A Ferrante-láz engem is elkapott, tulajdonképpen már a Nápolyi regények első köteténél, a Briliáns barátnőmnél, de a második epizód, Az új név története sodort el úgy igazán, és kedvencem is lett rögtön. Nem akartam várni a folytatással, így már február elején a kezeim közé került a harmadik rész, az Aki megszökik és aki marad (ahogy nézem, tényleg nincs vessző a címben, de mindig ellenőriznem kell).
Az olvasás nagyon elhúzódott, különféle okok miatt és csak március vége felé csuktam be a kötetet, amikorra meg már elég nagy káosz volt/van a világban. Összességében nem rontottak az olvasmányélményen a külső események, de fel akartam jegyezni, hogy kicsit szaggatottan, elhúzódón sikerült végül elolvasni Elena és Lila életének következő fejezetét, ami ezúttal a középidőt mutatja be. Középidő, de még mindig elég fiatalok, még a családalapítás korszakában járunk, ugyanakkor eljut egy életközepi válságig is a történet. De ne szaladjunk annyira előre. :)
FIGYELEM!!! Egy sorozat harmadik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!!
Az Aki megszökik és aki marad szinte rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol Nino megjelenése megakasztotta Elenában a szót a könyvbemutatón. Elena és Lila élete bár más irányba indult el, mégis, továbbra is összeköti őket valami oldhatatlan, a szórványos telefonbeszélgetéseiken kívül is.
Ki az, aki megszökik, és ki az, aki marad? A cím már akkor elgondolkodtatott, mielőtt nekifogtam volna az olvasásnak - ugyanúgy kettős értelmezést kaphat, mint az, hogy vajon melyikőjük is a "briliáns barátnője" a másiknak? Ferrante zseniálisan irányítja a két lány életútját, és bizony változik, hogy kire is lehet érvényes a cím első vagy második fele. Lila maradt, és cövekelt le a telepi életstílusnál, a nők hagyományos szerepénél és Elena szökött el tanulni és világot látni, kitörve a nyomornegyedből? Vagy épp Elena marad olyannak amilyen volt, megakadva valahol középen, cél nélkül, és Lila tudott megszökni bizonyos béklyók, konvenciók, társadalmi szorítások elől? Ki lépte, ki lépi át igazán a saját határait? És persze az örök kérdésük: ki a jobb? Erőteljes már az elején a Lila által odavetett két szó, amikor Elena azt bizonygatja neki, hogy meg tudja védeni magát: "Tőlem nem".
"Válni valamivé. Akkor tudatosult bennem, hogy mindig is gyötört ez a kifejezés. Én válni akartam valamivé, bár sosem tudtam, mivé. És valamivé váltam is, ez biztos, de valódi cél, szenvedély, ambíció nélkül. Csakis azért akartam valamivé válni - ez az igazság -, mert féltem, hogy Lila többé válik, és én elmaradok mögötte. Lila nyomvizében váltam valamivé. Most újra kell kezdenem, de magamért, felnőttként, nélküle."
Marcangoló egy kapcsolat az övék, és sokszor nem is tudják, éppen miért haragszanak a másikra, vagy mit irigyelnek tőle, de ugyanígy azt sem, mi köti össze őket, miért kell fuldokolva a másik után kapni a sötét helyzetekben. Talán Lila tisztábban lát, mivel az ő egyszerű gondolkodását nem vakították el annyira - jómódúsága kérészéletű volt, ahogy a házassága is, nem lett sikere az irodalomban, vagy a politikai életben, nem ragadták el nagy eszmék -, és valami mindent átfogó tisztánlátással állapítja meg, amit Lenú éppen még nem érzékel. Gonoszságnak tűnő önbeteljesítő mondatai vannak, hogy aztán azokat felváltsa valami teljesen más, akár épp a letargia, de máskor meg a kiútkeresés, leginkább Gennaro számára. Ebben a részben láthatjuk őt betegnek és bizonytalannak is, amikor Lenú irányítására kell hagyatkoznia, és látjuk kifakadni is, többféleképp - sír, vagy ordít, és bármilyen hihetetlen is, ezt mindig Lenúért, Lenúval kapcsolatban teszi...
"Lilával lehetetlen volt nyugalomban lenni, kapcsolatunk minden biztosnak vélt pontja előbb-utóbb átmenetivé vált, Lila fejében hamarjában beindult valami, ami felborította az egyensúlyt, megzavarta őt, és megzavart engem is."
Ebben a kötetben volt eddig a leghangsúlyosabb a világ helyzete a személyes és családi drámák mögött. A politikai események, mozgalmak, pártülések, tüntetések állandó hátterét adják a történetnek. Nekem ezek közül a Soccavo szalámigyárával kapcsolatos dolgok voltak a legérdekesebbek, ami Pasquale és Nadia mellékszálát, vagy épp Pietro egyetemi összetűzéseit, és feljelentgetéseit illeti, ezeket nem tartottam olyan fontosnak.
Sokszor előtérbe kerülnek feminista gondolatok, és ezek hatására Lenúban is megváltoznak dolgok.
Ebbe nem akarok mélyebben belemenni, de ezt a két remekbeszabott mondatot itthagyom azért:
"Ha jók, ha rosszak, minden férfi azt hiszi, bármit tesznek, oltárra kell őket emelni, mint Sárkányölő Szent Györgyöt."
"(...) minden rendszer mögött egy fasz van"
Lenú, első könyvének megjelenése után kissé megfeneklik; a házassággal, gyerekekkel más irányt vesz az élete. Nagyon sajnáltam a Dede miatti évekért, és szenvedésekért, jó volt látni, hogy utána kapott egy nyugodtabb időszakot, mintegy kárpótlásul, Elsával. Nagyon érdekes volt a dinamika a férjével, és az anyjával is. A külső szemlélő számára érdektelennek tűnő, lecsupaszítva nagyon röviden elbeszélhető években is annyi minden történik Lenú körül, hogy alig van idő feldolgozni a változásokat, és aztán mégis, mégis sikerül neki egy újabb könyvet írni.
De ebben a más, távoli életben sem lehet menekülni, nem lehet szökni a telep elől, a Solarák elől, a kötelékek és a nyelvjárás elől...
"(...) holtbiztos vagyok benne, hogy tudsz jobbat is, akarom, hogy jobbat írj, nagyon-nagyon akarom, mert ki vagyok én, ha te nem vagy elég jó, ki vagyok? "
Végtelen hosszan lehetne írni róla, és mesélni, és elemezni az apró kis fonalak mentén a történéseit... Enzót, ahogy kérdés nélkül fogadja el, amit Lila mond és akar (Én azt gondolom, amit ő... Akkor is ha nem értesz vele egyet? Akkor is.), Michele érzelmeit, Alfonso titkát, az összes telepi és nem telepi szereplő mocskos ügyleteit, hazug színjátékait, beletörődéseiket, ármánykodásaikat. És persze az Airotákat is, különösen Pietrót, aki egy pillanatig Lila bűvkörébe kerül, és véletlenül meg is lát valami fontosat:
"Azt mondta: nem is értem, hogyan tarthatott ki idáig a ti kapcsolatotok, nyilvánvalóan gondosan elrejtitek magatokban mindazt, ami véget vethetne neki."
Pietrót, aki elég nagyot koppan, amikor valaki megszökik, és valaki marad...
"(...) talán az elhagyással mindannyian egyformán nézünk szembe; talán a legrendezettebb ember agya sem bírja el a felismerést, hogy nem szeretik."
Hova szöksz Lenú, mi lesz veled?
Ha az előző rész egyszavas jellemzése az őserő volt, akkor ezé a kontúrvesztés. Nincsenek vonalak, határok, amiket át ne lehetne lépni, újra ne lehetne rajzolni. Nincs állandóság, nincs biztos talaj, minden fordulhat, és hirtelen az ellenkezőjébe válthat át. Lila és Lenú olyanok, mint egy lefelé hulló levél: színe-fonákja... Hol az egyik villan fel, vagy kerül előtérbe, hol a másik, de egyek és elválaszthatatlanok. Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan érnek földet.
