2021. június 7., hétfő

Két hangoskönyv, amiket összeköt Írország

Forrás.
A hangoskönyvezés remek módszernek bizonyult, hogy azért néhány könyvet a magamévá tegyek az előző hónapban is. Köszi felolvasók, köszi Audible, köszi férjem, aki vesz nekem kreditet! :*

Ebben a zanzaposztban két hangosról hozok rövid értékelést, Emma Donoghue: The Pull of the Stars, és Amy Harmon: What the Wind Knows című könyveiről. Minkettő elég népszerű mostanában, és megjelentek magyarul is, Hívnak a csillagok, illetve Csak a szél tudja címen. Írországban játszódnak, és bár szuper karakteralkotás jellemzi őket, valahogy mégis inkább középszerűek maradnak nekem. 


Emma Donoghue: The Pull of the Stars

A szerzőtől korábban a Room-ot olvastam, ami nagyon tetszett, és 2013-ban be is került a top5-be. A The Pull of the Stars ezt nem tudta megugrani, de azért nem bánom, hogy megismerkedtem vele. 

Olyan volt, mint egy sűrű műszakokat bemutató duplaepizód a kórházsorozatokból, de a Spanyol Nátha idején, 1918-ban, egy dublini lázas-szülészeti osztályra helyezve, ahol az influenzával megfertőződött kismamákat ápolják. 
Értem a népszerűségét; a feszes tempó és az érdekes körítés valóban bevonzza az embert, a drámai történések, tragédiák, amik lejátszódnak a kis osztályon ez alatt a pár nap alatt, meg pláne, de mégse tartom azért annyira kiemelkedően jónak. Főként a végét nem. Két dolog is elrontotta számomra az élményt: túl direkt elhelyezéssel egy leszbikus szerelmi szál, aminek nem volt igazából sok értelme, és előzménye sem, illetve egy kissé túldramatizált irgalmas szamaritánus tett, ami nekem már túlzás volt, és mártírkodásnak tetszett.

Kihasználja a szerző, hogy a szülés, születés mitikus, veszélyes, kiszámíthatatlan légköre milyen csalogató tud lenni, és bár tény, hogy alapos kutatómunka van mögötte, orvosilag, történelmileg hitelesen mutat be mindent, és nem spórol a nyers és részletes leírásokkal sem, valahogy mégse sikerül teljesen jól összefognia az egész történet-gombócot. A minidráma a végén szétcsúszik, pedig tényleg remek karakterekre építkezik: az orvosnő - Kathleen Lynn -, a nővér - Julia Power - és az önkéntes segítő - Bridie Sweeney - alakja is jól megrajzolt, egymásra való hatásuk sem elnagyolt, vagy eltúlzott, és megkapó a bajtársiasság, amit mutatnak egymás felé, valamint az is, hogy eszköztelenül, áldatlan állapotok, puritán körülmények közepette is megpróbálják a maximumot nyújtani mindenkinek, fáradhatatlanul. 

Amy Harmon: What the Wind Knows

Nem mentem messzire, és Donoghue után Amy Harmonnal kalandoztam tovább Írországban, de szintén főként a múltban. A What the Wind Knows egy nagyon ír, nagyon romantikus történet, történelmi-politikai háttérrel, jó karakterekkel, és egy csipet misztikummal, időutazással.

Anne Gallagher, szeretett nagyapja, Eoin (kiejtve amúgy Owen) hamvait szeretné elszórni a tóban, amikor különös dolog történik... Áthatolhatatlan köd száll le, és Anne egyszercsak egy puskával találja szemközt magát, az 1920-as években, ahol azt hiszik a nagy hasonlóság miatt, hogy ő Eoin korábban eltűntnek hitt anyja... Anne belebújik a régi Anne bőrébe. De visszajut valaha saját jelenébe? Vissza akar egyáltalán?

Szép, hangulatos, érzelmes sztori volt, bár nagyon lassú, és nem lett igazán maradandó, vagy kiemelkedő, nem szerettem bele annyira a szerző stílusába, hogy rárepüljek a többi könyvére. Összességében kellemes élmény volt, és díjazom, hogy tényleg voltak érzelmek, kapcsolódás, szikra a két szerelmes között (ez fájón hiányzott a nemrég olvasott The Lost Girls of Parisből), de rémesen kiszámítható volt minden a végén. Esetleg valami plusz csavar, több háttérsztori jobb lett volna, a sok felesleges ír hazafiasság helyett... Az ír történelem, függetlenségi háború, Michael Collins alakja egy távoli háttérnek is elég lett volna, kifejtve unalmas volt, és nem adott igazán hozzá a történethez. Persze lehet, hogy mást el tud kapni az ír hazafiasság, és ez a mindent átható szellemiség, de nekem nem volt sok hozzáadott értéke. 

A Yeats versek hangulatosak voltak, de a legjobb Thomas verse volt az egészben.

“Don't go near the water, love.
Stay away from strand or sea.
You cannot walk on water, love;
The lough will take you far from me.”

Kedvenc karakter: Thomas Smith, egyértelmű :)

Néhol picit önismétlő volt a könyv, és a kezdeti események után a közepe nagyon leült, mintha nehéz lett volna kitöltenie a szerzőnek eseményekkel, kalandokkal a fejezeteket. Aztán pedig elcsordogáltunk az egyértelmű, és kicsit szentimentális végkifejlethez, és elmorzsolhattunk pár könnycseppet. :)

2 megjegyzés:

  1. Az Amy Harmon könyvvel kapcsolatban pont ugyanígy érzek, ahogy te, egyébként eleinte nagyon beszippantott a hangulat, de aztán történelemtúladagolást szenvedtem, meg az ízlésemhez túl szentimentális volt.
    A Donoghue-könyv még szerepel a várólistámon, az ő stílusát nagyon csípem A csoda óta.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, örülök, hogy hasonlóan éreztük. A történelmi résznek szerintem nem volt sok értelme benne... a szentimentalizmust meg tényleg picit túltolták.
      A csodát nem olvastam még, egész jól hangzik viszont, lehet, hogy listázom. Engem A szoba győzött meg Donoghue-val kapcsolatban, megvettem a Frog Musicot (Érzékek tánca) is tőle utána, de még nem került sorra.

      Törlés