Poszt-turkáló: Fehér Klára bejegyzések 2.

Az előző rész után hozom a poszt-turkálóban a második adag Fehér Klárát, amik annak idején a freeblog homályába vesztek. Ebben a bejegyzésben a híres és népszerű Bezzeg az én időmben, és a méltatlanul mellőzött A földrengések szigete kap helyet. Előbbi eredetileg 2010.07.25-én, utóbbi pedig 2011.05.16-án íródott.

Aki pedig új errefelé, annak egy gyors tájékoztatás: a poszt-turkáló egy olyan rendszeresen, vagy inkább rendszertelenül jelentkező rovat, amiben régebbi, freeblogos időkből származó posztjaimat mentem át ide, a blogspotra is. :)

Itó Projekt: Harmónia

Long time, no post, kérdezhetnétek, hogy mi a fene ütött belém, hogy leírom, hogy a blogolástól nekem nem lehet elvenni a kedvem, erre már egy hete nem írtam semmit...

Már húsvétkor befejeztem a </Harmónia> című japán sci-fit, de először nehéznek éreztem, hogy írjak róla, utána pedig prózai oka volt a blogtól való távollétnek: időhiány, irl programok, munka. 

Itó Szatosi, írói nevén Itó Projekt írta ezt a remek sci-fit, és bár bevallom kicsit húzódoztam tőle eleinte, később mégis kívánságlistás lett, Amadeától pedig megkaptam ajándékba. :) 

A külsejébe már kezdettől szerelmes vagyok, az Ad Astra Kiadó első vonalas könyveihez tartozik, remek minőség, és Sánta Kira tervezte borító. :) 

De miért is csacsogok ennyit feleslegesen, ahelyett, hogy a könyvről írnék? Azért, mert ez a könyv bizony nehéz, nyomasztó, és írni sem egyszerű róla. Rámnehezedett. Tömény, és bőségesen ad gondolkodnivalót. Egy  új, modern, vészterhes 1984, és egy jövő, amit nem akarok megérni... 

Ebben a disztópiában/utópiában a nukleáris Nagy Katasztrófa után az emberiség legyőzi a betegségeket, és az egészség lesz a legfontosabb és legfőbb érték. Vitalizmus, biokrácia, ökormányok... És a WatchMe, ami minden felnőtt szervezetében jelen van, a központi szerverhez kapcsolódva, és monitorozza a test állapotát, korrigálva bármit, ami elromlani készül. MediMolokat, vagyis gyógyszermolekulákat adagol, figyelmeztet az ételek kalóriatartalmára, összetételére, meg van tervezve az étrend, mindenki se nem sovány, se nem kövér, egészséges testalkatban él, és senkinek nem száraz vagy zsíros a bőre, minden "tökéletes", minden központilag irányított. Ahogy írok róla is kiráz a hideg... A testük közkincs, hiszen az ember a társadalom legfőbb erőforrása, és a forrástudatosság része, hogy megőrizze magát mindenki egészségesnek és épnek és tegye szépen a dolgát. Állandó szeretet van és empátia és segítőkészség és minden pasztellszínű, igen, nem viccelek, a rózsaszín ötven árnyalata... A betegségeknek kitették a szűrét, és azt se tudja senki, milyen egy fejfájás, vagy nátha...

Az orvosi nanotechnológia olyan szintre jutott, hogy sejtszinten irányít mindent, és mindezt egy mindenkire rácsatolt hálón át. A hálót lehetetlenség eltávolítani...
Drogok sincsenek és tilos az alkohol, a nikotin fogyasztása, hisz azzal a nagyon értékes testedet rongálod, még ha kávét kérsz is rosszalló nézéseket kaphatsz, bár a koffeinről még folynak a viták, mennyire is kéne beszabályozni... Őrület.
Az emberek mellett kijelzi a szemed előtt egy kijelző, hogy kik ők, mit dolgoznak, mi a társadalmi értékpontjuk (!!!)... Nincs "magánélet", illetve csak nagyon intim, szexuális dolgokra használják már csak ezt a szót, annyira kiveszett a korábbi értelme.

A regény főszereplője három japán lány: Kirie Tuan, Reikado Cían és Michie Miach (kéreteik tapsolni, ezt fejből és emlékezetből írtam, btw a japánoknál úgy van a név, mint nálunk, elöl van a vezetéknév). Michie Miach mondható a bandavezérnek, mégis Kirie Tuan lesz a főhős, és ő a narrátor is. MM lázadó, és nagyon foglalkoztatja a régi világ, annak letűnt dolgai és a jelenlegi társadalom igazságtalansága. Barátnőivel öngyilkosságra készülnek, ez azonban csak egyiküknek sikerül...
Évekkel később Tuan  igen magas beosztásban, spirálcenzorként dolgozik, de csupán azért, mert így lehetősége van kilengésekre. A hadszíntéren csempészárut cserélnek, bagóznak, valódi, WatchMe nélküli embereket látnak, és főfejesek közt ülnek virtuális vitákat... Amikor aztán egy váratlan öngyilkossági hullám söpör végig az embereken, és több ezren ugyanabban a pillanatban oltják ki saját életüket, Tuannak ismét kapóra jön, hogy spirálcenzorként szabad keze van a nyomozásban. Az eset előhívja benne Miach szellemét és szellemiségét... vajon valaki "belepiszkált" központilag a lelkekbe egy megsemmisítési paranccsal? ...
Nem is a nyomozás az izgalmas azonban, hanem az ultimátum, amit a titokzatos bűnelkövető szervezet kiad, és a konklúzió, a kiteljesedés... Borzalmas, hidegrázós, az utolsó oldalakat újra és újra elolvastam, és valahol nagyon mélyen ijesztett meg. Soha, soha, soha ne legyen ilyen... A digitalizálódás megesz minket. Nem is olyan elképzelhetetlen valami hasonló jellegű jövő, hiszen itt van már az okostelefon, az okosóra, az okosabbnál okosabb applikációk, amivel figyelhetsz az egészségedre. Jó ég. Könyörgöm, ha eljön az atomkatasztrófa, majd a szép új világ, én hadd haljak meg még az előbbiben, és temessen be a sok nukleáris szemét.
Gondolatébresztő a könyv, több szinten is és több fronton is... Digitalizálódó világ, ellenőrzési pontok az életünkben, megfigyelhetőség, és persze: öntudat.


Egy majdnem-kritika: annál a résznél, hogy a WatchMe nem tudja monitorozni az agyat, majdnem kikeltem magamból, hogy hé-hó, agytumorok, agyvérzés, és egyebek? Haláli volt, hogy a következő fél oldalban pontosan ugyanezekre az aggályaimra adott választ és fejtette ki a vér-agy gát jelentőségét. Egyébként meg vagyok lepve, hogy ebben mennyi tudományos rész volt, aki nem tanult némi ilyesmit, nagyon kínai lehetett neki egy része.

Imádtam-apróságok:

- a Hitlerrel és nácikkal vont párhuzamok és érdekességek
- a Két Perc Gyűlölet, igen, wellhello 1984, mondtam én
- ThingList - wow!
- kultúrmorzsák (pl. az iszlám szabályrendszere az ételekre vonatkozóan)

Értékelés: 10/10
< frustration >
Borsództató, zsigeri pánikot keltő jövőkép és egy betűtoronyból épített légszomj ez a könyv.
< / frustration >
< surprise >
Az etml jelentőségétől a szövegben.... konkrétan tátva maradt a szám.
< / surprise >
< determination >
Újra fogom olvasni.
< / determination >

/A képek illusztrációk, forrás: google search/

A szolgálólány meséje

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale

Az év második felében belevetettem magam a klasszikus utópiákba; Orwell, Huxley és Zamjatyin után nem maradhatott ki Atwood könyve sem, amibe nagy lelkesedéssel kezdtem bele. Megint más szemszög, másfajta elnyomás, más frusztrációk. Előfordulhat egy ilyen jellegű társadalom megvalósulása? Ahol a nő áll a középpontban, mégis a nő az elnyomott? Giléádban a modern társadalomból nagyhirtelen visszatérnek a puritán, vallásos, konzervatív rendszerbe. A nők legfőbb erénye, hogy gyermeket tudnak-e szülni. 

A főszereplő Offred (magyar fordítása Fredé, of-fred) még emlékszik a régi, modern világra, férjére, gyermekére, akivel nem tudja mi történhetett, a kezdetekre, amikor minden megváltozott. Az ő elbeszéléséből, meséjéből ismerjük meg az új társadalmi rendet, a nők sorsát, a magányt, a korlátokat, a lehetséges (?) kiutakat. 

Nem tudom soká ragozni ezt a történetet, nem is akarom, kivételesen rövid véleményem lesz róla, nekem ez a könyv ugyanis nem sokat adott. Értem a helyzetet, értem a magányt, a kilátástalanságot, a teljes elnyomást, a lealacsonyítást és a többi, és nyomasztó volt és frusztráló, de nem keltett olyan hullámokat bennem, mint mondjuk az 1984. Úgy látszik ez lett nekem az etalon a műfajban, és nem tudta eddig egyik klasszikus utópia sem überelni az élményt, a mélységet.
Érdekes a társadalom felépítése, a szokásrendszer, és ijesztő is, de nem tudnám elképzelni valós veszélyként hogy vissza(át?)alakuljunk egy ilyen rendszerré... Lehangolt, de nincs kedvem filozofálni rajta.
Emellett pedig azt tudom elmondani, hogy roppant unalmasnak találtam a mesét. A karakterek utálatosak, egyhangú, nem tetszett a stílusa, és nem történik semmi. Lehet hogy velem van a baj, de nekem ez a sokkolótól nagyon messze van. De a stílusostól is.

Sajnálom, hogy így esett, mert szerettem volna rajongásig szeretni. Nem az én könyvem.

A Guvat és Gazella és A vak bérgyilkos érdekelt volna még Atwoodtól, de ha ilyen stílusban kell azt is végigszenvedni, akkor inkább nem...

Számok

 Jevgenyij Zamjatyin: Mi

Az antiutópia (újabban disztópia) őspéldánya, a Mi sokkal kevésbé ismert, mint akár Orwell, akár Huxley hasonló művei, holott megelőzte őket, legalábbis ami az idővonalat illeti. Hogy témában, kivitelezésben, végkifejletben utoléri-e őket? Nos, ha engem kérdeztek, nem, de a témában elmélyedőknek, a műfaj szerelmeseinek mindenképp kötelező. És még valami: nem árt, ha kicsit matematikai beállítottságú vagy, netán inkább férfi mint nő (de ezt lehet hogy csak az én sztereotípiám). :)

Zamjatyin a 26. századba helyezi regényét, amikor is a Jótevő irányítása alatt az Egységes Államban élnek az emberek, óraműszerű pontossággal beosztott napirendeket követve. Az egyént egy betű és egy szám jelöli, minden matematizálva van, pontosan, precízen kiszámított, élére hajtogatott, kockás, üveges, áttetsző.. A lakások szobái átlátszó falakkal vannak körülvéve, az előírt tevékenységeket végzi mindenki, két szabad óra adott minden nap, amikor leengedhetik a függönyöket is. Általában ilyenkor használják fel rózsaszín jegyeiket egy-egy pásztorórára valamely másik "számmal", mert minden számnak joga van bármely más számra...

A gyermekeket az állam neveli, nem létezik a család fogalma. 

Nem létezik állat- vagy növényvilág sem, mindez a "Zöld Fal" mögé van zárva, a győzelem óta, amióta az ész, a racionalitás uralkodik, és minden felület sima és kiszámított... 

Főhösünk D-503-as, aki szabad óráiban naplót ír furcsa gondolatairól. Merhogy neki valamiért van fantáziája, képzelete, ami később súlyos, és terjedőben lévőnek tűnő betegséggé növi ki magát... A többiektől eltérő viselkedésformáit igyekszik leplezni, de minden felborul benne, mert I-330, egy női szám felbolygatja a szívét, és a lelkét, aminek nem is lenne szabad léteznie... Szerelem, féltékenység, birtoklási vágy, szenvedély, mind-mind eleddig ismeretlen érzés keríti hatalmába D-t. KIS SPOILER! I-ről pedig hamarosan kiderül, éles fogainak mosolymaszkja mögött a totalitárius rendszert megdönteni kívánó partizán vezető rejtőzik. KIS SPOILER VÉGE!

"Az ember olyan, akár egy regény, az utolsó oldalig nem tudni, hogyan végződik. Különben nem lenne érdemes olvasni…"

A cselekményből többet nem árulok el, monoton történetvezetés a jellemző, kissé túlságosan is száraz, tudományoskodó, matematikai alapokra helyezett stílusban előadott zavaros bejegyzésvázlatok formájában tekintünk bele D-503 írásaiba, és ezáltal a gondolataiba. Nehéz volt ráállni a ritmusra. Ez nem kifejezetten oroszos próza, hiszen nem nagyívű, és annál sokkal pattogóbb, szaggatottabb, de mégis valami oroszos tömegesség, nehézség, galacsinosság volt jellemző, ezt igazán csak az olvashatja bólogatva, aki már ismeri a szöveget és a stílust. 

Egy szó mint száz, nem könnyed olvasnivaló, de nem is annak szánták. Töredezett, férfias írás. Vadas gombócok, túl kevés szósszal, túl gyorsan nyelve, persze hogy megüli a gyomrodat. 

"Különben meglehet, hogy minden jóra fordul. A legvalószínűbb, hogy önök, ismeretlen olvasóim, hozzánk képest gyerekek (hiszen minket az Egységes Állam nevelt, következésképp az ember számára elképzelhető legmagasabb csúcsokat értük el.) S mint gyerekek, csupán akkor nyelik le sírás nélkül a keserű pirulát, amit adok, ha vastagon körbeveszem sűrű kalandregény-sziruppal…"

Tetszett-e?

Nem tudok rá egy igennel, vagy nemmel válaszolni. 

Nem az én stílusom, és fenntartom, hogy reál beállítottságú férfiaknak írta Zamjatyin. Gépek birodalma, Kocka, négyzetgyök mínusz egy... Absztrakt. Ennek ellenére kíváncsivá tett, és szerettem az elemeit, amikkel dolgozik. Magát a rendszert, amiről például mesélhetett volna többet, hogy még jobban beleivódjon az olvasóba a szabadság hiánya, a pontosan előírt feladatok összessége. Sok minden kiderül persze, mikor mennyi időre kell előadásokra ülni, sétálni, de például az olyan apróságokból, mint hogy metronóm ütemére köteles mindenki ötvenszer megrágni minden falatot, (!) na, ilyenből több kellett volna, hogy igazán borsózzon a hátunk a totalitárius rendszer minden emberi mozzanatot irányítása alatt tartó hatalmától. 

(azt hiszem túl kacifántosan kezdek írni, szinte már zamjatyini, teszek még néhány pontpontpontot, hogy hű legyek a hasonlóságban... :))

Mivel D-503-mal csak a szabadidejében találkozunk, ekkor írja le a történéseket bejegyzéseiben, a valós idejű szabadságkorlátozások nem olyan súllyal zúdulnak ránk. 

A partizánakciónak drukkoltam persze, de szereplői ugyanúgy nem voltak szimpatikusak, mint azok, akik nem vettek részt benne. I-330 kifejezetten ijesztő mintapéldánya a nőknek, szépen szólva is egy manipulatív dög jégkirálynő, persze döglenek utána a pasik :D

A mellékalakok közül legjobban O tetszett (szégyellem, de a számára már nem is emlékszem), kerekded kék szemeivel, o-t formázó szájával, rózsaszínségével. Neki valahogy jelenléte volt. R és U és S is erőteljesek persze, főleg az erősbödő üldözési mánia során, de senki nem szimpatikus. D is csak annyira, mint mondjuk Vadember a Szép új világban. Lehetséges hogy én magam csak O-val tudtam (volna) azonosulni? 

"-Emlékszik (...) az ősi legendára a paradicsomról... Hiszen ez rólunk, napjainkról szól. Igen! Gondolkodjon csak el rajta! Annak a két embernek a paradicsomban megvolt a választási lehetősége: vagy boldogság szabadság nélkül, vagy szabadság boldogság nélkül; harmadik lehetőség nincsen. Sők, az együgyűek a szabadságot választották - nos, érthető - , utána évszázadokon át vágyakoztak a bilincsek után. A bilincsek után, értik? Nos, ez a világ bánatának gyökere."

Értékelés: 10/6,5 hosszas töprengés után végül Huxley Szép új világához hasonló pontszámot ítéltem neki. Mert megdöbbentett és elgondolkodtatott, elbeszélését mégsem tudtam maradéktalanul élvezni. Marad a dobogó legfelső fokán az 1984. Ebből a könyvből nem rezonál bennem annyi minden, de érdemes volt elolvasni, felkavaró és frusztráló.

1920-21-ben íródott a könyv, és minő meglepetés, angolul jelenhetett meg először. a cenzúra miatt. 

Megvalósult utópia

Aldous Huxley: Brave New World (Szép új világ)

Az Orwellek után maradtam a klasszikus utópiáknál és mivel javasolták, hogy az 1984 a Szép új világgal párban jó, gondoltam miért is ne folytatnám ezzel. 

Huxley elég biztonságos távolságra, 2540-re helyezte az időben szép új világát, ahol centrumokban tenyésztik az egyforma embereket, megadott paraméterek szerint, kasztokba osztva, majd nevelésük is központokban folyik, hypnopaediával, vagyis alvás közben felolvasott szövegekkel plántálják beléjük a szükséges gondolatokat. A család fogalma megszűnt, nincs anya vagy apa. Nincs monogámia sem, promiszkuitás uralkodik, mindenki mindenki másé is. A szex főleg rekreációs tevékenység, a női populáció 70%-a eleve terméketlennek van teremtve. Jelmondatok a the more stitches, the less riches, és az ending is better than mending... Vagyis ne javítsunk meg semmit, dobjuk el és vegyünk újat. Fogyasztói társadalom uralkodik. És persze boldogság. Nincs Isten, nincs költészet, nincs öregedés vagy tökéletlenség. Mindenki szép, mindenki boldog, mindenki kábult a soma nevű hallucinogén drogtól. ... 

Mi történik, ha ezek az emberek találkoznak a "vadakkal", vagy amikor a vadak közül egy vadember megpróbál beilleszkedni  a civilizációba és követelni a boldogtalansághoz való jogát? ...

Kemény könyv, és ijesztően mai abban a tekintetben, hogy mennyire előrevetítette Huxley 1932-ben a fogyasztói társadalmat. Hányszor halljuk, hogy nem érdemes megjavíttatni, vegyél újat, jobban jársz, drágább az alkatrész mint egy modernebb, stb. Nap mint nap. Kidobáljuk a tv-ket, mikrókat, hűtőket, nyomtatókat, számítógépeket, mobiltelefonokat. Ugyanúgy nem divat megfoltozni egy ruhát már, mint a könyvben. (Pedig még az én gyerekkoromban is foltoztunk, jó, lehet hogy csak otthoni ruhát, meg gyerekcuccokat ilyen kis helyes hímzett mintákkal, de akkoris). Arról már ne is beszéljünk, hogy a család fogalmaiban milyen változások vannak, a monogámia nem divat, a szex valóban csak rekreációs tevékenység,  és bizony ha tetszik ha nem, laborban (is) hozunk létre gyerekeket - ha úgy tetszik mi is tenyésztünk, ott a mesterséges megtermékenyítés, a sok lombik, az őssejteljárások, szervek növesztése... Hány lépésre van a Bokanovsky eljárás vagy az örök fiatal(os)ság?

Mindenki szép, boldog, tökéletes akar lenni, és bár nincs (nincs?) a fülünkbe olvasott szöveg, ami erre oktatna, ott vannak helyette a bugyuta magazinok, agyonretusált modellek és a tökéletesség illúzióját sugárzó, agymosó reklámok, termékek, tv-műsorok, amikkel mi is azok lehetünk. És mindenki egyre egyformább, kezd elveszni az egyéniség. 

Egy köpésre van a szép új világ. 

Mindamellett, hogy elgondolkodtató, és érdekes tudományos részekkel is volt tűzdelve, azt kell hogy mondjam, az elejét és végét leszámítva elég unalmas és lapos, és Huxley nem egy igazán jó mesemondó. Az 1984-nek a nyomába sem ér a fejbekólintása, és hiányoltam azt, hogy valóban félhessünk a hatalomtól és a hatalmi rendszertől, de egy ideig én is üres fenyegetésnek éreztem őket, a büntetésük pedig talán nem is büntetés. A szereplőket egyáltalán nem szerettem.

Kicsit igazságtalannak tartom az 1984-gyel való összevetést, mert teljesen másról szól ez a két könyv. Nagy vonalakban csak abban egyformák, hogy van bennük egy-egy Winston, aki mást akar, máshogy csinál vagy gondol dolgokat, és hogy mindkettő utópia, ami már nem is annyira érződik utópiának.  Bár nem akarnám hasonlítgatni Orwellhez, nem tudom megállni, és ahhoz képest közel nem tökéletes. (!)

Értékelés: 10/6,5  Érdemes volt megismerni, és döbbenetes, amit Huxley előre megírt, még akkor is, ha a technikai fejlődésbe nem tudott belegondoni és előrevetíteni azt is. De nem tagadom, hogy ez számomra nem volt valami átütő, és ennek főleg az elbeszélés az oka.

1984

"We shall meet in the place where there is no darkness."

George Orwell 1984 című regényének úgy nekivágni, hogy annyit tudsz róla, innen van a "Big Brother", több szempontból is kellemetlen. Elsősorban azért, mert azonnal kiderül, milyen tájékozatlan voltam, és mennyire nem ismertem ezt a híres regényt. De azért is, mert ennyiből nem tudhattam előre, milyen nehéz, nyomasztó olvasmányról is van szó, ami sajnos nem is olyan utópisztikus, mint egykor volt. 

A főszereplő Winston 1984-ben él, bár pontos dátumot lehetetlen tudni, egy totalitárius rendszerben, amit Big Brother, a Nagy Testvér irányít, és aminek minisztériumai ellentmondásos nevükkel és jelszavaikkal teljesen mást próbálnak sejtetni, mint amit valójában művelnek... Minden épp az ellenkezője a hangoztatottaknak. A nagy testvér mindent figyel, mindent lát. Mindenhol teleképek (telescreen) és mikrofonok lehetnek. Kötelező napi programoknak kell megfelelni a kötelező jellegű arckifejezés felöltésével. Hallgatni az állandó háborúról szóló híreket, amik a három szuperhatalom, Óceánia, Eurázsia és Keletázsia közt (nem) zajlanak Afrikáért. Egyik héten ez az ellenség, másik héten amaz. Persze a történelmet ennek megfelelően kell változtatgatni is. Winston is a minisztériumban dolgozik, középosztálybeli. A minisztérium embereket "töröl ki", adatokat másít meg, szavakat cserél ki... Minden azzá válik a múltban amivé ők akarják tenni. Máshogy emlékszel? Kizárt dolog. Nemhogy hangot nem adhatsz ilyesminek, de még csak nem is gondolhatsz rá, mert az már gondolatbűn (thoughtcrime), és érted jön a gondolatrendőrség, netán vár a 101-es szoba... 

"If you want to keep a secret, you must also hide it from yourself."

Rémisztő, hátborzongató, ijesztő, felkavaró, frusztráló. És ismerős is lehet. A Wikipédia 1984-es oldalán épp elég csak ránézni a Sztálinos, megmásított képre. Unperson. Memory hole. ... És ez csak ha messzire akarunk tekinteni. 

Láttunk azóta már sok Big Brothert, amin lehet nevetni, és bambulni a bezárt embereket, de  a világ is kicsi, és mi is lehetünk "bezárva", mit sem jelent, ha a ketrecet nem látod. Talán csak nagyok a rácsok közt a távolságok. A mikrofonok és technikai eszközök meg egyre kisebbek. 

Egy kicsit unatkoztam a könyv közepe felé, de ez hamar elmúlt, mert rájöttem, hogy megint más elvárásokat támasztok, és az hogy tudom, érzem a következő történést, hogy nagyjából előre látható mi lesz, elkapják-e őket, nem jelent semmit, mert az egész helyzet a maga száraz, távolságtartó hangnemével együtt mégis pofán vág a végére, és nem is feltétlenül a legvége miatt. Ez kifejezetten egy olyan alkotás, amit hagyni kell, hogy ... nem is tudom, hogy mondjuk ezt magyarul, hogy sink in. Hogy eljusson a tudatodig, és lehet hogy borsództál tőle valahol, valami felületes szinten, amikor eljön ez a pillanat, akkor belülről borsódzol tőle, a zsigereidből...

A nyelvezet külön téma. Angolul olvastam, így nem nagyon tudom mindennek a magyar megfelelőjét, bár utánaolvastam, és láttam ilyesmiket, hogy duplapluszjó. Orwell világában terjed (terjesztik) a Newspeak. Egyszerűsített szavak, összevonások, lebutítás, szópusztítás, és persze a hatalmi érdekek érvényesítése ezzel is, amennyire csak lehetséges. Thoughcrime, doublethink, unperson, Ingsoc, goodthinkful... 

"WAR IS PEACE 

FREEDOM IS SLAVERY

IGNORANCE IS STRENGTH"

Nagyon érdekes utazás volt, és elgondolkodtató, nem hagyja nyugodni az embert. Számtalan cikket is elolvastam azóta, keresgéltem, rácsodálkoztam... 

Furcsa véletlen, hogy nemrég olvastam a Clockwork Orange-ot is Burgesstől, és mit sem tudva a más létező összehasonlításokról, magamban ehhez a könyvhöz hasonlítottam Orwellét is. Megtalálják az embert a megfelelő könyvek, a megfelelő időben, úgy tűnik. (Big Brother, was that you?!) Amellett, hogy mindkettő érdekes nyelvi kirándulás is volt, sok elemükben hasonlítanak. A mérleg nyelve azonban egyértelműen billen az 1984 felé. 

„Who controls the past,” ran the Party slogan, „controls the future: Who controls the present controls the past.”

A keresgélés közben tudtam meg, hogy Ákosnak (igen, a mi Ákosunknak!) van egy 101-es szoba című száma, ITT megnézhetitek a videót, érdemes figyelni a szövegére, és arra is, amit Ákos mond az elején.

Ajánlom még a Wikipédia böngészését a 1984, Newspeak, Room 101 cikkszavaknál and beyond. Mert igen sok minden született ennek kapcsán, és bizony nem a Big Brother show a legillusztrisabb példa. A nyelvünkbe is bekerültek Orwell szavaiból. Antony Burgess írt egy 1985 című könyvet. A 101-es szoba fogalom lett, ami megjelenik több helyen, sorozatokban, filmekben, zenékben... Aztán ott van a sok egyéb kémkedéssel, megfigyeléssel, titkolózással és az ehhez kapcsolt rettegéssel operáló alkotás, pl. a Gattaca, ahol egy szempillát is gondosan el kell tüntetni, (mint a regényben az álcázó porszem...) mert megtalálnak a DNS-ed alapján... vagy Jim Carrey és a Truman Show... de úgy tudom Ray Bradbury és Stanislaw Lem is írtak hasonlókról... 

De nézd meg, neked nincs-e letakarva a webkamerád "szeme" a gépen, amikor nem használod? Nem is kell olyan messzire menni, megintcsak, ugye?

"Freedom is the freedom to say that two plus two make four." 

Értékelés: Óriási regény. Nem is tudom mit mondjak. 

Őszintén, az ízlésvilágomat és úgy általában az ingerküszöbömet nézve valószínűleg nem adnék rá jobb pontot, mint egy 7-est. De itt más küszöböket lépnek túl a szavak. 

Amikor a bőröd alá mászik egy könyv, és nem is feltétlenül akkor rezonál, amikor épp olvasod a szavait, hanem utána, és amikor van kedved utánanézni, olvasni még róla, megtudni többet, látni, hogy mi lett még belőle, másokból mit sajtolt ki, akkor az jelent valamit. 

Ebből a szempontból nem tudnék nem 10 pontot adni rá. 

Szerinted, mennyi 2+2? ...