Jodi Picoult: The Book of Two Ways

Life asked death, „Why do people love me but hate you?”

Death responded, „Because you are a beautiful lie and I am a painful truth.”

-Unknown

Jodi Picoult annyi mindent akart, és tudott belepakolni ebbe a regényébe, hogy az majd szétpattan a széleken. Egyiptológia, ásatások, régészet, rivalizálás, párhuzamos világok, kvantumfizika, egy szerelmi háromszög, a "mi lett volna ha?" örök kérdésköre, sorstörténetek, és az ezekből vonható párhuzamok, féltékenység, művészet, kételyek, kövér tinédzserkor, valamint egy számomra eddig ismeretlen foglalkozás: a haláldúla. Aki ezt a mondatot elolvassa, szerintem őszintén nem tudja ezek után, miről is szól ez a könyv (vagy hát miről nem?!), és ebben az sem segít, hogy a fülszöveg némileg félrevezető, egy csavar miatt, amit nem árulhat el, ezért inkább hazudik róla. 

A történetben Dawn Edelsteinnel, a haláldúlával akkor találkozunk, amikor épp túlél egy repülőszerencsétlenséget, és a katasztrófa pillanatában ráébred, nem is a jelenlegi férje jutott eszébe, hanem korábbi szerelme, Wyatt Armstrong, akivel együtt régészkedtek korábban, egy "másik" életben... Ez a kezdő jelenetsor csak nagysokára kerül helyére aztán a könyvben, és közben persze megismerjük az egyiptomos múlt (és jelen) részleteit is, Briant és Meretet, akik Dawn kvantumfizikus férje és a lánya, Wint, akit Dawn kísér haldoklása során, Wyattet, és persze Dawnt magát, még jobban. 

“There are five things we need to say to people we love before they die…: I forgive you. Please forgive me. Thank you. I love you. Goodbye.”

Nagyon sok információ van ebben a könyvben, és valahogy mégis kicsit vontatott  volt sokáig. Az
egyiptológiás, sírfeltárásos, hieroglifák jelentésével kapcsolatos fejezetek csak úgy zúdítják az  olvasóra a tudásanyagot, de valahogy mégse annyira érdekesek. Vagy csak engem nem villanyozott fel annyira ennek a Dzsehutinahtnak a sírja. Nem tudtam annyira átérezni a felfedezés jelentőségét.

“Ancient Egyptians believed that the first and most necessary ingredient in the universe was chaos. It could sweep you away, but it was also the place from which all things start anew.”

A szerelmi háromszögeket sem szeretem, és mégis azt kell mondjam, nem zavart annyira ez a helyzet, inkább kíváncsivá tett. És bár látom a hibáit a könyvnek - pl. hogy mi a frászért ment el se szó se beszéd Dawn annak idején -, mégis úgy csuktam be (az appot, mert audiobook volt), hogy végső soron tetszett. Kikapcsolt, elég eseménydús, és változatos volt a cselekménye, és nem volt rossz, ahogy összeértek a szálak. Vannak megható részei, és vannak elgondolkodtató részei is. 

Az időbeli csavaron kívül tetszett benne a másik fordulat is, bár számíthattam volna rá, mégis meglepetésként ért. 

“Did you ever wonder who you would have been, if you hadn’t become who you are?”

A haláldúla foglalkozás pedig, akármilyen hülyén hangzik is, nos, szükség lenne rá, és jó volna, ha nem azt a furcsállkodást váltaná ki az emberekből, mint belőlem is az elején. Az pedig kifejezetten tetszett, hogy az egyiptomi halálkultúrával hogyan hozta ezt az egészet összefüggésbe Jodi Picoult. 

Azt hiszem a történet hézagait számomra most kitöltötte az, hogy látom, mennyi munkája volt benne a szerzőnek, és hogy érezni, hogy szerette írni. 

Mindemellett, sajnos, már most kezdem elfelejteni, hogy is volt, mi is volt a vége?... Szóval maradandónak nem maradandó. 

A különféle külföldi borítók szerintem szuperek, a magyar viszont szerintem nem sikerült valami jól.