Két Durrell

Forrás.

Hirtelen felindulásból a várólista csökkentésben szereplő mindkét Gerald Durrell kötetet szinte egyszerre olvastam le a listáról, és bár elég szokatlan helyzet egy szerzőtől két könyvet is olvasni párhuzamosan, egyáltalán nem zavart, mert eleve nagyon másnak éreztem a két írást, nem keveredett össze bennem, mit melyikben is olvastam. Jó volt Gerry bácsi mesélése, és csak úgy ittam mindkét könyvből az infókat.

A lehorgonyzott bárka már emberemlékezet óta ült a polcomon a sorára várva, míg a Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? csak nemég szereztem meg - méghozzá ingyen! - a Durrell-életmű begyűjtő projekt keretében. 

Utóbbi kötet érdekessége volt még, hogy a fiammal együtt olvastuk, aki egy ideje szeretné feltétlenül megtudni könyvtáram összes létező tagjának tartalmát. A Durrelles olvasmányválasztások így részben eme érdeklődésnek is betudhatók, hiszen ezekben azért nem sok olyan dolog van, ami nem való egy 5 évesnek. Az állatokról szóló részeket nagyon szerette, és ugyan nyilvánvalóan volt, amit nem értett meg, a számára is érthető poénoknál, vicces hasonlatoknál hangosan kacagott. :) 

A lehorgonyzott bárka a Jersey állatkert alapításának története, és mint olyan, kissé talán más élményt nyújthat, mint Durrell regényesebb könyvei, útleírásai, expedícióinak izgalmai. Első Durrellnek semmiképp sem ajánlanám egyik most bemutatott könyvét sem, de más-más okból. A lehorgonyzott bárka annak az olvasónak, aki nem ismeri kicsit jobban Durrellt, és az életművet, talán száraznak és néhol önismétlőnek tűnhet, bár meg kell hagyni, üzenetét, és a természet, és az élővilág szeretetét ugyanolyan letörhetetlen lelkesedéssel és vehemenciával adja át ebben is, mint bármely más írásában.

Annyira jó, hogy voltak, és talán vannak is olyan emberek, mint Durrell, akiknek ennyire a szívügyük az állatok sorsa, és az állatfajok védelme. 

A lehorgonyzott bárkából gyakorlatilag mindent megtudhatunk az állatkertekről, és arról, hogy laikusként miben gondolkodunk hibásan a ketrecekről, bezártságról, és mindenről, amit kritikával szoktunk illetni az állatkertek működésével kapcsolatban. Ugyanakkor Durrell megmutatja az érem másik oldalát is, hogy a már elkészült és készülő állatkertek miben tévednek nagyot, főként kialakításuk, tervezésük során. Mert az építész ugye hiába tervezi meg szépen a nagy kifutókat, látványos madárházakat, ha közben igazából kizárólag az azt látogató emberi nézőközönség igényeit és az ő szórakoztatásukat tartja szem előtt, ahelyett, hogy azon állatok jóllétét sorolná előre, amelyek számára az az adott ketrec, kifutó, élettér (!) készül. 

Durrell mesél olyan állatkertekről is, ahol jó, és olyanokról is, ahol borzalmas példákat látott. Szinte megrendítő olvasni egynémely ilyen részt, pl. a gorillát, aki egy teljesen üres, koszos tetőablakos "szobában" volt kénytelen tengetni az életét, és egyetlen "eszköze" egy zsákdarab volt, amit feltett a fejére, majd levette, újra és újra... Egy ilyen okos emberszabású majom, akit így elhanyagoltak, és hagytak unatkozni és talán megőrülni is... :( 

Iszonyú érdekes volt minden, ami az állatkerti élőhelyek kialakításáról leírt Durrell, pl. hogy miért is olyan szükségesek a rácsok - a majmoknak pl. nem lehet elég rácsot betenni, annyira szeretnek rajta mászni, de ha más nincs, akkor igenis legyen rácsos az oldala a ketrecnek, és ez ne a börtönt juttassa eszünkbe, hanem hogy tud hol mászni a majom. Kulcsfontosságú, hogy az állatok ne unatkozzanak. Elmeséli, hogy sajnos sok helyen mennyire egy kalap alá veszik a "kisemlősöket", és ugyanolyan térben tartják mindegyik fajtát, eltérő igényeik ellenére. Sztorizik olyan, expedíciók során befogott állatokról, amelyek átmeneti szállásukat - pl. a kosarak amiben befogták, vagy hajón szállították őket -, annyira megkedvelték, és otthonuknak tartották, már akár pár hét elteltével is, hogy nem is lehetett elszakítani őket onnan, és egy-egy nagyobb kifutón belülre is abban az átmeneti otthonban kerültek be. Voltak olyan állatkák, akik addig használtak egy kivénhedt halászkosárkát, míg darabjaira nem esett két év alatt. Voltak cibetmacskák, amik átmeneti, repülőgépmotor-ládájukat annyira kedvelték, hogy még szaporítani is sikerült őket ebben. 

"Na már most, ami minket illet, a láda új korában éppen megfelelő volt, de ahogy egyre öregebb és öregebb lett, növekvő utálattal néztünk rá, és elhaladtunkban zavartan fordítottuk el a fejünket, mint ahogy az anglikán egyház képviselői haladnak el a birtokukban lévő nyomornegyedek mellett."

"Egyik afrikai cibetmacskánk mindig „megölte” a banánjait (más gyümölcsöt nem, kizárólag a banánt), feltehetően ugyanazzal a módszerrel, amelyet a vadon élő cibetmacskák használnak a zsákmányuk elpusztítására. Először megragadta, és addig rázta a banánt, amíg az az elképzelése szerint „félig öntudatlan” állapotba nem került, majd ismételten rázuhant a vállával, amíg a banán lapos, pépes trutymóként nem kenődött szét a földön. Miután elégedetten nyugtázta, hogy a banán „kimúlt”, jóízűen elfogyasztotta."

Magának az állatkertnek a funkcióiról sincs sok tudomása szerintem az állatkertet látogató nagyközönségnek, és bár sajnos sok állatkert valóban csak "kiállítóterem", a cél nem ez lenne, hanem hogy egy állatkert kutasson is, és hozzájáruljon a fajok védelméhez, tenyészkolóniák létrehozásával, a vadonba való visszatelepítéssel, a vadállatok tanulmányozásával, az információk feljegyzésével és nyilvánosságra hozásával. Durrellék Jersey-n alapított állatkertje és alapítványa gyakorlatilag minden ilyen kritériumnak megfelel, és igazán értékes követendő példa az állatkertek számára. Az út, ami elvezetett a megalapításig rögös volt, és kalandos. Némi szerencse is kellett hozzá, rengeteg hitel, és az anyagi nehézségek áthidalása a kezdeti években, úgy, hogy az ne menjen annak a szemléletmódnak a rovására, amire felesküdtek, és amit el akartak érni, fenn akartak tartani, és át akarttak adni másoknak is.

"Azt mondják: helytelen megfosztani egy állatot a “szabadságától”. Ha legalább valamit tudnának az állat életéről, akkor nem izgatna a dolog, de nem tudnak. Burkoltan az sugallják, azzal, hogy egy állatot ketrecbe zárunk, megfosztjuk őt attól a lehetőségtől, hogy részt vegyen egy Costa Brava-i társasutazáson, elmenjen egy hangversenyre az Albert Hall-ba vagy síelni az Alpokba. E jó szándékú emberek számára az állatok apró, szőrős emberkék […] Holott nem azok, önálló egyedek a saját szemléletmódjukkal, a saját szeretem-nem szeretem dolgaikkal. Ezért fontos, hogy a dolgokat az állatok szemszögéből nézzük és ne a sajátunkból, különösen ha kritizálunk."

"A vadállatok többségének olyan egyhangúan telnek a napjai, amelyhez képest egy átlagos banktisztviselő hétköznapja is az Ezeregyéjszaka kalandjai közé illene."

Az építészeti szempontok, ketreckialakítások, kifutók tervezéséről írottak kifejezetten érdekesek voltak, és rengeteg olyan szempontot adtak gondolkodásra, amikbe soha nem is gondolunk bele. Az mondjuk számomra már ismert dolog volt, hogy nem mindig a nagy, és még nagyobb térben kell gondolkodni az egyes állatok lakhelyeinél, hiszen nem arról van szó, hogy végtelen szabadságot adjunk nekik. A laikus elképzelés szerint megfosztjuk az állatkertbe kerülő állatot a szabadságától, kicsi helyre zárva őt, holott sokszor a vadon élő állat sem hagyja el azt az adott zsebkendőnyi területet, ahol jól érzi magát, és amit territóriumának tart. Példának felhozott egy mókuspárt, akik számára az egész világot három fa jelentette, ezeknél távolabb sehova nem merészkedtek, csak nagy ritkán, ellenségeik elüldözésekor, és ekkor is azt a kicsi territóriumot védték. Az állatok számára tehát nem büntetés a kicsi hely, ha otthonuknak tudják tekinteni, de fontos pl. akár ezeknél a mókusoknál, hogy legyen hely térben felfelé, és lehessen min mászni. A majmoknál pedig, hogy lássanak más majmokat is, és ezzel fenn lehessen tartani érdeklődésüket, ne unatkozzanak, tudjanak "leskelődni" egymás után, ugyanakkor, a ketreceken keresztül ne érjék el egymást, ami sérülésekhez és túl nagy stresszhez vezetne. A Jersey állatkertben erre pl. kezdetben azt találták ki, hogy rombusz alakú, illetve kiszögellésekket rendelkező ketreceket építettek, és nem egy folytonos sorban voltak a majmok. Így látták egymást, tudtak nézelődni, "vetélkedni", kommunikálni, de azért bántani egymást, vagy megharapni, karmolni a másikat nem. 

"Az emberszabású majmok nagyon érdeklődők, és egy előkelő sorházban lakó vénlányhoz hasonlóan égnek a vágytól, hogy megtudják, mi folyik a szomszéd ketrecben."

"Láttam egy tevék számára újonnan tervezett kifutót, ahol az egyetlen dolog, ami megakadályozta az állatokat abban, hogy elvegyüljenek a látogatók között és a tévékre jellemző bájos módon megrúgják vagy megharapják őket, egy félméteres lépcső volt. Biztosítottak, hogy ez elégséges, mert a tevék nem szeretnek lefelé lépni. Már nagyon várom a híreket, hogy vajon a tevék is tudnak e erről, amikor végül is beköltöztették őket az új kifutójukba."

Rengeteg érdekesebbnél érdekesebb történet szerepel a többi fejezetben is  (bár kétségkívül a ketreces a leghosszabb) az elhelyezés gondjain túl a szaporítási, étkeztetési, gyógyítási és gyógyszerelési nehézségekről, de sikerekről is. Jó volt látni néhány képet az említett állatokról, pl. Jambóról és Gambarról. 

Remek olvasmány volt, és bár olvasása elhúzódott, ez nem a könyv hibája. És bármeddig is olvastam, végig nagyon élveztem, és könnyű volt visszahelyezkedni az állatos környezetbe. Kicsit hiányozni is fog hirtelen a tarvarjúk, jamaicai hutiák, cibetmacskák és fehérfülű fácánok gyülekezete. :) 

A Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? című kötet szintén nem első Durrell-élménynek ajánlott, nehogy elriasszon bárkit is hektikusságával, in medias res-eivel, és főleg nagyon cirkalmas, szépirodalmi mondataival, amik úgy emlékszem, ennyire azért nem tengenek túl a többi könyvében. A kissé cikornyás megfogalmazás ellenére persze nagyon is élvezetes utazást tár elénk ebben az epizódban is Gerry bácsi, és elmeséli, hogyan filmeztek egy csapatnyi operatőr és gyártásvezető kíséretében rengeteg különböző területen, éghajlaton, és eltérő mértékű viszontagságok közt mindenféle állatról, a tengeri madaraktól kezdve, a jávorszarvason át a hangyákig. :) A könyv az Amatőr természetbúvár című filmsorozat forgatásának krónikája. A hektikusság és csapongás szinte elkerülhetetlen a sokféleség miatt, és a rövidebb betekintések közt néha kicsit ugrál az egész, ide-oda, annyi mindent szeretne bemutatni és elmesélni. 

Ebben az időszakban Durrellnek már Lee volt a felesége - akit a fiam kitörő örömmel fogadott, azt hitte ugyanis, hogy az előzőleg olvasott Édentől keletre Lee-je jelent meg itt is - khm, irodalmilag agyonképzett lesz ez a gyerek :D -, és ő is része volt a forgatásoknak természetesen. 

Kulisszatitkok, helyzetkomikum és állatok minden mennyiségben. Hamisítatlan szórakoztató ismeretterjesztés, még úgy is, hogy meg kellett állapítanom, ebben a könyvben Durrell magához képest kicsit sótlan valahogy. De ez el ne tántorítson senkit, a férjem meglepődött ezen a kijelentésemen (neki véletlenül épp ez lett az első Durrellje, mert ez volt nálunk a nyaraláson. :D). Ez csak annyit tesz, a többi írása még ennél is szórakoztatóbb szokott lenni. 

Különösen örültem, amikor visszatértek Korfu szigetére, nosztalgikus volt, bár kicsit megütköztem rajta, hogy végső soron úgy döntöttek, betörnek a régi villába, mert a tulaj annyira nem volt együttműködő (pláne nem volt jelen). :O :D

A becsípett sünök, a kádban várakozó teknősök, és a bújkáló tölgyfagubacsok mind emlékezetesek maradnak belőle, miközben lehull a lepel a természetfilmek sok-sok apróbb és nagyobb csalásáról... Meg kéne nézni ezek után még frissen magát a sorozatot is, hiszen most még beugranának a mulatságos jelenetek, hogy  na, ez hogy is volt a valóságban, hogy is oldották meg a filmezést, néha import-állatokkal, máskor összegyűjtött avarral, amit kiszárítva szórtak le utána a fákról. :D 

"Jonathan szerint az erdő úgy viselkedett, mint egy színes levelekbe öltözött, rosszindulatú, dacos nőszemély. Ami a leveleket illeti, hát ezektől csaknem gutaütést kapott Az őszi erdőt akartuk filmre venni, de Jonathant nem elégítette ki, hogy a talajt mérhetetlen mennyiségű lehullott levél borítja és ugyanekkora mennyiség várja a kedvező pillanatot az ágakon, hogy lehulljon. Olyan képet akart, amelyben a levelek éppen hullanak. És az erdő újfent bebizonyította, milyen őrületesen szeszélyes. Hegynyi levélhalmokat produkált Jonathannak, s a fákon csillogó zöld, rozsdabarna és gesztenyeszínű levelek lebegő hadait, de nem engedte nekik, hogy lehulljanak – legalábbis akkor nem, amikor a kamera látja. Mikor ugyanis elpakoltuk a kamerákat, a levelek hatalmas áradatban kezdtek el hullani, de mire a kamerák újra előkerültek, a levelek újra biztonságosan kapaszkodtak az ágakhoz. Kezdtünk aggódni Jonathan épelméjűségéért, s egyszerre elérkezett az a nap, amikor azt hittük, nem kerülheti el a gondnokság alá helyezést."

Avagy szegény természetfilmezőt még az ág is húzza, főleg Jonathant. :D
Youtube-on megnézhető a filmsorozat, csak elég rossz minőségben. 

"A kaland veszélyességét még csak növelte, hogy sem Paula, sem Alastair vagy Jonathan nem voltak természetbarátok. Amint az igen hamar kiderült, a körülöttünk lévő természeti világról birtokolt ismereteiket egy tojástartóban el lehetett volna helyezni úgy, hogy jutott volna elég hely a tojásnak is. Nagy nehézségek árán és alapos megfontolást követően képesek voltak megkülönböztetni az egeret a zsiráftól, a rákot a cápától, a békát az óriáskígyótól és a lepkét a sastól, de ez pokolian nehéz feladatot jelentett számunkra."

Mindkét, itt bemutatott kötetet összegezve pedig azt tudom mondani még mindig, na, ez a szórakoztató ismeretterjesztés, nem Wohlleben, aki a kanyarban sincs Gerald Durrellhez mérve. 

A Marie Aubert-mélyrepülés

Hűha. Elszoktam mostanában az ehhez hasonló koppanásoktól, amikor tudniillik találsz egy igazán ütős könyvet, és persze rögtön rárepülsz a szerzőre, megveszel tőle több mást is, és aztán azok... nos, a kanyarban sincsenek az első élményhez képest. Pedig előfordult ez már többször, hiszen vannak szerzők, akiktől olvastam valami jót, aztán olvastam valami borzalmasan rosszat is. Sőt, vannak szerzők, akiknél a csalódások ellenére is próbálkozom, mert nagyon vegyesek az eredmények, közéjük tartozik pl. Neil Gaiman és Alice Hoffmann is, akiktől kaptam már kedvenc-élményt és orbitális csalódást egyaránt. De az egyik ultimate kedvenc szerzőm, Karen Marie Moning is okozott már csalódást. Na de jó messziről indítottam. Marie Auberttel 2023-ban ismerkedtem meg. Felnőtt emberek című rövidke, de annál erőteljesebb könyve pedig azonnal meggyőzött, hogy most aztán találtam magamnak egy újabb kedves/kedvenc szerzőt, ide nekem az összes többi könyvét. Nem sokkal később meg is vettem a majd alább kritizált két könyvét is. 

Idén felkerült mindkét Aubert a várólista csökkentő listámra, és most egymás után sikerült is elolvasnom őket. Egyelőre nincs több, magyarul kiadott könyve (és talán eredetiben sem, nem néztem utána), de azt hiszem, ha mégis kiadnak valamit tőle, én nem nevezek be rá, csalódtam. 

Igazából nem ilyen vagyok

Az a kérdés villódzott a fejemben az olvasás után, hogy "kérem szépen, ez mi volt?". A Felnőtt emberek után talán nekem voltak túl magasan az elvárásaim? Nem erre az érdektelen unalomra számítottam, amit a könyvtől kaptam.

Egy család hétvégéjét követjük végig, akik a nagylány, Linnea konfirmációjára készülnek. Az apa megcsalja a feleséget, és képzeleg a jövendő jobb életéről a fiatal Kaiával, a leszbikus húg, aki rengeteget fogyott, ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát sovány testében is, Linnea egy igazából sosemvolt barátságot sirat, a nagyapa meg… hát nem tudom, az ő szálának egyáltalán mi értelme volt? Akkor már ezerszer inkább Ellen, a feleség gondolataiba néztem volna bele, sokkal izgalmasabb szemszög lett volna. Fogalmam sincs, vajon ő hogy élte meg az életüket. 

Nem tudott megszólítani. Nem volt benne semmi pláne, a végén is egyszerűen csak vége van a hétvégének, mindenki megy tovább. A mellékszereplőknek nem volt semmilyen szerepe, de gyakorlatilag tulajdonságok sem jutottak nekik. A főszereplők pedig szánandók, de ugyanakkor érdektelenek. A stílus nem rossz, de iszonyú gyenge ez a történet és az az érzés motoszkált bennem közben, hogy Aubert nagyon intellektuálisan nekiállt elénk tárni valamit, ami mögött nincs is tartalom, csak úgy oda van vetve, és majd érezd úgy, hogy ez igazából milyen mély...

Ha történne valami

Rögtön kézbe vettem a novellás kötetet is, úgy döntöttem, akkor legyen gyorsan elbírálva mindkettő, és egyúttal húzzuk is le a listáról, ne pislogjon rám a polcról többet. Gondoltam majd talán a novellák kompenzálnak az Igazából nem ilyen vagyok okozta csalódásért, de csalatkoznom kellett. 

Bár a stílus nem rossz most sem, és a könyv gördülékeny, könnyen, gyorsan olvasható, azért igazából nem lettünk nagy barátok. Sok, rossz szájízt hagyó, megcsalásokról, válásokról, szégyenről szóló novella, pillanatképek mindenféle nyomorúságos élethelyzetről, mindegyik kissé kurtán-furcsa.

Az utolsó novella lendítette fel kicsit, az volt a legjobb, de nyomasztó volt az is, és nem igazán voltak feloldások. Nem is kell mindig, de így még jobban ráül az emberre a rossz közérzet, a fellegek, amiket hordoztak ezek a történetek. Az egész valahogy elképesztően lehangoló volt, és olyan... semmilyen. Pedig vannak olyan témák ahol felvethetett volna jobb kérdéseket, vagy adhatott volna valami ütős befejezést, fordulatot, lezárást, de lógva marad minden. 

Nagyon örülök, hogy nem a piros és a sárga könyvei kerültek először a kezembe Aubert-nek, mert ott hamar vége lett volna az ismerkedésnek. Ezek a kötetek sajnos nekem nem adtak semmit. Ha olvastok tőle, én csakis a Felnőtt embereket ajánlom.

Benjamin Stevenson: Everyone in This Bank Is a Thief

Nem vártam egy percet sem a folytatással, a karácsonyos epizód után rögtön belevágtam az Everyone in This Bank Is a Thief-be. Hiába fogadkoztam viszont, hogy jegyzetelni fogok, és megpróbálom az elejtett dolgokból kikövetkeztetni az eseményeket, természetesen ez megint elmaradt. És ugyan nem tudtam felgöngyölíteni a bűnügyet most sem, ettől függetlenül nagyon élveztem ezt a Cunninghames bankrablást. :) 

Bonyolult, csavaros, és a szereplők rejtegetnivalói és kisebb-nagyobb hazugságai miatt szinte kibogozhatatlanul szövevényes a bűntény, amelyet Ernest egy széfbe szorulva próbál leírni és megfejteni. Ez ugyanis a kiindulóállapot. Ernest a széfbe zárva, a levegője pedig fogytán. Szinte semmi nincs nála, csak haszontalannak tűnő dolgok: egy kémiakönyv, egy erős mágnes... mi lesz ebből?

“Given I’m dying, and have just the one pen, let’s motor through the pleasantries.”

A történet persze igazából ott kezdődik, hogy Ernest és Juliette besétálnak a bankba, hogy hitelt vegyenek fel egy detektív ügynökséghez... És nyilván a detektívünknek, ha bemegy egy bankba, azonnal bele kell keverednie egy bankrablásba, és ha már ott van, nos kipróbálja magát több szerepben is. :)

Túszejtés, egy korábban eltűnt szereplő, zárt térben játszódó krimi, véges számú gyanúsított, fura kapcsolódási pontok, némasági fogadalmat tett pap, aki iPadre írkálva kommunikál, és persze hamarosan egy újabb hulla... Szó szerint volt itt minden, mint a búcsúban. 

Ezúttal nem volt gondom a szereplők megjegyzésével, és megkülönböztetésével, de így sem volt esélyem összerakni a dolgokat, nem vagyok ehhez elég agyafúrt. De a nagyjelenetig vezető út és főleg a nagyjelenet nagyon tetszett!

“Solving murders is just a series of people lying to you in succession: the detective part is figuring out which lies are worth killing for. It's an endless pinball of deceit.”

A magyar kiadás.

Bár, ahogy írtam, a jegyzetelés megint kimaradt, azért megpróbáltam megjegyezni pár dolgot clue-ként, főleg az elejtett, félbehagyott mondatokat, apró hülyeségeket, amiknek nem volt hirtelen értelme, dehát hiába, akkor is csak egy kis semmire se jó lista maradt ez a fejemben: az esernyő, az aposztróf, a mágnes, a suttogás, a csökkenő méretű aranyrög, az elszámolt apró...

SPOILER! Egyedül arra jöttem rá viszonylag hamar, hogy Cordelia minden bizonnyal nem is beteg, de, hogy ennek is a célja, értelme, és a többiekkel való potenciális összefüggése mi lehet, azt nem tudtam volna kitalálni. A pisztáciák és a spontán öngyulladás kissé sok volt, még ha végülis kaptunk is egy elméleti magyarázatot rájuk. Az megint különösen tetszett, hogy a szemantika, nyelvi dolgok most is számítottak, és hogy ezúttal egy aposztrófnak is milyen jelentősége volt. :) SPOILER VÉGE! 

Nagy kedvencem volt a madár, Ditto, de arre se jöttem volna rá az életben, hogy miért azt ismételgette, amit. :D Annyi különféle téma és múltbéli történés keveredett abszurd módon ebben a részben... 

További kiadások. Mind szuper ötletes és szép.

“Everyone steals, whether it's product or effort, money or time. There's more you can steal from a man than just his wallet. Air, for example.”

Csavaros, humoros, kissé túltekert, de így volt jó. Minden volt ez, csak nem klasszikus bankrablás és túszdráma. És valóban mindenki tolvaj volt - tíz kicsi rablás, és azok hihetetlen története. ;) 

Remélem a következő sztori valami olyasmi lesz, hogy Everyone at This Wedding Is a...  (Liar? Cheat?)

Szeptemberi zárás 2026

Forrás.

Még mielőtt elszáll az október, kicsit összerántom a szeptembert, most elég nyúlfarknyi lesz. :) Szeptemberben 28 könyvet fejeztem be; szokás szerint ennek java része mesekönyv volt, de azért ezúttal is belefért 3 regény is.

A regények közül kettő a várólista csökkentősök közül került ki. Mindegyik könyv tetszett, az Everyone This Christmas Has a Secretről és a Nyolc nyomozóról már írtam posztot is, és előbbinek azóta októberben már a következő epizódját is befejeztem. A harmadik könyv egy Durrell volt, a Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? - még adós vagyok a bejegyzéssel. Összességében krimiket és állatos könyveket sikerült olvasni ebben az időszakban, ami átívelt októberre is. 

A meseolvasások közt ezúttal nem voltak olyan kiemelkedőek, de azért megemlítem, hogy tovább ismerkedtünk a Kuflikkal, és megismertük a Garázs bagázs sztorikat is. A könyvtárnak hála néhány olyan könyvet is el tudtunk olvasni, ami nekem régóta az érdeklős listámon volt. Vegyesebb élmények voltak. Talán a Hogyan alszanak az állatok? és a Raptormese volt ezek közül a legjobb. 

Szeptemberben úgy alakult, hogy nem vásároltam egy könyvet sem. Eladni sem sikerült semmit, de néhány könyv árulását megint annyira meguntam, hogy végülis ebben a hónapban hármat leselejteztem, és Cseritis dobozba pakoltam be. Szóval azért három mínusz. :) 

A blogra 5 bejegyzés került ki, köztük végre az Édentől keletre poszt is, ami az év, sőt az életem egyik könyve is lett. ♥ Egy extra posztot is kitettem csak idézetekkel belőle. Annyira örülök, hogy jutott időm ezeket megírni. 

Lassan össze lehet gondolni már az év végi, vagy csak év végéig megvalósítani vágyott terveket is. :) Nekem ezek közé tartozik a vcs-kihívás teljesítése (2 könyvet kell még befejezni hozzá), és persze már tervezgetem lassan a jövő évi kupacot is - attól függően mik maradnak meg a mostani listából is. Ezen kívül pedig szeretnék még az idénre tervezett könyvekből is minél többet elolvasni, és esetleg egy-egy teljesen random, spontán választást is beiktatni. 

A többiek szeptembere: 

Anett, Dóri, Bea, 

Édentől keletre extra - idézetes poszt

Forrás. 

Ahogy a könyvről írt bejegyzésben már említettem, külön hozok egy idézetekkel teli posztot. Az Édentől keletre számtalan olyan sort, bekezdést, sőt egész oldalakat adott, amelyeket szívem szerint mind beleírtam volna az ajánlómba, de mivel igencsak terjedelmes lett volna, és nem is mindenki számára érdekes, így inkább egy amolyan magamtól-magamnak poszt keretein belül jegyzetelem most ide a nekem legjobban tetsző, számomra legemlékezetesebb idézeteket.

Íme: 

"Az időköz furcsa és ellentmondásokkal teljes jelenség az emberi lélek számára. Ésszerű volna feltételezni, hogy az egy helyben topogás ideje, vagyis az eseménytelen idő végtelennek rémlik. Így kellene lennie, de nincs így. Az unalmas, eseménytelen időnek egyáltalán nincs is tartama. Az érdekes dolgokkal telehintett idő, a tragédiáktól jajongó, örömöktől ujjongó idő – ez az a korszak, amely később hosszúnak tűnik fel az ember emlékezetében. Így is kell lennie. Az eseménytelenségben nincsenek oszlopok, amelyekre ki lehetne feszíteni az időtartamot. A semmitől a semmiig egyáltalán nincs idő."

"Ön azt látja, ami van, míg a legtöbb ember azt látja, aminek a látására felkészült."

"A jó szolga tökéletes biztonságot élvez, nem a gazdája jósága miatt, inkább azért, mert az emberek hanyagok, és rabjai a megszokásnak. A legtöbb embernek semmi kedve ételek fűszerezésével bíbelődni vagy saját harisnyáit reggelre kikészíteni. Inkább megtartja a rossz szolgát is, mint hogy változtasson. De a jó szolga, márpedig én kitűnő szolga vagyok, teljesen kezében tarthatja és irányíthatja gazdáját, megmondhatja neki, mit gondoljon, hogyan cselekedjék, kit vegyen feleségül, mikor váljon el tőle, fegyelmezésül rémületbe ejtheti, vagy boldogságban részesítheti, még azt is elérheti, hogy gazdája megemlékezzék róla végrendeletében. "

"Gyomra felső részén fájdalmat érzett, valami aggodalmat vagy beteges gondolatot. A Weltschmerz volt ez: a világfájdalom, amely mérges gázként száll fel a lélekből, és kétségbeesett érzéssel önti el egész lényünket. Az ember ilyenkor töri a fejét, mitől fél, milyen rontás fenyegeti, de nem tud rájönni."

"A gazdagság és tétlenség az ördög legjobb eszköze, te pedig nem tartozol a legkeményebb ellenállók közé."

"Mint ahogy egy boltban vagy egy farmon az alkalmazottak a gazda képmását viselik, egy bordélyházban is a lányok pontosan olyanok, mint a madám, részint mert ő veszi fel őket, részint, mert a jó madám rányomja egyénisége bélyegét az egész házra."

"Emberi dolgokban – különösen, ha kényes és veszélyes dologról van szó – a sietés erősen csökkenti a sikeres elintézés esélyeit. Az emberek gyakran megbotlanak csak azért, mert rohannak, kapkodnak. Aki kellőképpen lát neki egy nehéz és bonyolult feladatnak, előbb alaposan vegye szemügyre az elérendő célt – azután, ha egyszer már meggyőződött arról, hogy ez a cél kívánatos, legokosabb, ha teljesen megfeledkezik róla, és minden figyelmét pusztán az eszközökre összpontosítja. Ha ezt a módszert követi, az aggodalmaskodás vagy a félelem vagy a sietség nem ösztökélheti hibás lépésekre. Nagyon kevés ember tudja megtanulni."

"Az amerikai Standard Biblia megparancsolja az embereknek, hogy győzedelmeskedjenek a bűn fölött, és ezen az alapon a bűnt egyszerűen tudatlanságnak lehet nevezni. Jakab király Bibliája megígéri, hogy „uralkodni fogsz” a bűnön, ami annyit jelent, hogy az emberek bizonyára győzedelmeskednek majd a bűn fölött. De a héber szöveg a timsel szót használja, ami annyit jelent: „lehet”, vagyis választást enged az embernek. Talán ez a legfontosabb szó az egész világon. Arra utal, hogy nyitva áll az út. A felelősséget visszahárítja az emberre. Mert, ha igaz, hogy lehetőséged van megtenni valamit, akkor arra is lehetőséged van, hogy ne tedd meg."

"Márpedig sok millió ember tartozik különféle egyházakhoz és szektákhoz, aki parancsnak érzi az „uralkodjál” igét, és minden igyekezete arra irányul, hogy engedelmeskedjék. Viszont vannak milliók, akik predesztinációnak érzik az „uralkodni fogsz” igét, és így mindegy, mit tesznek, mit sem változtat azon, aminek be kell következnie. Ám mit jelent az, hogy „megvan a lehetőséged”? Ez teszi az embert igazán naggyá, ez ruházza fel az istenek méreteivel, mert minden gyengeségében és mocskában, még a testvérgyilkosságban is rendelkezésére áll a nagy lehetőség, a választás lehetősége. Megválaszthatja útját, átküzdheti magát az akadályokon, és győzhet!

Lee hangja most szárnyalt, valóságos diadalének volt."

"De gondolja csak el, milyen dicsőséges a választás! Ez emeli az embert emberré."

"De ez itt, ez már lépcső, amelyen fel lehet kúszni a csillagokhoz. – Lee szeme ragyogott. – Ezt sohasem lehet elveszíteni. Kihúzza a talajt a gyengeség, a gyávaság, a tunyaság alól."

"– Magam sem értem – felelte Lee. – De délután elszívom a két pipámat, se többet, se kevesebbet, miként öregapáim. És érzem, hogy ember vagyok. Érzem, hogy egy ember nagyon fontos valami, talán még egy csillagnál is fontosabb. Ez nem teológia. Semmi hajlamom az istenkedéshez. De új szeretet lobog bennem egy csillogó, pompás szerszám iránt, amit emberi léleknek neveznek. Bűbájosan szép és egyedüli a maga nemében, nincs párja az egész világegyetemben. Mindig újra meg újra támadják, de sohasem tudják elpusztítani, mert „megvan a lehetőséged”."

"– Igen, Lee. Legyőzheted a bűnt, megvan rá a lehetőséged. Ez az. Nem hiszem, hogy minden ember elpusztul. Meg tudok nevezni önnek egy tucatot is, aki nem halt meg, és általuk él az egész világ. Ami a csatákra igaz, a szellemre is érvényes: csak a győztesek emléke marad fenn. Majdnem minden ember elpusztul, természetesen, de van néhány, aki tűzoszlopként vezeti a rémült emberiséget a sötétségen keresztül. “Megvan rá a lehetőséged! Megvan rá a lehetőséged!” Micsoda dicsőség! Igaz, hogy gyengék vagyunk és betegek és veszekedősek, de ha csak ez volna minden, amit valaha is fel tudtunk mutatni, már évezredekkel ezelőtt eltűntünk volna a föld színéről. Néhány megkövesedett állcsont maradéka, néhány eltört fog a mészkőrétegben, ez volna az ember földi létezésének egyetlen fennmaradt nyoma. De a választás, Lee, nagy dolog, a győzelmet is választhatjuk! Ezt eddig sohasem értettem, sohasem fogadtam el."

"- Én nem felejtettelek el - mondta Adam -, de azt hiszem, most már nem lesz akadálya.

- Hogy érted ezt?

- Hát csak úgy, hogy most látlak - felelte Adam derűs nevetéssel. - Tudod azt hiszem, Samuel mondta, hogy tulajdonképpen sohasem láttam eddig. Most már elfelejthetem."

" - Egy évvel ezelőtt Sam Hamiltonhoz rohantam volna, hogy erről beszéljek.

- Ki tudja, talán mindketten örököltünk belőle egy keveset - mondta Lee. - Talán ez az, amit halhatatlanságnak neveznek."

"A fiúk a vacsoraasztalnál vették észre először a változást, ami apjukban végbement. Eddig csak úgy ismerték, mint valakit, aki jelen van - füle hall, de nem figyel, szeme lát, de nem vesz észre semmit. Köd-ember volt csupán, köd-apa."

"Tudta, hogy megint rászorul Lee segítségére - ha másra nem, legalább arra a segítségre, amit problémáink meghallgatója nyújt, amikor hallgatásával elősegíti gondolataink tisztázását."

Forrás.

"- Azt hiszem, maga túl nagy jelentőséget tulajdonít a gyerekek ügyeinek. Valószínűleg az egész nem jelent semmit.– De igen, jelent valamit – felelte Lee, majd megkérdezte: – Ön talán azt hiszi, Mr. Trask, hogy az ember gondolatai hirtelen válnak jelentőssé egy bizonyos korban? Vajon az ön érzései erősebbek és gondolatai világosabbak-e most, mint tízéves korában? Lényegében jobban, elevenebbül lát, hall és ízlel most, mint akkor?

– Lehet, hogy igaza van – mondta Adam.

– Én úgy látom – folytatta Lee –, életünk nagy tévedései közé tartozik, hogy az ember az időtől egyebet is kaphat, mint öregítő éveket és bánatot.

– És emlékeket.

– Igen, emlékeket is. Enélkül az idő fegyvertelenül állna vélünk szemben."

"– Maga kezd szemtelen lenni, amióta elhatározta, hogy elmegy! – kiáltotta.- Hányszor mondjam, hogy még nem határoztam el, mit csinálok azzal a pénzzel! Lee nagyot sóhajtott. Mindkét kezét térdének feszítve felegyenesítette vézna testét. Fáradtan a bejárati ajtóhoz lépett, és kinyitotta. Egyszer még visszafordult, és Adamre mosolygott.

– Lószart! – mondta kedvesen, aztán kiment, és becsukta az ajtót maga mögött."

"Könnyű dolog logikus és erkölcsös okot találni arra, hogy ne tegyük meg azt, amit nincs kedvünk megtenni."

"– Tudod, mi taszigál téged? A saját önfejűséged. Olyan csökönyös vagy, mint egy öszvér, még annál is csökönyösebb.– Valakinek meg kell tennie – mondta Samuel sötéten. – Mert különben sohase mutatnánk fügét a sorsnak, és az emberiség még ma is a fák ágain lógna."

"Egy gyermek megkérdezheti: „Miről is szól a világ története?” Egy felnőtt férfi vagy nő meg kíváncsiskodhatik: „Merre vezet a világ útja? Hogyan fog végződni, és amíg mi is részt veszünk benne, miről van itt szó tulajdonképpen?”

Forrás.

"Azt hiszem, egy mese van a világon – csak egyetlenegy –, amely valamennyiünket izgat és foglalkoztat, rémülettel és lelkesedéssel tölt el úgy, hogy a gondolat és ámulat fényes borítékú, folytatásos regényében élünk szakadatlanul. Az emberek mind egy hálóba esnek, a jó és a rossz egymásba kuszálódó szövedékében vergődnek – egész életükkel, gondolataikkal, vágyaikkal és törekvéseikkel, kapzsiságukkal és kegyetlenségükkel, nemességükkel és nagylelkűségükkel egyetemben. Az erény és a bűn első öntudatunk láncfonala és vetüléke. És ebből készül az a szövet is, amelyben lelkünk utolsó rezdülése végbemegy, minden változás ellenére, amit a földre, a folyókra, a hegyekre, a gazdálkodásra és viselkedésünk módjára erőltetünk. Nincs más történet, csak ez. Az ember, ha már ott tart, hogy lerázza magáról élete porát és pernyéjét, végül csak egyetlen kemény, világos kérdést vet fel: „Jó volt-e az egész, vagy rossz? Helyesen cselekedtem-e, vagy helytelenül?” "

"Ebben a nagy bizonytalanságban bizonyos vagyok abban, hogy gyarlóságuk felszíni rétege alatt az emberek jók akarnak lenni, és azt akarják, hogy szeressék őket. Valójában legtöbb bűnük nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy rövidebb úton jussanak szeretethez. Amikor az ember a halál küszöbére ér – akármilyen képességekkel, lángelmével, befolyással rendelkezett is –, ha halálos ágyán nem veszi körül szeretet, akkor élete merő kudarc volt, és halála hideg borzalom. Én úgy gondolom, ha nekem vagy neked választanunk kellene a gondolat vagy a cselekvés két útja között, a halálunkra kellene gondolnunk, és igyekeznünk kellene úgy élni, hogy halálunknak ne örüljön a világ.

Csak egy történetünk van. Minden regény és költemény alapja ez a bennünk zajló örök küzdelem a jó és a rossz között. És én úgy érzem, hogy a rosszat mindig újra meg újra kell nemzeni, míg a jóság, az erény halhatatlan. A bűnnek mindig új, friss, fiatal arca van, míg az erény olyan tiszteletre méltó, mint semmi más ezen a világon."

"Az emberi elme egyik diadala, hogy képes biztosan tudni valamit anélkül, hogy elhiggye."

"A nyár vége felé Lee nagy bevásárlókosarat cipelt végig az utcán, úgy jött be a házba. Lee, amióta Salinasban lakott, egyre jobban utánozta öltözködésében a konzervatívabb amerikaiakat. Többnyire fekete posztóruhában ment el hazulról, fehér inget viselt és magas keménygallért. Kedvelte a zsinórszerű, keskeny fekete nyakkendőt – azt a fajtát, amelyről a déli államok szenátorait lehetett valaha felismerni. Kalapja is fekete volt, alacsony és kerek, karimája egyenes – tetejét nem gyűrte be, mintha még mindig kontyot rejtegetne alatta. Kifogástalan volt.

Egyszer Adam valami megjegyzést tett Lee finom eleganciájára. Lee vigyorogva felelte:

– Nem tehetek egyebet. Csak egy nagyon gazdag ember engedheti meg magának, hogy olyan rosszul öltözködjék, mint ön. Aki szegény, kénytelen jól öltözködni."

AI-generált kép.

" – Az okát kérdezte, Lee... a maga új fordítása volt az oka, a többszavas fordítás: „Megvan rá a lehetőséged.” Ez az, ami torkon ragadott és megrázott. És amikor a szédület elmúlt, új, ragyogó ösvény nyílt meg előttem. És úgy láttam, hogy az életem, amely már vége felé jár, csodálatos befejezéshez érkezik. És az életem muzsikája új, végső melódiával gazdagodott, amely olyan, mint a madárdal az éjszakában."

" – Értem. A felelősségtől fél, vagy attól, hogy szemrehányásban lesz része?

– Nem szeretek szemrehányást kapni.

– A felelősség néha még annál is rosszabb. Nem fér össze a kellemes önteltséggel.

– Eszembe jut az idő, amikor magával és Sam Hamiltonnal hosszadalmasan vitatkoztunk egy szó értelmezésén – mondta Adam. – Mi is volt az a szó?

– Értem már. A szó ez volt: timsel.

– Igen, timsel. És maga azt mondta...

– Azt mondtam, ez a szó magában foglalja az emberi nagyság lehetőségét, ha élni akarunk vele.

– Úgy emlékszem, Sam Hamilton örömét lelte benne.

– Igen, mert szabaddá tette – mondta Lee. – Feljogosította arra, hogy embernek tekintse magát... minden más embertől külön.

– Akkor ez magányossággal jár.

– Minden, ami nagy és értékes, magányossággal jár.

– Mi is volt az a szó?

– Timsel, vagyis: rajtad áll."

" – Lehet, hogy a tudomány lett óriási – mondta Lee –, de az is lehet, hogy az ember vált törpévé. Talán, miközben letérdel az atomokhoz, az ember lelke is atomnyivá törpül. A specialista talán gyáva csupán, aki nem mer kitekinteni szűk kalitkájából. És gondolják csak meg, mit mulaszt el minden specialista... korlátain túl az egész világot!"

"Ujjain visszapergette a lapokat, egészen a könyv előzéklapjáig, amelyen ez a vastag ácsceruzával írt név volt olvasható: „Sam’l Hamilton”.

Leet valami jó érzés fogta el hirtelen. Szerette volna tudni, vajon Sam Hamilton valaha is észrevette-e a könyv eltűnését, vagy tudta-e, ki lopta el. Akkor úgy képzelte Lee, hogy el kell lopnia, ez az egyetlen tiszta és egyszerű módja annak, hogy hozzájusson. És még ma is jóleső érzéssel gondolt rá. Ujjai gyengéden cirógatták a sima bőrkötést, amikor a könyvet újra eltette, visszacsúsztatta a kenyeresláda alá.

– Persze hogy tudta, ki lopta el – mondta magában. – Hol van még egy ember, aki Marcus Aureliust lopna?"

Forrás.

"-Vigyen el az ördög! – kiáltott rá Lee ingerülten. – Valahányszor valaki megnyugtatásra vágyik, megkéri a barátját, gondolja éppen azt, amit ő kíván... amiről szeretné, ha igaz lenne! Ez éppen olyan, mint amikor megkérdezik a pincért, mi van ma jó a konyhán. Hát honnan a fenéből tudjam?"

" Eszébe jutott Sam Hamilton, aki nagyon sok ajtón kopogott. Senkinek sem lehetett több ötlete és terve, mint neki, de azért senki sem adott volna neki egy lyukas garast sem. De természetesen gazdagabb volt mindenkinél, többet nem is kaphatott volna osztályrészül. Úgy látszik, a szegények lelki kincsekben részesülnek, az érdeklődés és öröm Krőzusai ők. Hogy kereken kimondjam – a gazdagok bandája szánalmas csürhe. Csakugyan igaz ez? – tűnődött Lee. Viselkedésük gyakran ezt igazolja."

"Lee erre kibökte:

– Azt kívánom: bárcsak a lányom volna!

Szinte maga is megbotránkozott saját szavain. A tűzhelyhez lépett, eloltotta a gázt a teáskanna alatt, majd újra meggyújtotta.

– Én is szeretném, ha maga volna az apám – mondta Abra lágyan.

Lee gyorsan ránézett, aztán elfordította tekintetét.

– Ezt komolyan mondja?

– Nagyon komolyan.

– És miért?

– Mert szeretem magát, Lee."

Az angol idézeteket böngészve és olvasva nem kérdés, hogy el kell olvasnom eredetiben is. ♥

Forrás.

John Steinbeck: Édentől keletre

És igen, igen, és igen! Elolvastam Steinbeck csodás és méltán híres regényét, és örömmel jelenthetem be, hogy új kedvencet avattam!

Magam sem hittem volna, hogy ilyen jól járok idén a szépirodalmi választásaimmal, amiket várólista csökkentésbe is betettem, hogy tényleg elolvassam őket végre, de mind a Száz év magány, mind az Édentől keletre tökéletes választásnak bizonyultak. ♥ Nem is tudom, melyiket szeressem jobban?!

Az Édentől keletre olvasmányos, szövevényes életmese a kaliforniai Salinas-völgyből, igazi nagyregény. Rengeteg parttalannak tűnő párbeszéd, apróbb események láncolata, és mégis minden sora előrébb vitte a könyvbéli sorsokat. Lehetetlen röviden elmesélni, ugyanakkor egyetlen szóban összegezhető; azzal a héber szóval, amit, úgy hiszem, senki sem fog elfelejteni a könyv elolvasása után: timsel.

De ugorjunk egy picit vissza az elejére. Messziről indul minden, és eleinte nem is lehet tudni, vajon a különböző családok, szereplők szálai hogyan is érhetnek majd össze. Olvasunk a testvérekről: Charlesról és Adamről, aztán a nagy Hamilton családról, majd Cathyről, és a vele történtekről, és megismerjük Lee-t. Aztán egyszercsak összeér minden, és még akkor is csak megy előre, és hömpölyög, és fogalmunk sem lehet, mi fog történni, mi kerekedik ki belőle, hogyan alakul a következő generációk élete. Nagyon élveztem ezt az utazást. Jólesett elmerülni a dialógusokban, figyelni a hangulati változásokat, a kapcsolati dinamika árnyalódását az egyes szereplők közt. A nagyobb események látszólag sokszor hiányoztak, mégis folyamatosan történik valami. Aztán pedig időről-időre, a sarokpontoknál, komolyabb változások is zajlanak, és összességében egészen elképesztő ívet ír le a regény. 

"Adam tűnődve nézett agyának rejtekéből – szeme hosszú alagútján keresztül – az emberekre, akik világát benépesítették;"

A fiam ragaszkodott hozzá, hogy olvassak fel belőle neki is esténként. Persze úton-útfélen bőőőven cenzúráztam közben, amit olvasok (és még ez sem csorbított az én élményemen!). Így aztán ő is megismerte a Salinas-völgyet, Adamet, Charlest, Samuelt, Lee-t, Calt és Aront... Amikor Samuel Samként szerepel és felolvastam: Sam, ő elkezdte kiegészíteni: uel. :D 

Aztán azt mondta: "Anya, nekem Lee a kedvencem!" - akkor talán már nincs is mit tanítanom. :)

Elmesélte azt is, hogy képzeli el Lee-t. ♥ (kottára ugyanúgy, ahogy én)

"Lee így szólt: – Még sohasem láttam senkit, aki olyan könnyen belekeverednék más emberek ügyeibe, mint én. Pedig nincs kész, végleges válaszom a élet semmiféle kérdésére sem."

Lee valóban felejthetetlen karakter, bár azt hiszem Samuel Hamiltont is éppannyira kedveltem. Igazi mélységük van ezeknek az alakoknak, hús-vér embernek érződnek, csodásan megalkotta őket Steinbeck, és iszonyúan érdekes volt követni az életüket, a változásokat, amik végbementek velük, bennük, körülöttük. 

"- Valamit már továbbadott a jövőnek, akármit csinál… még akkor is, ha nem csinál semmit. Ha önmagát ugaron hagyja is, Adam, a fű, a gyom, a bozót kinő. Valami okvetlenül kinő."

Azt hiszem Samuel és Lee beszélgetéseinél történt, hogy kicsit padlót fogtam, és elhomályosodott a szemem jónéhányszor. Ott és akkor, bár talán csak a kötet felénél jártam, tudtam, ez kedvenc kategória. Ez piszokmód túlcsordul azon, hogy csak 'egy jó könyv' legyen. Elmélkedéseikben szelíd bölcsesség és örökérvényű igazságok vannak. Mégsem volt erőltetett, vagy okoskodó egy percig sem, amiről beszéltek. Bonyolult érzelmek, szövevényes emberi kapcsolatrendszerek, árulások, titkolózás, vágyak, jó és rossz örökös harca, minden van ebben a regényben. És ad egy erőteljes világnézeti alapot, egy "hogyan éljünk"-öt a kezedbe.

Különösen tetszett, hogy megismerhettem a bibliai hátteret a cím mögött. Bár Káin és Ábel története ismerős volt számomra, azért jóval részletesebben tárta elém Steinbeck, mint amit addig tudtam róla. A történetet többször próbáltam rávetíteni az ikrekre, és pedzegettem gondolatban, vajon szimbolikusan ismétlődni fog-e a sorsuk. Sosem gondoltam volna, hogy ebben a viszonylag "egyszerű" bibliai mesében ennyi mélység rejlik. És nem voltam tisztában azzal sem, hogy a regény címe is innen ered. 

"És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. És elméne Káin az Úr színe elől, és letelepedék Nőd földjén, Édentől keletre."

Sokszor elkapott az érzés, főleg, amikor a farmokon tevékenykedtek a szereplők, a farmházakban beszélgettek, lovaskocsiztak stb., hogy van benne egy kis Farm, ahol élünk atmoszféra. Na persze összességében azért némi Trónok harca beütéssel inkább. :) A fondorlatos párbeszédek, különösképp eszembe juttatták a Trónok harcát, bár itt finomabb volt az intrika, de éppoly körmönfont. Cathy karaktere ördögi, és mégis ördögien jól megírt.

Érdekesség, ha már a "mire emlékeztet" gondolatkört nézzük, hogy sokszor éreztem hasonlóságot a Száz év magánnyal is. Persze, nem vitatom, egyes dolgokban talán nem is állhatnának távolabb egymástól, mégis, elfogott a Száz év magány utánérzés, amikor Steinbecknél is generációról generációra haladtunk, amikor a férfiak életfonala kissé hasonlóvá kezdett válni, amikor a ház pusztulásnak indul nők nélkül, amikor az idő múlásáról beszél Steinbeck, amikor kis rezdülések növik ki magukat nagyobb eseményekké, és válnak akár sorsfordítóvá, és amikor előkerült a... jéggyár! :) Ott szinte felnevettem. Itt is a jég bűvöletébe kerülnek, és aztán persze buknak is rajta egy szépet, képletesen. 

"A Trask-ház sohasem volt vidám, de amióta Charles egymaga lakott benne, komoran, penészesen pusztulásnak indult. A csipkefüggönyök megszürkültek, a padlók - noha söpörték -, nyirkosan ragadtak. Az egész konyhát, a falakat, ablakokat, mennyezetet belepte a serpenyők zsíros gőze. Valamikor asszonyok laktak itt, és állandóan sikáltak, félévenként alaposabb nagytakarítást is rendeztek, és győzedelmeskedtek a piszok fölött."

"- De hogy lehet megcsinálni, hogy friss maradjon?

- Jéggel - mondta Cal. - Jeget raknak körös-körül a virágok mellé.

- Jó sok jég kell hozzá, nem igaz? - kérdezte Aron.

- Rettentő sok jég - mondta Cal. - De most már aludj."

"Az időnek nem volt se kezdete, se vége, mintha határtalanul terpeszkedett volna."

Plusz egy apró kedvenc: Samuel lova, akit Doxology-nak hívtak. :) (btw, szerintem az első ló, akit valaha is kedveltem könyvekben, köszi Steinbeck!)

Az Édentől keletre igazi kortalan, örökérvényű remekmű. Annyi, de annyi mindenről nem is írtam, ami benne van, órákig lehetne beszélgetni róla és elemezgetni. Szeretem az ilyen írásokat, az ilyen karakterábrázolást, az események ilyen hömpölygő áradását, a pont ennyire balladai homályban tartott részeket. Bár sok kemény és csúf dolog van benne, valahogy mégis életigenlőnek éreztem, és rendkívül fontos dolgokat mond a szabad akaratról. Monumentális, dübörög, valamit itthagy benned magából. Szerintem kevés ilyen könyvvel találkozhatunk életünk során. 

Bekerült a bőröm alá mászó olvasmányok közé is.

"– Mit szeretne olvasni?
– Olyasmit, ami leveszi az eszemet a lábáról."

Nekem levette az eszemet a lábáról, ez tényleg a legtalálóbb megfogalmazás arra, amit éreztem olvasás közben. 

Októberben érkezik belőle új adaptáció a Netflixre! 

U.i.: Mivel annyi, de annyi idézetet kiírtam belőle, ezekből hozni fogok egy külön posztot. 

Alex Pavesi: Nyolc nyomozó

Nem tudtam sem a könyvről, sem a szerzőről semmit, egyszerűen csak felfigyeltem rá a megjelenéskor, most pedig teljesen random választottam, következő olvasmányomnak. :) Éljen a spontaneitás! :D 

Olvastam én már mindenféle krimit, hiszen a műfaj nagy kedvelője vagyok, de ilyennel még nem találkoztam! Alex Pavesi Nyolc nyomozója egy teljesen unortodox krimi, ha lehet ilyet mondani. Egészen különleges szerkezetű történet, a kerettörténetbe ágyazott bűnügyi novellákkal. 

Megeszem a kalapom, ha ennek bárki bármikor is rájött a nyitjára. :D A sok közül az egyikre is.

"A két gyanúsított össze nem illő fotelekben ült a fehér, szinte már jellegtelen szalonban, várva, hogy történjen valami."

A kerettörténetben Julia Hart, egy könyvkiadó szerkesztője beszélget Grant McAllisterrel, aki sok-sok évvel korábban írt egy csokornyi novellát, A White-gyilkosságok címen. Most meg szeretnék jelentetni a füzért új kiadásban, Julia ezért elutazik Granthoz, aki magányosan él egy mediterrán szigeten, és néhány napon keresztül azzal ütik el az idejüket, hogy a nő felolvassa a novellákat egyenként (Grant rosszul lát), és aztán megbeszélik őket. Grant McAllister matematikus, és annak idején felállított egy szabályrendszert a krimikről, majd mindegyik permutációra alkotott egy-egy történetet. Ezen szabályok mentén haladva elemzik az egyes történeteket. Julia megpróbál személyes kérdéseket is intézni Granthoz, ám a férfi vonakodik válaszolni bármire, ami a múltjával kapcsolatos.

Mindegyik történetben akad egy-egy következetlenség - bevallom ezek közül néhány még nekem is feltűnt, pedig nem vagyok olyan jó a nyomkeresésben -, amikre Julia minden alkalommal rávilágít. De vajon mi az ami nem stimmel összességében? És mi köze lehet az egésznek egy régi-régi, azóta is megoldatlan gyilkossághoz? 

Miközben megsimerjük a detektívtörténet kötelező elemeit, amelyek átfedésben is lehetnek egymással, egyre inkább az motoszkál a fejünkben: biztos, hogy minden az, aminek látszik? 

Narrátor: nyilván nem. 

Természetesen teljesen rossz gondolatmenetet folytattam, gyakorlatilag mindenhol. :D Az egyes novelláknál is, és magával a kerettörténettel kapcsolatban is mást feltételeztem, mint ami kisült belőle, de ahogy mondtam, azt gondolom, ez aztán tényleg kitalálhatatlan. 

A novellák közt voltak gyengébbek, és jobbak, de mind érdekelt, és az is, hogy Julia és Grant mit beszélgetnek majd róluk, így aztán vitt előre a cselekmény. Némelyik sztori elég kegyetlen elemekkel is dolgozott, és voltak, amiknek nem volt igazi befejezésük, vagy egyszerűen elmaradt az igazságtétel. 

Persze az olvasó, és a krimikedvelő főként jól tudja, hogy a detektívtörténeteknek kötelező eleme az áldozat, a tettes, a gyanúsítottak, a nyomozó, és aki már olvasott pár krimit, azzal is tisztában van, hogy ezen csoportok átfedésben is lehetnek egymással, sokféle permutációban, mégis érdekes volt ennyire darabjaira bontva gondolni a krimi alkotóelemeire, és így végigvenni őket, a halmazelmélet segítségével. 

A végén a csavarnál, csavaroknál, wow, hát csak lestem, és próbáltam nagyon odafigyelni, hogy össze tudjam vetni az egyes verziókat, de szerencsére úgy van megírva, hogy akár a figyelmetlenebb olvasó is vissza tudja idézni sorban az egyes történeteket. És ezzel még nem is árultam el semmit. :)) 

Bizonyára vannak hibái, de nekem különösen jólesett most ez a teljesen non-konvencionális krimi,  igazi spontán könyves kaland volt.

Azt hiszem érdemes lehet odafigyelni Alex Pavesire. 

Benjamin Stevenson: Everyone This Christmas Has a Secret

Nyárra a gyerekkönyvtárból jó csomó karácsonyi témájú könyvet sikerült kihozni, hiszen azok ilyenkor nem aktuálisak, így aztán - ha már hangulatba kerültem -, gondoltam miért ne választhatnék a saját könyveim közül is valami karácsonyi időszakban játszódót! :) Kapóra jött, hogy az Everyone This Christmas Has a Secretet ráadásul az idei várólista csökkentésbe is beletettem. :) 

Benjamin Stevenson Ernest Cunningham sorozatát még 2023-ban kezdtem el. Ez a rövidebb, karácsonyos rész a harmadik a sorban. Gondoltam gyorsan írok róla pár gondolatot, mielőtt teljesen összekeveredik bennem a követlező epizóddal (Everyone in This Bank Is a Thief), amivel rögtön folytattam is a sort.

Az Everyone This Christmas Has a Secret egy kis adventi naptár formájában meséli el a történetet, amiben ezúttal bűvésztrükkök is szerepelnek, és szerintem ismét csak megfejthetetlen a tettes személye (vagy csak én vagyok ennyire béna). Ernest pedig szokásához híven segédkezet nyújt (bár talán most valamivel kevesebbszer), és kiszól az olvasóhoz. A kisregény végén pedig ismerteti a karácsonyi különkiadások alapvető szabályait is. :D 

Ernest a Blue Mountainsbe utazik, hogy megnézzen egy bűvész showt, de ez csak álca, ugyanis igazából egy gyilkosság történt, amiben Ern exfeleségét, Erint gyanúsítják. Amikor a második gyilkosság is megtörténik, jön a kérdés, vajon hogy függenek ezek össze? Az első áldozat miért írta azt a vérével, hogy Christmas? És hogy lehetne tisztázni Erint? 

“Juliette was okay with you coming?”

“I, uh,” I stumbled. “I didn’t tell her. She doesn’t like it when I get involved with … extramarital murders.”

Bonyolult és ötletes volt a felépítés, élveztem olvasni és tetszett a dupla gyilkosság, a bűvésztrükkös főleg. Rengeteg elhintett dolog volt, apró nyomok, amik közül sokat észre se vettem, csak akkor tűnt fel, hogy gyanakodnom kellett volna, amikor Ern összefoglal mindent a nagyjelenetben. Semmit sem tudtam a helyére tenni, de szuper volt, ahogy a végén a szerző összeillesztette a kirakós darabkáit. A végjelenet kifejezetten egyedi volt, egy üvegfalú libegőben. Jójó, nem kicsit hatásvadásznak tűnhet, de őrülten izgalmas pillanatokat tartogatott! 

“What is this, your third mystery to solve?” I shrugged. Technically it’s a Holiday Special, which makes it two and a half, but I didn’t want to get into semantics.”

Egyedül azt sajnáltam megint, hogy annyira nehezemre esett most is megjegyezni és megkülönböztetni egymástól a szereplőket, és ki kicsodázni velük, hogy a végén hirtelen nem voltam biztos abban, ezek közül mindenkit ismerek? De ez ismét csak az én bénaságom a krimik terén, és főleg valahogy Stevensonnal kapcsolatban. Most, a negyedik kötetben is erőnek erejével igyekszem figyelni a nevekre és megjegyezni a szereplőket, hiszen ha nem tudom a gyanúsítottak halmazát azonosítani, akkor tippelni is elég nehéz a gyilkosra. :D A kilogikázást hagyjuk is! De mindenhogyan tetszett a megoldás, és szájtátva olvastam, meg persze a magyarázatot is, hogy miből is jöhettem volna rá én is. Fel kéne jegyezni legközelebb a fura, elejtett mondatokat, és megnézni, hogy jegyzetekkel hátha megyek valamire (de még így se hinném :D).
Narrátor: nem jegyzetel most sem. ;')

“We used to send the insane to the mountains while we stayed in the cities. Now the cities drive us insane and we try to escape to the mountains.”

Ötletesek voltak az elkövetési, és másra kenési módok, feszült volt a nyomozó monológja, amiben minden kiderül, és közben még egy csipet karácsonyi hangulat is befigyelt, bár nem a klasszik, hiszen Ausztráliában játszódik. 

Ahhoz képest, hogy először kicsit idegennek éreztem ezt a meta-krimi műfajt, Stevensont és nyomozóját is nagyon megkedveltem. Hamarosan befejezen a negyedik részt, és írok arról is. :)