2013. március 27., szerda

Chris Howard: Gyökértelen

Képzelj egy el világot, ahol nincsenek már fák, nincsenek növények. A sötétség és a sáskajárás elpusztított mindent a földön, s csak egyetlen dolog terem meg, egy génkezelt kukoricafaj, ami ellenáll a sáskák pusztításának is. A GenTech szuperhatalom szuperkaját gyárt belőle, üzemanyagot, és persze mindent ők uralnak. Lila azonosítószámaik minden egyes kukoricacsövön ott virítanak. Tavasszal utazni sem lehet a sáskák veszélye miatt, akik bármi szerves anyagot felfalnak, ha pedig nincs sáskaveszély, vadorzók, kalózok, rabszolgakereskedők nehezítik a boldogulást. Mindenütt por, mocsok, szennyezés és homokviharok, amitől elkérgesedik az ember tüdeje.
Ebben a világban találkozunk Banyannal, a 17 éves faépítő mesterrel. Bizony, faépítő. A gazdagok vissza próbálják idézni a letűnt időket, és jópénzért hulladékból, fémekből, abroncsokból fákat, erdőket építtetnek maguknak. Rézlevelek, LED-izzók, és máris akár őszi-tavaszi színbe is lehet öltöztetni a műerdőt. Az utolsó fák is kihaltak. A Tajtékzó hatalmas, vad vizein nem lehet átjutni, mégis vannak, akik az Ígéret földjéről, és Sionról suttognak. Amikor Banyan kezébe akad egy Polaroid kép, rajta igazi fákkal, és a fákhoz kötözve nem mással, mint elveszettnek hitt apjával, elindul az igazi kaland, és Banyanban feltámad a remény.
Furgonnal, porfelhőben, kalózok, aratógépek és sáskák veszélyei közt, vajon megtalálják-e a Föld még mindig létező, utolsó fáit, és vajon mi köze az egészhez Banyan édesapjának?

A szerző, Chris Howard
A disztópia egyre virágzóbb műfaj, bizonyára részben azért, mert mindenkit aggasztanak tudat alatt azok a tetteink, amikkel veszélyeztetjük az élőhelyünket, és pusztítunk mindent magunk körül. Chris Howard elbeszélése is egy borzasztó verziót tár elénk. Semmi növényzet, pusztulás, korrupció és pusztítás. Génkezelt élelmiszer, mutáns állatok, elvadult emberek. És ami még ezután következik... Nem tartom ifjúságinak ezt a regényt, bár kétségtelenül sok fiatal olvasót fog vonzani. Durva képet tár elénk, és nem fukarkodik a káromkodásokban sem. Nem sajnálja a szerző a szereplőket sem, és igen sok erőszakos halálnem fordul elő, mondhatni fröcsög a vér néhány gyomorforgató jelenetben. Akár horrorfilmet is forgathatnának belőle a megfelelő részekre kihegyezve.

Elsőre furcsának, abszurdnak tűnt a szemétből, acélból, fémhulladékból és gumikból épített fák és erdők képe, de megtetszett az ötlet, és egy utána már szerettem elképzelni ezeket az alkotásokat, ahogy Banyan összedrótozza, kikalapálja, egybeszögeli a részeket, és hipp-hopp, egy illuzorikus erdőt teremt. Valami olyat, ami nekünk most oly természetes, ott pedig valóban csak a kiváltságos gazdag réteg luxuscikkévé vált.

Színes kukoricaszemek - messze járunk-e a felvázolt jövőképtől?
Szerelmi szál is van a történetben, amit kicsit furcsálltam, mert nem éreztem egymáshoz illőnek az összehozott  párost, és nem éreztem igazán szükségét sem annak, hogy legyenek itt bimbózó érzelmek a nagy káosz közepette. Na de, mint azt tudjuk, én nem vagyok nagy rajongója a szerelmes részeknek a más témájú regényekben, ez már csak így van. :)

A multicég, a Gentech hatalma érzékletesen van leírva, az ügynökeik lila öltözetük ellenére félelmetesek (a Mátrix ügynökeit juttatták eszembe), siklóik modernek, ők aztán semmiben nem szenvednek hiányt, a kukorica génmanipulálása és az ebből főzött üzemanyag - a dzsúsz - révén uralkodnak az összes többi ember fölött, akiknek csak morzsák jutnak, és akik nem tudják eladni se az árut egy kis saját haszon reményében, a cég megjelölései miatt. Valahol sejtettem, hogy különféle további kísérleteket is végeznek, hiszen, aki a kukoricát szeretné génmanipulálni, és sikerül is neki, miért állna meg itt?
De amire fény derült a kísérletekből, azt álmomban se gondoltam volna. Auschwitzi körülményekre hajazó jelenetek, egy halom ember, és a jobb cél, a nagyobb célok reményében való áldozatok...
Chris Howard morbid, de kétségtelenül remek vizuális fantáziával van megáldva. A fúzió ötlete... pazar - persze szörnyűségében. Ennél többet nem mondok róla, hogy ne lőjem le, mi is zajlik a zárt ajtók mögött, és a "gyümölcsöskertekben".

A szereplők közül jó ideig Hinát szerettem legjobban, megfogott a titokzatossága, és a rejtélyes tetoválás a testén. Vártam a találkozást Banyan apjával is. Crow modora kissé idegesítő volt. Alfát nem találtam valami nagy egyéniségnek és nem is igazán fogott meg, csak egy átlagos lázadozónak láttam, akinek korán fel kellett nőnie ehhez a szerephez és azt a tipikus módon követi is. Zee szimpatikusabb volt. A szereplők néha túlkommunikálták magukat - gondolok itt a sok haveromozásra, csórikám, stb. - ez amolyan elsőkönyves hiba szerintem, ahogy az is, hogy nehezére esik a szerzőnek zökkenőmentesen felvezetni a finálét. Kicsit totyogunk itt, kicsit ott előtte.
Ettől eltekintve, nekem tetszett a szerkezete, és izgalmas történetet mondott el, egy olyan jövőben, ami akár el is jöhet valamikor, ha csak részleteiben is. És ez azért valljuk be, borzasztó. De gondoljunk csak bele. Nem ismerjük-e már a géntérképet? Nem az őssejt-alapú, úgymond "növesszünk mindenből újat" gyógymódok felé haladunk-e? Nem találkozunk-e már most is génkezelt élelmiszerekkel? Óriásparadicsomok. Kocka alakú dinnyék... Hány lépésre vagyunk egy-egy olyan jellegű kísérlettől, mint amit a könyvben felvázolnak?
A könyv folytatásos, a vége ennek megfelelően tartalmaz elvarratlan szálakat, és kicsit egy új sztori kezdete is.

Értékelés: 10/7,5 Eredeti ötlet egy disztópiába oltva, fiatal, pimasz főhősökkel, és a mai küszöbértéknek megfelelő izgalommal, pörgéssel, erőszakkal. Érdekes ellentétben áll ezzel, hogy a hangsúlyt mégis mennyire a törékeny, aprócska természeti csodákra helyezi: fák, levelek, tiszta levegő, gyümölcstermés. Érdemes elolvasni és elgondolkodni rajta - mellesleg pedig lehet közben drukkolni a főhősnek egy mozgalmas kalandban.


Chris Howard könyve a Könyvfesztiválra jelenik meg, a magyar borítóterv még nem végleges, fenn az eredetit láthatjátok.
Az előolvasás lehetőségét nagyon köszönöm a Főnix Könyvműhelynek!

Végzetes dominó

Fülszöveg: "A 17 éves Banyan fákat épít: elszórt fémhulladékokból erdőket kreál a gazdag ügyfeleknek, akik a pusztulás látható nyomai elől szeretnének menekülni. Bár maga Banyan még sosem látott igazi fát – hisz azok már egy évszázada kihaltak −, apjától még az eltűnése előtt sokat hallott a Régi Világról. Minden megváltozik, amikor Banyan megismerkedik egy rejtélyes nővel, aki különös tetoválást visel a testén – egy térképet, ami az utolsó élő fákhoz vezet. A fiú elindul a pusztuláson keresztül, ahonnan nem sokan térnek vissza. Akik megmenekülnek a kalózoktól és fosztogatóktól, azokra ott várnak a sáskák… akik most már emberhúson élnek. De nem Banyan az egyedüli, aki a fákat keresi, az idő pedig egyre fogy. A bizonytalanságok közepette a fiú kénytelen szövetségre lépni Alphával, a vonzó, de veszélyes kalózzal, akinek szintén megvannak a saját tervei. Miközben pedig a talán csupán a legendákban létező ígéret földje felé tartanak, Banyan megdöbbentő dolgokat tud meg a családjáról, a múltjáról és arról, mire képesek az emberek, hogy visszahozzák a fákat."

3 megjegyzés:

  1. A gyomorforgató vérfröcsögésig egy pillanatra azt hittem olvasni szeretném én is :D Viccet félre téve, félelmetes még maga a gondolat is, hogy így éljünk... :S Eszembe jutott még a Lorax című rajzfilm, ott is az utolsó élő fa után kutatnak, de abban csak a rózsaszín cukorszirup fröcsög... szó szerint. :) Nagyon jó a "végzetes dominó" kép. És azért a fantáziámat felcsigáztad a bejegyzéseddel. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Loraxot nem láttam. :) Na igen, lehet hogy a te gyomrodnak sok lenne néhol, de azért jól sikerült ötlet, jó felépítés.

      Törlés
  2. :) A Zemberedet ne vedd rá a Lorax megnézésére, mert agyhugykövet fog kapni, de te megnézheted, édes kis maszlag :D

    VálaszTörlés