Poszt-turkáló: Harry Potter és a Főnix Rendje

Mary GrandPré illusztráció

Már az ötödik kötet posztja... *sóhaj* Hát igen, el fognak fogyni... *újabb sóhaj* Pont ilyen érzés fog el az újraolvasáskor is mindig ennek a kötetnek a befejezésekor, pedig az utolsó két rész is még bőven hosszú. Persze izgalmasak is, és emiatt gyorsan elröppennek. A Harry Potter és a Főnix Rendje sokak számára "a legkevésbé szerettem" kötet, és gyakran kritizálják a hosszát és a sok tinihormont benne. Én mégis kedveltem már kezdettől így is. Nagy élmény volt nem a fordításra, hanem az eredeti megjelenésre várni, és angolul olvasni elsőre is. A család meg csak ámult, hogy egy ilyen féltéglát mily' lelkesen cipelek és szótárazok pusztán önszorgalomból. :)

A poszt az újraolvasáskor, 2011-ben íródott. 

Harry Potter and the Order of the Phoenix

"The hottest day of the summer so far was drawing to a close and a drowsy silence lay over the large, square houses of Privet Drive."

Ez a kezdőmondat még most is így, teljes egészében beugrik, ha az ötödik Harry Potter könyv kerül szóba. Habár sokat kritizált és unalmasabbnak vélt ez a rész, mint a többi, nekem mégis nagyon kedves emlékeim fűződnek hozzá, lévén hogy ez volt az első olyan kötet, aminél nem vártam meg a magyar fordítást, hanem ahogy volt, mind a 2,5 kilójának nekiestem angolul, és bár akadtak akkor bőven olyan kifejezések, amiknek utána kellett lapozgatni, így is óriási élmény volt. A hossza nem volt hátrány, hanem inkább pozitívan végtelennek éreztem, és örültem, hogy így elmerülhetek benne. A könyvet annak idején beborítottam egy műanyag, figurás borítással, amiről azóta (de már akkor is) teljesen lekoptak a minták, és tiszta fehérnek látszik. A fülek belsejében pedig találtam kis papírkákat, amikre az ismeretlen szavak közül jegyeztem fel néhányat. :)

Na, de a personal reminiscingen kívül nézzünk valamit a történetről is. :)

Figyelem, spoilerek lehetnek azok számára, akik még nem olvasták az ötödik kötetet!

Mary GrandPré illusztráció.

Az ötödik kötet egy igazán kamaszodó, frusztrált, ideges, és kicsit magára hagyott Harryhez vezényel minket, aki újságokat lopkod a kukásedényekből és a begóniaágyásból hallgatja a híradót a nyitott ablakon keresztül, hogy elkapjon bármilyen apró kis hírmorzsát Voldemortról, vagy annak bármi jeléről, hogy készülődik, hogy visszatért. Egy estébe nyúló séta során Dudleyt és Harryt dementorok támadják meg, és az események felgyorsulnak - Harryt ki akarják rúgni az iskolából a patrónusbűbáj alkalmazása miatt, hamarosan egész sereg varázsló  összefogásának eredményeként elkerül a Dursley-házból és megismeri a Főnix Rendjének főhadiszállását, valamint annak tagjait. A minisztériumi meghallgatás után kissé megnyugodnak a kedélyek, de az egész kötet során felbukkanó rejtélyes álmok, látomások, a bimbódzó kamaszszerelmek, a minisztérium által az iskola berkeibe plántált Dolores Umbridge szabályai és - hem-hem - közbenjárásai végül egy meglepő összecsapáshoz vezetnek egy bizonyos jóslatért, amiről mindezidáig szó sem esett...

Mary GrandPré illusztráció.

Az umbridge-i rendelkezések, a tanárok váltakozásai, Hagrid titka, a Szent Mungo kórház, az okklumencia és Dumbledore serege már csak hab a tortán mindennek tetejébe.

Nem fogom vitatni, hogy bizony, ez a kötet tényleg egy kicsit túlírt. Hosszú, és Harry egy hangyányit talán túl frusztrált, és emiatt idegesítőbb, mint bárki más mint általában. :) Sőt, azt sem fogom mondani, hogy nincsenek benne unalmas részek. Én is átugrottam volna Hagrid meséjét, a kviddicsmeccseket, Grawpot, a házimanókat stb. Mégis, ha nekem kéne szerkeszteni, én is bajban lennék. Nagyon kevés olyan dolog van, ahol valóban rövidebbre tudnám vágni. Elfogult vagyok - inkább többet szeretnék kapni mindebből, mint kevesebbet, és kiegyezek a lassúbb részekkel. Sőt, kiegyezek Harry idegesítő modorával is, mert valahol megértem, hogy elege lett mindenből és mindenkiből. A bámulásokból, az elhagyatott magányból, a meg nem értettségből, abból, hogy senki nem hisz neki, abból hogy üres kifogásokat kap válaszként nagyon sok mindenre. És még a tetejébe 15 éves is és Cho érdekelné közelebbről, de vannak ugye fontosabb dolgok is és az ismerkedés sem fenékig tejfel. :)

Ami pedig még fontosabb, hogy mindegy, hány olyan oldal van, ami nem tetszett, szerintem akkor is vitathatatlan, hogy ez a kötet a poénok, beszólások, viccek és jó jelenetek olyan garmadáját sorakoztatja fel, hogy igenis azt kell a végén mondani, ez így jó. :)

!!! Itten még több SPOILER lesz !!! 

Kedvenc komoly részek: Petunia néni elszólása a konyhában a dementorokról, majd a rivalló érkezése - ez volt az első tátott száj amikor először olvastam :), Harry meghallgatása a Minisztériumban, a tesztrálok megjelenése, a Teszlek Süveg extrahosszú új dala, Harry kirohanásai és puskaporos válaszai Umbridge első néhány óráján, Dumbledore seregének megalapítása, az RBF vizsgák, McGalagony, ahogy kiáll Harry mellett, hogy aurort faragjon belőle, Dumbledore stílusos távozása az irodából, Dumbledore és Harry beszélgetése a végén, a jóslat szavai.

Kedvenc vicces jelenetek: Fred és George fülei (hogy van magyarul az Extendable Ear?), Fred és George összes egyéb találmánya, Fred és George összes létező megnyilvánulása, beleértve persze az illusztris távozást :))), Lily, James és Snivellus (Pipogyusz) jelenetei a merengőben, különös tekintettel arra a bizonyos "Hányok tőled, Potter!"-re, avagy miből lesz a cserebogár :D..., Hermione örökzöldje: a teáskanál érzelmi szint, találkozás Gilderoy-jal a zártosztályon.

Marta T illusztrációja, forrás.

“Just because you’ve got the emotional range of a teaspoon doesn’t mean we all have”

"Meanwhile, it became clear just how many Skiving Snackboxes Fred and George had managed to sell before leaving Hogwarts. Umbridge only had to enter her classroom for the students assembled there to faint, vomit, develop dangerous fevers or else spout blood from both nostrils. Shrieking with rage and frustration, she attempted to trace the mysterious symptoms to their source, but the students told her stubbornly they were suffering from “Umbridge -itis”."

"Mrs Weasley let out a shriek just like Hermione’s. “I don’t believe it! I don’t believe it! Oh, Ron, how wonderful! A prefect! That’s everyone in the family!” “What are Fred and I, next-door neighbours?” said George indignantly, as his mother pushed him aside and flung her arms around her youngest son."

Kedvenc új szereplő: Tonks lenne, de most először éreztem azt, hogy Stephen Fry nagyon melléfogott az utánzásával, és a hangja annyira zavart, hogy nem is szerettem most annyira. Egy bibircsókos nagyon erős tájszólással beszélő parasztos banya benyomását keltette az a hang, amivel előadta, és hát ez minden csak nem az én fejemben élő Tonks, aki kedves, fiatalos, szeleburdi és ügyetlen, de a helyén van az esze.

Forrás.

Nagyon jó új szereplő Luna Lovegood is, aki lehet különc csodabogár, mégis minden furcsasága felett szemet hunyunk Harryhez való lojalitása, egyszerű, okos és kedves gondolatai, vigasztaló természete miatt.

Új szereplő akit nem szerettem:

Kreacher (Sipor) - hát őt szívből gyűlölöm, mondhat Dumbledore vagy Hermione akármit.

Umbridge - nem kérdés, ő a főgonosz ugyebár. Elképesztő ez a mézesmázos álszentség, a rózsaszín terror, az ellentmondás lehetetlensége, ami ellen valahogy mégis fel kellett venni a harcot.

Grawp - Hagrid óriás öcsikéje, legyen akármilyen mafla és bár segített is Harryéknek, bennem nem mozgat meg semmit... Én nem szeretem Grawpot, bevallom.

Érdekes, a misztériumügyi főosztályon a különféle termekre, nehézségekre, csatára és annak részleteire sokkal kevésbé emlékeztem, mint gondoltam, mégsem ezeket élveztem legjobban, hanem a sok apróságot és a párbeszédek könnyedségét, és vicces jeleneteket, amik tipikusan memóriába égetődősre sikeredtek. :)

A legfrusztrálóbb dolog ennek a kötetnek a végén természetesen Sirius halála, és az, hogy milyen ostoba módon történik meg, sőt meg is lehetett volna akadályozni. Érdekes kérdés, hogy valóban Dumbledore hibája-e a dolog, mennyiben Harryé, Siporé, vagy akár Pitoné... És az egészben a legrosszabb nekem az a jelenet volt, amikor Harry bőröndjéből előkerül a tükör, amit Siriustól kapott, és meg sem nézte... Én meg is őrültem volna, amikor ezt felfedezem, mert hiszen ott volt egy karnyújtásnyira a bármikori védett kommunikáció lehetősége, és nem kellett volna Umbridge kandallóját reszkírozni, vagy Sipor hazugságára hagyatkozni... :( Furcsálltam, hogy Harrynek nem ez volt az első gondolata a tükör megtalálásakor, hogy nem az elszalasztott lehetőségektől kezdett el úgy dobogni akkor a szíve, hanem attól hogy most megpróbál beszélni Siriusszal. (?!)

Ami azt illeti, annak idején nem rázott meg a halála, mert sosem éreztem úgy, hogy igazán a szívemhez közeli szereplő lett volna, de a további kötetekkel, és az újraolvasásokkal megszerettem, és megsajnáltam. Akit pedig igazán megsajnál az ember, az Harry, aki lassan elveszít minden irányadó, szerető embert maga körül, és még óriási teherként megkapja azt is, hogy gyilkosként, vagy gyilkosság áldozataként fogja végezni végső soron...

"...and either must die at the hand of the other for neither can live while the other survives..."

Értékelés: 10/9,5 Védem én, védem, de azért ebből még én is levonok egy fél pontocskát. Többet nem lenne szívem, mert még így is annyira élvezetes a stílus és jók a karakterek, a kalandok, a párbeszédek, hogy nem lehet nem szeretni ezt a kicsit mostohaként kezelt részt. :) Pluszpont egyébként a filmadaptációnak, hogy ezt igenis jól sikerült rövidíteni és egy igazán szórakoztató mozit raktak össze belőle.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Kíváncsi leszek a legközelebbi alkalommal is úgy fogom-e érezni, nem érdemli a teljes tíz pontot. Olyan jó volt visszaolvasni a sok apróságot, amit szerettem benne, hogy szinte nem is értem, miért csúsztatom a többi könyv alá a rangsorban én is a Főnix Rendjét.
Valaki megmondja nekem, mi az Extendable Ear magyarul? Most sem jut eszembe, és nincs kéznél a magyar kötetem. :)

FIGYELEM! A KOMMENTEK SPOILERESEK A HATODIK RÉSZRE NÉZVE IS!