ÚJRA Témázunk! Kivel mi történt?

Forrás.

Hello, Szia, Mizu? - avagy mi történt velünk, mióta nem témáztunk...

Igen! Nem csal a szemetek, valóban itt vagyunk újra, és ki tudja még milyen mértékű lelkesedéssel, de belecsapunk újra a Témázásba, ezúttal megint Zenka vezetésével! Ha mondanom kellett volna valami dátumot, biztos a covid előttre nyúlok vissza, hogy mikor is témáztunk utoljára, de nem is volt olyan régen... még 2022-ben is írtunk körbeposztokat, aztán Dóri is leadta a stafétát, és mivel kicsi volt a részvételi arány és a motiváltság (motiválhatóság) is, szünetre mentünk. Szinte hihetetlen, de a legeslegelső témázós poszt 2014. júliusi volt. Rettentő hosszan kitartottunk a havi rendszeresség mellett.

Na de most nem a nosztalgiázás a téma, vagy talán csak részben az. Mi történt amióta nem témáztunk?

Én egész röviden fogok erre válaszolni, mert ha hosszan tenném, lehet nem lennék annyira, hogy is mondjam csak..., vállalható?  

Nekem kurvára nincs időm semmire, még mindig, és nagyon szenvedek ettől. De foggal-körömmel küzdök, hogy az olvasás és a blogolás szerves része maradjon az életemnek.

Remélem a kísérleti témázás kör jól sikerül, a többiek pozitívabb vibe-okat hoznak majd, és hogy újabb posztsorozatok következhetnek! Mindenképp azon leszek, hogy én is fenn maradjak valahogy a víz felszínén, és tudjak írni - mint ahogy a sima posztokra, és persze az olvasásra szánt időt is tűzzel-vassal próbálom kikaparni magamnak. 

A többiek "mi történt velünk"-je: 

Dóri, Anett, Zenka, Ilweran, Nima, Andi, Sister

Elle Cosimano: Finlay Donovan Digs Her Own Grave

Már meg is érkezett az új Finlay Donovan kötet, és mivel  nyáron olvastam (hallgattam) az előzőt, úgy döntöttem, hogy nem újrázok a folytatás előtt. Egyébként is találtam egy jó kis >recap< oldalt az eddigi összes Finlay-hez, amit nektek is ajánlok, ha felfrissítenétek az emlékezeteteket folytatás előtt. Természetesen spoileresek az összefoglalók, szóval csak óvatosan az előreolvasgatással! :)

Az emlékeim persze megint egy kicsit megkoptak az előző kötetről, pedig a végén igencsak merész dolgok történtek. A recap elolvasása és ahogy Elle Cosimano visszavezet a szereplői közé, azonban elegendőnek bizonyult újraolvasás nélkül is, hogy hamar bele tudjak helyezkedni Fin és Vero következő kalandjába. Ezúttal Mrs. Haggerty is központi szerepet kap, sőt be is költözik Finlay-hez egy időre, és persze ott vannak a gyerekek, Delia és Zach, apró-cseprő ügyei, meg Stephen és Nick.. Még Julian is felbukkan újra! 

Sajnos ezt csak SPOILER felirattal tudom idebiggyeszteni, de IMÁDTAM Mrs. Haggerty-t, hát belevaló egy nőci ez a vén tyúk, meg kell hagyni, és végre valaki foglalkozott is érdemben Finlay gyerekeivel, mert Finlay meg Vero gyakorlatilag csak ide-oda furikázza és pattintja őket, meg kb kibontanak nekik valami zacskós kaját és lerakják őket a tv elé... Na Mrs Haggerty megoldja az otthoni oktatástól kezdve a szobatisztaságig Finlay minden problémáját, és rendbe kapja kissé a gyerekeket. Amúgy örülnék, ha már tényleg elhagyná a narratíva a diaper bageket és a hasonlókat, szóval Zach szobatisztulása valódi hipp-hipp hurrá. :D  Mrs. Haggerty rulez! És akkor még az egyéb, könyvklub mögé bújtatott titkairól nem is beszéltünk! ;) SPOILER VÉGE! 

Élveztem ezt az epizódot is, hozza a megszokott humort és helyzetkomikumot, de lassabban építkezik, kicsit átvezetésnek érződik, valahogy kevesebb benne a dráma, és könnyebben megoldódik minden. Nem kellett úgy igazán izgulni a szereplőkért úgy érzem, még a hűtőládás etapban sem aggódtam igazán. Egy kicsit az az érzésem támadt olvasás közben, hogy ez egy töltelékkötet, és az ilyesmi inkább a második részekre szokott jellemző lenni. Ennek ellenére azért abszolút megérte elolvasni, nagyon kellemesen érzem magam Finlay-ékkel mindig, és érdekel a szereplők sorsa. Azt viszont lehet érezni, hogy a főgonoszos szálat mivel lezárták, nehezebb innen tovább indulni. Persze most is több minden maradt elvarratlanul, és cliffhanger a vége, ahogy azt már megszokhattuk. :) 

Kevesebb dolog történik, a regény feléig úgy éreztem szinte alig valami, de azért közben Cosimano szépen alakította a karakterek közti dinamikát is, ami szintén fontos rész. Legjobban az tetszett, ahogy Finlay és Nick kapcsolata fejlődik. 

Szórakoztató, kellemes Finlay Donovan, még ha kicsit takaréklángon égő epizód is. 

Várom a következő részt! 

Burning Bright

Nem szeretem a cirkuszt, cirkuszi történeteket, és a lovakat sem, Tracy Chevalier-t viszont igen, úgyhogy mindenképp el szerettem volna olvasni a Burning Bright-ot, ami már ezer éve ült a polcomon. Szerencsére bármilyen "hátrányból" indult is, nagyon jó élmény lett. 

Annak idején tejesen elvarázsolt Chevalier Leány gyöngy fülbevalóval című regénye; magával ragadott Hollandia, a 17. század, és Vermeer festészete is. Csodálatos regény, hatására több hasonló olvasmányt is választottam még magamnak akkortájt (A jácintkék ruhás lány, Tulipánláz), és persze Chevalier életművét is szerettem volna folytatni. 

A Burning Brightot kerek 15 éve vettem meg, szóval nem kapkodtam el a dolgot. Mégse bánom, hogy pont most került a kezembe, mert nagyon szükségem volt erre a lassú folyású, szép történetre. Klasszikusan "jó" olvasmány lett belőle, ami nem kiemelkedő ugyan, de tényleg nagyon kellemes volt olvasni. 

Sólyom Anna: Macskabár

Az idei eddigi sikerszéria után nem sokat váratott magára végül az első nagy csalódás. Sólyom Anna Macskabár című könyvére már a megjelenéskor felfigyeltem, de kicsit valahogy ferde szemmel is néztem rá, kételkedtem benne, biztos jó-e. Úgy alakult, hogy nem sokkal később két kedves barátnőmtől is megkaptam ajándékba a kötetet, de arra nem számítottam, hogy ennyire nem jön majd be. Sok dicsérő értékelést olvasni róla, hogy mennyire szívmelengető, és egy kis "lélekbonbon" könyv, háááááát kedveseim, ha engem kérdeztek: hagyjuk már abba az ennyire egyértelműen színvonaltalan dolgok felmagasztalását... 

FIGYELEM! Mérsékelten FELPAPRIKÁZOTT POSZT! Én szóltam! 

Sólyom Anna Barcelonában él, ez az első regénye, és spanyol nyelven íródott, Neko Café az eredeti cím. Furcsa, hogy nem saját maga ültette át magyarra, hanem fordító, de igazán nem ezen múlt... 

A kötet főszereplője Nagore egy szakítás után visszaköltözik Barcelonába. Anyagi körülményei nem valami rózsásak, és állása sincs éppen. Egy régi barátnője beprotezsálja egy most nyíló macskás kávézóba felszolgálónak, a bökkenő csak az, hogy Nagore nem szereti a macskákat, sőt, ailurofóbiája van... Yumi, a kávézó vezetője és Nagore gondoskodnak a hét macskáról a kávézóban, fogadják a vendégeket, betartatják a szabályokat, és közben megpróbálnak gazdát keresni a cicáknak. 

Egyszerű storyline, és jó is lehetne, mondjuk ha valaki olyan írta volna meg mint Kavagucsi Tosikadzu, de sajnos nem így történt. Rendkívül bárgyú. Ritkán, nagyon ritkán érzem azt, hogy ugyan, ilyet bárki tud írni, mert tudom, hogy nehéz írni, bármilyen történetet is, mégis ez ténylegesen azon a szinten ragad le, amit még az esti mesének kitalált történeteimmel is megütök. Együgyű párbeszédeitől a falat kapartam, egyszerű megoldásai hiteltelenek, tele van következetlenségekkel, és fárasztó, sőt egyenesen kínos az egész, ahelyett, hogy valami melegséget adna. Kidolgozatlan, mesterkélt, vázlatos, coelhoi bölcselkedésekkel meghintett nyál ez, semmi más. Macskaszőrrel. 

Én kifejezetten macskás típus vagyok, és szeretek mindenféle macskákkal kapcsolatos dolgot, de ebben a könyvben még a macskákat sem tudtam kedvelni, egyszerű rideg szobrok, kellékek voltak, személyiség nélküliek, hiába próbált rájuk aggatni a szerző néhány tulajdonságot, semmit se tudtam érezni irántuk. 

Ami tetszett:

- aranyosak a macskarajzok a fejezetek elején, de sajnos ahogy feljebb írtam, semmi érzet nem társul ezekhez a macskákhoz. 

- az ikigai fogalma, de ezért a japánokat illeti az elismerés, senki mást.

"– Mi az az ikigai? – kérdezte Nagore kíváncsian.
– Japán szó. Azt jelenti: „ami életben tart”. Amiért szívesen felkelsz reggelente és amiért továbbmész. Olykor „életszenvedélynek” vagy „életcélnak” fordítják."

De legalább gyorsan el lehet olvasni, hiszen van benne vagy 50, vagy még több üres oldal, és a végén is csak néhány egymondatos, vagy inkább egybites macskabölcselet. Persze csettintésre meg is oldódik minden. LÉGY ÖNMAGAD!!! :D

Olvassatok mást!

A kis paprika is paprika, most ennyi jutott, többet amúgy sem érdemel. 

Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Rég olvastam már Ferrantétól, és úgy gondoltam 2025-ben mindenképp szeretném folytatni az életművét. A Tékozló szeretet került sorra először, és bár nem az én könyvem lett, nem bánom, hogy megismerkedtem vele.

Kétségtelenül nagyon erőteljes írás. Naturális, furcsa, szuggesztív. Nyomasztó hangulata teljesen hatalmába kerített, és hiába nem tudtam együtt rezonálni a szereplőkkel és a történésekkel, mégis fogva tartott. Csak a jó írások képesek erre.

A Tékozló szeretetben Delia visszatér Nápolyba, édesanyja, Amalia temetésére. Lépten-nyomon titkokba botlik, és a múlt árnyai kísérik útját, miközben próbálja összerakni anyja utolsó napjait. Egy különös énkereső lázálom ez a pár nap, amikor is ráébred, mennyire hasonlóak voltak ők ketten az anyjával. A jelen képeibe belevegyülnek a régmúlt árnyai is, keveredik az elbeszélésben a képzelet és a valóság - persze azért elválasztható módon, de mégis teljesen egymásba folynak a különféle képek. 

Kíméletlen őszinteséggel ír Ferrante erről a bonyolult és intenzív anya-lánya kapcsolatról, mélyen boncolgatja a köteléket köztük, és közben minden mégis főként Deliáról szól.

Jó volt visszatérni Nápolyba, Elena és Lila jutottak eszembe, felidéződött a nyelvjárás és az irodalmi nyelv különbözősége, a telep, és néhány konkrét jelenet is visszaköszönt, pl a lépcsőházban való kergetőzés, a dohos pince, ahova a babák beestek... Éreztem, ugyanabba a Nápolyba csöppenhetek vissza. 

Elképesztő, ahogy Ferrante hangulatot tud teremteni, még ha az éppen vészterhes, fojtogató is; de pont ez a csodás benne, hogy néhány mondat elolvasásának hatására egyszer csak te is kellemetlenül érzed magad benne. Szókimondó, erőteljes, érzékletes, de csapongó is ez az írás, és nem könnyű olvasni, hiába rövidke.

Ferranre olyan érzékletesen írt az anya és lány közt lévő "tartózkodó és őszintétlen" kapcsolatról, és elképesztően jól érzékeltette azt a kettősséget, hogy Delia mennyire aggódott anyjáért, és közben mennyire utált aggódni is érte, és amint már nem kellett aggódni érte, a háta közepére sem kívánta pl. azt, ahogy "rendet rakott" nála. Diszfunkcionális család volt az egész, na nem mintha Casertáéké nem lett volna az, csak másként. Delia a húgaitól is teljesen eltávolodott, és ezt is remekül írja le, pedig csak 2-3 mondat szól erről az egész könyvben, mégis rögtön teljesen érthető, hogy hogy is történt, és hogy növekedett köztük egyre a kölcsönös idegenség érzése.

Ahogy írtam feljebb, nem az én Ferrantém, mégis Ferrantésan szép. Kétségtelenül eddig ez a legkevésbé tetsző kötetem tőle, nem igazán tudok belőle semmit magammal vinni.  

Apróság talán, de nagy kár, hogy a kék borítóra piros kosztümös alak került, holott a kötet nagyon fontos része Amalia kék kosztümje, ami egész életében hű volt hozzá. 

Benjamin Stevenson: Everyone on This Train is a Suspect

Tavalyelőtt novemberben mindenki Benjamin Stevensont olvasott, és hogy, hogy nem, én is elolvastam az Everyone in My Family Has Killed Someone-t. Pedig nem voltam benne biztos, hogy nekem való. Bár néha kicsit zavarosnak éreztem, végül nagyon megkedveltem a narrátort, és az olvasóhoz kiszólogatós stílusát is. Nem volt kérdés, hogy folytatni fogom a sorozatot. A második Ernest Cunningham sztori, az Everyone on This Train is a Suspect sem okozott csalódást, sőt, felülmúlta az első részt! Nekem jobban tetszett mind a helyszín, mind a körítés, mind a szereplőgárda. Na és nem utolsósorban a bűntény is.

Gyilkosság(ok) egy vonaton, ki hallott már ilyet? Hát ugye, nyilván: MINDENKI! De ez nem AZ a sztori. ;) 

Ernestet 5 másik szerzővel együtt meghívják egy krimiíró fesztiválra (grammar nazik majd utánanéznek, mégis hogy kellene tagolni és írni ezt a szót), amit a híres, Ausztráliát átszelő vonaton, a Ghanon és annak útvonalán rendeznek meg. Ernest épp nagyon küzd, hogy első könyvének sikere után új ötlettel rukkoljon elő (vagyis inkább egész konkrétan: egy kész könyvvel), azonban nem könnyű a helyzete, hiszen előzőleg csak azt írta le, ami körülötte történt... Számíthat vajon valami ötleadó történésre a vonatúton?  ;) 

Amikor az utasok szembesülnek azzal, hogy gyilkosság történt, hirtelen mindenki nyomozóvá avanzsál. Hiszen végülis itt egytől-egyig az összes szerző szakértője annak, hogyan kell bűntényt kitalálni... valamint megúszni is! 

A forró Ausztrália a saját Orient Expresszével, és a könyvipari kulisszák mögé történő bepillantás remek koncepció, és emellé még remek karaktereket is kapunk a különböző írók személyében. A könyvszerető emberek egyébként is nagyon szeretik a könyves témákat, és itt aztán végképp tobzódni lehet ebben. Szerzők egymás közti beszélgetései, irigykedései, acsargásai, a kiadói háttér, és az ügynökök titkai, a határidők szorítása, egy-egy Goodreads-értékelés fájó mivolta mind-mind olyan dolgok, amik adnak egy jellegzetes színt a könyvnek, és az olvasó nagyon bennfentesnek érezheti magát a könyves körökben. Izgalmas és fordulatos sztori gyilkossággal, gyanúsítgatásokkal, múltbéli titkokkal, szerelmi szállal, és mindez Ernest által előrevetítve, lebontva előre, hogy melyik etap mikor következik majd be, priceless. Ezúttal tudtam mire számítsak a narrátorunkról - mármint technikában, a klisékkel, a krimiírás szabályaival kapcsolatban, de a többi minden meglepetés volt. Pajtizós stílusa szerintem jó irányba finomodott, és a különféle formabontó eszközök, amikkel tereli, de mégis félrevezeti a gyanútlan olvasót, változatlanul működnek. Ezúttal azt is megkapjuk, számszerűsítve, hogy hányszor hangzik el a gyilkos neve a kötetben. :D Sőt, Ernest mindig update-elte is a számokat. :D Hogy meg tudtam-e fejteni? Ugyan dehogy! :D

Kedvenc részeim: 

- a lánykérés!!! Hát meghalok tőle, mennyire Ernestesen szúrta el!

„In terms of dud proposals, accusing your girlfriend of murder partway through has got to be an all-time clanger.”

- ez az idézet: "Whyatt did a borderline-offensive sign of the cross that was so wobbly Jesus would need a chiropractor."

- Andy, és a kapcsolódás a másik bűnténnyel, szuper volt!

“Silence is a tap left running: it fills and fills until it overflows and becomes insurmountable.”

Humoros, mozgalmas, és egyedi, abszolút bevonódtam a történetbe, nem éreztem nagyon zavarosnak sem (az előzőben nekem nagyon egyformák voltak a szereplők, és sokszor elvesztettem a fonalat), de kellően bonyolult volt ahhoz, hogy jó kriminek ítéltessen. :) És nem csak szórakoztató krimi, de egyben egy intelligens játék is a műfajjal (állítólag úgy hívják ezt, hogy meta-krimi?), valamint főhajtás a krimi klasszikusai, Agatha Christie és Sir Arthur Conan Doyle előtt is. 

Továbbra is vevő vagyok/leszek Benjamin Stevenson sajátos, szarkasztikus stílusára, és idén az ünnepi időszakban elolvasom a karácsonyi könyvét is! :) 

De a legjobb: olyan aranyhal vagyok, már nem is emlékszem minden csavarra, biztos, hogy újraolvasva is ugyanúgy fogom élvezni. ;)

“It’s not the writing that tells the story, it’s the reading. Words on a page aren’t a legacy until they’re read.”

Linn Skåber és Lisa Aisato varázslatos világa - képes poszt

Saját képek.

Tavaly tavasszal olvastam el Linn Skåbertől a Ma négykézláb akarok járni című kötetet, ami a "monológos" könyvek középső része, és a felnőttkori élethelyzeteket járja körül. Bár a történetek jó része kissé komor hangulatú volt, és a családalapítás körüli időszak, a fiatal-felnőtt életkor mellőzöttnek tűnt benne, jó élmény lett, és nagyon megtetszett a hangulatiság, és a képi világ is. Lisa Aisato, az illusztrátor egy varázsló. Csodálatos, kifejező rajzokat készít Skåber történeteihez, amik sokszor álomszerűek, és rendkívül színes fantáziáról tanúskodnak. 

Nem volt kérdés, hogy a kamaszmonológok és az időskori monológok is sorra fognak kerülni. 

Arra azonban nem számítottam, hogy az időskori kötetet fogom leginkább hozzám közelállónak érezni. ♥ Ilyen öreg lélek lennék? Vagy tényleg az sikerült a legjobban, és nem hiába írja Skåber az előszóban, hogy az időskori monológokat akarta tulajdonképpen először megírni?

Mindenesetre mindkét kötet tetszett, a különféle életkorok problémáit, fókuszpontjait, nehézségeit remekül ragadták meg, az illusztrációk pedig természetesen ismét abszolút levettek a lábamról. 

Januári zárás 2025

Forrás.

Csodálatosan indult az év, és a hosszú januárnak megvolt az az előnye, hogy rengeteget lehetett olvasni. A hónap első 19 napjában sokat sikerült haladnom a könyveimmel, a  várólista csökkentéssel, egy csomó poszt is került a blogra, még egy tingli-tangli book tagre is volt időm. A hónap második 19 napjában már nem annyira alakultak kényelmesen a dolgok. :'D Jó ötlet volt, hogy az olvasás mindenképp prioritást fog élvezni, de csalóka volt az örömöm, amikor eleinte ehhez tényleg minden nap sikerült is magam tartani. Mert természetesen mindig van valami, ami az embert kizökkenti a komfortból. De aggodalomra semmi ok, egyrészt, ahogy írtam, szuper hónapot zárhatok, másrészt pedig itt a február, meg a  március, meg a többi, amiben szintén újra előre lehet majd sorolni az olvasást - már amikor tényleg lehet. :P

Minden kémiát mindenkinek!

Bonnie Garmus: Lessons in Chemistry

Remekül indult az év, Bonnie Garmus könyve ugyanis instant kedvenc lett, egyszerűen imádtam, és már értem, miért is olyan népszerű. :) Igazi felüdülés ilyen jó regénybe botlani, ami nem csak okos, és sokrétű, de szórakoztató és humoros is. 

Mindenképp meg szeretném nézni a belőle készült sorozatot is valamikor! 

De mi is ez a "minden kémia"? Az 1960-as évek Amerikája, ahol egy nő nem érvényesülhet igazán a tudományban, mert legfeljebb laborasszisztensként tekintenek rá, Elizabeth Zott mégis próbálkozik, még ha néha mérőpoharakat kell is lopkodnia. Egy tudósok közti szerelem története, egy tv-show története, egy korszak története... Nehéz summázni bárhogy is, mert összetett, és kacskaringós, mint a valódi jó történetek általában. 

Érdeklődéssel figyeltem már az elején, vajon mégis hova fog kifutni, mit fog elmesélni, és végülis nagyon más volt, mint amit a borító mögé gondoltam, de sokkal lendületesebb és kerekebb is. Egyben szívszorító is, meg is könnyeztem néhány eseményt, és egészen a végéig féltettem az egy kedves szereplőt, nehogy valami szörnyűség érje. A karakterek mind közel kerültek hozzám, de Elizabeth és a kutya, Six-Thirty főleg. 

Sokszor nem szeretem az "okosnak" megírt gyerekeket a regényekben, mert inkább koravénnek, tudálékosnak hatnak, de Mad nem ilyen volt szerencsére. A mellékalakok is emlékezetesek, Miss Frasktól, Donattin át, Wakely-ig. 

„I don't have hopes,” Mad explained, studying the address. „I have faith.”
He looked at her in surprise. „Well, that's a funny word to hear coming from you.”
„How come?”
„Because,” he said, „well, you know. Religion is based on faith.”
„But you realize,” she said carefully, as if not to embarrass him further, „ that faith isn't based on religion. Right?”

Szóval kémia, labor, kutya, evezés, szerelem... aztán ebből mégis egy televíziós konyhashow lesz?! Aggodalomra semmi ok, Elizabeth abszolút rebellisként reformálja meg a főzést is, hiszen tudományos alapokra helyezve mutat be mindent, és ezzel sok-sok háziasszony szemét nyitja fel, nem csak a tápláló vacsorával kapcsolatban. Szókimondó és a sztereotípiákat félresöprő attitűdje miatt először megpróbálják beszabályozni, majd el is akarják tüntetni a képernyőről, azonban egy ilyen egyéniségnél ez nem is olyan egyszerű, mint azt a show hátteréből a nagyeszű férfi vezetők gondolják. 

Calvin és Elizabeth háttértörténete és családi tragédiáik egyenként is megérnének egy (könyvnyi) misét, csak kapkodtam a fejem, amikor megosztották egymással életük történetét... Egyik megrendítőbb, mint a másik.

Brutális őszinteséggel mutatja be Garmus a nők helyzetét, több szemszögből, több élethelyzetben is: az elnyomottságot, igazságtalanságokat, az anyaság küzdelmességét, az újszülöttes időszak nehézségeit, a családon belüli erőszakot, a munkahelyi visszaéléseket és hátrányos megkülönböztetéseket... 

A könyv egyetlen gyenge pontja számomra - ha bármit is mondanom kéne - az evezés, de csak mert borzasztóan utálom a versenysportokat, és ezekről a könyvekben sem szeretek olvasni. Az igazán jó regények azonban még az ilyesmit is elviselhetővé teszik. :D Szerencsére az audiobookban pont akkor tartottam az evezős résznél, amikor szekrényt pakoltam és rendeztem át, így aztán csak úgy suhant az idő, és nem megszakításokkal hallgattam ezt a kissé unalmasabb részt. Értem persze a sztoriban betöltött szerepét az evezésnek, de ettől még nagyon nem érdekelt ez a téma.  

Az audiobook végén van egy interjú Bonnie Garmus-szal, amiből többek közt kiderül, hogy ő is evez, és hogy Hatharminchoz  a saját kutyája, Friday volt az ihletadó, aki rengeteg mindent megértett, sőt, Svájcba költözésükkor még a német nyelvet is magára szedte, nagyon tanulékony volt. ♥  :) 

Kedvenc mondatom a könyvben Hatharminctól származik: 

"Legally Mad. What could possibly go wrong?" :D 

Sajnos hallottam azóta, hogy a magyarítás nem sikerült teljesen, hiszen Madeline neve egy lefordíthatatlan szituáció révén lesz "Mad", és a magyar könyvben ez picit másként van megírva. Kár, mert ez a legally Mad sor iszonyú jó kis fejezetzáró mondat volt. 

De mind a vicces, mind a szívet tépő jelenetek remekül voltak megírva, kitalálva és tálalva. 

Kedves momentumok még, a teljesség igénye nélkül: 

- a tv és a cirkadián ritmus tudománya

- Kin ♥, amikor Walter Pine-nal együtt tudnak rezegni

- amikor Miss Fraskról kiderül, hogy hasonló élményekben volt része, mint Elizabeth-nek... 

- 9:22 ♥

- bármi, amikor Hatharminc narrál

- a nyitvahagyott Proust 

- "Everybody lies"

- "Wakely, was that supposed to be the good news or the bad news?"

- Mud pies xD  (sajnos ez is humorát vesztette a fordításban)

- "Imagine if all men took women seriously."

- "E.Z. is without a doubt the most influential intelligent person on television today."

- az újságíró lojalitása

A magyar kiadás. Van olyan is,
aminek a periódusos 
rendszer van az oldalán, 
élfestésként. :)

Egy halom fontos és nehéz témát boncolgatott a könyv, és rengeteg tragédiát is, mégis könnyed és humoros is tudott maradni, sőt életigenlő, pozitív kicsengésű. Nagy történet, ami mégis hétköznapi. Zseniális. Mi kell még? :) 

És még a felolvasás is nagyon jól sikerült, Miranda Raisinre ezentúl oda fogok figyelni. :)

A szavaim nem adják vissza se a stílust, se a hangulatot, se azt az elképesztően jól összerakott sztorit, amit kaptam. Hiába van január, a Minden kémia egyenes úton vitorlázik be már most az idei top5-be. Jóval a vége előtt már megcsapott az érzés, ez mindenképp kedvenc, akárhogy is zárul, akármi is kerül a következő oldalakra. Már most azon gondolkodtam, hogy még idén újra is olvasom, és nemsokára érkezik hozzám egy fizikai példány is, mert az nem járja, hogy a kedvenc könyveinkből ne csücsüljön ott egy a polcon! ;) El fogom olvasni rendesen, kézbe véve is, sőt, lehet még be is szamárfülezgetem, és bejelölöm, mert megválni nem fogok tőle, az biztos. ♥

A kifejezetten jól sikerült magyar cím miatt angolul is folyton All Things Chemistryként ugrik be egyébként a kötet.

Remélem hamarosan új könyvvel rukkol majd elő Bonnie Garmus, nagyon várom! 

Clare Pooley: How to Age Disgracefully

Clare Pooley-t tavaly ismertem meg, és rögtön megkedveltem. A Rendhagyó szabályok ingázáshoz című könyvét olvastam akkor, és az év egyik meglepetése lett. Nagyon kedveltem frappáns megoldásait, kellemes szereplőgárdáját.

Valami hasonlóra számítottam ennél a könyvénél is, és végülis hasonlót kaptam, csak kicsit lassabban "ért be". 

A How to Age Disgracefully - magyarul a remek Hogyan öregedjünk méltóságmentesen? címet viseli - szintén egy feel-good kötet merész fordulatokkal, és egy csokor színes és érdekes karakterrel, akik ezúttal majdnem mind nyugdíjasok. 

Azért írtam, hogy lassabban ért be a történet, mert két gondom volt a regény első felével: az egyik, hogy nem tudtam, hova akar majd kilyukadni, mi lesz a fő fókuszpont vajon, csak nem a betlehemes játék? Nem szerettem volna, ha egészen a végéig húzódnak a próbák, és hogy az legyen a "nagyjelenet", mert annyira azért nem volt izgi ez a rész. Szerencsére csak mellékszál maradt. 

Illetve a másik, hogy tulajdonképpen ki is a főszereplő? Art? Lydia? Daphne? Ziggy? Nagyon örülök, hogy a második részben kikristályosodott, hogy Daphne az, és egy végtelenül szórakoztató történetet rittyentett az írónő az öreglányról! 

A történetben az 50-es Lydia, aki elvállalta egy nyugdíjasklub szervezését és vezetését a helyi közösségi házban, hirdetést ad fel. Erre a hirdetésre jelentkezik többek közt Daphne is, de ott van még Art, William, Ruby és Anne is. Pauline-t talán meg sem érdemes említeni, annyira idejekorán búcsút veszünk tőle, morbid, de egyben merész és vicces vágással. ;D Van  még egy Maggie Thatcher nevű kutyus is, akit felváltva gondoznak a klubtagok, na és persze Ziggy, a tiniapuka, aki 8 hónapos kislányát hordja a szintén a közösségi házban levő bölcsibe/oviba (nursery). 

A magyar kiadás.

Sajnos hamarosan veszélybe kerül a közösségi ház, ugyanis felújítása sokba kerülne, és az ingatlanosok tervei közt, akiknek el akarják adni az épületet, egyáltalán nem szerepelnek holmi klubok és gyerekmegőrzők. Adott tehát a feladat: meg kell menteni a közösségi házat, és ehhez kell valami ésszerű pénzszerzési terv is. 

Tetszett a humor, az összefogás, a barátságok, kapcsolatok alakulása, ahogy zsák a foltját (néha a fonalát ;)) megtalálta, és ahogy segíteni tudtak egymáson a hóbortos és különös csapat tagjai. Ziggy és Daphne kapcsolata különösen szívcsücsök lett. ♥ Art háttértörténetét is nagyon szerettem. 

Szuper volt már az elejétől az idősekkel kapcsolatos sztereotípiák lerombolása is. Jót derültem azon, ahogy Lydia elképzelte, hogy majd kártyáznak, kirakóznak, teázgatnak, és anekdotáznak a régi szép időkről... :D Ezek az idősek igazán belevalók, életerősek, érdeklődőek, tettrekészek, és nem semmi múltjuk van. Nem bingózni gyűlnek össze! 

Pluszbónusz: ismét egy olyan könyv, ahol az első fejezet csak a végén nyer értelmet. :D 

Érdekes, mozgalmas cselekmény és jól megírt, összetett karakterek, akiknek csomó kisebb-nagyobb titkuk akad, s ezek szép lassan felszínre bukkannak. Érzelmes, szívmelengető, de nem csöpög, és szépen elvarrja a szálakat. Clare Pooley-tól biztosan fogok még olvasni, mert tényleg könnyed kikapcsolódás, de egyáltalán nem bugyuta, érint mindenféle komolyabb témát, és van mondanivalója is. 

Tracy Rees könyvei, azok hangulata, kedves szereplői, emberi, és szépen ívelt történetvezetése jutott eszembe a kötetről. Ha egyik bejött, tetszeni fog a másik is! :) 

Többen írták, hogy A csütörtöki nyomozóklub is hasonló, nos erről nem tudok nyilatkozni, mert az nagyon idegesített már az elején, és én bizony félbehagytam. 

Popper Péter: Ne menj a romok közé!

A Kulcslyuk Kiadó által újra kiadott Popperek közül ez már a második, amit elolvastam, azonban a Felnőttnek lenni c. kötetről sajnos annak idején végül nem sikerült írnom. Most viszont semmiképp sem szeretnék bejegyzés nélkül elmenni emellett az olvasás mellett, mert sok fontos gondolatot adott. 

Igaz, ami igaz, nem arra számítottam a cím alapján, amit kaptam, ami Poppernél kicsit meglepő, mert mindig tartja magát a témákhoz a válogatáskötetekben is, míg mások elcsalinkáznak, amerre nekik kényelmes. Most Popper is csalinkázott, de az ő anekdota-vonalain általában érdemes megvetni a lábunkat, mert jó helyre szoktak vinni. 

Újévi Book Tag 2025

Forrás.

Dórinál láttam ezt a book taget, ami ismerős volt, így aztán utánanéztem: korábban 2019-ben kitöltöttem már egyszer. Fogadalmakat tenni nem annyira szoktam, de tervezgetni mindig jó, szóval most is válaszolok a kérdéssorra, hadd kristályosodjon ki még jobban, miket is szeretnék olvasni idén. 

Jó lesz majd visszanézni is, vajon mi valósult meg mindebből. 

Az év folyamán frissíteni fogom majd ezt a posztot kis pipákkal :) 

Összegzés 2024

Eljött az ideje a 2024-es évösszegzésnek is! Bár lassacskán sikerült csak összerakni ismét az évzáró posztot, és több részletben, azért mindenképp elmaradhatatlan ez a könyves számvetés. Mindig várom, hogy mi kerekedik ki egy adott évből akár a számokat, a statisztikát, akár a könyves témák vonulatát illetően, de azt is érdekes összehasonlítani, az előző évekhez képest mennyivel vettem több, vagy kevesebb könyvet, és hogy vajon mit sikerült megvalósítani az év elején megtervezett dolgok közül. 

Lássuk hát, milyen is volt az év könyves szempontból, és hogy mik a terveim 2025-re! 

Ez volt a december

Forrás.

Mielőtt hozom az évösszegző posztot, még előbb elmesélem milyen volt a december, könyves szempontból. Mindenekelőtt: nagyon-nagyon örülök, hogy le tudtam ülni párszor blogolni, és kicsit ki tudtam üríteni a fejem. Ez a néhány óra aranyat ért decemberben. 6 blogbejegyzés került ki összesen. Ezen kívül csak júniusban sikerült ennyit irkálni 2024-ben. 

Végül 17 könyvet fejeztem be a hónapban, ami rengetegnek hangzik, de sajnos a nagy része csak mesekönyv volt, szám szerint 14, hiszen a Mikulásra és karácsonyra kapott meséket mind el kellett olvasni frissiben. :) A maradék 3-ból pedig az egyik a Karácsony a Roxfortban, ami szintúgy elmegy mesekönyvnek, mert kevéske a szöveg, sok képpel. 

A hónap legjobb könyve kétségtelenül Fehér Klára Négy nap a paradicsomban című kisregénye volt. A legrosszabbak a mesék közül a Kerge kecske a kínrímeivel, és sajnos a Pettson karácsonya, aminek a sikere és közkedveltsége előtt teljesen értetlenül állok. De legalább lesz egy sorozat, amit nem veszünk meg! :D

A Vidám mesék után elérkezett a következő igazán nagy és vastag mesekönyv ideje is, a Nyúl Péter világa - Mesék minden évszakra című könyv, úgy hiszem rongyosra lesz olvasva nálunk, rengeteget forgatjuk, és szerencsére ezek aranyos mesék is. Szerintem amikor már csak ilyen kaliberű mesék lesznek a meseolvasások között is, akkor összeolvasztom újra a gyerekkönyves és a sima könyves listáimat. :) 

Ami a beszerzéseket illeti, két könyvvel gyarapodott a könyvtáram, az egyik a már említett Karácsony a Roxfortban, amit ajándékba kaptam meg, a másik pedig a Manon virágai, Mélissa Da Costától. Ezzel magamat leptem meg, mert 50%-os akcióban volt az Európánál. 

Saját kép.

A "mi fér még bele az évbe" tervekből egészen sokat meg tudtam valósítani, pedig kicsit megint túlambicionáltam magam - nyilván. 

Ugyan a megkezdett könyvek átcsúsztak januárra, de azért sikerült posztolni könyvajánlókat is, köztük végre az év egyik legjobbjáról, a nagy motiválómról, A hygge otthonról. ♥ Át tudtam gondolni, és még utoljára átvariáltam picit a 2025-ös várólista csökkentős alakulatomat, szépen össze is kupacoltam őket, és még a szokásos posztot is sikerült összerakni róluk. Valamint kipofoztam az egész éven át vezetett olvasmánylistámat, és kitettem közszemlére. :) 

Januári(könyves) terveim a következők: 

- befejezem a még tavaly megkezdett könyveimet

- és posztolok is róluk :)

- elkezdem olvasni a könyveket a vcs-listámról, szándékomban áll 2-3-at elolvasni/elkezdeni már januárban

- ezek közt lesz a két Linn Skåber kötet is, amikről egy duplaposztot szeretnék csinálni, sok képpel

- priorizálni az olvasást, a sok egyéb teendő ellenére / mellett, mert ez tölt fel

- priorizálni az olvasást a doomscrolling helyett is! 

Most már jöhet az új év, és máris írhatok majd az első befejezett könyvemről is. A várólistát is elkezdtem apasztani, és hamarosan jön az évösszegző is! Hurrá, hurrá! :) 

A többiek decembere: 

Dóri, Bea

Év végi olvasmányok

Néhány sort szeretnék írni az év utolsó olvasmányairól is, amikről azt hiszem azért egész posztnyi gondolatot most nem fogok összehozni, de egy-egy rövidebb értékelést írok róluk. :)

Kate Quinn: The Briar Club

2019 óta évente olvasok egy Kate Quinnt, es bár változó, hogy mennyire tetszenek, nagyon keresem az első kettőhöz hasonló élményt tőle, és elolvasom az újabb könyveit. A The Briar Club következett most.

Ugyanaz a felolvasó olvasta fel most is a hangoskönyv verziót, Saskia Maarleveld, így aztán most is nagyon jó minőségű, élvezetes felolvasásról van szó. 

A könyv maga sajnos nem tetszett annyira, középszerű maradt, nem vont be magával annyira, mint vártam. Holott nagyon sok érdekes és fontos témát érintett, és rendkívül színes karaktergárdával dolgozik benne Quinn. 

Fliss, Grace, Bea, Réka, Nora és Arlene... Ők mind Briarwood House lakói, az '50-es évek Washington DC-jében. Van köztük anya, özvegy, ex-baseball sztár, és persze mindenkinek vannak kisebb-nagyobb titkai. Például van, aki egy gengszterrel ápol romantikus kapcsolatot. De hogy az egészből mégis hogy lesz a kezdőjelenet zűrzavara, két holttesttel a ház két pontján? Úgy, hogy van itt némi kémkedés is, és van, akinek bizony egy cseppet súlyosabb a titka, mint a többieké. 

Az időszak történelmi-politikai hátterét is bemutatja Quinn, és behozza a történetbe a fogamzásgátló tablettával kapcsolatos első kísérleteket is, az egyik szereplőn keresztül. 

Grace March teadélutánjai teszik könnyedebbé és elviselhetőbbé a lakók mindennapjait, és ezekből heti rendszerességű szeánsz válik. 

Kedvenc fejezeteim azok voltak, amiket Pete és Nora szemszögéből kaptunk. Velük igazán jó felütéssel indult a regény, de utána kissé leült számomra, Rékán és Fliss-szen nehezen rágtam át magam, a végén az események kissé zavarosan zárultak le, de kétségkívül izgalmak és fordulatok közepette. Szóval nem lett a kedvenc Kate Quinnem, de ez is jó iparosmunka. 

A hangoskönyv végén van egy interjú a szerzővel és a felolvasóval. Bár feljebb dicsértem Saskia Maarleveldet, azért annyit hadd jegyezzek meg, hogy ha Quinn-nek sikerül szépen kiejtenie Réka nevét magyarul, akkor Saskiának igazán illene tudni leutánoznia, vagy ha nem tudja, hogy kell, kérdezzen utána. Ugyanis szerencsétlen asszony az egész audiobookban Ríka. 

A recepteket nagyon feleslegesnek éreztem a könyvben, de az csak az én nünükém, számomra csak feleslegesen megtörik a mesélést.

Brittany Rubiano: Bölcsességek a Százholdas Pagonyból

A Libri egyik karácsonyi díszkötete volt ez a szépség, és amikor az ajándékkártyámat költöttem el náluk, úgy döntöttem, berakom ezt is a kosárba, hátha jó lesz alapon. Hogy jó lett-e? Hát nehezen tudom eldönteni.

Ez egy tényleg csodálatosan szép kivitelezésű kötet. A kép nem is adja vissza, mert egészen érdekes textúrája van a borítónak, és még élfestett is. Csak fogalmam sincs, kinek szól? Ünnepi hangolódásnak nekem nem elég ünnepi, nem a karácsonyhoz köthető. Elnézegetni kikapcsoló élmény volt, de tényleg egy fél óra alatt átlapozható. Nem értem ki a célközönség.

Az idézetek rendben vannak, többé-kevésbé, de a hozzá halmozott raklapnyi közhely, nos kissé sok volt nekem.

Azt olvastam, hogy olvasni tanuló gyereknek jó lehet, és utána egy picit más szemmel tudtam rá nézni, de szerintem emberfia nincs, aki egyébként ezzel a céllal a szeme előtt venné meg ezt a kötetet.

Szóval összességében: gyönyörű semmiség. Milyen értékelést érdemel az ilyen könyv?

J.K. Rowling: Karácsony a Roxfortban 

És a másik jómadár, amire részben ráillik a gyönyörű semmiség kifejezés, de itt azért jóval nagyobb a nosztalgia-faktor, és erőteljes szentimentális szálak vannak a háttérben számomra... A Karácsony a Roxfortban olyan, mint egy nagyon egyszerű karácsonyi mesekönyv, kevés szöveggel, sok nagy képpel, egy 10 perces lapozó. Sajnos valamiért (egy kő alatt élek!), azt gondoltam ez is egy"lexikon"-szerű gyűjtemény a karácsonyi eseményekről, fejezetekről a HP mind a hét kötetéből, holott már a borító is hirdeti: Részletek J.K. Rowling Harry Potter és a bölcsek köve című regényéből. És a könyv tényleg ennyi, a karácsonyra készülődés sorai, gyönyörű illusztrációkkal körítve. A tanulók összeírása, akik maradnak a Roxfortban a karácsonyi szünetre, a hatalmas fenyőfák a Nagyteremben, az ámuldozó ajándékbontogatás, amikor is előkerül a láthatatlanná tevő köpeny, a furulya, és a Weasley-féle kötött pulcsik. :) 

Ziyi Gao csodásan elkapta a hangulatot, mesebeli és kedvesen megrajzolt karaktereket adott. Igazán végigillusztrálhatná az egész sorozatot, de persze tudjuk, hogy ezek a projektek sosem jutnak el a végéig, szóval én elégedett vagyok most ezzel a kis részlettel. Nem mellesleg pluszpont, hogy kisebb gyerekkel is elolvasható. Szerintem elő fogom venni minden évben, kicsit hangolódni a karácsonyra, tökéletes hozzá. :) 

Fehér Klára: Négy nap a paradicsomban 

Amikor befejeztem, azt írtam fel magamnak, hogy tragikomikusan üdítő, és ez valóban helytállóan leírja, milyen élmény is volt ez a rövidke történet. Az írópáros, Juli és Andris korzikai utazásának történetét ismerhetjük meg belőle, de ennél végső soron sokkal többet is. Bámulatos, hogy mennyi minden fért bele ebbe a vékonyka kis kötetbe. 

Néhol komikus, néhol azonban nyomasztó korrajz ez a '70-es évekről, és azon belül is az akkori (akkori?) magyar turistákról. A turistákról, akik nem válthatnak elég valutát, akik filléreiket számolgatva, kuporgatva próbálják meg élvezni az életet, miközben egy rosszul kiszámolt érkezés, egy félreértett szó, és néhány egyéb kommunikációs baki komoly gondokat szülhet. 

A korzikai nyaraláson kívül felelevenednek egy korábbi ausztrál út visszás emlékei is, kitekintünk Indiába, és Olaszországon is keresztülnyargalunk, persze csakis lélekszakadva, mindent megpróbálva behabzsolni, miközben a hidegélelmet kuporgatjuk a kocsiban, és a benzinpénzt számoljuk. Azt feltétlen fontosnak tartom megjegyezni ezen a ponton, hogy a kocsit kérem szépen Krapancsák Tódornak hívják. :D 

Juli és Andris kétségbeejtő helyzetekben találja magát, főleg, amikor már - végre - ténylegesen Korzikára érnek, András régi barátjához, ahol is kiderül, nem egy udvarház vendégei lesznek, ahol a tejjel-mézzel folyó kánaán, és a kert végében futó hűs patak várja őket, hanem bizony saját szállásukat maguknak kell kifizetni, és oda fel is kell caplatni napjában többször is. Nem úgy hívták őket egy hét "vendégségbe", ahogy ők gondolták. A kommunikáció hiánya egyre-másra csalódásokat szül, mind a vendégek, mind a vendéglátók számára. Érdekes azt is apróra megfigyelni, milyennek mutatja be a messzire szakadt hazánk fiait a szerző. 

Gördülékeny, szórakoztató, sokrétű írás, minden balszerencsés fordulat ellenére valahogy mégis pozitív hangulatban lehet olvasni, és figyelni hogy is viseli a csapásokat szegény házaspár. Tetszett, hogy a kitekintéseken, kalandokon, viszontagságokon keresztül mennyi mindent megtudunk közben a kapcsolatukról, személyiségükről is. 

Keserédes, hangulatos kisregény nem csak utazásról, hanem barátságról, házasságról is. El is felejtettem már, milyen jó Fehér Klárát olvasni! 

"(...), hanem az öbölre bámultam, ahol a lebukó nap színparádét rendezett. Egy pici bárányfelhő, egyetlen pici felhő volt az égen, de az is csak azért, hogy aranyvörös peremet kapjon. A sziklák komor, fekete csúcsok, a tenger sötétkék tinta. Csend, béke, szépség ömlött el a tájon."