Az idei eddigi sikerszéria után nem sokat váratott magára végül az első nagy csalódás. Sólyom Anna Macskabár című könyvére már a megjelenéskor felfigyeltem, de kicsit valahogy ferde szemmel is néztem rá, kételkedtem benne, biztos jó-e. Úgy alakult, hogy nem sokkal később két kedves barátnőmtől is megkaptam ajándékba a kötetet, de arra nem számítottam, hogy ennyire nem jön majd be. Sok dicsérő értékelést olvasni róla, hogy mennyire szívmelengető, és egy kis "lélekbonbon" könyv, háááááát kedveseim, ha engem kérdeztek: hagyjuk már abba az ennyire egyértelműen színvonaltalan dolgok felmagasztalását...
FIGYELEM! Mérsékelten FELPAPRIKÁZOTT POSZT! Én szóltam!
Sólyom Anna Barcelonában él, ez az első regénye, és spanyol nyelven íródott, Neko Café az eredeti cím. Furcsa, hogy nem saját maga ültette át magyarra, hanem fordító, de igazán nem ezen múlt...
A kötet főszereplője Nagore egy szakítás után visszaköltözik Barcelonába. Anyagi körülményei nem valami rózsásak, és állása sincs éppen. Egy régi barátnője beprotezsálja egy most nyíló macskás kávézóba felszolgálónak, a bökkenő csak az, hogy Nagore nem szereti a macskákat, sőt, ailurofóbiája van... Yumi, a kávézó vezetője és Nagore gondoskodnak a hét macskáról a kávézóban, fogadják a vendégeket, betartatják a szabályokat, és közben megpróbálnak gazdát keresni a cicáknak.
Egyszerű storyline, és jó is lehetne, mondjuk ha valaki olyan írta volna meg mint Kavagucsi Tosikadzu, de sajnos nem így történt. Rendkívül bárgyú. Ritkán, nagyon ritkán érzem azt, hogy ugyan, ilyet bárki tud írni, mert tudom, hogy nehéz írni, bármilyen történetet is, mégis ez ténylegesen azon a szinten ragad le, amit még az esti mesének kitalált történeteimmel is megütök. Együgyű párbeszédeitől a falat kapartam, egyszerű megoldásai hiteltelenek, tele van következetlenségekkel, és fárasztó, sőt egyenesen kínos az egész, ahelyett, hogy valami melegséget adna. Kidolgozatlan, mesterkélt, vázlatos, coelhoi bölcselkedésekkel meghintett nyál ez, semmi más. Macskaszőrrel.
Én kifejezetten macskás típus vagyok, és szeretek mindenféle macskákkal kapcsolatos dolgot, de ebben a könyvben még a macskákat sem tudtam kedvelni, egyszerű rideg szobrok, kellékek voltak, személyiség nélküliek, hiába próbált rájuk aggatni a szerző néhány tulajdonságot, semmit se tudtam érezni irántuk.
- aranyosak a macskarajzok a fejezetek elején, de sajnos ahogy feljebb írtam, semmi érzet nem társul ezekhez a macskákhoz.
- az ikigai fogalma, de ezért a japánokat illeti az elismerés, senki mást.
"– Mi az az ikigai? – kérdezte Nagore kíváncsian.– Japán szó. Azt jelenti: „ami életben tart”. Amiért szívesen felkelsz reggelente és amiért továbbmész. Olykor „életszenvedélynek” vagy „életcélnak” fordítják."
De legalább gyorsan el lehet olvasni, hiszen van benne vagy 50, vagy még több üres oldal, és a végén is csak néhány egymondatos, vagy inkább egybites macskabölcselet. Persze csettintésre meg is oldódik minden. LÉGY ÖNMAGAD!!! :D
Olvassatok mást!
A kis paprika is paprika, most ennyi jutott, többet amúgy sem érdemel.