Az a bizonyos sült, zöld, és még paradicsom is

Fannie Flagg: Fried Green Tomatoes at the Whistle Stop Cafe

A Sült zöld paradicsom már évek óta ott volt a szemem sarkában, feltünedezett aztán eltünedezett, de idén úgy döntöttem, fogom és elolvasom végre, mégis miről szól ez a könyv, amiről mindenki hallott már, és ismeri a belőle készült filmet is, hogy megszűnjön ez a "tudom miről beszélsz, de nem tudok hozzászólni" érzés. Nekem a filmből is csak pár kocka dereng, talán amikor gyerekként elkaptam a tévében néhány jelenetet Kathy Bates-szel. Az olvasás után meg fogom nézni, nagyon kíváncsi vagyok milyen, és miben más, mint a könyv. 

A "sült zöld" körüli rejtélyes köd feloszlott hát, és kiderült, hogy ez egy női barátságról, sorsról, sorsfordulatokról, emberi kapcsolatokról és az élet drámáiról szóló kötet; egy utazás a múltba, ami néha szomorkás, máskor mulattató, összességében peig keserédes. Egy alabamai kisváros mindennapjai elevenednek meg, méghozzá úgy, hogy azt részben egy idős hölgy meséli el egy öregek otthonában, részben pedig magából a múltból kapunk jeleneteket. Ezek közt régi újságrészletek színesítik a képet. A kis cikkek voltak a legszórakoztatóbbak néha, tele naivitással, jóindulattal, kellemes kisvárosiassággal és élcelődésekkel. A Dot Weems (igen, ez a nőci neve) által írt sorok voltak a kedvenceim. De persze nem múlják felül Mrs. Threadgoode meséjét. Virginia, azaz Ninny Threadgoode az a típusú, nagyon ritkán fellelhető idős néni, aki elkezd beszélni, és néhány pillanat alatt egy egész életet felvázol, úgy, hogy azon nyomban látsz mindent a lelki szemeid előtt, és nem hogy untatna a szóáradat, épp ellenkezőleg: magával ragad, és tudni akarod hogy folytatódik. Evelyn Couch - aki férjével jár az idősotthonba, az anyóst látogatni - észrevétlenül azonnal a hatása alá kerül a mesének, hatással lesz rá, és későbbi cselekedeteire is. Ninnyvel pedig barátságot kötnek.  

A kedvenc jelenetem a könyvben, amikor Evelyn türelmesen vár egy parkolóhelyre, majd amikor beállna, fiatalok elcsaklizzák előle a helyet, és beszólnak neki. Válaszul Evelyn jópárszor nekitolat az autójuknak, és visszavág:

"Evelyn rolled down her window and said to the one in the ELVIS is NOT DEAD T-shirt, "Excuse me, but I was waiting for that space and you pulled right in front of me."

The girl looked at her with a smirk and said, "Let’s face it, lady, I'm younger and faster than you are," and she and her friend flip-flopped into the store in their rubber-thonged shoes."

(...)

Evelyn leaned out her window and calmly said, "Let's face it, honey, I'm older than you are and have more insurance than you do" and drove away."

Az emlékek, a régmúlt megelevenedése tetszett ugyan, mégis van néhány dolog, amit nem így képzeltem. Ruth és Idgie kapcsolatából úgy érzem nagyon keveset kaptunk, és Idgie-ből úgy egyáltalán, összességében is, pedig micsoda karakter, milyen vagány, makacs és öntörvényű, férfias nő. Több jelenetre vágytam velük, több dialógussal, több érzelemmel. Nekem ez kevés volt, amit megmutatott belőlük a szerző. Zavart kicsit az is, hogy ebben az érában hogy nem váltott ki nagyobb botrányt egy felvállalt leszbikus kapcsolat...?
 A tárgyalótermes jelenet a vége felé valóban vicces, ott végre Idgie is jobban kibontakozott.

A rengeteg szereplő miatt kicsit elmaradoztak akiknek lényegi szerepe volt. Mindenki érdekes persze, és felvonul az egész kisváros, fontos, vagy kevésbé fontos képkockák erejéig - mert Ninny ahogy mesél, lehet, hogy egyik pillanatban valami teljesen világrengető dolgot fog elmondani valakiről, például, hogy hogy vesztette el a karját, a következőben pedig csak a kávézó olcsó árairól értekezik. :) A mesélés (meg az élet is) már csak ilyen, és Ninnyből válogatás nélkül árad Whistle Stop története és történései.

Ami még nagyon zavart, hogy nem tudom miért, de én azt hittem ez egy tipikus, feketékről szóló déli regény... És annak rendje és módja szerint már az elején elképzeltem mindenkit feketének... Hát mit ne mondjak, elég nehéz volt átkalibrálni az agyamat, hogy utána fehér Idgie-t lássak magam előtt. Néha pedig nem tudtam, hogy most milyen bőrszínű is az illető... Volt egy szereplő, akit sose tudtam hova tenni, talán Gradynek hívták... Néha támadt egy vadnyugati filmes beütése számomra az egésznek, amit nem igazán szeretek, és ettől kissé csorbult az élmény.
A vonalvezetése egyébként szerintem rendben volt, bár eleinte engem is zavart a sok ugrálás, és előrevetített dolog, amit csak később magyaráztak el, de viszonylag gyorsan összeálltak az anekdoták.

Nem lett belőle kedvenc, vagy nagyon kiemelkedő olvasmány, de mindenképp szívmelengető volt, és nagyon szépen mesél az emberi kapcsolatokról és arról, hogy mik az igazán fontos dolgok az életben. 

Idgie és Ninny Threadgoode és a minden lében kanál Dot Weems neve menthetetlenül a legjobb nevek az irodalomban posztomban végezte. ;)