2021. április 16., péntek

Antoine Laurain: Az elnök kalapja

Kedvenc kedvenc hátán... Azok után, hogy idén eddig nemigen volt emlékezetes és kiemelkedő könyv az olvasmánylistámon, nem számítottam rá, hogy gyors egymásutánban két igazi kedvencet is hoz az április. Az Ickabog után olvastam Az elnök kalapját, és egyszerűen imádtam.

Antoine Laurain-nel tavaly ismerkedtem meg, amikor instant kedvenc lett A piros notesz című regénye. Bár picit vonakodtam Az elnök kalapjától, Sister meggyőzött, hogy ez is tetszeni fog. Hogy miért is vonakodtam? Ezek az elfuserált muszáj-ajánlások... Az virít a hátlapon ugyanis, hogy "Imádni fogják, akik szerették Muriel Barberytől A sündisznó eleganciáját." Igen, ennyi volt, ami eltérített  a könyvtől, már a kezdet kezdetén, még jóval A piros notesz megvásárlása előtt, amikor egyszer a kezembe fogtam egy könyvesboltban nézelődve ezt a bizonyos kalapos könyvet... Én bizony nagyon nem csíptem A sündisznó eleganciáját, és villámgyorsan bizalmatlanná váltam az ajánlás miatt. 

Örülök, hogy végül kicsit kacskaringós úton ugyan, de visszataláltam Az elnök kalapjához, és most már bizton állíthatom, még ha a rettenetes Holtodiglanhoz hasonlítják is szegény Laurain bármelyik sztoriját, én akkor is keblemre szorítva állok be vele a pénztárhoz. :) Vannak még bőven magyarul meg nem jelent regényei, remélem a Park Kiadó folytatja a sort a többivel is. 


"A ​könyvelőként dolgozó Daniel Mercier magányosan vacsorázik egy párizsi étteremben; egyszer csak illusztris vendég, François Mitterrand telepedik a szomszéd asztalhoz. A vacsora végeztével a köztársasági elnök ottfelejti a kalapját, Daniel pedig úgy dönt, megtartja emlékül a fejfedőt, nem sejtve, hogy ezzel egész addigi élete fenekestül felfordul. A talizmánként szolgáló fekete kalapnak köszönhetően az átlagos kisember szakmai pályafutása meredeken felível. Mielőtt azonban a kalap segítségével a politikai hatalom rejtélyes működésébe is beleláthatna, a könyvelő – hasonlatosan a köztársasági elnökhöz – elveszíti a kincset érő tárgyat…

A híres fekete kalapról szóló modern mese sziporkázóan szellemes és ironikus; hitelesen idéz fel egy korszakot, miközben az emberiség régi közös vágyáról is szól: milyen jó lenne néha egy kis varázslat, hogy legtitkosabb álmaink valóra váljanak…"


Az elnök kalapja stílusában ugyanolyan bájos, derűs és kellemesen megmosolyogtató, mint A piros notesz volt, a szerelmi szál azonban hiányzik most belőle - hacsak nem tekintjük annak Fanny és szeretője afférját, de mindenesetre a szereplőket nem köti össze románc, csak a kézről-kézre járó kalap, ami szinte bűverővel bír. Mindenki, aki birtokolja kis időre a regényben, annak éltébe változást hoz, de szerencsére jó irányba. 

A leírások hangulatosak, az éttermi részeket különösen szerettem, hiszen ott indul minden, a tenger gyümölcsei tállal és az osztrigára cseppentett citromlével... Daniel Mercier egyedül elköltött vacsorája sorsfordító eseménnyé válik, amikor François Mitterand telepedik ugyanis a szomszédos asztalhoz, és ottfelejti fekete kalapját. A kalap később Daniel kezéből is továbbvándorol, mintha valami sajátos nyughatatlanság jellemezné, és még három másik ember életébe csöppen bele váratlanul, hogy felforgassa azokat. Bevallom meglepődtem, amikor Danieltől búcsút vettünk, mert meg voltam győződve róla, hogy ő a főszereplő, és őt követjük majd a könyv egészében. Hamar sikerült azonban átlendülni Fanny Marquant-ra, aki örömmel konstatálja, hogy a saját monogramja virít a kalapban. ;) A parfümőr, Pierre Aslan is rendkívül érdekes szál volt, és nekem Bernard Lavalliére is tetszett, annak ellenére, hogy ott sok volt a politikai utalás, ami nem volt annyira ismerős - de kellemes módon a művészeti-politikai társalgások egy másik korábbi kedvencemre emlékeztettek: Evelyn Grill A gyűjtő című művében folytak ilyesmi beszélgetések az asztaltársaságban. :) 

Mindegyik szálnál máson volt picit a fókusz, ez nagyon változatossá tette a könyvet, egy pillanatra sem ült le, a váltások is mindig jókor jöttek, amikor valami már átfordult a szereplők életében, és a történetrészek összefűzése is gördülékeny volt. 

Kedves, könnyed, franciás kötet művészetekkel, politikával, ízekkel és illatokkal megspékelve - tökéletes recept, remek kivitelezés. Monsieur Laurain, szerelmes vagyok az írásaiba. ♥ :) 


2 megjegyzés:

  1. Aww, úgy örülök, hogy ennyire tetszett! ♥ Megérte győzködni róla, mert ezek szerint ez a történet sem okozott csalódást, sőt. :) Amúgy a Sündisznót én olvasatlanul el is adtam, valahogy nem fűlött hozzá a fogam, és utólag sem érzem úgy, hogy bármiből kimaradtam volna. ;)

    Nekem ez a kötet még jobban is tetszett, mint A piros notesz: valahogy gördülékenyebbnek és érdekesebbnek találtam. Azt is szerettem, hogy nem csak egy konkrét főszereplő van, hanem többek életébe is beleshetünk - szerintem ez egy szuper koncepció! És abszolút csatlakozom, jó lenne még Laurain-t olvasni! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm az ajánlást és biztatást, tényleg! :) ♥
      Ha engem kérdezel, tényleg nem vesztettél semmit a sündisznóval, de persze nagyon sokan szeretik. Nekem eleve nem volt szimpatikus a sznobkodó okoskodása, a koravén kislány, stb., szóval szerintem pont hogy nagyon más, mint Laurain könnyed prózája.
      Nekem mindkettő nagyon bejön, a notesz is, a kalap is, kicsit mások, de mégis érezni a hasonlóságokokat, amikbe kellemes volt belehelyezkedni. :) Engem elsőre meglepett a szereplők váltása, de nagyon jó volt így!
      Drukkoljunk, hogy jöjjön még tőle kötet!

      Törlés