Stephen Hawkingról

Nagy "rajongója" vagyok Stephen Hawkingnak, olyan módon, ahogy nagy tudós elmékért rajongani lehet: távolságtartóan, és a laikusok minden tudatlanságával. 

Hawking egy hatalmas tudású ember, felemelő személyiség, az egyik legnagyobb élő elme. Csodával határos, hogy egyáltalán még köztünk van.

A napokban elolvastam Az én rövid történetem című önéletírását, amiben sok a családi kép, mesélős, valóban rövid és humoros is, mégis töményen tele van fizikával. Fekete lyukak, görbülő tér-idő és kvantumelmélet még hagyján, de a kezdeti fejezetek után viharos sebességgel veti magát Cauchy horizontok és kozmikus húrok közé. Nem tud vele megbirkózni az agyam. Persze elolvastam a könyvet végig, de azon törekvésemet, hogy kicsit jobban beleássam magam Hawking révén a kozmológiába és a fizikába, elvetettem. Az idő rövid történetével (A Brief History of Time) akartam ugyanis folytatni, de már látom, hogy az a kötet és információmennyiség (avagy mélység) már végképp sok nekem mint laikusnak. Ismeretterjesztő tv-sorozatairól azért még nem tettem le, sok mindent meg lehet azokból is érteni, azt gondolom. 

A könyvben volt egy tudományos témafelvetés, ami megfogott, méghozzá azért, mert rögvest a Harry August csodálatos élete jutott róla eszembe, ami a tavalyi év egyik meghatározó  könyvélménye volt. Ez az elmélet pedig a nagypapa-paradoxon az időutazáson belül. Harry Augustra nézve esetleg kicsit spoileres (?) lehet, szóval az utánajárással csak óvatosan. :) 

Akinek szintén magas a fizika, de érdekli a nem mindennapi tudós története, nézze meg A mindenség elmélete című filmet (The Theory of Everything), ami Jane Hawking memoárja (Travelling to Infinity - My Life with Stephen) alapján készült. Én néhány hónapja láttam, és imádtam. Érzelmes, drámai, romantikus. Már a film pár perces trailere is végtelenül megható. 

Eddie Redmayne olyan kiváló alakítást nyújt, hogy az ember szinte meg is feledkezik róla, egy színészt lát, nem az igazi Hawkingot. Oscart is kapott érte. 

A Jane-t alakító Felicity Jones is remekel, arcjátékában ott van minden kimondatlan apróság. 

Íme egy kép a valódi, és a filmbéli esküvőről:

Bal oldalon Stephen Hawking és Jane Wilde, jobb oldalon pedig az
őket alakító Eddie Redmayne és Felicity Jones.

Hawkingnak még az úgymond lecsupaszított fizikája is nehéz, valljuk be. Persze ettől még nem szűnök meg csodálni őt és azokat is, akik értik a mondandója lényegét. Az emberi oldal pedig... nos, bármily furcsa is, Hawking azt mondja a könyvében, hogy teljes élete volt. Van családja, gyermekei, rengeteg helyre utazott el, államfőkkel, tudósokkal találkozhatott. Humorral és öniróniával szemléli az életét. Minden becslés ellenére ma is él és kommunikál, ha nehezen is. És gondolkodik, szüntelenül. 

"Testi fogyatékosságom nem jelentett túl nagy akadályt a tudományos munkámban. Bizonyos értelemben talán még a javamra is szolgált: nem kellett előadásokat tartanom és egyetemisták oktatásával foglalkoznom, és nem kellett végigülnöm unalmas és időrabló bizottsági üléseket. Így aztán teljes egészében a kutatásnak tudtam szentelni az életemet." 

Lego-Hawking. :)

Olvasás mint hullámvasút

A Témázunk ehavi etapjában az OLVASÁS MINT HULLÁMVASÚT - mitől unjuk meg a könyveket? című téma nyert, így erről fogunk eszmét cserélni a bandával. :) Nekem, bevallom őszintén, most kifejezetten aktuális (volt?) a téma, mert belebotlottam egy elég "hullámvasutazós" könyvbe is, na meg volt egy kis olvasási válságom is, ami ugyancsak passzol a fenti témafelvetéshez. De, mint lelkes olvasónak, vannak más emlékeim, és némi általános érvényű mondandóm is az olvasás "egyszer fenn, egyszer lenn" jellegéről. ;) 

Nem mondok nagy újdonságot: nincs mindig kedvem olvasni. Szerintem ezzel így van mindenki, még ha a legfőbb és legkedvesebb hobbija is az olvasás. Egyszerűen néha nem csúszik, mert más jár az ember fejében, leült a sztori a könyvben, vagy épp fizikailag sok a dolga, amibe nem fér bele, hogy leüljön az olvasófoteljébe és legördítsen 50 oldalt az aktuális regényből. 

Az előbbi problémákra nekem két állandóan alkalmazott megoldásom van: ha fizikailag nincs időm leülni, akkor hangoskönyv. Vígan lehet vele ablakot pucolni, vagy zöldséget szeletelni, imádom azt a szabadságot, amit ad, és szerencsére eléggé felfejlesztettem az auditivitásomat, hogy menjen a multitasking a szöveghallgatással együtt. ;) A másik módszerem, hogy mindig több könyvet olvasok egyszerre. Régen el se tudtam volna ezt képzelni,  mindig egyesével haladtam, sőt egy-egy napot tartottam is köztük, de rájöttem, hogy sokkal jobban érzem magam, és sokkal többet is olvasok, ha megvan a szabadságom, hogy kiválasszam, per pillanat épp melyik világba, milyen formátumba szeretnék csöppenni és milyen nyelven. Rendszerint három-négy könyv van elkezdve, és amikor befejezek egyet, nem azon vagyok, hogy a következővel is haladjak, és elfogyjanak az aktuálisak, hanem szemezni kezdek másik hárommal a polcról... :) Javíthatatlan könyvhabzsoló lettem.

Ez a fajta olvasás nem mindenkinek szimpi, és nem mindenkinél működik. Nekem viszont szükségem van rá, hogy legyen választásom, épp mit akarok folytatni aznap. 

Amikor már végképp nincs hangulatom egyikhez sem, amit épp elkezdtem, vagy egyáltalán a betűkhöz, akkor már nagy a baj, de általában ez nem tart sokáig. A könyvmolyságot nem lehet csak úgy elhagyni, levetkőzni, leszokni róla (?!), még a nagyobb olvasási válságoknál is jönnek előbb-utóbb az "elvonási tünetek", addig meg mindig ott van a polcrendezés, könyvekről beszélgetés, és az új megjelenések böngészése, mint nem is annyira marginálisan könyves tevékenységek. :D 

Ha a könyvön belül elunom magam, az nem jó ómen az élményre és az értékelésre nézve. Nagyon bele tudok ragadni ilyenkor az adott olvasmányba, és az utolsó, unalmas rész emléke elevenen él bennem, olyannyira, hogy a borítóra ránézve, már fordulok is el, vagy pakolok is a tetejére egy másik könyvet. Nemrég a Lépcsők városában akadtak olyan részek, amikor nagyon leült a sztori, nagyon nem tudtam haladni. Hogy mitől unjuk meg a könyveket olvasás közben, az elég változó, én például akkor biztosan, ha hosszadalmas leírások jönnek, és sokáig nem történik érdemi változás, vagy csak úgy érzem, a karakter toporog, akár fizikálisan, akár a fejlődésében. 

De szoktam unni a szöveget akkor is, ha kitalálom, mi fog történni, és tulajdonképpen várakozó állásponton kell töltenem mondjuk 100 oldalt, mire a könyv is elér odáig. hogy mindez kiderüljön. 

Persze a legjobb könyvekben ez nem számít, azok akkor is odaláncolnak magukhoz, amikor rájövök egy csavarra, mert akkor azt várom, hogy na, hogy is lesz egész pontosan, vagy egyszerűen csak élvezem azt, hogy visszatérhetek az ismerős környezetbe és a megkedvelt szereplők közé. 

A hullámvasútról eszembe jutnak még az igazi érzelmi hullámvasutazós könyvek, amikor olyan csodálatosan építkezik a regény, hogy bár eleinte közömbös volt minden és mindenki, a végén könnyes szemmel veszel búcsút valamelyik szereplőtől, vagy amikor nem biztos, hogy ki vagy békülve a stílussal, mégis megragadnak az események, és nem tudod nem áll-leejtve fogadni a csavart, vagy gombóccal a torkodban a fejleményeket. Nem akarok feltétlenül példálózni könyvekkel, de a közelmúltból pl. Rowling The Casual Vacancy-je biztosan eszembe jut, ha érzelmi hullámvasútról beszélünk. Friss élményként pedig itt van Az ember, akit Ovénak hívnak... :) 

A posztom most kicsit rövidebb lesz, ennek prózai oka pedig az, hogy igazából nem sokszor unom meg a könyveket, olvasás közben sem - vagy ha mégis, akkor sokszor inkább félredobom őket már egy ideje -, és nem sokszor unok rá az olvasásra sem, mert annyira lételemem a hobbim, hogy még a válságok sem tudnak nálam soká kitartani. 

Éljen az olvasás, akármilyen hullámhegyek és hullámvölgyek legyenek is benne néha:

"Ha minden szép volna, semmi se lenne szép."

/Anatole France/ 

Jegyet váltanál a hullámvasútra? A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írd meg a véleményed kommentben! Ha írsz, jelezz nekem, vagy bármelyik másik témázónak, és belinkelünk téged is! :) 

Felültek a hullámvasútra még: 

Miamona, Nima, Bea, Ilweran, Zakkant.

Utóvéd (később csatlakozók): 

Katacita, 

/A képek illusztrációk. Forrás./

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Rainbow Rowell ifjúsági regénye két fiatal megismerkedését, szerelmét mutatja be, különféle családi gondok, iskolai problémák közé ágyazva. Eleanor és Park az iskolabuszon kerülnek egymás melletti ülésre, és bár eleinte semmit nem kommunikálnak egymással, lassan mégis kialakul köztük valami kapocs, barátság, majd ennél több is. 

Mindkét fiatal kilóg a társai közül, kívülállók. Eleanor nem kifejezetten szép, és nem is vékonyka, mint a korabeli többi lány, hatalmas vörös hajkoronája van, és szokatlanul öltözködik. Park pedig félig koreai, magányos farkas, aki képregényeket búj egyfolytában. A képregények révén kezdődik el köztük valami, a fiú ugyanis észreveszi, hogy Eleanor stikában vele együtt olvassa a lapokat a buszon. :) 

Az olvasás, majd később a közös zenehallgatás hamar összehozza őket, de Eleanor családi körülményei miatt csak Parkéknál találkozgathatnak, és csak titokban. Eleanorék sokan vannak testvérek, egy szobában zsúfolódnak össze, és igen szegény körülmények közt élnek. A fürdőszobának ajtaja sincs, csak egy függöny választja el a konyhától. Ezt pedig tetézi a nevelőapa, akinek lehetetlen megfelelni, szörnyű személyisége van, és még bántalmazza is Eleanor anyját. 

A tiniszerelem tehát nem felhőtlen a körülmények miatt, és még egyéb bonyodalmak is jönnek, például a gonosz, ám népszerű csajok bandája a suliban, akik gúnyolják és bántják Eleanort. 

Régóta tologattam magam előtt ezt a könyvet, amit annyian olvastak és szerettek, és megint valahogy úgy jártam, mint Gayle Formannel. Nem tudok beállni a rajongótáborba, nekem ez kicsit kevés volt, középszerű, nyálas, és sajnos sokszor éreztem azt, hogy ezekkel a problémákkal már nem tudok azonosulni, nagyon kinőttem belőle. Nosztalgiával gondolok persze vissza azokra az időkre, amikor a legújabb dalszövegek, kiközösítő csaj-klikkek és az első csók élménye, és az első szerelmi vallomás volt az élet, de ahhoz, hogy igazán megszeressek egy regényt, nekem ennél több kell bele, és legalábbis az, hogy az ennél nagyobb problémákat meg alaposabban bontsák ki. 

A végével kifejezetten elégedetlen voltam. Nem igazán volt megindokolva, és hát elég sutának éreztem, hogy SPOILER! Park elviszi Eleanort kocsival egy rokonhoz, és akkor majd jó lesz minden... Nem kérnek segítséget senkitől... Park apja, meg az egész hacacáré közepén ilyenekkel van elfoglalva, hogy jólvanfiam, de akkor a sebváltós kocsival mész WTF?! Egyébként totál hiteles tényleg, hogy a friss jogsis gyerekedet inkább küldöd el a világ végére egyedül egy olyan autóval, amit nem is tud vezetni, és egyébként se kérdezel tőle szinte semmit... Na, ez a baj, túlságosan felnőttfejjel látom mindezt, és nem tudok elvonatkoztatni, meg nem látom át a nagy láv sztorinak az értékét, ha azzal zárják le, hogy nem is lett ebből semmi, mert Eleanor szarik Park fejére. :D Persze lehet azon filózni, mi volt az a három szó a képeslapon, de gyanítom annyi volt, hogy szeretlek. Nem tragikus ez az egész, és megkönnyeznivaló, hanem inkább tragikomikus. SPOILER VÉGE. 

Amit szerettem, az a retró életérzés volt. :) A szerző ugyanis még a kütyümentes korszakba, a '80-as évekbe helyezte el a regényt, így aztán vannak magnókazik, kimerülő elemek, régi walkmanek, vezetékes telefonok és hagyományos képeslap- meg levélírás.
Illetve tetszett még, hogy Park úgy szereti Eleanort, ahogy van, és semmi sem zavarta a külsejével kapcsolatban.

A főszereplőket eleinte kedveltem, de idővel mindkettő elég távol sodródott tőlem. 

A párbeszédek jópofák, gyorsan olvasható és gördülékeny a könyv, és a váltott nézőpont is tetszett, de inkább kerülni fogom a hasonló ya-kat, mert nem adnak nekem semmit. 

Értékelés: 10/5,5

Kedvenc karakter: Park anyja. 

A borítók egyébként szuperek, a magyar is nagyon jól sikerült. 

PuPilla azt üzeni, bocs!

... de Ove neki jobban tetszett. :) Ami nem azt jelenti persze, hogy nem élveztem olvasni Fredrik Backman második regényét, ami tavaly magyarul is megjelent A nagymamám azt üzeni, bocs címen. 

Mégsem kaptam meg azt az elvarázsolódást, amit vártam volna a sztoriba beleszőtt mesevilág és mások véleménye alapján. Egy kicsit szerettem volna jobban bevonódni a történetekbe, kívülállónak éreztem magam. Sajnos helyenként untatott is és példabeszéd-szerű volt, úgy éreztem.
Eleinte nem is gondoltam, hogy sok jelentőségük van a meséknek a történetben, de aztán hamar kitisztult, és helyére került minden puzzle-darab, minden elbeszélés-fonal.

Tetszett a szimbolika, a királyságok, a hétköznapokra vetített jelentőségük, és egyáltalán az egész nagyiverzum, a fantáziavilág, amibe nagyi bevonta Elzát. Tényleg mindenkinek kéne egy ilyen belevaló, vagány, szabályokat áthágó, összekacsintós nagymama az életébe, aki nem rest betörni az állatkertbe, vagy hóembernek álcázni magát, hogy felbosszantsa és megijessze a karótnyelt Britt-Marie-t... Apropó, Britt-Marie! Nagyon szeretnék róla külön olvasni, olyan érzésem van, hogy meg fog nyerni magának ez a szörnyű nőszemély, aki mást sem csinál, csak láthatatlan bolyhokat szedeget és morzsákat seper  mindenhonnan, ceruzával fejt csak rejtvényt, és vannak még egyéb kis mániái is. :)

“Granny always said Britt-Marie was the sort of woman who would have to drink two glasses of wine and feel really wild and crazy to be able to fantasize about solving a crossword in ink.”

Nagyi szuperhős, és bár vannak hibái, amiket nem biztos, hogy helyre tud hozni, azért legalább bocsánatot kér értük... 

“Only different people change the world,” Granny used to say. “No one normal has ever changed a crapping thing.” 

Elza Harry Potter rajongása miatt rengeteg a HP regényekre, filmekre való utalás, amit nagyon csíptem, és mellesleg: kérek Griffendéles sálat! ;)  

Land-of-Almost-Awake, vagyis magyarul Félálomország és királyságai szép allegóriák az életünk részeire, személyiségünk, lényegünk alkotóira, és mindhez kapcsolódik a történet kibontakozása során egy-két valós szereplő Elza környezetéből, mert a mesék róluk, az ő sorsukról, sorsukból íródtak. Az Agymanók jutott eszembe a királyságokról többször is, amiben a főszereplő kislány fejében vannak ezekhez hasonló különféle "szigetek", bár sokkal megfoghatóbb dolgokról (játék, család, hobbi), míg ebben a könyvben az absztrakciók kaptak helyet, és jelentéstartalmat.

Szép a lezárás, érzelmes regény sok-sok húrt penget, ismét giccsmentesen. Szövevényes kapcsolathálót mutat be, érdekes karaktereket és egy igazi kincskereső kalandot is, hátrahagyott levelekkel. És mégis: Ove a favorit. Bocs! 

Értékelés: 10/7,5

U.i.: Ez egy rövid poszt most, olvasni inkább van kedvem, mint írni. ;) 

“Granny then said the real trick of life was that almost no one is entirely a shit and almost no one is entirely not a shit. The hard part of life is keeping as much on the not-a-shit side as one can.” 

Poszt-turkáló: Skylight Confessions

Forrás.

A Poszt-turkáló rovatban időről-időre régebbi bejegyzéseket mentek át, amik eltűntek a freeblog eltűnésével. Most az egyik kedvenc Alice Hoffman könyvemről írt bejegyzést választottam ki, abból az apropóból, hogy láttam, Nikkincs nemrég beszerezte magának ezt a könyvet. :) A Skylight Confessionst 2010-ben olvastam, és kedvenc címkével is felruháztam akkor, pedig egy vizsgaidőszak is kettévágta az olvasási élményt, ami elég zavaró tud lenni, szétesik kicsit a könyvben való haladás. 

Az eredeti poszt 2010. 01. 15-én íródott. 

Alice Hoffman: Skylight Confessions

"If love could tie you to a place from which you never wished to roam, then wouldn't it be sensible to suppose that after death it might also tie the atoms that made you to that very same place?"

Igen-igen elhúzódott a Skylight Confessions olvasása, de egyáltalán nem azért, mert nyögvenyelős volt. Sajnos pont ez volt az a könyv, ami leginkább "félbeszakadt" a vizsgaidőszak miatt, pedig nagyon nem érdemelte meg.

Alice Hoffman-nal kezdek úgy lenni, hogy vagy nagyon jót ír, vagy valami olyat, ami nekem nagyon nem tetszik. Nemrég az Itt a Földönnel kicsit felsültem, mert ugyan megkaptam a szép leírásokat és a hangulatteremtés is igazán hoffmani volt, a történet mégis alulmúlta a várakozásaimat, és a karakterek sem voltak szimpatikusak.

Ezek után kicsit félve vágtam neki a Skylightnak, de gondoltam nem baj ha két Hoffmant is olvasok egymás után, csak nem csalódom mindkettőben. :) 

A Skylight Confessions tulajdonképpen családi dráma, egy csipetnyi misztikummal, sok-sok nehézséggel, több generációval. Az Alice Hoffmanra jellemző egyedi atmoszféra, és a válogatott, élvezetesen szép szóhasználat ezúttal jó történettel párosult, és érdekes, az ember figyelmét felkeltő szereplőkkel.

Egy 17 éves légies szépségű, kicsit boszorkányos külsejű és gondolkodású lánnyal, Arlynnal kezdődik a történet. Sokáig ő ápolta édesapját, aki azonban súlyos betegsége miatt meghal, és amikor a vörös hajú szeplős lányka a temetés napján kiáll házuk tornácára, különös érzés keríti hatalmába: hogy meg kell várnia akkor és ott a küszöbön a sorsát... És akkor megérkezik egy eltévedt férfi, John Moody, akivel össze is köti magát. De vajon jól tette? 

Évek múlva térünk vissza a házaspárhoz, akik nem közelebb, inkább egyre távolabb kerültek egymástól az évek során. Ki hozott rossz döntést? John, amikor betért a 17 éves bájos lány karjai közé? Vagy Arlyn, amikor makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a sorsát azon az éjjelen találja meg? Vagy talán senki sem hibázott és mindennek így kellett lennie?

Évekkel később Arlyn halála után a gyermekek, Sam és Blanca sorsának fonalát vehetjük fel, akikhez kedves segítőt vezérel a sors Meredith személyében. Meredith különös körülmények közt találkozik Johnnal, és látja meg mellette az őt kísértő Arlynt. Úgy érzi van itt számára valami megoldandó, és késztetést érez, hogy a család életébe lépjen. A zűrök leginkább Sam körül sűrűsödnek: drog, szökések, hazugságok... Blanca kevésbé problémás, ő egy igazi könyvmoly. :)

Hogy hogy találjuk a következő generációt, és vajon kit hogy talál meg a sorsa, arról már nem szólnék többet. Félek így is sokat elárultam, de a fülszövegben is majdnem ugyanennyi le van írva, szóval annyit talán nem lőttem le.

"Glass breaks, love hurts, and families all have their own secrets..."

A könyv már az első oldalakon beszippantott. Egy csipetnyi misztikummal és szellemekkel meghintett, egyébként tisztán emberi és családi történet, amiben mindenki találhat magának egy-egy szereplőt, akivel azonosulni tud. Életszerű és életszagú. Nem boldog, nem vidám, de nem szomorú és keserű, csak elmeséli és elmesélteti magát, és ennek a furcsa módon összerakott családnak a mindennapjait.

Tetszett, hogy a három különböző részben a három időről, három generációról van szó. Arlyn elbűvölt, jól megírt karakternek tartom. Sam rettenetes, borzasztó, minden rosszat elkövet amit csak lehet - és mégsem lehet nem szeretni. Alice Hoffman olyan szép érzékkel adott neki egy-egy kedves jelzőt, gondolatot, tettet, hogy meg lehetett látni, ő sem csak fekete-fehér. 

Jó volt olvasni a sorsról való gondolatokat, hogy hogy vezethet egy-egy aprónak látszó döntés egy egész élet valamilyen mederben való lefolyásához. Az egészet nagyon jó volt olvasni.

Külön pluszt adott nekem a ház, amelyben a család lakott, művészi nevén a Glass Slipper. Majdnem minden fala üvegből volt; egy csodapalota. Vagy egy áttetsző madárkalitka. Honnan nézzük?

A borító és a kiadás ami megvan nekem (felső kép) telitalálat. Vintage hangulat, Arlynra hasonlító vöröses hajú hölgyemény, és a sztoriban végig szereplő gyöngysor a nyakában. Figyeltek a tervezők. A betűtípus és a színes kombinálása is tökéletes. Nem utolsósorban pedig jó illatú, sárgás, rezgős hangú papírlapok, és kézbe való kis méret. :)

De a jobb alsó borító is nagyon jó, azon a Glass Slipper házat láthatjuk a vörös hajú nő kezében.

Bookmarked gondolatok:

"The past was done with. Now she was made out of glass, tranparent and clear. She was an instant in time. One damp evening, two stars in the sky, a line of soot, a chattering gathering of neighbors who barely knew her, in the dining room. She had convinced herself that her future would arrive on the street where she'd lived her whole life if only she'd wait long enough. If she trusted in fate."

"Blanca had been reading at the table. (...) she already preferred paper over flesh, ink to blood."

"Cancer was a spell with evil effects; said aloud, the very word was capable of putting a curse on the speaker."

"Don't let the cat out of the bag. It bites, it scratches, it eats mice whole, tail and ears and all."

Értékelés: 10/10 - A történet lezárása, az utolsó részletek helyreillesztése kicsit máshogy is történhetett volna, de pontlevonást úgy érzem nem ér meg.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Megkoptak az emlékeim róla, de szeretettel gondolok vissza erre a regényre, léleksimogatás volt, érdekes sztori, több generáció, és a sors misztikuma, ami oly sokszor beszövi Hoffman könyveit. Azt hiszem újra kellene olvasni. :) És persze folytatni is az életművet, hátha megint valami hasonlóba futok bele. 

Nektek melyik a kedvenc Alice Hoffmanotok? 

Rory Freedman - Kim Barnouin: Jónő

Rory Freedman és Kim Barnouin könyve, ami a "Táplálkozási útmutató, ha szuperül akarsz kinézni" alcímet viseli, azért keltette fel a figyelmemet, mert nos, én is egy vagyok azok közül, akik "jónők" szeretnének lenni, és mert tetszett, hogy talán jön egy olyan könyv, ami a porba tiporja a táplálkozási tévhiteket, és rendet rak a csacska agyakban, már ami a fogyókúrát/diétázást, de leginkább a hosszútávon is értelmes életmódváltást illeti. Rengeteg ugyanis a rosszul alkalmazott módszer, ami csak abba torkollik, hogy az illető visszahízik, jojózik, vagy csak simán, nem fogy semmit, és nem érti miért. Nagyon kevesen vannak tisztában az üdítők, rejtett cukorforrások, üres kalóriák, makróértékek, anyagcsere-folyamatok alapvető lényegi fogalmaival, és egyszerűen elrontják a "diétát". 

A könyv ma jelent meg, az Athenaeum Kiadónál.

Azt már előre megmondtam, hogy nehezen viselem a fogyis marhaságokat, és kritikusan szemlélek minden ilyen könyvet, valamint, hogy remélem tényleg a félrecsúszott fogyókúrás elképzeléseket próbálja meg kinevelni ez a könyv az emberből. A konklúzió pedig az lett, hogy: 

Tavaszi félbehagyottak

Forrás.

Április és május elején is félbehagytam egy-egy könyvet, mert
nem csúsztak, vagy nem tetszettek annyira.

Előbbi Bohumil Hrabal Őfelsége pincére voltam című könyve volt, amit a harmadánál dobtam félre, mert néhol mintha összefüggő sem lett volna a sztori, szétesett, és nem is kötött le. Az eleje pedig tetszett. Lehet, hogy nem voltam hozzá jó passzban. Annak idején a Sörgyári Capricciót szerettem tőle - de ez jó rég volt. Most valahogy nincs is kedvem megint Hrabal után nyúlni egy ideig. 

A másik könyv, nos, a Catherynne M. Valente mese első része: A lány, aki körülhajózta Tündérföldét (The Girl Who Circumnavigated Fairyland in a Ship of Her Own Making). Angolul vettem meg ezt a helyes kis könyvet, és bár nagy pofára esés volt nekem Valente felnőttsztorija, a Marija Morevna, bizodalmam volt abban, hogy mesét azért máshogy mond. Hát nem nagyon... Felnőttmese ez, rettentő sok cikornyával. Meg kell hagyni remek a fantáziavilág, és követi a szokásos kelléktárat és szabályokat: sárkány, boszorkány, kötelező kellékek pipa, kalandos utazás pipa, próbatételek pipa, kedves, fiatal kislány tündérföldén pipa... aztán mégis mintha valami nagy orosz művet kellett volna lenyomnom a torkomon. 130 oldalnál, kb. a könyv felénél hagytam félbe, amikor már kb. két hónapja olvastam. Lassan haladós volt, szótárazós, rendkívül kifinomult nyelvezetű. Rájöttem, hogy semmi kedvem újra elmélyedni benne, és hogy nem igazán érdekel a könyv vége és September kalandjai. Valahogy olyan "ragadós" mese volt, amiben nehéz előrejutni, és indavágás közben elment a kedvem tőle.
Valente jó nagy bukta nekem, pedig őszintén hittem benne, hogy a meséjével barátok leszünk.

Íme egy kis szószedet belőle:

- exeunt: el (színdarabban)
- jodhpur: lovaglónadrág
- shantytown: nyomornegyed
- pelt: irha, szőr
- hamadryad: erdei nimfa
- tesseract: elefántcsontlemez (?)
- verbiage: locsogás, fecsegés
- frugal: takarékos, szerény, beosztó
- fennel: ánizskapor, édeskömény
- capricious: önfejű, hóbortos, szeszélyes
- persimmon: datolyaszilva
- itinerant: vándor
- wyvern: sárkány (mi a különbség a dragontől?)
- epaulet: váll-lap, vállpánt
- tithe: tized, dézsma
- loiterer: lézengő, csavargó
- stalwart: derék, bátor, erős
- scimitar: handzsár, görbe kard

Azokról ne is szóljunk, amiket nem találok a szótárban sem: vichyssoise, ifrit, grosgrain? :)
- ifrit: dzsinn - Köszi Bea! :)
- vichyssoise: póréhagymás burgonyaleves (amit szoktam is készíteni! :D) - Köszi Annamária Amik! :)
- grosgrain: grogramszövet, olyasmi anyag, mint a ripsz - Köszi Csilla! :)

Kaptam közben Nimától egy tippet, a google fordító bár nem tudja ezeket lefordítani (és egyébként kevés bizodalmam van benne), de a fordítóablakok alatt ad értelmező magyarázatot angol nyelven:

Tök jó! :) 

Ez a Valente is várólista csökkentős könyv lett volna, szóval most már nem szabadul attól a billogtól, hogy az idei vcs. esetleges sikertelenségét ő fogja okozni. :D

Fredrik Backman: A Man Called Ove

Már mióta szemezünk, Backman és én.... Az összes karaktere és én... Ove, a nagymama, és most már Britt-Marie is... Kezdett már frusztráló lenni, így aztán végre elérkezettnek láttam az időt, hogy közelebbről is megismerkedjek velük.

Az Ovéval való találkozás igazán megtisztelő volt. Igen, megtisztelő volt megismerni ezt a morcos, mogorva, magának való, kényszeresen szabálykövető vén fószert. És hogy miért? Mert ő az egyik legszeretetreméltóbb, legkedvesebb, legemberibb ember a föld kerekén. Ellentmondás lenne a szavaimban? Tévedés. Ez Backman csodája. Végy egy mogorva, egyedül élő, mindent ellenőrizgető és kritizáló, maradi trottyot, és tedd olyan szerethetővé, hogy az olvasó ne tudjon könnyek nélkül búcsúzni tőle... Működött!

Ovét iPad-vásárlás közben ismerjük meg az első jelenetben, illetve csak odáig jutunk, hogy az eladókat nyaggatja az iPadekkel kapcsolatban. Ehhez a jelenethez csak jóval később térünk vissza és máris más megvilágításba kerül majd. :) Először itt kapunk képet Ove személyiségéről, aztán jön a napi rutinja, a garázsajtó ellenőrizgetése, a szabályok betartatása, a Saab-mánia, és az állandó savanyú kép. Nem tűnik igazán kedvelhető főszereplőnek elsőre, ugye? 

A könyvben egymást váltják a múltban és jelenben játszódó epizódok. Megismerjük Ove múltját gyerekkorától, kapcsolatát feleségével, Sonjával, Rune-nal való barátságának hullámhegyeit és hullámvölgyeit, és összes autóvásárlását is. A jelenben pedig tanúi vagyunk, amikor új szomszédai lesznek egy négytagú, pardon, négy-és-fél-tagú család személyében, akik nos, első lépésként kilapítják a postaládáját az utánfutójukkal... Ove magánkívül van, amikor meglátja, hogy a hórihorgas családfő mennyire nem tud tolatni, de persze már azon is kiakad, hogy a férfi láthatóan olvasni sem tud, hiszen bement a lakóövezetbe a gépjárművel, ami TILOS!, ahogy azt tábla is hirdeti. Ove, és a fickó felesége Parvaneh meglepő módon egyetértenek nagyon sok mindenben és hamar "barátokká" válnak.

Ove rendkívül magányos. Nem nehéz kitalálni már az első pár fejezetben, hogy a feleségét, Sonját már elveszítette, és mivel ők valódi, életre szóló lelki társak voltak, a borsó meg a héja, Ove életének nincs is igazából értelme a kedvese nélkül, úgy érzi nem is él már, és nem is akar élni. Pedánsan, kényszeresen elrendez mindent maga körül és meg akar halni... Az új szomszédok kérései és apró-cseprő javítanivaló dolgai azonban folyton keresztülhúzzák Ove terveit, és a sok apró esemény menthetetlenül besodorja Ovét abba a közösségbe, amitől megpróbált volna elevickélni suttyomban. Ráadásul egy macska is mellé szegődik, és nem tágít. :)  (Cat Annoyance!)

Már ellőttem a borsó meg a héja közhelyet, de nem közhely mindez, ha igazi érzelmes kapcsolatra mondják, és Ove és Sonja házassága ilyen volt. Kedvesen és sallangmentesen voltak ők egymás lelki társai, kiegészítői, azzal a nagy másik közhellyel egyetemben, hogy: az ellentétek bizony vonzzák egymást. ;) 

Most már két svéd Sonját szeretek! Jonasson elefántját és Backman felejthetetlen Ovéjának feleségét. :) 

“She just smiled, said that she loved books more than anything, and started telling him excitedly what each of the ones in her lap was about. And Ove realised that he wanted to hear her talking about the things she loved for the rest of his life.”

“He went through life with his hands firmly shoved into his pockets. She danced.” 

Hihetetlen ez az Ove. Ő az a régivágású ezermester típus, aki mindenhez ért, és akinek még van józan esze. A józan esze mellé meg egy jó nagy szíve is... :) A tetejébe becsületes is. Kicsit meg kellett rázzam magam, ahogy minden kis jócselekedetnél ráébredtem, én is beleestem abba a hibába, hogy elkönyveljem, a savanyú kép mögött csak besavanyodott lélek lakozhat. Backman rendkívül tehetségesen írta meg és bontotta ki ezt az karaktert, és bámulatosan jó emberismerettel rendelkezik. Olyan ügyesen finomhangolta az érzelmeket, hogy a végére álljon össze minden egy csodás szimfóniává, ami nem más, mint az élet. Aminek a szépsége az apró örömökben, az emberi kapcsolatokban, a kölcsönös segítségnyújtásban van. És a bosszankodásokban, dühödt felcsattanásokban, drámai összeveszésekben ugyanúgy. :) Ups and downs... 

Apropó Up! A muki egy az egyben a kisöreg a Fel! című meséből. :) Nézzétek meg... még a postaláda is kilapul a filmben is...
De van másik film is, teljesen Ovés. :) (még nem láttam)

"People like you are not made anymore."

Értékelés: 10/10 Tökéletes véget kapott. Meg is könnyeztem.

Ove, öröm volt veled találkozni. :') 

(U.i.: A film megnézése után úgy döntöttem abszolút megérdemli ez a történet a kedvenc címkét is. :))) :')

Érdekes szavak, kifejezések:

- saffron - sáfrány
- stripling - suhanc
- whelp - kölyök

- reiterate - ismétel, ismételget, hajtogat
- forthright - nyomban, azonnal
- curmudgeon - zsugori, goromba fráter
- indomitable - hajthatatlan

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

"Mennyivel jobb volna késnek lenni! A kés mindig a legkisebb ellenállás felé veszi az irányt, a gyenge pontokat keresi, átsiklik az inakon, a bőrön, a burkon, akár a folyó hordozta mezei fűszál. A kés csusszan és szánkázik, perdül-fordul, forgácsol, gyűlik alatta a narancs, a citrom, a dinnye héja, mint megannyi tekergőző szerpentin. Komótosan nyiszatolja a csontokat, áthatol izmon és ereken, idegen és porcogón, csak szeletel és szeletel, míg a kecskehús elveszti eredeti formáját, s többé nem hasonlít semmiféle élőlényre."

A Lépcsők városa Bulikovba kalauzolja el az olvasót, ahol a valóság szövete megszakadt, amikor a nagy Villanás során a Kontinens istenei megsemmisültek... Az utcák néhol máshogy folytatódnak, mint ahogy elkezdődtek, a lépcsők a semmibe vezetnek, és az erőviszonyok és törvények is jócskán megváltoztak. Amikor ugyanis a kadzs legyőzte az isteneket, a csodák, csodatévő tárgyak is javarészt elvesztették erejüket, és az addig elnyomásban élő szajpúri nép kerekedett felül a Kontinensen. Szajpúrnak nem voltak istenei, rabszolgasorban sínylődtek, a Villanással és a kadzs győzelmével azonban fordult a kocka. Most Szajpúr az úr, a Kontinensen pedig még csak ki se ejthetik a régvolt istenek nevét...

A történet ott indul, amikor a Bulikovba küldött történelemprofesszor és tudós-kutató Efrem Pangyüit meggyilkolják... Kultúr-attasénak álcázva Shara Thivani titkosügynököt küldik a helyszínre, hogy kinyomozza az esetet. Shara pedig valami egész mást is kiderít, amit talán jobb lett volna nem megbolygatni...

Az isteneknek külön városaik, városrészeik voltak, nagyon sokfélék, különböző személyiségek voltak. Kedveltem azokat a részeket, amikor róluk meséltek, akár csodatételeikről, akár törvénykezésük kegyetlenségéről. Eltűnésükről elég kevés tényt lehet tudni, néhol homályosak az értesülések, vajon Dzsukov, Kolkán, Olvosz és a többiek miként haltak meg, tűntek el? Bulikovot annak idején közösen alapították, ez volt a közös városuk sajátjaik mellett. Bulikovban fut tehát össze minden.

Amikor Shara a nyomozása során aktív csodatévő tárgyakra, a semmiben eltűnő kémekre és Pangyüi furcsa naplórészleteire bukkan, még mindig messze jár az ügy felgöngyölítésétől.

A történetről magáról nem szeretnék többet elmondani, remek ötletnek tartom ezt a szétesett várost, a történelmi háttér is érdekes vonulat, és a végkifejlet nagyon meg tudott lepni, nagyon gyorsan olvastam el a könyv utolsó fejezeteit, annyira pergő és izgalmas lett.

Nem tudom viszont szó nélkül hagyni, hogy az első 50 és az utolsó 150 oldal közötti 250 oldalban mennyire rettenetesen untam ezt a regényt... A stílus sem feküdt, nehezen csúsztak a mondatok, elakadtam, semmi kedvem nem volt olvasni. Vohannes és Shara régi történeténél kezdődött ez talán valahol, és bizony nagy problémát okozott, hogy egyszerűen nem láttam át, ki a Kontinens, ki Szajpúr, kinek mi a háttere, holott pár egyszerű mondatban össze lehetne foglalni a lényegét a háttérsztorinak, ami segíti a megértést. Úgy éreztem Bennett csak fújja fújja a szövegét, miközben nekem elfelejtette megmagyarázni, hogy mi hogy van. Szerencsére Loki és Ilweran egy gyorstalpaló bulikovi történelemórával képbe hoztak :) (könyvklubos kupaktanács). Mindenesetre nagyon levont nekem az élményből, hogy ezt bogozni kellett. Nem szerettem a fejezetek elején beszúrt dolgokat sem, érdekes adaléknak, plusznak szánták őket, nálam mégis mind inkább negatív előjelű volt.

Nehéz, vaskos szöveg, aligmargóval, ami még inkább lassított. Rajtam kívül mindenki más szereti a közepét is, szóval, lehet, hogy nem vagyok mérvadó, mindenesetre nem rejtem véka alá a véleményem. Szóval megszenvedtem eléggé, és rémesen sokáig húztam az olvasását, de végső soron örülök, hogy kitartottam, és "kiérdemeltem" ezzel a végét, ami elég erőteljesen tudott kompenzálni.

De beszéljünk inkább arról, hogy mi az, ami tetszett. :)

A karakterek! Nagyon jó szereplőket hoz Bennett, és bár többen írták, hogy Sigrud a hátlapon való beharangozása ellenére sablonos és közhelyes, nekem a szívemhez nőtt. :) Egy félszemű óriás drejling, aki Shara titkára és védelmezője, és aki képes hőstettekre hóban-fagyban, akár anyaszült meztelenül is... Humoros a maga száraz, szikár módján. Bátor, hősies, önfeláldozó. A múltjáról is kiderülnek részletek, de szívesen megtudtam volna még többet is.

"- Úgy tűnik nem avatott be a teljes igazságba. - Sigrudra pillant. - Én meg vonakodom neked elmondani. De ha szeretnéd, beavatlak.Sigrud vállat von. - Hogy őszinte legyek, nem különösebben érdekel. Shara nem is próbálja leplezni, mekkora kő esett le a szívéről. A "titkárában" - sok más egyéb tulajdonsága mellett - azt becsüli a legjobban, hogy nem kenyere a titkos ügynökökre jellemző ködösítés. Sigrud kalapács a szögek birodalmában, és ő megelégszik ennyivel." 

Greyfriars Kirkyard. Forrás.

Shara a kis szürke egér megjelenésével, megtámogatva az óriással első blikkre teljesen hasznavehetetlen karakternek tűnt, de nagyon megörültem, amikor már a második jelenetben megmutatta, hogy ki is ő igazából, és átvette az uralmat az iroda és a tea fölött. ;) Szerettem, hogy higgadt és józanul gondolkodik, rájön az összefüggésekre, okos, talpraesett, és merész is. Nagy tudással rendelkezett az istenségekről, a történelemről és van diplomáciai érzéke is, plusz némi hajlandósága a szabályok áthágására: nyerő kombináció. Plusz persze mindehhez egy Sigrud, kinek ne jönne jól? :)

"(...) fagyási sérüléseknek sem látom nyomát, ami szintúgy képtelenség.- Mik azok a fagyási sérülések? - mordul Sigrud. - Még sosem hallottam róluk.- Arra céloz, hogy a drejlingek alkatilag képtelenek fagyási sérülést szenvedni? - háborog az orvos.
- Néha hideg van - húzza meg Sigrud a csuprot -, máskor meg nincs olyan hideg."

Mulaghesh volt a harmadik, aki szimpatikus volt: egy pattogó-csattogó kormányzó, aki szinte túl férfias ahhoz, hogy elhiggyem, nő. Vulgáris, állandóan káromkodik, kemény, elszánt, de mégis sebezhetően emberi. Tetszett a humora is.

"Tudhattad volna hogy a korrupció csak addig korrupció, amíg el nem ér egy bizonyos szintet - onnantól viszont már törvényes. Hallgatólagos megegyezés, íratlan szabály."

Szerettem a felépített világot, ezt a furcsa, szétesett poliszt, a sok oroszosan képzett nevet, és a kalandos részeket. A hídnál történtek, Urav legyőzése egy igazi epikus, gigászi csata, aminek tetszett a szimbolikája is, az istenek létének-nemlétének magyarázata, történetük felgöngyölítése pedig rendkívül jól sikerült szál.  

Kedvenc jelenetem volt még, amikor Shara főzni kezd, és mesél közben. :) 

Figyelemfelkeltő és varázsos bevezetés, rettenetes nagy darab unalmas szöveg, és egy szinte letehetetlenül izgalmas vég, csavaros megoldásokkal. Ez volt számomra a Lépcsők városa. Most mondja meg valaki, vajon ez hogy értékelendő, mert rájöttem, hogy én nem tudom megmondani. Volt olyan pillanat, amikor felgyújtani volt kedvem, a végén meg mosolyogva ráztam a fejem egy-egy jól sikerült fordulaton, hogy "ezt el se hiszem!". Az eleje 10/8, a közepe jó hogy mínuszba nem megy (...) a vége meg 10+++ Megmatekoztam a számos értékelést kedvelőknek: 8+1+10=19 19/3= 6,3. ;)

A kötés szuper, vastagsága ellenére nagyon bírta a strapát, ki is lehet hajtogatni. A borítóterv is tetszik, a történetet ismerve még inkább, hiszen elég sok minden megjelenik rajta, aminek jelentősége van. 

A könyvet kiadja az Agave.
Rendeld meg >ITT< !

U.i.: Sajnos nem tudok elmenni a fordítás és a szöveg néhány hibáján, magyartalanságán, amik rendre megakasztottak az olvasásban: 

103. o. "Mondd csak, nem kéne letartóztattatnalak a Világi Rendeletek megsértéséért?" - letartóztassalak, vagy letartóztatnom téged. Ez a "letartóztattatnalak" egy anomália, komolyan, vagy nyolcszor próbáltam elolvasni, és megbeszéltem másokkal is, ők is fennakadtak rajta... 

150. o. Az acélgyártásnál Vohannes azt mondja nem hisz a kísérleti projektben, mert az utolsó vasa is rámenne... Érdekes gegként jön ez át a vassal, az acélgyártással kapcsolatban, lehet, hogy jobb lett volna valami más szófordulattal élni

185. o. ínakon - inakon
349. o. "komplett városrészek tűntek el szőrükön-szálukon" Szőrén-szálán lenne az, még ha több dolog tűnik is el.
364. o. "a hosszú, széles, keskeny díszítmények" Most keskeny, vagy széles?
366. o. "Végtére is én tanítottam meg játszani." - Én tanítottalak meg játszani / a Tovosz Vára, vagy én tanítottam meg (neked) a Tovosz Vát. Ezzel az én tanítottam meg játszanival olyan lett a szöveg, mintha magázódásba ment volna át a karakter.

/A képek illusztrációk. Forrás./ 

Áprilisi book haul - a nyugalom megzavarására alkalmas poszt!

Forrás.

Kedveseim! Hagyján, hogy a Könyvfesztivál összes könyvét felvásároltam és hazacipeltem roskadozó polcaimra, de ezen felül még volt egynéhány másik beszerzésem is, és hát igen, mind-mind ebben a hónapban, amik csak tovább növelték a könyvtornyom magasságát. Minden korábbi, sőt, valaha volt havi zsákmányt überelve 24 (azaz huszonnégy) beszerzett könyvvel zárom a hónapot. Ez a szám végül engem is meglepett, de nem szándékozom szégyenkezni miatta, sőt, büszke vagyok a szépséges zsákmányomra, aminek nagy része egyébként is ajándék, ugyanis a könyvfesztiválon közelgő születésnapomra vásárolhattam a családom kontójára. :) Plusz becsúszott még reci és megkésett karácsonyi (!) ajándék is, na ezt kapjátok ki! ;) Lássuk a listát! :)