Tom Sweterlitsch: The Gone World

Nos, ha röviden kéne értékelnem ezt a könyvet, annyit mondanék: maradok Blake Crouchnál! 

Kissé megvezetve érzem magam a Recursiont és a The Gone Worldöt egy lapon említő értékelések miatt, én ugyanis vajmi kevés hasonlóságot éreztem a két könyv között. 

Tény persze, hogy az időutazás, és a jövő megváltoztatásának vágya képezi az alapjukat, számomra mégis ég és föld voltak. Nem is feltétlenül összevetni szeretném őket; önmagában nézve sem tetszett igazán Sweterlitsch könyve, ami már inkább hard sci-fi, és ez nekem nem annyira fekszik. Keverednek bele horror és krimi elemek is. 

A főszereplő Shannon Moss, a haditengerészet egyik különleges ügynöke, aki nyomozásai során űrutazásban és időutazásban is részt vesz. A nyomozás, amibe belecsöppen, finoman szólva is egy elég nagy káosz... Nehezemre esett összerakni, hogy végülis mi az, ami lényeges, és mi az, ami összeköti az egyes részeket egymással - néha eleve nehéz az időutazással megbonyolított regényeket követni, de itt aztán mindent megkavartak, és nem igazán tetszett, amire kifuttatták. 

Nem kísérlem meg részletesen leírni, hogy mi a sztori, egy idő után már mást sem hallottam az egészből, mint hogy USS Libra és Terminus. A Terminus a világvége természetesen, ami egy igazi földi pokolként , végtelen kínzatásként ábrázolódik, és ami minden egyes lehetséges idővonalon ott vár az emberiségre. A nagyobb baj azonban az, hogy mindeddig úgy tűnt, évszázadokkal később következik csak be, azonban egyre közelebb húzódik a különböző idősíkokon a jelenhez. 

Érdekes, hogy mennyire átgondolatlan és zagyva volt a multiverzumról és az alternatív valóságokról alkotott kép. Ahova Shannon utazik a "mélyidőben", az egy "if", egy lehetséges  verzió,  egy alternatív valóság, és amint elmegy onnan az utazó, vagy meghal, az "if" törlődik. Hogy nem futott bele Shannon sehol önmagába egyébként? De még ha túl is lépek a logikai malőrökön, annyi minden más is volt, ami bökte a csőröm: 

- nem volt karakterfejlődés... Sőt, Shannonnak nem volt személyisége sem. :/ 

- borzasztó önismétlő volt a könyv, és nem azon a komfortos "az időutazásban újraélünk dolgokat" módon

- rengeteg új dolgot vezet be, elég későn a cselekményben - thin spaces, echos, Grey Dove... 

- baromi idegesítő az E/3 és E/1 váltogatása

- unalmas, stílustalan, mesterkélten komor

- tele van felesleges és igazán véres erőszakkal

- zavaros

- öncélú, hatásvadász

- klisés 

Bár azt mondtam, nem akarom hasonlítgatni, de mégis, muszáj kiemelnem, hogy míg Blake Crouchnál érezni lehetett a dolgok egymásba visszaérő folytonosságát, érteni lehetett a miérteket, és volt értelme a kvantumfizika alapjainak, a The Gone World fittyet hányt ezekre. Nem igazán kedveltem azt sem, hogy nincsenek igazi "szabályok". Állandóan változott minden. De még ha ilyenek is a körülmények, egy különleges ügynököt akkor is sokkal következetesebbnek, szabálykövetőbbnek, fegyelmezettebbnek gondolok Shannonnál. 

Azt írják a fülszövegben, hogy az Eredet és a True Detective találkozik ebben a könyvben - tulajdonképpen ez igaz valamilyen szinten. Az Eredet bonyolultságát próbálja hozni, de nem ad adekvát magyarázatokat, nem tudja olyan szépen visszafejteni a dolgot... A True Detective-ből pedig csak a pocsék halálhangulatot sikerült átvenni úgy érzem... :/ 

Ez most kicsit mellément... Inkább Blake Couch Dark Matterjét fogom olvasni legközelebb, hasonló témában. ;)