igét, és minden igyekezete arra irányul, hogy engedelmeskedjék. Viszont vannak milliók, akik predesztinációnak érzik az „uralkodni fogsz” igét, és így mindegy, mit tesznek, mit sem változtat azon, aminek be kell következnie. Ám mit jelent az, hogy „megvan a lehetőséged”? Ez teszi az embert igazán naggyá, ez ruházza fel az istenek méreteivel, mert minden gyengeségében és mocskában, még a testvérgyilkosságban is rendelkezésére áll a nagy lehetőség, a választás lehetősége. Megválaszthatja útját, átküzdheti magát az akadályokon, és győzhet!

Lee hangja most szárnyalt, valóságos diadalének volt."

"De gondolja csak el, milyen dicsőséges a választás! Ez emeli az embert emberré."

"De ez itt, ez már lépcső, amelyen fel lehet kúszni a csillagokhoz. – Lee szeme ragyogott. – Ezt sohasem lehet elveszíteni. Kihúzza a talajt a gyengeség, a gyávaság, a tunyaság alól."

"– Magam sem értem – felelte Lee. – De délután elszívom a két pipámat, se többet, se kevesebbet, miként öregapáim. És érzem, hogy ember vagyok. Érzem, hogy egy ember nagyon fontos valami, talán még egy csillagnál is fontosabb. Ez nem teológia. Semmi hajlamom az istenkedéshez. De új szeretet lobog bennem egy csillogó, pompás szerszám iránt, amit emberi léleknek neveznek. Bűbájosan szép és egyedüli a maga nemében, nincs párja az egész világegyetemben. Mindig újra meg újra támadják, de sohasem tudják elpusztítani, mert „megvan a lehetőséged”."

"– Igen, Lee. Legyőzheted a bűnt, megvan rá a lehetőséged. Ez az. Nem hiszem, hogy minden ember elpusztul. Meg tudok nevezni önnek egy tucatot is, aki nem halt meg, és általuk él az egész világ. Ami a csatákra igaz, a szellemre is érvényes: csak a győztesek emléke marad fenn. Majdnem minden ember elpusztul, természetesen, de van néhány, aki tűzoszlopként vezeti a rémült emberiséget a sötétségen keresztül. “Megvan rá a lehetőséged! Megvan rá a lehetőséged!” Micsoda dicsőség! Igaz, hogy gyengék vagyunk és betegek és veszekedősek, de ha csak ez volna minden, amit valaha is fel tudtunk mutatni, már évezredekkel ezelőtt eltűntünk volna a föld színéről. Néhány megkövesedett állcsont maradéka, néhány eltört fog a mészkőrétegben, ez volna az ember földi létezésének egyetlen fennmaradt nyoma. De a választás, Lee, nagy dolog, a győzelmet is választhatjuk! Ezt eddig sohasem értettem, sohasem fogadtam el."

"- Én nem felejtettelek el - mondta Adam -, de azt hiszem, most már nem lesz akadálya.

- Hogy érted ezt?

- Hát csak úgy, hogy most látlak - felelte Adam derűs nevetéssel. - Tudod azt hiszem, Samuel mondta, hogy tulajdonképpen sohasem láttam eddig. Most már elfelejthetem."

" - Egy évvel ezelőtt Sam Hamiltonhoz rohantam volna, hogy erről beszéljek.

- Ki tudja, talán mindketten örököltünk belőle egy keveset - mondta Lee. - Talán ez az, amit halhatatlanságnak neveznek."

"A fiúk a vacsoraasztalnál vették észre először a változást, ami apjukban végbement. Eddig csak úgy ismerték, mint valakit, aki jelen van - füle hall, de nem figyel, szeme lát, de nem vesz észre semmit. Köd-ember volt csupán, köd-apa."

"Tudta, hogy megint rászorul Lee segítségére - ha másra nem, legalább arra a segítségre, amit problémáink meghallgatója nyújt, amikor hallgatásával elősegíti gondolataink tisztázását."

Forrás.

"- Azt hiszem, maga túl nagy jelentőséget tulajdonít a gyerekek ügyeinek. Valószínűleg az egész nem jelent semmit.– De igen, jelent valamit – felelte Lee, majd megkérdezte: – Ön talán azt hiszi, Mr. Trask, hogy az ember gondolatai hirtelen válnak jelentőssé egy bizonyos korban? Vajon az ön érzései erősebbek és gondolatai világosabbak-e most, mint tízéves korában? Lényegében jobban, elevenebbül lát, hall és ízlel most, mint akkor?

– Lehet, hogy igaza van – mondta Adam.

– Én úgy látom – folytatta Lee –, életünk nagy tévedései közé tartozik, hogy az ember az időtől egyebet is kaphat, mint öregítő éveket és bánatot.

– És emlékeket.

– Igen, emlékeket is. Enélkül az idő fegyvertelenül állna vélünk szemben."

"– Maga kezd szemtelen lenni, amióta elhatározta, hogy elmegy! – kiáltotta.- Hányszor mondjam, hogy még nem határoztam el, mit csinálok azzal a pénzzel! Lee nagyot sóhajtott. Mindkét kezét térdének feszítve felegyenesítette vézna testét. Fáradtan a bejárati ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Egyszer még visszafordult, és Adamre mosolygott.

– Lószart! – mondta kedvesen, aztán kiment, és becsukta az ajtót maga mögött."

"Könnyű dolog logikus és erkölcsös okot találni arra, hogy ne tegyük meg azt, amit nincs kedvünk megtenni."

"– Tudod, mi taszigál téged? A saját önfejűséged. Olyan csökönyös vagy, mint egy öszvér, még annál is csökönyösebb.– Valakinek meg kell tennie – mondta Samuel sötéten. – Mert különben sohase mutatnánk fügét a sorsnak, és az emberiség még ma is a fák ágain lógna."

"Egy gyermek megkérdezheti: „Miről is szól a világ története?” Egy felnőtt férfi vagy nő meg kíváncsiskodhatik: „Merre vezet a világ útja? Hogyan fog végződni, és amíg mi is részt veszünk benne, miről van itt szó tulajdonképpen?”

Forrás.

"Azt hiszem, egy mese van a világon – csak egyetlenegy –, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul. Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és a rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek – egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkűségükkel egyetemben. Az erény és a bűn első öntudatunk láncfonala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre, a gazdálkodásra és viselkedésünk módjára erőltetünk. Nincs más történet, csak ez. Az ember, ha már ott tart, hogy lerázza magáról élete porát és pernyéjét, végül csak egyetlen kemény, világos kérdést vet fel: „Jó volt-e az egész, vagy rossz? Helyesen cselekedtem-e, vagy helytelenül?” "

"Ebben a nagy bizonytalanságban bizonyos vagyok abban, hogy gyarlóságuk felszíni rétege alatt az emberek jók akarnak lenni, és azt akarják, hogy szeressék őket. Valójában legtöbb bűnük nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy rövidebb úton jussanak szeretethez. Amikor az ember a halál küszöbére ér – akármilyen képességekkel, lángelmével, befolyással rendelkezett is –, ha halálos ágyán nem veszi körül szeretet, akkor élete merő kudarc volt, és halála hideg borzalom. Én úgy gondolom, ha nekem vagy neked választanunk kellene a gondolat vagy a cselekvés két útja között, a halálunkra kellene gondolnunk, és igyekeznünk kellene úgy élni, hogy halálunknak ne örüljön a világ.

Csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között. És én úgy érzem, hogy a rosszat mindig újra meg újra kell nemzeni, míg a jóság, az erény halhatatlan. A bűnnek mindig új, friss, fiatal arca van, míg az erény olyan tiszteletre méltó, mint semmi más ezen a világon."

"Az emberi elme egyik diadala, hogy képes biztosan tudni valamit anélkül, hogy elhiggye."

"A nyár vége felé Lee nagy bevásárlókosarat cipelt végig az utcán, úgy jött be a házba. Lee, amióta Salinasban lakott, egyre jobban utánozta öltözködésében a konzervatívabb amerikaiakat. Többnyire fekete posztóruhában ment el hazulról, fehér inget viselt és magas keménygallért. Kedvelte a zsinórszerű, keskeny fekete nyakkendőt – azt a fajtát, amelyről a déli államok szenátorait lehetett valaha felismerni. Kalapja is fekete volt, alacsony és kerek, karimája egyenes – tetejét nem gyűrte be, mintha még mindig kontyot rejtegetne alatta. Kifogástalan volt.

Egyszer Adam valami megjegyzést tett Lee finom eleganciájára. Lee vigyorogva felelte:

– Nem tehetek egyebet. Csak egy nagyon gazdag ember engedheti meg magának, hogy olyan rosszul öltözködjék, mint ön. Aki szegény, kénytelen jól öltözködni."

AI-generált kép.

" – Az okát kérdezte, Lee... a maga új fordítása volt az oka, a többszavas fordítás: „Megvan rá a lehetőséged.” Ez az, ami torkon ragadott és megrázott. És amikor a szédület elmúlt, új, ragyogó ösvény nyílt meg előttem. És úgy láttam, hogy az életem, amely már vége felé jár, csodálatos befejezéshez érkezik. És az életem muzsikája új, végső melódiával gazdagodott, amely olyan, mint a madárdal az éjszakában."

" – Értem. A felelősségtől fél, vagy attól, hogy szemrehányásban lesz része?

– Nem szeretek szemrehányást kapni.

– A felelősség néha még annál is rosszabb. Nem fér össze a kellemes önteltséggel.

– Eszembe jut az idő, amikor magával és Sam Hamiltonnal hosszadalmasan vitatkoztunk egy szó értelmezésén – mondta Adam. – Mi is volt az a szó?

– Értem már. A szó ez volt: timsel.

– Igen, timsel. És maga azt mondta...

– Azt mondtam, ez a szó magában foglalja az emberi nagyság lehetőségét, ha élni akarunk vele.

– Úgy emlékszem, Sam Hamilton örömét lelte benne.

– Igen, mert szabaddá tette – mondta Lee. – Feljogosította arra, hogy embernek tekintse magát... minden más embertől külön.

– Akkor ez magányossággal jár.

– Minden, ami nagy és értékes, magányossággal jár.

– Mi is volt az a szó?

– Timsel, vagyis: rajtad áll."

" – Lehet, hogy a tudomány lett óriási – mondta Lee –, de az is lehet, hogy az ember vált törpévé. Talán, miközben letérdel az atomokhoz, az ember lelke is atomnyivá törpül. A specialista talán gyáva csupán, aki nem mer kitekinteni szűk kalitkájából. És gondolják csak meg, mit mulaszt el minden specialista... korlátain túl az egész világot!"

"Ujjain visszapergette a lapokat, egészen a könyv előzéklapjáig, amelyen ez a vastag ácsceruzával írt név volt olvasható: „Sam’l Hamilton”.

Leet valami jó érzés fogta el hirtelen. Szerette volna tudni, vajon Sam Hamilton valaha is észrevette-e a könyv eltűnését, vagy tudta-e, ki lopta el. Akkor úgy képzelte Lee, hogy el kell lopnia, ez az egyetlen tiszta és egyszerű módja annak, hogy hozzájusson. És még ma is jóleső érzéssel gondolt rá. Ujjai gyengéden cirógatták a sima bőrkötést, amikor a könyvet újra eltette, visszacsúsztatta a kenyeresláda alá.

– Persze hogy tudta, ki lopta el – mondta magában. – Hol van még egy ember, aki Marcus Aureliust lopna?"

Forrás.

"-Vigyen el az ördög! – kiáltott rá Lee ingerülten. – Valahányszor valaki megnyugtatásra vágyik, megkéri a barátját, gondolja éppen azt, amit ő kíván... amiről szeretné, ha igaz lenne! Ez éppen olyan, mint amikor megkérdezik a pincért, mi van ma jó a konyhán. Hát honnan a fenéből tudjam?"

" Eszébe jutott Sam Hamilton, aki nagyon sok ajtón kopogott. Senkinek sem lehetett több ötlete és terve, mint neki, de azért senki sem adott volna neki egy lyukas garast sem. De természetesen gazdagabb volt mindenkinél, többet nem is kaphatott volna osztályrészül. Úgy látszik, a szegények lelki kincsekben részesülnek, az érdeklődés és öröm Krőzusai ők. Hogy kereken kimondjam – a gazdagok bandája szánalmas csürhe. Csakugyan igaz ez? – tűnődött Lee. Viselkedésük gyakran ezt igazolja."

"Lee erre kibökte:

– Azt kívánom: bárcsak a lányom volna!

Szinte maga is megbotránkozott saját szavain. A tűzhelyhez lépett, eloltotta a gázt a teáskanna alatt, majd újra meggyújtotta.

– Én is szeretném, ha maga volna az apám – mondta Abra lágyan.

Lee gyorsan ránézett, aztán elfordította tekintetét.

– Ezt komolyan mondja?

– Nagyon komolyan.

– És miért?

– Mert szeretem magát, Lee."

Az angol idézeteket böngészve és olvasva nem kérdés, hogy el kell olvasnom eredetiben is. ♥

Forrás.

John Steinbeck: Édentől keletre

És igen, igen, és igen! Elolvastam Steinbeck csodás és méltán híres regényét, és örömmel jelenthetem be, hogy új kedvencet avattam!

Magam sem hittem volna, hogy ilyen jól járok idén a szépirodalmi választásaimmal, amiket várólista csökkentésbe is betettem, hogy tényleg elolvassam őket végre, de mind a Száz év magány, mind az Édentől keletre tökéletes választásnak bizonyultak. ♥ Nem is tudom, melyiket szeressem jobban?!

Az Édentől keletre olvasmányos, szövevényes életmese a kaliforniai Salinas-völgyből, igazi nagyregény. Rengeteg parttalannak tűnő párbeszéd, apróbb események láncolata, és mégis minden sora előrébb vitte a könyvbéli sorsokat. Lehetetlen röviden elmesélni, ugyanakkor egyetlen szóban összegezhető; azzal a héber szóval, amit, úgy hiszem, senki sem fog elfelejteni a könyv elolvasása után: timsel.

De ugorjunk egy picit vissza az elejére. Messziről indul minden, és eleinte nem is lehet tudni, vajon a különböző családok, szereplők szálai hogyan is érhetnek majd össze. Olvasunk a testvérekről: Charlesról és Adamről, aztán a nagy Hamilton családról, majd Cathyről, és a vele történtekről, és megismerjük Lee-t. Aztán egyszercsak összeér minden, és még akkor is csak megy előre, és hömpölyög, és fogalmunk sem lehet, mi fog történni, mi kerekedik ki belőle, hogyan alakul a következő generációk élete. Nagyon élveztem ezt az utazást. Jólesett elmerülni a dialógusokban, figyelni a hangulati változásokat, a kapcsolati dinamika árnyalódását az egyes szereplők közt. A nagyobb események látszólag sokszor hiányoztak, mégis folyamatosan történik valami. Aztán pedig időről-időre, a sarokpontoknál, komolyabb változások is zajlanak, és összességében egészen elképesztő ívet ír le a regény. 

"Adam tűnődve nézett agyának rejtekéből – szeme hosszú alagútján keresztül – az emberekre, akik világát benépesítették;"

A fiam ragaszkodott hozzá, hogy olvassak fel belőle neki is esténként. Persze úton-útfélen bőőőven cenzúráztam közben, amit olvasok (és még ez sem csorbított az én élményemen!). Így aztán ő is megismerte a Salinas-völgyet, Adamet, Charlest, Samuelt, Lee-t, Calt és Aront... Amikor Samuel Samként szerepel és felolvastam: Sam, ő elkezdte kiegészíteni: uel. :D 

Aztán azt mondta: "Anya, nekem Lee a kedvencem!" - akkor talán már nincs is mit tanítanom. :)

Elmesélte azt is, hogy képzeli el Lee-t. ♥ (kottára ugyanúgy, ahogy én)

"Lee így szólt: – Még sohasem láttam senkit, aki olyan könnyen belekeverednék más emberek ügyeibe, mint én. Pedig nincs kész, végleges válaszom a élet semmiféle kérdésére sem."

Lee valóban felejthetetlen karakter, bár azt hiszem Samuel Hamiltont is éppannyira kedveltem. Igazi mélységük van ezeknek az alakoknak, hús-vér embernek érződnek, csodásan megalkotta őket Steinbeck, és iszonyúan érdekes volt követni az életüket, a változásokat, amik végbementek velük, bennük, körülöttük. 

"- Valamit már továbbadott a jövőnek, akármit csinál… még akkor is, ha nem csinál semmit. Ha önmagát ugaron hagyja is, Adam, a fű, a gyom, a bozót kinő. Valami okvetlenül kinő."

Azt hiszem Samuel és Lee beszélgetéseinél történt, hogy kicsit padlót fogtam, és elhomályosodott a szemem jónéhányszor. Ott és akkor, bár talán csak a kötet felénél jártam, tudtam, ez kedvenc kategória. Ez piszokmód túlcsordul azon, hogy csak 'egy jó könyv' legyen. Elmélkedéseikben szelíd bölcsesség és örökérvényű igazságok vannak. Mégsem volt erőltetett, vagy okoskodó egy percig sem, amiről beszéltek. Bonyolult érzelmek, szövevényes emberi kapcsolatrendszerek, árulások, titkolózás, vágyak, jó és rossz örökös harca, minden van ebben a regényben. És ad egy erőteljes világnézeti alapot, egy "hogyan éljünk"-öt a kezedbe.

Különösen tetszett, hogy megismerhettem a bibliai hátteret a cím mögött. Bár Káin és Ábel története ismerős volt számomra, azért jóval részletesebben tárta elém Steinbeck, mint amit addig tudtam róla. A történetet többször próbáltam rávetíteni az ikrekre, és pedzegettem gondolatban, vajon szimbolikusan ismétlődni fog-e a sorsuk. Sosem gondoltam volna, hogy ebben a viszonylag "egyszerű" bibliai mesében ennyi mélység rejlik. És nem voltam tisztában azzal sem, hogy a regény címe is innen ered. 

"És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nőd földjén, Édentől keletre."

Sokszor elkapott az érzés, főleg, amikor a farmokon tevékenykedtek a szereplők, a farmházakban beszélgettek, lovaskocsiztak stb., hogy van benne egy kis Farm, ahol élünk atmoszféra. Na persze összességében azért némi Trónok harca beütéssel inkább. :) A fondorlatos párbeszédek, különösképp eszembe juttatták a Trónok harcát, bár itt finomabb volt az intrika, de éppoly körmönfont. Cathy karaktere ördögi, és mégis ördögien jól megírt.

Érdekesség, ha már a "mire emlékeztet" gondolatkört nézzük, hogy sokszor éreztem hasonlóságot a Száz év magánnyal is. Persze, nem vitatom, egyes dolgolkban talán nem is állhatnának távolabb egymástól, mégis, elfogott a Száz év magány utánérzés, amikor Steinbecknél is generációról generációra haladtunk, amikor a férfiak életfonala kissé hasonlóvá kezdett válni, amikor a ház pusztulásnak indul nők nélkül, amikor az idő múlásáról beszél Steinbeck, amikor kis rezdülések növik ki magukat nagyobb eseményekké, és válnak akár sorsfordítóvá, és amikor előkerült a... jéggyár! :) Ott szinte felnevettem. Itt is a jég bűvöletébe kerülnek, és aztán persze buknak is rajta egy szépet, képletesen. 

"A Trask-ház sohasem volt vidám, de amióta Charles egymaga lakott benne, komoran, penészesen pusztulásnak indult. A csipkefüggönyök megszürkültek, a padlók - noha söpörték -, nyirkosan ragadtak. Az egész konyhát, a falakat, ablakokat, mennyezetet belepte a serpenyők zsíros gőze. Valamikor asszonyok laktak itt, és állandóan sikáltak, félévenként alaposabb nagytakarítást is rendeztek, és győzedelmeskedtek a piszok fölött."

"- De hogy lehet megcsinálni, hogy friss maradjon?

- Jéggel - mondta Cal. - Jeget raknak körös-körül a virágok mellé.

- Jó sok jég kell hozzá, nem igaz? - kérdezte Aron.

- Rettentő sok jég - mondta Cal. - De most már aludj."

"Az időnek nem volt se kezdete, se vége, mintha határtalanul terpeszkedett volna."

Plusz egy apró kedvenc: Samuel lova, akit Doxology-nak hívtak. :) (btw, szerintem az első ló, akit valaha is kedveltem könyvekben, köszi Steinbeck!)

Az Édentől keletre igazi kortalan, örökérvényű remekmű. Annyi, de annyi mindenről nem is írtam, ami benne van, órákig lehetne beszélgetni róla és elemezgetni. Szeretem az ilyen írásokat, az ilyen karakterábrázolást, az események ilyen hömpölygő áradását, a pont ennyire balladai homályban tartott részeket. Bár sok kemény és csúf dolog van benne, valahogy mégis életigenlőnek éreztem, és rendkívül fontos dolgokat mond a szabad akaratról. Monumentális, dübörög, valamit itthagy benned magából. Szerintem kevés ilyen könyvvel találkozhatunk életünk során. 

Bekerült a bőröm alá mászó olvasmányok közé is.

"– Mit szeretne olvasni?
– Olyasmit, ami leveszi az eszemet a lábáról."

Nekem levette az eszemet a lábáról, ez tényleg a legtalálóbb megfogalmazás arra, amit éreztem olvasás közben. 

Októberben érkezik belőle új adaptáció a Netflixre! 

U.i.: Mivel annyi, de annyi idézetet kiírtam belőle, ezekből hozni fogok egy külön posztot. 

Alex Pavesi: Nyolc nyomozó

Nem tudtam sem a könyvről, sem a szerzőről semmit, egyszerűen csak felfigyeltem rá a megjelenéskor, most pedig teljesen random választottam, következő olvasmányomnak. :) Éljen a spontaneitás! :D 

Olvastam én már mindenféle krimit, hiszen a műfaj nagy kedvelője vagyok, de ilyennel még nem találkoztam! Alex Pavesi Nyolc nyomozója egy teljesen unortodox krimi, ha lehet ilyet mondani. Egészen különleges szerkezetű történet, a kerettörténetbe ágyazott bűnügyi novellákkal. 

Megeszem a kalapom, ha ennek bárki bármikor is rájött a nyitjára. :D A sok közül az egyikre is.

"A két gyanúsított össze nem illő fotelekben ült a fehér, szinte már jellegtelen szalonban, várva, hogy történjen valami."

A kerettörténetben Julia Hart, egy könyvkiadó szerkesztője beszélget Grant McAllisterrel, aki sok-sok évvel korábban írt egy csokornyi novellát, A White-gyilkosságok címen. Most meg szeretnék jelentetni a füzért új kiadásban, Julia ezért elutazik Granthoz, aki magányosan él egy mediterrán szigeten, és néhány napon keresztül azzal ütik el az idejüket, hogy a nő felolvassa a novellákat egyenként (Grant rosszul lát), és aztán megbeszélik őket. Grant McAllister matematikus, és annak idején felállított egy szabályrendszert a krimikről, majd mindegyik permutációra alkotott egy-egy történetet. Ezen szabályok mentén haladva elemzik az egyes történeteket. Julia megpróbál személyes kérdéseket is intézni Granthoz, ám a férfi vonakodik válaszolni bármire, ami a múltjával kapcsolatos.

Mindegyik történetben akad egy-egy következetlenség - bevallom ezek közül néhány még nekem is feltűnt, pedig nem vagyok olyan jó a nyomkeresésben -, amikre Julia minden alkalommal rávilágít. De vajon mi az ami nem stimmel összességében? És mi köze lehet az egésznek egy régi-régi, azóta is megoldatlan gyilkossághoz? 

Miközben megsimerjük a detektívtörténet kötelező elemeit, amelyek átfedésben is lehetnek egymással, egyre inkább az motoszkál a fejünkben: biztos, hogy minden az, aminek látszik? 

Narrátor: nyilván nem. 

Természetesen teljesen rossz gondolatmenetet folytattam, gyakorlatilag mindenhol. :D Az egyes novelláknál is, és magával a kerettörténettel kapcsolatban is mást feltételeztem, mint ami kisült belőle, de ahogy mondtam, azt gondolom, ez aztán tényleg kitalálhatatlan. 

A novellák közt voltak gyengébbek, és jobbak, de mind érdekelt, és az is, hogy Julia és Grant mit beszélgetnek majd róluk, így aztán vitt előre a cselekmény. Némelyik sztori elég kegyetlen elemekkel is dolgozott, és voltak, amiknek nem volt igazi befejezésük, vagy egyszerűen elmaradt az igazságtétel. 

Persze az olvasó, és a krimikedvelő főként jól tudja, hogy a detektívtörténeteknek kötelező eleme az áldozat, a tettes, a gyanúsítottak, a nyomozó, és aki már olvasott pár krimit, azzal is tisztában van, hogy ezen csoportok átfedésben is lehetnek egymással, sokféle permutációban, mégis érdekes volt ennyire darabjaira bontva gondolni a krimi alkotóelemeire, és így végigvenni őket, a halmazelmélet segítségével. 

A végén a csavarnál, csavaroknál, wow, hát csak lestem, és próbáltam nagyon odafigyelni, hogy össze tudjam vetni az egyes verziókat, de szerencsére úgy van megírva, hogy akár a figyelmetlenebb olvasó is vissza tudja idézni sorban az egyes történeteket. És ezzel még nem is árultam el semmit. :)) 

Bizonyára vannak hibái, de nekem különösen jólesett most ez a teljesen non-konvencionális krimi,  igazi spontán könyves kaland volt.

Azt hiszem érdemes lehet odafigyelni Alex Pavesire. 

Benjamin Stevenson: Everyone This Christmas Has a Secret

Nyárra a gyerekkönyvtárból jó csomó karácsonyi témájú könyvet sikerült kihozni, hiszen azok ilyenkor nem aktuálisak, így aztán - ha már hangulatba kerültem -, gondoltam miért ne választhatnék a saját könyveim közül is valami karácsonyi időszakban játszódót! :) Kapóra jött, hogy az Everyone This Christmas Has a Secretet ráadásul az idei várólista csökkentésbe is beletettem. :) 

Benjamin Stevenson Ernest Cunningham sorozatát még 2023-ban kezdtem el. Ez a rövidebb, karácsonyos rész a harmadik a sorban. Gondoltam gyorsan írok róla pár gondolatot, mielőtt teljesen összekeveredik bennem a követlező epizóddal (Everyone in This Bank Is a Thief), amivel rögtön folytattam is a sort.

Az Everyone This Christmas Has a Secret egy kis adventi naptár formájában meséli el a történetet, amiben ezúttal bűvésztrükkök is szerepelnek, és szerintem ismét csak megfejthetetlen a tettes személye (vagy csak én vagyok ennyire béna). Ernest pedig szokásához híven segédkezet nyújt (bár talán most valamivel kevesebbszer), és kiszól az olvasóhoz. A kisregény végén pedig ismerteti a karácsonyi különkiadások alapvető szabályait is. :D 

Ernest a Blue Mountainsbe utazik, hogy megnézzen egy bűvész showt, de ez csak álca, ugyanis igazából egy gyilkosság történt, amiben Ern exfeleségét, Erint gyanúsítják. Amikor a második gyilkosság is megtörténik, jön a kérdés, vajon hogy függenek ezek össze? Az első áldozat miért írta azt a vérével, hogy Christmas? És hogy lehetne tisztázni Erint? 

“Juliette was okay with you coming?”

“I, uh,” I stumbled. “I didn’t tell her. She doesn’t like it when I get involved with … extramarital murders.”

Bonyolult és ötletes volt a felépítés, élveztem olvasni és tetszett a dupla gyilkosság, a bűvésztrükkös főleg. Rengeteg elhintett dolog volt, apró nyomok, amik közül sokat észre se vettem, csak akkor tűnt fel, hogy gyanakodnom kellett volna, amikor Ern összefoglal mindent a nagyjelenetben. Semmit sem tudtam a helyére tenni, de szuper volt, ahogy a végén a szerző összeillesztette a kirakós darabkáit. A végjelenet kifejezetten egyedi volt, egy üvegfalú libegőben. Jójó, nem kicsit hatásvadásznak tűnhet, de őrülten izgalmas pillanatokat tartogatott! 

“What is this, your third mystery to solve?” I shrugged. Technically it’s a Holiday Special, which makes it two and a half, but I didn’t want to get into semantics.”

Egyedül azt sajnáltam megint, hogy annyira nehezemre esett most is megjegyezni és megkülönböztetni egymástól a szereplőket, és ki kicsodázni velük, hogy a végén hirtelen nem voltam biztos abban, ezek közül mindenkit ismerek? De ez ismét csak az én bénaságom a krimik terén, és főleg valahogy Stevensonnal kapcsolatban. Most, a negyedik kötetben is erőnek erejével igyekszem figyelni a nevekre és megjegyezni a szereplőket, hiszen ha nem tudom a gyanúsítottak halmazát azonosítani, akkor tippelni is elég nehéz a gyilkosra. :D A kilogikázást hagyjuk is! De mindenhogyan tetszett a megoldás, és szájtátva olvastam, meg persze a magyarázatot is, hogy miből is jöhettem volna rá én is. Fel kéne jegyezni legközelebb a fura, elejtett mondatokat, és megnézni, hogy jegyzetekkel hátha megyek valamire (de még így se hinném :D).
Narrátor: nem jegyzetel most sem. ;')

“We used to send the insane to the mountains while we stayed in the cities. Now the cities drive us insane and we try to escape to the mountains.”

Ötletesek voltak az elkövetési, és másra kenési módok, feszült volt a nyomozó monológja, amiben minden kiderül, és közben még egy csipet karácsonyi hangulat is befigyelt, bár nem a klasszik, hiszen Ausztráliában játszódik. 

Ahhoz képest, hogy először kicsit idegennek éreztem ezt a meta-krimi műfajt, Stevensont és nyomozóját is nagyon megkedveltem. Hamarosan befejezen a negyedik részt, és írok arról is. :) 

Július-augusztusi összevont zárás 2026

Forrás.

Annyira elúszott az idő, és elmaradtam a posztokkal, hogy végül úgy döntöttem, legyen összevont kéthavi zárás (és persze csússzon csak át az is szeptember közepére! :D). Valahogy júliusban egyébként sem történt szinte semmi, mármint könyves szempontból, az élet azért zajlott persze. ;) Lássuk mennyit is olvastam, miket szereztem be ebben a két hónapban, és mennyi időm jutott a blogra.

Júliusban 28 könyvet fejeztem be, ezek közül 2 volt regény, a többi mese, igaz a mesék közül is az egyiket csak magamnak vettem ki a könyvtárból és olvastam el - sajnos csalódás volt. Ez a kötet Tomi Kontio A kutya, akit Macskának hívnak, otthonra vágyik című könyve volt. Most már legalább megismerkedtem vele, és tudom, hogy a többi részét nem fogom elolvasni. 

A regények az újraolvasások sorát bővítették: a HP5 és a Katalin utca voltak a júliusra eső befejezettek. Róluk már írtam is a blogon. 

A hónap legjobbja kétségkívül a HP5 volt, de a mese-merítés is kivételesen jóra sikerült. A meseolvasások közül kiemelendő, és nagyon kedvesnek találtam: Fűzfándy úr karácsonyfája, Elég legyen az olvasásból!, Varacska ♥, Vombat a hóban, Bartoló, a markoló, Kisoroszlán, Imbusz Mester sorozat, Kuka Művek sorozat (Virgonc Város).

Júliusban 4 posztot tettem ki összesen, köztük a blog 17. szülinapját megünneplő bejegyzést is. :) Beszerzés nem esett erre a hónapra, és nem is adtam el semmit a könyveim közül. 

Augusztusban 26 könyvet fejeztem be, ezek közül 3 volt könyv-könyv, és hát MILYEN könyvek! Augusztus azt hiszem hivatalosan is az év legjobbjait hordozó hónap, hiszen a HP6 és HP7 újraolvasások estek ide, és az Édentől keletre. ♥ Csupa nagyágyú! Előbbiekről már külön posztokban fangirlködtem - egyszerűen varázslatos volt most ez az újratalálkozás, a bűvkörébe estem, utóbbiról pedig még mindenképp írok, mert másként ugyan, de teljesen magával ragadott Steinbeck könyve is. Óriási regény, nagyon örülök, hogy elolvastam, kedvenc is lett. 

A legjobb mesék a hónapban: Süti, a kisegér sorozat, Jonatán, a kamion - ezek a Kerék mesék kötetek egytől egyig cukik, már betáraztam ünnepekre néhány másikat is -, Tóth Kriszitna könyvek: Orrfújós mese, Felhőmesék, Zseblámpás mesék. 

A fiamnak vettem, augusztusban. Egyelőre csak Jonatánt kapta meg. :)

Három posztot írtam a hónapban, köztük a sokat csúsztatott, Félévzárás is elkészült. :) 

Két augusztusi beszerzésem: 

- Donato Carrisi: A gonosz természete - régebben olvastam ennek az első részét, és tetszett, így most lecsaptám rá a Líra nyári akciójában (egyébként a gyereknek rendeltem könyveket, ahhoz tettem hozzá :D)

- Julia Malye: A pelikánlányok - ó átkozott Lidl könyves részleg! :D Egyre jobbakat tesznek ki, és erre most bizony elcsábultam. PEDIG lányok virít a címben, ó jaj! Teljesen megfeledkeztem a lányos könyvek átkáról, ami engem sújt. Na, de talán ez lesz, ami megtöri! Bár lenne időm azonnal belekezdeni. 

Egy könyvemet eladni is sikerült még így a nyár végén. :) 

Nyári történés még, hogy én magam is beiratkoztam a könyvtárba, viszont nagyon úgy tűnik, hogy az én kölcsönzős slotjaimat is a mesekönyvek fogják kitölteni, hogy minél többet tudjunk kihozni. :D 

Most pedig, nyissuk meg az őszi szezont, ha már végre időjárásban is megérkeztek a hűvösebb reggelek. :) Ti is vártátok már? 

A többiek júliusa:

Dóri, Bea, Anett,

és augusztusa: 

Dóri, Bea, Anett, 

Forrás.

Harry Potter újraolvasás 2026 - Finite Incantatem

Húúúú. Befejeztem hát a Harry Pottereket, és keserédes volt a búcsú. Az utolsó rész végéhez közeledve elfogott az érzés, hogy nem akarom, hogy vége legyen. Imádtam ezt az utazást, és legszívesebben rögtön újra belevetném magam ebbe a kötetbe, még jobban megfigyelni a részleteket. De persze sokkal jobb lesz újabb néhány év múlva, amikorra megint elfelejtek belőle annyit, hogy az újra megismerés teljesen katartikussá tegye. ;) Azt azért nem tudtam megállni, hogy az utolsó 3-4 fejezetet ne hallgassam meg még vagy kétszer a befejezés után is. Annyira magával ragadott a nagyjelenet, hogy egyszerűen képtelen voltam betelni vele. ♥

Azt hiszem tényleg sosem fogom megunni, sosem fogom tudni nem szeretni. 

A befejező rész igazi hullámvasút. A szokásos, iskolaévet követő szerkezetből kizökkenve teljesen máshogy van felépítve ez a kötet, és ez már a legelején érződik, már ekkor borzasztó intenzív jelenetek vannak. Beugrott persze egy csomó minden, a cselekmény egyes pontjai, az áldozatok, az események körülbelüli sorrendje, mégis, mégis, így annyi év után több helyen is megcsapott az a lúdbőrözős érzés, úristen, ez történik?! Ez így történt?! Ez ennyire jó?! Mintha most olvastam volna először egy-egy részét. És mindegy, teljesen mindegy, hogy tudtam-e ki hal meg, ki marad életben, mik a horcruxok, és nagyjából mi történik velük (bár óriási vakfoltok voltak nálam ezen a téren is, mint kiderült), és hogy vissza tudtam ugyan idézni mekkora szívdobogtató érzés volt annak idején Harryt bekísérni az erdőbe... Akkor is, így is, sokadszorra is, elképesztően megcincált a vége, és elszorult a torkom vagy ezerszer a könyv második felében. Többször elsírtam magam, jelentéktelennek tűnő hülyeségektől kezdve, az ikonikusabb mondatokon át, a legkisebbek haláláig mindenen… Bravúrosan elvarrt szálak, több áll-leesős pillanat, lenyűgöző végjáték. EPIC. Hirtelen megint úgy érzem, méltatlanul hátra szoktam sorolni ezt a kötetet a többi közt, pedig ez az egyik legjobb, ha nem egyenesen a legjobb!

FIGYELEM, SPOILEREK LEHETNEK azok számára, akik még nem olvasták az utolsó kötetet! 

Ahogy említettem, elképesztően intenzív az eleje, már az első néhány fejezetben annyi minden történik, és olyan tempóban, mintha a könyv végénél, a felgyorsuló eseményeknél járnánk. Az első pár fejezet egy egész tanulmányt megérne. A Dark Lord Ascendingben for the life of me, nem tudtam megmondani, hogy kit lógatnak a levegőben, pedig még meg is állítottam az audiót, és próbáltam ezerrel gondolkodni, hogy ki lehet, és elsőre Bertha Jorkins ugrott be, pedig hát hol van már szerencsétlen Bertha... Charity Burbage volt az, nem rémlett egyáltalán.

A Scrimgeour-ös jelenet a végrendelettel megint oltári volt, imádtam a trió reakcióit, és hogy Hermione is hogy beolvasott neki.  

A Dursley's Departing fejezet sok-sok érzelmi húrt pengetett. 

 

"What did you say to one another at the end of sixteen years solid dislike."

How fitting, sokunk gondolatai mostanában ezek, nyugtáztam egy halk horkantással az egybeesést. ;D 

Harry és a Dursley-k beszélgetése, Dedalus Diggle-ék, aztán Dudley váratlan búcsúja, huhh, nem semmi jelenet. Harry körbevezeti Hedviget a Dursley-házon mielőtt megérkezik a felmentő sereg érte, ez szimbolikus búcsúvá válik, mint nem is olyan sokára kiderül.

A hét Potter némi comic reliefet szolgáltat, pl. amikor Fred és George felkiált: "We're identical!". :)) 

Moody beszólása: "Even You-Know-Who can't split himself into seven." , wow, mennyire jó észrevétlen foreshadowing, ami illik a szituációra. 

Moodyval kapcsolatban egyébként feltűnt, hogy tulajdonképpen sokban emlékeztet a karaktere Cormoran Strike-ra. 

Hamarosan komolyra fordul a helyzet, és áldozatokat is követel a mentőakció. A csata a levegőben rendkívül izgalmas, a végkimenetelt tudva is összerándult a gyomrom, amikor rájönnek a trademark Expelliarmusból, hogy melyik az igazi Harry, és Hagrid leesik, és Harry teljesen kétségbeesetten megpróbálkozik egy Accio, Hagrid-del is (mondjuk nem tudom mi lett volna, ha erre Hagrid teste 80-nal beleszáguld tényleg... :D). Voldemortról kiderül, hogy tud repülni, és aztán van az a fura pálcatevékenység, amire szintén nem emlékeztem mi volt... Megesküdtem volna, hogy Snape láthatatlanná válva irányította el a pálcát, és hogy ez volt a megfejtés, pedig nem... Később, a végén Dumbledore adja meg ennek magyarázatát a pályaudvaron. 

Tonkséknál landolnak, majd mennek tovább az Odúba, ez sem rémlett, és hogy Harrynek újranövesztik egy hiányzó fogát is - gondolom a csata hevében ütötték ki. 

Sajnos a továbbiakban nem jegyzeteltem ennyire részletesen, csak sodortak magukkal az események, és meg kellett állapítanom, hogy hiába voltak meg egyes rész-események, valószínűleg részben a filmadaptációnak köszönhetően, egyszerűen nem tudtam összekötni gondolatban, mikor mi után mi jön, hogy jutnak A-ból B-be: Gringotts, sárkányon menekülés, Silver Doe patrónus, a tó, Mágiaügyi Minisztériumba való behatolás, Xenophilius Lovegood meglátogatása, a Godric's Hollow fiaskó, és Batilda, sátrazások, Ron dezertálása... Lógott ez a sok pontocska a levegőben. És lógott az is, hogy hogy is sikerül megtalálniuk és elpusztítaniuk a hiányzó Horcruxokat? Amikor a kard visszakerül a koboldhoz, végképp felforrt az agyam, hogy mennyire nem is tudom, hogy csinálták meg az egész küldetést, mivel semmisítik meg a maradékot? Szóval mondanom sem kell, baromira élveztem újra összerakni a kirakós darabkáit, mert hát hiába, hogy cup meg locket, snake és something of Ravenclaw's, ha a mese szövete nem volt meg hozzá. Hagytam, Rowling hadd mesélje el újra nekem, és közben tátott szájú gyerekké lényegülhettem át újra. ♥ Az egyik legeslegjobb érzés, amikor csodálkozással magunkba fogadhatunk egy története, nem?

Óriási meglepetésként ért, amikor Bill és Fleur esküvőjén megjelent Kingsley patrónusa, és mennydörögve szólt: "The Ministry has fallen. Scrimgeour is dead. They're coming." Teljesen kirázott a hideg is tőle. Úgy rémlett az esküvő egy utolsó normális nap volt, de persze nem. És ahogy a Tottenham Court Roadra hoppanálnak, és ahogy azonnal megtalálják őket a jinxed Voldemort név miatt (amiről persze ők még nem tudnak), úúúú. De ugyanilyen izgalmas volt a többi feljebb említett jelenet is, amik most végre szépen egymás után sorakoztak fel újra. A Lupinnal való összeveszős csörte is teljesen újnak hatott számomra, és egy szinttel megint feljebb emelte Harryt a szememben. A Potterwatch, valamint a kobold és Dean kifülelése sem rémlett. Dobby kimenekítő akciója egy oltári nagy wow, az egyik legszuperebb akciójelenet, és hát nyilván nem tudtam aludni sem, amíg végig nem hallgattam, és végig nem bőgtem azt a részt. Die Bellatrix, Die!!! And she did, méghozzá Mrs. Weasley kezétől, na persze ez felejthetetlen, ezt tudtam, annyira ikonikus a Not my daughter, you bitch! Viszont felmerült bennem, mivel leírva nincs, és nincs szó zöld fényről sem, vajon Mrs. Weasley az Avada Kedavrával ölt, vagy valahogy máshogy? 

Snape-ről mindenképp szót kell ejtenem. Az előző posztoknál is kifejeztem ellenérzéseimet, és sajnos valahogy ezek nem múltak el. Úgy érzem, nem kedvelem már őt. Nekem ez a "gimis szerelmemet örökké szeretem" kissé túlzás, nem tudott felnőni egyszerűen. És bár megvédte Harryt sokszor, egy pöcs volt vele. Minek emeljünk piedesztálra valakit, aki ennyire köcsög módon viselkedik. Soha nem volt benne semmi emberi, empatikus, kedves. Szerette Lilyt, hát oda ne rohangáljak. Harryt utálta, mint a szart. Na mindegy, úgy látszik megöregedtem már. :D Mindenesetre most már értem azokat, akik fanyalogtak, hogy Harry Albus Severusnak nevezte el az egyik fiát. Mert hát bőven elnevezhette volna Rubeusnak, Alastornak vagy Remusnak is ennyiből, sőt egyenesen Dobbynak kellett volna neveznie szerencsétlen párát. Albus és Severus a két legbátrabb ember akit ismertem, cccö.

Forrás.

Annak idején szívdobogva, remegve csukogattam be a könyvet az első olvasáskor, annyira féltem, hogy zárul a történet, és Harry vajon tényleg meghal-e mindenkiért. Az erdőbe való menet szívszorító, és érzékenyen, csodásan van megírva. Ahogy észreveszi mennyire is dobog a szíve, milyen fantasztikus, hogy élhet, és milyen borzasztó, hogy ennek most vége lesz. Harry óriási dolgot művel itt, amikor feláldozza, feláldozná magát. És milyen brutális, hogy Voldemort tényleg nem értette, nem érti, hogy is működik ez az egész, a szeretet, az önfeláldozás, a lélekdarabkák... és a pálcák. 

"The last enemy that shall be destroyed is death."

A híres-hírhedt lefegyverző bűbáj dönti el, több szinten is a gonosz sorsát, Harry pedig úgy végez vele, hogy nem használja az Avada Kedavrát, saját lelkét nem tépi szét gyilkossággal. 

Úúúúristen, micsoda jelenet az, amikor látszólag meghal, amikor Dumbledore-ral beszélget a pályaudvaron (a mennyország kapuja?), amikor Narcissa halottnak hazudja, amikor Hagridnek kell cipelnie, amikor Voldemort lába előtt fekszik, amikor McGonagall felkiált, és Ron és Hermione is meglátja, amikor Neville leöli Naginit, amikor Harry eltűnik a köpeny alatt, amikor előkerül az erősítés, és mindenkit beterelnek a nagyterembe, amikor Harry újra felbukkan, amikor beolvas Voldemortnak, és Tomnak meg Riddle-nek szólítja wááháhá! Libabőrös voltam végig, de legfőképpen akkor, amikor megtörténik az átok, és visszaszállt, megint, és Riddle elterül a földön. 

Forrás.

"And Harry, with the unerring skill of the Seeker, caught the wand in his free hand as Voldemort fell backward, arms splayed, the slit pupils of the scarlet eyes rolling upward. Tom Riddle hit the floor with a mundane finality, his body feeble and shrunken, the white hands empty, the snakelike face vacant and unknowing. Voldemort was dead, killed by his own rebounding curse, and Harry stood with two wands in his hands, staring down at his enemy's shell."

Just wow. Hogy a lópikulába tudták ezt az epikus jelenetet ennyire elszúrni a filmben? Annyira, de annyira tökéletes volt, ahogy volt. Nem volt nagy csata, nem lődöztek semmilyen varázslatokat egymásra, ez nem a varázserőn, vagy az átkokon múlt, ennél sokkal kifinomultabb volt a történet. Kimaradt a filmből a magyarázat, és kimaradt az is, hogy nézőközönség, mindenki előtt haljon meg Voldemort, és így, pont így, hogy elveszítse  minden nagyságát, és úgy essen a porba, mint bármely halandó. Ahogy Rowling tökéletesen megírta: with a mundane finality. Halandóként. A film látványos jelenetei teljesen elrontották ezt az egészet, csak a látványra mentek rá, a jelentéstartalom pedig elveszett... Nem lett volna szabad engedni ezt a rendezésben. Ki, ugyan ki hitte volna el, hogy Voldemort halott, ha nem látja senki hogy meghal, ha nincs test?! Hát nem az lett volna, hogy akkor ugyanúgy rettegnének, hogy visszatér majd? Hiszen 16 évvel azelőtt is "meghalt" ugye... Az átoklövöldözéseknek sem volt semmi értelme. Harry és akikért feláldozta magát, érinthetetlenek voltak. És a bodzapálca Harrynek engedelmeskedett csak, ő volt a true master. Elképesztő szövevényes volt a pálca útja, de tökéletesen körbeért. ♥

Egy igazi klasszikus ez a könyv a jó és gonosz harcáról, óriási élmény volt újra végigmenni a részeken, és ennyi mindenre rácsodálkozni. 

Hatalmas pluszt adott ez a full-cast audio verzió, nem is gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni. Iszonyú munka van emögött az adaptálás mögött, ha kíváncsiak vagytok rá, hogyan készült, van róla a youtube-on két videó, amit érdemes megnézni: >itt<< és >itt<. Remek színészeket válogattak hozzá, és én most úgy örülök, hogy az őt felolvasó Kit Harrington fogja eljátszani is az új sorozatban Lockhartot! Mark Addy kellett volna Hagridnek is! Ahh, szuper gárdával dolgoztak, elképesztő mennyiségű hangot vettek fel mindenhez, és mennyi háttérmunka kellett még! Az AI világában, amikor mindent csak odabaszarintanak egy egyenplakátra (hányinger), az ilyen művészetnek kell újra  teret adni! 

Jól mondják a kulisszák mögötti videókban, tényleg olyan volt ez a produkció, mintha egy film lenne: "listening to a film without visuals". Ha tehetitek, hallgassátok meg ti is a full-cast audiót!

Korábbi posztok a hetedik rész újraolvasásáról: 2011, 2019. 

"All was well."

Harry Potter újraolvasás 2026 - A Félvér Herceg

Tudom, talán már elmondtam ezerszer, és mindig felemlegetem, de a Harry Potter and the Half-Blood Prince több okból is különleges számomra. Egyrészt a hatodik rész volt az, aminek sikerült kiütni a nyeregből az összes közül kedvenc Titkok kamráját annak idején. Másrészt, egy olaszországi nyaraláson olvastam el, és a történetnek köszönhetően volt pár hajnalig olvasós estém, és egészen konkrétan gyászban voltam a nyaralás felében, a végén lévő haláleset miatt, amit eltátott szájjal és patakzó könnyekkel olvastam. 

Emlékszem, sztoikus mélabúval néztem meg aztán azokban a napokban azt az sms-t, ami tájékoztatott róla, hogy felvettek az egyetemre. Olyan mellékesnek tűnt minden, mert teljesen a könyv hatása alatt voltam jó ideig. :D

Aztán, különleges helyet foglal még el nálam, hiszen ez volt az a kötet, amit elkezdtem  saját magam is lefordítani magyarra, így aztán sokat foglalkoztam a részleteivel. 

És végül, de nem utolsósorban, fontos számomra az is, hogy ebben a részben van az az idézet, ami sokszor megerősített és motivációs mantraként vitt előre aztán az egyetem éveiben, a vizsgákon. A "head held high", amivel én is megvívtam a saját csatáimat. 

"But he understood at last what Dumbledore had been trying to tell him. It was, he thought, the difference between being dragged into the arena to face a battle to the death and walking into the arena with your head held high. Some people, perhaps, would say that there was little to choose between the two ways, but Dumbledore knew – and so do I, thought Harry, with a rush of fierce pride, and so did my parents – that there was all the difference in the world."  ♥

De lépjünk kicsit visszább. A Főnix Rendje után nagyon lelkesen vetettem bele magam a következő részbe is, és meg kell mondjam, még mindig az egyik legjobbnak tartom. Imádtam újra felfedezni a részleteit, és megdöbbentő volt nyomon követni, mi minden változik egy-egy újraolvasás során. Megtöltötte a szívemet örömmel, izgalommal, bánattal, emlékekkel.

Nem értem, régebben miért nem szerettem vajon Ginnyt, miért nem gondoltam őket összeillő párosnak Harryvel. Blatantly obvious a mai szememmel nézve, hogy miért is valók egymásnak, és szerettem olvasni a Ginnyvel közös jeleneteket, és Ginny sziporkái abszolút megnevettettek. 

Kedvenc, amikor beszól Hermionénak is: 

"Oh, don't start acting as though you understand Quidditch, " snapped Ginny, " you'll only embarrass yourself."

Fierce!

Elképesztően sok minden fért ebbe a kötetbe is, csak kapkodtam a fejem. Természetesen most is szuper volt újrafelfedezni egyes jeleneteket, amik a feledés homályába vesztek. És rácsodálkozni ilyen részekre: 

“Voldemort himself created his worst enemy, just as tyrants everywhere do! Have you any idea how much tyrants fear the people they oppress? All of them realize that, one day, amongst their many victims, there is sure to be one who rises against them and strikes back!”

Nem emlékeztem, hogy Dumbledore és Harry együtt vannak az elején Dursley-éknél, és a fejeknek kocogó poharak komikus jelenete sem rémlett. :D Érdekes, pedig azt meg tudtam volna mondani, hogy DD és Harry együtt mennek Slughornhoz, de valahogy a szálakat mégsem mindenhol tudtam összekötni.

Sirius végrendeletéből Kreacher megöröklése kólintott fejbe, hát ezt teljesen elfelejtettem, azt hiszem annyira nem érdekeltek korábban a házimanók (a SPEW most is idegesített az előző kötetben), hogy ez az infó kiesett. 

Ebben a részben végre DD sokkal közvetlenebb Harryvel, és kezébe veszi a kikupálását, még ha nagyon foghíjas és különös oktatási módszerrel operál is. Ami meglepett, hogy igazából milyen kevés közös órájuk volt, és azokon mennyire kevés infó derült ki végső soron. A Merengőzések után pedig zitty, nekiugranak a végén a nagy kalandnak, szinte zéró megbeszéléssel... Felelőtlenség Dumbledore a neved?

“Let us step into the night and pursue that flighty temptress, adventure.”

Tudtam persze a plot twistet, hogy ezentúl nem Snape tanítja a Bájitaltant, de akkor is jött egyszercsak a felismerés, jaaa, igen, és így fel tudják venni a tantárgyat. :D Az órarendosztáskor egészen megható pillanat volt, amikor McGalagony megdicséri Neville-t. ♥ Több ilyen apróságon egészen elérzékenyültem az olvasás során.

Teljesen magával ragadott megint Harry és Scrimgeour kerti jelenete is (A Very Frosty Christmas), ami az egyik kedvenc részem, nem csak ebből a kötetből, de az egész sorozatból is, és szerintem remekül megmutatja Harry személyiségét, határozottságát, eltökéltségét. 

“He accused me of being Dumbledore's man through and through."

"How very rude of him."

"I told him I was."

Dumbledore opened his mouth to speak and then closed it again. Fawkes the phoenix let out a low, soft, musical cry. To Harry's intense embarrassment, he suddenly realized that Dumbledore's bright blue eyes looked rather watery, and stared hastily at his own knee. When Dumbledore spoke, however, his voice was quite steady.

"I am very touched, Harry.”

♥♥♥

Annyi, de annyi érdekes és izgalmas apróság volt ebben a részben, a kviddicsmeccsektől a szerelmi bájitalokon és bezoárokon át, a horcruxok mibenlétéig, és a lehető legjobb kikapcsolódást nyújtotta ezúttal is. 

Luna♥,  Fred&George boltja, a megszeghetetlen eskü, a Sir/Professor poénok, az are you the imprint of a departed soul?, a herceg bájitaltan könyve, a Felix Felicis, a Sectumsempra, a megátkozott nyaklánc, Roonil Wazlib, R.A.B. ... Komoly, humoros, majd könnyfakasztó részek váltották egymást. Imádtam, imádtam, imádtam most is! Nyilván megkönnyeztem a végét. Többször is. 

“We'll be there, Harry," said Ron

"What?"

"At your Aunt and Uncle's house," said Ron, "And then we'll go with you wherever you're going."

"No-" said Harry quickly; he hadn't counted on this, he had meant them to understand that he was undertaking the most dangerous journey alone.

"You said it once before," said Hermione quickly, "that there was time to turn back if we wanted to. We've had time, haven't we? We're with you whatever happens.”

A 7 évvel ezelőtti újraolvasáshoz hasonlóan, az utolsó két kötetet szinte egy falatban habzsoltam be, és kicsit nehéz is volt most külön írni az egyikről egyszerre, mert kissé már most összefolynak az eseményeik a fejemben - blissful előkészület ez arra, hogy a következő újrázáskor megint a meglepetés erejével érjenek dolgok. :D 

Hamarosan hozom a posztot a befejező kötetről is, ami a legnagyobb katarzis volt a mostani újraolvasási projektben, még mindig az államat kaparom a földről.

Korábbi posztok a Félvér Herceg újraolvasásokról: 2011, 2019