Fredrik Backman: Amit a fiamnak tudnia kell a világról

Nem tudom miért gondolhattam vajon, hogy ez női szemszögből van megírva!? Pedig ez egy ízig-vérig pasis, apa-nézőpontú, hmm, mi is...? Kisregény? Történetfüzér? Bölcseletek sora? Értekezés a szülői szerepről? Gyermeknevelési tanácsadás svéd stand-up módra? Egy apa tanácsai, gondolatai a fia számára?

Ez mind egyben.  

"Tudd, hogy lehetsz bármi, ami csak szeretnél, de ez közel sem olyan fontos, mint az, hogy lehetsz az is, aki vagy."

Rég olvastam már Backmant. Rég olvastam már humorosat is. Emiatt jólesett, tényleg néha kacagtató volt olvasni Backman személyes élményeit, apaként. Ugyanakkor keserű is volt sokszor a szám íze, mert hát sok benne a valóság. Ez a gyereknevelés valósága, ez a sok rémesen idegesítő dolog és kialvatlanság, és készenlét. Öltöztessük persze humorosba, meg néha szentimentálisba, meg meghatóba, megfontolandóba. Értem, hogy van, akinek ez lélekbalzsam, engem viszont inkább kissé fárasztott a téma. 

"Halál komolyan, nem tudom szavakba foglalni, hogy az ember – ha szülő lesz – mekkora hányadát tölti az életének azzal, hogy kakira vár."

Backman őszintén beszél hibás lépéseiről, rossz döntéseiről, elszólásairól, az élet apró-cseprő dolgairól. Szeretne sok-sok jótanácsot átadni a fiának, de néha kicsit félresiklanak a szavak, túlmagyaráz valamit, nem úgy fogalmaz, hogy az kompatibilis legyen a játszótéri anyukák világnézetével. :) 

"Fogalmad sincs, apa mennyire várja, hogy elég idős legyél ahhoz, hogy megértsd a monetáris rendszert, és adhassak neked ezer koronát, hogy fogd be, és hagyj aludni. Apa nem bírja tovább. Apa azt sem tudja, vajon az óvónőd fel fogja-e hívni a rendőrséget, mert ő megkérdezte, körülbelül hány éves kortól lehet kábítólövedéket alkalmazni a gyereknél. Az emberek Anna Wahlgren-féle babaaltatási módszerről beszélnek, apa pedig könyveket olvas arról, hogy az ausztrál vadászok hogyan kábítják el az édesvízi krokodilokat."

Érzelmekkel teli, de rendesen csapongó élet-kalauz ez, amit a fiának nyújtana Backman. 

A stílus gördülékeny, humoros, de úgy összességében nem lesz annyira maradandó. 

Néhány kedvenc sorom még idemásolom. A majonézest különösen magaménak érzem. :) De ez az előevés is szuper volt, hasznosítható tanács. :D Emlékszem, a második randi után valamikor mondtam a (mostmár)férjemnek, hogy legközelebb együnk is már valamit, mert én ennél éhesebb vagyok, mint hogy elülünk egy bögre tea meg kv felett 4 órát... :D 

"De ha akár egy kicsi is van énbelőlem a te apró testedben, akkor az életed elkövetkező kilencven éve nagyrészt arról fog szólni, hogy éhes vagy."

"Ki is fejlesztettem néhány igazán hatékony étket az előevés céljára. Például az előevős kolbászt. […]

L'Oréal kolbásznak hívom. Mert megérdemlem."

"Ebben az életben két dolog van, ami sosem késő: bocsánatot kérni és még több majonézt hozzáadni."

"Szeretlek, ezt már most leszögezem, de ha megpróbálsz a menetiránnyal szembe menni az IKEA-ban akkor csak magadra számíthatsz."

Marie Pavlenko: Akár egy kismadár

Marie Pavlenko könyve rendkívül nehéz témát próbál feldolgozni ifjúsági regény köntösbe bújtatva. Az Akár egy kismadár főszereplője a 20 éves Abigail, akit nemrég hagyott el a szerelme, Thomas. Abigail, aki az állatorvosi egyetemre készül... Abi, aki elveszíti az egyik karját egy szörnyű autóbalesetben...

Bár természetesen tudtam, hogy mi a könyv témája, mégis elementáris erővel csapott le rám az első pár fejezet, amikor tényleg megtörténik a baleset, premier plánban. Nem gondoltam volna, hogy majd ennyire erőteljesen indul a történet. Nagyon megterhelőnek éreztem először, szorongatott, és együtt szenvedtem Abivel. Utána oldódott persze minden, szépen lassan, apránként. Gyönyörűen bontotta ki a világot számára Pavlenko újra. Rendkívül érzékenyen mutatott be minden nehézséget, az öltözködéstől a konyhai és fürdőszobai teendőkön át az emberek hol szánakozó, hol ijedt, hol megrökönyödött tekintetéig. A lelki és testi fájdalmak sorát is érzékletesen mutatta be. Nem lehet nem együttérezni Abivel. Voltak olyan sorai, mondatai, amikben minden a színtiszta fájdalom és gyötrődés - bárki ráismerhet, akárhány végtaggal vagy anélkül is. Bekezdések, ahol tapintható a szorongás és a magány.

"Lemegy a konyhába, hogy elkészítse a reggelit. Bekapcsolja a rádiót, de nem figyel oda. Odakint félénk napsugár tör át a tejszínű, sűrű ködön.
Az egész környék alszik még.
Nagy, vörös gyapjúsálba burkolózva egy babakocsit toló nő megy el a ház előtt. Egy zöld melegítős férfi fut át szökdécselve az utcán.
Abi a tekintetével követi őket. Csapódik egy ajtó, megzördül egy kuka fedele.
Fél órán keresztül áll az ablakban, de csak egy kapucnis alakot lát, ahogy a metró felé siet."

A baleset nyilván teljesen kiforgatja a sarkaiból Abi világát, és a fogyatékosság miatt kezdetben teljesen sötéten lát mindent. Minden új helyzettől tart, és nem mer elmenni egyedül sehova. Anyukája, Elsa csalogatja ki sokszor a természetbe, a parkba sétálni. Bionikus karját nem szereti, fájdalmai kezdetben még akkorák, hogy a kart is nagyon nehéz lenne hordania. Az esztétikai protézisről pedig tudja, hogy látják, mi az... A karcsonkot nagyon szégyelli, és úgy véli, senkinek sem szabad meglátnia. Nem tudja már magát szeretetreméltónak, szépnek, bármire is jónak gondolni. 

"- Nem akarsz elmenni egy pszichológushoz?
- Nem akarok. Teszek a pszichológusokra. Csak a karomat akarom."

A balesetet követően elköltöztek, hogy minél kevesebbet kelljen magyarázkodni az ismerősöknek a környéken, és minél kevesebb sajnálkozó pillantást kapjon majd Abi. A rehabilitációról Abi tehát már az új otthonukba tér haza. Milli, a húga neheztel rá, mert minden róla szól, és miatta változott meg az ő élete is, a szülei élete pedig szinte megszűnt létezni, már nem járnak össze senkivel, Abiről szól szinte minden, főleg az anyuka, Elsa számára. 

Abi levágatja a haját teljesen rövidre, hogy minél kevesebb gondja legyen azzal is, hiszen félkézzel nem egyszerű. A könyv elején épp a fodrászat után fut össze Auréle-lel, akit még az általános iskolából ismert. 

Hamarosan csomagok érkeznek postán, könyvek egy bizonyos Blaise Cendrars tollából, aki maga is amputált. Abi eleinte a fájdalomcsillapítók ködén át nehezen tud koncentrálni a könyvekre, de tartalmuk mégis magával ragadja őt, és támaszt, vigaszt nyújt. 

Hamarosan kiderül az is, ki a Cendrars-ismeretlen, aki a könyveket küldte. 

A fejezetek előrehaladtával fokozatosan, lassan változnak a dolgok Abi körül; a családtagok, és Auréle remekül segítik a törött szárnyú kismadarat. Laza és kedves francia família képe rajzolódik ki. Van egy hóbortos nagynéni is, Coline, akivel Abinek nagyon szoros a kapcsolata. Coline révén kibővül a család egy kiscicával is, aki szép japán nevet kap: Yoru (este). :) A macska-ajándékozást kifejezetten jó pontnak tartottam, elképesztően sokat tud adni bármilyen bánatos, és egyedül átvészelt nehéz helyzetre, ha van ott az emberrel egy kisállat. ♥

Aztán jöttek a madarak, a parkba tett kirándulások, a hegyi túra... És még több madár. :) Egy tétova próbálkozás, egy bátor lépés, egy morbid vicc... aztán még több fanyar humor, mint jó megküzdési stratégia. :) A természet, és a természettel való kapcsolódás is remek gyógyírnak bizonyult Abi számára, de kellett hozzá némi szerencse is, és sok elfogadó ember, akikkel sikerült körülvennie magát. Végtelenül örültem a "gyógyulásának". 

"Mert úgy éltek, ahogy akartak.
És nemcsak úgy, ahogy tudtak."

Amiből túl sok volt és nem tetszett: kiscicám, kiskecske becenevek (why??), és hogy mindenki megpuszil mindenkit és puszit nyom állandóan. :') A fiatal felnőtt főszereplők pedig néha kicsit koravénnek tűntek, de biztos vannak ilyen nyugdíjas hobbista 20 éves madárlesők is, akik mellesleg szeretnek jógázni. :D 

Kivenném belőle azt a fogkefe-kölcsönadást is... ne már! Miért nem lehetett azt írni, hogy adott neki egy fogkefét?... 

Néhány furcsa mondat és kifejezés is előfordult, de mivel francia az alap, nem mindenre tudtam rátapintani... Mindenesetre az senkinek nem tűnt magyartalannak, hogy "ez lesz a halvány, drága első alkalom?" Vagy hogy egy amputált csonkon már nincsenek varratok, gondolom magát a hegesedést akarta írni, de varrat már mióta nincs benne. 

Ezen kívül a romantikus szál nekem picit egyenetlen volt, de az egész történet maga szép ívű, megrázó, de egyben felemelő és életigenlő is: a kibillent egyensúlyból is újra magunkra lehet találni, és meg lehet lelni, hogy miért érdemes élni. Megható, őszinte, elgondolkodtató regény, ami szerencsére cseppet sem didaktikus. 

Érdemes elolvasni a köszönetnyilvánítást a végén; kiderül a könyv szomorú apropója is, amiből az egész megszületett. 

Újévi Book Tag 2026

Forrás.

Eszembe jutott ez az évkezdő book tag, és gondoltam megint kitöltöm és megígérem, hogy majd évközben pipálgatok benne, aztán ezt jó elfelejtem megtenni. :) Na jó, azért december végén pótoltam az előzőben is az x-eket és pipákat, vagyis hogy mi sikerült, és mi nem, a tervekből. Természetesen ezek csak gondolatok, irányok, nem erőlködöm a teljesítésükön, van elég más dolog, ami keretek közé szorít, az olvasás maradjon csak hobbi. De hobbi-létéhez hozzátartoznak a listák és a pipák is. ;) 

Szóval -bár az összegző posztban is írtam valamennyit erről - lássuk, a kérdéssor alapján miket tervezek: 

Összegzés 2025 - az újraírt poszt

Forrás.

Itt az ideje a 2025-ös év összegzésének. Bár néhány éve már rendszerint akkor írom meg az évösszegzést, amikor mindenki más el is felejtette, ezúttal szomorú indokom is van rá, hogy miért is érkezik ilyen későn a poszt. Az egész megírt bejegyzés, gyakorlatilag az utolsó mondatnál, egyszerűen kitörlődött, elveszett... Próbálkozásaink sajnos nem vezettek semmire, így egyszerűen nincs meg semmi a szövegből, újra kellett írnom. Egy kicsit ki is veszett belőlem a lelkesedés, a mondataimon én érzem, hogy nem ugyanazok sajnos, de nem szeretném lezáratlanul sem hagyni az évet, ha már minden alkalommal írok róla egy hosszú posztot. 

Azért az eredeti állapothoz hasonlóra próbálom megírni, amennyire tudom. És akárhogy is, a január még mindig az év eleje, egész januárban. :')

Lássuk hát milyen is volt 2025 könyves szempontból, és hogy mik a terveim 2026-ra!

Mikki Brammer: Minden, amit megbántam

Nem csak a november, de az év egyik legjobbja is lett Mikki Brammer könyve, a Minden, amit megbántam. Ez őszintén szólva annyira nem lepett meg, mert valahogy eleve jó megérzéseim voltak a könyvvel kapcsolatban. Valamikor az olvasás közben ráadásul rámtalált az a kis belső meggyőződés is: ez bizony kedvenc is lesz. 

A történetben Clovert ismerjük meg, aki haláldúlaként dolgozik. Ez a foglalkozás nem volt teljesen ismeretlen számomra, Jodi Picoult egyik kötetében is találkoztam már vele. A haláldúla segít elrendezni a haldoklók ügyeit, teljesíti kéréseiket, és támaszt, társaságot nyújt akár a legvégső percekig, elkísérve őket az utolsó útjukra. Akár csak csendben ülve is, de ott van. Segít elfogadni a véget. Furcsának hangozhat, mégis azt hiszem nagyon hasznos lehet, és bár megterhelő foglalkozás, a könyvben Clovernek azért sok pozitívumot is jelent, amit a haldoklóktól "kap". 

Hiro Arikawa: A búcsúzó macska

Hiro Arikawa az év egyik nagy meglepetése lett, Az utazó macska krónikája című regényével. Úgy döntöttem nem várok soká a másik könyvével, amit egyfajta folytatásként tartanak számon, de szigorúan véve mégsem az. A búcsúzó macska ugyanis egy novellás kötet, és bár van két olyan novella az elején, amikben visszatér Hacsi, Nana és Szatoru, a többi történet teljesen másokról szól.

Az első novella Hacsit mutatja be jobban, kvázi egy előzménytörténet. Egyetlen hibája, hogy sajnos valamiért lefordították benne a Hacsit Nyolcra. Érthetetlen, hiszen az első részben is Hacsi volt, illetve annak fényében még érthetetlenebb, hogy Nana viszont maradt Nana. A másik kapcsolódó novellában pedig Szatoru és Nana szerepelnek, egy régi professzorát látogatják meg Szatorunak, tulajdonképpen ez az utazó macska krónikáiba beilleszthető rész, keresik azt, akinél Nana ottmaradhat. 

A többi novellában új szereplők vannak, és persze mindegyik sztoriban van macska, egy vagy több. Bepillantást nyerhettem egy csomó macskás, japán család életébe, és mindenki egészen közel került hozzám, bevonódtam a sorsukba. Imádtam ezeket az életképeket, és az írásmódot is. Szerethető, emberi történeteteket írt Arikawa most is, és mindegyikben jelen van valami kis édesbús, melankolikus hangulat is. Lírája finom, szelíden visszafogott. Nem történnek világmegváltó dolgok egyikben sem, mégis mindben érezni lehet azt a kis varázslatot, amit a cicák képesek az emberek otthonába vinni. Sőt, az egyik novellába még egy kis mágikus realizmus is belefért. A hétköznapiság mellett fontos témákról ad gondolkodnivalót: barátság, kapcsolatok, megbocsátás, szeretet, hűség, gyász. A japán kultúráról is megtudhatunk egy s mást ismét. 

Na meg a macskák! Mennyi remek macskajellemet alkotott Arikawa! Egyedi, szeretetreméltó, macskás macskák mind. Remekül megragadja a macskaviselkedés jellemzőit a szerző, látszik, hogy ismeri őket, és valódi egyéniségeket alkot belőlük. 

A kedvenc részeim voltak a Schrödinger macskája, amiben egy "balfék" férj egy kiscica révén tanulja meg a felelősségvállalást, és hogy hogy lehet jó apa, és jobb férj, és A búcsúzó macska, a címadó novella, amiben nagyon közel kerültek hozzám a családtagok (két- és négylábúak egyaránt). ♥

Szívmelengető, kedves olvasmány, méltó "folytatás" Az utazó macskához. Ami pedig kiemelendő még, hogy a novellák egytől-egyig színvonalasak voltak. Azt hiszem ez a legjobb novelláskötet eddig, amit valaha olvastam. Máskor ugyanis novellagyűjteményeknél borítékolhatóan az a konklúzió, hogy voltak nagyon jók, voltak nagyon rosszak, és emiatt közepes élménnyé lehet csak minősíteni az olvasást. Arikawánál abszolút nem így volt. 

Megérte elolvasni. ♥

Más kiadások.

Felfigyeltem rá, hogy van a szerzőnek még egy könyve, ami angolra le lett fordítva: The Passengers on the Hankyu Line. Szeretném ezt is elolvasni. :) 

Fordítási kukacoskodás: 

 A fordítót azért megbúbolnám egy cseppet, nem csak Hacsi miatt, hanem a lábjegyzetek miatt is... "Kár sírni a kiömlött tej felett" mint magyar megfelelő?... A Role Playing helyett meg sikerült Roll Playinget írni. És "zsírszedő papír"?!