Sigríður Hagalín Björnsdóttir: A ​sziget

Először is, felhívom a figyelmet, hogy az erőteljes hangzású név nem férfi, hanem női szerzőt takar (engem meglepett valamiért, mert a Sigríður olyan Szigfridesen férfias), és A sziget című könyvet az Izlandi Női Irodalmi Díjra is jelölték. Ahogy a férjem megpedzette, ez mindenesetre azt is jelenti, hogy a díjat végső soron nem ez a kötet kapta. És azt hiszem, bár figyelemre méltó és érdekes gondolatkísérlet a regény, valóban nem annyira jó, hogy bármilyen díjra érdemes legyen... 

Igaz, hogy nagyon elhúzódott az olvasása, és ez nem tett neki jót, de ettől eltekintve is úgy érzem valami másra, többre vágytam ettől a könyvtől. Egyáltalán nem rossz, de baromira lehangoló, nyomasztó, egy rendkívül sötét kort vetít előre egy esetleges izoláció által. Bemutatja, hogy zuhanhat szét a modern társadalom, ha hirtelen nincs kapcsolat, nincs külvilág, nincs import-export, összeomlik a gazdaság, és a társadalmi szintek is. Mi lenne velünk, ha menni kéne krumplit kapálni egész nap? Mi van, ha az életösztön marad csak, és az ételért való napi küzdelem?

A történet Izlandon játszódik, ahol egyszercsak minden átmenet nélkül megszűnik a kapcsolat a külvilággal. Mintha nem létezne azután más a szigetországon kívül. Az internet ugyan visszaáll, de csak belföldi hálózatként. Nem lehet telefonálni vagy elutazni külföldre, aki kihajózik, eltűnik. Ami az Óceánon túl van, az egyszerűen megszűnik létezni. Az izlandiak el vannak vágva a kinn élő családtagoktól, a turisták pedig ottragadnak Izlandon. A kormány eleinte csak csitítani próbálja a kedélyeket, és biztatni polgárait: a zavar bizonyára átmeneti, és dolgoznak a visszaállításon... Azonban hamarosan szembe kell nézni azzal, hogy ennél sokkal komolyabb dolgokat kell kommunikálniuk: társadalmi átszervezések, források átcsoportosítása, a termelés, földművelés kérdései, lázadások, és a külföldiek problematikája... 

Izgalmas volt átgondolni a regény eseményeinek segítségével, hogy hogy is alakulna át minden, ha arra lenne kényszeríve az ember, hogy feltétlen olyat csináljon, ami tényleg hasznos, és elengedhetetlenül fontos... Ha hirtelen nem lenne mindenből mindig rendelkezésre álló készlet és elegendő mennyiség. Mert bizony egy idő után elfogy ezen a disztopikus Izlandon a gyógyszerkészlet, az importcuccok, luxuscikkek, és egyáltalán, minden, amit nem lehet helyben megtermelni, elkészíteni...  

A kellemetlen intézkedések egyre szaporodnak, miközben az ellenkezőket, kormányváltást kívánókat elhallgattatják. Amikor pedig felbecsülik, hány embert is képes eltartani Izland, önellátóként, kiderül, az ittragadt külföldiek nagyon is útban vannak... Az idegengyűlölet és kiközösítés egyre inkább elharapódzik, és a kinevezett katasztrófavédelem inkább katonaság, csőcselék, és verőemberek felfegyverzett keveréke. A nem tősgyökeresek megkülönböztetése szinte a haláltáborok szintjére süllyed a végén. Tragikus, de valószínűleg igen hamar ki lehetne lyukadni valami hasonlóra egy ilyen helyzetben, és pont ezért volt annyira lehangoló. 

A prózája is szikár, tárgyilagosan mesél, váltakozva, néhány szereplő szemszögéből mutatva be az eseményeket. 

Hjalti, a kormányközeli újságíró, María, Hjalti párja, aki egyébként spanyol származású, hegedűművész, María gyermekei, Elías és Margrét, valamint Leifur, Hjalti bátyja jutnak szóhoz a lapokon. 

És ott van még Svangi... ami egy helyszín, egy menedék igazából, és csak a kötet végén válik világossá, mi is ez, ki is mesél nekünk onnan, a kunyhóból, az állatok közül. 

A karakterek távoliak maradtak, és senkihez nem sikerül igazán közel kerülni. Érdekes volt, hogy akit mellékszereplőnek gondoltam, az is főszereplővé vált, illetve van egy időbeli eltérés, aminek szálait csak a végén hozza össze a szerző. Újságcikk kivágások is tarkítják a fejezeteket. Mindez, és az esetleges reménykedő utolsó mondatok nem csökkentik a könyv baljós és nyugtalanító mivoltát. A sziget tulajdonképpen egy társadalmi horror.

Naomi Alderman: A hatalom

A hatalom mindenhol ott van. A hatalom volt a Könyvfesztivál legjobban várt megjelenése. A hatalom felkerült minden könyvmoly polcára.  A hatalom az a könyv, amit most mindenki olvas! A hatalom ott virít minden könyvesblogon. A hatalom és az irodalom lángra gyújt! A hatalomért mindenki rajong!

A hatalom... az év csalódása és eddigi legrosszabb könyve számomra.

Szóval ez egy negatív - sőt, mivel nem tudom és nem is szeretem magam visszafogni, kicsit paprikás - poszt lesz a könyvről, talán az egyetlen létező ilyen, merthogy valamiért mindenki imádja ezt a számomra élvezhetetlen és inkább csak túlhype-olt könyvet. 

Vagy ne lepődjek meg, ha A szolgálólány meséje sem talált be? 

T.S. Thomas: Londinium hercege

Nem tudom, vajon mi üthetett belém, amikor az első hírek és a borító megjelenésekor megtetszett ez a könyv, hiszen világosan leírják, egy olyan disztópiáról van szó, amelyben kannibálok vannak, igen-igen, emberevők, ami bizony nem egy népszerű téma... Sőt, undorító. Mégis hívogatott a kajánul nyelvet öltő Shakespeare képe a borítón, a felvázolt rút világ, és az ízlésesen villára tűzött hússzeletről pedig próbáltam valami állatra asszociálni. Sajnos ez nem mindig sikerült, mert bizony a könyv az, ami, és ezért sokszor valódi undort váltott ki belőlem, gyenge idegzetűeknek és vegetariánusoknak nem ajánlom! :) Viszont elmondom azt is, mi tetszett benne, miért volt jó mégis elolvasni. 

Fülszöveg: "Nagy Britannia kietlen romjain áll Londinium sötét metropolisza, amely az emberi civilizáció utolsó mentsvára. A növények szinte egytől egyig megsemmisültek, állatok sem maradtak a Földön, az éhhalál csupán két módon kerülhető el: farmerként zöldséget termeszteni a radioaktív talajon, vagy nemesként farmerek húsát enni Londinium fényűző éttermeiben. Az örök álmodozó parasztfiú, Demetrius Wannamaker útra kel, hogy szó szerint „eladja a húsát” a közösség polgármesterének, akinek lánya, Abigail éppen házasodni készül. Demetrius jó eséllyel pályázik rá, hogy őt magát szolgálják föl lakodalmi főfogásként, s ezzel megmentené családja tönkrement farmját – elsősorban haldokló édesanyját. Ám a nincstelen vegetáriánusfiú feltétlen önfeláldozása becsvággyá fajul, ahogy beleszeret Abigailbe, miközben a város sötét csatornarendszereiben lázadás készül a kannibál-társadalom szétzúzására…"

Mira Grant: Feed - Etetés

Elhúzódott a Feed olvasása, és pechemre pont a Trónok harcával együtt futott; két "monstrum", és bár az igaz, hogy előbbi közel nem olyan vastag, de apró betűi miatt nagyon telítettek az oldalai. 

A Feed megint egy zombis könyv, amiket én állítólag nem szeretek, de amire mindig rácáfol egy, vagy akár több olvasmány is. Most is ez történt. Ez a könyv megint egy zombis regény, amiben nem is igazán a zombi a lényeg. Az emberről, és az emberi reakciókról, a társadalmi következményekről szól. Bloggervilág, hírszerzés, újságírás, amerikai elnökválasztási kampány, politikai összeesküvések, merényletek... Gondolnátok ilyesmit a borító és a cím mögé? Plusz két vírus találkozása, ami nem jól sült el, de mindennek már 30 éve, szóval nem fejetlen rohangálás van a zombik elől, hanem kidolgozott stratégiák, járványügyi egységek, kiváló fertőtlenítés, állandó fertőzöttség-tesztelés. 

A regény 2040-ben játszódik és a főszereplők egy maroknyi blogger: Georgia és Shaun Mason, akik testvérek, de a Feltámadáskor örökbe fogadták őket, nem a valódi szüleikkel élnek, és Buffy, aki polgári nevén Georgette Meissonier, lepkelelkű versírogató lány, ugyanakkor tech-zseni. Rajtuk kívül még jónéhány helyettes, tudósító, terepmunkát végző irwin, béta-blogger erősíti a Világvége Afterparty elnevezésű szervezetet. A média a fertőzéshullám elején a sorozatos tagadással elvesztette hitelét, igazán csak a blogokból lehet tájékozódni, ez vált az elsődleges hírcsatornává. A bloggerek tulajdonképpen újságírókká avanzsáltak. Az információs technológia kulcsfontosságú, poloskák, kamerák, diktafonok mindenütt, akár az ékszerekbe is beépítve, és ezekkel gyakran élőben is közvetítenek a blogra.

Hogy mi is ez a zombi-dolog? Ebben a regényben javarészt fertőzötteknek emlegetik a zombikat, de a szokásos jegyek ugyanazok, mint máshol: agyműködés leáll, harap, csócsál, terjesztve a vírust, vagy épp megesz. Lassul, oszlik, hörög, akadozó mozgása van, fejbe kell lőni... 

A vírust az emberek szabadították magukra. Felfedezték ugyanis a közönséges nátha ellenszerét, ami egyébként magától is villámgyorsan elterjedt volna - tulajdonképpen megakadályozhatatlanul - , valaki mégis egy partizánakció keretében terítette a levegőben. Ez a vírus azonban a kísérleti, rákbetegekbe oltott egyéb vírussal együtt valami szörnyűt hozott létre. A Kellis-Amberlee-nek nevezett vírus-kombináció aktivizálódása zombivá teszi az embert. Ahol fertőzéshullám tör ki, ott karantén lesz, brutális fertőtlenítések történnek. A járványügy igazi nagyhatalom.

Az emberek hozzá vannak szokva az állandó teszteléshez, különféle megbízhatóságú vértesztelő egységek vannak mindenkinél és mindenhol, veszélyes hulladék gyűjtő zacskókkal egyetemben, és a saját otthonodba is csak negatív véreredménnyel juthatsz be. Pozitív eredmény esetén a saját garázsod is karanténná alakulhat és kinyiffant, how sweet. :D

A társas érintkezések csökkentek, az emberek nem szeretnek tömörülni, sokan lenni egy helyen, kezet fogni, ölelkezni. A világ megváltozott. 

A Kellis-Amberlee vírus a 18 kg-nál kisebb állatokban nem tud aktivizálódni ,de vannak aki így sem akarják feladni az állattenyésztést, lovakat tartanak például. Rém kényes téma az állatoké, sorozatos összeütközések vannak belőle, fontos politikai ügy. 

A fő téma mégsem ez lesz, hanem az elnökválasztás, és a kampány, amelyre Georgiáék bloggercsapatát választják ki, hogy az egyik nagy esélyes, Ryman szenátor kampányáról tudósítsanak. A megbízatástól előléphetnek alfa bloggerekké, és értékeléseik is hamarosan az egekben járnak, kész főnyereménynek tűnik a dolog... egészen addig, amíg nem történnek furcsa dolgok... A politika és a hírszerzés hálójában, merényletek szemtanújaként és célpontjaként bloggereinknek hamarosan szembe kell nézni azzal, hogy az igazságnak milyen nagy ára van. 

A cím ebből a szempontból is telitalálat - etetés, beetetés, blogfeed (felül az ám nem karmolásnyom a borítón, hanem az RSS jele :)). A szerző nem félt a merész húzásoktól, nem szokványos könyv, egyszerre horror, disztópia, kémregény és politikai dráma. 

Jó stílus, és lassan kibontakozó világ, apránként csepegtetett információk, nem várt fordulatok.

Tetszett, hogy Georgia ilyen hűvös volt, távolságtartó, és hogy ennek ellenére sikerült igazán szimpatikus karakterként bemutatni. Retinális Kellis-Amberlee-ben szenved, ami egy külön érdekesség volt: a szeme fertőzött, és ettől tág a pupilla, extrém fényérzékenység jellemző. Napszemüveggel, vagy speciális kontaktlencsével védekezik. Az elején mindig azon izgultam, hogy fenn fog akadni a retinális fertőzöttség miatt egy vizsgálaton. :D Shaunnal való szoros testvéri kapcsolata nagyon szépen volt ábrázolva. 

Két kritikai megjegyzésem van. Az egyik, hogy szerintem túlírt. Mínusz 100 oldal jót tett volna neki, hiába volt jó, úgy éreztem sose érek a végére, és csak rágtam rágtam a piskótáját. 

A másik, hogy a blogbejegyzések maguk szerintem nem jók, nem dobják fel a szöveget, hótt unalmasak, ez alapján én nem olvasnám ezeket a blogokat, nem hitették el, mitől jó író George, Shaun és Buffy. Buffy főleg nem, de mondjuk a "mesélők" versei és zombi-szerelmes történetei lennének egyébként is az utolsók, amiket elolvasnék a neten. 

Értékelés: 10/8 Az információ hatalom, de az információ birtoklása néha igen veszélyes is lehet... Ez nem egy lövöldözős zombiölős könyv, sokkal inkább brutális politikai-hírszerzési thriller. Erős nyolcas. A cselekményvezetés, a szereplők, a merész elemek és bizony néhol szívdobogtató végjelenetek miatt remek. Az időhúzások, toporgások, kevéssé meggyőző blogbejegyzések levonnak az értékéből.

Ó, és még valami! Ez NEM YA! Felnőtt, dolgozó emberek vannak benne, nem tinik, nincs szerelmi szál vagy szerelmi háromszög, éljen, éljen! :)

A könyv a Newsflesh trilógia első kötete, de önálló regényként is tökéletesen megállja a helyét. További epizódok: 

2. Deadline

3. Blackout

+ van még valami feledik rész is, San Diego 2014 címen. 

Ez volt a 8. könyv az idei várólista csökkentős kupackámból. :) Majdnem jó ütemben haladok, hogy kivégezzem mind a 24-et! (a lista 9. és 10. áldozatait is olvasom már)

Itó Projekt: Harmónia

Long time, no post, kérdezhetnétek, hogy mi a fene ütött belém, hogy leírom, hogy a blogolástól nekem nem lehet elvenni a kedvem, erre már egy hete nem írtam semmit...

Már húsvétkor befejeztem a </Harmónia> című japán sci-fit, de először nehéznek éreztem, hogy írjak róla, utána pedig prózai oka volt a blogtól való távollétnek: időhiány, irl programok, munka. 

Itó Szatosi, írói nevén Itó Projekt írta ezt a remek sci-fit, és bár bevallom kicsit húzódoztam tőle eleinte, később mégis kívánságlistás lett, Amadeától pedig megkaptam ajándékba. :) 

A külsejébe már kezdettől szerelmes vagyok, az Ad Astra Kiadó első vonalas könyveihez tartozik, remek minőség, és Sánta Kira tervezte borító. :) 

De miért is csacsogok ennyit feleslegesen, ahelyett, hogy a könyvről írnék? Azért, mert ez a könyv bizony nehéz, nyomasztó, és írni sem egyszerű róla. Rámnehezedett. Tömény, és bőségesen ad gondolkodnivalót. Egy  új, modern, vészterhes 1984, és egy jövő, amit nem akarok megérni... 

Ebben a disztópiában/utópiában a nukleáris Nagy Katasztrófa után az emberiség legyőzi a betegségeket, és az egészség lesz a legfontosabb és legfőbb érték. Vitalizmus, biokrácia, ökormányok... És a WatchMe, ami minden felnőtt szervezetében jelen van, a központi szerverhez kapcsolódva, és monitorozza a test állapotát, korrigálva bármit, ami elromlani készül. MediMolokat, vagyis gyógyszermolekulákat adagol, figyelmeztet az ételek kalóriatartalmára, összetételére, meg van tervezve az étrend, mindenki se nem sovány, se nem kövér, egészséges testalkatban él, és senkinek nem száraz vagy zsíros a bőre, minden "tökéletes", minden központilag irányított. Ahogy írok róla is kiráz a hideg... A testük közkincs, hiszen az ember a társadalom legfőbb erőforrása, és a forrástudatosság része, hogy megőrizze magát mindenki egészségesnek és épnek és tegye szépen a dolgát. Állandó szeretet van és empátia és segítőkészség és minden pasztellszínű, igen, nem viccelek, a rózsaszín ötven árnyalata... A betegségeknek kitették a szűrét, és azt se tudja senki, milyen egy fejfájás, vagy nátha...

Az orvosi nanotechnológia olyan szintre jutott, hogy sejtszinten irányít mindent, és mindezt egy mindenkire rácsatolt hálón át. A hálót lehetetlenség eltávolítani...
Drogok sincsenek és tilos az alkohol, a nikotin fogyasztása, hisz azzal a nagyon értékes testedet rongálod, még ha kávét kérsz is rosszalló nézéseket kaphatsz, bár a koffeinről még folynak a viták, mennyire is kéne beszabályozni... Őrület.
Az emberek mellett kijelzi a szemed előtt egy kijelző, hogy kik ők, mit dolgoznak, mi a társadalmi értékpontjuk (!!!)... Nincs "magánélet", illetve csak nagyon intim, szexuális dolgokra használják már csak ezt a szót, annyira kiveszett a korábbi értelme.

A regény főszereplője három japán lány: Kirie Tuan, Reikado Cían és Michie Miach (kéreteik tapsolni, ezt fejből és emlékezetből írtam, btw a japánoknál úgy van a név, mint nálunk, elöl van a vezetéknév). Michie Miach mondható a bandavezérnek, mégis Kirie Tuan lesz a főhős, és ő a narrátor is. MM lázadó, és nagyon foglalkoztatja a régi világ, annak letűnt dolgai és a jelenlegi társadalom igazságtalansága. Barátnőivel öngyilkosságra készülnek, ez azonban csak egyiküknek sikerül...
Évekkel később Tuan  igen magas beosztásban, spirálcenzorként dolgozik, de csupán azért, mert így lehetősége van kilengésekre. A hadszíntéren csempészárut cserélnek, bagóznak, valódi, WatchMe nélküli embereket látnak, és főfejesek közt ülnek virtuális vitákat... Amikor aztán egy váratlan öngyilkossági hullám söpör végig az embereken, és több ezren ugyanabban a pillanatban oltják ki saját életüket, Tuannak ismét kapóra jön, hogy spirálcenzorként szabad keze van a nyomozásban. Az eset előhívja benne Miach szellemét és szellemiségét... vajon valaki "belepiszkált" központilag a lelkekbe egy megsemmisítési paranccsal? ...
Nem is a nyomozás az izgalmas azonban, hanem az ultimátum, amit a titokzatos bűnelkövető szervezet kiad, és a konklúzió, a kiteljesedés... Borzalmas, hidegrázós, az utolsó oldalakat újra és újra elolvastam, és valahol nagyon mélyen ijesztett meg. Soha, soha, soha ne legyen ilyen... A digitalizálódás megesz minket. Nem is olyan elképzelhetetlen valami hasonló jellegű jövő, hiszen itt van már az okostelefon, az okosóra, az okosabbnál okosabb applikációk, amivel figyelhetsz az egészségedre. Jó ég. Könyörgöm, ha eljön az atomkatasztrófa, majd a szép új világ, én hadd haljak meg még az előbbiben, és temessen be a sok nukleáris szemét.
Gondolatébresztő a könyv, több szinten is és több fronton is... Digitalizálódó világ, ellenőrzési pontok az életünkben, megfigyelhetőség, és persze: öntudat.


Egy majdnem-kritika: annál a résznél, hogy a WatchMe nem tudja monitorozni az agyat, majdnem kikeltem magamból, hogy hé-hó, agytumorok, agyvérzés, és egyebek? Haláli volt, hogy a következő fél oldalban pontosan ugyanezekre az aggályaimra adott választ és fejtette ki a vér-agy gát jelentőségét. Egyébként meg vagyok lepve, hogy ebben mennyi tudományos rész volt, aki nem tanult némi ilyesmit, nagyon kínai lehetett neki egy része.

Imádtam-apróságok:

- a Hitlerrel és nácikkal vont párhuzamok és érdekességek
- a Két Perc Gyűlölet, igen, wellhello 1984, mondtam én
- ThingList - wow!
- kultúrmorzsák (pl. az iszlám szabályrendszere az ételekre vonatkozóan)

Értékelés: 10/10
< frustration >
Borsództató, zsigeri pánikot keltő jövőkép és egy betűtoronyból épített légszomj ez a könyv.
< / frustration >
< surprise >
Az etml jelentőségétől a szövegben.... konkrétan tátva maradt a szám.
< / surprise >
< determination >
Újra fogom olvasni.
< / determination >

/A képek illusztrációk, forrás: google search/

Catching Fire - Futótűz

Peeta, Katniss, Gale

Filmajánló után újabb filmajánló... bepótoltam ugyanis Az éhezők viadalának második részéből, a Futótűzből készült filmet, és huhh, meg kell hogy mondjam, kicsit vissza kellene szoknom a filmnézésre, olyan jó kis filmélményeim voltak az elmúlt napokban-hetekben. A Futótűz beváltotta a hozzá fűzött reményeimet, és azt hiszem megérte, hogy kicsit elhalasztottam a megnézését, mert olyan kellemesen elfelejtettem, hogy mi is lesz a vége, hogy igazán újszerűen meglepődhettem. :) 

Az első könyvet (The Hunger Games - Az éhezők viadala) nagyon szerettem, a belőle készült filmért odavoltam.
A második kötetben már annyira nem voltam kibékülve a felületességgel, főleg karakterek terén, de a filmben ebből vajmi kevés érződött, egy pörgős, akciódús, mégis érzelmekkel telített adaptáció készült. 

Figyelem, SPOILERek lehetnek azok számára, akik nem ismerik az első két könyv tartalmát!

A történetben az előző éhezők viadalának győztesei, Katniss és Peeta diadalmenetben végigjárják Panem körzeteit, és beszédeket mondanak. A világ persze korántsem üdvrivalgás és örömünnep és tisztelet és hála... szegény, nyomorult emberek közösségei előtt kell bájvigyorogni, akik közül többen a gyereküket vesztették el talán épp az ő kezük által, de még ha nem is miattuk, mégiscsak, ők azok, akik a sajátjuk helyett győztesen - és így élve kerültek ki a viadalról.  

A Rue körzetében történtek voltak a legmegrázóbbak, ezeket a jeleneteket részben már az előző filmben is megvillantották, akkor is, most is elsírtam magam rajta. 

Snow és Heavensbee tanácskozásának eredményeképp, és annak érdekében, hogy a körzetekben kezdődő lázadásokat elnyomják, csírájában elfojtsák, kitalálják, hogy a 25 évente elérkező "ünnepi viadalon" a Quarter Quellben ezúttal rendhagyó módon minden körzetben a már meglévő győztesek közül kerülnek ki a versenyzők. Ez természetesen Katniss számára egyértelműen végzetes, hiszen ő az egyetlen női győztes a 12-esben... de nem kevésbé nehéz a fiúk számára sem, hisz vagy Peeta, vagy Haymitch kerül be másodiknak... Peeta önként jelentkezik Haymitch helyett... the mock-lovebirds így együtt kerülnek be ismét az arénába... de hogy kerülnek ki onnan ezúttal, újra? Egy újabb olyan húzás, mint a korábbi, már kivitelezhetetlen... 

A megoldás, mint mondtam, már szinte teljes meglepetésként ért, bár utána már felvillant pár emlékkép, de örülök, hogy így tudott egy kis új izgalmat nyújtani a film. 

A színészeket továbbra is imádom benne: Cinna - Lenny Krawitz, Haymitch - Woody Harrelson, Ceasar Flickermann - Stanley Tucci, és Katniss - Jennifer Lawrence a kedvenceim. Peetát a szokott módon nem kedvelem (az elejétől fogva), változatlanul tenyérbemászó, de szerencsére üdítőn kevés igazán fontos jelenet jut neki. :) 

Az új head gamemakert, Plutarch Heavensbee-t, aki Seneca Crane helyére lépett, az azóta elhunyt Philip Seymour Hoffman alakítja, kiválóan. 

A mellékszereplők közül Johanna - Jena Malone - és Beetee - Jeffrey Wright - tetszettek. Finnickre nem tudok mit mondani, egy Ken-babát kaptam, miközben nekem ő a fejemben egy 40-es megtermett, félig kopasz néger csávó volt, hát ez igen nagy váltás egy bájgúnárra - amúgy fogalmam sincs miért képzelem ilyennek, szerintem a könyvbeli leírás sem volt ilyen, ez már az én személyes nyavalyám. :D (milyen Finnick a könyv leírása alapján, van valakinek friss emléke?)

Úgy emlékszem a könyvben izgalmasabb volt az aréna óralap jellege, és talán még Plutarch is tett rá célzást Katnissnek - mindenesetre a mérgező köd és egyéb borzalmas nyalánkságok nem maradtak ki, és látványosak voltak.

A legjobb jelenet kétségkívül a csodás, esküvőre szánt ruha, majd annak átváltozása a fecsegőposzátává a színpadon - és persze ennek szimbolikája. Szegény Cinna - veszélyes meló stylistnak lenni egy ilyen helyen... 

Összességében nekem jobban tetszett a filmváltozat, mint maga a könyv. Nagyon kíváncsian várom a harmadik részből (Mockingjay - A kiválasztott) készülő két filmet - azt a kötetet utáltam a legeslegjobban a trilógiából :D de merek reménykedni, hogy abból is összedobnak egy (vagyis bocs kettő, de minek, jójó, tudom, hát a bevételért, mi másért...) nézhető és egészen jó filmet. :) 

M.R. Carey: The Girl With All the Gifts

Szögezzünk le néhány dolgot. Nem szeretem a zombis könyveket. És nem szeretem az olyan zombis könyveket, amikben a zombi valamilyen módon képes a gondolkodásra - hiszen helló, agyhalott, és rohadó hús, nem ember már. :) 

Paradoxon az első állításra: az egyik kedvenc könyvem lett a World War Z, igen, jól gondolja, aki nem tudja biztosan: Z stands for Zombie. 

Paradoxon a második állításra: ebben a regényben vannak gondolkodó zombik... mégis tetszett. 

Egyszóval lassan kivághatom a kukába néhány elképzelésemet arról, hogy mit is szeretek olvasni. :)  (ami nem baj persze)

A The Girl With All the Gifts egy poszt-apokaliptikus regény, ahol 20 évvel azután csöppenünk a Földre, hogy az, és az emberiség mint olyan lement a süllyesztőn. Egy laboratóriumként is funkcionáló katonai bázison vagyunk, túlélőkkel, orvosokkal, tanárokkal és... gyerekekkel. Gyerekekkel, akiket minden nap leszíjaznak, tolókocsiba tesznek és betolják őket az osztályterembe, hogy aztán zenghessék: Jó reggelt, Miss Justineau! A legeslegelső jelenet ez, és kissé meg is döbben az ember, nem tudtam hirtelen hová tegyem ezt az egészet, aztán persze szépen kibontakozik. 

A zombik ebben a könyvben hungries, azak éhesekként vannak aposztrofálva, a zombi szó egyszer sem szerepel, ami azért tetszett, mert én is máshogy tudtam rájuk gondolni - első csapás a második alaptételemre, lásd fenn. :) De ami igazán megeteti velem (haha!) ezt a hungries-koncepciót, az természetesen nem lehet más, mint egy plausible tudományos magyarázat. 

KIS SPOILER!!! Egy olyan létező gombafajta, amiről akár már hallhattunk is természetfilmekből... Ophiocordyceps unilateralis névre hallgat a drága, és az amazóniai esőerdők hangyáit támadja meg, behálózza őket, beszövi, belülről felfalja, majd szépen kitör és kivirágzik a fejük búbján keresztül, hogy szétszórja spóráit. Most kicsit mindenki meglepődött ugye, hogy na ne, ilyen csak Z-kategóriás horrorfilmekben jön elő, hát nem drágáim, ilyen van, de oltári szerencsénk, hogy homo sapiens vagyunk és nem hangya, szóval nem támad meg minket, gazdatestet keresve. De mi van, ha ugrik egyet a gomba fejlődése, mutálódik, változik, fejlődik... és más fajra van gusztusa? Na, ez már nem kicsit borzongató, mert tudományos alapot ad egy idézőjeles zombi-apokalipszishez, ami ha nem is változtatna minket húsevő szörnyekké, hát hogy egész picinykét kipusztítaná az emberiséget, miközben szürke gombafonál szőné be mindenki agyát és aztán csendben kivirágozna a fejünkből, az biztos... - hát ez nem egy olyan gyümölcsöskert képe, amit látni szeretnék. :) SPOILER VÉGE. 

A könyvet  a karakterek viszik a hátukon, a sok tudományos dolog, a menekülések, pörgő cselekmény ellenére van idő bemutatni, felépíteni őket, és senki sem papírmasé. Melanie és Miss Justineau kapcsolata a leglényegesebb pont a történetben, Melanie ugyanis odáig van tanítónőjéért, már a kezdetektől. Később, amikor megismeri saját valós természetét, akkor is egyre azon van, nehogy Miss Justineau-t bajba keverje - vagy ha nem akarok eufemizálni, nehogy megegye már, úgy szeretlek majdmegeszlek! :) 

Melanie és a gyerekek akik a bázison tanulnak, valamiért mások, mint a többi éhes. Tudnak gondolkodni, képesek érzelmeket kifejezni, értelmezni, fejlődni, tanulni. Agyukat valami különös módon nem úgy érinti a fertőzés, mint másokét. Épp ezt kutatja a bázis orvosa, Dr. Caldwell. Elszánt, mindenen átgázoló, az etikára is fittyet hányó módszerekkel, de elismerésre méltó kitartással és teljes önfeladással dolgozik, hogy megoldja az "egyenletet", hogy meghozza az áttörést. Valahol szerettem emiatt, de egyébiránt egy elég ellenszenves nő. 

Melanie maga a különleges gyermekek közt is kiemelkedik, ahogy azt a cím is sugallja. Egy kis zseni. Mindent gyorsan megtanul és felfog, logikai következtetései hibátlanok, jól meglátja az összefüggéseket, egyszóval sokkal intelligensebb egy átlagos tízévesnél. Nagyon szerethető figura. 

Érdekes, hogy a könyv első fele mesélős, lassabb hangulatú, főleg Miss Justineau-val és Melanie-val foglalkozik, míg a második része egy zombi-filmes menekülésbe csap át. Lobonak mondtam, amikor kérdezte, hogy hogy tetszik a könyv, hogy jó-jó, de ez a második fele nekem kicsit unalmasabb volt - annak ellenére, hogy eseménydúsabb és pörgősebb, kicsit átlagosabb is, és hogy ha csak kicsit is visszaköszön majd az elejének a stílusa, akkor megnyugszom. Jelentem megnyugodtam. :) A könyv egészében tetszett, és ha visszatekintek a menekülésre, az is szépen van felépítve, és jó kis filmbe illő, izgalmas jelenetekkel tarkítva - remélem lesz film valamikor. :) 

Ami miatt még nem volt maradéktalanul jó, hogy tudományos alap ide, vagy oda, következetlennek éreztem pár alkalommal. Néhol nagyon nem értettem, miért nem eszik meg őket a hungryk, most épp miért keltenek zajt egy pisztolylövéssel, ha nem lenne muszáj, és ha tudják hogy a zajra odacsődülhet a többi? Hogyhogy nem falnak fel mindenkit a szagsemlegesítő zseléjük nélkül? Illetve a világról is szerettem volna még hallani, nem csak a bázis és a még elméletileg fennálló város, Beacon érdekelt volna, hanem hogy mi volt a többi földrészen, hol vannak még túlélők és mennyi. Vészharangocska a fejben persze mondta, hogy dehát ők is honnan tudhatnák, ha a világ mint olyan megszűnt létezni, de ez a kíváncsiságomat nem fojtotta el. 

Forrás: Wikipédia

Értékelés: 10/8 Nem lett a kedvencem és volt, ahol nem annyira kötött le, de mindenezek ellenére egy különleges könyv, zombikkal, akiket nem hívnak zombiknak, elgondolkodtató tudományos alappal, remek karakterekkel, jó befejezéssel. 

Csak akkor olvasd, ha kész vagy feltárni Pandora szelencéjét... :) 

"What she thinks is: this could have been me. Why not? A real girl, in a real house, with a mother and a father and a brother and a sister and an aunt and an uncle and a nephew and a niece and a cousin and all those other words for the map of people who love each other and stay together. The map called family. Growing up and growing old. Playing. Exploring. Like Pooh and Piglet. And then like the Famous Five. And then like Heidi and Anne of Green Gables. And then like Pandora, opening the great big box of the world and not being afraid, not even caring whether what’s inside is good or bad. Because it’s both. Everything is always both. But you have to open it to find that out."

A szolgálólány meséje

Margaret Atwood: The Handmaid's Tale

Az év második felében belevetettem magam a klasszikus utópiákba; Orwell, Huxley és Zamjatyin után nem maradhatott ki Atwood könyve sem, amibe nagy lelkesedéssel kezdtem bele. Megint más szemszög, másfajta elnyomás, más frusztrációk. Előfordulhat egy ilyen jellegű társadalom megvalósulása? Ahol a nő áll a középpontban, mégis a nő az elnyomott? Giléádban a modern társadalomból nagyhirtelen visszatérnek a puritán, vallásos, konzervatív rendszerbe. A nők legfőbb erénye, hogy gyermeket tudnak-e szülni. 

A főszereplő Offred (magyar fordítása Fredé, of-fred) még emlékszik a régi, modern világra, férjére, gyermekére, akivel nem tudja mi történhetett, a kezdetekre, amikor minden megváltozott. Az ő elbeszéléséből, meséjéből ismerjük meg az új társadalmi rendet, a nők sorsát, a magányt, a korlátokat, a lehetséges (?) kiutakat. 

Nem tudom soká ragozni ezt a történetet, nem is akarom, kivételesen rövid véleményem lesz róla, nekem ez a könyv ugyanis nem sokat adott. Értem a helyzetet, értem a magányt, a kilátástalanságot, a teljes elnyomást, a lealacsonyítást és a többi, és nyomasztó volt és frusztráló, de nem keltett olyan hullámokat bennem, mint mondjuk az 1984. Úgy látszik ez lett nekem az etalon a műfajban, és nem tudta eddig egyik klasszikus utópia sem überelni az élményt, a mélységet.
Érdekes a társadalom felépítése, a szokásrendszer, és ijesztő is, de nem tudnám elképzelni valós veszélyként hogy vissza(át?)alakuljunk egy ilyen rendszerré... Lehangolt, de nincs kedvem filozofálni rajta.
Emellett pedig azt tudom elmondani, hogy roppant unalmasnak találtam a mesét. A karakterek utálatosak, egyhangú, nem tetszett a stílusa, és nem történik semmi. Lehet hogy velem van a baj, de nekem ez a sokkolótól nagyon messze van. De a stílusostól is.

Sajnálom, hogy így esett, mert szerettem volna rajongásig szeretni. Nem az én könyvem.

A Guvat és Gazella és A vak bérgyilkos érdekelt volna még Atwoodtól, de ha ilyen stílusban kell azt is végigszenvedni, akkor inkább nem...

Jessie Lamb, az áldozati bárány

A Jessie Lamb testamentuma Jane Rogers tollából az Ad Astra legújabb megjelenései közé tartozik, és igen nagy érdeklődés övezte, övezi, több okból is. Egyrészt talán eddig az egyik legcsábítóbb borítójú könyv, bizony nekem is szívem csücske lett ez a ragasztószalagos, esőcseppes design a repülés közben megállított lánnyal, a rózsaszínes, pasztelles színeivel. (Gyermán Petra és Sánta Kira munkája) Másrészt pedig természetesen maga a téma "vonzó", hiszen egy olyan disztópia, ami tulajdonképpen lehet akár karnyújtásnyira is, hiszen csak egyetlen vírusban különbözik a mostani világunktól és létünktől. Ez a vírus pedig az AHS, az anyai halálozás szindróma, ami a terhes nőket támadja meg. Mindenki hordozó, és a vírus mindig aktivizálódik, ha teherbe esik valaki, nincs kivétel, s egyelőre gyógymód sem. ... 

(Figyelmeztetek mindenkit, hogy kicsit megszaladt a kezem alatt a billentyűzet, maratoni poszt jön!)

A tudósok egyre-másra próbálkoznak a kísérletekkel, és sikerül is kifejleszteni egy mélyaltatásos módszert, aminek segítségével kihordhatók a kisbabák, de ugyanúgy csak az édesanya halála által. Ezeket az altatott anyákat Csipkerózsikáknak hívják (nagyon találó!). Ugyanakkor ez semmilyen szinten nem jelent megoldást, hiszen nem sokan vállalkoznak rá, az emberiség csak fogyatkozik, és bizony a világra születű csecsemő is ugyanúgy hordozója az AHS-nek... 

Új horizontok nyílnak meg, amikor az állatkísérletek, és az AHS előtti időkből megmaradt fagyasztott embriók felé fordul a figyelem. Lehet, hogy mégis megmenthető az emberiség? Ez az egész azonban komoly kérdéseket vet fel, és heves tiltakozásokat is vált ki.

Jessie Lambbel egy kis szobában találkozunk először, ahová be van zárva, és meg van kötözve. De hogy került ide, ki tartja fogva és miért? A könyv ezután távolról indítva meséli el a múlt eseményeit, amik ide juttatták Jessie-t, és végül összeér a két szál. A jelenben csak mindössze egy hét telik el, de megismerjük Jessie életéből az ezt a hetet megelőző hosszú és nehéz hónapokat is. 

Nos, azt hiszem a történetről többet nem szeretnék elárulni, nem is fogok. Be kell hogy valljam a könyv nem egészen az volt amire számítottam. Alapjában véve egy kicsit szenzációhajhász, a terhes nőket támadó vírus pusztításával kapcsolatos történetre számítottam egy karakter- és érzelemközpontú könyvbe ágyazva. 

A szerző, Jane Rogers.

Ehhez képest az olvasás után inkább azt mondanám egy eszmefuttatás ez, és a realitás talaján próbál mozogni. Megpróbálja valóban azt megmutatni, mi lenne, ha ez történne. Hogyan reagálna az emberiség. Ennek megfelelően sok benne a politika, szociológiai vonatkozás, erkölcsi kérdések, környezetvédelmi téma, vallási fanatizmus, tüntetések, egyesületek, ifjúsági szervezetek létrejötte és működése... Ami, megvallom őszintén egy kissé száraz. 

A hangulat elég depresszív, ami érthető, ha arról van szó, hogy talán az emberiség utolsó generációja éli a napjait, és próbál kiutat keresni a lehetetlenből. Nem lehetnek utódai senkinek, vagy ha mégis, csak az élete árán, és ők sem egészségesek?... 

Jessie és barátai is a maguk módján próbálják feldolgozni a problémát. A környezetvédelem, hulladékújrahasznosítás élharcosai lesznek, ifjúsági szervezetet alapítanak, vannak akik elvonultan, kommunákban akarnak élni, kőkori körülmények közt, összefognak a "szülők" ellen, akik ugye mindenről tehetnek, mert miattuk jutott ide a élet, ahova. Hm, hát itt az utolsó ponton kicsit mindig kiakadtam, annyi szülőszidalmazás van benne, holott egyrészt azt se tudják honnan való a vírus. Tehát lehet akár bioterrorizmus is, vagy valami véletlen mutáció (persze a vallásosabb vonulat számára Isten büntetése). 

Sok volt ebben a hibáztatásban, szülőktől való függetlenedési kísérletekben a teen angst.

Azt is viccesnek találtam, hogy a konzervdobozok gyűjtése és a krumplihéj komposztálás most hirtelen olyan fontos, persze tudom, sok kicsi sokra megy, de azért a hangsúlyok kicsit elcsúsztak itt-ott, úgy éreztem. 

Forrás: weheartit.com

Ami pedig a könyv központi szála, Jessie döntése, az indokok, az áldozat, az út... hogy úgy mondjam igazából nem hatott meg. Nem volt szimpatikus Jessie Lamb karaktere. Mielőtt mindenki egy szívtelen dögnek hisz, azért azt elmondom, hogy a könyvben felvetett erkölcsi kérdések szinte megválaszolhatatlanok. Hogy mit tennénk egy ilyen helyzetben, rejtély, és nem is akarnám átélni. Értem valahol Jessie-t, bár meg kell hogy mondjam, nem bírom a depressziós tiniket, akinek semmi se jó, és szar az élet ésatöbbi. Ezen mindenki túlesik, de túl kell lendülni rajta. Épp ezért nehéz ez a könyv, mert ebben a törékeny lelkiállapotban, "rossz" életkorban kényszerülnek (vagy nem) valamilyen döntésre ezek a fiatalok a képzeletbeli jövőben, a képzeletbeli és csak fogalomként mindenki előtt lebegő jövőért. Sántít azért az egész önrendelkezés, döntési helyzet, mert hát helló, mi az hogy aláírkálunk hivatalos egészségügyi papírokat, amikor az ember ilyenkor a szüleitől vagy gondviselőitől függ? Szóval értem valahol Jessie-t, ebben az életkorban nehéz bármit is úgy csinálni, ahogy kéne, de mégse értem, mert csak sodródik, és mintha nem is lenne semmi jövőképe. Értem a szüleit is, őket talán egy hangyányit jobban, de őket se mindig (khm ugyebár). Igazságtalan az egész helyzet. Kik akarnák ezt? Szülőként ki az aki hagyná ezt? Az egész kórházi "házon belül", a távoli jövőben felvetődő genetikai kérdések pedig háááát... több sebből véreznek. 

Az egyik eredeti borító.

A megválaszolhatatlan problémákat, az ilyen jellegű súlyos dilemmákat mindig szeretem a könyvekben, mert sokat lehet töprengeni, és nagyon az ember bőre alá tudnak mászni, ez valahogy mégsem tette, és lehet, hogy ez azért van, mert bár a helyzet megvalósulásakor lehet, hogy én is csak néznék, mint a lukinyúl, de elméletben úgy hiszem van véleményem ezekről a kérdésekről, és nem mellesleg nem tűnt úgy, mintha pár éven belül nem oldódna meg az emberiség itt felvetett problémája.

!!!SPOILER!!!

Legyen elég annyi, hogy én az az ember vagyok, akit nem zavart volna, ha kidolgozzák valamiféleképp, hogy a transzgénikus juh mint béranya/inkubátor kihordja az embergyereket, és szerintem ilyenkor rohadtul nem számít, hogy az kinek a lefagyasztott zigótája volt.

!!!SPOILER VÉGE!!! 

Összegzés: A könyv elején valahogy azt hittem, lesz a végére feloldás is, és más cselekménybonyolításokat képzeltem el. Bár a főszereplőt, döntéseit, indokait nem szerettem és nem éreztem át, a könyvet magát élveztem olvasni, nagyon érdekes olvasmány, és ezt mostanában szerintem egyre kevesebb könyvre lehet rásütni. Elgondolkodtató is lehet, és biztosan sokakat meg is hatott. Sokrétű, bár kicsit száraz az egymás ellen harcoló nézőpontok miatt. Komoly és aktuális is, és olyan dolgokat boncolgat, amiket boncolgatni kell, de reméljük nem azért, mert ilyen döntéshelyzetekbe kerülünk majd mi is (mint emberiség). 

Külseje utolérhetetlen. A kedvenc borítóim közt marad mindig. :) 

Forrás: weheartit.com

Pontszámban tényleg, nagyon bajban vagyok. Gyorsan olvastam, és érdekelt nagyon a végkifejlet, mégis sokszor éreztem, hogy annyira ez nem az én könyvem. Ennek ellenére nagyon ajánlom, érdemes elolvasni, és gondolkodni rajta. Érdekes a kicsit nyitva hagyott vég is, tulajdonképpen eldönthetjük, hogy is alakulhatott. Értékelés: 10/6,5

Az olvasás lehetőségét köszönöm az Ad Astra Kiadónak! :)

Itt a könyv értékelésének vége, de sajnos egyszerűen nem tudok elmenni a fordítás kritizálása nélkül, és előre is elnézést kérek.

Az elütéseket észrevevő szememet azt nem is említem, mert ez nálam ilyen belső funkció, hogy ha 300 oldalon csak egy vesszőhiba van, azt is pont meglátom, az olyanokról, hogy ugyedebár, nem is beszélve (félúton meggondolt nemdebárból lett volna ugyebár gondolom). De ez nem zavar annyira, mint inkább a fordítási bakik vagy a ferdítések. 

- spermium vs. sperma. Biológiai beállítottságúként nem tudok elmenni mellette, hogy egy olyan könyvben, ahol a terhesség, a terhes nők állnak középpontban, és még a szereplők szájába is van adva néhány alapvető magyarázat, hogy például mi a zigóta, fogalomzavar van az alapvető biológiában. A sperma és a spermium nem ugyanaz. A sejtet spermiumnak hívják - a sperma az nem egy sejt, hanem az ondó, ami ugye rengeteg spermium összessége. 

- nem felelt. (79.o.) Ha valaki doesn't answer the phone, akkor az nem veszi fel a telefont, nem pedig nem felel. Főleg ha egy olyan szituban vagyunk, hogy előtte felvette a telefont, vagyis az bekapcsolódhatott magától, de az illető nem szólt bele. 

- retteg attól, hogy apám hazajöjjön (166.o.) - retteg attól, hogy apám nehogy hazajöjjön, vagy retteg attól hogy apám hazajön. 

- A laborminták többször előjöttek, és ennek nem tudom vajon pontosan hogy volt az eredetije (feltételezem lab samples), de egy helyen szinte biztos voltam benne, hogy a vett pár labormintát helyett sokkal jobb (vagy ha más nem, hát magyarabb) lett volna a vérvétel.

- Beengedtem magam. BEENGEDTEM MAGAM!!! (179. o.) Ez az, ami nekem bármilyen könyvben azonnal kiveri a biztosítékot. Nemnemnem. Az I let myself in az NEM beengedtem magamat, hanem BEMENTEM. Fogtam, kinyitottam az ajtót és bementem. Kitépem ettől a hajam. A balek c. Hugh Laurie könyvben találkoztam vele először. Ha valaki megmutatja nekem, hogy ez így jó, nem szólalok meg többet (csak majd halkan füstölgök), de egyszerűen NEM hiszem el, hogy ez így nem magyartalan! 

- sebváltó a biciklin (240.o.). Bicikliben annyira nem vagyok otthon, de szerintem csak simán váltó van a bicajokon. - Azóta ezt megvétózta egy bringamániás, lehet valóban sebváltó is. :) 

- A varga és a tündérek meséje (276. o.) Szegény Grimm tesók meg forognak a sírjukban. Ez egy Grimm mese, és a címe: A suszter és a manók vagy A suszter manói. (Eredeti cím: The Cobbler and the Elves vagy The Elves and the Shoemaker)

Chris Howard: Gyökértelen

Képzelj egy el világot, ahol nincsenek már fák, nincsenek növények. A sötétség és a sáskajárás elpusztított mindent a földön, s csak egyetlen dolog terem meg, egy génkezelt kukoricafaj, ami ellenáll a sáskák pusztításának is. A GenTech szuperhatalom szuperkaját gyárt belőle, üzemanyagot, és persze mindent ők uralnak. Lila azonosítószámaik minden egyes kukoricacsövön ott virítanak. Tavasszal utazni sem lehet a sáskák veszélye miatt, akik bármi szerves anyagot felfalnak, ha pedig nincs sáskaveszély, vadorzók, kalózok, rabszolgakereskedők nehezítik a boldogulást. Mindenütt por, mocsok, szennyezés és homokviharok, amitől elkérgesedik az ember tüdeje.
Ebben a világban találkozunk Banyannal, a 17 éves faépítő mesterrel. Bizony, faépítő. A gazdagok vissza próbálják idézni a letűnt időket, és jópénzért hulladékból, fémekből, abroncsokból fákat, erdőket építtetnek maguknak. Rézlevelek, LED-izzók, és máris akár őszi-tavaszi színbe is lehet öltöztetni a műerdőt. Az utolsó fák is kihaltak. A Tajtékzó hatalmas, vad vizein nem lehet átjutni, mégis vannak, akik az Ígéret földjéről, és Sionról suttognak. Amikor Banyan kezébe akad egy Polaroid kép, rajta igazi fákkal, és a fákhoz kötözve nem mással, mint elveszettnek hitt apjával, elindul az igazi kaland, és Banyanban feltámad a remény.

Furgonnal, porfelhőben, kalózok, aratógépek és sáskák veszélyei közt, vajon megtalálják-e a Föld még mindig létező, utolsó fáit, és vajon mi köze az egészhez Banyan édesapjának?

A szerző, Chris Howard

A disztópia egyre virágzóbb műfaj, bizonyára részben azért, mert mindenkit aggasztanak tudat alatt azok a tetteink, amikkel veszélyeztetjük az élőhelyünket, és pusztítunk mindent magunk körül. Chris Howard elbeszélése is egy borzasztó verziót tár elénk. Semmi növényzet, pusztulás, korrupció és pusztítás. Génkezelt élelmiszer, mutáns állatok, elvadult emberek. És ami még ezután következik... Nem tartom ifjúságinak ezt a regényt, bár kétségtelenül sok fiatal olvasót fog vonzani. Durva képet tár elénk, és nem fukarkodik a káromkodásokban sem. Nem sajnálja a szerző a szereplőket sem, és igen sok erőszakos halálnem fordul elő, mondhatni fröcsög a vér néhány gyomorforgató jelenetben. Akár horrorfilmet is forgathatnának belőle a megfelelő részekre kihegyezve.

Elsőre furcsának, abszurdnak tűnt a szemétből, acélból, fémhulladékból és gumikból épített fák és erdők képe, de megtetszett az ötlet, és egy utána már szerettem elképzelni ezeket az alkotásokat, ahogy Banyan összedrótozza, kikalapálja, egybeszögeli a részeket, és hipp-hopp, egy illuzorikus erdőt teremt. Valami olyat, ami nekünk most oly természetes, ott pedig valóban csak a kiváltságos gazdag réteg luxuscikkévé vált.

Színes kukoricaszemek - messze járunk-e a felvázolt jövőképtől?

Szerelmi szál is van a történetben, amit kicsit furcsálltam, mert nem éreztem egymáshoz illőnek az összehozott  párost, és nem éreztem igazán szükségét sem annak, hogy legyenek itt bimbózó érzelmek a nagy káosz közepette. Na de, mint azt tudjuk, én nem vagyok nagy rajongója a szerelmes részeknek a más témájú regényekben, ez már csak így van. :)

A multicég, a Gentech hatalma érzékletesen van leírva, az ügynökeik lila öltözetük ellenére félelmetesek (a Mátrix ügynökeit juttatták eszembe), siklóik modernek, ők aztán semmiben nem szenvednek hiányt, a kukorica génmanipulálása és az ebből főzött üzemanyag - a dzsúsz - révén uralkodnak az összes többi ember fölött, akiknek csak morzsák jutnak, és akik nem tudják eladni se az árut egy kis saját haszon reményében, a cég megjelölései miatt. Valahol sejtettem, hogy különféle további kísérleteket is végeznek, hiszen, aki a kukoricát szeretné génmanipulálni, és sikerül is neki, miért állna meg itt?
De amire fény derült a kísérletekből, azt álmomban se gondoltam volna. Auschwitzi körülményekre hajazó jelenetek, egy halom ember, és a jobb cél, a nagyobb célok reményében való áldozatok...
Chris Howard morbid, de kétségtelenül remek vizuális fantáziával van megáldva. A fúzió ötlete... pazar - persze szörnyűségében. Ennél többet nem mondok róla, hogy ne lőjem le, mi is zajlik a zárt ajtók mögött, és a "gyümölcsöskertekben".

A szereplők közül jó ideig Hinát szerettem legjobban, megfogott a titokzatossága, és a rejtélyes tetoválás a testén. Vártam a találkozást Banyan apjával is. Crow modora kissé idegesítő volt. Alfát nem találtam valami nagy egyéniségnek és nem is igazán fogott meg, csak egy átlagos lázadozónak láttam, akinek korán fel kellett nőnie ehhez a szerephez és azt a tipikus módon követi is. Zee szimpatikusabb volt. A szereplők néha túlkommunikálták magukat - gondolok itt a sok haveromozásra, csórikám, stb. - ez amolyan elsőkönyves hiba szerintem, ahogy az is, hogy nehezére esik a szerzőnek zökkenőmentesen felvezetni a finálét. Kicsit totyogunk itt, kicsit ott előtte.
Ettől eltekintve, nekem tetszett a szerkezete, és izgalmas történetet mondott el, egy olyan jövőben, ami akár el is jöhet valamikor, ha csak részleteiben is. És ez azért valljuk be, borzasztó. De gondoljunk csak bele. Nem ismerjük-e már a géntérképet? Nem az őssejt-alapú, úgymond "növesszünk mindenből újat" gyógymódok felé haladunk-e? Nem találkozunk-e már most is génkezelt élelmiszerekkel? Óriásparadicsomok. Kocka alakú dinnyék... Hány lépésre vagyunk egy-egy olyan jellegű kísérlettől, mint amit a könyvben felvázolnak?
A könyv folytatásos, a vége ennek megfelelően tartalmaz elvarratlan szálakat, és kicsit egy új sztori kezdete is.

Értékelés: 10/7,5 Eredeti ötlet egy disztópiába oltva, fiatal, pimasz főhősökkel, és a mai küszöbértéknek megfelelő izgalommal, pörgéssel, erőszakkal. Érdekes ellentétben áll ezzel, hogy a hangsúlyt mégis mennyire a törékeny, aprócska természeti csodákra helyezi: fák, levelek, tiszta levegő, gyümölcstermés. Érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta - mellesleg pedig lehet közben drukkolni a főhősnek egy mozgalmas kalandban.


Chris Howard könyve a Könyvfesztiválra jelenik meg, a magyar borítóterv még nem végleges, fenn az eredetit láthatjátok.
Az előolvasás lehetőségét nagyon köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Végzetes dominó

Fülszöveg: "A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról. Minden megváltozik, amikor Banyan megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén – egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. A fiú elindul a pusztuláson keresztül, ahonnan nem sokan térnek vissza. Akik megmenekülnek a kalózoktól és fosztogatóktól, azokra ott várnak a sáskák… akik most már emberhúson élnek. De nem Banyan az egyedüli, aki a fákat keresi, az idő pedig egyre fogy. A bizonytalanságok közepette a fiú kénytelen szövetségre lépni Alphával, a vonzó, de veszélyes kalózzal, akinek szintén megvannak a saját tervei. Miközben pedig a talán csupán a legendákban létező ígéret földje felé tartanak, Banyan megdöbbentő dolgokat tud meg a családjáról, a múltjáról és arról, mire képesek az emberek, hogy visszahozzák a fákat."

Marie Lu: Legenda

A könyvben elénk tárt poszt-apokaliptikus Amerika jó részét víz borítja. A Köztársagábelieké a hatalom, állandó harcban állnak a Kolóniákkal. A nyomornegyedek lakóit időről időre tizedeli a rejtélyes Ragály, amire csak a gazdagok kaphatják meg az ellenszert, az oltóanyagot.

Az élet mintha egy nagy fegyverkezés és egy szervezett fegyencedzés lenne.A gyerekeknek 10 évesen át kell esni a Próbán, ami szóbeli és gyakorlati feladatokból áll, és a képességeiket méri fel, jórészt katonaiakat.

June Iparis az egyetlen, aki valaha is maximális pontszámot ért el a Próbán.

A Köztársaság, a szabályok, az iskolák szárnyai alatt nőtt fel. Szülei balesetben meghaltak, bátyja, Metias a legfontosabb számára. 

Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. A modern Robin Hood, akiről keveset tudni, szinte azt sem, hogy is nézhet ki pontosan fantomképe. Day papíron már halott... de valójában nem halt meg, őrködik családján, és amikor testvérét, Edent is megtámadja a Ragály, kész bármit megtenni, hogy ellenszert szerezzen a kórházból. A kórházban azonban épp Metiassal kerül összetűzésbe így hamarosan ősszekuszálódnak narrátoraink, June és Day cselekményszálai. Hunter and Hunt, vagy kerekedik még valami más is a kapcsolatból? Lehet, hogy több a közös pont bennük, mint gondolnák?

Ha belegondolok, ilyesmi történetre számítottam. Mégis, van sok minden, amiben meglepett, és olyan is, amiben csalódást okozott. 

Több értékelésben olvastam, hogy ahogy elkezdték olvasni az emberkék a könyvet, "elkapta őket a gépszíj", és alig tudták letenni. Ehhez képest én az elején kifejezetten gyötrődtem. Nagyon untam, nagyon nehezen lendültem bele, nyögvenyelősen  ment. Nagyjából a harmadánál kezdett el érdekelni, a közepe volt a legmozgalmasabb, legérdekesebb, és ugyan felpörgött a vége is, ott nekem mégis inkább egy kis lefelé íveléssel zárt. De ha válaszolni kéne, megérte-e nem feladni, azt mondanám megérte. 

Érdekes könyv, és nehéz is írnom róla, mert vannak de-k a gondolataimban, mégse tudok rajta olyan pontot találni, ami miatt azt mondanám nem jó. A világa nagyon érdekes, nem ismeretlen, hiszen írtak már ilyen diktatorikus, katonai felépítésű zsarnoki hatalmon alapuló disztópiákat, de lehetett volna még kicsit részletesebb az a rész, hogyan is alakult ki ez a rendszer, mi történt a régiekkel, miért olyan nagy esemény egy régi pénzérmét találni, amelyen az Egyesült Amerikai Államok neve szerepel. 

A szereplők szerethetők és emberiek, azt leszámítva, hogy kissé fiatalkának lettek megírva. A gyerekeknek 10 évesen kell átmenni a Próbán, Day és June 15 évesek, Tess még kisebb. Kaede-nél nem emlékszem, de szerintem hasonló lehet ő is. Gondolataik, viselkedésük, a szituációk alapján szerencsésebb lett volna 17-18 évesnek megírni őket, de végülis lényegtelen, úgyis ilyen korúnak képzeli szerintem az ember őket, hiába 15-nek kéne. :) Igaz, ami igaz, egy más, kemény, katonai világ, és a nyomornegyedekben az utcán élés is más embereket faragnak a gyerekekből, azért néha túl sok volt a bátorságuk, elszántságuk, kitartásuk, képességeik pedig súrolták a hihetetlenség határát.

A szerelmi szál mindig kritikus pont nekem, nagyon utálom a nyáladzást, de szeretem a szerelmet, ha hihető. És itt elhittem, és szurkoltam érte. :) 

A technikák tetszettek, de (megint de :)) nem értettem, most akkor mi veszett el a technikák közül, mi maradt meg. A hatalmas árvizek után hogy kreálták újra az elektromosságot, a mikrofon-technológiájukat, a világhálót, kamerákat, óriásképernyőket?

YA-hoz képest (young adult könyv) bőven vannak kegyetlen, nyers részei. Kínzások, utcai harcok, gyilkosságok, kivégzés... 

Kedvenc szereplő: Day - na az igazi nevét azt nem tudtam megemészteni, miután az elején Day volt, utána kiderül, hogy Daniel, onnantól kezdve nekem Daniel Day Lewis  lett, hiába akarták itt rám tukmálni a Daniel Altan Wing nevet. :) 

Kedvenc szereplő, akinek érdekel a sorsa még: Tess.

Kedvenc szektor: Nima szektor :) Bizony, Nima, ajánlom figyelmedbe! :) 

Kedvenc rejtély: a csatornák számai. 

Következő kötet: Prodigy.

Értékelés: Összességében engem nem szippantott be, és nem rágom a körmöm a folytatása miatt (azért arra eddig csak a Harry Potter és a Fever vett rá :)), nem is tartom a műfajban kiemelkedőnek, mégis olvastatja magát, sablonelemei (hatalmi rendszer, lázadók, szimpatikus közellenség, különböző világból származó szereplők sorsa összekapcsolódik stb.) ellenére tud újat mutatni, és izgalmas, karakterközpontú sztorit hoz a poszt-apokaliptikus Amerika egy újabb változatába csomagolva. Szívesen nézném filmen is.  

Az eleje nálam gyenge 2-es, a közepe 9, a vége 6, így végül 7-est adok rá. 

10/7

Az olvasás lehetőségét köszönöm a Könyvmolyképző Kiadónak és Borostyánnak! 

Fülszöveg: "A hajdani Los Angeles partvidékét elöntötte a tenger. Észak-Amerika két nemzetre szakadt; a Köztársaság hadban áll a Kolóniákkal. A jómódú környéken, az elithez tartozó családba született, tizenöt éves June kivételes tehetség. kötelességtudó, szenvedélyes, a haza iránt elkötelezett, nyitva áll előtte az út a Köztársaság legmagasabb katonai köreibe. A Lake Szektorban, a nyomornegyedben született, tizenöt éves Day a Köztársaság legkeresettebb bűnözője. De a szándékai korántsem olyan elítélendők, mint azt gondolnánk. Ők ketten két külön világban élnek, és talán sosem keresztezné egymást az útjuk, ám egy nap June bátyja gyilkosság áldozatává válik. Az első számú gyanúsított Day lesz. Ezzel kezdetét veszi a mindent eldöntő macska-egér játék, melyben Day kétségbeesett versenyt fut a családja életéért, miközben June elszántan igyekszik megbosszulni bátyja halálát. De az események megdöbbentő fordulatot vesznek. Rájönnek, kettejükben van valami közös, és azt is megtudják, milyen messzire hajlandó elmenni a hatalom, hogy megőrizze titkait."

Jeff Hirsch: Tizenegyedik csapás

Mindig bizalmatlan vagyok az első könyvesekkel, de a Tizenegyedik csapáson abszolút nem lehet érezni, hogy ez a szerző első műve. 

A könyv egy poszt-apokaliptikus világban játszódik, Amerikában, ahol a háborúk, a nagy Összeomlás és a tizenegyedik csapás, egy szörnyű járvány után alig maradt néhány maroknyi ember. Minden kommunikáció és modern vívmány megszűnt létezni. Az emberek egymás ellenségei, rabszolga-kereskedők próbálják befogni őket, az életben maradásért küzdenek, és félelmük túl nagy ahhoz, hogy megpróbáljanak szövetségeket kötni, társulni másokhoz... Így vándorol a 15 éves Stephen is apjával és nagyapjával.

A történet elég in medias res kezdődik a nagyapa holttestével, és ezzel nem árulok el semmit, mert a legelső mondatban kiderül, hogy a nagyapa meghalt. Stephen és apja ketten maradnak, egymásra hagyatva a végtelen világban, és továbbvándorolva próbálnak napról napra életben maradni. Minden megváltozik azonban, amikor rabszolgakereskedőkbe botlanak és Stephen apja is súlyosan megsebesül. Stephennek egyedül kell döntéseket hoznia, megszegni a maguk által felállított szabályokat, és ki tudja, még meg is kell tanulnia megbízni másokban. De jól teszi-e?

Kicsit féltem, hogy a regény túl ifjúsági lesz, esetleg elveszik a lényeg egy rosszul megkomponált szerelmi szál túlhangsúlyozásától, vagy hogy túl gyermetegek lesznek a karakterek és a párbeszédek. De egyik sem következett be. Az elbeszélés jó volt, a szerelmi szálacska csak amolyan mellékzönge maradt, és Stephen is tetszett mint főszereplő minden sutaságával, mert ettől lett hitelesebb. Egy 15 éves fiú még mindig ilyen elveszett kell hogy legyen, ilyen vagánynak mutatkozó, mégis sokszor változtatja a döntéseit, meginog, bizonytalan, ez így van rendjén. Az egész felépítésben nagyon tetszett, hogy reális és racionális próbált maradni. Gondolok itt arra, hogy nincsenek csodák, nincsenek a felnőttnél erősebb gyerekek, nincsenek olyan tüzek amik elől el lehet menekülni, és igen, a modern technika vívmányai nélkül bizony igen könnyű meghalni is. A sebesülés fáj, az erőfölény az erőfölény, a hazugság az hazugság. Ettől életszagú maradt. Fenntartotta a feszültséget is, és végig kíváncsi voltam, mi fog történni, még akkor is, ha esetleg Stephen csiki-csuki döntései idegesítettek.

Ez egy nagyszerű ifjúsági disztópiás regény, és kifejezetten élvezetes szerintem felnőtteknek is, mert nincs lebutítva. Mozgalmas és érdekes, van benne minden a csendes összeesküvéstől kezdve a hangos robbantgatásig. :)

Valahol olvastam, hogy nagyon jól megcélozza a fiatal fiúkat (is) a regény, és teljesen egyetértek, nagyon olyan a téma is, a bonyolítás, megoldás, stílus is, hogy képes egy egyébként nem "olvasó-féle" serdülő fiút is lekötni.

Negatívumként egyedül azt tudnám kiemelni, hogy kicsit ugrál a végén a szerző, és csapongva változtat irányokat, szereplőit ide-oda rángatja, de valahol érthető a dolog egy hadiállapotban, egy feszült helyzetben valószínűleg nem lenne jobban koordinált senki emberfia. (Én biztos nem...)
Nem örültem még annak, hogy elég sok elütést találtam a könyvben, de a kiadás amúgy nagyon jó minőség, kézbe való és az a kényelmesen puha fajta, aminek akkor sem esik baja igazán, ha kihajtod :)

Értékelés: 10/9 Nem is gondoltam volna, hogy ennyire fogom élvezni, de szinte egyben elolvastam a második felét, és tényleg olyan könyv volt, amit nem szívesen tettem le.

Az eredeti cím The Eleventh Plague. Érdekes, hogy ez a címe, annyira nem nagy szerepe van magának a járványnak vagy a vírusnak a cselekményben, de az biztos, hogy így figyelemfelkeltő lett. :)

A könyvet köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

A könyv megjelenik a Könyvhétre: 2012. június 7-11.

Fülszöveg: (Cselekményleírást tartalmaz!)

"Amerika, ahogyan mi ismerjük, eltűnt. Elpusztította a Kínával vívott háború, a rászabadított influenzajárvány, a Tizenegyedik csapás.
A tizenöt éves Stephen egész eddigi életében a puszta túlélésért küzdött. A csendes és kötelességtudó fiú édesapjával és nyugalmazott tengerészgyalogos nagyapjával vándorol az Összeomlás utáni Amerikában. Nincs sok csomagjuk. Nem vegyülnek másokkal. Életükben semmi sem változik. Ám amikor Stephen nagyapja hirtelen meghal, apja pedig mindent kockára tesz, hogy megmentsen két idegent, a fiú élete fenekestül felfordul.
Mivel apja csúnyán megsérül, Stephennek – életében először – egyedül kell döntéseket hoznia.Settler's Landingbe kerül, ahol megelevenedik az Összeomlás előtti világ kerti sütögetésekkel, baseballmeccsekkel és iskolában töltött napokkal. Stephen azonban nem bízik az efféle látszólagos nyugalomban. Gyorsan szövetségesre talál a városból kitaszított, gyönyörű Jenny Tanban, és ahogyan a Jennyvel való kapcsolata egyre mélyül, Stephen összetűzésbe keveredik Settler's Landing vezetőivel, akiknek feltett szándékuk, hogy újrateremtik a világot, amelyben felnőttek – kerül, amibe kerül..."