Baba Dunya utolsó szerelme

Idén igazán villámtempóban sikerül haladni a várólista csökkentéssel, a Baba Dunya ugyanis már a hetedik a sorban amit kipipálhatok. Egy rövid könyvecskéről van persze szó, szellős is, és akár egy ültő helyünkben is elolvasható. Sajnos összességében nem is nagyon maradandó...

Csernobil szörnyű ugyan, de emellett igen érdekes téma is, és ez a regény azért csigázott fel, mert egyszerre ígért némi tudásanyagot is a katasztrófáról, vagy az az utáni állapotokról, illetve egy kis romantikus levélregény vonulatot is belengetett, amiből sajnos végül nem sok minden volt igaz.

A halálzónába való visszatérésről, az ottani mindennapi életről és a nehézségekről ugyan mesél a könyv, mégis homályos marad az egész, nem sok konkrétummal, vagy csak olyasmikkel, amiket az ember amúgy is fel tud vázolni magában: nincs áram, nincs vezetékes víz, saját maguk termelnek ételt stb. Ez a kép nem élesedett, nem lett nagyobb rálátásom, úgy érzem, semmire a halálzónával kapcsolatban.

A cím és alcím (Levelek Csernobilból) pedig nagyon becsapós, sőt hazudós... Megnéztem az eredeti címet is persze, és tényleg az, ami: Baba Dunyas letzte Liebe, de félrevezető így is, úgy is. A szerelemhez-romantikához ennek semmi köze - pedig egy kis késői virágzást, valami időskori romantikát, a halálzónán kívülre levelezést vizionáltam, de hát ez a Baba Dunya egy vénséges vén csont, és a "szerelme" az legfeljebb maga a falu, ahova visszatért élni és halni. Ez tehát csupán egy félreértelmezhető utalás, szimbolikus szerelem.

"A munkám megtanított arra, hogy tudjam: az emberek mindig azt teszik, amit amúgy is akarnak. Kérnek ugyan tanácsot, de tulajdonképpen nincs szükségük idegen véleményekre. Minden egyes mondatból csak azt szűrik ki, ami a kedvükre való. A többit figyelmen kívül hagyják. "

Levél ugyan tényleg van néhány benne, de közel nem levélregény a Baba Dunya. Dunya meséli el mindennapjait. Leginkább azzal tudnám jellemezni ezt a mesélést, hogy száraz... Nagyon tárgyilagos, nagyon távolságtartó. Baba Dunya egy régi világ gyermeke, és az új világban is benne ragad a régiben. Az egész könyvet a maradiság hatja át. Egyszerűen öregszaga van. A halálfalu is olyan, mint valami borzasztó öregek otthona, ahol mindenki abszolút hátrányból indul, de néhányan azért kicsit kisegítik a még hátrányosabb helyzetűeket... Lábfájás, gyaloglás, kútvíz, mosogatás, dögunalmas hétköznapok a nagy semmi közepén. :/ A könyv 70%-a körülbelül ez. Ehhez képest igencsak meglepődtem, amikor a szerelmes cím ellenére, meg a levelekre várva végül egy krimi közepébe csöppentünk... :O A gyilkosság és a nyomozás felpezsdítette a kedélyeket, de megmaradt a tárgyilagosság az izgalmak ecsetelésekor is. Dunya pedig... hát, elnézést a szókimondásomért, de annyira nem való már erre a világra, nem érti már ezt, nem tud vele lépést tartani, semmire nem való a létezése sem... Ugyanaz a megfáradt maradiság sugárzik belőle végig, amikor haza is megy a halálzónába. Az ember nem tud mást, csak legyinteni rá, menjél csak, maradjál is ott. 

Igazából elég érdektelen maradt az egész buta sorsa számomra. :/ Nem keltett bennem szimpátiát, együttérzést, semmit. Visszaemlékezéseiben is boldogtalan, küzdelmes életének képeit kapjuk, és a leszármazottai is pont olyan boldogtalanok, mint ő... "Feküdjünk be a sírgödörbe" érzésem volt ettől a könyvtől, lehangoló, és nem nagyon vezet sehova. 

Könyvfesztivál 2019

Saját képek.

Nem volt kérdés, hogy idén is ellátogatok a Millenárisra, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra, azonban az előző évekhez képest most kevesebb időt töltöttem el ott, részben azért, mert így jött ki a lépés, de másfelől azért is, mert annyira most nem csigázott fel a dolog.
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem élveztem, csak kevesebb vonzereje volt, úgy éreztem kevesebb könyv jelent meg, pláne olyan, ami engem is érdekelt volna. Nem néztem ki ezúttal programokat, előadásokat vagy dedikálásokat, így csak magára a nézelődésre, kellemes időtöltésre koncentrálva szakítottam időt, és látogattam ki a fesztre két napon.

Reklámok, megosztások, online jelenlét - a blogger és a net

Forrás.

A Témázunk ehavi választottja A blogger és a net - közösségi média és reklámozás című téma lett, aminél aktuálisabbat keresve sem találnánk. Az állandó és folyamatos jelenlét az online világban lassan már kikerülhetetlen dolog lett, és nem csak külső kényszerek - munkafelület, emailek stb. - miatt, hanem belső késztetésből is, hogy nem akarunk lemaradni semmiről. Mert aki lemarad az kimarad (?). A FoMo (fear of missing out) jelenséget már emlegettem párszor, pszichológiai könyvek kapcsán, és nyilván oka van annak is, hogy rengeteg karikatúrát látunk a telefonokba temetkező arcokról, az állandó görgetésről, kattintgatásokról. Az egész internet a kezünkben, a zsebünkben van naphosszat, és bármely üres percünkben elkezdjük nyomkodni is a telefont - én nem azt ezt ellenzők közé tartozom persze, imádom a sok lehetőséget, a napi kommunikációt, és a sokféle platformot is, de mégis néha már sok az egész, és nem csak egyéni, de társadalmi szinten is. Furcsa torzulások jönnek létre a nagy online-ság révén, az addikcióról nem is beszélve. Pont most olvastam egy cikket, amiben azt fejtegették, hogy mennyire káros a like-ok, megosztások, retweetek számának megjelenítése, és hogy tesztüzemek folynak most az instagramnál, hogy nyilvánosan ne lehessen látni, hogy hány like-ot kapott valami, egyrészt elkerülendő a "like-olom, mert mindenki más is like-olta" spirált, másrészt pedig mert nincs jó hatással ez az egész az emberek mentális egészségére. És hogy mindezek a dolgok hogy kapcsolódnak a blogoláshoz? 

A mi kis online játszóterünk is szoros kapcsolatban van a közösségi médiával. Elszigetelten nehezen lenne fellelhető egy jó blog, valahol "reklámozni" kell, még ha ez nem is a szó szoros értelmében vett reklám, csak amolyan "közhírré tétetik, hogy írtam valamit, helló!". Enélkül nehezen lehet olvasóbázist szerezni és megtartani. Valahonnan értesülni kell a posztokról, mert kevés az olyan ember, aki csak úgy végigjárja és ráfrissít a kedvenc oldalaira napi szinten (de vannak azért, csak mondom). Nekem a Moly feedeli be az új posztokat, ott viszonylag nagyobb közönséghez jut el, és mivel csatolom az adott könyvet a bejegyzéshez, később is könnyű megtalálni annak, aki az adott könyvről keresgél. Van a blognak Facebook oldala is, amit viszont nem sok kedvem van/volt rendesen "kiépíteni". Igazság szerint nem kedvelem, lusta vagyok állandóan oda is belépni, és írni valami "promo-szagú" szöveget a posztlinkkel együtt. Megcsinálom, de általában tömbösítve, vagyis felmegyek és feltolom az elmaradt hetek posztjait, aki bújt, bújt, aki nem, nem. Nem sok kattintás van ezeken, meg like se nagyon, de valahogy mégis olyan kikerülhetetlen a facebook az elérhetőség szempontjából... Van Twitterem is és oda is ki szoktam küldeni a kis megosztó gomb segítségével a linkeket, és van nem olyan régóta Instagram fiókom is, aminél viszont igazából teljesen más a motiváció - inkább fotózgatni, könyveket, könyves pillanatokat mutogatni szeretek ott, és ott nincsenek linkek sem (csak a hessteggyár ugye :D) (Ettől függetlenül persze ez is a bloghoz irányíthatja az emberkéket, kétségtelen.)

Insta oldalam.

A Goodreadsről majdnem elfeledkeztem! Ott is vezetem az olvasásaimat, és az értékelésekbe néha be szoktam tenni a posztlinket is. És tulajdonképpen nálam itt nagyjából megáll a blog promotálása. Nincs rá kapacitásom, hogy ennél többet foglalkozzak vele, és nem látom sok értelmét több időt és energiát belefeccölni. Amikor elindítottam a blogot, akkor is csak egy kis online könyves sarkot akartam magamnak, és nem hittem volna, hogy néhány ismerősön kívül számottevő mennyiségű emberke jön majd olvasni - minden várakozásomat felülmúlta már az elején, hogy mások is jöttek, kommenteltek, érdeklődtek. :) 

Van akinek persze kész brand épült ki a blogjából, és reklámfelületként is funkcionál, különféle együttműködések, jutalékos rendszerek alapján. Engem nem vonzanak ezek a dolgok. Meg aztán nincs is kedvem azon rágódni, vajon hogy kell elkönyvelni néhány fillért innen meg onnan a reklámozásból... Ettől csak a hajamat tépném. Engem is kerestek már meg ilyesmikkel, de mindig visszautasítom az ajánlatot - a blog nem pénzkereseti forrás nekem, és nem is akarom azzá tenni. Valahogy elvesztené nem csak az ártatlanságát, de az esszenciális jellegét is az én szememben. Ettől még nem zavar ha másnál van valami reklám - kivéve ha ordenáré és túl sok, és irreleváns -, de nekem nem hiányzik ez. A blog kikapcsolódás és hobbi, csak egy online felületen, és ennek a felületnek nem szeretném feláldozni minden kihasználható kis négyzetcentiméterét valamire, amire eredetileg nem is akartam.

A kör, akivel rendszeresen olvassuk egymást persze szintén "reklám", de teljesen másféle. Gondolok itt az oldalsávban a bloglistákra, amikbe betesszük az általunk olvasott blogokat. Vagy arra, hogy eljárunk olvasni-kommentelni a másikhoz, a másik pedig visszajön aztán hozzánk, jelen vagyunk egymásnál. Ez a "háló" a legjobb része a hálón-létnek. ;) 

Egyébként érdekességként megemlítem, hogy Amadea blogjáról brutálisan sokan kattintanak rám, nem tudom miért, de már kezdettől kiemelt helye van a statisztikában. :D

A kattintások egyébként nem nagyon foglalkoztatnak, bár a tendenciákat mindig figyelem a látogatottságban, és örülök, ha van egy-egy népszerűbb írás (paprikás posztok khm khm). Van egy alap szint amit szinte minden poszt megüt, és persze vannak kiemelkedő számok is, amiknek néha látni, néha viszont nem érteni az okát. De nem is számít, nekem elég az, hogy kiírom, kiírhatom magamból a könyvélményeket, a gondolataimat, meg hogy megmutathatom az új könyveimet, vagy hogy mikre vetettem szemet. Egyszerűségében rejlik ennek az öröme számomra.

Szerintem a szükséges minimumot "teljesítem" olyan tekintetben, hogy azért vannak PuPillás profiljaim a nagyobb, ismertebb social media site-okon, de nem hinném, hogy ennél a mostaninál többet reklámoznám a blogot valaha is. Aki talált valami jó olvasnivalót nálam, az remélem visszajár esetleg magától is - a posztok mindenesetre sosem fognak úgy végződni, hogy ha tetszett, akkor nyomj egy like-ot és iratkozz fel... (brr) És az is hótziher, hogy booktuberkedésre sem fogom adni a fejem. ;)

Forrás: 1. 2.

A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

Nézzétek meg a többiek mit írtak a bloggerségről a közösségi média és a reklámok tükrében: 

Dóri, Anett, Nima

Utóvéd (később csatlakozók):

Szabó Magda: Csigaház

Lehetett olvasni erről a kisregényről hideget és meleget is, amióta napvilágot látott a hagyatékból, avagy, ahogy előszeretettel emlegetik: a fiók mélyéről. Szabó Magda mindezidáig kiadatlan első prózai műve, a Csigaház a Jaffa Kiadó gondozásában jelent meg tavaly. Az életműből mostanában előkerültek töredékek, levelezések, naplórészletek, és ezek vegyes fogadtatásban részesültek a közönségtől. Sokan nem örültek, hogy mindent az olvasó szeme elé bocsátanak, esetleg azt is, amit nem kéne (?), vagy amit Szabó Magda nem a nyilvánosság szemének szánt. Mivel nekem ez az első posztumusz kiadvány, amit tőle olvasok, a többiről nem tudok nyilatkozni, de úgy hiszem a Csigaház igazán megérdemli a Szabó Magda kedvelők figyelmét, és nem találtam kivetnivalót abban, hogy kiadták. Ahogy kiadták, az már egy picit más kérdés, de erre még visszatérek. 

Szinte hihetetlen, de már négy éve nem olvastam Szabó Magdát, hiába tervezgettem, mivel folytatom majd az életművet, nem került sorra újabb kötet. Talán ezért is lehetett, hogy ennek a falatnyi kisregénynek most csak úgy ittam a szavait. Olyan jólesett elmerülni egy igazi, hamisítatlan szabómagdás írásban, amiben már idejekorán megmutatkoztak a szerző későbbi védjegyei, mind a stílust, mind a karakteralkotást tekintve. Sokszereplős, lélekboncolós iromány, magával ragadóan szép és pontos ábrázolásokkal, érdekes sorsokkal, meglepő mélységekkel. Az eleinte egymástól elkülönülő életutak a Csigaház nevű panzióban futnak össze Huber kisasszony szárnyai alatt. A panzió helyszíne Bécs, az időpont pedig, ahova visszarepülünk, a vészterhes 1939.

"Zavar kell és feszültség. Az emberiség boldogtalan, és zűrzavarra van szüksége, hogy elfelejtse a maga baját." 

Júlia szökése, Dorner András és Dolly viszonya, Kemenes professzor hivatástudata, Edmund és Frau Schober botrányos viszonya, Wachtl ügyeskedései mind-mind egyetlen egységes képpé állnak össze, de a személyes drámák és szerelmi szálak mellett folyamatosan jelen van a politikai színezet, az osztrák helyzet súlyossága is az Anschlussot követő időszakban.

"Az ember sokkal többet árt magának is, másoknak is azzal, amit elmondott, mint azzal, amit elhallgatott." 

Nincs mindenütt feloldás, és nincs meg a lezártság érzése sem, de vélhetőleg nem is törekedett erre Szabó Magda. Szerintem ez a két kis füzetnyi írás egy, a szívének kedves, és a többinél valószínűleg jobban sikerült ujjgyakorlat volt, amitől nem volt szíve megválni, de valamiért nem akarta, hogy valami nagyobb nőjön ki belőle, és talán el is veszt(h)ette volna sajátos báját, ha felduzzasztja nagyregénnyé. Pont jó, ahogy van: rövidségében is tartalmas, intenzív, érzelmekkel teli, és megvan benne minden szépség és finomság, ami a többi könyvét is jellemzi. Bámulatos, de már ekkor képes volt csupán néhány mondattal tökéletesen jellemezni valakit.

Amivel szemben kifogásom van, az inkább az, hogy vajon miért próbálta a kiadó a végletekig leplezni, hogy mennyire rövid írás is ez... Nem baj, ha valami száz oldalas csak... Látszik a vérmes igyekezet, amivel azt szerették volna elérni, hogy minél több oldalra rúgjon a szöveg. Öt oldalanként be van illesztve egy egész oldal a kéziratból, ami persze nagyon érdekes, és jó volt bogarászni is, de túlontúl sok belőle. Több értelme lett volna - ha már ennyit be akarnak szúrni belőle -, ha legalább a megfelelő kézírásos oldal lett volna az adott nyomtatott szövegrész mellett. Az első beszúrt oldalnak megfelelő rész valahol talán a 70. oldal magasságában jelent meg, egy idő után pedig, megint visszaugrottunk előbbre a kéziratban... Ettől csak az a rossz érzésem támadt, hogy a végén, amikor kijött mondjuk 150 oldalra a kötet, valaki azt mormogta, nem jó, még szúrjatok be oldalakat, még... :( Nem a hossza miatt lehet eladni valami posztumusz művet Szabó Magdától, hanem csakis Szabó Magda miatt.
Nem tudok elmenni szó nélkül a szerzőhöz teljesen méltatlan utószó mellett sem, ami önismétlő, iskolás mondataival beállt a sorba, hogy az oldalak számát növelje csak.

A kiadásból fakadó bosszantó apróságoknak persze nincs közük magukhoz a szöveghez. Értékes és érdekes történet, amit kár lett volna hagyni feledésbe merülni. A Nekem a titok kell című, szintén posztumusz válogatás-kötetet már meg is rendeltem magamnak, felbuzdulva azon, hogy a Csigaház mennyire megvett magának. :)
Azért zárójelben még megjegyzem: aki még nem, vagy csak nagyon keveset olvasott Szabó Magdától, semmiképp se ezzel kezdje, ezt akkor lehet igazán értékelni, ha már valamennyire ismeri az életművet és a stílust az ember.

Anna Gavalda: Billie

Fogalmam sem volt, mit várhatok ettől a Gavalda könyvtől, aminek a fülszövege és a borítója sem volt igazán árulkodó, de a 35 kiló remény és az Édes életünk óta szívesen nyúlok a szerző könyvei után, és kíváncsi voltam, hogy Billie mit rejt majd - plusz arra is, ugyan az eredeti borítót miért egy kis viháncoló csacsi díszíti? 

A regény kezdése több mint furcsa volt. Egy thriller közepén éreztem magam, amikor leesett a tantusz, hogy a két szereplő tényleg valami hasadék vagy katlan mélyén hever, összetörten (?). Nem volt gavaldás az indítás, és az in medias res után a csillaggal való kommunikáció csak rontott a helyzeten. Csak az kattogott bennem, hogy mégis mi a búbánat ez, és hogy félbehagyom inkább. Örülök, hogy nem tettem, mert néhány további oldal és a színdarab, a gyerekkori barátság ecsetelése során valahogy szépen helyrerázódott - majdnem - minden. A csillaggal való beszélgetés mindenesetre én akkor is kihagytam volna, olyan idétlen volt, bugyuta... elég lett volna, ha Billie magában beszél. ("Oksi, hunyorgott a kis csillag." Ne már... ) Persze egy ilyen szituáció kihozza az emberből a szentimentálisat, de valahogy akkor sem stimmelt. 

És hogy miről is szól a könyv? Szép lassan felgöngyölítjük Billie és Franck kapcsolatát, barátságát, a megismerkedésüktől kezdve a szakadékba zuhanásukig, és persze azon túl is, ha van/lesz kiút. Előbb-utóbb előkerült a szamár is. :)

Aránytalanul hosszú felvezetés volt a gyerekkorról és a színdarabról, de mégis ez volt a legjobb része a könyvnek. Az Alfred de Musset darab, amiben Franck volt Perdican és Billie volt Camille, és ahogy ez a váratlan szerep és feladat, a közös tanulás összehozta őket, tulajdonképpen egy életre, izgalmas és olvasmányos epizód volt. Mindkettejüknek voltak terheik, titkaik, és ösztönösen próbálták segíteni egymást. Furcsa mód nagyon is egy nyelvet tudtak beszélni, még ha az egyik egy egész monológot vágott is le, amire a másik csak pár szóval felelt; értették egymást. Egymásnak teremtettek, csak nem a megszokott módon. 

Megkapó volt, és életszagú. Amint sikerült felvenni a ritmust a stílussal is, Billie keménykedésével, káromkodásaival, élveztem. Megpróbáltatások széles skáláját zongorázza végig a kitaszítottságtól a másságon át a mélyszegénységig. A végét viszont túl könnyen elvarrta - meseszerű, nem reális, könnyű megoldás, ami történik. 

Jó, és értékes, és vannak remek gondolatai, mélyebb rétegei, amiken egy-egy pillanatra elmerengtem közben, de valahogy mégsem fogott el igazán. Szépen játszik az érzelmekkel Gavalda, és a sorok csak úgy repültek a döcögős kezdés ellenére, mégis, végül úgy érzem egyáltalán nem lesz maradandó ez a könyv. 

Fülszöveg: "Anna Gavalda a rejtőzködőknek ajánlja ezt a regényét. „A láthatatlanság harcosainak", akik a társadalom peremére kerültek, és „reggeltől estig levegő után kapkodnak", ha nagy küzdelmek árán mégis meg szeretnék valósítani önmagukat. Egyik főhősét Francknak hívják – mert a fiú anyja imádta Franck Alamo énekest. A másikat Billie-nek – mert a lány anyja rajongott Michael Jacksonért és a Billie Jeanért. Vagyis két külön világból érkező fiatal találkozik, akik mégis megértik egymás szenvedéseit: Franck a homoszexualitása miatt kerül kényelmetlen helyzetekbe, Billie a katasztrofális gyerekkora emlékeitől próbál megszabadulni. Anna Gavalda a rá jellemző lélektani érzékenységgel mutatja meg humorral és olvasmányosan, hogy hogyan lehet a folytonos kudarcok ellenére továbblépni, sőt napról napra megküzdve önmagunkkal és a lehúzó közeggel akár még kiteljesedni is. Lélekmelengető módon mutatja be, hogy milyen sokat tud segíteni az együttérzés."

Vegyesvágott - Grindelwald és Nyakigláb Apó

Egy zanzaposzt erejéig összehozom most a Grindelwald bűntettei film eredeti forgatókönyvét és gyerekkorom egyik kedves/kedvenc kötetét, Webstertől a Nyakigláb Apót és annak még cukibb folytatását, a Kedves Ellenségem!-et. 

J.K.Rowling: The Crimes of Grindelwald - The Original Screenplay

Ismét csak egy ellenállhatatlanul szép kiadást kaptunk, mind a külső borítást, mind a belső illusztrációkat tekintve. Tényleg pusztán a gyűjtemény részének tudni is érdemes, mert különlegesen szép kötetről van szó. Azonban egyre azt éreztem, hogy a moziban megnézés intenzív élménye után a jeleneteket és a dialógusokat ilyen pőrén látva, sajnos még jobban kijönnek a cselekmény gyengeségei, a történet hibái. Gyakran feleslegesen ugra-bugrál, néha kissé érthetetlen, hogy valami miért úgy történik, ahogy, és jött a szappanopera érzés is a különféle rokonsági kapcsolatok, és a régmúltban történt csecsemőcsere kapcsán. Rowling eddig ennél jobbakat kreált történetvezetés és karakterek szintjén is. Sajnálom, mert bár élveztem gyönyörködni a kötetben, és persze baromi gyorsan el lehet olvasni, inkább csak rontott az eddigi Grindelwaldos élményen.

Reménykedem benne, hogy Rowling nem süket a kritikákra, és egy picikét megpróbálják máshogy kanyarítani a maradék filmeket, és hogy a kánonnal ahogy összeérnek a szálak, nem marad nagy bukkanó, kátyúk meg pláne... 

Jean Webster: Nyakigláb Apó / Kedves Ellenségem!

A Nyakigláb Após könyv gyerekkoromban az egyik kedvencem lett. Imádtam a kis illusztrációkkal ellátott duplakötetemet, és a levelek végtelen során való utazást Abbottoktól Pendletonokig. :) Nagy kedvvel álltam neki az újraolvasásnak nemrég, és bár jöttek a kellemes nosztalgikus képek, azért meg kellett állapítanom, hogy nagyon más ezt felnőtt fejjel, és néhány száz könyvélménnyel érettebben olvasni. Kiszámítható, példának okáért. De a 10 éves énem nem látott még akkor csavarokat és fordulatokat a könyvekben. ;)
Judy hisztijeit és kiborulásait kicsit túlzónak éreztem. Kéthavonta megharagszik Nyakigláb Apóra kb. a semmiért. Apó az a névtelen jótevő egyébként, akinek nagylelkű adománya révén a kis árva Judy főiskolai tanulmányokat folytathat, és cserébe csak annyi a teendője, hogy havonta levelet küld pártfogójának - aki ezekre nem válaszol.

Az is furcsa volt számomra, hogy itt főiskoláról volt szó... Annyira zöldfülűnek tűnik Judy végig, mintha inkább csak most végezné a gimnáziumot... Arról nem is beszélve, hogy a kötetből készült japán anime sorozatban még kisebb kislányként tűnik fel. 

A Kedves Ellenségem! stílusa és felépítése már az első levelektől kezdve sokkal jobban tetszett, és felrémlett, bizony már kislánykoromban is megállapítottam, hogy nahát, bár nem Judy írja a leveleket - amit azt hittem, hogy soká fájlalni fogok -, mennyivel jobb mégis a második kötet! Valahogy szórakoztatóbb és szívmelengetőbb is lett egyben. Sallie McBride, Judy főiskolai barátja lesz a John Grier Otthon új árvaház igazgatója, és bár eleinte ódzkodik a feladattól, és el akarja hagyni posztját, néhány hónap leforgása alatt szinte beleszeret a feladatba, és már el sem tudná elképzelni az életét a százegynéhány gyerek nélkül, akiknek terelgetésre van szükségük. Egyre több újítást vezet be, lelkesen végzi feladatát és toborozza a jobbnál jobb új munkaerőket is. Kivétel a régi skót orvos, akivel nem könnyű kijönnie... Ő lesz az irományokban az a bizonyos "kedves ellenség". :) A többi levél javarészt Judynak van címezve, vagy épp Gordonnak, Sallie kedvesének.
Egyetlen gondom valahogy az volt, hogy a levélforma és az illusztrációk ellenére folyamatosan azt éreztem, hogy "túl sok betű van egy oldalon", zsúfolt a szedése, nagyon lassan haladtam vele előre, és ezért vagy két hónapig olvastam ezt a két, amúgy tényleg rövidke levélregényt.

Kíváncsiságból lehet, hogy újraolvasom majd Jean Webstertől a Patty könyveket is. :) 

Kira Poutanen: A csodálatos tenger

Gyorsan és gondolkodás nélkül rárepültem az egyik legújabb Poket kiadványra, A csodálatos tengerre. Pechemre leginkább annyit hallottam erről a könyvről, hogy: finn + ifjúsági. Sajnos a lényegi elem mindenütt kimaradt a felsorolásból, méghozzá, hogy a fő téma az anorexia. Kerülöm ezt a témát, nem kedvelem, frusztrál és idegesít is kicsit.

A könyvet pedig nem címkézném szívem szerint ifjúságinak, csak mert fiatal főszereplővel dolgozik, egy sulis-szülős környezetben. Nyomasztó könyv, aminek fojtogató képei egyre sötétednek a vége felé. Nehéz volt belegondolni, mégis nehéz volt valamiért letenni is, és majdnem egészben olvastam el.
Fogalmam sincs, hogyan lehet kilábalni  a testnek egy ilyen legyengítő állapotból, amikor a lélekben van a probléma kulcsa, és visszahúzza az illetőt. Ugyanakkor egyszerűen képtelen vagyok felfogni hogy lehet egyáltalán ebbe belezuhanni is?! Én nem tudnám ennyire kövérnek, csúnyának látni magam sose, és pláne nem tudnék nem enni, meg kb. két almán és joghurton élni egy nap, kiver a víz a gondolattól is, és sosem fogom megérteni az anorexia felé elkattintott kapcsolót az agyakban.

A legnagyobb kritikám persze mégsem az, hogy én magam mennyire nem tudok azonosulni a témával, ettől még tetszhetett volna a könyv, és a stílus is, ami egyébként elég tárgyilagos, száraz, és eleinte nagyon szlenges-iskolás. Azt hittem ebből ki sem fog törni. Ami leginkább zavart, az igazából az téma prezentálása és "nem-megoldása". Mégis milyen szülők ezek? Hogy lehet hónapokig elmenni a saját tinédzser gyereked mellett úgy, hogy az már lassan csak 30 kilós??? Tök mindegy, hogy mennyire nehéz a munkád és sok a feladatod, és van két másik gyereked is, ez egyszerűen nonszensz. Hogy lehet nem észrevenni, hogy nem eszik? Hogy állandóan kijár futni, bezárkózik és félholtra tornázza magát?! Hogy mondhat olyat a szülő a tényleg alig 30 kilóra fogyott gyerekéről, hogy hát örüljünk, hogy nem tonna-donna?! WTF? 

Az meg kicsit hiteltelenné tette a dolgot, hogy Julia tanulmányi eredményei még javultak is ebben az aszkéta életmódban... Hogy tudott volna egyáltalán jól, pláne az eddiginél jobban működni az agya és a koncentrációs képességei?! Már réges-rég kórházban lett volna a helye ennek a lánynak.
Ezek a dolgok felbosszantanak, és dühös vagyok miattuk a szerzőre, mert meg lehetett volna írni ezt ezek nélkül a felesleges bukkanók nélkül is. Lehet, hogy a líraiság kergetésén kívül oda kellett volna figyelni azért másra is...

Nagyon plasztikusan írt le ételeket, és az undort, amivel kerülgették, vagy fogyasztották őket a menzán ezek az iskolás lányok. Rossz volt nézni az egymásra gyakorolt rossz hatásukat. Mind a tanulmányokat, mind a torz énképet tekintve. Borzalmas, ha az embernek ilyen osztálytársak jutnak. Nem volt itt másról szó, csak versenyről, irigységről, fennhéjázó feltűnősködésekről... Semmi kedvesség, önzetlenség, vagy akár csak a leghalványabb nyomai az őszinte barátságnak...

Korábban a Cerkabella Kiadónál
jelent meg. 

A végén a megoldások nagyon elnagyoltak voltak. Felskicceltek valami pszichiátert, aki nem tett semmit, és egy dietetikust, aki bemondásra elhitte, hogy Julia tényleg többet eszik, és betartja az előírt étrendet, és hümmögött, hogy hát többet kellett volna akkor hízni ettől... 

A regény során végig használt tenger-kép és a hasonlat szerintem abszolút nem illik a könyvhöz, és nem jött át nekem. Mintha valami teljesen független dolog maradt volna az egész "csodálatos tenger" a könyv témájától.
Ugyanígy, valahol talán a könyv felénél behozott egy erőteljes feminista képi világot a szerző, amit szintén nem értem, miért kellett feltétlenül összekapcsolni ezzel a lelkileg-testileg leamortizálódott lánnyal. Mik ezek a gondolataiba préselt, fennhangon hirdetett szavak a nők szenvedéseiről? Oké, szépségideál kergetés és egyebek révén van valami erőtlen kapcsolódási pont, de nem igazán értettem az okát ennek a nagy hevületnek. 

Összességében nem tudom hova tenni... Nem mondom, hogy nem volt érdemes elolvasni, de nálam eleve hátrányba került a nem kedvelt téma miatt, és egyes részletei fel is bosszantottak, a többi meg csak szimplán nyomasztott.

Végre jönnek jó könyvek!

Forrás.

Március elején kicsit panaszkodtam, hogy nem jelenik meg semmi engem érdeklő, említésre méltó könyv, kicsit pangott a piac úgy éreztem. Szerencsére a könyvfesztivál és a tavasz közeledtével újra felbukkant néhány megjelenés, amik mellett nem tudok szó nélkül elmenni. És bár kevesebb könyvet szeretnék venni idén (eddig havi egy a mennyiség, szuper!), azért a könyves eseményeken belefér egy randalírozás. ;) 

Lássuk mik azok, amik mostanában érdekelnek a friss és várható megjelenések közül. Figyelem, ez nem könyvfeszti megjelenéses lista, annál távolabbra is tekint. ;)