13 évvel később, a Katalin utcában

Újrahallgattam Szabó Magda Katalin utcáját, amivel 2013-ban ismerkedtem meg először. Gyönyörű, súlyos és nyomasztó könyvnek találtam akkor is, és sajnos nagyon kusza is volt; nehéz volt megérteni. Bizakodva álltam neki újra, hiszen a Freskó is letisztult második olvasásra, méghozzá teljesen, és jobban megszerettem az újraolvasás által. A Mózest is még jobban szerettem másodjára, de az elsőre is nagyon tetszett, csak később még jobban tudtam értékelni, és más vetületei is voltak. 

A Katalin utcával nem volt ilyen szerencsém. Azt hiszem talán sosem fogom tudni rendesen értelmezni, vagy befogadni ezt a regényét Magdának, még ha valami zsigeri szinten hallani is vélem a lényegét. 

Érdekes módon most sokkal könnyebben boldogultam az első felével, és egészen gyorsan a helyére zökkent a szokásos ki-kicsoda. Egy ki segítséget igénybe vettem hozzá a netről, hogy ne kelljen állandóan gondolkodjak, melyik család hogy is van összerakva. Sajnos később Blankát és Irént megint összemosta az agyam (de miért??) A regény második fele aztán eléggé lógva maradt, és valahogy a végső üzenetet sem értettem meg. A "mi van?" érzés és a sok kérdőjel most is megmaradt. 

Gondolkodtam rajta, hogy ismét nekifussak, vagy csak legalább a második felének esetleg, hogy hátha letisztul, de annyit szenvedtem már ezzel a könyvvel, most is hetekre lelassított az olvasásban... Szívesen veszem inkább, ha valaki linkel valami értelmes értelmezést, esetleg akár olyat, ami ádámévától elmagyarázza az egész könyvet, vagy akár azt is, ha valaki leírja a saját gondolatait róla. Szerintem harmadszor ebben az életben már nem Katalin utcázok, de ki tudja.

Szép könyv, fájdalmas, nehéz. De az értelmezése is nehéz maradt, nem csak a témái. 

Elena Ferrante: Véletlen találatok

Szeretem Ferrante írásait, és bár a legutóbbi olvasmányom tőle - a tavaly olvasott Tékozló szeretet -, nem az én könyvem volt, akkor is megállapítottam, hogy erőteljes, szép szöveg, igazi Ferrantés írás, mégha nekem nem is tetszett annyira.

Idén a Véletlen találatokat szemeltem ki az életmű folytatására, ami egy, a Guardian számára írt, rövid cikkekből összeállított esszékötet. A tárcák időrendi sorrendben szerepelnek benne 2018. januárjától 2019. januárjáig. Előre meghatározott témákról írta a reflexióit, bár néha szabadon kezelve kissé el is tért a témáktól. Sok erős írás van benne, életbölcsességek, gondolatok halálról, szerelemről, barátságról, félelmekről, művészetről, függőségről, nőkről és a nők érvényesülési lehetőségeiről, és persze több magáról az írásról, az alkotás folyamatáról is. Élvezettel csemegéztem a témáiból, minden érdekelt, még ha nem is tetszett mindegyik egyformán (rövid írásokkal teli gyűjtemények általános átka ugyebár).

Az írások mind azonos hosszúságúak voltak, hiszen - gondolom - ugyanabban az előre meghatározott hasábban jelentek meg az újságban. Rövidségük miatt könnyebben belefogtam akkor is, ha tényleg csak néhány percem volt két elkészült homoksüti szemlélése közben.

Az illusztrációkat a Dániában élő olasz grafikusművész, Andrea Ucini készítette. Kellemes, lágy színösszeállítás jellemzi rajzait, egyszerű, sokszor szinte minimalista ábrázolásmód, ami mögött mégis metaforikus jelentéstartalommal bíró apró részletek sejlenek fel. Mindig van az egyszerűnek hitt képen valami felfedezésre váró, rejtett motívum is. Sokat hozzátettek a kötethez ezek az illusztrációk. 

Az is jó volt, hogy ki tudja miért, de az elejétől a Nápolyi regények filmsorozat narrátorának hangján hallottam a fejemben a mondatokat, olvasás közben. :) 

Néhány idézet, ami megfogott: 

"Végtére is régi önmagunk nem több holmi elmosódott színfoltnál, amelyet mostani énünk támfaláról szemlélünk."

"Sokkal fontosabb, hogy odafigyeljünk a rettegésben tartott emberekre, ugyanis az ő haragjuk a valódi veszélyforrás."

" (...) ha a történetmesélő szerepét önkényesen magunkra osztottuk, nem érdemes a majdani olvasók kegyeit keresnünk, igyekezzünk inkább a lehető legtöbb szűrőtől megszabadulni, hogy a szöveg a lehető legárnyaltabban reflektáljon az emberi létállapotra."

" Abban reménykedünk, hogy a lehető leghosszabb élet jut osztályrészül, amely azonnal befejeződik, amint kiderül, hogy immár semmilyen gyógymód nem szavatolja az elviselhetőségét."

"Ami engem illet, minden nőt rokon léleknek érzek, kit ezért, kit amazért: egyszerre ismerek magamra legkiválóbb és leghitványabb nőtársaimban. Létezik, szegzik nekem a kérdés gyakorta, hogy soha életedben nem találkoztál egyetlen hárpiával sem? Már hogyne találkoztam volna: tele van velük az irodalom meg az élet. De mindent összevetve, mégiscsak az ő oldalukon állok."

"(...)a megváltáshoz vezető úton elsősorban önmagunkkal, nem pedig másokkal szemben kell kíméletlen őszinteséget tanúsítanunk."

"Egy jól összerakott történet akkor körvonalazódik, ha a sztereotípiák gubójából kihámozzuk a való életet, amely - valódiságából és elevenségéből adódóan - ide-oda ficánkol, és nem hagyja tetten érni magát." 

Ez utóbbi idézet emlékeztetett Márquez élet- és írásszemléletére is. 

Az írásról szóló részek rendkívül sokszínűek. Szó esik az alkotói szabadságtól,  adaptációktól kezdve a naplózáson és központozás kérdésein át az álmatlanságig, sztereotípiákig, irodalmi újszerűségig mindenről. Érdekes betekintés volt ez, mintha kicsit oda lehetett volna ülni a sarokba Ferrante dolgozószobájába, láthatatlanul, és megtudni regényeinek titkait. 

A próza a szerzőre jellemzően kissé távolságtartó, néha egészen karcos, a formátumból, de Ferrante stílusából egyaránt adódóan kompakt, de közben változatos, friss, frappáns. Érdemes volt elolvasni. 

ZsebPotterek

Saját kép.

Tavaly jelentek meg a ZsebPotterek első kis színes kötetei, és azonnal kívánságlistára is tettem őket. Nemrég megkaptam szülinapomra a Harryről, Hermionéról és Ronról szóló részeket, és azon nyomban el is olvastam őket. 

Tudom, hogy ezek a kis „nézegetős” kötetek igazából nem sok mindenre jók, gyereknek sem igazán, bár, ha már tudja olvasni a könyveket, lapozgathatja, olvasgathatja őket, de ha még nem, akkor akár spoileres is lehet néhány dolog. Felnőttnek meg mire jó? Semmire, pont ez a legjobb benne, csak egy csepp nosztalgia a rajongóknak, egy kis színes-szagos HP-zés, mint az almanach. :) 

A Harry Potter-kötetben Natalie Smillie ilusztrációi nagyon illenek ehhez a mesés varázsvilághoz, és különösen tetszett, hogy milyen kedvesnek rajzolta meg a karaktereket.

A legjobb kis elrejtett humorforrás: Madam Pomfrey kezében a kalapkúra feliratú bájital. :D

Valamiért meg voltam győződve, hogy az összes kis könyvecske illusztrátora ugyanaz a személy, pedig egy rápillantás is elég lett volna a címlapokra, hogy kiderüljön, nem így van.

A Hermionéről szóló kötet illusztrátora, Laura Proietti egy kicsit máshogy fogta meg a szereplőket, és Hermionén kívül a többiek itt nem sikerültek annyira jól. Hermionét is szokni kellett, hogy kicsit Millicent Bulstrode szélességű (jójó tudom, no fatshaming :D), de összességében ez is pont olyan kis kellemes semmiség volt, mint a Harryről szóló. :) Élveztem átlapozgatni. 

A Ronos kötethez érve egyértelművé vált, hogy minden kötet illusztrátora a címszereplőt alkotta meg igazán jól, valahogy a többiek mindig vázlatosabbak maradtak, ami persze valahol természetes is. Ron megint picit máshogy van ábrázolva, mint a többiek, a sál egészen sálnak néz ki a nyakában pl, nem is rajznak, hanem egy valódi kötött holminak. Biztos van ennek a rajztechnikának valami neve. :) Olia Muza az illusztrátor ezúttal.

Ami még fura volt, hogy Makesz mennyire dühödt kis csatornapatkánynak van megrajzolva. :D

Nagyon tetszett ez a kötet is, kellemes kis HP-bonbon.

Belepillantó. :) (Az instagramra még
tettem pár másik képet is.)

Remek hétvégi perceket okoztak ezek a könyvek, kellemes kikapcsolódás volt elolvasni őket, a  HP-újraolvasással párhuzamosan pláne.

Jó hír, hogy október végén érkezik két újabb kötete a sorozatnak: Albus Dumbledore és Luna Lovegood. Én várom, és szeretném a gyűjteményemben tudni őket is. :) 

Érkeznek az újabb részek!

Peter Wohlleben: Az állatok érzelmi élete

Évek óta hallgatom, mennyire jó ez a Peter Wohlleben, és hogy milyen szuperül közel hozza a természetet, meg mennyire szórakoztató és érdekes, és hát most, hogy elolvastam végre tőle a cirka 7 éve várakozó Az állatok érzelmi élete című kötetet, egyetlen javaslatom van csupán: 

Olvassatok inkább Gerald Durrellt!

Merthogy ott aztán tényleg lehet tanulni ÉS szórakozni, sajnálom, de amit én etológiából eddig kaptam Durrelltől, az MESSZE messze, nagyon messze túlszárnyalja  Wohlleben bácsit. Természetesen tudom, azért más a műfaj, amiben alkottak, és elismerem, a kötet sok különböző, tudományos információt tartalmaz, mégis "össszedobáltnak" érződik, gyakran vált irányt, néha túl egyértelmű dolgokat mesél el, vagy épp nem mélyed el jobban egyes állatok szokásaiban, mond valamit, de nem sok tartalom van mögötte, csak némi találgatás. Sokat ugrál fajról fajra az egész kötetben, és különféle témák csapásirányát követve próbálja feltérképezni az állatok érzelmi életét, de az a helyzet, hogy míg Durrellnél még évekkel később is emlékszem egyes jelenetekre, mint például Cicely és Geronimo párharcára, vagy akár mondjuk egy olyan fajra, mint a teporingo vulkáni nyúl, addig Wohllebenről és az állatok érzelmi életéről az fog eszembe jutni, hogy hát igen, VAN. Mármint érzelmi élete az állatoknak. És hogy ezt eddig is tudtuk. 

Összességében korrekt, ámde csapongóan összerakott ismeretterjesztő kötet, rövid fejezetekkel, amely sokféle állatról oszt meg közepesen érdekes információkat, sajnos inkább kissé száraz stílusban. 

A fiamnak mindenesetre nagyon tetszett, hogy állatosat olvasok, és minden este az esti mese után még fel kellett olvassak ebből is pár oldalt neki. :) De erről is csak az jutott eszembe, hogy úristen, mennyire fogja imádni Durrellt! (És az is már csak néhány év talán!)

Robert Thorogood: A Marlow Nyomozóklub

Egy újabb nyomozóklub, ami nem tudott magával ragadni... Annak idején nagyon hamar félbehagytam A csütörtöki nyomozóklubot, nem jött be, és bizony azt hiszem ezzel is jobban jártam volna, ha kaszálom, de végül elolvastam. 

Kihagyott lehetőség a Marlow, mert az öreglányok vicces alapanyag lehetnének a nyomozóklubhoz, de teljesen sótlan és stílustalan marad az egész, iparosmunkaként megírt „párbeszédek”, és még részben ki is találtam a végét, pedig tényleg nagyon rossz vagyok krimi-megfejtésben. A Garda-tavas kriminél is így jártam, de az mondjuk tényleg egy égetnivaló darabja az irodalomnak, míg Thorogood könyve csak szimplán tucat-silány. Pedig az elején tetszett, remek felütéssel indít, meg is lepődtem, milyen tökös öreglány lesz a főhős, Judith Potts személyében, de hamar elmúlt az éjjeli meztelen úszás és a kisvárosi sorozatgyilkosság keltette izgalom. 

Nekem ezek a cozy mysterynek aposztrofált írások egyre kevésbé tűnnek cozynak; mintha valaki benézte volt ezt a műfajt valahol a kanyarban, és ami nem a silány és közhelyes könnyed romantikusba tartozik, és történik benne gyilkosság, azt betették a cozy mysterybe, jóvanazúgy. 

Túl hígak ezek a történetek, súlytalanok a szereplők, én nem oldódom fel az ilyesmiben, hanem inkább húzom a számat. 

Ha otthonos, kellemes krimis hangulat, akkor nekem még mindig AC és Simenon  a szint.

Lám, van felolvasás is?

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Igen, igen, igen! Elolvastam hát az Aureliánók és José Arcadiók nagy eposzát! A szépirodalom legnagyobb és legelvetemültebb szappanoperája elevenedik meg ebben a több generáción átívelő, hömpölygő nagyregényben. 

"Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor az apja elvitte jégnézőbe."

Micsoda kezdőmondat! És micsoda folytatás következett! Nagyon meglepett, hogy a regény tényleg egy egybefüggő nagy áradat, és nincsenek fejezetek, tagolások, csak néhány kisebb törés, de akkor is megállíthatatlanul folyik tovább a cselekmény. A párbeszédek hiánya is tömbösíti a szöveget. Nehéz bármiféle fogódzót találni, illetve az elején kifejezetten féltem is letenni a könyvet, nehogy elveszítsem a fonalat. Egyébként is törekedtem rá végig, hogy még ha csak 2-3 oldalt is, de olvassak belőle napi szinten, különben nehezebb visszahelyezkedni ebbe a zsivalygó, szenvedélyes, mágikus és forró hangulatú eposzba. 

"(...) kezdte megsejteni, hogy a jó öregkor nem más, mint tisztességes szerződés a magánnyal."

Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról

Nem tudom miért gondolhattam vajon, hogy ez női szemszögből van megírva!? Pedig ez egy ízig-vérig pasis, apa-nézőpontú, hmm, mi is...? Kisregény? Történetfüzér? Bölcseletek sora? Értekezés a szülői szerepről? Gyermeknevelési tanácsadás svéd stand-up módra? Egy apa tanácsai, gondolatai a fia számára?

Ez mind egyben.  

"Tudd, hogy lehetsz bármi, ami csak szeretnél, de ez közel sem olyan fontos, mint az, hogy lehetsz az is, aki vagy."

Rég olvastam már Backmant. Rég olvastam már humorosat is. Emiatt jólesett, tényleg néha kacagtató volt olvasni Backman személyes élményeit, apaként. Ugyanakkor keserű is volt sokszor a szám íze, mert hát sok benne a valóság. Ez a gyereknevelés valósága, ez a sok rémesen idegesítő dolog és kialvatlanság, és készenlét. Öltöztessük persze humorosba, meg néha szentimentálisba, meg meghatóba, megfontolandóba. Értem, hogy van, akinek ez lélekbalzsam, engem viszont inkább kissé fárasztott a téma. 

"Halál komolyan, nem tudom szavakba foglalni, hogy az ember – ha szülő lesz – mekkora hányadát tölti az életének azzal, hogy kakira vár."

Backman őszintén beszél hibás lépéseiről, rossz döntéseiről, elszólásairól, az élet apró-cseprő dolgairól. Szeretne sok-sok jótanácsot átadni a fiának, de néha kicsit félresiklanak a szavak, túlmagyaráz valamit, nem úgy fogalmaz, hogy az kompatibilis legyen a játszótéri anyukák világnézetével. :) 

"Fogalmad sincs, apa mennyire várja, hogy elég idős legyél ahhoz, hogy megértsd a monetáris rendszert, és adhassak neked ezer koronát, hogy fogd be, és hagyj aludni. Apa nem bírja tovább. Apa azt sem tudja, vajon az óvónőd fel fogja-e hívni a rendőrséget, mert ő megkérdezte, körülbelül hány éves kortól lehet kábítólövedéket alkalmazni a gyereknél. Az emberek Anna Wahlgren-féle babaaltatási módszerről beszélnek, apa pedig könyveket olvas arról, hogy az ausztrál vadászok hogyan kábítják el az édesvízi krokodilokat."

Érzelmekkel teli, de rendesen csapongó élet-kalauz ez, amit a fiának nyújtana Backman. 

A stílus gördülékeny, humoros, de úgy összességében nem lesz annyira maradandó. 

Néhány kedvenc sorom még idemásolom. A majonézest különösen magaménak érzem. :) De ez az előevés is szuper volt, hasznosítható tanács. :D Emlékszem, a második randi után valamikor mondtam a (mostmár)férjemnek, hogy legközelebb együnk is már valamit, mert én ennél éhesebb vagyok, mint hogy elülünk egy bögre tea meg kv felett 4 órát... :D 

"De ha akár egy kicsi is van énbelőlem a te apró testedben, akkor az életed elkövetkező kilencven éve nagyrészt arról fog szólni, hogy éhes vagy."

"Ki is fejlesztettem néhány igazán hatékony étket az előevés céljára. Például az előevős kolbászt. […]

L'Oréal kolbásznak hívom. Mert megérdemlem."

"Ebben az életben két dolog van, ami sosem késő: bocsánatot kérni és még több majonézt hozzáadni."

"Szeretlek, ezt már most leszögezem, de ha megpróbálsz a menetiránnyal szembe menni az IKEA-ban akkor csak magadra számíthatsz."

Marie Pavlenko: Akár egy kismadár

Marie Pavlenko könyve rendkívül nehéz témát próbál feldolgozni ifjúsági regény köntösbe bújtatva. Az Akár egy kismadár főszereplője a 20 éves Abigail, akit nemrég hagyott el a szerelme, Thomas. Abigail, aki az állatorvosi egyetemre készül... Abi, aki elveszíti az egyik karját egy szörnyű autóbalesetben...

Bár természetesen tudtam, hogy mi a könyv témája, mégis elementáris erővel csapott le rám az első pár fejezet, amikor tényleg megtörténik a baleset, premier plánban. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire erőteljesen indul a történet. Nagyon megterhelőnek éreztem először, szorongatott, és együtt szenvedtem Abivel. Utána oldódott persze minden, szépen lassan, apránként. Gyönyörűen bontotta ki a világot számára Pavlenko újra. Rendkívül érzékenyen mutatott be minden nehézséget, az öltözködéstől a konyhai és fürdőszobai teendőkön át az emberek hol szánakozó, hol ijedt, hol megrökönyödött tekintetéig. A lelki és testi fájdalmak sorát is érzékletesen mutatta be. Nem lehet nem együttérezni Abivel. Voltak olyan sorai, mondatai, amikben minden a színtiszta fájdalom és gyötrődés - bárki ráismerhet, akárhány végtaggal vagy anélkül is. Bekezdések, ahol tapintható a szorongás és a magány.

"Lemegy a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. Bekapcsolja a rádiót, de nem figyel oda. Odakint félénk napsugár tör át a tejszínű, sűrű ködön.
Az egész környék alszik még.
Nagy, vörös gyapjúsálba burkolózva egy babakocsit toló nő megy el a ház előtt. Egy zöld melegítős férfi fut át szökdécselve az utcán.
Abi a tekintetével követi őket. Csapódik egy ajtó, megzördül egy kuka fedele.
Fél órán keresztül áll az ablakban, de csak egy kapucnis alakot lát, ahogy a metró felé siet."

A baleset nyilván teljesen kiforgatja a sarkaiból Abi világát, és a fogyatékosság miatt kezdetben teljesen sötéten lát mindent. Minden új helyzettől tart, és nem mer elmenni egyedül sehova. Anyukája, Elsa csalogatja ki sokszor a természetbe, a parkba sétálni. Bionikus karját nem szereti, fájdalmai kezdetben még akkorák, hogy a kart is nagyon nehéz lenne hordania. Az esztétikai protézisről pedig tudja, hogy látják, mi az... A karcsonkot nagyon szégyelli, és úgy véli, senkinek sem szabad meglátnia. Nem tudja már magát szeretetreméltónak, szépnek, bármire is jónak gondolni. 

"- Nem akarsz elmenni egy pszichológushoz?
- Nem akarok. Teszek a pszichológusokra. Csak a karomat akarom."

A balesetet követően elköltöztek, hogy minél kevesebbet kelljen magyarázkodni az ismerősöknek a környéken, és minél kevesebb sajnálkozó pillantást kapjon majd Abi. A rehabilitációról Abi tehát már az új otthonukba tér haza. Milli, a húga neheztel rá, mert minden róla szól, és miatta változott meg az ő élete is, a szülei élete pedig szinte megszűnt létezni, már nem járnak össze senkivel, Abiről szól szinte minden, főleg az anyuka, Elsa számára. 

Abi levágatja a haját teljesen rövidre, hogy minél kevesebb gondja legyen azzal is, hiszen félkézzel nem egyszerű. A könyv elején épp a fodrászat után fut össze Auréle-lel, akit még az általános iskolából ismert. 

Hamarosan csomagok érkeznek postán, könyvek egy bizonyos Blaise Cendrars tollából, aki maga is amputált. Abi eleinte a fájdalomcsillapítók ködén át nehezen tud koncentrálni a könyvekre, de tartalmuk mégis magával ragadja őt, és támaszt, vigaszt nyújt. 

Hamarosan kiderül az is, ki a Cendrars-ismeretlen, aki a könyveket küldte. 

A fejezetek előrehaladtával fokozatosan, lassan változnak a dolgok Abi körül; a családtagok, és Auréle remekül segítik a törött szárnyú kismadarat. Laza és kedves francia família képe rajzolódik ki. Van egy hóbortos nagynéni is, Coline, akivel Abinek nagyon szoros a kapcsolata. Coline révén kibővül a család egy kiscicával is, aki szép japán nevet kap: Yoru (este). :) A macska-ajándékozást kifejezetten jó pontnak tartottam, elképesztően sokat tud adni bármilyen bánatos, és egyedül átvészelt nehéz helyzetre, ha van ott az emberrel egy kisállat. ♥

Aztán jöttek a madarak, a parkba tett kirándulások, a hegyi túra... És még több madár. :) Egy tétova próbálkozás, egy bátor lépés, egy morbid vicc... aztán még több fanyar humor, mint jó megküzdési stratégia. :) A természet, és a természettel való kapcsolódás is remek gyógyírnak bizonyult Abi számára, de kellett hozzá némi szerencse is, és sok elfogadó ember, akikkel sikerült körülvennie magát. Végtelenül örültem a "gyógyulásának". 

"Mert úgy éltek, ahogy akartak.
És nemcsak úgy, ahogy tudtak."

Amiből túl sok volt és nem tetszett: kiscicám, kiskecske becenevek (why??), és hogy mindenki megpuszil mindenkit és puszit nyom állandóan. :') A fiatal felnőtt főszereplők pedig néha kicsit koravénnek tűntek, de biztos vannak ilyen nyugdíjas hobbista 20 éves madárlesők is, akik mellesleg szeretnek jógázni. :D 

Kivenném belőle azt a fogkefe-kölcsönadást is... ne már! Miért nem lehetett azt írni, hogy adott neki egy fogkefét?... 

Néhány furcsa mondat és kifejezés is előfordult, de mivel francia az alap, nem mindenre tudtam rátapintani... Mindenesetre az senkinek nem tűnt magyartalannak, hogy "ez lesz a halvány, drága első alkalom?" Vagy hogy egy amputált csonkon már nincsenek varratok, gondolom magát a hegesedést akarta írni, de varrat már mióta nincs benne. 

Ezen kívül a romantikus szál nekem picit egyenetlen volt, de az egész történet maga szép ívű, megrázó, de egyben felemelő és életigenlő is: a kibillent egyensúlyból is újra magunkra lehet találni, és meg lehet lelni, hogy miért érdemes élni. Megható, őszinte, elgondolkodtató regény, ami szerencsére cseppet sem didaktikus. 

Érdemes elolvasni a köszönetnyilvánítást a végén; kiderül a könyv szomorú apropója is, amiből az egész megszületett. 

Mikki Brammer: Minden, amit megbántam

Nem csak a november, de az év egyik legjobbja is lett Mikki Brammer könyve, a Minden, amit megbántam. Ez őszintén szólva annyira nem lepett meg, mert valahogy eleve jó megérzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban. Valamikor az olvasás közben ráadásul rámtalált az a kis belső meggyőződés is: ez bizony kedvenc is lesz. 

A történetben Clovert ismerjük meg, aki haláldúlaként dolgozik. Ez a foglalkozás nem volt teljesen ismeretlen számomra, Jodi Picoult egyik kötetében is találkoztam már vele. A haláldúla segít elrendezni a haldoklók ügyeit, teljesíti kéréseiket, és támaszt, társaságot nyújt akár a legvégső percekig, elkísérve őket az utolsó útjukra. Akár csak csendben ülve is, de ott van. Segít elfogadni a véget. Furcsának hangozhat, mégis azt hiszem nagyon hasznos lehet, és bár megterhelő foglalkozás, a könyvben Clovernek azért sok pozitívumot is jelent, amit a haldoklóktól "kap". 

Hiro Arikawa: A búcsúzó macska

Hiro Arikawa az év egyik nagy meglepetése lett, Az utazó macska krónikája című regényével. Úgy döntöttem nem várok soká a másik könyvével, amit egyfajta folytatásként tartanak számon, de szigorúan véve mégsem az. A búcsúzó macska ugyanis egy novellás kötet, és bár van két olyan novella az elején, amikben visszatér Hacsi, Nana és Szatoru, a többi történet teljesen másokról szól.

Az első novella Hacsit mutatja be jobban, kvázi egy előzménytörténet. Egyetlen hibája, hogy sajnos valamiért lefordították benne a Hacsit Nyolcra. Érthetetlen, hiszen az első részben is Hacsi volt, illetve annak fényében még érthetetlenebb, hogy Nana viszont maradt Nana. A másik kapcsolódó novellában pedig Szatoru és Nana szerepelnek, egy régi professzorát látogatják meg Szatorunak, tulajdonképpen ez az utazó macska krónikáiba beilleszthető rész, keresik azt, akinél Nana ottmaradhat. 

A többi novellában új szereplők vannak, és persze mindegyik sztoriban van macska, egy vagy több. Bepillantást nyerhettem egy csomó macskás, japán család életébe, és mindenki egészen közel került hozzám, bevonódtam a sorsukba. Imádtam ezeket az életképeket, és az írásmódot is. Szerethető, emberi történeteteket írt Arikawa most is, és mindegyikben jelen van valami kis édesbús, melankolikus hangulat is. Lírája finom, szelíden visszafogott. Nem történnek világmegváltó dolgok egyikben sem, mégis mindben érezni lehet azt a kis varázslatot, amit a cicák képesek az emberek otthonába vinni. Sőt, az egyik novellába még egy kis mágikus realizmus is belefért. A hétköznapiság mellett fontos témákról ad gondolkodnivalót: barátság, kapcsolatok, megbocsátás, szeretet, hűség, gyász. A japán kultúráról is megtudhatunk egy s mást ismét. 

Na meg a macskák! Mennyi remek macskajellemet alkotott Arikawa! Egyedi, szeretetreméltó, macskás macskák mind. Remekül megragadja a macskaviselkedés jellemzőit a szerző, látszik, hogy ismeri őket, és valódi egyéniségeket alkot belőlük. 

A kedvenc részeim voltak a Schrödinger macskája, amiben egy "balfék" férj egy kiscica révén tanulja meg a felelősségvállalást, és hogy hogy lehet jó apa, és jobb férj, és A búcsúzó macska, a címadó novella, amiben nagyon közel kerültek hozzám a családtagok (két- és négylábúak egyaránt). ♥

Szívmelengető, kedves olvasmány, méltó "folytatás" Az utazó macskához. Ami pedig kiemelendő még, hogy a novellák egytől-egyig színvonalasak voltak. Azt hiszem ez a legjobb novelláskötet eddig, amit valaha olvastam. Máskor ugyanis novellagyűjteményeknél borítékolhatóan az a konklúzió, hogy voltak nagyon jók, voltak nagyon rosszak, és emiatt közepes élménnyé lehet csak minősíteni az olvasást. Arikawánál abszolút nem így volt. 

Megérte elolvasni. ♥

Más kiadások.

Felfigyeltem rá, hogy van a szerzőnek még egy könyve, ami angolra le lett fordítva: The Passengers on the Hankyu Line. Szeretném ezt is elolvasni. :) 

Fordítási kukacoskodás: 

 A fordítót azért megbúbolnám egy cseppet, nem csak Hacsi miatt, hanem a lábjegyzetek miatt is... "Kár sírni a kiömlött tej felett" mint magyar megfelelő?... A Role Playing helyett meg sikerült Roll Playinget írni. És "zsírszedő papír"?! 

Maja Lunde: Hónővér

Csodás téli mesét olvashattam Nikkincs jóvoltából, köszönöm! ♥ Kölcsönkaptam kedves barátnőmtől ezt a kötetet, és bizony kicsit sajnálom is, hogy vissza kell szolgáltassam, mert öröm egy ilyen kívül-belül szép könyvet tudni a polcunkon, hogy akár a következő ünnepi időszakban is elővehessük.

Maja Lunde története tökéletes hangolódás adventre a téma és a felosztás miatt is. 24 fejezetét akár be lehet osztani az adventi várakozás napjaira is.

Karácsony előtt nem sokkal csöppenünk Noel történetébe, akinek nemrég meghalt a nővére, Júnó. Az egész család magába roskadt, és mindenki csak üres héja maradt önmagának. Még a korábban dinamitként emlegetett kishúg, Augusta, is csak halovány másolatnak tűnik. Az apátia annyira beleitta magát a család otthonának szöveteibe és a családtagok bőre alá is, hogy szinte szó sem esik arról, hogy mindjárt karácsony van. Nem kerül elő semmi ünnepi dísz, a pincében porosodik az adventi gyertyatartó is, és mindenki némán ül esténként a vacsoraasztalnál. 

Bergsveinn Birgisson: Válasz Helga levelére

Már nem is nagyon emlékszem, hogy mikor és miért figyeltem fel erre az aprócska kötetre, mindenesetre egyike volt azoknak a könyveknek, amikkel a férjem meglepett  karácsonyra (2023-ban) a kívánságlistámról. ♥ Idén direkt nagyon sok, korábban ajándékba kapott kötetet tettem fel a várólista csökkentésbe, hogy ne álljanak már olyan soká olvasatlanul.

A Válasz Helga levelére egy visszaemlékezés. Bjarni, a most már idős, izlandi gazda válaszol egy korábbi levélre, és válaszában felidézi gyakorlatilag az egész életét, onnantól kezdve, hogy egy pletyka szárnya kelt róla, és Helgáról, egészen odáig, és még tovább, hogy a pletykából valóság lett, és hogy Bjarni döntés elé kényszerült. Szerelem, öröm, fájdalom, megalkuvás, kötelességtudat, önfeláldozás... Hogyan alakítjuk, vagy épp nem alakítjuk a sorsunkat. Számvetés és önmarcangolás ez, az élet végéhez közeledve, talán feloldást keresve. 

„Vesztem el lóháton vakító hóviharban, és hagytam rá magam a ló ösztönére, hogy hazavigyen, amikor feladtam. Lőttem szaró rókát. Láttam jéghegyet felborulni. Hajítottam nyúlhalat a járásgyűlés elnöke fejéhez. Felejtettem el hullát. Szállítottam füstölt asszonyt. Éltem puszta ígéreten a kora ’60-as évek kemény telei alatt, írtam a létezés fogyatékosságairól, és megértettem, hogy az embereknek kis párnákon is lehetnek nagy álmai.”

Sokat gondolkodtam a könyvön, és hogy mit is írjak róla, hogyan is adjam vissza a szokatlanságát, egyediségét, és azt, hogy milyen kettős érzéseim támadtak vele kapcsolatban. Érdekes, mert úgy érzem, nem olvasnám újra, de nem is biztos, hogy megválnék tőle. Bizonyos szempontból a "kicsi a bors, de erős" könyvek közé tartozik. Nehéz témákat hoz fel, és rövidsége ellenére rengeteg mindenről mesél lecsupaszítva, nyersen és őszintén.

"Elágazott az addigi utam. És én mindkét irányt követtem. De egyiket sem igazán. Vagyis a lábam az egyik úton vitt – a szívem pedig a másikon haladt. Együtt veled."

Mégis, nagyon-nagyon furcsa könyv, ami tele van bujasággal, testiséggel. Kissé értetlenül állok előtte, mégis vannak benne magvas gondolatok. 

„Akkor válik csak egy nép igazán kicsivé, amikor hátat fordít a történelmének.”

Az izlandi környezet tetszett, és remek hátteret adott, de kevesebb húgyszag, kevesebb testnedv valahogy jobb lett volna. Változatlanul nem értem, miért kell a szépirodalomnak oly sokszor ilyesmiktől csöpögni. Ettől a naturális megközelítéstől lesz ütősebb, vagy mit gondolnak ilyenkor a szerzők? 

"(...)a rossznak könnyű féken tartani a jót, a jónak viszont nehéz féken tartani a rosszat" (Vídalín-prédikációkból való)

Volt enne némi humor is azért, emlékezetes marad a "hullafelejtés", egy ilyen abszurd helyzeten, majd utána a "füstölésen" is, hát csak nevetni lehet, pedig ott van mögötte a tragédia is.

"Olyan felüdülés volt a szemnek téged meztelenül látni a napfényben, mintha a kopár sziklaormon virágot pillantana meg. Semmi ehhez foghatót nem ismerek. Legfeljebb az jut eszembe, amikor megérkezett a Farmall, letéptem róla a kartont és minden csomagolást, és csodáltam az életünket forradalmasítani készülő gép ragyogó dicsőségét. Látod, milyen hitvány gondolataim vannak, drága Helga, hogy a te fiatal, meztelen testedet egy traktorhoz hasonlítom. Tudom, hogy csak beszennyezem a szépségedet azzal, ha evilági dolgokhoz mérem, de mégis csodálatos traktor voltál."

Forrás.

Váltogatták egymást azok a részek, amin meg lehet állni elmerengni, és azok, amin elfacsarodik az orrunk is. Engem tényleg kifejezetten irritált a folyton felemlegetett húgyszag. Enélkül csorbult volna a mondanivaló? És a bestialitást ne is említsük akkor. Ez mihez kellett ellenpólusnak? Miért kellett, hogy ilyenformán előjöjjön az ösztönlény Bjarniból?

Ami még megakasztotta az olvasást, azok az (ó)izlandi legendák, mondák világára való utalások, idézetek. Bár ezekhez készültek jegyzetek a kötet végén, én ezt fáradságosnak éreztem megismerni. Arról nem is beszélve, hogy el se tudom olvasni ezeket a neveket, csak egy nagy blabla (jelen esetben pl kb. hörgönsprr) lesz a fejemben egy Hörgárhreppúr szó mondjuk, és a többi H-betűstől is nehezen tudom megkülönböztetni. De persze ne akadjunk fenn az én ebbéli hiányosságaim folytán ezen. Mindenesetre szerintem a be-beszúrt példázatok, versek, mondák túl sokszor térítik el az olvasót a történettől, és feleslegesen túlmitizálják a történetet; kizökkentenek, ahelyett, hogy hagynának jobban belemerülni. 

"A legszegényebb tanyákat civilizáción kívülinek szokták gúnyolni, de vajon nem ott van-e épp a legtöbb emberség?"

Bjarni, Helga, Unnur, és a többiek sem kerültek közel hozzám, de a szerző jól átadta érzésvilágukat, és érdekessé tudta tenni őket. A társadalmi-politikai jellegű eszmefuttatásokhoz pedig azt hiszem semmit nem is kell hozzáfűzni. Ezek közül is olvashattok itt néhány idézetet. 

"Mintha a fogyókúrázók tennék a legtöbb cukrot a palacsintára, és a legkegyetlenebbek magyaráznának a “lelkek iránti szeretetről”. Általában azok a legnagyobb gaztevők, akik a leghangosabban szónokolnak a bűnözés ellen, a kapitalizmus meg, aminek mindenkit gazdaggá kellene tennie, mindenkit elszegényít, és biztos lehetsz benne, hogy a szabadság, amiről mostanában oly sokat beszélnek, végül mindenkiből rabszolgát csinál."

Érdekes könyv volt, furcsa, nehezen elhelyezhető élmény. De ezekért (is) olvasunk, nem? 

A Válasz Helga levelére volt az idei 12. elolvasott várólista csökkentős könyvem, így ezzel teljesítve a kihívás, hurrá! :) 

Szabó Magda: Füveskönyv

Jólesett valami kicsit komolyabbat, súlyosabbat olvasni, néhány könnyedebb olvasmány után. Bár vigyázni kell azért az ilyen füveskönyvekkel gyűjteményekkel, mert haladós olvasmánynak tetszik a sok rövid idézettel, mégis tömény tud lenni. Legalább 5-6 részletben, vagy inkább fejezetenként, témánként jó olvasni. 

Rengeteg ismerős idézet visszaköszönt az életműből, valamint interjúrészletek is vannak. Számtalan kis jelölő került bele, ezek közül fogok néhányat ide a posztba is beilleszteni. 

Van ami simogatta a lelkem, van ami késdöfés.

Témái, ami köré az idézeteket gyűjtötték, nagyon sokfélék. Megjelelik  gyerekkor, az emlékek birodalma, a szerelem, a női lét, a szabadság eszméje, az élet titkai, és a halál is. Talán a legnehezebb volt olvasni azokat a részeket, amikben Szobotkát gyászolja, annyira tapintható az összetartozásuk, és a fájdalom... 

Különösen  aktuálisak a szabadságról, magyarságról, politikáról írt sorai is. 

"Az emlék gerezdes volt, mint a narancs, és életének különböző pillanataiban más-más gerezdje került elő." (Katalin utca)

"Kiszámíthatatlan, mikor mi, milyen erővel és később milyen hatást kifejtve karcolódik egy gyermek tudatába." (Ókút)

Saját képek

"Az élet nem iskola, Irén. Az élet szabálytalan." (Katalin utca)

az olvasásról

"Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és az életkörülményeim változásával mindig más és mást közöl." (Osztovits Ágnes interjúja, Magyar Nemzet, 1995)

"Mindenki rendszeresen olvasott nálunk, szenvedélyes érdeklődéssel, válogatás nélkül, mint az örökké szomjas ember, aki azt is megissza, ami voltaképpen nincs ínyére, mert máskülönben szomjan hal." (Ókút)

"Ha békén hagyják és elvonulhat, láthatatlanná és elérhetetlenné válik olvasás közben, mint egy búvár a tenger fenekén." (Megmaradt Szobotkának)

"a boldogság a hétköznapok üzemzavara" (A pillanat)

"Nincs ifjúsági irodalom. Nem hiszek benne. Irodalom van különféle korosztályú olvasók számára. Nincs ifjúsági író, csak író van. Minden könyvnek minden korosztályhoz kellene szólnia, ha az ember igazán jól végzi a munkáját. Nem hiszem abban, hogy négykézlábra kell állni és úgy kell a gyerekhez szólni. A gyerekhez úgy kell szólni,  mint egy értelmes, nem nagyon idős felnőtthöz." (Tanári búcsú, 1985, Illés György interjúja)

Olvassatok Magdát. ♥ Ezt is. De bármit tőle. Gazdag érzelmekben, gondolatokban, mindenről bölcsen, mély világlátással fogalmaz, és elképesztő a kifejezésmódja. És igen, ez még így, csupán néhány idézetet összegyűjtve is, ugyanúgy érzékelhető. 

(Megjegyzés: Nagyon szép ez a fajta kiadás is, de nem tartós, és könnyen felgyűrődik, sérül a dupla elülső rész. :/ Az előző, keményborítós sorozat szerintem jobban sikerült, folytathatták volna.)

A Garda-csapda - a műfaji felhígulás iskolapéldája

A borító szerintem szuper lett.

Tom Hindle: Gyilkosság a Garda-tavon

Minden alkalommal, amikor megemlítem, vagy leírom a címet, azt akaródzik írni inkább, hogy a Garda-tóNÁL, más is van így ezzel? Mindenesetre sok filozofálást nem érdemel, hogy is hangozna jobban a címe ennek a "cosy krimi"-nek felcímkézett könyvnek. Nem voltak borzasztóan nagy reményeim, elvárásaim, egy decent krimire gondoltam, amiben szokás szerint nem tudom kitalálni a gyilkost (sose szoktam), és aminek némileg emlékeztet majd a hangulata talán a Nyaraló gyilkosokra. Ha már "Agatha Christie méltó örököse"... Remek ez a marketingért bármit attitűd, de sajnos látványosan  hígul sok műfaj, és erre még rájátszani ilyen elképesztően nagyképű ajánlásokkal, amik a krimi királynőjéhez mérnek egy ilyen ipari hulladékot, az felháborító. 

De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, elmondom, nekem miért nem tetszett. 

Tele van teljesen infantilis beszélgetésekkel, oldalakon keresztül ismétlik a szereplők ugyanazokat a mondatokat, gondolatokat. A narrátorok akiket használ, idegesítően üresfejűek, és kénytelenek vagyunk az ő fejükben időzni. 

„Mi ez az egész? Vajon XY halála a maffia bosszúja, amiért Z nem törlesztette az adósságát? Nem tudni. ” (ezek ismétlődnek: "nahát vajon mi történt, hmm, nem tudni", és ennyi az egész gondolat...)

"Mi lett volna, ha Sofia nincs ott? Mi lett volna, ha nem tudja megállítani? Könnyen megtörténhetett volna a baj, hiszen Sofia sem tud egyszerre több helyen lenni."

„– Nem láttátok Robynt?

Stephen abból a néhány méter távolságból is észrevette, hogy Abigail összevonja a szemöldökét.

– Itt volt mellettem – folytatta Toby. – Amikor Dina kijött, még itt állt. De miután megfordultam, már nyoma sem volt.

– Nem láttuk – válaszolta Stephen

Toby megcsóválta a fejét.

– Nem tudom, hol lehet. Benéztem a casermettába. Aztán megnéztem a mólót. Jeremy azt mondta, a múzeumban találkozott vele, de ott sincs.

Stephen tudatosan nem nézett Abigailre.

– Lehet, hogy a mosdóba ment. Nagyon meleg van.”

Ún. párbeszéd… És itt még a neveket se érdemes semmi miatt kiszedni, a nő miatt nem kell aggódni nem egy újabb áldozat, pár sorral arrébb, már elő is bukkan a lépcsőről. A szerző nem tudta mégis hogyan töltse ki a könyv első felét, amiben ugye be kell mutatni minden szereplőt, a helyszínt, az eseményt, ami köré csoportosulnak (jelen esetben egy esküvő), és persze a gyilkosságnak is meg kell történnie, legyen hulla, legyen felbolydulás, legyen sok-sok-sok motiváció, és gyanús apróság, amik aztán összezagválódnak az olvasó fejében. Szóval LENNE miről írni, de ehelyett helykitöltő baromságok vannak, még a második felében is: 

„– Ez az? – kérdezte Stephen.

Laurence nem válaszolt, ismét módosult tudatállapotba került.

– Laurence! Ez az? – ismételte meg a kérdést Stephen.”

Robyn és Toby rendkívül életképtelen karakterek voltak, és sajnos legtöbbet pont tőlük hallunk az egész eseményről. Rengeteg kört fut a család Toby beszervezésével a vállalkozásba, rém unalmas. Eva, az influenszer, akit meggyilkolnak, és férje Laurence, aki a fiatal Donald Trump képében jelent meg előttem (szóval ugye instant hányinger), valamint a pökhendi "koszorúsfiúk" is elég antipatikus gárda a Gardán (hahaha), és nem sokat ad a történethez a többi szereplő sem. Az apróbb simliskedések, a hazugságok, amik más miatt történnek, nem konkrétan a gyilkossággal összefüggésben, átlátszóak. Egyébként pedig egy szigeten ugyan ki állna neki ennyi MÁSZKÁLNI az amúgy érthetetlenül leírt casermetta meg "vájat", meg múzeum, meg móló meg stb. között, amikor gyilkos van köztük? Ki játszana ilyenkor nyomozósat magában? :D A két idegen pasas jelenléte meg több mint nevetséges, és az is, hogy senki az ég világon nem köt beléjük jobban. 

Egyébként ha már múzeum, és a hűvösebb helyek, mi az istennyiláért nem mentek be a napról? Mindenki kornyadozik, és izzad, és nagyon MELEG VAN, ebből áll a Garda-tó csodás hangulata. A festői táj sem igazán dominál, lehetett volna a helyszín gyakorlatilag bármi más is. 

És milyen csecse az 
eredeti borító is...

Ez életem első krimije, amiben már a legelején kitaláltam ki a gyilkos, ami nem járul annyira hozzá a kötet érdemeihez. :')

Az első felét szinte kín volt olvasni, annyira önismétlő, erőltetett, töltelékes szöveg, kisiskolás fogalmazás stílus. Nem sok választott el a félbehagyástól úgy 30-40%-nál. Egy hangyabokányit jobb lett a végére, a szerző valamelyest könnyebben boldogult a második résszel, amikor írhatott akciójeleneteket, meg kifejthette borzasztó okosnak vélt megfejtését az egész rejtélyre. Persze nyilván van néhány dolog ami nem úgy alakul, mint gondolnánk, vagy ami a véletlen folyománya, így az egész komplett cselekmény nem található ki előre, de annyira faék egyszerűségű az alapja, hogy tényleg, aki erre azt rá merte nyomtatni, hogy „Agatha Christie méltó örököse”, az rendkívül szégyellhetné magát, és kiérdemelné Umbridge tollát, hogy hadd írogassa: I must not tell lies. 

Ez se nem egy jó krimi, se nem egy jó könyv. Nem, még "nyári limonádénak", vagy "strandkönyvnek" is kevés - legalábbis nekem biztos. De tudjátok mit? Legyenek nektek is ennél magasabb elvárásaitok! 

Durrell és a véznaujjú makik

Saját kép.

Gerald Durrell: A véznajjú maki meg én

Nemsokára napra pontosan 25 éve lesz, hogy az első Durrellemet a kezembe vettem - A halak jelleme című kötet volt az, amit aztán számtalan másik követett, és én teljesen belebolondultam Gerry bácsi állati és emberi csudabogaraiba, korfui családi kalandjaiba, és kameruni expedícióiba. Nem is tudom miért, és hol akadt el a folyamat, bizonyára belebolondultam másba is közben, pl. Agatha Christie-be, de annyi baj legyen, ha már ilyen remek bolondulásaim voltak. ;) 

Szó mi szó, bár többször is megfogadtam már, hogy visszatérek az állatos és természettudományos témákhoz, amit ilyen regényes és humoros formában kiváltképp jó fogyasztani, sokáig mégsem sikerült. Mindig emlegettem, mindig benne volt a terveimben, mégsem jutottam el sem a híresebb kötetek újraolvasásáig, sem az életmű folytatásáig. 2015-ben (az is már 10 éve volt!) voltak kisebb próbálkozásaim, amikor is megtetszettek a Szacsvay-féle rövídített, Durrell-válogatások, és néhány hangoskönyvet meghallgattam ezek közül. 2017-ben pedig megnéztem két évadot a méltán népszerű, The Durrells című sorozatból.

Most, 2025 nyarán végre eljött az idő, hogy újra rendesen Durrellt olvassak, és nagyon örülök, hogy visszakacsintottam Gerry bácsira, még ha sajnos sikerült is kifognom a folytatáshoz a legeslegutolsó kötetét. 

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Hiro Arikawa: Az utazó macska krónikája

Nemrég jó nagyot koppantam a Macskabár című könyvvel, most mégis bizalmat szavaztam egy másik macskás könyvnek, és milyen jól tettem.

Ugyan a történet egy kicsit szerencsétlenkedve indult el, még valahogy bárgyúnak is éreztem a legelején, mintha az író nem találta volna a hangját a macska-nézőpontban. A kezdeti döcögés ellenére folytattam, és annyira örülök, hogy kitartottam, mert lassan egy csodaszép élettörténetté formálódott, megható, megindító, még nagyon sokáig velem fog maradni. ♥ Szatoru fokozatosan nagyon a szívemhez nőtt, bekerül az idei új kedvenc karaktereim közé is.

Szatoru egy napon találkozik egy kóbor macskával, és később úgy alakul, hogy be is fogadja magához, amikor a macska balesetet szenved, és ápolásra szorul. Így lesz a megmentőből természetesen gazdi. A cica a Nana nevet kapja, ami a hetes számot jelenti japánul, mivel a farka hetes alakban görbül. Egy napon aztán Szatoru útnak indul Nanával. Felkeresi régi barátait, hogy hátha valaki be tudná fogadni a macskát, mert, mint mondja, nála nem maradhat... Az utazás során feldereng rengeteg emlék, élmény, Szatoru iskoláséveitől kezdve. Egész életére rálátást nyerünk, és ahogy összeköthetjük a miérteket és hogyanokat, szép lassan megértjük, milyen fájdalmasan nehéz élet jutott Szatorunak, és ő ebből mégis hogy kovácsolt mindig valami szépet és jót. Pozitivitása a ma jellemző toxikus - mindenáron -  pozitivitástól mentesen, egyszerűen az életörömöt hirdeti, és hogy lehet boldognak lenni azzal, amid van, azzal ami jutott. 

A macska-narráció a könyv előrehaladtával egyre gördülékenyebbé, természetesebbé és ismerősebbé válik. Nana pedig igazi macskás macska. Öntörvényűsége mögött megvillan az a fajta ragaszkodás és szenvedélyes szeretet, amit csak azok ismernek, akiket szeretett már macska úgy viszont, ahogy a kutyások állítása szerint macska nem is tud. 

Szatoru és Koszuke gyerekkori története felért egy Ferrante-féle Nápolyi regényekkel, csak tömörítve. 

Szatoru és Noriko karakterében is elképesztő mélységeket, rétegeket mutatott meg a szerző, de a mellékszereplők - akik mind fontos szerepet töltöttek be Szatoru élettörténetében -, is kidolgozottak voltak, nem papírmasé alakok. Rövidsége ellenére is bőven meg volt töltve tartalommal ez a történet, és igazán szépen van megírva. Nem erőszakosan visz magával, nem forszírozza a jelentéstartamát egy-egy dolognak, csak mesél, és mesél. Pont olyan szerényen és szelíd derűvel mond el, és mutat be mindent, ahogyan Szatoru elfogadja sorsa alakulását. És a múlt meséjével eléri, hogy belegabalyodj a jelenébe, és féltsd a jövőjét a szereplőinek. 

Nem mellesleg annyira szemet és szívet gyönyörködtetően írt Hokkaidóról és a Fudzsiról Arikawa, hogy szerintem én még talán nem is olvastam ennyire megbabonázó tájleírást soha senki másnál. 

Mindezzel még erősebb érzelmi töltetet tudott adni a képzeletbeli emlékeknek. 

Különleges, érzelmekkel teli könyv boldogságról, barátságról, életről és elmúlásról. Imádtam a japán stílust, a csodaszép helyek leírását, a szimbolikus rétegeket, a lírai hangvételt. Szomorú, de felemelő. ♥

Saját kép.

Sólyom Anna: Macskabár

Az idei eddigi sikerszéria után nem sokat váratott magára végül az első nagy csalódás. Sólyom Anna Macskabár című könyvére már a megjelenéskor felfigyeltem, de kicsit valahogy ferde szemmel is néztem rá, kételkedtem benne, biztos jó-e. Úgy alakult, hogy nem sokkal később két kedves barátnőmtől is megkaptam ajándékba a kötetet, de arra nem számítottam, hogy ennyire nem jön majd be. Sok dicsérő értékelést olvasni róla, hogy mennyire szívmelengető, és egy kis "lélekbonbon" könyv, háááááát kedveseim, ha engem kérdeztek: hagyjuk már abba az ennyire egyértelműen színvonaltalan dolgok felmagasztalását... 

FIGYELEM! Mérsékelten FELPAPRIKÁZOTT POSZT! Én szóltam! 

Sólyom Anna Barcelonában él, ez az első regénye, és spanyol nyelven íródott, Neko Café az eredeti cím. Furcsa, hogy nem saját maga ültette át magyarra, hanem fordító, de igazán nem ezen múlt... 

A kötet főszereplője Nagore egy szakítás után visszaköltözik Barcelonába. Anyagi körülményei nem valami rózsásak, és állása sincs éppen. Egy régi barátnője beprotezsálja egy most nyíló macskás kávézóba felszolgálónak, a bökkenő csak az, hogy Nagore nem szereti a macskákat, sőt, ailurofóbiája van... Yumi, a kávézó vezetője és Nagore gondoskodnak a hét macskáról a kávézóban, fogadják a vendégeket, betartatják a szabályokat, és közben megpróbálnak gazdát keresni a cicáknak. 

Egyszerű storyline, és jó is lehetne, mondjuk ha valaki olyan írta volna meg mint Kavagucsi Tosikadzu, de sajnos nem így történt. Rendkívül bárgyú. Ritkán, nagyon ritkán érzem azt, hogy ugyan, ilyet bárki tud írni, mert tudom, hogy nehéz írni, bármilyen történetet is, mégis ez ténylegesen azon a szinten ragad le, amit még az esti mesének kitalált történeteimmel is megütök. Együgyű párbeszédeitől a falat kapartam, egyszerű megoldásai hiteltelenek, tele van következetlenségekkel, és fárasztó, sőt egyenesen kínos az egész, ahelyett, hogy valami melegséget adna. Kidolgozatlan, mesterkélt, vázlatos, coelhoi bölcselkedésekkel meghintett nyál ez, semmi más. Macskaszőrrel. 

Én kifejezetten macskás típus vagyok, és szeretek mindenféle macskákkal kapcsolatos dolgot, de ebben a könyvben még a macskákat sem tudtam kedvelni, egyszerű rideg szobrok, kellékek voltak, személyiség nélküliek, hiába próbált rájuk aggatni a szerző néhány tulajdonságot, semmit se tudtam érezni irántuk. 

Ami tetszett:

- aranyosak a macskarajzok a fejezetek elején, de sajnos ahogy feljebb írtam, semmi érzet nem társul ezekhez a macskákhoz. 

- az ikigai fogalma, de ezért a japánokat illeti az elismerés, senki mást.

"– Mi az az ikigai? – kérdezte Nagore kíváncsian.
– Japán szó. Azt jelenti: „ami életben tart”. Amiért szívesen felkelsz reggelente és amiért továbbmész. Olykor „életszenvedélynek” vagy „életcélnak” fordítják."

De legalább gyorsan el lehet olvasni, hiszen van benne vagy 50, vagy még több üres oldal, és a végén is csak néhány egymondatos, vagy inkább egybites macskabölcselet. Persze csettintésre meg is oldódik minden. LÉGY ÖNMAGAD!!! :D

Olvassatok mást!

A kis paprika is paprika, most ennyi jutott, többet amúgy sem érdemel. 

Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Rég olvastam már Ferrantétól, és úgy gondoltam 2025-ben mindenképp szeretném folytatni az életművét. A Tékozló szeretet került sorra először, és bár nem az én könyvem lett, nem bánom, hogy megismerkedtem vele.

Kétségtelenül nagyon erőteljes írás. Naturális, furcsa, szuggesztív. Nyomasztó hangulata teljesen hatalmába kerített, és hiába nem tudtam együtt rezonálni a szereplőkkel és a történésekkel, mégis fogva tartott. Csak a jó írások képesek erre.

A Tékozló szeretetben Delia visszatér Nápolyba, édesanyja, Amalia temetésére. Lépten-nyomon titkokba botlik, és a múlt árnyai kísérik útját, miközben próbálja összerakni anyja utolsó napjait. Egy különös énkereső lázálom ez a pár nap, amikor is ráébred, mennyire hasonlóak voltak ők ketten az anyjával. A jelen képeibe belevegyülnek a régmúlt árnyai is, keveredik az elbeszélésben a képzelet és a valóság - persze azért elválasztható módon, de mégis teljesen egymásba folynak a különféle képek. 

Kíméletlen őszinteséggel ír Ferrante erről a bonyolult és intenzív anya-lánya kapcsolatról, mélyen boncolgatja a köteléket köztük, és közben minden mégis főként Deliáról szól.

Jó volt visszatérni Nápolyba, Elena és Lila jutottak eszembe, felidéződött a nyelvjárás és az irodalmi nyelv különbözősége, a telep, és néhány konkrét jelenet is visszaköszönt, pl a lépcsőházban való kergetőzés, a dohos pince, ahova a babák beestek... Éreztem, ugyanabba a Nápolyba csöppenhetek vissza. 

Elképesztő, ahogy Ferrante hangulatot tud teremteni, még ha az éppen vészterhes, fojtogató is; de pont ez a csodás benne, hogy néhány mondat elolvasásának hatására egyszer csak te is kellemetlenül érzed magad benne. Szókimondó, erőteljes, érzékletes, de csapongó is ez az írás, és nem könnyű olvasni, hiába rövidke.

Ferranre olyan érzékletesen írt az anya és lány közt lévő "tartózkodó és őszintétlen" kapcsolatról, és elképesztően jól érzékeltette azt a kettősséget, hogy Delia mennyire aggódott anyjáért, és közben mennyire utált aggódni is érte, és amint már nem kellett aggódni érte, a háta közepére sem kívánta pl. azt, ahogy "rendet rakott" nála. Diszfunkcionális család volt az egész, na nem mintha Casertáéké nem lett volna az, csak másként. Delia a húgaitól is teljesen eltávolodott, és ezt is remekül írja le, pedig csak 2-3 mondat szól erről az egész könyvben, mégis rögtön teljesen érthető, hogy hogy is történt, és hogy növekedett köztük egyre a kölcsönös idegenség érzése.

Ahogy írtam feljebb, nem az én Ferrantém, mégis Ferrantésan szép. Kétségtelenül eddig ez a legkevésbé tetsző kötetem tőle, nem igazán tudok belőle semmit magammal vinni.  

Apróság talán, de nagy kár, hogy a kék borítóra piros kosztümös alak került, holott a kötet nagyon fontos része Amalia kék kosztümje, ami egész életében hű volt hozzá.