Herta Müller és Murakami Haruki összejönnek egy bejegyzés erejéig

Őszintén mondom, én nem hittem, hogy A kurblimadár után találkozom valaha olyan könyvvel, ami nem csak hangulatában, de mindenféle agyament és metaforikus elemeiben is hasonlít rá. 

Azt a megállapítást tettem, hogy Herta Müller és Murakami Haruki ugyanazt szívják. 

Hogy ez várományossá teszi-e utóbbit is a Nobelre, nem tudom, de az biztos, hogy nálam előbbit is utóbbi sorsára juttatta.

A The Passport című iszonyú rövid könyvecskén próbálom magam átrágni már január óta. Legalább négyszer kezdtem újra, hátha több értelmet nyer, de nem sikerült neki. 

Metaforikus elemek, látomások, álmok, szürreális allegorikus vackok töltik ki az oldalakat. Ceausescu hatalma alatt vagyunk elvileg, Romániában valami német településen, ahonnan Windisch és családja emigrálni akarnak - vagy hazamigrálni vagy valami - és ehhez útlevelet próbálnak szerezni. (Hát, rögtön gondolom, hogy ez baromi érdekfeszítő mindenkinek...) Rengeteg liszteszsákot cipel az útlevélhez Windisch a megfelelő hatóságnak, a lánya pedig ügyesen szétteszi a lábát a többi megfelelő hatóságnak. Windisch minden harmadik-negyedik fejezetben lekurvázza a feleségét, néha belehány a saját levesébe, amit aztán jóízűen ellefetyel a macska (pfuujj), bámul mint borjú az újkapura, aztán megint liszteszsákot cipel, és különféle értelmetlen beszélgetéseket folytat pár emberrel. Aztán vannak még csaholó kutyák, csorgó nyál, madarak mindenféle fajtái, akik biztos mind jelentenek valami nagyon rosszat, és némi fülledt, de egészen olyan típusú erotika, amitől felhúzod, vagy inkább elhúzod az orrod. A bicikli mindig megugrik egy likban. Windisch számolja a napokat, hónapokat, éveket... Dühítő a stílus. Iszonyatosan egyszerű tőmondatok egymásutánja ami mégis olyan, hogy nem tudod összerakni néha, hogy mit akar. A mondatok sokszor semmi kontextust nem képeznek. Komolyan ez a magas irodalom? Mert akkor ez nekem nem kell. 

Egy jellemző részlet: 

quarterlyconversation.com

"Windisch turns around. The yellow helmet ducks into the drain. The man in the blue overalls leans a brush against the side of the shed. The garden gnome is wearing a green apron. The hydrangea shrub trembles. The snow-white dog stands silently by the fence. The snow-white dog follows Windisch with its eyes. 
Smoke billows out of the hut's tin pipe. The man in the blue overalls brushes up the mud around the shed. His eyes follow Windisch." 

Jaj.
Egyetlen jó mondat, amin röhögtem is: "Your understanding is tiny (...) it doesn't even stretch from your forehead down to your mouth."
:D

Értékelés: 10/2 Haruki és Herta mehet a levesbe.

Életünk korlátai - Csernus féle értelmezések

metropol.hu

Nehéz megírni ezt a bejegyzést, mert annyi gondolat kavarog bennem, de azt biztosan tudom, hogy írni szeretnék róla. Mindig nagy élmény Csernussal találkoznom - és értem ezt akár a könyveivel, a gondolatokkal való találkozásokra, és a személyes találkozásokra is, az előadásain.

Életünk korlátai- függőségek címmel a doki Gödöllőn tartott előadást tegnap, és szerencsére el tudtunk rá jutni, a Zemberrel együtt.

Boncolgatás volt persze. De kinek mikor mi a boncolgatás. Az hogy mit vált ki belőlünk nagyrészt azon áll, mi van bennünk. Mennyire más, ha az ember problémákkal, teherrel a vállán ül a sorok közt, és mennyivel másabb az, ha igen, elgondolkodik ugyan, de nagyrészt "rendben van". Ettől még vannak apró megvilágosodások, bólintás, elgondolkodás persze.

A legelső Csernus előadáson, amin részt vettem, rettegtem, hogy kihív. Izzadtam mint egy versenyló, de nem csak a "szereplőválogatás" pillanataiban, hanem végig. Szabályszerűen csorgott a veríték rajtam. Akkor, azután kezdtem el valamerre tendálni, egy olyan irányba, ahol lassan megszűntek bennem ezek a feszültségek. Akkor görcsöknek nevezte a dolgot Csernus. Nem, nem az izzadásra gondolok, dehogy. Annak okaira inkább. Lehet ezen nevetni, meg legyinteni, hogy mindig ugyanazok a szavak, de igenis, az hogy félelem, függés, a dolgok kimondása, a fájdalom elviselése, a hitelesség, az önbizalom, az érzések kimondása mind-mind olyan dolgok, amiket nem lehet elcsépelni, ha igazán belegondolunk. Sosem hangzik elcsépeltnek, átlagosnak, amit mond, pedig nagyon egyszerű szavakkal teszi. 

A második Csernus előadáson, amin részt vettem, már egészen más ember voltam. Én akartam lenni a szereplő. Valaki elhappolta a lehetőségem. Szét akartam magam szedetni, mit csinálsz velem most, hogy már boldog vagyok?! Lehet hogy butaság lett volna. Nem tudtam hogy fogok még lépni más szintekre is. 

Ma az előadáson nem akartam kinn lenni. De nem is féltem hogy kikerülök. Lett volna mondanivalóm, vagy nevezhetjük kérdésnek, kinek ne lenne, de résztvevőként is élveztem az egészet. Repült az idő, nem éreztem, hogy már több mint két órája ülünk ott.

Azt akartam írni először, hogy passzív résztvevőként, de ilyen nincs egy ilyen előadáson. Teljesen mindegy, az elején hány kézbe kerül a mikrofon, és hogy aztán csak egy ember kerül a színpadra - vagy kínpadra? -  mindenki aktívan vesz részt az előadáson. Szinte tapintani lehet, ahogy zsizsegnek a gondolatok mindenki agyából ki és körbe körbe. De mindenkinél olyan nagyon máshogy csapódhatnak le egyes mondatok, elindított gondolatmenetek. Ki mire, vagy épp kire asszociál belőle? Kinek mi fáj a legjobban belőle? Kit mi döbbent le önmagával, vagy másokkal kapcsolatban? Ilyen módon az előadás nem csak a szó szoros értelmében interaktív, hanem rendhagyó módon is. A Zember azt mondta utólag, hogy szabályosan csüggtem Csernus szavain. Mert mondott valamit, nem csak beszélt. Mert nem mond hülyeségeket. Mert akármennyit hallottam, olvastam tőle már, mindig gyújtogat néhány villanykörtét bennem, mindig máshol, mindig máshogy.

Pedig amikor megláttam az előadás címét, bevallom nem villanyozódtam fel, mivel a függőségeket állította a középpontba, és folytatódott is az alcím ezek felsorolásával: drog, alkohol, játék, társ tv... Az első pár igazából nem annyira áll közel az emberhez ha nincs drogos vagy alkoholista a környezetében. Nem tudunk  úgy kötni valamit a dologhoz, mint a többinél. De aztán jött a társ. A tv. Innen az internet. Facebook. Vásárlás. De akármi másból válhat még függőség. 

A doki már az elején rátapintott a lényegre. Ki a függő, mi jellemző rá? És bontogattuk, bontogattuk. A szerelmes ember nem függő-e? Nem olyan tulajdonságok jellemzik-e, mint a drogost, bizonyos tekintetben? Az ember nem függ-e a haláltól? Nem függ-e a félelmeitől? Bárkitől akit szeret? Máris nem a heroinista jelenik meg a szemünk előtt, hanem bárki, és ezzel mindenki. 

Nagyon jól jellemezte a hárításokat, a jellemző mondatkezdéseket, azt a fajta kommunikációt, amivel az ember annyira elárulja magát. Ezt imádom, és annyira szeretem máson is felfedezni, mit rejteget, miért tekergeti amit nem akar kimondani. 

muza.hu

A férfi akit kihívott, nagyon antipatikus volt nekem. Amit kiszedett belőle, meglepő volt, bár úgy gondolom, láttam már tőle ennél jobbat is, de mintha lett volna valamennyi visszafogottság benne, és minden bizonnyal lett volna ordítás, és a fájó pontok tovább piszkálása a doki részéről, ha valóban kettesben vannak egy pszichiáter-beteg szituációban.

Voltak szokott gondolatsorok, és ismerős mozzanatok, mégis más lett ez a helyzet is, mint amiket már láttam tőle. 

A pasit tesze-toszának tartottam. Olyan férfi, akivel biztosan sosem bonyolódnék semmilyen kapcsolatba. Sajnos az átlagot képviseli ebben, Csernus is igazi tipikus magyar palinak titulálta. Erőltetetten vicceskedő, feleslegesen feszengő, minden bizonnyal munkamániás, elvált, kissé túlsúlyos, erősnek hiszi magát, de igazából érzelmileg elég gyenge. Állandóan visszakérdezett, hadart, nem igazán mondott egy-két értelmes gondolatnál többet, vagy kerek mondatokat és rengeteget hárított - jó, amellett, hogy ez nehéz a színpadon, azért ha kérdeznek, válaszolsz, és nem a szépségkirálynők színvonalán... Állandóan azt mondta, hogy "Figyelek". A kérdésekre is néha ezt válaszolta, pedig egyértelmű volt, hogy neki kéne mondania valamit, nem Csernus fogja megmondani mindenre azonnal a tutit. Nem is lehet mindenre megmondani a tutit. Ez nem erről szól.

Sírt is, szét is szedték, lehullottak a burkai, rájött arra is, hogy "függ". Hogy fél. Hogy ezt-azt másként kéne. Persze a változtatás már rajta múlik. 

Az ember függő. Én függő vagyok. Ne általánosítsunk, fontos pont. Mondjuk ki magunkra a mondatokat. Ijesztőbb? Hátaztán. 

Függök azoktól, akiket szeretek. 

Függök az internettől - lehet ebben pozitív dolog is, mert szeretem amit csinálhatok rajta, és akikkel kapcsolatot tarthatok rajta keresztül. 

Függök a halálomtól.

Félek a halálomtól? Félek. Félhetek? Hogy ne félhetnék. De jobb nekem, ha tudom, hogy félek. Mi több, ha esetleg ki is mondom. 

Függök azoktól, akiket haláluk után nem engedtem el. Hogy el lehet-e engedni, szépen, békében? És hogy már ne is fájjon? Nem biztos. Aki meghalt nincs. Csontváz. Én vagyok. Akkor ki az akit sajnálok? - magamat. Ha nem is értünk mindenben egyet, jó ezeken elgondolkodni. És ha nem értünk mindennel egyet, amit hallunk az is csak azt jelenti, hogy nem csak bólogatunk, hanem gondolkodunk. 

Még két fontos dolog, nevezhetjük tanulságnak is: nem kell. Lehet. Az azonnal reagált, kipattanó "nem tudom" pedig mindig a nem akaromot vagy a nem meremet rejti. 

Jó volt együtt ülnünk ezen az előadáson, mert tulajdonképpen azt hiszem hasonlóan csapódott le bennünk. És találtunk egy olyan pillanatot is benne, ami hamisítatlanul a miénk volt. És pozitív volt, nagyon. :) 

A Lélekkalauz előadásokon belül még két jó téma és jó előadő várható ugyanitt: Vekerdy Tamás és Szendi Gábor. Gondolkodom rajta, hogy elmenjek-e ezekre is. Persze ők nem csábítanak annyira mint Csernus. 

Szeretem Csernust, és nagyon sokat köszönhetek neki.

Mats Strandberg – Sara B. Elfgren: A kör

Svéd irodalom? Akkor Harisnyás Pippi, Juharfalvi Emil, Peti, Ida és Picuri, na és persze Stieg Larsson Millenium trilógiája. Csupa pozitív emlékkép, és csupa jó olvasmány.

És mostantól ez a szerzőpáros, és az Engelsfors Trilógia is hozzátartozik a felsoroltakhoz – egy ízig-vérig sötét, gótikus, boszorkányos regény, amit titulálhatunk ifjúságinak, vagy illethetünk a divatos young adult bilétával, a lényeg az, hogy élvezni akárhány évesen élvezhetjük.

A Kör Engelsforsban, egy kitalált svéd kisvárosban játszódik, és diáklányok állnak a középpontjában, akik egy, az iskolában történt titokzatos halálesetig nem tudtak róla, hogy valami összeköti őket, és hogy mindannyian boszorkányok. Öngyilkosságnak álcázott gaztettek, füstszagú, furcsán ismerős rémálmok, a hold vonzása, egy kietlen tisztás az erdőben, láthatatlanná válás, és gondolatmágia…

A lányoknak akaratuk ellenére is együtt kell működniük egymással és össze kell fogni, hogy le tudják győzni a közelükben ólálkodó gonoszt. Akiről egyenlőre szinte semmit nem tudnak. Lassacskán ébrednek rá képességeikre, kezdik el tanulni irányítani azokat, és elsajátítanak más, nagyon fontos dolgokat is, ami már-már a felnőtté válás útja. A gonosszal vívott harcban még csak az első csata következik, az egész „háború” még messze nem ér véget a könyv végével.

Spoilerek nélkül, lássuk csak, hogy mi minden fogott meg ebben a könyvben. Az iskolában játszódó történeteket általában nagyon szeretem, örültem, hogy itt is ez az egyik központi terep. A szereplők egytől egyig jól felépített, egyedi személyiséggel rendelkező alakok, akik nem a szokványos tinifigurákat hozzák. Erősek, de néha mégis bizonytalanok. Kételkednek magukban, másokban, néha egymásban is. Olyan se gyerek, se felnőttek, akik feszegetik a saját határaikat. Van bőven olyasmi, amit nem biztos, hogy ilyen tizenévesek szerepébe bele kellett volna írni, de mit álszenteskedjünk, igenis van itt szex, drogok, rocknroll, alkohol. Van szerelem, de nincs terjengős epekedés.

Nem is tudom hirtelen kit kedveltem legjobban a szereplők közül. Valamilyen szinten mindegyikőjük közel állt hozzám, és szerettem mindenkinek az életéből kicsippenteni egy falatot, jók voltak a nézőpontváltások, épp elég „balladai homály” fedett néha egy-egy kisebb időugrást. Rebecka, Minoo, Vanessa, Linnéa, Anna-Karin és Ida hétköznapiak is, de egyben különlegesek. Szerettem megismerni a családi drámákat, a titkokat, a szerelmi afférokat a háttérben. Ezek mind egyedi fűszerezést adtak ennek a nem mindennapi könyvnek. Mert emiatt olyan élvezetes és gördülékeny az elbeszélés. Nagyon szereplőközpontú volt a mesélés végig. És igen, ez volt a fő: ez mesélés. Így kell történetet mondani. Várod a végkifejletet, és azt, hogy kiderüljenek a titkok, de ugyanakkor nagyon élvezed, amit közben megismersz.

Nagyon hosszú a könyv, majd’ 600 oldal, ugyanakkor mégsincs benne unalmas rész, unalmas oldal. Pereg, és leköt. Ebben nagy szerepe lehet a jó fordításnak is, eltalálták a megfelelően laza, kamaszos hangot, de mégis megőrizte minden "méltóságát" a szöveg. Nem hiányoztak a káromkodások sem, életszagúak voltak a párbeszédek szülők-gyerekek és diákok közt is. Szerettem benne a bizalmaskodó szavakat, és a néhol igazán jól sikerült magyarításokat is. Valahogy nem egy szokványos szókincsű könyv volt.

Szerettem a neveket is. Nem a megszokott nevek jöttek szembe, Minoo vagy Linnéa nevű lányzóval még biztos nem találkoztunk egy könyvben sem, Anna-Karin nevéről pedig Anna Kareninára asszociáltam mindig. :) 

Linnéa emlékeztetett kicsit a híres-hírhedt Lisbeth Salanderre, csak kicsiben.

Voltak néha ellenérzéseim ezzel vagy azzal a szereplővel kapcsolatban, de mégis mindegyiket szerettem (jó, lehet, hogy Ida kissé kilóg a sorból :)).

A hátborzongató részekben az volt a legjobb, hogy tulajdonképpen az egész atmoszférateremtés egy olyan környezetbe kalauzolt, ahol elhiheted, hogy megtörténtek ezek a dolgok. Jóféle horrorfilmek, pszichothrillerek filmes hangulatát idéző képek villantak a fejembe közben. Sötét volt minden, de mégsem folyamatosan nyomasztó.

Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiája óta szeretem az olyan felvetéseket, és történeteket, amikben párhuzamos világokat említenek. Ebben a könyvben is előkerült ez a téma, bár a kibontása csak a következő epizódokban várható.

Értékelés: 10/10 Szövevényes, gótikus boszorkánytörténet, ahol az elbeszélés igazi mesélés, és ahol remek karakterek viszik a hátukon az egész könyvet. Ja, és jó kis fagyos-svéd. :)

A Kör az Engelsfors Trilógia első kötete. A Geopen Kiadó gondozásában jelenik meg 2012. október 25-én! Hamarosan várható a két további kötet is, A tűz és A kulcs.

Köszönöm a Geopen Kiadónak az előolvasás lehetőségét!

Gigi ajánlója a könyvről.

A könyv magyar facebook oldala. 

Előrendelés 35% kedvezménnyel: ITT! 

Sally kalandjai

P.G. Wodehouse: The Adventures of Sally

Ritkán hagyok félbe könyvet, de ez a stílus, az eseménytelen történettel, unalmas szereplőkkel, és a maga túlontúl kifinomult britségével betette a kaput. Thanks awfully, van most jobb olvasnivalóm is!

Hangoskönyvként próbáltam elfogyasztani, különféle házimunkák közben, de még a házimunka is izgalmasabb volt nála, így hát letettem róla, hogy megismerjem. P.G. Wodehouse pedig állítólag vicces figura. 

Ez valahogy túlontúl régi is. Színdarabok, kalapok, estély, az nem is baj, csak, úgymond: poros. 

Kerestem róla valami leírást, hogy mi lesz ebből, de még abban sem sok minden sül ki az egészből, mintha elspoilerezni sem lehetne, annyira nincs benne semmi. 

A legidegtépőbb pedig a felolvasó, aki minden "h" betűt arisztokratikusan kimondott az olyan szavakban, mint a where, why, white stb. 

Nem tudok többet kisajtolni magamból, untam. A vicces jeleneteknél kellene figyelmeztető tábla, hogy észrevegyem, a könyv feléig nem találtam egyet se.

A könyv feléig az elért pontszám: 10/2

Érkezik A kör!

Hamarosan  megjelenik a svéd szerzőpáros, Mats Strandberg és Sara B. Elfgren A kör című könyve, ami az Engelsfors Trilógia első kötete. Engelsfors egy apró, kitalált svéd városka, ahol nem kell a szomszédba menni a különös dolgokért. Rejtélyes haláleset, boszorkányok, titkok...

Volt szerencsém egy részletet olvasni már a könyvből, és meg kell hogy mondjam, már az első fejezet megfogja az embert: egy szokványos igazgató-diák beszélgetés különös, misztikus hangulatúvá fordul, amikor a tanár titokban borítékba teszi a fiú egy kósza hajszálát... füstszaggal a hajunkban ébredünk egy rémálomból...és az ember, mit ad Isten, csak úgy láthatatlanná válik pár percre... 

A könyv fülszövege:  "Engelsfors. Egy apró csodás kis város Svédországban, ahol 6 lány épp csak elkezdte a középiskolát. Semmi közös nincs bennük – kivéve hogy mindegyikőjükben ősi ördögi erő lakozik. Az őszi szemeszter csak elkezdődött, amikor egy halott diákot találtak a suli egyik wc-kabinjában. Mindenki öngyilkosságra tippel. Mindenki, leszámítva a hat lányt, akik tudják az igazságot. Egy éjjel, amikor a hold kísértetiesen vörösen borítja be az eget, a lányok találkoznak a parkban. Nem tudják hogyan és miért mentek oda, csak azt tudják, hogy szükségük van egymásra a túléléshez. Azt mondják boszorkák. Egy ősi prófécia állítja, hogy ők a kiválasztottak. Ettől a naptól kezdve a gimiben már élet vagy halál a tét. És a lányoknak még sok mindent meg kell tanulniuk saját erejükről is. Az idő csak fogy. Valami vadászik rájuk, és ha nem ők találják meg előbb és pusztítják el azt, akkor ők halnak meg…"

Várható megjelenés: 2012. október 25.
Kiadja a Geopen Kiadó.

A Kör trilógia blog oldala: ITT.

In nineteen minutes you can stop the world...

 Jodi Picoult: Nineteen Minutes

“In nineteen minutes, you can mow the front lawn; color your hair; watch a third of a hockey game. In nineteen minutes, you can bake scones or get a tooth filled by a dentist; you can fold laundry for a family of five.

In nineteen minutes, you can stop the world; or you can just jump off it.”

Bámulok erre az üres lapra egy ideje. Tizenkilenc perc alatt akár meg is írhattam volna ezt a bejegyzést. De nem akart összeállni. 

Valami többre, és másra számítottam. Ez egész egyszerűen egy lejátszott kör volt. Egy biztonsági könyv. Vagy csak nekem lett volna ilyen egyértelmű? Nem is a "csavar", mert arra nem jöttem rá, hanem az egész szituáció. Elképzelhető, hogy én ezen már túl sokat gondolkodtam, vagy hogy egyszerűen túl erőteljes véleményem van a dologról. Annak idején, hogy amikor megkaptam ezt a könyvet, és odáig jutottam, hogy el is szeretném olvasni, Magyarországon is megtörtént az első iskolai lövöldözés,én pedig érthető okok miatt egy ideig inkább távol tartottam magam a könyvtől. Tőlem cirka 1,5 kilométerre lövöldöztek. Telefonok jöttek a szüleimtől, a barátaimtól: hol vagyok? Miért mi történt... ? Ez és ez. Döbbenet. Nekem nem kellett bemutatni, hol voltak a diákok. Hova menekült az elkövető. Ismerős volt a terep, túlságosan is. Néhány nap múlva álltam én is ott, gyertyát gyújtva, és üresen bámulva magam elé. Nincs már biztonság - hogy is lehetne biztonság, ott, ahol emberek vannak. Az se biztosíték már, hogy "gyerekek". Csak az fáj a legjobban, hogy gyakorlatilag még ma sem történt semmi, hol az ítélet, hol a példa statuálás? ...

Ha belegondolok, utáltam ennek a könyvnek a szereplőit. A stílus persze rendben volt, sodort magával, és érdekelt a végkifejlet. Jodi Picoult tudja hogy kell a mondatokat szépen egymás után fűzni, de fenntartom, amit az elején írtam: ez egy biztonsági játszma. A tárgyalás rész egy vicc. Az indíték egyértelmű, Peter jelleme lerágott csont. Átlátszó az egész, ami homálynak van beállítva. 

Na de vissza a szereplőkre. Itt mindenki bűnös. És mindenkit el kellett volna valamilyen szinten ítélni. Lacy és Lewis Houghton idealista félbolondok. Alex egy határozatlan, kissé öntelt, alapjában véve figyelmetlen anya, de még mindig ő volt a legszimpatikusabb. Josie Cormier egy buta kamasz, aki képes egy olyan bunkóval együtt lenni, mint Matt Royston, egy ilyen hímsoviniszta hülyét szeretni, lefeküdni vele, szót fogadni neki (!!!). Matt Royston olyan szinten sztereotíp példája a "na ilyen pasit ne" kategóriának, hogy az már fáj. De rajta kívül is, az összes Haley Weaver és Brady Price és Courtney Ignatio is mind mind, kiléptek szépen egy Amerikai pitét parodizáló gúnyfilmből, és képviselik a tipikus idióta amerikai tiniket. A népszerűség áhítása, a klikkesedés is nagyon amerikai volt. Túlságosan is.

És most őket sajnáljam? Komolyan? Nem mintha Petert akarnám sajnálni. Az a nagy büdös helyzet, hogy senkit nem tudtam ebben a könyvben sajnálni. Nem is akartam, és nem is érdekelt a sorsuk igazán. Félreértés ne essék, az iskolai lövöldözés egy elítélendő cselekedet, és borzalmas azoknak akik így elveszítenek valakit, vagy szemtanúi, passzív résztvevői, túlélői egy ilyen történésnek... Pont. 

Miért sajnáljam Petert, amikor tehetett volna az ellen, ami történt. Gyúrta volna ki magát előbb, mint a börtönben.Vágott volna vissza, állt volna ki magáért, barátkozott volna a megfelelő emberekkel, a megfelelő módon. Aki nyuszi, annak meghúzkodják a bojtos kis pamacsfarkát, ez a világ sora. 

A vérengzésre, amit elkövetett, nincs mentség, és én nem tartom mentségnek azt hogy ki és hogy provokálta. Ugyanakkor gyűlöltem ezeket a fattyakat, akik jó dolgukban nem tudnak mit csinálni, csak ál-depresszióba esni, öngyilkosságot tervelni, másokat bántani, Petert céltáblának használják. A fagyi visszanyal. Hergeld fel a kutyát, és megharap. 

A többiekkel egy kalap alá véve utáltam Josie-t is, aki a konformizmust veszi fel pajzsként, és fel sem tűnik neki, hogy elveszíti közben önmagát. Azt vártam, hogy Josie-val kapcsolatban kiderül majd valami, ami kiemeli őt a többiek közül, de nem éreztem végül semmi ilyesmit. Elmehet ő is a francba a tervbe vett öngyilkosságával, meg az egyéb kis titkaival.

A kedvenc szereplőm egyértelműen Patrick Ducharme  volt.

Nagy tanulság nem kerekedett az egészből. Sőt, kissé szirupos befejezést kapott az utolsó oldalakkal. Ahelyett, hogy meghatott volna, vagy elgondolkodtatott volna még jobban, üresen hagyott. Mindezekkel az ellentétes gondolatokkal - hogy mindenki rossz, senki se jó, ugyanakkor mégis állást tudsz foglalni, hogy ki a legrosszabb, hogy üresen hagy, de mégis felbosszant bizonyos szinteken, hogy agyon kritizálod, mégis, valahogy szeretted olvasni - no, hát ebből jön ki végül egy 10/7. Legyen bár nehéz téma, mire elért hozzám/nk, már a sajnálatos aktualitások révén, nem üt úgy. Vagy csak én acéloztam meg magam túlságosan. 

Hát. Ezt rakja össze valaki. Élveztem olvasni, de mérges vagyok, amiért nem hagyott mély nyomokat. 

A hangoskönyv változat nagyon jó, Carol Monda felolvasása nagyon tetszett, és a fülembe cseng most is a szép kiejtése, még az olyan undok neveknek is mint Matt Royston. 

Akaratlanul is A nővérem húgához hasonlítottam magamban a könyvet, ami nálam, de még nagyon sokaknál is a non plus ultra Picoult-tól. Ott érdekelt mindenki. Fejezetenként változott, hogy kinek is van igaza, ki mellé is álljunk, olyan jól volt összerakva és narrálva, hogy elképesztő... Egyfolytában kattogott a fejemben, hogy Te mit tennél? Itt nem éreztem ezt. Jodinak sikerült ebben a könyvben jópár lufi-karaktert összedobni, és nem vitt bele a szokásos morális dilemmákba, és hogy kinek az oldalára álljak egyes nézőpont váltásoknál.
A borító felirata is valahogy sántít, mert Lacyt helyezi a középpontba, és a kérdésfeltevés sem jól világít rá a témára.

“When you begin a journey of revenge, start by digging two graves: one for your enemy, and one for yourself.” 

!!! SPOILER !!! 

Két megjegyzés, ami sokat elárulhat a cselekményből.. 

- Azzal nem értettem egyet, hogy Josie 5 évet kapott. Valahogy nem tűnt fairnek, bár, ahogy mondom, büntetést mindenképp érdemelt ő is. 

- Matt Roystonra muszáj visszatérnem, annyira dühít. Hogy hogy hogy hogy lehet egy ilyen fiúval leállni? Hooogy? Hát ember, kapj az agyadhoz, bejelenti neki Josie, hogy pozitív a terhességi teszt, és ő tovább hadovál valami buliról. Megüti. Semmibe veszi. Mellekkel és vaginával rendelkező dísztárgy kell ezeknek, nem barátnő. Kit érdekel hogy olyanokat mond hogy nem tud nélkülem élni, bwahh, kiráz a hideg. Összegezve: pfujj. A Matt Roystonokat mindenki kerülje el messziről.

- Vártam egy pillanatot, valami nagyobb, nyomósabb trigger pontot, ami rávitte Petert az öldöklésre. Az email felbukkanása a gépen - szerintem halovány. Bár kétségtelen, hogy a megaláztatás magasfoka volt maga az email által generált ebédlői jelenet.

!!! SPOILER VÉGE !!! 

Judith Uyterlinde: Peteérés

Még a tavalyi Alexandrás akcióban kaparintottam meg filléres áron ezt a kötetet, és amolyan könnyű női olvasmányként raktároztam eddig. 

És az is, semmi több. 

A könyv a szerző saját memoárja, naplója azokról az évekről, amikor a teherbe esésért küzdöttek a férjével. Próbálkozások, vetélések, lombikbébik, hormoninjekciók sora, tulajdonképpen "a szokásos". A könyv nagy hibája, hogy mindez valóban a szokásos kálvária marad. 

A gyermektelenség, meddőség, a hiábavaló próbálkozások persze nagyon sajnálatos és rossz dolog, és együtt is éreztem a szerzővel is, és bárkivel, aki hasonló problémával küszködik, de ha már könyvet olvasok erről, akkor abban legyen valami eredeti, egyedi. Az hasson meg, akár ríkasson is meg, legyen szívhezszóló. Vágjon jól kupán. Ez a könyv egyiket sem teszi meg. Nagyon elsőszerzős, nagyon amatőr naplós, és nagyon sok benne az önsajnálat, ismétlés, ellentmondás. Először nyavalyog, hogy nem tud örülni mások örömhíreinek, újszülöttjeinek stb, a következő bekezdésben meg már ott áll, hogy természetesen örültek a nővére x-edik terhességének blabla.

Paul, a férj kifejezetten idegesítően buta hím. Én mondjuk nem mertem volna a saját férjemről egy ilyen képet lefesteni a könyvemben, pláne nem a megcsalásokról beszélni benne. Nem éreztem magamhoz közel ezeket a szereplőket. A pasi ahogy mondtam, üres, lufi. EQ-nuku, aki még azt se tudja hogy a frissen elvetélt feleségét esetleg ajánlatos lenne szeretgetni kicsit, meg megvigasztalni. A nő meg - aki ugyebár a szerző - nagyon határozatlan, önbecsülése nincs, de a személyiségéből se sokat éreztem. A gyerek utáni vágyat elég tárgyszerűen szemléli, nem tudom eldönteni valóban akar-e gyereket, olyan gépiesen megy végig mindenen. De lehet hogy mindez az érzelemmentes kifejeződés csak azért van, mert a szerző egyszerűen nem tud jól írni. 

Egy egydélutános könnyű olvasmánynak elmegy, de ahhoz lehet jobbat is találni ennél, ez túl klisés. 

Végkonklúzió nincs, csak a köszönetnyilvánításból lehet megtudni, hogy örökbe fogadtak. A borító tök jó, de ennek tükrében semmi értelme. 

Értékelés: 10/4

Georges Simenon: Az özvegy

Ez volt a második olyan Simenon kötetem, ami nem a Maigret-sorozatba tartozik, hanem a szerző pszichodrámának aposztrofált könyvei közé. Avagy izgalom és feszültség van, pipafüst, pálinka, Lognon és Maigret nincsenek! :)

Az Agave szépen sorra veszi az eddig meg nem jelent Simenonokat, és most került sorra Az özvegy című könyv, amiből 1971-ben film is készült Alain Delonnal és Simon Signorettel. 

A könyv fülszövege: "1934-ben járunk. Coudercné, a középkorú özvegyasszony félig süket apósával él a tanyáján, ahová tizennégy évesen került szolgálólányként, pár év múlva hozzáment a család fiához, majd idejekorán megözvegyülve átvette a ház irányítását. Elhunyt férje ellenséges nővérei hiába próbálják azt tőle visszakaparintani, az özvegy minden erővel küzd ellenük. Egy nap a tanyán felbukkan egy titokzatos, jóképű idegen, akiről kiderül, hogy gyilkosságért öt évet töltött börtönben, mielőtt kiengedték. Az özvegy Coudercné kisegítőként alkalmazza Jeant a tanyán, és rendhagyó kapcsolat alakul ki közöttük. A férfi kezdetben megnyugszik, lecsillapodik az idillinek tűnő környezetben, de egy váratlan esemény hatására igazi kötődéseket nélkülöző gyerekkorának, majd későbbi letartóztatásának emlékei lassan felelevenednek benne, s ez hamarosan drámai következményekkel jár…

Simenon mesterien megírt pszichodrámája egyszerre könyörtelen társadalombírálat és tragikus történet. A könyvből 1971-ben nagy sikerű film is készült Alain Delon és Simone Signoret főszereplésével."

/A kép forrása: google.com/

Ez egy olyasfajta könyv, amelynél már az elején érzi az ember a baljóslatú végkifejletet, és viszonylag hamar ki lehet találni, hogy a feszült hangulat hová fog vezetni. Mégis viszi magával az embert, ahogy egymásba szövődnek a mondatok és bár fullasztó, és borzalmasan nyomasztó hangulatot akaszt a nyakunkba, nem lehet nem csodálni, hogy hogy is alkotta meg Simenon ezt a vidéki házat, az özvegy Coudercnéval, a pipázó öreg tatával, a fekete Félicie-vel, a buta Francoise-zal, a kövér Amelie-vel és persze Jeannal, aki csupa rejtély, és mégis, olyan tisztán tudni véljük a gondolatait... 

"Ami téged illet, szegény Francoise, annyira buta vagy, hogy ahelyett, hogy beszélünk hozzád, egy marék szénát kellene eléd rakni…"

Aztán a tehenek, a keltető, a rakpart, és az uszályok. A monoton ismétlődés, feladatoké, teendőké, kéréseké és parancsoké, amibe csoda-e ha nem bolodul bele az ember? Sűrű levegő, élére állított rend, de valami állandó belső tépelődés, elkapott, gyanakvó pillantások, rejtett és kevésbé rejtett bujaság, kacérság és leskelődés. 

Izzadtságszag. Gyöngyöző homlokok. Megnyalt szájszélek. Zsúfolt autóbuszok bajuszos öregasszonyokkal. Tehénbőgés. Zajló víz a csatornában. A feketekávéban megolvadó cukor. Viaszosvászon terítő. Esővíztől nehéz széna... 

Mesteri a nyomasztó atmoszféra megteremtése. A pszicho rész tehát rendben, de kár, hogy kicsit több drámát is elbírt volna a rövidke történet. 

Amikor meseanyu azt írta róla, nagyon szikár próza, nem értettem. De amikor már én is olvasni kedztem, rögtön én is ezzel a jelzővel akartam illetni. Könnyű mondatok egymás után, mégis ólomsúllyal nehezednek egymásra, és az olvasóra. Szomjazza az ember a történést. A véget. Akkor is ha tudja, hogy az sem fogja eloltani a szomját, csak a kaparó érzéssel a torkában hagyja magára... 

A kiadás nagyon szép, imádom a színeit, ezt a sokféle zöldet, és az egész kompozíciót, bár meg kell hogy mondjam, a hölgyike az elején nem jó választás volt. Hangulatilag, képvilágában igen, de ez se nem Coudercné, se nem Félicie az én olvasatomban. 

Kíváncsi vagyok a filmváltozatra. 

Értékelés: 10/7,5

/A kép forrása: cinereves.com/

A könyvet köszönöm az Agave Kiadónak! 

Két kincs

Idén nem olyan sokat bűnöztem, de nemrég kénytelen voltam megint elcsábulni, és rendelni két csodaszép könyvet a Bookdepositoryról. Tegnap érkeztek meg, és élőben még gyönyörűbbek. Az egyik Sarah Addison Allentől a The Peach Keeper, amit azért rendeltem meg, mert nemrég a szerzőtől a Sugar Queen a kedvencemmé lett. (magyarul megjelenik A Cukor Királynő címen okt. 30-án!)

A másik pedig Ian McDonaldtól a Brasyl című sci-fi, ami külsőre egyszerűen tündökletes, ez a legjobb szó rá! Színorgia :) Három idősíkon játszódik és és és hát a fülszöveg alapján nagy durranás. :) Ian McDonaldnek az Ad Astránál jelent meg nemrég A dervisház című könyve, azért nem azt rendeltem, mert azt most mindenki ismeri, ezt meg nem annyira, muhaha :) 

Szépek, ugye? :) És ha jók a sejtéseim, nagyon jók is.

A vörös copfos fruska

Lucy Maud Montgomery: Anne of Green Gables

Régi tartozásom ez a könyv. Mint megrögzött Váratlan utazás nézőnek, Avonlea rajongónak, és mint Hetty néni elkötelezett hívének, már rég olvasnom kellett volna az eredeti sztorikat, amik ebben a környezetben játszódnak. Az Anne könyvek sosem voltak meg, de a filmeket hellyel-közzel láttam, bár nem sok mindenre emlékeztem, csak a copfos, Anne-t játszó színésznőre és annak fantáziadús és csiripelő monológjaira. :)

Régi ismerősként köszöntöttem tehát Avonlea-t, Rachel Lynde-et, Marilla és Matthew Cuthbertet, Muriel Staceyt és még jópár személyt, helyet, na meg a hangulatot, ami a Váratlan utazás c. sorozatot idézi.  (De fontos leszögezni, hogy ez nem ugyanaz!)

A könyv első harmada ilyenformán teljesen magával ragadott, és nagyon élveztem hallgatni Anne szűnni nem akaró fecsegését, kedves gondolatait, Marilláékhoz kerülésének történetét.
Később viszont, talán valahonnan a felétől kezdve nagyon lapossá vált. Az egyik nagy esemény, amit megláttam előre, SPOILER! Matthew halála SPOILER VÉGE! tulajdonképpen egyik mondatról a másikra történt meg, és nem hatódtam meg rajta - részben mert tudtam, részben mert olyan semmilyen volt, ahogy leírták.

A kép forrása: picturebook.com

A könyv és a hangoskönyv is megtalálható itt. (Librivox.org felvétel, önkéntesek készítik) Ha a hangoskönyvet választjátok, ne lepődjetek meg, a szereplőket különböző személyek olvassák fel, plusz van egy narrátor, aki egyben Anne hangja is. Viszont elég elvetemült ötlet volt, hogy míg kb. mindenkinek a szereplő korának megfelelő hangja volt, addig Diana egy amolyan 80 éves nénike muffled mikrofonhangján hallatszott :D...
Gilbert hangja pedig kifejezetten egy mentálisan sérült ember benyomását keltette... Nem is lehetett így komolyan venni - de ezen túl is elég nevetségesnek találtam az Anne-el való csiki-csukit.

A kép forrása: weheartit.com

A kedvenc gondolat, a könyv végéről: "The beauty of life is not knowing what might lie behind the next bend in the road."

Értékelés: Talán kicsit kurtán nyilatkoztam, aminek az az oka, hogy pont az a varázs és "elvarázsolódás" maradt el, amire vártam. Vagy talán az a baj, hogy épp nemrég olvastam A padlásszoba kis hercegnőjét, amiben szintén egy bájos, színes képzelőerővel megáldott kislány szerepel- és ami most úgy tetszik, történetében, tanulságában, karakterábrázolásban, és egyáltalán, szórakozásban, sokkal többet adott. Anne középszerűnek tűnt mellette.
Lehet, hogy találtam valamit, aminél a film-verzióra szavazok a könyv ellenében?
10/7

Kérdés, hogy szerintetek folytassam-e?