Poszt-turkáló: Mondják meg Zsófikának

Forrás.

Az első várólista csökkentős játék évében, 2011-ben csúfosat buktam a kihíváson, és mindössze két könyvet olvastam el a listámról, amire akkor valóban nagyon-nagyon régóta várakozó könyveket pakoltam fel, és nem készültem alternatív könyvekkel sem. Az a kettő könyv viszont jó élmény lett, az egyik a Jane Eyre volt ugyanis, a másik pedig Szabó Magdától a Mondják meg Zsófikának. Ez utóbbiról hozom most át a posztot a freeblogról elveszettek közül, a poszt-turkáló rovatban. 

Az eredeti bejegyzés 2011. 05. 25-én született.

Sarah J Maas: A Court of Mist and Fury

Olyan sok minden kavarog most a fejemben, hogy azt sem tudom mivel kezdjem ezt a posztot, a műfaj egyik top könyvéről, ami nekem nem lett ugyan kedvencem, vagy óriási rajongásom tárgya, mégis, azt kell mondjam tetszett és megvett magának végső soron a folytatásra. Ami pedig a befejezése óta történt, nos, az meglepő módon az, hogy utánakeresgélek, videókat és képeket nézegetek róla, és számomra is meglepő módon elkezdtem mégis kicsit "fangirl"-ködni az ACoMaF-fal kapcsolatban. Interesting. Még az is megfordult a fejemben, hogy újra fogom olvasni... Nocsak. De lássuk kicsit részletesebben, mit is gondoltam erről az epic részről, ami messze felülmúlja és hovatovább átírja, felülírja, porba tiporja (yeah) az első kis gunnyadvány kötetet, az ACoTaR-t, amiért pedig számomra érthetetlen módon szintén százak (ezrek) rajonganak. No de kérem, akinek tűzijáték volt már az ACoTaR is, az mit csinált az ACoMaF közben? Öngyulladt?! :D ;)

Georges Simenon: A vonat

Fülszöveg: "Marcel Féron átlagos életet él a ritkán lakott Ardennek kis falvainak egyikében egészen 1940. május 10-ig, amikor német tankok lépik át a belga határt. A férfinak a környezetéhez hasonlóan el kell hagynia az otthonát – a dél felé menekülő lakosság nagy része tehervagonokba zsúfolódik –, hogy szembenézzen azzal a „sorssal”, amelyre titokban mindig is várt. A zűrzavarban elszakad a családjától, és megismerkedik a fekete ruhás, szomorú Annával. Viszonyt kezd vele, de ekkor még nem sejti sem a nő hátterét, sem a vele való kapcsolat veszélyeit. Mégis vonzza a helyzet, amelyben úgy érzi, valódibb életet él, mint azelőtt.

A vonat új megközelítéssel, váratlan végkifejlettel járja körül Simenon egyik visszatérő témáját, a látszólag teljes életet élő mintapolgár vágyát egy igazabb létezés iránt."

Amikor Simenon roman durjei közül kerítek sorra egyet, mindig rájövök, ez is hiányzik, mint egy falat kenyér, nem csak a híres Maigret pipázós-italozós morfondírja. Bár van még néhány elmaradásom a regényekből, most a legfrissebbet olvastam az Agave-kiadványokból, A vonatot, aminek megint csak nagyon tetszetős lett a borítója a kopottas csomagokkal és a "megülhető" méretű fekete nagy utazóládával középen, aminek fontos szerepe van a történetben.

A főhős a kissé szerencsétlen Marcel Féron, aki vaksi is, ideges típus is, és sokáig szanatóriumban volt betegsége miatt. Élete a megszokott kerékvágásban zajlik, mindig ugyanakkor kel, kávét főz, tyúkokat etet, rádiókat javít, rendszeresen ellenőrizgeti megvan-e vastag pótszemüvege a zsebében.. Felesége éppen várandós a második gyermekükkel.
Az átlagos, ismétlődő, monoton hétköznapokba hoz egy nagy szakadást a háború, és a hír: jönnek a tankok, ajánlatos menekülőre fogni. Marcel és családja is összepakol, és szinte gondolkodás nélkül, sietve és frusztráltan felszállnak az első induló vonatra. Az utazás döcögős, és Marcel Féron hamarosan elszakad feleségétől és lányától, akik másik vagonban ültek, tőle külön.

Az utazás egyfajta sorsszerű lebegéssé, kalanddá, szürreális, valóságon kívül megélt valósággá lényegül át. Marcel megismerkedik Annával, a csendes, különös lánnyal, akivel egy vagonba kerülnek, és az összezártság, feszültség, valamint az, hogy valahogy szavak nélkül is megértik egymást kezdettől, összehozza őket és furcsa, szenvedélyes viszonyt kezdenek. Mintha a vagon többi utasa is eleve összetartozónak, együtt létezőnek tartotta volna őket kezdettől, Annához nem is közelít senki más.
Mi a lány titka? Miért olyan más ő, mint Marcel felesége, mitől izgalmas ez az egész, és vajon hogy érhet véget? Mi lesz, ha a menekültek neveinek listáit böngészve egyszer csak megtalálja feleségét, és újraegyesülhet a család?

Fojtott és feszült hangulat jellemezte a könyvet, ugyanakkor mégis volt valami könnyedség benne, a felszabadult, kötöttségek nélküli "szerelem", a gyermekkorra jellemző, szintén kötöttségek nélküli szabadság érzése miatt. Kitelepítés, menekülés, félelem, fenyegetettség, kiszolgáltatottság és cél nélküliség... és ebben a cél nélküliségben, a megszűnő szabályok között, valahogy paradox módon mégis az élet újjászületése, az élet megélése lép porondra. A szenvedély, a másfajta lét megízlelése, kitörés a szokásokból és a rutinból, egy magasabb hőfokon való létezés.

Érdekes volt a vagonok és később a tábor atmoszférájának, sajátos szabályainak, öntörvényű viszonyrendszereinek kialakulása. A bizonytalanság, a sorsszerűség, és a megrekedt helyzetek sajátja, az a bizonyos összekovácsolódás és közben mégis a szeparált kis klikkek spontán kialakulása nagyon életszerűen és erőteljesen van megírva.

A sehova sem tartó vonat végül persze célt ér, és Anna és Marcel is kénytelenek hát válaszolni a sorsuk végén függő nagy kérdőjelre.

Nagyon tetszett, érdemes volt elolvasni.

10/9

Kiadja az Agave Könyvek. Rendeld meg >ITT<!

Poszt-turkáló: A muránói üvegfúvó

Forrás.

Nemrég szóba került Marina Fiorato A muránói üvegfúvó című könyve, és előjöttek a kedves emlékeim róla. Nagyon kívánatos kis darab, meg kell hagyni, minden hiba ellenére szemet gyönyörködtető a borító, és egy igazán jól összerakott, két szálon futó, kicsit romantikus, kicsit rejtélyes történetet rejt. Emlékszem könyvtárból vettem ki, és akkor nagyon új volt, sikerkönyvként kezelték, vagyis csak elég rövid időre lehetett kivenni (egy hétre azt hiszem). Bennem is volt, hogy majd sietnem kell az olvasásával nagyon, de végül  észre sem vettem, annyira jóleső sietség lett belőle. 

Bár már rég volt, és talán ma nem is tetszene annyira, akkor nagyon megragadott, és majdhogynem kedvenc is lett. A bejegyzésnek, ami eredetileg 2011. 02. 04-én íródott, úgy gondolom itt a helye ezen a blogon is. 

Pénz, karrier, csillogás, több megközelítésből

Imádom ezt a borítót!

Baktay Miklós, Baktay Zelka, Popper Péter, Tari Annamária, Zsolt Péter: Pénz, karrier, csillogás? - A siker kényszere és lehetőségei

Az idei első várólista csökkentős könyvem egy Mesterkurzusos kis kötet volt. Azért szeretem ezeket a könyveket, mert változatos szerzőket hoz, és a különféle témákat ezek a szerzők mindig annyira más szempontok alapján járják körül, elég átrágnivalót adva a témákról. 

A Pénz, karrier, csillogás? részben főként a sikerről volt szó, de nem csak arról, mit is jelent, és hogyan lehetünk sikeresek, hanem arról is, miért bánt másokat valakinek a sikere, és hogy kell kezelni magát a sikert? A pénz néha végül több sikertelenséget eredményez, mint ha nem lett volna, és sok-sok helyzetben nem is egyenes az út a pénz-karrier-csillogás útvonalon. 

A siker egész más jelentett régen, és teljesen más a dinamikája mostanság, a fogyasztói társadalomban.  

Tetszett, érdemes volt elolvasni. Popper és Tari írását kedveltem leginkább. Zsolt Péter kissé sótlan, száraz volt nekem eleinte, kicsit sztereotíp példákat is hozott, de ahogy belendült, találtam érdekes gondolatokat nála is. Baktayék meséje lekötött, és kikapcsolóbb, emberközelibb volt a konkrét kapcsolati szituáció leírásával. Náluk egyedül az zavart, hogy mennyire egy emberként beszélnek, mennyire egyként prezentálja magát ez a két ember. Legyenek külön gondolataik is szerintem, még ha abszolút egy hullámhosszon vannak is, zavaró, ha egybe is olvadnak. 

Tari Annamária jó gondolatokat hozott a nárcisztikus megnyilvánulásokról - szereti a témát -, és arról, hogy mennyire veszélyes lehet az, ha az ember jó a munkájában, és ezzel eltelítődik. Ír a teljesítménykényszerről is, ami végül oda vezethet, hogy az illető alig akar elmenni szabadságra, nélkülözhetetlennek érzi magát, és szinte csak szorong, hogy ő most nem dolgozik, nem tudja fenntartani a kontrollt jelenlétével. Ezek könnyen vezethetnek mindenféle mártírkodáshoz és aztán magányhoz is. 

Popper azzal indított, hogy nem lesz népszerű, amit ír, és hogy ő lesz megint az ördög ügyvédje, de szerintem egyáltalán nem így volt. Nagyon is fontos pontokat érintett pl. azzal, hogy leszögezi, nem minden tanulható meg, és így nem lehetünk csak úgy bármiben sikeresek. Ott a tehetség is. És aztán ott vannak a különféle morális kérdések. Eladható bármi tanfolyamként - hajmeresztő példákat hoz a spiritualitás vonalán főként -, és ott csak az számít befizették-e a díjat rá a delikvensek, nem az, hogy vajon érettek, megfelelőek-e a tudás befogadására is, tudnak-e vele valamit kezdeni. 

Fontos gondolat az is, hogy bele kell kalkulálni az életbe a kudarcot, az elesést, a vereséget, mert ilyesmi mindig akad, nincs olyan, hogy valamiből nem kell majd felkelni. 

Tetszett Popper pikírtsége, odamondása, őszintesége, és mint oly sokszor máskor is, egyszerűen a mesélőkéje. Mindenre van példája, története.  

Értékelés: 10/8 Vegyes kép, jó kis körpanoráma a sikerről, amit egyedül Zsolt Péter írása húzott le talán kicsit. 

Sarah J. Maas: A Court of Thorns and Roses

Már jócskán benne vagyok a sorozat második részében, így nem akarom már tovább halogatni a poszt megírását, mert elhalványodnak és összefolynak a történések a kötetek közt. A közös poszt ötletét elvetettem, mert teljesen külön akarom értékelni a részeket. Az első ugyanis nem igazán azt adta, amire vágytam, és már most látszik, hogy óriási különbség van a két rész közt. 

A magyarul Tüskék és rózsák udvara címen megjelent könyv mindenféle helyes címkét kapott már: retelling, high fantasy, new adult, romantikus... Kicsit a Szépség és a Szörnyeteg újramesélése jut az ember eszébe, de közben más mesei elemek is feltűnnek. A hangulata kissé szlávos. Kár, hogy emellett elég sótlan is maradt - legalábbis az első részben. 

Kisebb spoiler ,cselekményelemek leírása előfordulhat!

Felemás érzéseim vannak. Meg tudok érteni ugyanis mindenkit, aki félbehagyta és szétcincálta. Többszáz 1-2 csillagos értékelése van, és bizony némelyik heves bólogatásokat váltott ki belőlem is. Az első pár fejezet izgalmas volt, és érdekesnek találtam a világot is, amiben van fal és Fae-k és egy nélkülöző család a rokkant apával és a három lánytestvérrel. Kicsit kuckós, ismerős volt, jó volt belehelyezkedni, és imádtam a téli táj, a vadászati jelenet leírásait. Történt aztán azonban, hogy Prythianbe értünk, a tündérek világába, és paradox módon pont a még érdekesebbnek vélt helyszínen következett a tömény unalom. Ami persze elnézhető egy szintig, főleg első kötetnél, amikor be kell mutatni egy csomó mindent az adott világ felépítéséről, szereplőiről, de itt még csak nem is ez fojtotta unalomba a dolgokat, hanem szimplán az eseménytelenség. Semmire sem vezető beszélgetések... Ismételt dolgok, amikből aztán mégsem lesz semmi (Pl. Feyre hányszor tesz el valami fegyvert, vagy gondol arra, hogy hogy fog menekülni innen blabla)... Nyígások, amik még Macnél is rosszabbak (Fever 7-8. kötet). Sajnos ez a fajta leült rész elég soká tartott kb. a könyv 60%-áig. Ehhez még hozzájött a frusztráló érzés is, hogy ennek az egésznek semmi értelme nincs, mert Feyre jelenlegi helyzete sehogy nem fogható fel ép ésszel büntetésként, sőt egy rohadt nagy jutalom az egész. Az egyezség Fae és men között arról szólna, hogy életet az életért, és ehelyett a szegénységből és éhezésből palotába kerül a csaj, és mindene megvan, hovatovább a családjáról is godoskodtak egy életre. 

Hú de nagy bünti azért, hogy megölted a testvérünket! :D De ennek a gondolatráncnak kivasalta a kis gyűrődéseit számomra, hogy biztosítékot kaptam, van mindennek értelme és normális magyarázata. Ám legyen, akkor elfogadom, csak zavart ez a sok visszatartott információ, mert emiatt elég logikátlannak tűnik minden eleinte. 

Ott indul el végre valahára az események láncolata, amikor Rhysand megjelenik Tamlinéknél. Az a jelenet nagyon tetszett, és innentől nem igazán volt okom panaszra, tényleg folyamatosan történtek dolgok és csepegtettek apróbb és nagyobb információkat a világról, a főgonoszról, a szereplőkről. 

De azért nem lehet szó nélkül hagyni, hogy ennyire semmi ne történjen egy könyvnek több mint a felében. Nem egy Dickensről van szó végülis, hanem egy modern írásról.

A karakterekkel nem vagyok igazán kibékülve, Feyre elég béna volt végig, reméltem, hogy mutat majd fejlődést, és hál' Istennek igen, a következő részt olvasva már látom, hogy nyílik a csipája, és lesznek különféle erősségei. :) 

Zavart az is, hogy ismét egy olyan szituáció jött elő, hogy a legkisebb lány az, aki eltartja a családot, és akiben a legtöbb felelősségérzet lakozik... A testvérei nem segítenek semmit. Furcsa. Feyre nővéreitől egyébként én búcsút vettem, de örülök, hogy mégis szerepelnek később. :) Nestára különösen kíváncsi leszek. 

Tamlin... hát Tamlin borzalom. Az elején még rövid ideig hú de izgalmas, mert ő a nagy szörny, aki elrabolja a lányt, és aki a hős savior lesz. Öhh. A könyörgéssel, meghunyászkodásával, teljes visszafogottságával, passzivitásával - hiába volt vele talán nemes célja -, amit ebben a könyvben előadott, hát finoman szólva is szánalom. Én nem tudtam beleszeretni, és Feyre-t is inkább másfelé irányítanám. Lucien egyébként is eleve gerincesebb és szimpatikusabb volt. Egy sidekick kellemesebb választás az ún. főhős pasinál, ez azért elég ciki, nem? De hogy jobbat mondjak, Rhysand, aki gonoszka, még érdekesebb, és még mindig jobb választásnak tűnt, mint Tamlin! :D Szóval Miss Maas eléggé el***ta ezt a szerelmi szálat szerintem, de a második rész kárpótol ezen a téren is. Na tessék, mégis összemosom picit a történéseket, nem tehetek róla. Legalább látszik, hogy kesernyés szájízemet kissé felüdítette már a következő epizód. 

Tamlinnal kapcsolatban megkaptam, hogy sikerült elkezdenem minden fantasyt a Feverrel, és Barronst nem lehet überelni, szóval sosem leszek azt hiszem elégedett ezekkel a pasasokkal más könyvekből. So sorry, Barrons a legjobb. :) Tamlinben azonban, akárhogy is nézem, semmi karizma és sárm nincs, és a maradékot is elveszti a földön csúszásával. Döntései furcsák, szavai súlytalanok, érzékiség és csáberő pedig zéró. 

Rhysandot kedvelem, veszélyes és sokrétű: érdekel a kibontása a karakternek. Egyetlen hervasztó momentum: lila a szeme... Ez számomra a "csillogó vámpír" kategória. Mellesleg miért feline minden mozdulata, ha közben meg inkább madárféle?

A maszkos átok és a "járvány" tetszett azért. Amarantha maga viszont kissé klisés volt. 

Értékelés: Tyúúú. A fele eléggé "meh" és minden mondat leginkább egy darab ólom volt, és csak fejezetről fejezetre azt vártam, hogy történjen már valami érdemi, akkor az nem igazán jó. Rhysandtól kezdve viszont őszintén élveztem, és tetszettek a végén a drámai események. A próbák közül a Wyrm volt a legizgalmasabb. :) A másodikat elég nagy csalásnak éreztem, a harmadik meg egyenesen kegyetlen volt. 

Azért döntöttem úgy, már az elejétől kezdve, hogy folytatom a The Court of Mist and Furyval, mert láttam sok értékelést pozitív irányba átcsapni olyanoktól is, akik esetleg kifejezetten utálták az elsőt. 

Ez a rész így magában, kezdésként, mindent egybevetve: 10/5,5 nekem. Ha valaki nem lökdös előre, és nem tudom, hogy mennyire szereti, és mennyire érdemes megismerni a második részét, az fix, hogy 40% körül félredobtam volna.

Érdekes szavak, kifejezések:

baldric - kardszíj