2015. október 8., csütörtök

S.J. Watson: A másik én

Egy pszichothriller, ami az internet világának veszélyeiről szól, csakis jó lehet, és persze elég aktuális, hiszen mindenki a neten bolyong, böngészik szabadidejében, és ha nem otthon van, akkor is az applikációkat nyomkodja az okostelefonján. Veszélytelennek tűnik? Általában az is, de az információ hatalom, és néha nem is az ül a képernyő másik oldalán, akit ismerni vélünk... Juliának, a könyv harmincas főszereplőjének is szembesülni kell azzal, mekkorát lehet tévedni, mennyire óvatlan az ember, és milyen könnyű belekeveredni valamibe, amiből aztán lehet, hogy tényleg nincs kiút...?!

Julia a férjével Hugh-val és a fogadott fiukkal, Connorral él Angliában. A családi viszonyok pikantériáját az adja, hogy Connor igazából Julia húgának, Kate-nek a fia, aki annak idején képtelen volt róla gondoskodni, és átengedte a felügyelet jogát nővérének. Kate Párizsban él egy barátnőjével. A könyv kezdetén megtörténik azonban a tragédia: Kate gyilkosság áldozata lesz: vérbe fagyva találják meg egy sikátorban. Julia úgy érzi, a rendőrség nem halad az ügyben, és talán nem is teszik meg a fontos lépéseket, hogy kiderüljön a gyilkos személye, így inkább saját szakállára kezd nyomozni. Megtudja, hogy Kate tagja volt egy online társkereső oldalnak, és először az ő profiljával próbál kideríteni dolgokat, majd pedig regisztrál ő is, és, nos, elindul a lavina... Még nem is sejti, de egy igen veszélyes emberrel hozza össze a sors, akivel végülis viszonya is lesz. 
Az események hamarosan eléggé ijesztő fordulatot vesznek, Juliának pedig szép lassan leesik, hogy mibe is keveredett bele. A férfi követi, mindig tudja hol van, és Julia minden elejtett szavát, félinformációit felhasználja valamire, ami egy eléggé aggodalomra okot adó dolog. Az eredetileg Kate gyilkosának megtalálásáért tett önzetlen lépések már cseppet sem arról szólnak, amiről kellene, hogy szóljanak és tönkretehetik Julia egész életét, házasságát, baráti kapcsolatait... 

Rendkívül tanulságos a sztori, abból a szempontból, hogy miért is nem jó, ha csak úgy kapcsolatokat alakítunk ki ténylegesen vadidegen emberekkel. Tudom, hogy az online társkeresés erről szól, de kell hogy legyen az emberben egy egészséges bizalmatlanság, és nem szabad kiadnia magát teljesen. A Facebook-ról is szó van benne, és különféle applikációkról, például egy olyanról, amivel ha bejelölitek egymást valakivel, látjátok térképen, hogy hol van a másik (gps). Ez gyakorlatilag nyomozás, lekövetés. Én irtózom ezektől a dolgoktól. Furcsa volt, hogy Julia nem igazán jártas ebben a világban, de tulajdonképpen hihető, bár inkább a mostani 50-es korosztály az, akinek egy része nem ért túlságosan a nethez, netiketthez, és hát a saját információinak, biztonságának megóvásához. (Egyébként valahogy magamban is idősebbnek képzeltem el Juliát, inkább 40-45-nek.)
Kiakasztó, hogy mindenki csak nyomja és nyomja és nyomja fel a hálóra az információkat magáról, képeket, videókat, helymegjelöléseket, hogy épp hol van és kivel van, és mit csinál, és mit eszik, mintha enélkül nem lehetne megélni valamit. A net - ugyanúgy, ahogy a világ is - tele van kétes alakokkal, pszichopatákkal, és akár gyilkosokkal is, akiket könnyen elvezethet az ember magához. Ahogy Julia is tette... Elképesztő volt számomra, hogy milyen könnyedén nyílt meg, és milyen hamar árult el kulcsfontosságú dolgokat az életéről, miközben mintha észre se vette volna, hogy nem kap cserébe szinte semmit, csak üres mondatokat, később pedig őrült "meglepetéseket". 

Érdekes volt a regény szerkezete, több visszatekintés volt a múltba, amikor Julia Berlinben élt a drogos barátaival. Julia egyébként fotós. És alkoholista. Letette az italt évekkel ezelőtt - de nagyon sokszor megkísérti a régi démon. Labilis, bizonytalan, érzelmileg sérült, önbizalomhiányos csirke ez a nőszemély, igazából nem szerettem, csak szántam. Valljuk be, elég butácska is sokszor. A döntései, gondolatai távol álltak tőlem, és az egész múltja olyan nyúlósan-gomolygó léhaság és züllés volt, amit nem igazán fogad be a kis gyomrom. 
A családi élete olyan volt mint egy festmény, szép-szép, de rém unalmas mindig ugyanazt nézni. Namármost ebből a szempontból tökéletesen van persze felépítve a karakter: pont egy ilyen nőt lehet egy ehhez hasonló kalandra elcsábítani, jól megvezetni, kihozni belőle a "másik ént". 

Kritika illeti a felvezetés hosszúságát, még akkor is, ha szükség volt a személyiség kibontására és a kapcsolati háló ismertetésére, nekem akkor is sok volt a 40%-nyi kvázi "családregény" rész. Csak ezután kezdett elindulni a thriller, az akció, a borzongás, addig nyugodt tempóban terítettünk vacsihoz, és ittuk az ásványvizeket, és fotósmegbízások így-úgy-amúgy. Kicsit sok volt nekem a hétköznapiság ebben a regényben. 
A második fele viszont felpörög, alig vártam, hogy kiderüljön, ki a hunyó, és bizony megvezetett a szerző kicsit, és az utolsó oldalakon hirtelen a nyakamba zúdított egy vödör jeges vizet, hogy aztán megrázva a fejem észrevegyem, hogy pedig voltak aprócska jelek. 
Nem akartam túlgondolkodni, de az egyik kisebb csavarra rájöttem, és derengett valami más is, de szerencsére nem annyira, hogy alakot is öltsön. 

A legvége kifejezetten tetszik, kicsit nyitott, és hirtelen azt hittem még nincs is vége, még biztos lesz egy fejezet, vagy egy epilógus, de nem, paff, dönts el magad! :) 

Olvasás közben sokszor gondoltam azt, én mennyire máshogy csináltam volna, mikor léptem volna, ki, hol mondtam volna nemet, mikor értesítettem volna a rendőrséget, stb, és mégis... az volt  a "jó" ebben a könyvben, hogy azért, bár jól ismerem önmagam, elbizonytalanított. Megmutatta, milyen könnyű belecsúszni valamibe, amibe egyáltalán nem akartál, hogy aztán úgy nyeljen el, mint a futóhomok. Mikor lehetett volna kiszállni? Hogy lehetett volna megakadályozni ezt a kimenetelt? Már én sem tudnám megmondani... 
Zavart viszont Julia naivitása, amikor mindig azt hitte, ennyi, megszabadulhat az egésztől, az egészből, következmények nélkül. Nem tudom ezt igazából hogy képzelte, az események alakulása, a veszélyek, az erőszakos jelenetek után. Én inkább egyre inkább paranoiás lettem volna.

Értékelés: 10/8 Egy stabil "négyes" nekem a hosszas felvezetés, néhány kicsit kiforratlan szál, apró bukfencek miatt. Ettől eltekintve végre egy thriller, amin nem húztam fel magam, nálam ez is haladás, hisz tudjuk, hogy a műfaj képviselőit előszeretettel szaggatom szét paprikás posztjaimban. :) 

A másik én bevezet az online-ság hátrányaiba, és egy feszült hangulatú, izgalmas sztorit mesél el. Ha egy szót kéne mondanom, miről szól ez a könyv, azt mondanám, a s z é t e s é s ről. 

Megjelenik 2015. október 19-én, az Athenaeum Kiadónál. Rendeld meg itt! :) 
Az előolvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak! 
A másik én kihívás pénznyereményért: >ITT<!

Remek lett a magyar borító, szerintetek is? :)

(Fordítási kukacoskodás, de ez már tényleg csak zárójelben: 
- a számítógépen nem "kuka" van, hanem lomtár
- a bleach az nem "fehérítős üveg", hanem akkor valami hypo, vagy hypós tisztítószer.)

11 megjegyzés:

  1. Pont múltkor gondolkoztam el azon, egy könyves bloggal is mennyire kiadhatja magát az ember. Persze nem olyan direkt, és nem olyan gyorsan, mint mondjuk a facebookkal és egyéb alkalmazásokkal, de szép lassan megismerünk belőlük idegeneket.... A sok apró kis semmiségből egy nagy valami lesz. Mondjuk ez esetben az anonimitás nagyobb, mert nem tudjuk kihez kötni. Bár én inkább olyasmire gondoltam, lehet, hogy elmentünk már egymás mellett az utcán, csak nem tudtuk. Ennek megvan a maga romantikája.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Amíg romantikája van, addig jó. :) Ez ugye az árnyoldalakat mutatja meg, de nyilván megvan mindenféle kiadott infónak a veszélye, és az is számít, hogy épp milyen platformon adod ki. A sok apró semmiségből ügyes algoritmusok szépen össze tudják rakni az ember személyiségét. De egyébként félreértés ne essék, szeretek a neten "barátkozni", és a könyves közösség egy igazán jó társaság. :)

      Törlés
    2. Persze, hogy jó társaság, hiszen könyvmolyok ;)

      Törlés
  2. hát hitchcock idejében nem volt net és mégis vérfagyasztó horrorok voltak a pszichodrámáiban:)
    egyébként igen. de úgy meg nem lehet élni, ha mindentől fosik az ember. ennek jegyében most ideírom a a lakásriasztókódot, (a kulcs a lábtörlő alatt )meg azt, hogy mikor nem leszek tutkó otthon;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze, de az új thrillerekben megjelenik ez a vonulat, a modernizálódással, digitalizálódással, és lehet vele elég félelmetes miliőt teremteni, csak más az eszköz. :) Én egyébként kifejezetten szeretem a mobiltelefonos-internetes korszak előtti könyveket és krimiket, amikor Maigret csak sétálgat a Szajna parton, kézzel írt üzeneteket kell megtalálni, elveszik egy levél stb. :)
      Nem, nem lehet úgy élni. Hehe :D

      Törlés
  3. Szerintem kb annyi van, hogy az ilyen zaklatós/megfigyelős-pszicho embereknek egy része átvándorolt az internetre, aztán ott csap le az áldozataira - persze nem ismerek statisztikákat meg ezt a történetet is csak annyira, amennyire leírtad, de úgy gondolom, hogy az igazán beteg és manipulatív emberek megtalálják így is úgy is az áldozataikat, stb. Az tény, hogy az egészet megkönnyíti az, hogy az ember könnyedén ad ki magáról információt, sőt, már vágyik is rá, hogy megoszthassa minden szarságát (egyben beszélek magamról is, ha nem lennék ilyen, blog se lenne, meg nem lennék benne annyira, amennyire..).

    Itt amúgy a "hunyó" meghekkeli valahogy a dolgokat, vagy tényleg a nő a hülye? (Vagy ez spoiler? :))

    Nekem még Swarmom is van (ami régen a Foursquare volt, hogy be tudsz csekkolni helyeken), és használom, lehet kérdezni, hogy minek, de én szeretem. Csak a barátok látják a tartalmat, ami minimális számú embert jelent.
    Mondjuk én akkor nézek, amikor fb-n rákeresek egy nem ismerősre, és minden tartalmát látom... :O szerintem ők egyszerűen nem tudják, hogy van egy gomb, amivel ezt ki lehet kapcsolni. Abban amúgy biztos vagyok, hogy a legnagyobb veszély az 50+-os korosztályt fenyegetheti, ők osztanak meg leginkább mindent ész nélkül, azt se tudják, más mit lát abból, amit művelnek, egyszerűen totál nem érzik át az egészet.

    Szerintem lehet ezt a megosztósdit ésszel is csinálni - nekem is lenne mit tanulni, bár sztem tisztában vagyok kb mindennel, csak bizonyos dolgokban nem látom a veszélyt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, egy új platformot találhattak ezek az emberek maguknak.
      Szerintem a blogolás egy kicsit megint más, főleg a tematikus blogok, az én-blog is más tészta, több infós, bár nyilvánvalóan mindannyian adunk falatokat magunkból, és nem csak egy-egy ismertetőt írunk, vagy kozmetikum-beszerzést, könyvkupacot mutatunk meg. És valljuk be akkor jó a blog, ha van mögötte személyiség is.
      Nem akarok spoilerezni, összetett a dolog a könyvben, mert nem csak véletlenszerű a dolog a megismerkedéssel, de mindenképp érdekes megfigyelni, hogy azért végső soron milyen könnyen bizalmába fogadott ez a nő egy vadidegent, és lassan, csepegtetve csomó fontos infóját is kiadta, hiába nem akarta megmondani ezt se, azt se, csak kibökte valamikor, és nem évek alatt, hanem néhány hónap leforgása alatt.

      Ez egyéni, hogy ki mit szeret megosztani, én rosszul vagyok ettől a bejelentkezem innen, onnan, amonnan, hogy hol vagyok, még ha csak a barátaim látják is (meg az FBI, meg az NSA :D ), mert valahogy nem tetszik, hogy digitális lábnyomot hagyjak erről. A privát szférámnak érzem. Gyűlölöm az olyan blogokat is, ahol kiírja hogy most egy látogató jött innen és innen, és tudom hogy az én vagyok, és mi a francért nyomoz le engem?! Még ha ez mondjuk totál veszélytelen is, mert miért ne olvashatnék el egy könyvesblogot. Nekem is kiakasztó az 50+-os, vagy az ostoba 30-as korosztály, akiknél minden publicban van... Nem is értem miért... vannak akiket egyébként szimplán nem érdekel, hogy minden képe, tartalma látható-e vagy nem. Csak egy ilyen arckifejezésem van erre: o.O

      Egyetértek, ésszel kell, és mindenkinek vannak egyéni preferenciái ebben. Engem pl. nem zavar, ha te ki akarod rakni hogy hol vagy, csak én nem raknám, mert nem értek vele egyet.

      Érdekel a könyv amúgy? Nem csak a netes veszélyekről van szó, és persze nem didaktikus ilyen vonatkozásban sem. Lehet, hogy tetszene. :)

      Törlés
    2. Hát, attól hogy a blog nem írja ki hogy honnan jöttél, attól még Google Analyticsból a bloggazda egy pillanat alatt kideríti :D Mi foglalkozunk ilyesmivel, munka célból, pl behaltam amikor láttam, hogy a fb milyen sok mindent eltárol rólad, pl. ha be vagyok jelentkezve fb-ba a böngészőben, és közben nézegetek olyan oldalakat, amibe be van integrálva vmi fb plugin kis szarság, akkor a weboldal tudja, hogy én Rácz Kata ott jártam... mármint be tud azonosítani a fb miatt. Hányinger :D

      A könyvet lehet előbb-utóbb sorra kerítem, a Mielőtt elaszom is tetszett, bár kicsit lehangoló volt számomra, de alapvetően szeretem az ilyesmi regényeket. :)

      Törlés
    3. Pfff... marhajó :/ Erre már nem is mondok semmit, utálom ezt a fb-uralmat.

      Ez is kicsit "lehangoló", a téma, és a nehézségek, alkoholizmus, gyilkosság miatt, de jó, szerintem tetszeni fog. :)

      Törlés
  4. Ezt én is nemsokára olvasni fogom. :)
    Engem nagyon érdekel ez a netes téma, főleg mert én is sokszor kirakom, hogy itt vagy ott vagyok, és bár azért én igyekszem megtalálni ebben is az egyensúlyt, nehéz megtalálni a határt, hogy hol árulsz már el túl sokat magadról.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Várom majd a véleményed! :)
      Azért majd ha elolvastad, rájössz, hogy egyáltalán nem a mi kis apró infóinkról van itt szó, amiket megosztunk a baráti körrel fb-on. :) Ez gyilkossági nyomozás, drog, alkoholproblémák, titkos viszonyok, hazugságok hálója itt, szóval bonyolultabb, és nagy a tét, nem az, hogy tudja-e valaki épp hol kajáltál. Csak persze a beszélgetésben errefelé kanyarodtunk el. :)

      Törlés