Susan M. Boyer: Lowcountry Boil

Akkor figyeltem fel erre a regényre, amikor tavaly a Könyvmolyképzőnél megjelent magyarul, Délvidéki pezsgés címmel. Aztán amikor idén bekerült az Audible-ben egy 1-et fizet, 2-t kap akcióba, akkor lecsaptam rá, miért is ne alapon. 

Sajnos nem vagyok elájulva, azt kell mondjam. Immár a második déli regény, ami csalódást okoz, A méhek titkos élete után. Abban legalább a hangulat megvolt. Itt nem is nagyon lehet érezni, hogy Dél-Karolinában vagyunk, úgy éreztem nem tudta megteremteni a miliőt, nem volt meg a kellemes kisvárosi feeling sem. A történet egy murder mystery sorozat első része, amiben Liz Talbot a főszereplő nyomozó. 

Az rendben van, hogy egy sorozatkezdő résznél sok mindent, és sok mindenkit kell bevezetni, és ezáltal érződik is, hogy ez az első rész, és még rengeteg minden fog történni a szereplők viszonyrendszerében, de azért általában azt illik megugrani, hogy a kedves olvasó ne fulladjon bele egy névtengerbe, amit ráborítanak, mint egy adag rákot a fedélzetre a halászhálóból... -.- Borzasztó sok név jött szembe már az elején, és ciki vagy nem ciki, még a végére se tudtam, most akkor John, Macky és Robert kicsodák? Grace és Kate is csak valahol 70%nál került a helyére, hogy jaaa, ja ők azok értem, a ki kinek a kije. Ez biztos nem csak az én figyelmetlenségem volt. A karakterek nagy része sajnos elég érdektelen is, fakók, és bizony Liznek sincs valami sok személyisége. Azt meg meg kéne már szüntetni, hogy bizonyos állandóan mantrázott tevékenységével jellemeznek egy szereplőt... Attól, hogy mindig nála a Sig 9 pisztolya, és hogy mindig fertőtlenítgeti a kezét, még nem lesz személyisége, tulajdonságai, jelleme... Ez nem jellemzés, ez megmarad az iskolás fogalmazás szintjén.

A történetben rengeteg az akció, de valahogy mégis nagyon nehezen halad előre, toporog. Szerintem nevetséges az is, hogy Nate - Liz nyomozótársa - végig a reptérről próbál csak bejutni a cselekménybe, és a könyv végén ér csak oda... mondjuk róla valószínűleg a többi részben majd többet hallani - de engem annyira nem tudott megvenni a szerző stílusa és a sztori maga, hogy folytassam.

A paranormális szál elment, kicsit Bűbájos boszorkák utánérzésem volt tőle, egy olyasmi '90-es évekbeli sorozatot el tudnék képzelni ezzel a tartalommal. Egy korábban meghalt barátnő, Colleen szegődik Liz mellé, őrszellemkent, és segít neki lavírozni a kis sziget eseményei közt. 

Az akciódús jelenetek közül persze a legmozgalmasabb a finálé, mindenféle üldözéssel, de az én kedvenc részem a könyv közepe táján volt - most hogy belegondolok az egyetlen igazán jó jelenet :D -, amiben Merry, Kristen (Kirsten?) és öööö, az a pacák... Troy? Tray? Trevis? Affranc... szóval ők hárman keverednek vérfagylaló dolgokba, és mindennek Liz is tanúja lesz... (ez így talán azért nem spoiler). 

A megfejtés bonyolult, és sokrétű, egy másik szellemet is kb. visszahoz a sírból, de  mégse  valami izgalmas. Sok a részlet, sok a hát mögött vakarózás. Az mondjuk tetszett, hogy a szerelmi szál nem volt nagyon tolva, és inkább leépítette Liz a végén is a fazont. :D 

Nekem ez a mystery inkább fárasztó volt kissé, semmint érdekfeszítő. Valahol mondjuk örülök is, hogy nem bonyolódom bele a Romantic Escapes és a Finlay Donovan után egy újabb sorozatba. Liz Talbotból van már 10 rész is (angolul), szóval bizonyára a hiba az én készülékemben van, de ettől a délvidéki sztoritól én nem annyira pezsegtem fel. 

Sue Monk Kidd: The Secret Life of Bees

A méhek titkos életének kis használt, olcsó, angol példányát még Nitával vettem sok-sok évvel ezelőtt, amikor még létezett a Red Bus angol könyves antikvárium. Sokáig aszalgattam a polcon, de most az idei várólista csökkentés keretein belül végre sor került rá is.

Bevallom, sosem láttam a könyvből készült filmet, csak hallottam róla, ahogy a könyvről is, általában jó véleményeket.

Nem tudom mi lett volna, ha más déli regények előtt olvasom el, de azt hiszem nem tett jót neki, hogy eddig várt a sorára, és bizony elébe tolakodott pár igen jó élmény, pl. A segítség. De ha nem is akarjuk hasonlítgatni, akkor is úgy érzem, ez a könyv egy kicsit gyenge, felszínes, elnagyolt, és nem igazán szólított meg. A jellegzetes déli felépítettség, és a "hang" megvan, de a hangulat nincs.

Lily Owenst egész életében végigkíséri egy halvány fél-emlék, amikor is elsült egy pisztoly, és az édesanyja meghalt. Lilyt T.Ray, az apja neveli, és Rosaleen, az egyik náluk dolgozó fekete nő. 

Amikor Rosaleen bajba keveri magát, és börtönbe, majd egy újabb bántalmazás után a börtönkórházba kerül, Lily kezébe veszi sorsukat, kiszabadítja Rosaleent, és Tiburonba mennek. Hogy miért épp oda? Lilynek csak néhány apróság maradt meg az édesanyjától, és ezek közt van egy fekete Madonnás kép, hátoldalán az írás pedig: Tiburon, Dél-Karolina. Így lyukadnak ki a Boatwright testvéreknél, akik a Fekete Madonnás mézet készítik. August, June és May befogadja őket, és nem tesznek fel túl sok kérdést. ... Biztonságban érezhetik magukat náluk, és a méhek közt, bár lassan azért lesz, akinek szemet szúr, hogy mit keres a fehér kislány a sok fekete nővel. 

Lagymatagnak éreztem ezt a történetet. Nem igazán tudott együttérzést kiváltani belőlem, valahogy érdektelen maradt számomra Lily sorsa, elbeszélőnek is nagyon szürke volt szerintem. A történet felnövéstörténetnek is gyengécske, kalandoknak is eléggé híján van. Mindenen mintha lenne egy kis hangtompító, semmi se csattan igazán, az a régmúltból elhangzó pisztolylövés is el van csak kenve, nincs feloldozás, nincs semmi igazán szívfacsaró - még az egyetlen igazán tragikus pillanat is olyan whatever marad, mert hát már mióta lógott ez a levegőben... 

Végtelenül idegesített Rosaleen butasága is, igazán csepegtethettek volna ebbe az asszonyba valami szerethetőt, ha már Lilynek ő jutott mint pótanya. 

A fekete szobor körüli rituálék is furák, túlzottak voltak, egyszerűen baromságnak tűnt - pedig eladhatta volna jobban ezt a szálat is a szerző. 

Jók az alapok, abszolút lehetne erre építeni - szökés, énkeresés, múltbéli titkok, nővérek méhészettel, stb. Mégsincs semmi komfortos ebben a regényben. Számomra egy férc maradt, ami nem igazán tudott megfogni. Sótlan volt az egész, sőt íztelen - se édes, kedves pillanatok nem voltak, se humor, se igazi, bénító keserűség. A mézkészítést se szerettem, a méhek iránt se keltette fel az érdeklődésemet, igazából semmire se ösztökélt, semmi érzelmet nem tudott kiváltani. 

Ha így érzek a könyvvel kapcsolatban, vajon van értelme megnéznem a filmet? Az jobban sikerült? 

Julie Caplin: The Little Café in Copenhagen

Alig hiszem el a szerencsémet, hogy egymás után - jó persze pár mesekönyv mindig közbeékelődik -, sikerült rányúlnom két olyan regényre, amik remek szórakozást jelentettek. :) 

Finlay Donovan kalandjai után a Julie Caplin kötet is egy olyan választás volt, aminél alig vártam, hogy folytathassam a sztorit, hogy visszatérjek a szereplőkhöz, és megtudjam, hogy alakul a sorsuk. Ráadásul mindkét könyv sorozatkezdő rész, szóval az a nagy helyzet, hogy Elle Cosimano és Julie Caplin olvasások bizony várhatók még a jövőben; mindkét sorozatot el akarom olvasni. :) Caplin könyvei a Romantic Escapes címet kapták, és eddig 8 kötet van a sorozatban, amelyek közül 6 már magyarul is megjelent.

Az egyes részekben mindig más és más országban játszódik a sztori, és az első kötet alapján ez tényleg számít is, szerves része a történetnek. Az Egy csésze kávé Koppenhágában abszolút belebolondított Dániába, a dán életérzésbe, a hygge-be, és ha tehetném, azonnal utaznék is, felfedezni Koppenhágát.

Az sem tántorított el, hogy ismét kicsit romantikus sztoriról van szó, és örülök, hogy bele mertem ugrani, mert szerencsére sokkal többről szólt a regény, mint amit az összejönnek-e és hogyan jönnek össze problémakör adhat. A főszereplő, Kate élete nem a várt irányba fordul, amikor nem őt, hanem sunyi pasiját léptetik elő a cégnél. Kate viszont kap egy új megbízást, csak úgy mellékesen, lehetetlen rövid határidővel, egy új áruházzal kapcsolatban, ami a hygge életérzést hozná el Londonba. Szegény Kate persze azt se tudja eszik vagy isszák a hygge-t, de lakótársával, Connie-val belevetik magukat a dologba, és mindez olyan jól sül el, hogy Kate hamarosan Koppenhágában találja magát egy kis PR túrán, egy csokornyi újságíróval együtt, akiket neki kellett összeverbuválni, hogy megismerjék a hygge-t, a dán boldogságot, és aztán hírt is adjanak róla az ötnapos kirándulás végeztével.

Az újságírók hajkurászása során akad össze Kate egy Benedict nevű, igen pokrócmód viselkedő férfival, aki nyilván a későbbi love interestté válik majd, sok-sok kaland révén.

A csapat, akit Kate-nek tyúkanyó módjára össze kell tartania, terelgetnie, felvigyáznia, igencsak vegyes társaság. Annak rendje és módja szerint persze rögtön lesznek klikkek is, valaki mindig eltűnik, vagy elkésik, esetleg kiborul, vagy megsérül... Nincs is szerintem ami jobban összekovácsolná az embereket, mint az, ha egymás útitársai lesznek. :D Ez itt is bebizonyosodik.

Igaz, vannak haloványabb szereplők is, de mindenkit közelebb hoznak az olvasóhoz a kalandok, és mindenkinek lehet kicsit drukkolni valamihez. Főleg persze Kate-nek, hogy nehogy retorziók érjék a munkahelyen a dán túra miatt, és hogy minden a lehető legjobban alakuljon - a szerelmi életét tekintve is. ;)

Kedveltem, ahogy alakult a történet Bennel, jó volt a partin való külön találkozás, és az is, hogy Ben nem a tökéletes és feddhetetlen lovag képében tűnt fel, hanem igenis épp rossz napja volt, és faragatlan volt - mindannyian tök máshogy viselkedünk a különféle élethelyzetekben, normalize being Ben! Én is lehet elküldöm a 'csába, ha valaki felhív így a semmiből, és megpróbál beszervezni valamibe, ami épp nem jókor talál meg.

Jók voltak a kisebb-nagyobb botrányok, kalandok, a városnézés. Egyedül talán a vidámparkos részeket untam. Illetve szerkezetileg fura volt, hogy mennyi volt még vissza, miután már hazaértek az útról. Nem tudtam mi lesz vajon még a bonyodalom ezután. Bár kétségtelen, hogy az utazás eseményei voltak jobbak, azért még maradt a történetben szufla a végére.

A legeslegvége talán egy picit szirupos lett, de ennyit megbocsátottam neki, amúgy nagyon kellemes élmény volt az olvasás, és zsong a szívem a hygge-ért és Koppenhágáért. ♥ Szeretnék olvasni Meik Wiking könyveket is a hygge-ről.

Az ajánlást nagyon köszönöm Suhakatának, neki köszönhetem ezt a szuper élményt, és új belebolondulást. :)

Tokió, Párizs, Dublin here I come, jöhetnek a következő Julie Caplinek. :) A második rész amúgy Brooklynban játszódik, és az egyik eddigi mellékszereplő, Sophie lesz a középpontjában.

Elle Cosimano: Finlay Donovan is Killing It

Végre, végre, hosszú idő után találtam egy olyan szuper kis könnyed, de mégsem bárgyú, izgalmas, igazi kikapcsolódást nyújtó regényt, amibe nagyon kellemes volt belehelyezkedni, és mindig alig vártam, hogy folytathassam.

Finlay Donovan telitalálat! Krimi és chick-lit keveréke, ami kicsit romantikus is, és rendkívül vicces, mert eleve egy jó nagy félreértésen alapul. Hogy is lesz Finlay Donovan, az elvált, kétgyerekes anyuka, aki egyébként író, és épp oltári késésben van az új könyvével, valamint az összes fizetendő számlájával is, szóval hogy lesz ő hirtelen bérgyilkos?! A sorsdöntő reggelen minden félremegy: Finlay kislánya megfodrászolja magát úgy, hogy a vére is kiserken, és csak szigszalaggal lehet orvosolni a rémes haj-helyzetet, a másik gyerek a juharsziruptól ragad, Finlay késésben van egy megbeszélésről az ügynökével, a bébiszitterről pedig kiderül, Steven, a drága ex-férj szó nélkül elbocsátotta, így aztán hiába vár rá... 

A meeting végül lezajlik egy zsúfolt vendéglátóhelyen, ám valaki kihallgatja őket, és a készülő krimi cselekményéről elejtett mondatokat, valamint a Finlay pelenkázótáskájából kikandikáló véres törölközőt (a hajvágás eredménye) összekombinálva a szomszéd asztalnál ülő hölgy végül egy cetlit nyom Finlay kezébe - egy név, egy telefonszám és egy összeg szerepel rajta... Megbízás gyilkosságra... 

Innen indul a sztori, és egy jó vígjátékhoz méltón természetesen egymást követik aztán a véletlenek, szerencsétlen, avagy épp szerencsés fordulatok, némi bénázás, kétségbeesés, titkolózás, és Finlay-t elsodorják az események. A korábban elküldött bébiszitter, Vero is megjelenik a színen, és hála a jó égnek, marad is, jó csapatot alkotnak ők ketten, Vero ugyanis az a típus, aki mindent csodásan rendbe tesz és kordában is tart maga körül - a gyerekeket, a háztartást, a számlákat, a hullákat. :D Finlay-nek pedig pont erre van szüksége, valakire, aki imádja a gyerekeit, szuperül újravágja a lánya haját, de nem rest ásni sem az éjszaka közepén! 

Bevallom őszintén, nekem kellett egy kis idő, hogy elfogadjam Vero jelenlétét, valahogy "rosszul esett", hogy Finlay olyan hirtelen "lebukik", és kitálal, de miután megbékéltem Vero szerepével, és bebizonyosodott, mennyire talpraesett és mekkora segítséget jelent mindenben, elfogadtam, hogy ő lesz a partner in crime. :) Nélküle Finlay összeomlott volna. 

Nagyon pörgős a cselekmény, nincs unalmas fejezet. Kedvencem volt a legeleje, és a bárban történt jelenetek, meg persze az összes képtelen fordulat, ami ezt követte. 

Szokatlan, egyedi történet, ami végig fenntartja az érdeklődést, és meg tud nevettetni. 

“My Google search history alone was probably enough to put me on a government watch list. I wrote suspense novels about murders like this. I’d searched every possible way to kill someone. With every conceivable kind of weapon.”

Finlay-t tényleg még az ág is húzza, amikor először találkozunk vele, és jó látni, hogy azért kikeveredik valahogy a csávából, nekem abszolút bejött ez a tegyük el láb alól a rosszfiúkat elgondolás, úgy meg végképp, hogy ténylegesen elég kevés erőszak történik. De a maffiával - és feleségeikkel - ügyletekbe bonyolódni épp elég izgalmas mindenhogyan. 

“I’d been hired to kill an enforcer for the Russian mob. Suddenly, I wasn’t sure which was scarier— the possibility that I’d be caught by the police for a murder I didn’t commit, or the likelihood I’d be murdered by Andrei Borovkov once he learned what his wife had done.”

Bírtam az exférjjel és újdonsült menyasszonyával, Theresával való szálat is, és azt is, hogy Finlay nővére pont rendőr kell legyen, sőt, még Nick, aki érdeklődni kezd Finlay iránt, is rendőr, és nyomoz a szóban forgó ügyben :D ... Csak hogy folyamatosan legyen elég kalamajka. ;) Ó és akkor még a bárpultos szépfiút nem is említettem - pedig én neki drukkolok! :D

A lezárás szerintem telitalálat volt, meglepett, leesett kicsit az állam, és alig várom, hogy belevessem magam az újabb megbízásos cetli kalandjaiba Finlay-vel és Veróval. :)

Üdítő, laza krimi, ami sallangmentesen vicces, mozgalmas, és a régi jó vígjáték filmekhez hasonlóan megunhatatlan. Remélem lesz film/sorozat belőle!

Félévzárás 2022

Forrás.

Bár a félévzárások ideje egy kicsit korábban volt, nem szeretném megtörni a hagyományt, és kihagyni ezt a bejegyzést, ami egyébként korábban sokáig a kissé szerencsétlen nevű Mid-Year Book Freak Out Tag néven futott. A kérdéssor maradt, az elnevezést azonban többen is leegyszerűsítettük félévzárásra, féléves áttekintésre, mert tulajdonképpen az is. ;) 

Próbáltam nem sok csúszással megírni ezt a posztot, de még így is augusztus közepe lett belőle *sigh*. Mindenesetre azért a tartalma ugyanaz, így, a késéssel is. 

Lássuk idén mely könyvek kerültek nálam az egyes kategóriákhoz, mik voltak az eddigi legjobb olvasmányok, és mik a terveim még idénre. :) 

Lori Gottlieb: Maybe You Should Talk to Someone

Iszonyú elmaradásaim vannak itt mindenféle könyves és zárós posztokkal, és az élet nem könnyíti meg, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak róluk, nem hogy még le is írjam valami elfogadható formában ezeket a bejegyzéseket... Hetek óta nézegetem a piszkozatot, amibe idevetettem néhány gondolatot, de most nem kelek fel innen, amíg végre nincs egy új poszt, mert szétvet az ideg, hogy ennyire bedugul a blog és csak tolódik minden, amiben örömömet tudnám lelni!... :|

Lori Gottlieb könyvéről többektől hallottam, csupa jó véleményt, és már egy ideje felkerült a radaromra. Audible-ről vettem meg végül, ráadásul egyet fizet kettőt kap akcióban, szóval eleve jól jártam. ;)

Olvasás közben, és a befejezés után is elgondolkodtam, ez most fikció, vagy inkább non-fiction? Remekül ötvözi az önsegítő könyv és a regény műfaját -  van, ahol memoárként referálnak rá -, és ügyesen adagolja a hasznos, és az életünkbe beépíthető információkat, iránymutatásokat a szórakoztató történetbe, anélkül, hogy közhelyes lenne. Tudom, ez elég általános méltatásnak hangzik, de Lori Gottlieb könyve valóban nagyon jó, és igazán megéri végigutazni a saját, és a kliensei nehézségein, problémáin, a lehetséges kiutakat keresve. Kapunk nehéz és szívszorító, de felemelő pillanatokat is, és "aha"-élményeket, a szereplőkkel együtt. A terapeuta kanapéja egyébként is adja magát mint tökéletes helyszín az igazán érdekes sorsok kibontakozásához; szuperül lehet a pszichoterápián keresztül mesélni, színes szereplőgárdát, változatos problémákat (és megoldásokat) felsorakoztatni. 

Nem hiányzik a dráma, és nagyon érdekes, hogy mindenhez hogyan viszonyul a terapeuta maga is, kivel milyen és hogyan alakul a viszonya, mit integrál a saját életébe az ülések tapasztalataiból. 

Tetszett, hogy lehetett kötődni a kliensekhez, emberiek a történetek, találhattunk közös pontokat, egyszerűen mindenki relatable volt (még az is, aki az elején nem tűnt annak), maga a terapeuta is, a szerző, akinek igazán kalandos önkereső életútja volt, nagyon sok szokatlan állomással. Maga is küzd problémákkal, és amikor váratlanul elhagyja a pasija, érzi, segítségre van szüksége, hogy feldolgozza ezt az epizódot, mert teljesen megrekedt. 

Wendellnél lyukad ki, aki végighallgatja ugyan végtelen panaszáradatát és sírásait, de nem elégszik meg azzal, hogy egyetértsen Lorival, igen, a pasid egy seggfej volt, ó te szegény, hanem a felszíni probléma mögé nyúlva szép lassan előhúz még pár nyulat a cilinderből... Lorinak nem csak az volt a gondja, hogy elhagyták-e, és hogy milyen indokkal. Az is kiderül, talán nem is volt ez az egész annyira váratlan és meglepő... Az ember néha nem vesz tudomást olyan dolgokról, amik az orra előtt voltak. 

A kliensek problémái nagyon szerteágazóak, de mindegyikből lehet meríteni valami megszívlelendőt.

Olvasmányos a könyv, van mondanivalója, tele van jó párbeszéddel, elgondolkodtató, helyenként torokszorító jelenetekkel, és még humoros is tud lenni, az élet tragédiái ellenére. Teljesen hiteles is. Szép lassan mindenkinek kibontakozik az ülések során a személyisége, és lehull a lepel sok-sok titokról, traumáról, olyan dolgokról is, amit maguk elől is rejtegetni próbáltak a szereplők. 

Nincsenek gyors megoldások, hiába élünk egy siető, felgyorsult világban, ez a könyv a terápia által a lelassulást hangsúlyozza, és hogy bizonyos dolgokhoz idő kell. 

A kedvencem Wendell volt, a terapeuta terapeutája, aki hozzád vágja a zsepis dobozt és persze John, akit szerintem mindenki utál az elején, aztán lesz okunk megkedvelni, ahogy lehámlanak róla a rétegek. :)

Johnt azért kedveltem amúgy még, mert hozzá hasonlóan én is idiótának tartom az emberek többségét magam körül (khmm :D - mondjuk azok is), és hozzá kötődött a legviccesebb poén is. :) 

Örülök, hogy elolvastam, nagyon jólesett, kellemes élmény volt, és kaptam tőle néhány útravaló gondolatot.  

Magyarul Akarsz beszélni róla? címen jelent meg. 

A szerző TED talkja >itt< megtekinthető. 

A könyvből Eva Longoria főszereplésével sorozat készül. :)