The Running Grave

“So here stood Cormoran Strike, slimmer, fitter, clearer of lung, alone in his attic, poking broccoli angrily with a wooden spoon, thinking about not thinking about Robin Ellacott.”

BLOODY HELL, hogy én mennyire imádom még mindig ezt a nőt, akár Robert Galbraith-ként ír, akár J.K. Rowlingként! Imádtam olvasni a The Running Grave-et, ami már a hetedik kötete a Strike sorozatnak, és amire szerencsére most nem kellett sokat várnunk (csak egy év telt el az Ink Black Heart óta). 

A Running Grave tökéletes adagolásban tartalmaz drámát, feszültséget, borzalmakat, szürreális helyzeteket, és tekervényes nyomozást. Egyformán szerettem a magánéleti szálak továbbsodorgatását, és a fő nyomozás részletezését is, miközben a palettát az ügynökség egyéb, apróbb-cseprőbb ügyei is tarkítják, szokás szerint. 

A fülszövegből is kiderül már, hogy ebben a részben egy szektával kapcsolatban nyomoz az ügynökség, és Robin az, aki be is épül Norfolkban a Universal Humanitarian Church (UHC) berkeibe. Az iroda ügyfele Sir Colin Edensor, a fiát, Willt keresteti, aki már évek óta a UHC Chapman Farmján él, és nincs vele kapcsolatuk. Robin és Strike tehát Will Edensor "kiszabadítására" indul, azonban sokkal több mindent kiszabadítanak a múltból is, és az egyház különféle kétes ügyei is napvilágra kerülhetnek... 

Egy SZEKTA! Hát lehetne ennél jobb? Imádtam ezt a témát, mert annyi mindenre ad lehetőséget, és ugyan ki más tudna ilyen jól megteremteni egy új egyházat és vallást, mint Rowling anyánk?! Beteg és borzasztó az egész a fényes máz alatt, amit az igehirdető körutak súlyos bársonyfüggönyös leplei rejtenek... A szekta vezetője Jonathan Wace, a karizmatikus, nyájas, feddhetetlennek és végtelenül empatikusnak tűnő Papa J. Az egyház legjobb PR-osa Becca Pirbright, aki ragyogó mosolyával, megnyerő személyiségével, okos beszédeivel vonzza be az egyház újabb és újabb tagjait. Aztán ott van még Jonathan felesége, a spirituális Mazu, és a church principalok, köztük néhány prominens személyiség, színésznő, politikus, író... Ezek a nagy nevek remekül jönnek a rallykon, amiket toborzásra, adománygyűjtésre tartanak. 

"Do you admit the possibility?"

A könyv elején elég gyorsan fejest ugrunk ebbe az ügybe, és nagyon hamar eldől, hogy Robin be fog épülni. Teljesen őrült ötletnek tartottam ezt, és borzasztóan féltettem Robint, hogy vajon mi fog vele történni egy ilyen helyen, hetekig elzárva... Vadabbnál vadabb elméleteim születtek és csak reménykedni tudtam, ezek közül egy sem válik valóra. Ami leginkább zavart, hogy szegény Robin a múltbéli traumái miatt, úgy gondoltam könnyen olyan helyzetbe kerülhet, ahol nem tudja majd magát tartani, vagy esetleg újra egy életre megsebzik, traumatizálják. 

“I’m with Orwell,’ said Strike. “Some ideas are so stupid, only intellectuals believe them”…” 

Az ügynökség a beépítéssel kapcsolatban szerintem egész jó ötletekkel állt elő, a kapcsolattartásra stb., de néhány dolog azért kicsit amatőrnek tűnt, erről később a spoileres részben. 

A UHC-ben történtek, a szektán belüli fejezetek nyomasztóak, sötétek és vészjóslóak voltak, kezdettől. Az íratlan szabályokon, a vak vezető-tiszteleten, a szabadság korlátozásán túl ráadásul ott volt az állandó szenvedés, a fizikai és mentális fáradtság, az alvásmegvonás, és hát Mazu személye... Kedves barátnőm jóvoltából, aki elküldte ezt az alábbi Yoko Ono képet, máshogy már el sem tudtam képzelni Mazut: 

Yoko Ono. 

Az egész könyv egy óriási hullámvasút, nagyon sok szempontból. Figyelemreméltó a karakterfejlődés: főként Strike változik sokat, de Pat is jobban kinyílik, sok mindent megtudunk róla, ami nekem nagyon tetszett, mert még jobban megszerettem az öreglányt. Szeretném még sokat viszontlátni őt is, meg a férjét is. Van spicliskedő kolléga, fura alakok, gyanúsítgatások, újabb hevenyészett nőügy Strike-nak, némi botrányszaggal kísérve, és a szektán túl is van bőven élet, és történés, mert a könyv szerencsére nem úgy operál, ahogy először hittem, hogy... ;) 

Nincs üresjárat, az egész könyv minden oldala, bármilyen féltégla hosszú is, tele van remek tartalommal. Az utolsó harmad borzasztó izgalmas is, és a zárójelenet olyan, amit tátott szájjal fog mindenki elolvasni, egymás után legalább 6x egyhuzamban. :) Cliffhanger, de a jóféle. 

Minden megvan ebben a részben, ami abszolút a kedvenc könyvek közé repíti, és a sorozaton belül is igen előkelő helyre. ♥

!!!FIGYELEM, a következő szekció SPOILERES!!! 

Óriási, egyszerűen óriási, és mégis mekkora blama már, beküldik Robint, és még egy kicsit hatással is van rá az agymosás, te jó ég! Amikor írták, hogy megnyugodott a meditációtól, nagyon megijedtem, hogy tényleg nem is a kiszabadítása lesz nehéz, hanem a gondolkodását visszaterelni a normális mederbe. Az is nagyon para volt, amikor elveszti a fonalat, hogy milyen nap van. Nem is tudom mikor izgultam így utoljára fictional character épségéért, mint ebben a sztoriban Robinért! :O Alig vártam, hogy kiszabaduljon. Szerencsére sem nem őrül meg, sem nem szenved el olyan traumát, ami teljesen tönkretenné - gondolok itt a spirit bonding adta borzalmas lehetőségekre. Nem is tudom milyen naiv elképzelés volt az részükről, hogy úgy gondolták, ah, tényleg csak meggyőzést használnak, semmi egyéb, holott ez az egész egy kötelezettség volt. Örülök, hogy Rowling megóvta ettől Robin karakterét. 

Nagyon szerettem azokat a pillanatokat, amikor Strike-ot, meg az ő reakcióit képzelte maga elé, hogy megőrizze az ép eszét. Strike volt a mentsvára ebben a szörnyű kalandban. És mennyire sokat mond el az is - fáradtság ide vagy oda -, hogy elsőre elfelejt Ryannek üzenetet írni... Remélem Ryan valahogy nagyon elrontja a dolgaikat, ha mással nem, azzal, hogy Matthew-hoz hasonló dolgokat mond és tesz, és Robinnak előjön a PTSD ettől. De lehet, hogy majd újra alkoholhoz nyúl és agresszív lesz. 

A kiszabadítás, kiszabadulás jelenete egy óriási adrenalinfröccs volt, egyszerűen imádtam, a leheletnyi megérzéses elemtől eltekintve - hogy Robin TUDTA, érezte, hogy Strike épp megérkezik oda -, annyira hiteles volt, de tudjátok mit, inkább azzal együtt is. Mert PONT ilyen lett volna, PONT ez történt volna, Robin pont ennyire pánikolt volna a valóságban is, és ilyen összevissza beszélt volna, és így sírt volna, miközben Strike simogatja a fejét. És köszönöm, külön köszönöm, hogy nem csinált ebből Rowling egy összejövős jelenetet - mert az érzelmek intenzitása akár indokolta is volna, de ez nem egy tucatkönyv, ez nem egy tipikus összejövünk-nemjövünkössze macska-egér játék. This shit is next level. This is golden. Sajnálom, annyira elragadott az egész könyv, hogy legszívesebben angolul ömlengenék, de ha más nem, hát megtűzdelem így, hunglish utálók be damned. :D 

Nagyon tetszett a felépítése a regénynek, és hogy nem a teljes kötetben sínylődik azért Robin a szektában. Jól el volt találva a váltás pillanata. Addigra már nagyon hiányzott a páros közös nyomozása, a megbeszéléseik, amiket a műanyag kavicsban váltott levelek azért vajmi kevéssé tudtak pótolni. 

Apropó, kavics, és az információcsere - nagyon tetszett ez az előre készülés, nem is gondoltam rá először, hogy találnak majd módot arra, hogy kommunikáljanak, azt hittem Robin teljesen magára marad majd - hiszen a telefonok stb. tiltottak. Persze az kissé túl convenient volt, hogy van ez a rész, amit nem lát be a térfigyelő kamera, de ám legyen. Ennél egy picit jobban zavart az, hogy nem gondolták át az adományozás kérdését, pedig tudták, hogy a wealthy tagoktól igenis várnak adományt, valamint a külső valamilyen cím létrehozását előre, ahova esetleg levelet tud küldeni, ha ilyesmire kényszerítik - mint ahogy tették is. Jó, hogy Robinnak vágott az esze a fáradtsága ellenére is, és megoldotta ezt, de mindemellett azért kissé elnagyolt volt, hogy végülis hogy oldották meg az 1000 font utalást? Honnan, milyen számláról, kinek a nevére volt a számla, stb.? 

Az egyház, és az egyház összes ügyének felszínre hozása óriási falat, hatalmas ügy, de úgy örülök, hogy meg tudták csinálni, egyszerűen nem lett volna elég, ha csak a megbízó által kért dolgok teljesülnek, és csak Will szabadul ki... Óriási, tudom már írtam párszor, de egyszerűen ÓRIÁSI, amikor Strike Wace színe elég kerül, és lehántja róla a maszlagokat, a félrebeszélést, és egyenesen, villámlóan a képébe vágja: 

"I will burn your church to the FUCKING ground!" 

Istenem, hát libabőrös voltam ettől! Strike elemi erővel odacsapott! És nem hazudott, az a legjobb az egészben. Katartikus és felszabadító élmény volt, hogy Strike-ot nem lehetett kizökkenteni, megfélemlíteni, handabandával eltájolni. 

A UHC borzalmas dolgai közül talán a legborzalmasabb a gyerekkereskedelem volt... A jelek persze ott voltak az orrom előtt, de megmondom őszintén, nem is gondoltam rá, azt gondoltam csak más helyen nevelik őket, és csinálják az agymosást, azért van olyan kevés gyerek ott... Teljesen szíven ütött. Ahogy Jacob borzalmas sorsa is, és a szántóföld, ahova a holttestek kerültek... 

És akkor még egy szót sem ejtettem a Daiyu féle nyomozásról! Annyi minden volt ebben a kötetben... Azt biztosra vettem, hogy ezt a régi szálat a Drowned Prophettel kapcsolatban felfejtik majd, de legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ennyire összetett, bonyolult megoldása van az ügynek, és kétszer is meghallgattam inkább a részleteket ecsetelő fejezetet, hogy minden a helyére kerüljön. Az volt a legszebb az egészben, hogy mennyire elvittek minket a Daiyu esetleg él, valahova kiszabadították azon a hajnalon, meg a Daiyu = Becca irányba, és ezek közül a vad, ám mégis plausible, és az olvasó fejében is megforduló elméletek közül EGY SEM volt igaz. A sok lehetségest elvetve pedig még mindig tudott Rowling az asztalra dobni egy kártyát: ez történt, így - és minden kis elem a helyére került, a sok mellékszereplővel, a sok homályos indítékkal, a sok apróbb hazugsággal, az elhallgatott részletekkel, és... a disznókkal. 

Sajnáltam kicsit, hogy Abigailről kiderült, ami beborult, mert nagyon érdekes karakternek tűnt, és azt gondoltam hú, ő majd talán a későbbi kötetekben is feltűnik majd, esetleg kisegíti az ügynökséget is. Hát nem így lesz. :D

A spicliskedő Littlejohn remek adalék volt az ügynökségbe, és tetszett, ahogy a gyanúból biznyosság lett, meg az is, mennyire hitelesen talpnyalónak volt megírva. Egyedül az nem tetszett, hogy Robin és Strike olyan röhögve rúgták ki telefonon, nem tudom, az valahogy nekem kicsit túl volt tolva. 

Apropó telefonok... Charlotte. Sajnos a férjem nagyon felhype-olta, hogy a kötet közepén lesz valami IGAZÁN meglepő, ezért aztán kicsit csalódott voltam, amikor kiderült, hogy Charlotte öngyilkosságára gondolt. Bár kirázott a hideg engem is tőle, azért igazából ez várható volt, és nagyon örülök, hogy meg is történt, és dramaturgiailag is jó helyen írta bele. Jó, hogy nem zaklatja, nem zaklathatja már többé Strike-ot, és hogy ezzel véglegesen lezárult ez a szál. Kellett ez Strike-nak, hogy reálizáljon dolgokat, és tovább tudjon lépni.

Engem ennél sokkal jobban megütött, és megviselt Cherie öngyilkossága... És az, hogy ez milyen teherként nehezedett Robinra. 

Bőven volt ebben a részben emésztgetnivaló. 

De szerencsére humor is akadt, és olyan sorok, amik Fred&George módjára oldották a feszültséget. ;)

"Littlejohn would be perfect if the church was a silent order."

És még egy-egy HP-s kikacsintást is lehetett észlelni, pl. a you know who beszólás, és a Griffendél színei a UHC nagytermében (ami azért brrr). Imádtam a Thank fuck texteket is, amikor Robin kiszabadult, vagy a McDonald's-os I'll have everything-et, az ALDI-s poént, és egyáltalán Strike fogyózásával kapcsolatban minden kis beszúrt gondolatot. 

‘So far I’ve got coercive control, physical assaults, one allegation of rape and a good bit of child abuse.’

‘Christ almighty. Why not chuck in murder and get the full set?’

‘Give me time, I’ve only been on the case two days.’

Persze aztán mégis kilyukadtunk a filozofálós, fontos részeknél is... A boldogságról írtakon kívül nagyon fontos, és remekül megírt beszélgetés volt, ami Strike és Amelia közt zajlott le. 

“It’s dangerous to make a cult of your own unhappiness. Hard to get out, once you’ve been in there too long. You forget how.”

“Happiness is a choice that requires an effort at times, and it was well past time for him to make the effort.”

Ez a rezonáló mondat pedig: 

“she knew I was in love with you.”

ikonikus, mint az All was well, csak ez még messze nem az all was well - annyi minden van még hátra! Alig várom, hogy megtudjuk, mi zajlott le Robinban, miután kiment az irodából Ryannel. :) 

!!!SPOILEREK vége!!!

Mit is mondhatnék még? Annyi mindennel van tele ez a könyv, és lehet, hogy még ezen a sok leírt soron túl is eszembe fognak villanni dolgok, amiket kihagytam. Az biztos, hogy velem marad a hangulata mindig, és többször fogom még újrázni is. ♥

Epekedve várom a következő részt, és teljes a bizodalmam Rowlingban, hogy jól fogja megírni minden fontos momentumát Strike-nak és Robinnak, és az egyéb ügyeknek útközben... ;) ♥

Nemsokára magyarul is jön, A hömpölygő sír címmel, és igen, Bea, lett értelme a címnek, és igazán jó választás volt szerintem. :)