A szolgálólány meséje

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale

Az év második felében belevetettem magam a klasszikus utópiákba; Orwell, Huxley és Zamjatyin után nem maradhatott ki Atwood könyve sem, amibe nagy lelkesedéssel kezdtem bele. Megint más szemszög, másfajta elnyomás, más frusztrációk. Előfordulhat egy ilyen jellegű társadalom megvalósulása? Ahol a nő áll a középpontban, mégis a nő az elnyomott? Giléádban a modern társadalomból nagyhirtelen visszatérnek a puritán, vallásos, konzervatív rendszerbe. A nők legfőbb erénye, hogy gyermeket tudnak-e szülni. 

A főszereplő Offred (magyar fordítása Fredé, of-fred) még emlékszik a régi, modern világra, férjére, gyermekére, akivel nem tudja mi történhetett, a kezdetekre, amikor minden megváltozott. Az ő elbeszéléséből, meséjéből ismerjük meg az új társadalmi rendet, a nők sorsát, a magányt, a korlátokat, a lehetséges (?) kiutakat. 

Nem tudom soká ragozni ezt a történetet, nem is akarom, kivételesen rövid véleményem lesz róla, nekem ez a könyv ugyanis nem sokat adott. Értem a helyzetet, értem a magányt, a kilátástalanságot, a teljes elnyomást, a lealacsonyítást és a többi, és nyomasztó volt és frusztráló, de nem keltett olyan hullámokat bennem, mint mondjuk az 1984. Úgy látszik ez lett nekem az etalon a műfajban, és nem tudta eddig egyik klasszikus utópia sem überelni az élményt, a mélységet.
Érdekes a társadalom felépítése, a szokásrendszer, és ijesztő is, de nem tudnám elképzelni valós veszélyként hogy vissza(át?)alakuljunk egy ilyen rendszerré... Lehangolt, de nincs kedvem filozofálni rajta.
Emellett pedig azt tudom elmondani, hogy roppant unalmasnak találtam a mesét. A karakterek utálatosak, egyhangú, nem tetszett a stílusa, és nem történik semmi. Lehet hogy velem van a baj, de nekem ez a sokkolótól nagyon messze van. De a stílusostól is.

Sajnálom, hogy így esett, mert szerettem volna rajongásig szeretni. Nem az én könyvem.

A Guvat és Gazella és A vak bérgyilkos érdekelt volna még Atwoodtól, de ha ilyen stílusban kell azt is végigszenvedni, akkor inkább nem...