Szeretem Ferrante írásait, és bár a legutóbbi olvasmányom tőle - a tavaly olvasott
Tékozló szeretet -, nem az én könyvem volt, akkor is megállapítottam, hogy erőteljes, szép szöveg, igazi Ferrantés írás, mégha nekem nem is tetszett annyira.
Idén a Véletlen találatokat szemeltem ki az életmű folytatására, ami egy, a Guardian számára írt, rövid cikkekből összeállított esszékötet. A tárcák időrendi sorrendben szerepelnek benne 2018. januárjától 2019. januárjáig. Előre meghatározott témákról írta a reflexióit, bár néha szabadon kezelve kissé el is tért a témáktól. Sok erős írás van benne, életbölcsességek, gondolatok halálról, szerelemről, barátságról, félelmekről, művészetről, függőségről, nőkről és a nők érvényesülési lehetőségeiről, és persze több magáról az írásról, az alkotás folyamatáról is. Élvezettel csemegéztem a témáiból, minden érdekelt, még ha nem is tetszett mindegyik egyformán (rövid írásokkal teli gyűjtemények általános átka ugyebár).
Az írások mind azonos hosszúságúak voltak, hiszen - gondolom - ugyanabban az előre meghatározott hasábban jelentek meg az újságban. Rövidségük miatt könnyebben belefogtam akkor is, ha tényleg csak néhány percem volt két elkészült homoksüti szemlélése közben.
Az illusztrációkat a Dániában élő olasz grafikusművész, Andrea Ucini készítette. Kellemes, lágy színösszeállítás jellemzi rajzait, egyszerű, sokszor szinte minimalista ábrázolásmód, ami mögött mégis metaforikus jelentéstartalommal bíró apró részletek sejlenek fel. Mindig van az egyszerűnek hitt képen valami felfedezésre váró, rejtett motívum is. Sokat hozzátettek a kötethez ezek az illusztrációk.
Az is jó volt, hogy ki tudja miért, de az elejétől a Nápolyi regények filmsorozat narrátorának hangján hallottam a fejemben a mondatokat, olvasás közben. :)
Néhány idézet, ami megfogott:
"Végtére is régi önmagunk nem több holmi elmosódott színfoltnál, amelyet mostani énünk támfaláról szemlélünk."
"Sokkal fontosabb, hogy odafigyeljünk a rettegésben tartott emberekre, ugyanis az ő haragjuk a valódi veszélyforrás."
" (...) ha a történetmesélő szerepét önkényesen magunkra osztottuk, nem érdemes a majdani olvasók kegyeit keresnünk, igyekezzünk inkább a lehető legtöbb szűrőtől megszabadulni, hogy a szöveg a lehető legárnyaltabban reflektáljon az emberi létállapotra."
" Abban reménykedünk, hogy a lehető leghosszabb élet jut osztályrészül, amely azonnal befejeződik, amint kiderül, hogy immár semmilyen gyógymód nem szavatolja az elviselhetőségét."
"Ami engem illet, minden nőt rokon léleknek érzek, kit ezért, kit amazért: egyszerre ismerek magamra legkiválóbb és leghitványabb nőtársaimban. Létezik, szegzik nekem a kérdés gyakorta, hogy soha életedben nem találkoztál egyetlen hárpiával sem? Már hogyne találkoztam volna: tele van velük az irodalom meg az élet. De mindent összevetve, mégiscsak az ő oldalukon állok."
"(...)a megváltáshoz vezető úton elsősorban önmagunkkal, nem pedig másokkal szemben kell kíméletlen őszinteséget tanúsítanunk."
"Egy jól összerakott történet akkor körvonalazódik, ha a sztereotípiák gubójából kihámozzuk a való életet, amely - valódiságából és elevenségéből adódóan - ide-oda ficánkol, és nem hagyja tetten érni magát."
Ez utóbbi idézet emlékeztetett Márquez élet- és írásszemléletére is.
Az írásról szóló részek rendkívül sokszínűek. Szó esik az alkotói szabadságtól, adaptációktól kezdve a naplózáson és központozás kérdésein át az álmatlanságig, sztereotípiákig, irodalmi újszerűségig mindenről. Érdekes betekintés volt ez, mintha kicsit oda lehetett volna ülni a sarokba Ferrante dolgozószobájába, láthatatlanul, és megtudni regényeinek titkait.
A próza a szerzőre jellemzően kissé távolságtartó, néha egészen karcos, a formátumból, de Ferrante stílusából egyaránt adódóan kompakt, de közben változatos, friss, frappáns. Érdemes volt elolvasni.
