2016. május 6., péntek

Robert Jackson Bennett: Lépcsők városa

"Mennyivel jobb volna késnek lenni! A kés mindig a legkisebb ellenállás felé veszi az irányt, a gyenge pontokat keresi, átsiklik az inakon, a bőrön, a burkon, akár a folyó hordozta mezei fűszál. A kés csusszan és szánkázik, perdül-fordul, forgácsol, gyűlik alatta a narancs, a citrom, a dinnye héja, mint megannyi tekergőző szerpentin. Komótosan nyiszatolja a csontokat, áthatol izmon és ereken, idegen és porcogón, csak szeletel és szeletel, míg a kecskehús elveszti eredeti formáját, s többé nem hasonlít semmiféle élőlényre."

A Lépcsők városa Bulikovba kalauzolja el az olvasót, ahol a valóság szövete megszakadt, amikor a nagy Villanás során a Kontinens istenei megsemmisültek... Az utcák néhol máshogy folytatódnak, mint ahogy elkezdődtek, a lépcsők a semmibe vezetnek, és az erőviszonyok és törvények is jócskán megváltoztak. Amikor ugyanis a kadzs legyőzte az isteneket, a csodák, csodatévő tárgyak is javarészt elvesztették erejüket, és az addig elnyomásban élő szajpúri nép kerekedett felül a Kontinensen. Szajpúrnak nem voltak istenei, rabszolgasorban sínylődtek, a Villanással és a kadzs győzelmével azonban fordult a kocka. Most Szajpúr az úr, a Kontinensen pedig még csak ki se ejthetik a régvolt istenek nevét...
A történet ott indul, amikor a Bulikovba küldött történelemprofesszor és tudós-kutató Efrem Pangyüit meggyilkolják... Kultúr-attasénak álcázva Shara Thivani titkosügynököt küldik a helyszínre, hogy kinyomozza az esetet. Shara pedig valami egész mást is kiderít, amit talán jobb lett volna nem megbolygatni...

Az isteneknek külön városaik, városrészeik voltak, nagyon sokfélék, különböző személyiségek voltak. Kedveltem azokat a részeket, amikor róluk meséltek, akár csodatételeikről, akár törvénykezésük kegyetlenségéről. Eltűnésükről elég kevés tényt lehet tudni, néhol homályosak az értesülések, vajon Dzsukov, Kolkán, Olvosz és a többiek miként haltak meg, tűntek el? Bulikovot annak idején közösen alapították, ez volt a közös városuk sajátjaik mellett. Bulikovban fut tehát össze minden.
Amikor Shara a nyomozása során aktív csodatévő tárgyakra, a semmiben eltűnő kémekre és Pangyüi furcsa naplórészleteire bukkan, még mindig messze jár az ügy felgöngyölítésétől.

A történetről magáról nem szeretnék többet elmondani, remek ötletnek tartom ezt a szétesett várost, a történelmi háttér is érdekes vonulat, és a végkifejlet nagyon meg tudott lepni, nagyon gyorsan olvastam el a könyv utolsó fejezeteit, annyira pergő és izgalmas lett.
Nem tudom viszont szó nélkül hagyni, hogy az első 50 és az utolsó 150 oldal közötti 250 oldalban mennyire rettenetesen untam ezt a regényt... A stílus sem feküdt, nehezen csúsztak a mondatok, elakadtam, semmi kedvem nem volt olvasni. Vohannes és Shara régi történeténél kezdődött ez talán valahol, és bizony nagy problémát okozott, hogy egyszerűen nem láttam át, ki a Kontinens, ki Szajpúr, kinek mi a háttere, holott pár egyszerű mondatban össze lehetne foglalni a lényegét a háttérsztorinak, ami segíti a megértést. Úgy éreztem Bennett csak fújja fújja a szövegét, miközben nekem elfelejtette megmagyarázni, hogy mi hogy van. Szerencsére Loki és Ilweran egy gyorstalpaló bulikovi történelemórával képbe hoztak :) (könyvklubos kupaktanács). Mindenesetre nagyon levont nekem az élményből, hogy ezt bogozni kellett. Nem szerettem a fejezetek elején beszúrt dolgokat sem, érdekes adaléknak, plusznak szánták őket, nálam mégis mind inkább negatív előjelű volt.
Nehéz, vaskos szöveg, aligmargóval, ami még inkább lassított. Rajtam kívül mindenki más szereti a közepét is, szóval, lehet, hogy nem vagyok mérvadó, mindenesetre nem rejtem véka alá a véleményem. Szóval megszenvedtem eléggé, és rémesen sokáig húztam az olvasását, de végső soron örülök, hogy kitartottam, és "kiérdemeltem" ezzel a végét, ami elég erőteljesen tudott kompenzálni.

De beszéljünk inkább arról, hogy mi az, ami tetszett. :)
A karakterek! Nagyon jó szereplőket hoz Bennett, és bár többen írták, hogy Sigrud a hátlapon való beharangozása ellenére sablonos és közhelyes, nekem a szívemhez nőtt. :) Egy félszemű óriás drejling, aki Shara titkára és védelmezője, és aki képes hőstettekre hóban-fagyban, akár anyaszült meztelenül is... Humoros a maga száraz, szikár módján. Bátor, hősies, önfeláldozó. A múltjáról is kiderülnek részletek, de szívesen megtudtam volna még többet is.
"- Úgy tűnik nem avatott be a teljes igazságba. - Sigrudra pillant. - Én meg vonakodom neked elmondani. De ha szeretnéd, beavatlak.Sigrud vállat von. - Hogy őszinte legyek, nem különösebben érdekel. Shara nem is próbálja leplezni, mekkora kő esett le a szívéről. A "titkárában" - sok más egyéb tulajdonsága mellett - azt becsüli a legjobban, hogy nem kenyere a titkos ügynökökre jellemző ködösítés. Sigrud kalapács a szögek birodalmában, és ő megelégszik ennyivel." 
Greyfriars Kirkyard. Forrás.

Shara a kis szürke egér megjelenésével, megtámogatva az óriással első blikkre teljesen hasznavehetetlen karakternek tűnt, de nagyon megörültem, amikor már a második jelenetben megmutatta, hogy ki is ő igazából, és átvette az uralmat az iroda és a tea fölött. ;) Szerettem, hogy higgadt és józanul gondolkodik, rájön az összefüggésekre, okos, talpraesett, és merész is. Nagy tudással rendelkezett az istenségekről, a történelemről és van diplomáciai érzéke is, plusz némi hajlandósága a szabályok áthágására: nyerő kombináció. Plusz persze mindehhez egy Sigrud, kinek ne jönne jól? :)
"(...) fagyási sérüléseknek sem látom nyomát, ami szintúgy képtelenség.- Mik azok a fagyási sérülések? - mordul Sigrud. - Még sosem hallottam róluk.- Arra céloz, hogy a drejlingek alkatilag képtelenek fagyási sérülést szenvedni? - háborog az orvos.
- Néha hideg van - húzza meg Sigrud a csuprot -, máskor meg nincs olyan hideg."

Mulaghesh volt a harmadik, aki szimpatikus volt: egy pattogó-csattogó kormányzó, aki szinte túl férfias ahhoz, hogy elhiggyem, nő. Vulgáris, állandóan káromkodik, kemény, elszánt, de mégis sebezhetően emberi. Tetszett a humora is.
"Tudhattad volna hogy a korrupció csak addig korrupció, amíg el nem ér egy bizonyos szintet - onnantól viszont már törvényes. Hallgatólagos megegyezés, íratlan szabály."
Szerettem a felépített világot, ezt a furcsa, szétesett poliszt, a sok oroszosan képzett nevet, és a kalandos részeket. A hídnál történtek, Urav legyőzése egy igazi epikus, gigászi csata, aminek tetszett a szimbolikája is, az istenek létének-nemlétének magyarázata, történetük felgöngyölítése pedig rendkívül jól sikerült szál.  
Kedvenc jelenetem volt még, amikor Shara főzni kezd, és mesél közben. :) 

Figyelemfelkeltő és varázsos bevezetés, rettenetes nagy darab unalmas szöveg, és egy szinte letehetetlenül izgalmas vég, csavaros megoldásokkal. Ez volt számomra a Lépcsők városa. Most mondja meg valaki, vajon ez hogy értékelendő, mert rájöttem, hogy én nem tudom megmondani. Volt olyan pillanat, amikor felgyújtani volt kedvem, a végén meg mosolyogva ráztam a fejem egy-egy jól sikerült fordulaton, hogy "ezt el se hiszem!". Az eleje 10/8, a közepe jó hogy mínuszba nem megy (...) a vége meg 10+++ Megmatekoztam a számos értékelést kedvelőknek: 8+1+10=19 19/3= 6,3. ;)

A kötés szuper, vastagsága ellenére nagyon bírta a strapát, ki is lehet hajtogatni. A borítóterv is tetszik, a történetet ismerve még inkább, hiszen elég sok minden megjelenik rajta, aminek jelentősége van. 

A könyvet kiadja az Agave.
Rendeld meg >ITT< !

U.i.: Sajnos nem tudok elmenni a fordítás és a szöveg néhány hibáján, magyartalanságán, amik rendre megakasztottak az olvasásban: 
103. o. "Mondd csak, nem kéne letartóztattatnalak a Világi Rendeletek megsértéséért?" - letartóztassalak, vagy letartóztatnom téged. Ez a "letartóztattatnalak" egy anomália, komolyan, vagy nyolcszor próbáltam elolvasni, és megbeszéltem másokkal is, ők is fennakadtak rajta... 
150. o. Az acélgyártásnál Vohannes azt mondja nem hisz a kísérleti projektben, mert az utolsó vasa is rámenne... Érdekes gegként jön ez át a vassal, az acélgyártással kapcsolatban, lehet, hogy jobb lett volna valami más szófordulattal élni
185. o. ínakon - inakon
349. o. "komplett városrészek tűntek el szőrükön-szálukon" Szőrén-szálán lenne az, még ha több dolog tűnik is el.
364. o. "a hosszú, széles, keskeny díszítmények" Most keskeny, vagy széles?
366. o. "Végtére is én tanítottam meg játszani." - Én tanítottalak meg játszani / a Tovosz Vára, vagy én tanítottam meg (neked) a Tovosz Vát. Ezzel az én tanítottam meg játszanival olyan lett a szöveg, mintha magázódásba ment volna át a karakter.

/A képek illusztrációk. Forrás./ 

5 megjegyzés:

  1. Lehet, hogy nem látom át a lényeget, de én fennakadtam a neveken. Megjegyezhetetlen borzalmak számomra...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Elkezdted olvasni? Nem vészes amúgy, a főszereplők nevei könnyűek, az isteneket később vezetik be, nekem az ő nevük és az abból képzett városok tetszettek nagyon: Ahanász - Ahanasztán, Dzsukosz - Dzsukosztán, Olvosz - Olvosztán stb.
      Pitrij előjön még, meg persze Vohannes, de nekik kb .normi nevük van. Pangyüi neve nettó nevetséges :D Ha az elején a tárgyalásnál volt gondod, azon ne aggódj, Trúnyi nem sokáig van (lehet, hogy nem is így írják) és van valami Ngyagij, akit Nyigagyijnak tudtam csak olvasni, mellékszereplő csak.
      De tény és való, az első fejezetben sok a lehetetlen, és megjegyezhetetlen név, amikor még azt se tudod, hogy ki kicsoda. :)

      Törlés
    2. Nem, nem kezdtem el, teljesen elvette a kedvem tőle, hogy mit kínlódtál vele.
      Nekem újabban már nem mentség az sem, ha a vége jó egy könyvnek, de előtte meg halálra unom magam.

      Törlés
    3. Ó, sajnálom. Azért nekem tényleg kompenzált a vége, nagyonis. :) És másnak nem volt rajtam kívül problémája a közepével.

      Törlés
    4. Ahogy elnézem, sokban hasonlít az ízlésünk (bár korántsem mindenben), ezért szerintem ez nekem nem jönne be. :) És annyira sosem vonzott, hogy egy percig is bánkódjak miatta. :)

      Törlés