2021. január 8., péntek

Jól szeretni

Szabó Magda: Pilátus

Erősen indítottam az évet, a tavalyról átcsúszott Pilátus befejezésével. Tudtam persze, már amikor elkezdtem, hogy nem lesz sétagalopp a történet; Szabó Magda mindig kemény, mindig meggyötör, orrunk alá tolja azokat a gondolatokat, érzéseket, amiket eltemetünk, vagy nem merünk kimondani, nem akarunk szembenézni velük. Elképesztő emberismerettel rendelkezett, és bár tudom, hogy ezt mindig leírom, azért írom le újra, és újra, mert még akkor is megdöbbent mindig, ha tisztában vagyok is vele, hogy igen, erre számíthatok... Hús-vér alakokra, kidolgozott karakterekre, valódi érzésekkel, csúf és szép gondolatokkal egyaránt, ráadásul úgy, hogy nem jelzők halmozásával írja őket körbe, hanem szinte mintha csak suhintana egyet a varázspálcájával, két hamisítatlan magdás mondattal voltaképpen (!) odaskicceli elénk az alakot, aki kilép a könyvből, múlttal, jelennel, jövővel, és összes kétségével, félelmével, bánatával a kabátzsebében... 

A Pilátus is, mint a Mózes egy, huszonkettő, részben a generációs problémákról, eltérésekről szól. De persze ennél sokkal többről is, a szülő-gyerek kapcsolatról, szeretetről, öregedésről, gyászról és halálról, önzésről... A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, ez lehetne talán a tételmondata a történetnek... 

"A park nyers volt, szinte haragos, mintha akarata ellenére engedne a tavasznak; itt-ott még kupacban állt a hó. Errefelé nyírfa nőtt, nagy fehér facsoportok hajtogatták sovány testüket a szélben. A tó körül már barkázott a fűz, de nem volt édes március, inkább szigorú, az ég is borús, szinte húsvétian sötét és ideges, a gallyak végén feszülő rügyek nem ábrándosak, hanem fenyegetőek, zöldeslilák, mint a romlott hús."

Szőcs Vince halála utána a lánya, Iza, aki nemrégiben elvált Antaltól, és a szülői házat elhagyva Pestre költözött, magával viszi egyedül maradt édesanyját, Etelkát, hogy jó életet, nyugodt körülményeket biztosítson neki öregkorára, hogy anyja pihenhessen végre, de ne legyen egyedül. Azonban talán az anyja nem is akarna, vagy nem is tudna pihenni; a semmittevés annyira távol áll tőle... hát még a modern lakás, a modern kor vívmányai, gépei, a házvezetőnő, Teréz, aki Izához jár, a pesti lét kezdetben rémesen ijesztő furcsaságairól nem is beszélve: útkereszteződések, hömpölygő forgalom, akár veszélye is jelentő idegenek... Ez a sok változás szinte megbetegíti, lebénítja.

"Valami keserves és boldogító elégtétellel érezte esténként, hogy éppen abban az időben, amikor a műsor a legérdekesebb, nem kapcsolja be a rádióját, lemond a szórakozásról, hogy ne zavarja a lányát. Legalább ebben tehessen a kedvére. Kimondhatatlanul szeretett volna tenni érte valamit, csak sose volt alkalma rá."

Megvallom őszintén, eleinte egészen máshogy ítéltem meg a szituációt, mint később, ahogy kibontakozott, és leesett a tantusz. Rendkívül idegesített Etelka, és a naiv gondolatai, hogy majd neki pl. az összes vackát elviszi Iza magával a pesti lakásba, aztán pedig az is, hogy értetlen volt, akadékoskodó, zavaró... Nem szerettem az öregasszonyt... Nem tetszett, hogy nem értékeli azt, amit kap, hogy badarságok hiányoznak neki... Aztán persze átfordult ez is, de számítottam is erre, hogy Szabó Magda nem hagy meg ebben az egyoldalú ítéletben, legalábbis nem hagyja, hogy kényelmesen, és magabiztosan pálcát törjek valaki felett... Sajnáltam Etelkát, amikor nyomorult, vagy méltatlan helyzetekbe került, és ahogy ő is rádöbbent néhány apró játszmára, tettetésre, vagy arra, hogy mennyire felesleges is ő.
De igaz, ami igaz, amellett, hogy átfordult valami bennem, Iza ellen, és a manőverei ellen, már kezdettől éreztem, hogy a legnagyobb baj mégiscsak a kommunikáció hiánya volt, mindkét fél részéről. Az elején néhány keresetlen mondat, némi ellenkezés, és talán megoldódhattak volna másként is a dolgok. Ebben mindketten hibásak. Édes lányom nem akarok én Pestre menni... vagy édes lányom, gyászolni akarok itthon, vagy csak annyi akár, én akarom elrendezni a dolgaimat, bútoraimat, a Vince holmiját... Az igazi beszélgetés hiánya szépen fokozatosan kialakított egy más rendszert, az egyik kénye-kedve szerint, és már nem volt visszaút, sodródtak tovább. Elrejtett gallyak, kidobott sütemény, spirituszízű kávé, és a sült csirke - egy csomó eleven, és fájó kép villan fel. A meghunyászkodás, a  mentális meggyengülés, a kényszeredett hála az egyre inkább elhatalmasodó boldogtalanság, szeretetlenség, és tétlenség közepette - nos, ez garancia arra, hogy tönkremenjen valami. 

"Mintha elszégyellte volna magát, meghasadt a felhős ég. A váratlanul elővillanó szokatlanul heves ragyogásban rezegni kezdtek a csupasz fák, akárha levegő után kapkodnának valami nagy rohanás után. Az árokban meggyűlt víz tetején hanyatt feküdt a nap, fel-felmerült s alábukott."

Iza nem tudott jól szeretni, és ez a többi kapcsolatában is megmutatkozott. Vártam nagyon, hogy kiderüljön, Antal miért is akart válni, miért nem voltak viták, veszekedések... Pofonegyszerű volt a megoldás, kijózanító, mégis fejbevágott. 

A jót akarás nem egyenlő azzal, hogy jót is tesz az anyjával... Nem menti fel Izát, hogy a szándéka jó volt-e, mert közben teljesen kizsigerelte Etelkát, és elvette tőle a csendes gyász, a magába fordulás fontos momentumait, és az otthona kényelmét, biztonságát, tevékenységei kellemesen ismétlődő rutinját. Miatta felesleges kolonccá vált, aki kirítt a pesti lakásból, akárhogy is húzta meg magát a sarokban... Ráadásul Iza a saját kis steril életét is csak megbolygatta, hogy aztán lelkiismeretfurdalással vehesse tudomásul, ez így neki sem jó. 
Hogy Iza jó orvos volt-e, tényleg odafigyelt-e a betegekre, ahogy az le volt írva? Szerintem igen. Oda pont ez való, ez a steril törődés, a tárgyilagos odafigyelés, a nyűglődő test gyógyítása, egy-egy lista kipipálása, és aztán az egésznek hátat fordítva menni máshova, tovább, mindig egy bizonyos távolságot tartva.  Ezt az attitűdöt alkalmazta viszont a személyes és társas kapcsolataiban is, és hát az finoman szólva is: nem működik... 
Érdekes, talán egyedül Vincével volt kicsit más, kicsit közvetlenebb, de ott is vicceskedő utasítások, ugratások révén. Vele valahogy mégis máshogy pendültek egy húron. Nekem volt egy olyan kósza érzésem, hogy az apját jobban szerette Iza... (?) Vince volt a kapocs, az ő halálával sok minden széthullott. 

Antalt egyébként nagyon kedveltem. Ő volt a kedvencem a szereplők közül, a háttértörténetét is nagyon szerettem olvasni. Később Domokost is megszerettem, és különösen jólesett a lelkemnek az a szimpátia, ami rögtön kialakult közte és Vince közt. 

Élénken élni fog bennem ez a könyv, sokáig, a házzal, ami Antalé lett, Kapitánnyal, Gicával, Terézzel, a Balzsamárokkal, és a pesti lakással. Helyszínei elevenen jelentek meg előttem, és ismerősként bolyongtam bennük. 

Szép, hiteles, de fájdalmas és fojtogató regény. Ami még érdekessé teszi, az a linearitása, és a viszonylag kevés szereplő. Nincs meg a Katalin utca féle bonyolultság, a ki kicsoda bizonytalansága, ezért ajánlom azoknak is, akik most kezdik az ismerkedést Szabó Magda regényeivel.

10/10

Következő Szabó Magdámnak a Disznótort tervezem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése