2012. szeptember 7., péntek

Georges Simenon: Maigret és az éjszaka örömei



Két Simenon után, amik meg kell hagyni, igen jók voltak, örömmel vettem kézbe ezt a sorban nekem harmadik könyvet, ami az Agave Maigret-sorozatos új kiadásai között kijött, és aminek meg kell hagyni megkapó a címe is, és a pajkos táncos-lábas borítója is. 

Fülszöveg: "Picratt's egy kis éjszakai klub Párizsban, ami hajnali négykor zár be. Mindenki hazafelé igyekszik, kivéve Arlette-et, az egyik táncosnőt, aki a körzeti rendőrőrsre indul, hogy bejelentsen egy tervezett gyilkosságot. Állítása szerint két férfi arról beszélgetett a mulatóban, hogy másnap megölnek egy grófnőt. Bár az elmondottak részletei meglehetősen ködösek, reggel a bűnügyi rendőrségen Maigret felügyelő és kollégái kihallgatják a lányt, aki viszont visszavonja a bejelentést arra hivatkozva, hogy előző éjjel részeg mámorában nem is tudta, mit beszél. Maigret-nek azonban bogarat ültet a fülébe a történet, majd délelőtt befut egy telefonhívás; gyilkosság történt, de az áldozat nem az, akire számítottak…

Georges Simenon 1950 decemberében fejezte be a Maigret és az éjszaka örömei című művét, ami az egyik legismertebb Maigret-regénnyé vált: mind a francia, mind az angol televízióban számos feldolgozás készült belőle."


A megszokott poros kisvárosi francia hangulat, a terjengős pipafüstl és a lassú, de cseppet sem unalmas nyomozás ebben a kötetben kiegészül a bárok, lebujok bűnös titkaival, vöröses fényével, bujasággal, kacársággal, és persze újabb bűntényekkel.
Arlette, a Picratt’s éjszakai klub egyik táncosnője egyik éjszaka kissé ittasan távozik munkahelyéről, majd miután egy másik bárban is fehajt még pár kupicával, elég bátorsága lesz, hogy elmenjen a rendőrségre bejelentést tenni, miszerint lehetséges, hogy egy grófnőt meg fognak ölni. Reggelig benn tartják, amikor azonban szinte visszaszívna mindent amit mondott, és tagadni próbál, részegségére fogva a zagyva beszédet. 
Maigret, Lognon és a többiek nyitva tartják a szemüket, hogy vajon befut-e valami egy grófnő meggyilkolásáról – és nem is kell sokáig várniuk. Csakhogy még előtte valaki másnak a halálhíre is megérkezik: Arlette-é. 
Vajon honnan tudta, amit tudott? Ezért gyilkolták meg? Milyen kapcsolatban volt az ifjú Albert nyomozóval? Mit tudnak a Picratt’s tulajdonosai a dologról? És vajon ki a grófnő, és ki a titokzatos Oscar, akinek neve véletlenül kicsúszott Arlette száján azon a bizonyos éjszakán… ?

A krimiszál megfejthetetlen, de mégsem ezért szerettem legjobban, hanem a szereplőiért, a hangulatáért. A Picratt’s fura tulajdonosaiért, Lognonért, aki elől Maigret minden jó ügyet elhappol, a sötét párizsi éjszakákban való bolyongásokért, futkározásokért. A kihallgatószoba fullasztó melegéért. Azért, hogy Maigret és társai ennyire pofátlanul sokat tudnak inni szolgálatban;  mintha egy-egy kupica pálinka nélkül nem is működnének. :) Azért a jóleső múltba kalandozásért, amit a regény ad.
Az egyik eredeti borító
Az utolsó sorokon hangosan felnevettem. Ezt leszámítva persze nem egy humoros könyv, hanem feszült, de mégis lazítós, könnyed francia krimi, táncosnőkkel és grófnőkkel körítve, ahol talán egy Oscar a hunyó – talán nem. 

Értékelés: 10/8 Nagyon élveztem olvasni. Amikor belefogtam, bevallom azzal a célzattal tettem, hogy gyorsan elálmosodjak, de az lett a vége, hogy 40 oldalt haladtam, és már semmi indíttatásom nem volt rádőlni a kispárnára. :)

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak! 
Beleolvashattok itt!

Előző két Simenon olvasásom:

2 megjegyzés: