Szeptember-október + könyvfesztivál

Saját képek.

Ahogy kihaltak a blogról a friss megjelenéseket, könyves filmadaptációkat ajánló posztok, úgy szaporodtak el az időhiányról és tömbösítésről tanúbizonyságot téve az összevont zárások és különféle egyéb zanzák. Sajnos nem volt időm külön írni a könyvfesztiválról sem, és az ősz első fele úgy hussant el (sőt azóta majdnem az egész ősz!), és annyira tele volt IRL mindenféle egyéb dologgal, hogy természetesen teljesen az utolsó utáni helyre csúszott bármiféle könyves beszámoló.

De azért hozok egy kis összevont zárást az ősz első feléről is, hiába múlt el már teljesen lehetetlen módon november KÖZEPE is!!! :O 

Andrea Maria Schenkel: Macska és kölyke

Nem is akartam elhinni, amikor a Száll a kakukk után ezt a kötetet olvasva ismét megszállt az a kis piszkáló érzés belül: húúú de jó könyv! Bevallom, nem sokat vártam ettől a német krimitől; a várólista csökkentésbe is leginkább azért került be, mert rövidke. Egyszer, amikor korábban a kezembe vettem, már majdnem úgy döntöttem, hogy nem olvasom el, túladok rajta, mert ugyan miért is kéne mindent elolvasom, csak mert a polcomon áll?!

Nos ezért. Ezért érdemes néha fejest ugrani az ismeretlenbe, és bizalmat szavazni egy totál ismeretlen német írónő baltával ékített borítójú könyvének, aminek fülszövege látszólag teljes mértékben agyon is csapja az olvasás élményét, hiszen elmeséli a cselekményt... Ezért, hogy aztán egyszercsak azon kapja magát az ember lánya, hogy megcsapja az a nehezen megfogalmazható "kedvenc könyv érzés" valahol egy jól irányzott mondat közepén haladva... A Macska és kölyke egyértelműen vitorlázik be az idei top5-be, úgy, igen úgy, hogy az előtte való olvasmányom ráadásul a Száll a kakukk fészkére volt. Egy zseniális olvasmány után rendszerint minden fakóbbnak tűnik, de ezúttal egymás után több nagyszerű könyv is megtalált.

A Finsterauban játszódó történetben a véres kimenetel abszolút borítékolt- ld. fülszöveg és balta... -, de igazából ez csak a kezdet, a lényeg csak a látszólag elspoilerezett tragédia után kezdődik.

A narráció rendkívül érdekes, ugrál a karakterek közt és az időben is. Vannak fejezetek, amik pedig nyomozati iratokat, kihallgatásokat tárnak elénk.

Zaunerék a történet főszereplői, akik a már említett kis faluban, Finsterauban élnek. Lányuk, Afra elköltözik a szülői házból, majd visszatér, és hamarosan kiderül: teherbe esett. Mogorva apjával, Johannal egyre több a konfliktusuk, aztán egy nap holtan találják Afrát, gyermeke is súlyosan megsérült, és a gyanú Johannra terelődik, aki viszont alig-alig beszél, semmiről nem nyilatkozik egyértelműen. A történet ennél azonban egy fokkal messzebbről indít, méghozzá egy ittas személytől, aki a helyi kocsmában elmeséli, hogy ismeri egy régi-régi gyilkosság igaz történetét...

Szeretem az olyan írásokat, ahol érdemes visszalapozni az első fejezethez, ami elsőre talán összefüggéstelennek tűnt, mintha a többi eseményhez nem is kapcsolódna, de a megfelelő pillanatban kikristályosodik a furcsa kezdés jelentősége.

Baljós, sötét hangulatú, tömör könyv, tipikus "kicsi a bors, de erős" történet. Tetszett a felépítése, a nézőpontváltások és időbeli ugrások, amiket azonban egyáltalán nem volt nehéz követni.

Néhány apróbb dolog zavart csak benne, pl. elütések, köztük sajnos a főszereplő család nevének elütése is (Zauner-Zanuer), illetve két nagyon hasonló nevű szereplő van: Hecht és Hetsch, ez egy-egy pillanatra összezavart.

Amit pedig magában a történetvezetésben nehezményeztem, az három szál elvarratlansága volt: miért nem kaptuk meg Johann nézőpontját is? Miért nem derült ki, Hetsch visszament-e, vagy sem? Mi a magyarázata a karmolásoknak? Johannról és mentális állapotáról érdekes lett volna többet megtudni. Sajnos ezek a kicsit nyitva maradt részek nem tették lehetővé, hogy teljes kerek egész legyen a könyv, és így végül kedvenc nem lett belőle, de mindenképp az év egyik legjobbja, és kétségtelenül az év legnagyobb meglepetése lett. A hiányosabb részeket persze fel lehet fogni balladai homályként, írói eszközként is, képzeljük el magunk a többit, de szerintem néhány plusz oldalban akár el lehetett volna simítani ezeket is. 

"(...) elkezdte üres üvegekbe tölteni az emlékeit: szavakkal csurig töltötte, és gondosan lezárta őket. Ha az üvegeket a füléhez tartotta, a saját hangját vélte hallani belőlük. Ha kihúzta a dugót, a szavak kiugráltak. Az ápolók és az orvosok nem értették, mit művel, teljesen bolondnak hitték. De hogyan másképp őrizhette volna meg a gondolatait?"

Nem találtam száraznak, sem összecsapottnak; lehet jó krimit írni és megfelelően karakterizálni ilyen kevés oldalban is. A könyvben használt "egyszerűen strukturált személyiség" kifejezést pedig ezentúl használni fogom khm, arra, akit megillet. :D

Szikár, személytelen próza, érdekes vonalvezetés, és izgalmas megfejtés. Érdemes volt elolvasni.

Ken Kesey: One Flew Over the Cuckoo's Nest

Hol is kezdjem? Talán ott, hogy végre most már nem kell azt mondanom, hogy egész évben elkerülnek az igazán kiemelkedő könyvek, mert megérkezett az, ami méltán és vitathatatlanul kerül majd az idei top5-be. Ken Kesey Száll a kakukk fészkére című könyvével angolul, audiobookban ismerkedtem meg. Reménykedtem, hogy egy biztos pont, egy igazi jó választás lesz ez a régóta halogatott klasszikus, de csak óvatosan, halkan mertem bizakodni. A megérzés szerencsére jó volt. Ken Kesey könyve igazán remek, jól megírt, jól felépített, meglepően gördülékeny, de mégis nagyon mély.

A Száll a kakukk fészkére ezer éve a radaromon volt már, de igazából nem ismertem a történetét. A filmből egy-egy képkocka bevillant, Jack Nicholsonnal, de sosem láttam, és csupán annyit tudtam az egészről, hogy elmegyógyintézetben játszódik. Bizonyos mértékig sejthető volt számomra, mire fog kifutni, mégis meg tudott lepni a vége, és nagyon megfogott. 

"Vintery, mintery, cutery, corn,

Apple seed and apple thorn,

Wire, briar, limber lock

Three geese in a flock

One flew East

One flew West

And one flew over the cuckoo's nest"

Saját kollázs borítókból 

Az elbeszélő a könyvben Chief Bromden, a magát süketnémának tettető, hatalmas termetű indián. Régóta az elmegyógyintézet lakója már, és szerény viselkedésének, nemlétező hendikepjének köszönhetően sok bennfentes információ tudója.

“I had to keep on acting deaf if I wanted to hear at all.”

A diliház osztályának legújabb lakója a büntetés-végrehajtástól kerül át hozzájuk: ő Randle Patrick McMurphy, egy igazi laza, nagyszájú lázadó, tele tettvággyal. Az osztályon Ratched nővér a főnök, aki manipulatív módszereivel igazi diktatórikus rendszert alakít ki, és még az orvosok is az alárendeltjei inkább, semmint feljebbvalói. Neki nem parancsolhat senki, és - így vagy úgy -  mindig eléri a céljait, betartatja a szabályait. Segítségére van három fekete "fogdmegje": Warren, Washington és Williams, akik elintézik helyette a piszkos munkát.

McMurphy persze jólirányzottan beleköp Ratched nővér levesébe, és provokációival, vagy csak ártatlannak beállított ötleteivel elkezdi bomlasztani az eladdig jól működő gépezetet. Bekerült a porszem, nincs más megoldás, mint hogy a gépezet kihányja magából azt...

A regény első fele sűrű, lomhán nyújtózik, de mindvégig érdekes, aztán McMurphy érkezésével könnyedebbé válik, megjelenik a humor, a tréfa, és felcsillan a remény a reménytelenségben. A feszültség, a "mikor történik valami végzetes" olvasó felett lebegő érzése persze állandóan ott van. 

McMurphy óriási változásokat indít el. Itt egy kis pöccintés, ott egy kérdés, ami aztán sok fejben átkattint valamit, és ott az általános hadviselés a hozzáállással, amit képvisel, és ami óhatatlanul is "ragadós".  Ahogy ez lenni szokott, aki a lavinát elindítja, és a zsarnokkal szembeszegül, nem sokszor ússza meg ép bőrrel, de lázadó tettei nyomán valami új születik. 

“But at least I tried”

Tetszett, hogy a kemény téma mellett azért meg tudott mosolyogtatni, többször is. Hogy igazán aggódhattam a karakterek sorsáért. Hogy realisztikus volt az egész.

“The world news might not be therapeutic.”

McMurphy nem egy szent, feddhetetlen szabadságharcos. Nem kell, hogy szimpatikus legyen, ahhoz, hogy ő legyen a hős, aki megtör valami megtörhetetlennek látszót. De ő az, aki képes erre. 

"You know, that's the first thing that got me about this place, that there wasn't anybody laughing. I haven't heard a real laugh since I came through that door, do you know that? Man, when you lose your laugh you lose your footing.”

Fontos dolgokat jár körbe a könyv kiszolgáltatottságról, embertelenségről, rendszerhibákról, hierarchiaharcról, attitűdről, talpraállásról. Zárt közösségekről kivételesen jó írások tudnak születni, az egész berendezkedés, a kapcsolati háló remek alapot ad. Itt külön zseniális, hogy a befejezéstől minden feszültség és borzalom ellenére, békében lehet elválni.

Szeretném megnézni a filmadaptációt is hamarosan, kíváncsi vagyok mit görbítettek el benne a könyv cselekményéhez képest, mit hagytak ki, és hogy hogyan találták meg az egyensúlyt a szórakoztató és a megdöbbentő között.

Jack Nicholson neve garancia, és még ha változtattak is ezen-azon dramaturgiailag, nem tudom elképzelni, hogy a film csalódás lenne. 

Nem csak az évem egyik legjobbja volt ez a történet, de a kedvenceim közé is bekerült. Szeretem az olyan olvasmányokat, amik valahol igazán mélyen tudnak rezonálni, és megmozdítanak valamit az emberben. Lehet, hogy rettenetes és megdöbbentő dolgokat mutatnak be, de van egy csodálatos képességük, amivel fogják, és megemelik a lelkünket egy pillanatra. Köszönöm, Ken Kesey!

Az év könyvei és az élet hiábavalósága (hiábawhale-ósága?)

Nem, ez nem valamiféle összegzés... Csak gondoltam idevetem már ezt a pár sort, és elmesélem, hogy valószínűleg zsinórban sikerült egymás után elolvasni az év eddigi három legjobb könyvét:

• Ken Kesey: One Flew Over the Cuckoo's Nest
• Andrea Maria Schenkel: Macska és kölyke
• Meik Wiking: A hygge otthon

... amik top5-ösek is lesznek minden bizonnyal, és hogy egyszerűen MEGŐRJÍT, hogy nincs egy pár órám írni róluk, és amikor megpróbáltam, akkor se tudtam egymás után fűzni értelmesen a szavakat, és a mondatokat. :( 

Köszönöm a figyelmet... 

Forrás.