Anna Lyndsey könyve nem thriller vagy krimi, hanem egy memoár. A szerző bár álnéven, de saját történetét írja meg betegségéről, ami miatt egyszerűen nem tudja elviselni a fényt - sem a természetes, sem a mesterséges fényt. Ég a bőre mindentől, képtelen az utcára kimenni, vagy számítógéppel dolgozni...
Anna betegsége elég hirtelen indul el a könyvben, és nagyon gyorsan eszkalálódik. Ahogy elmegy betegszabadságra a komputer monitorjától való arcégése miatt, tulajdonképpen alig telik el egy kis idő, és máris ott találja magát a teljesen sötét szobában, elfüggönyözve (sőt, a függöny nem is elég, minden beszüremkedő fénypászmát ki kell zárni...), úgy, hogy soha többé nem mehet vissza dolgozni...
Az arcégésből hamar mindenhol bőrégés lesz, ha fény éri. Még otthon is, ha félhomályos szobákban közlekedik, minden bőrfelületét takaró ruhákat hord, leggingszeket, harisnyákat, rajta hosszú szoknya, több réteg felsőrész. És hogy mit csinál? Megpróbál túlélni. Megpróbál reménykedni. Megpróbál rávenni néhány specialistát, hogy jöjjön el hozzá, vagy legalább telefonon konzultáljon vele - nem nagy sikerrel. Természetesen volt orvosnál, de nem tudnak semmit mondani igazán az állapotára, és további vizsgálatokra elmennie gyakorlatilag lehetetlenség. Szteroidos krémekkel kezelték, és nem hozott javulást. Különféle alternatív módszerekkel, reikivel, energiagyógyítással, akupunktúrával is próbálkozott, de semmi nem hoz igazán eredményt.
Egy idő után, a sötét szobában mintha "feltöltődött" volna a bőre, némi védettséggel, és ki tudott menni, jött egy remissziós időszak. Ez pl. azt jelenti neki, hogy ki tud menni szürkületkor, vagy éjjel sétálni egyet a kertbe - de az utcai világítással ott is vigyázni kell... -, vagy hogy beengedhet egy kis fényt az ablakon, és odatéve egy újságot a megvilágított sávra, elolvashatja. Rossz időszakában és az elején még az olvasással sem szórakoztathatja magát sehogy, csak hangoskönyveket hallgat a vaksötétben, és szójátékokat játszik. A szójátékok különösen tetszettek, nagyon ötletesek.
“My ears become my conduit to the world. In the darkness I listen—to thrillers, to detective novels, to romances; to family sagas, potboilers and historical novels; to ghost stories and classic fiction and chick lit; to bonkbusters and history books. I listen to good books and bad books, great books and terrible books; I do not discriminate. Steadily, hour after hour, in the darkness I consume them all.”
És tetszett a támogatás is. Anyukája és szerelme, Pete is ott van neki, és együtt próbálnak boldogulni a sötétben. Pete fotós. Látszik, hogy nagyon szereti Annát, és nagyon sok mindent feláldoz érte. Nagyon sajnáltam szegény lány, de jó volt látni, hogy vannak, akik törődnek vele, és örülnek az apró sikereinek, pl. annak, amikor mezítláb tud lenni, mert nem úgy érzi nem érzékeny a lába éppen a fényre. Amikor táncot lejt a félhomályban, amikor úgy tűnik csatát nyer az önkormányzattal szemben, hogy ne tegyenek energiatakarékos, de erősebb fényű izzókat az utcai lámpákba... Rengeteg aspektusból ismerhetjük meg ezt a ritka és borzasztó állapotot, a hétköznapi nehézségeitől a szörnyű, sötét öngyilkossági gondolatokig.“Most of the time, I do not want to die. But I would like to have the means of death within my grasp. I want to feel the luxury of choice, to know the answer to “How do I bear this?” need not always be “Endure.”
Ami még külön jó volt, hogy egyáltalán nem lehetett érezni, hogy amatőr írás lenne, személyes beszámoló... nem tudom mennyire nyúlhatott bele segítő szerző vagy szerkesztő, de abszolút élvezetes és gördülékeny a stílusa.
“Friendship plants itself as a small unobtrusive seed; over time, it grows thick roots that wrap around your heart. When a love affair ends, the tree is torn out quickly, the operation painful but clean. Friendship withers quietly, there is always hope of revival. Only after time has passed do you recognise that it is dead, and you are left, for years afterwards, pulling dry brown fibres from your chest.”
Remélem valamikor javulni fog Anna állapota, jobban a mostani remisszióknál.
Az, hogy a betegség pszichoszomatikus-e, nem tudom, de nem érzem igazságosnak néhány értékelő vádaskodását, hogy nem próbál tenni ellene, nem próbálkozik jobban leküzdeni ezt a betegséget. Mégis hogyan? Te mit tennél, ha egyik pillanatról a másikra nem tudná a bőröd elviselni a fényt? Könnyű okosnak lenni innen, a monitor fénye mögül, úgy hogy legfeljebb az egész napos pötyögés után megdörzsölöd kicsit a szemed, hogy elfáradtál és elvonulsz, a sötétbe, hogy aztán reggel megint felhúzd a redőnyt, csak úgy, mindenféle fájdalom nélkül...
Érdekes regény, ajánlom a tudományos érdeklődésűeknek, és olyanoknak is, akik valami szomorkásan igazra vágynak.
Megjelent magyarul is, a Librinél.
10/10
Megerősítettél benne, hogy ez a könyv kell nekem.
VálaszTörlésMegjelent bizony, a héten már ki is szállították! Kíváncsi vagyok rá nagyon.
VálaszTörlésA legtöbb ember már a pszichoszomatikus tünetekkel, betegségekkel eleve nagyon bíráskodó tud lenni. Sok kifejezésnek lett a hétköznapokban másabb jelentése, és nagyon megnehezíti, hogy az ilyen emberek a világ előtt megálljanak a problémájukkal. Elképzelni is szörnyű az ilyen helyzeteket...
Nita, örülök! :)
VálaszTörlésBubu, remélem "tetszeni" fog neked is. Vannak olyan esetek biztos, ahol érthető a bíráskodás, és mondjuk nem akarja elfogadni a páciens, hogy mi a helyzetnek a gyökere, de itt nagyon úgy éreztem, hogy nyílt és őszinte az elbeszélő, és hogy nincs a háttérben pszichoszomatikus eredet... valahogy nem is értem a goodreadsen a feltételezőket, nekem nem az jött át az elbeszélésből, ami érzékeny, és egyenes volt, hogy ez a nő valami rejtett, feldolgozatlan trauma miatt, vagy önszántából csinálná ezt, mert olyan nagyon privát szférára és egyedül töltött időőre vágyna... ez színtiszta belemagyarázás, és aki értőn olvasta a könyvet, eszébe nem jutna ilyenekkel vádaskodni...