Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Végre megismerkedtem a titokzatos Elena Ferrantéval, akinek személyazonosságáról bár megpróbálták fellebbenteni a fátylat, nem tudni, hogy kicsoda is valójában... És ez így van jól. Nekem is, ahogy a rajongók elsöprő többségének, így szimpatikus, és tiszteletben tartom, hogy nem akar nyilvánosság elé lépni. Különben is, egy szerzőnél mindig az az igazán érdekes, amit, és ahogyan ír, nem a kinézete, vagy a valódi neve.

Az pedig, amit, és ahogyan Ferrante ír, abszolút meggyőző, és magával ragadó. Nem csoda, hogy a Nápolyi regények sorozat akkora sikert aratott, és igazi világhírnevet hozott számára. Az első kötet, a Briliáns barátnőm a két főszereplő lány gyermekkorát és kamasz éveit mutatja be. 

Lila és Lenú (Elena) nagyon különböznek, valami mégis vonzza őket egymáshoz, és gyermekagyuk által hatalmassá nagyított apró kis kalandokba keveredve, szinte észrevétlenül válnak egymás életének részévé, és elválaszthatatlan barátnőkké. Döbbenetesen érzékletes a könyv a barátságuk leírásával, jellemzésével kapcsolatban, miközben a környezetüket is tűpontosan megfesti: a nápolyi telepi élet olyan elevenen rajzolódik ki, hogy érezni lehet a port, a hőséget, a cipészműhely szagát... Bele lehetett merülni ebbe a világba, és a plasztikus leírások révén a részévé válni olvasás közben. 

A leíró részek maguk pedig sosem csak leíró részek; közben mindig leheletvékony szálakon közelednek és távolodnak egymástól a szereplők, módosulnak a viszonyrendszerek. Rengeteg szereplőt mozgat Ferrante, néha kicsit nehéz is volt követni, de van egy kis kapaszkodó a könyv elején: felsorolás, és családok szerinti rendezés, ez jól jött. De be kell vallanom, valahol a vége felé még mindig sikerült összekevernem Alfonsót és Antoniót. 

A női barátságokról szóló könyvek mindig módfelett érdekesek, mert a női barátságról írni, és jól írni tényleg nagy kihívás. Két ilyen ellentétes személyiség különös kapcsolatáról pedig végképp az. A barátságuk dinamikáját jellemző sajátosság, hogy mindig van valami, ami az egyiknek sikerül, és a másik alulmarad benne, de valami másban pont ellenkezőleg alakul a dolog, felszítva az irigységet, a bizonyítási vágyat. Mindketten okosak, de más lehetőségeket kapnak az élettől, máshogy alakul a sorsuk. Akármennyire is szeretik, segítik egymást, és kötődnek egymáshoz, mindig rivalizálnak valamiben. 

"Mintha csak valamiféle gonosz varázslat miatt az egyikünk örömének vagy fájdalmának a másikunk fájdalma vagy öröme lett volna a feltétele."

"(...) ami nekem hiányzik, az neki megvan, és fordítva, mint valamiféle játékban, ahol a kellemes és a gyötrelmes folytonos váltakozása tesz minket nélkülözhetetlenné egymás számára."

Lila jellemzései mindenhol nagyon erőteljesek voltak. Sokszor ellentétes jelzőkkel illették, pl. hogy egyszerre volt veszélyes és vonzó. Állhatatos, eltökélt, és úgy tesz, mint aki mindig tudja, mi a helyes, és mi a helytelen, és erről másokat is meg tud győzni. 

"Stefano elmosolyodott. - Ki merne bármibe is belefogni, ha a húgod ellenzi?"

Lenú nagyon szeretne hozzá hasonlítani. Sokszor nagyon bizonytalan önmagával kapcsolatban, és mintha csak Lilához képest, Lila mellett tudná meghatározni önmagát. 

"Féltem, hogy történik vele valami, jó vagy rossz, amíg én nem vagyok ott. Régi, nem múló félelmem volt ez: féltem, hogy ha lemaradok Lila életének mozzanatairól, az enyém elveszíti lényegét és intenzitását. " 

Érdekes, hogy bár nagyon szerettem őket együtt, a könyv számomra egyik legjobb, legérdekesebb része mégis az volt, amikor Lenú Ischián nyaralt, és a külön töltött időben kénytelen volt pusztán önmaga lenni, és nem kellett versengenie senkivel, vagy bizonyítania bármit. Persze akkor meg ott voltak a fiúk, férfiak... De mégis, olyan jó volt, ahogy Lenú Ischián magában volt, pihent, töltekezett, és meg is szépült ebben az időszakban, mert szépnek tudta látni magát.
Lila hiánya persze ott lebegett végig, és újratalálkozásukkor pillanatok alatt visszalendülnek a saját kis megszokott ritmusukba.

"- Emlékszel, mennyi félelmetes dolgot csináltunk együtt? Ezért vártam rád." 

A könyv vége meglepett, és kíváncsian várom a cipős húzásra/árulásra (?) mik lesznek majd a reakciók. Örülök, hogy ez még bőven nem a történet vége. Rég olvastam már ilyen magával ragadó, sodró lendületű regényt, ami képes átadni az érzelmeket - anélkül, hogy hatásvadász lenne -, ami tényleg képes mesélni...
Külön szeretném kiemelni azt is, mennyire igényes és tökéletesen gördülékeny a fordítás is.
Alig várom, hogy folytassam, és az HBO sorozatot is meg fogom nézni belőle.