Nemrég jutottam el - a
várólista csökkentés keretein
belül - Csernus covid alatt/után írt könyvéhez, a Főnixhez. Gondoltam, hogy a vírussal és a bezártsággal kapcsolatos gondolatok egy része már esetleg nem lesz aktuális, de ettől függetlenül érdeklődéssel olvastam a kötetet.
Szeretem Csernust, de ez a könyve már nem hatott az újdonság erejével, és sok mindent inkább megkérdőjeleztem benne. Nem feltétlenül tartottam mindent jónak, igaznak, követendőnek olyanformán, ahogy megírta. Sajnos sok volt a konyhafilozófia és az önismétlés, befejezetlen gondolat az én ízlésemnek.
Maradéktalanul nem vagyok elégedett, de volt néhány kapaszkodó is benne azért. Az önellentmondást, zavarosságot, túlegyszerűsítést, invalidálást viszont nehezen tolerálom a pszichológiában. Csernustól meg főleg.
Túl sokat emlegeti a tudatosságot, a tudatos szó mindenütt ott van, különösebb magyarázatok nélkül, hogy végső soron mit is ért az alatt, hogy legyünk tudatosak egy-egy általa felvázolt szituációban. Ezek lógnak a levegőben.
Néha olyan az írás, mint egy ittas nagybácsi monológja - my God, hát sose hittem volna, hogy ezt írom Csernusról... :D De tényleg ilyen. Vannak kifejezetten érzéketlen mondatai, de nem olyan jelleggel, mint ahogy annak idején a Bevállalja! beszélgetésekben volt bunkó, hanem tényleg érzéketlen. Hogy lehet pl. olyanokat írni, hogy mi lehet a legrosszabb, ha megszűnik a munkahelyed: zsíros kenyeret fogsz enni? Hát... A covid mint betegség, és a covid miatti bezártság különféle (utó)hatásai szerintem rengeteg érzelmet fel tudnak korbácsolni, és az a fajta higgadt közöny, meg a megmondóemberkedés, vagy épp a békés, természetben való nézelődés, amit promotál, nem egy univerzális antidotum. Sokszor az volt az érzésem, le kellene jönnie az elefántcsonttoronyból ahonnan szemlélődik.
Nem lehet csordultig telni hálával azért, csak mert természeti szépséget látok, ha közben romokban hever az életem egyik része épp, vagy tudomisén, nincs munkám, tönkretett a covid akár financiálisan mentálisan, vagy fizikálisan.
Máskor viszont tényleg abszolút egyet tudtam érteni a mondandóval, és akadtak telitalálat mondatai is.
Tetszett az amszterdami és magyar erkélyek összehasonlítása (tényleg, nálunk miért a légkondi doboza, meg a rozzant bicikli áll ott, virágok helyett, és egy olyan hely helyett, ahol jól érezhetnénk magunkat, oda kiülve? A Hygge iránti igény fellobbant bennem most újra, mert közben meg a dán Hyggéről olvasok épp. :D)
Tetszett az, hogy a krízisintervencióban a rugalmasság, a reziliencia a fontos, mert ami rugalmatlan, az ugye törik.
Érdekes gondolat volt, hogy milyen hedonista a 21. század embere. Hogy az öröm- és élményszerzés lenne az életcélunk?
"Titokban arról álmodunk, hogy egyszer majd megjelenik egy angyal, körülvéve üdvfénnyel, és igazságot szolgáltat nekünk, sőt, ad egy pecsétes papírt arról, hogy mi látjuk jól a dolgot."
"(...) az iskolázott ember mindig bonyolultan tol ki saját magával."
Tetszett az is, ahogy arról írt, hogy a huhogókkal mennyire nem kell foglalkozni. Ők csak osztják az észt, kritizálnak, ugatnak, de ők a láncra kötött kutya. Tovább lehet menni: a kutya ugat, a karaván halad.
Ez pedig itt, talán az egész könyvben a legjobb gondolat volt:
"Nekem a szelídség is azt jelenti, hogy kedves vagyok önmagamhoz, tiszteletben tartom saját magamat. És a másikat is: nem akarom megváltoztatni mindenáron, nem úgy szaladok bele ebbe vagy abba a helyzetbe, hogy most mindenképpen a magam képére és hasonlatosságára alakítom azt, akivel és amivel találkozom. Ugyanis hiába látom én, hogy a másik milyen életet él, ha nem kér meg rá, akkor nem fogom ráerőltetni a gondolataimat meg a normáimat, azt, hogy szerintem hogyan kellene élnie. Ehelyett elfogadom, hogy ő így gondolja, és adott esetben nem kíváncsi a véleményemre."
Ami még feltűnt, mert ugye közben gyerekes lettem - érdemes lenne újráznom a Ki nevel a végén? kötetét is emiatt talán -, hogy nagyon érződik, hogy a gyerekes létet nem tapasztalta meg elsőkézből. Nem tudja mi az a kisgyerekkor, vagy abban benne élni szülőként/párként. A gyerek nem tizenéves formától indul. Vekerdy szavait idézi a könyvben, de nagyon szabadon, és sajnos kontextuson kívül - szerintem - teljesen rosszul értelmezve.
Úgy éreztem, a különféle összehasonlításoknak az eszkimókkal nincs sok alapja. Furcsán vette ki magát annak hangoztatása, hogy ők hogy elfogadják, ha pl. kihajózik valamelyik és nem tér vissza, mert meghal... Hát... jó. Egyetlen szigonnyal kimennek a Jeges-tengerre, nekünk meg wifi meg távirányítók vannak... ? Teljesen elmennek egymás mellett ezek a gondolatok, semmi érvelési rendszer nincs benne, és nem is támaszt alá semmit. Visszamehetünk az őskorba is, hogy ott bezzeg bogyókat gyűjtögettek, nekünk meg itt az air fryer, de oda fogunk kilyukadni, hogy és akkor mi van?
Különféle érdekes önellentmondások is voltak, pl. egy helyen tunyaságnak és kényelemnek van aposztrofálva az utazás meg a kaland, másutt meg hangoztatja, hogy nem bezárva kell lenni, hanem élni kell? Hol itt az arany közép?
Sok szimbolikus kép van a főnixről, a fiatalról és az öregről, és az újjászületésről a lángokban, amik szerintem sajnos nem olyan sokat mondanak, mint amennyire hangzatosnak tűnnek.
Van egy adag a közhely, több ismétlés, és befigyelget az önfényezés. Nem a legjobb könyve Csernusnak, kissé összecsapott és csapongó is. De azért persze fogok még olvasni tőle, és remélem lesz még alkalmam találkozni is vele újra.
