Áprilisi wrap-up

Forrás.

Gyors és utólagos számvetés az áprilisról:

- nem vásároltam könyveket

- befejeztem 7 könyvet a hónapban

- két kedvencet is hozott az április: Az Ickabog és Az elnök kalapja is megkapta ezt a címkét

- ismét félbehagytam egy könyvet, a The Invisible Life of Addie LaRue-t 

- a hónap legrosszabb olvasmánya Az elefántok a házban című mese volt

- írtam 10 posztot a blogra

- a tavaszi tervekből 8/10 elolvasott könyv + 1 félbehagyott a mérleg, és az utolsó listásat elkezdtem 

- a várólistacsökkentős listáról pedig már a 12. könyvet kezdtem el

- és hát... megszületett a kisfiam ♥  :)) 

Ez a poszt meg volt írva így piszkozatban előre, ahogy még néhány másik gondolat is az elmaradtakhoz, mégis csak most jutottam idáig... Igyekszem majd ide is visszatérni, visszatalálni mindig, ahogy sikerül. ;) 

Addig is olvassatok sokat helyettem is. ;) 

Irodalmi barangolások és bakancslistás helyek

Forrás.

A Témázunk ehavi választottja az Irodalmi helyszínek elnevezésű téma lett, és bár elsőre azt hittem, hogy nem fogok tudni igazán jókat felsorolni, és hogy talán a közelemben nincs is sok ilyen, felkereshető hely, azért hamar beugrott pár korábbi élmény, és persze azok is, amiket egyszer majd még sorra szeretnék keríteni. :)

Régebben volt bennem némi averzió az utazással, városnézésekkel kapcsolatban, és kiváltképp utáltam az osztálykirándulásokat, fárasztó macera volt a nézzük meg a nemtudomki szülőházát, meg az xy kilátót, csak a rihegés-röhögést vártuk úgyis a vonaton, meg a pizsipartit a szálláshelyen... Amúgy az utazással rendeződött később a viszonyom, meg hát rájöttem szépen, hogy nem mindegy a társaság, az úticél, és az érdeklődési kör sem, és persze, hogy a magam ura legyek ebben (is). 

Ami jó emlékként maradt meg még iskolás koromból, és irodalmi vonatkozású is, az Stradford-upon-Avon volt, Shakespeare szülőfaluja és szülőháza, mert rendkívül hangulatosnak találtam, és hát szuper merchandise bolt volt ott. ;D 

Emlékezetes külföldi kiruccanás volt Dublin, pár éve, ahol kicsit Macnek érezhettem magam a Temple Barban, és a macskaköves kis utcákon... Persze itt nem konkrét irodalmi turistalátványosságról van szó, ami könyvhöz vagy szerzőhöz kapcsolódik, hanem maga az egész város atmoszférája, zsizsegése, helyszínei kapcsolódtak szervesen a Tündérkrónikákhoz. Az meg már csak hab volt a tortán, hogy Moninggal is találkoztam és dedikáltattam. :) 

Saját kép.

Dubrovnikban jártam a Trónok harca forgatási helyszínein, tetszett nagyon, főleg, amikor tényleg ráismertem valamire a filmekből. Csodás volt a kilátás is, csak ne lett volna olyan döglesztő meleg. :D 

Amszterdamban a Csillagainkban a hiba filmes padját néztem meg, ami bevallom csalódás volt kissé... Csak egy csúf, kopott, összefirkált pad, mindenféle jelzés nélkül... 

TFIOS pad, saját kép.

A pad a filmben.

Máig sajnálom, hogy az Anne Frank ház kimaradt akkor, de a társaság, akikkel voltam, nem igazán érdeklődött iránta, és egyedül nem akartam erősködni, hogy de menjünk oda...

Magyarországon bevallom nem nagyon látogattam kifejezetten irodalmi helyszíneket, nem megyek el valahova csak mert valakinek a szülővárosa. A nagy  magyar írók, csak mert ők a nagy magyar íróink, őszintén szólva nem hoznak lázba, és a házak oldalán a különféle plecsnik se, hogy ki élt és alkotott ott ettől addig, de költők-írók szobrait szívesen megnézem, és fotózkodom velük. 

Lillafüred - József Attila szobor

Amit jó lenne látni egyszer, az a Szabó Magda Emlékház Debrecenben, a padon ülő Magda-szobor, illetve az írónő sírja a Farkasréti temetőben. 

Szabó Magda mellé lehet telepedni

A helyek egyébként kevésbé villanyoznak fel úgy általánosságban, mint egyrészt a történetek maguk, másrészt meg persze a szerző - személyes találkozások, dedikálások nagyon jó élmények maradtak a kedvenceimmel -, de mindemellett azért van néhány olyan "regényes" hely, ami a képzeletbeli bakancslistámon szerepel. 

Jó lenne egyszer eljutni egy tematikus Harry Potter parkba, studio tourra, kiállításra, a King's Crossra, színdarabra, már ha lesznek még valaha szép új világunkban ilyesmik, a virtuális téren kívül. 

Szuper lenne megnézni Jersey-n a Durrell Wildlife Parkot, és a szintén Gerald Durrellhez kapcsolódó színpompás villákat, Korfu szigetén. 

Gerald Durrell szobor

Csodás lehet Új-Zéland, ahol A Gyűrűk urát forgatták, és ahol ma is találhatunk hobbit lakokat. ;) És elvágyódom a vadregényes és szeles Skye szigetére is, mióta Jessica Brockmole regényéből megismertem. 

Skye szigete

De a messzi vágyakon túl sokkal jobban örülnék, ha szorongás nélkül el lehetne menni a szokásos helyeinkre... Hadik, Kelet, Magvető Café, Centrál Kávéház... Beülni egy menüre a Könyvbár&Restaurantba, a Magicbe, vagy kipróbálni a Repülő Seprűt... Bolyongani a Millenárison, vagy a Vörösmartyn a könyves események és pavilonok forgatagában... Ezek igazából a kedvenc könyves helyszíneim, és hiányoznak. 💔 

Ha van kedvetek, csatlakozzatok ti is a témázáshoz, vagy kommenteljetek, és írjátok meg, milyen regényes úticélokat vettetek már célba, és mi van még tervben? 

Kíváncsiak várom, hogy a többiek milyen nevezetességeket, érdekes úticélokat írtak. :) 

UPDATE: - Boglinc nyomán a svájci Meiringen és a Sherlock múzeum is úticélom lett! :) 

- Nita és Lilla posztjában is szerepeltek a Kolodko szobrok, őket is szeretném majd felfedezni, és a Glüchlick Vilma-lépcső, amit szintén szeretnék meglátogatni. ;) 

A többiek irodalmi barangolásai: 

Dóri, Sister, Nita, Avilda, Dreamworld Lilla, Boglinc, Deszy, Katacita

Utóvéd (később csatlakozók): 

Sorsdöntő találkozások - Szülők és gyermekek

F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi, Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Sorsdöntő találkozások

Újabb Nyitott Akadémiás pszichológia könyvet fogtam, ami korábban is megjelent már, de az újabb kiadását átszerkesztették, és kiegészült még két írással. 

A legjobbak ebben a kötetben kétségtelenül Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás voltak, remek gondolatokkal, sok útravalóval, és élvezetes stílusban. Popper egyfelől a "szokásos" volt, felrémlettek a korábban is bemutatott sztorik, de mégis valahogy picit összeszedetlennek éreztem most, nem tudta feltenni a ponton az i-re ebben a válogatásban, pusztán csak része volt.

Ranschburgnál nagyon tetszett, amivel pont nemrég találkoztam A suttogó titkaiban is, hogy az egészen pici babák is már bizonyos egyéni beállítódásokkal, ún. temperamentumjellemzőkkel rendelkeznek, és hogy ezek már a születés pillanatától jelen vannak, és individuális különbségeket mutatnak. 

Érdekes volt az a gondolat is, hogy a mai világban úgy véljük, hogy az szavatolja a gyerek biztonságát, ha bizalmatlanságra neveljük, és hogy ez nem biztos, hogy így van. Elég összetett kérdés. Engem is nagyon bizalmatlannak neveltek, az is lettem, mondjuk kárát még nem éreztem ennek, mert annak ellenére, hogy bizalmatlan ember vagyok, a társas kapcsolataimmal nincs gond. Vannak ennek rétegei, más aspektusai is, és a biztonságos kötődés kialakulása nem csak ezen áll vagy bukik. 

Mesélt autoriter és autoritatív szülőkről is, típusokról az engedékenységet és korlátozást tekintve, és az apátlanságról, vagyis a hiányzó apaképról, amit a gyerekeket körülvevő - többnyire -frusztrált nők nem tudnak pótolni.

Remek írás az övé, és érezni, hogy mennyire tudta miről beszél. Önálló könyvét is tervezem olvasni nemsokára (Szülők könyve). 

A régebbi kiadás.

Vekerdy is teljesen magával ragadó egyszerű és szerény bölcsességével, amivel értette a gyerekeket (és a szülőket is). Két gondolat tetszett legjobban, az egyik az a szülői elvárásokkal kapcsolatos fejtegetés volt, hogy mit akar a szülő, mennyire akarja olyanra formálni a gyereket, amilyenre ő gondolt, vagy mennyire hagyja önmagává bontakozni. A másik pedig a fejlesztés-mániával kapcsolatos. Holott a gyereket a beszédben-járásban nem kell fejleszteni külön (ha nincs valódi gond vele), nem kell azt tanítani, és erőltetni, ami egyébként is fejlődik benne, a maga ütemében, hanem hagyni kell felfedezni, játszani, hagyni a spontán utánzással magától fejlődni a nyelvtanulásban, és nem korrigálni, csak helyesen használni körülötte a nyelvet rendületlenül, mert úgyis az ragad rá. :) Hangsúlyozza még a rigmusok, mondókák fontosságát, amik kikoptak kissé, de szinte meg tudják babonázni a gyerekeket, és az ismétlés, ritmus, hangsúly nagyonis fontos a fejlődés szempontjából - de nem úgy, hogy közben erőszakkal fejlesztjük a gyereket. Volt benne egy szuper példatörténet is erről, amit elolvasva az ember fájdalmasan összerándul, hogy tényleg, mikortól akarjuk már gúzsba kötni a gyereket az állandó "tanulással", amikor éveken át csak a játszás örömét kellene élveznie. 

Arról is volt néhány kósza gondolat, hogy az iskola mennyire ártalmas tud lenni, hát erről is olvasnék még többet, azt hiszem van is külön kötete róla Vekerdynek. 

Poppertől a már ismert sztorikon, fejtegetéseken felül ami most leginkább tetszett, az az őszinte szülői reakciók fontosságának hangsúlyozása: 

"Nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő a gyerek dolgaira válaszolhat. Ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt is a gyerek? Ha dühít, miért ne tudja, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van? Miért kellene megjátszania egy pedagógiai fapofát?" 

Természetellenesnek is hatnak számomra azok az emberek, akik állandó angyali mosollyal vannak a gyerekei - meg úgy az egész világ - felé... Belőlük is kirobban valami előbb-utóbb szerintem, csak az már nagyon nem lesz jó... 

Orvos-Tóth Noémit nagyon vártam, mert még nem olvastam tőle, de tervben van az Örökölt sors egy ideje. Érdekes módon nem kaptam tőle olyan nagy aha-élményt, mint vártam. Persze hozott érdekes szempontokat, de nekem olyan tankönyvízű és esszészerű volt az írása, főleg a többiekéhez viszonyítva, akik valahogy "közelebb engedtek" magukhoz a közvetlenebb megnyilvánulásokkal, mesélősebb hangnemmel. Kíváncsi leszek, hogy az Örökölt sors mennyire jön majd be tőle

F. Várkonyi Zsuzsa jó példákat, történeteket mutatott be, a "kakukktojások" és az örökbefogadott gyerekek témájában, érdekes volt belelátni általa ennyi féle családba, és sorsba, és abba, hogy mi alakítja a szülő-gyerek kapcsolatokat.

Alapvetően tetszett a két utóbbi írás is, mégsem jelölgettem igazán gondolatokat belőlük, annyire nem fogtak meg, mint a férfi szerzők gondolatmenetei, de értem, hogy miért kaphattak helyet ebben a felújított kötetben. 

Szerencsére taszító hangvételű, meg nagyon ezo-spiri cucc nem volt ebben a válogatásban. 

Anna Kareninától a karácsonyi malacig!

Amikor írok egy adag újdonságról, mindig, de tényleg minden egyes alkalommal, szinte már másnap jön valami nagyágyú hír egy újabb megjelenésről, ami így óhatatlanul éppenhogy kimarad az előző bagázsból. Na de sebaj, van még itt elég szabad felület, úgyhogy ismét hoztam egy csokorra való újdonságot, könyvekkel és várható adaptációkkal, amik érdekelnek. :) 

Forrás.

Antoine Laurain: Az elnök kalapja

Kedvenc kedvenc hátán... Azok után, hogy idén eddig nemigen volt emlékezetes és kiemelkedő könyv az olvasmánylistámon, nem számítottam rá, hogy gyors egymásutánban két igazi kedvencet is hoz az április. Az Ickabog után olvastam Az elnök kalapját, és egyszerűen imádtam.

Antoine Laurain-nel tavaly ismerkedtem meg, amikor instant kedvenc lett A piros notesz című regénye. Bár picit vonakodtam Az elnök kalapjától, Sister meggyőzött, hogy ez is tetszeni fog. Hogy miért is vonakodtam? Ezek az elfuserált muszáj-ajánlások... Az virít a hátlapon ugyanis, hogy "Imádni fogják, akik szerették Muriel Barberytől A sündisznó eleganciáját." Igen, ennyi volt, ami eltérített  a könyvtől, már a kezdet kezdetén, még jóval A piros notesz megvásárlása előtt, amikor egyszer a kezembe fogtam egy könyvesboltban nézelődve ezt a bizonyos kalapos könyvet... Én bizony nagyon nem csíptem A sündisznó eleganciáját, és villámgyorsan bizalmatlanná váltam az ajánlás miatt. 

Örülök, hogy végül kicsit kacskaringós úton ugyan, de visszataláltam Az elnök kalapjához, és most már bizton állíthatom, még ha a rettenetes Holtodiglanhoz hasonlítják is szegény Laurain bármelyik sztoriját, én akkor is keblemre szorítva állok be vele a pénztárhoz. :) Vannak még bőven magyarul meg nem jelent regényei, remélem a Park Kiadó folytatja a sort a többivel is. 

"A ​könyvelőként dolgozó Daniel Mercier magányosan vacsorázik egy párizsi étteremben; egyszer csak illusztris vendég, François Mitterrand telepedik a szomszéd asztalhoz. A vacsora végeztével a köztársasági elnök ottfelejti a kalapját, Daniel pedig úgy dönt, megtartja emlékül a fejfedőt, nem sejtve, hogy ezzel egész addigi élete fenekestül felfordul. A talizmánként szolgáló fekete kalapnak köszönhetően az átlagos kisember szakmai pályafutása meredeken felível. Mielőtt azonban a kalap segítségével a politikai hatalom rejtélyes működésébe is beleláthatna, a könyvelő – hasonlatosan a köztársasági elnökhöz – elveszíti a kincset érő tárgyat…

A híres fekete kalapról szóló modern mese sziporkázóan szellemes és ironikus; hitelesen idéz fel egy korszakot, miközben az emberiség régi közös vágyáról is szól: milyen jó lenne néha egy kis varázslat, hogy legtitkosabb álmaink valóra váljanak…"

Az elnök kalapja stílusában ugyanolyan bájos, derűs és kellemesen megmosolyogtató, mint A piros notesz volt, a szerelmi szál azonban hiányzik most belőle - hacsak nem tekintjük annak Fanny és szeretője afférját, de mindenesetre a szereplőket nem köti össze románc, csak a kézről-kézre járó kalap, ami szinte bűverővel bír. Mindenki, aki birtokolja kis időre a regényben, annak éltébe változást hoz, de szerencsére jó irányba. 

A leírások hangulatosak, az éttermi részeket különösen szerettem, hiszen ott indul minden, a tenger gyümölcsei tállal és az osztrigára cseppentett citromlével... Daniel Mercier egyedül elköltött vacsorája sorsfordító eseménnyé válik, amikor François Mitterand telepedik ugyanis a szomszédos asztalhoz, és ottfelejti fekete kalapját. A kalap később Daniel kezéből is továbbvándorol, mintha valami sajátos nyughatatlanság jellemezné, és még három másik ember életébe csöppen bele váratlanul, hogy felforgassa azokat. Bevallom meglepődtem, amikor Danieltől búcsút vettünk, mert meg voltam győződve róla, hogy ő a főszereplő, és őt követjük majd a könyv egészében. Hamar sikerült azonban átlendülni Fanny Marquant-ra, aki örömmel konstatálja, hogy a saját monogramja virít a kalapban. ;) A parfümőr, Pierre Aslan is rendkívül érdekes szál volt, és nekem Bernard Lavalliére is tetszett, annak ellenére, hogy ott sok volt a politikai utalás, ami nem volt annyira ismerős - de kellemes módon a művészeti-politikai társalgások egy másik korábbi kedvencemre emlékeztettek: Evelyn Grill A gyűjtő című művében folytak ilyesmi beszélgetések az asztaltársaságban. :) 

Mindegyik szálnál máson volt picit a fókusz, ez nagyon változatossá tette a könyvet, egy pillanatra sem ült le, a váltások is mindig jókor jöttek, amikor valami már átfordult a szereplők életében, és a történetrészek összefűzése is gördülékeny volt. 

Kedves, könnyed, franciás kötet művészetekkel, politikával, ízekkel és illatokkal megspékelve - tökéletes recept, remek kivitelezés. Monsieur Laurain, szerelmes vagyok az írásaiba. ♥ :) 

Az Ickabog meséje

J.K. Rowling: Az Ickabog

Óriási öröm számomra mindig, amikor Rowling anyánktól újabb könyv érkezik, legyen az valami Harry Potterrel kapcsolatos, álnéven írt krimi, társadalomkritikai regény, vagy épp mese. Rowling változatlanul nagyon tud valamit, és Az Ickabog című meseregénye is repült egyenes úton a kedvenceim közé. A legjobb pedig, hogy éppen tegnap jött a hír, egy újabb Rowling-meséről, ami több mint 20 országban egyszerre jelenik majd meg 2021. október 12-én, és The Christmas Pig lesz a címe. Részletek >itt<. Tóth Tamás Boldizsár már dolgozik a fordításon, ami nagyon örvendetes, mert Az Ickabognál is meg kellett állapítanom, hogy brutál jó fordítást csinált... Olyannyira, hogy képzeljétek, úgy döntöttem, lehet, hogy meg se veszem angolul a kötetet... Magyarul annyira jó volt megismerni Galombékat, Bazsalyékat és Jamborszky kapitányt, hogy őket már így zárom a szívembe. :) 

"Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Duskáldia nevű piciny ország, ahol évszázadok óta szőke királyok követték egymást a trónon."

Az Ickabog egy régebbi, fiókba került írása Rowlingnak, saját gyerekei ismerték csak. A koronavírus járvány kezdetekor vette elő és kapta össze a szöveget újra, amit részletekben, fejezetenként a neten is olvasni lehetett  a lezárások alatt.

"A duskáldiai közvélekedés szerint egyetlen érdekes és emlékezetes dolog származott csak Lápföldéről: az Ickabog regéje."

Az, hogy olvasni fogom Az Ickabogot, persze nem volt kérdés. Hogy mire számítottam? Nehezen tudnám megmondani, főleg, hogy azért mostanra csurrant-cseppent néhány információ, néhány vélemény róla. Ezek alapján már tudtam, ami azért sejthető is: hogy nem egy egyszerű gyerekmeséről lesz szó, hanem valami komplexebbről, ami a témákat és a történetet illeti. 

Az Ickabog nagyszerű, és egyben ijesztő társadalmi-politikai kórkép-körkép. Kétségtelenül nem a legkisebbeknek való, tele van ugyanis csúfságokkal: kegyetlen gyilkosságok, hazugságok, árulás, zsarolás és egyéb borzalmak tarkítják a sztorit. Mintha Rowling is inkább felnőtteknek szánta volna, csak bebugyolálta, hogy a (nagyobb) gyerekeknek is megfeleljen, legyen némi mesei köntös, tudjátok király, palota, alattvalók, várbörtön és díszes palástok, királyi süteménykészítő és gyémántberakásos kard, na meg a "lény"... A mesei elemek nem hiányoznak Duskáldiából, Pluritániából és Lápföldéről sem, ahol a titokzatos Ickabog köré kezd építkezni a történet. Frédi király szemtől-szembe kerül az Ickaboggal, és állítólag meg is sebesíti a kardjával - bár ezt már neki is csak úgy elmesélik, ő maga szegény inkább úgy emlékszik, elszaladt...-, de az igazságot eleinte a jótékony köd, majd egy kártékony hazugságlavina kezdi befedni. Frédi tanácsadói, Swindler báró és Lebrencs az Ickaboggal való találkozást, és annak szerencsétlen kimenetelét pedig saját szerencséjük és vagyonuk gyarapítására fordítják... 

Swindler annak megfelelően, hogy mire van épp szükség, ontja magából a hazugságokat, rémtörténeteket, vagy épp hősi elbeszéléseket. Az Ickabog nemzeti ellenséggé válik. Kitalált ellenségkép, rettegésben tartott nép, az Ickabog-tagadók tömlöcbe vetése, meggyilkolása, korrupció, manipuláció, ahogy a csövön kifér, Ickabog-adó (beszarás!) az Ickabog rendvédelmi szervek fenntartására és állomásoztatására... 

A piperkőc király-báb egy idő után már azt sem tudja mi folyik az országában, hogy s mint lehetetlenülnek el az emberek, szegényedik el mindenki, és lesz a fényűző és boldog Duskáldiából nyomorgó és sivár ország, miközben Swindler báró szekérszám hordja haza az aranyát... Koholt vádak alapján bárkit kicsinál, megfenyeget, hazaárulással bélyegez meg... 

Zseniális fricska az egész, tükör a világunknak, a társadalmi-politikai rendszerek működésének kendőzetlen bemutatásával, és szerintem baromi jó, hogy ilyet tanít a gyerekeknek, ebben a félig-mesés köntösben, egyszerű, számukra is jól átlátható összefüggésekben.  

Nincs benne semmi sablonos, közhelyes fordulat, és így amellett, hogy okos történetszövést mutat be, még meg is lep lépten-nyomon, és eredetisége mellett izgalmas is. 

A vége talán egy picit visszafordul az igazi mesei világba, mesei végkifejletekhez, de ez szerintem így van rendjén, és találhatunk ebben is rétegeket. 

Azon túl pedig, hogy milyen remek már eleve az alapanyag, fejet kell hajtani a fordítás nagyszerűsége előtt is. Tóth Tamás Boldizsár egyszerűen zseniális munkát végzett megint. A fordítás is szuper úgy eleve, de a műfordítás, a nevek újraalkotása, egyszerűen pazar lett! Adott mindennek egy kis népmesei színezetet, mégsem lett magyarosításában "parasztos", ami elrontotta volna az összképet. Mesei és beszélő nevek születtek, és nekem már mindig ez marad Az Ickabog valódi "nyelve", annyira tökéletes. ♥ 

Gyönyörű a kiadás is, mind a védőborító, mint a fedél nagyon tetszik, és bár eleinte húzódoztam az ötlet miatt, hogy rajzpályázaton beérkezett, valódi gyerekrajzok lesznek az illusztrációk, meg kell hogy mondjam, kellemesen csalódtam. Helyesek a rajzok, harmonikusak a színek, passzoltak a könyvhöz a képek. 

Olvasmányos, fantáziadús, csavaros és nagyon sötét politikai mese pénzről, hatalomról, cselszövésről és ármányról... Nyomokban Ickabogot tartalmaz (tényleg!).

The One - a sorozat

Nemrég két falatban megnéztem a Netflixes The One című sorozatot, ami John Marrs azonos című regénye alapján készült. A könyvet nagyon szerettem: mind a koncepciót, mind a történetszálakat, amiket bemutatott, de már mielőtt nekiálltam volna a sorozatnak, hallottam, hogy nem a könyvbéli történéseket követik benne, szóval úgy is mentem neki, hogy elvonatkoztattam a regénytől, már előre.

Mondjuk nem kellett volna annyira aggódnom, mert nekem annyira tetszett ez az egész alapötlet, hogy DNS matching, és egy titokzatos gén alapján találják meg életed párját/a másik feledet, hogy úgy voltam vele, akárhány féle verzió és történetszál érdekessé tehető ebben az utópiában. A könyv szuper, és tényleg elképesztően jól fűzi egymás után az 5 fő karakter szálait, apró cliffhangereket hagyva minden rész után, belecsempészve a thriller vonalat is, és sok-sok más egyéni drámát. Miben más a sorozat? Gyakorlatilag mindenben, és mégis nem sokban. Teljesen új szereplőket és szálakat kapunk, még a The One tulajdonosa is más nevet, és más személyiséget kapott. Persze a DNS-alapú párkeresésnek jönnek ugyanazok a felmerülő problémái, csak más-más köntösben. Már meglevő párkapcsolatot feldúló kíváncsiságból való match keresés..., homoszexuális kapcsolat, nagy távolság, hazugságok, megcsalás, halál... A thriller-szálat, ami a könyvben az egyik legizgalmasabb rész volt - Christian sorozatgyilkosos szála - sem találhatjuk meg a sorozatban, de azért helyette becsempésztek egy gyilkosságot, amit krimi-szerűen derítenek fel az évad során, de nem a mellékalakokhoz, hanem épphogy a cégvezetőhöz kapcsolódik az ügy, hiszen a folyóból előkerülő hulla egy régi kollégája és barátja volt a nőnek... Mi az igazság és a motivációk a haláleset mögött, és lesz-e bizonyíték vajon? Összeomlik minden, amit Rebecca maga köré épített? 

Aki szerette a könyvet, az se féljen szerintem megnézni, de készüljön fel, hogy nem a könyv történetét fogja kapni, hanem kvázi további másféle történeteket, ugyanabba a környezetbe helyezve. A drámák, amik ezekből a helyzetekből előadódhatnak rendkívül sokfélék, és tulajdonképpen akárhány különféle szituációt fel lehetne belőlük rajzolni. Ezt kezdi az első évad, és ha lesz második, bizonyára az is így folytatja - és ki tudja, talán még a könyvbéli szálak közül is felbukkanhat egy-egy. ;) 

Legjobban talán Mark és Hannah szála érdekelt, de jó volt a rendőrnős is, és izgalmas kérdéseket vetett fel a végén a testvérekkel kapcsolatban. 

Nagyon fura volt, ahogy Rebecca, a cégvezető a korábbi időszakokban teljesen más stílusú nő volt, mint a The One vezetőjeként, a hideg-rideg, nadrágkosztümös, kissé maszkulin megjelenéssel, kontyolt hajával, de örülök, hogy kaptunk rá magyarázatot. 

Rebecca (Hannah Ware)

Nagy színészek nincsenek, de nekem tetszettek az alakítások, és külön öröm volt felfedezni Simone Kirby-t, aki a His Dark Materialsban alakította Dr. Mary Malone-t, és akire ráragasztottam a "szegény ember Susan Sarandonja és Sigourney Weavere egybegyúrva" címkét. :D

Szerintem érdemes megnézni, de ha mégis vacilláltok, akkor inkább a könyv, mint a megfilmesítés. 

Újdonságok

Picit hamarabb jelentkezem be megint az új megjelenésekkel, és egyéb újdonságokkal, bár még egy csomó nem jelent meg az előző adagból sem - viszont előrendelhetőek! -, de azóta is jött pár olyan cím és hír, amire felfigyeltem, és amit figyelmetekbe ajánlok. :)

Forrás.

Könyvek szülésről

A könyvek terhességről zanzaposzthoz hasonlóan egyben írok értékelést a szülés témájában olvasott két kötetről is. Ina May Gaskin és Noll Andrea könyvét összeköti a bábai szemléletmód, de azért mégis nagyon mások stílusban, információtartalomban. Utólag azt mondom, amit eddig egyáltalán olvastam a témában, azt mind kiváltotta volna egyedül Noll Andrea könyve. De azért vele kapcsolatban is vannak kritikai pontjaim.

Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez

Először is, többet vártam ettől a könyvtől, de úgy tűnik ez a sorsom, a spanyol viasz egyikből se fog kicsöpögni...

A természeteshez való visszatérés, szabad, ösztönös döntések, és az anyák rendületlen támogatása szuper, jó irány, és mindenképp követendő, amit csinálnak, filozófiában, illetve van néhány olyan praktikusan követhető, átgondolható tanács is, ami segítheti a vajúdást. Viszont ezek rendkívül kevés oldalban is összefoglalhatóak lettek volna - vagy mondjuk néhány ppt-dián.

Rengeteg ismétlés van, néha tele van tolva statisztikával, amivel önmagukat fényezik - szép eredmények mind, de nem kell egyfolytában az arcunkba tolni, írjanak róla cikket akkor tudományos folyóiratokba, és a szignifikáns eredmények majd beszélnek önmagukért... Plusz a stílus maga is sokszor túlságosan orvos-kórház-beavatkozás és gyógyszerellenes. Értem, hogy amúgy is ez a csapásiránya, de akkor sem mindegy, mit hogy ad elő, hol, hogyan választja a szavakat, mennyire atombiztosan és vehemensen akarja csakis a saját igazát alátámasztani.

Az anekdotikus sztorik hol meggyőzőek, hol pongyolák, és a könyv első fele, ami tele van szüléstörténetekkel, egyrészt redundáns, másrészt nem annyira megerősítő, mint kéne, és szintén csak néhány olyan hasznos infót tartalmaz, amit később is elismétel még párszor - pl. a medence tágassága a helyzetek változtatásakor, váll-elakadás megoldása stb. Nagyon amerikanizált a fogalmazás, zavaróan le van egyszerűsítve, és felesleges dolgokra koncentrál sokszor, ahelyett, hogy csak a lényeget mondaná - mert persze a lényegből nem lesz nagy oldalszám. A bugyuta TLC-s és egyéb tv-showk stílusának leirata néhol a szöveg: "és akkor jött Ina May, betoppant a szobába, megérkezett Karen is, aki nemtomhánypercre lakott tőlünk", blablabla. Ez kit érdekel? 

Néhol nagyon túlzó is volt a spiri vonal, ezekkel a szülés közben lefolytatott kvázi párterápiákkal (big fat lol), és hogy ettől hogy oldódott meg minden, a szüléssel kapcsolatban is, meg a pár életében is... aha. -.-'

Szerkesztésileg jobb lett volna, ha a sima fejezetekkel kezd a könyv, és a szüléstörténetek kerülnek a végére.

Az utolsó fejezetek dögunalmasak, és sikerült pont azoknak elmenni a horror irányba - anyai halálozások, komplikációk, és megint egy rakás statisztika, illetve az amerikai rendszerre épülő ismertetések, amik teljesen irrelevánsak.

Nem lettem tőle holisztikus szemléletű, otthonszülésre vágyó ősanya, de érdemeit és törekvéseit elismerem, és szerintem is jó lenne visszavezetni egy kicsit a természeti népek tudását, a bábák ismereteit az orvoslásba, szülészetbe, de a kórházi környezet adaptálásával, és nem az otthonszüléssel. Ez a szemléletmód, amit Ina May Gaskin is hirdet, és ezek a lehetőségek szerintem terjedőben is vannak egyébként, és mindenképp támogatandó visszahozni a szülésznő, bába, dúla stb szerepét a szülészetbe, illetve az oktatásban is szerepet kaphatnának.

Noll Andrea Nandu: Vajúdástámogatás mindenkinek

Hasznos és hiánypótló könyv a piacon, és kétségtelenül szakszerű is, részletesen tájékoztat és tanít, úgy, hogy közben nem veszik el a szakzsargonban, igyekszik a legtöbb kifejezést magyarul megadni. Jó tippeket adhat apáknak (vagy más kísérőknek) is. Ezek mind az előnyére mondhatók el, ahogy az is, hogy megpróbálja visszaterelni a szülést a normális folyamatok közé, amit nem kell feltétlenül medikalizálni, illetve a medikalizált környezetben is lehet(ne) humanizáltan, másként kezelni.

Ina May Gaskint sokszor emlegeti és idézi. Nos, így egymás után egyértelmű, hogy mi is volt a nagy baj a Gaskin könyvvel: pátyolgató, mesélő nyelve volt, amiben a szakszerű leírás elveszett, túlontúl kevés volt, vagy egyenesen hiányzott... Ehhez képest ez a kötet értelmes ember módjára szól az olvasóhoz, nem butít le, nem amerikanizál semmit, és az általam előzőleg olvasott két szüléses-terhességes könyv minden soránál többet ért így egyben... :)

Ugyanakkor, engem, mint racionális beállítottságú, és tudományos gondolkodású embert nem tudott magával ragadni a holisztikus blabláival, sőt, ez rendkívül taszító benne... Homeopátiás golyók ajánlgatása, energetika, csakrák, intuícióbetörések és egyéb válogatott baromságok, amik csak az általános IQ-t fogják tovább csökkenteni az amúgy se túl jól teljesítő átlagpopulációban... Ha ezeket a részeket az ember ki tudja zárni belőle, az értelmes részt lehet hasznosítani. Fontos lenne egyébként az ilyen otthonszülő ősanyáknak és segítőiknek is realizálni, hogy pont ezekkel a sallangokkal hiteltelenítik el magukat, és válthatnak ki akut szemforgatást az orvosokból, kórházi személyzetből, és nem csoda, ha ennek hatására azok bezárkóznak az olyasmi előtt is, ami kuruzslásmentesen okos, és előremutató. Jó az elakadások kezelésének természetes megoldása, a természetes fájdalomcsillapító módszerek, a türelem hangsúlyozása, a komplikációk kezelése, stb, de ezt mind agyonverik pl. olyan kijelentésekkel, hogy a baba szívcsakra bizsergését hogy érzi meg a segítő, atyaúristen............ -.-'

Ne csodálkozzanak, ha így nem tudnak átvinni dolgokat a medikális gyakorlatba, mert egyetlen ostoba mondat kioltja a többibe vethető bizalmat is. Ha előre akarnak haladni, alkalmazkodjanak, és formálódjanak ők is, és akkor átkerülhet a normális, és értelmes bábai szemléletből a kórházakba is. 

Szerencsére nem annyira domináns azért a vajákolós maszlag, és tényleg ajánlom a könyvet, szuperül magyaráz és bont szakaszokra mindent, sok képpel illusztrál, pl. masszázstechnikákat, és külön függelékben is magyaráz képekkel. Laikusok, és szakemberek számára is hasznos és használható az ismeretanyaga. Úgy kell olvasni szelektálva, hogy amivel nem tudtok ti se azonosulni, azt hagyjátok figyelmen kívül.

Márciusi képriport

Saját képek.

A március elég lassan telt nekem, és az idő lassú érzékelése miatt talán olvashattam volna többet is, írhattam volna többet is, de gyakran nem volt hangulatom a könyvekhez, még akkor se, ha épp aludni sem tudtam. 

Márciusban végül 5 könyvet sikerült befejezni, ezek közül csak egyről nem írtam még, amit egy másikkal együtt fogok értékelni nemsokára. Egyértelműen a hónap, és lehet, hogy az év legrosszabb könyve is - mert őszintén remélem, hogy ennél rosszabb könyvélmény nem jön! - a Dabos-sorozat befejező kötete volt, a Visszaverődések viharában, amiről paprikás poszt született. Jó hosszú ideje nem váltott már ki belőlem könyv ilyet...