Christelle Dabos: Bábel emlékezete

Christelle Dabos A tükörjáró című sorozatának harmadik kötete már tavaly is tervben volt, nem akartam ugyanis, hogy a második rész történései túlságosan kimenjenek a fejemből, és távolinak tetszen a kalandok sokasága. Szerencsére azért így sem telt el sok idő, és volt egy rövid összefoglaló is a Bábel elején, így a nyáron olvasott előző rész eseményei hamar felderengtek. 

Ophelie hazatért Animára, és már több mint két év telt el viszonylagos tétlenségben, úgy, hogy fogalma sincs, Thorn hol lehet. Hamarosan azonban, a Ketyegő ünnepekor mozgásba lendülnek az események, viszontlátjuk Archibaldot és a kis Victoire-t, és egy fura szabadulás után Ophelie is rátalál úticéljára: Bábelra kell mennie. Bábel elég más világ, mint a Sark, vagy Anima voltak, és az új kihívások mellett sok új hibalehetőség is adódik; másféle veszélyek leselkednek Ophelie-re, aki megpróbál beférkőzni a virtuózok közé, Sir Henry olvasóköreibe, hogy kipuhatolhassa a nagy és végső igazságot, amit talán épp az Emlékmű titokzatos glóbusza, a Secretarium rejt. 

Én nem voltam úgy belebolondulva az első két kötetbe, mint mások, de persze szerettem őket, hiszen különben nem jutottam volna idáig. ;) Mindamellett viszont, hogy szerettem a világfelépítést, és kíváncsi voltam a karakterek és a rejtélyek alakulására, sok-sok hibáját felsoroltam az elbeszélésnek, amivel nem voltam soha maradéktalanul elégedett. Nekem is meglepetés volt, méghozzá nagyon kellemes, hogy a harmadik kötet viszont jobban tetszett az előzőeknél, és nálam valamelyest sikerült az eddigi hibáit kompenzálnia. Bár az elején ugyanúgy van szipogás, bénázás, dolgok fellökése, azért összességében, és a fejezetek előrehaladtával egyre kevesebb lett a szerencsétlenkedés, ügyetlenkedés, és végre elkezdődött az állandó jelzők és ismétlések lassú elhagyása is. Érdekesebb lett a cselekmény, több új szál, rejtélyes események tettek kíváncsivá, és vártam hogy egy-egy részhez visszatérjünk végre (pl. Victoire utazásaihoz, Ambrosius furcsa viselkedéséhez, a Secretarium titkához). Nem tudnám már azzal az állandó "takaréklángon égéssel" jellemezni ezt a részt, jobban kihasználta a lehetőségeket, nem voltak már jellemzőek a parttalan párbeszédek és az ad hoc történések - bár igaz, ami igaz, pont az egyik nagy elem tűnt picit átgondolatlannak, megalapozatlannak, nevezetesen, hogy Ophelie miért is volt olyan biztos benne, hogy Bábelen találja meg Thornt? Ennek a döntésnek, megérzésnek jobban meg is ágyazhattak volna.

Igaz ugyan, hogy most is úgy gondolom, egy picit túlírt maradt, lehetett volna belőle vágni, vagy esetleg többször megszakítani a virtuózképzőben zajló történéseket más szállal, de ennek a kötetnek ez a dinamikája. És valahol jól van ez így, mert a hős önállósodásának eszközéül jön a szigorú, bentlakásos iskola, sok szabály, gyűlölködő vetélytársak, segítők nélküliség, testi és lelki megedződés, és egy érdekes tapasztalat során saját maga jobb megismerése is. Archibald mellett Ophelie is talán tényleg felnőtt? :)

Ezúttal maradéktalanul elégedett voltam a befejező részekkel is. Sikerült mindenhol egy kis plusz feszültséget kelteni, ugyanakkor megadni néhány fontos választ is. A Victoire-szál volt az egyik kedvencem, az árnyakkal, a testen kívüli utazással, a kislány különlegességével. Nem egy hátborzongató jelenet adódott, és külön élvezetes volt az ő szemszöge a naiv megfigyelő leírások miatt is. 

Thorn és Ophelie kapcsolata bár most is döcögős, és a nagy kihagyás után keveset kapnak egymásból, mégis sikerül meghoznia Dabos-nak vééégre a kapcsolódást, amit vártam. Néhány egyszerű mondattal oldja meg a dolgot, és mégis kétségtelen, hogy Thorn és Ophelie elválaszthatatlan egység lesznek, lettek. Megváltoztak, de megváltozott a kommunikációjuk is, és bár nem tudják levetkőzni teljesen a távolságtartásukat, és Thorn mindig ez a kemény, nyers alapanyag marad, mégsem érezni már őket tűz és víznek, ideges idegeneknek.

Gäelle-ből és Rókából nem kaptam olyan sokat, mint vártam, azt is nagyrészt Victoire szemén keresztül, és Vladislava sem került elő, de talán majd a 4. epizódban. Mindenkiből jut azért néhány villanást: Faruk, Berenilde, Roseline néni, Archibald is szerepelnek, de a középpontban végig Ophelie áll, és a virtuózképzőben való előmenetele fontosabb tanulságokat rejt számára, mint elsőre gondolnánk. 
Az új szereplők közül nem sok mindenkit szerettem meg, de őszintén szólva mindenkire csak gyanakodtam egyfolytában, hogy nem csak felvett álca-e, illetve, hogy nem az illető mellékszereplő áll-e a halálesetek, balesetek hátterében... Plusz volt jópár kifejezetten ellenszenves szereplő - nem csoda, hiszen Bábel értékrendje, szokásrendje eleve ellenszenves. 

Örülök, hogy sok gyerekbetegségét leküzdötte ez a rész. Kíváncsian fogok belevágni az utolsó kötetbe, és mivel nálam kicsit fordítva alakult a lelkesedés, nem félek, hogy olyan nagy csalódás lesz, de nem is próbálom előre kitalálni, vajon hova futtatja ki Dabos a szálakat.