Charlie N. Holmberg: The Plastic Magician

Charlie N. Holmberg tavaly decemberben nagy csalódást okozott a Magic Bitter, Magic Sweet című kötettel, de nem tettem le arról, hogy olvassak még tőle, főleg A papírmágus trilógia spin-offját/folytatását nem akartam kihagyni. A The Plastic Magician májusban jelent meg, és sajnos egyelőre nem láttam még hírt a magyar változatáról, de mivel elég sikeres volt a trilógia, remélem hozza ezt a részt is a Gabo Kiadó. 

Ebben a kötetben is az 1900-as évek elején járunk, de nem Ceony és Emery körül forog a történet, ők meg sem jelennek, kapunk viszont egy ígéretes tanulót Alvie Brechenmacher személyében. Német gyökerei vannak a lányzónak, azért ilyen furcsa a neve, de egyébként Amerikában él, és innen érkezik Európába, hogy a híres-neves Marion Praff szárnyai alatt töltse el inaséveit. A címből is kiderül persze, hogy ezúttal a polymaking lesz a középpontban: műanyagokkal való varázslatokról olvashatunk. Alvie szerencsére nem olyan hihetetlenül tehetséges, mint Ceony volt, nincsenek különleges tanulási képességei, vagy remek memóriája, és az, hogy inkább átlagos ebben, sokkal szimpatikusabbá tette. Mindezek mellett rendkívül lelkes, remek ötletei vannak, és Marion Praffal ki is dolgoznak egy új varázsigét, amivel megváltoztathatják az orvostudomány egy fontos szegletét. A találmányt el akarják vinni egy kongresszusra, azonban Praff egyik rosszakarója megpróbálja megakadályozni őket ebben, és ellopni az ötletet és a szabadalmat. 

Külön érdekessé teszi a történetet, hogy Ceony-hoz hasonlóan Alvie-nek is lesz egy olyan, akár mindent megváltoztatni képes felfedezése az anyagok mágiájával kapcsolatban, ami megrengetheti a mágustársadalmat - de szerencsére itt csak éppen hogy belekap ebbe, nem erőszakolja meg a mágia törvényeit úgy, ahogy Ceony tette a bondinggal kapcsolatos, végtelenül leegyszerűsített megoldással. A lehetőség ígérete jobban felcsigázott, mint ha rögtön meg is oldotta volna a kérdéskört az elsőéves inas - az elég hihetetlen lett volna. 

Habkönnyű olvasmány volt, igazából elég kiszámítható véggel, és lineáris történetvezetéssel, mellékszálak nélkül, szóval nem kell semmi egetrengetőre számítani, mégis érdekes a találmánytól és a mágia ezen újonnan megismert ágától, és Alvie valóban egy nagyon kedvelhető főszereplő. :) 

Ami pedig még kifejezetten előnyére szolgál a kötetnek, hogy teljes egészében mentes a vérmágiától! :) Annak is örültem, hogy nincs olyan sok felesleges akciójelenet, és Alvie nem akarja egymaga megmenteni az egész világot felnőtt mágusok számára is halálos veszélyt jelentő gonosztevőktől. Ennél itt jóval kisebb tétek voltak, és nem volt túlspirázva az egész, ami jót tett neki. :)

Értékelés: 10/8,5 Üdítő kötet, vérmágia nélkül, szimpatikus főszereplővel, kis romantikával. 

Philip Pullman: La Belle Sauvage

Philip Pullman trilógiája, Az Úr sötét anyagai (His Dark Materials) a kedvenc olvasmányaim közé tartozott/tartozik és többször is újraolvastam már - igaz a harmadik kötet most már egy ideje kimaradt a sorból. Sokan kedveltük a fantáziadús, párhuzamos világokat felvonultató sorozatot, amiben az embereknek daimonjuk van egy állat formájában, és ez a daimon a felnőttkor küszöbén ölt állandó alakot. 

Philip Pullman hosszú ideig váratta a rajongókat, hogy valami újjal és nagyszabásúval rukkoljon elő, 17 év telt el ugyanis a trilógia utolsó kötetének megjelenése és az új trilógia első részének premierje közt. A Por könyve (The Book of Dust) első része, a La Belle Sauvage tavaly októberben jött ki, én pedig most végre eljutottam addig, hogy el is olvassam (félretéve az "előbb olvassuk újra az eredeti sorit" terveket). Sajnos azonban a kezdeti lelkesedést követően csalódottan tettem le végül.

Az első pár fejezet elvarázsolt, és örömmel merültem el Pullman Oxfordjában, élvezve a régi dolgok fel-felbukkanását, a hangulatot, és az új szereplők megismerésének izgalmát. Ez a "beszippantós" érzés azonban nem tartott sokáig. A könyv cselekménye kidolgozatlan és annak ellenére unalmas, hogy akciódús. Középszerű lett, és a mostani súlytalan ya-k nyomvonalát követi. Tulajdonképpen sok minden nem történik benne, csak eljutunk arra a pontra, hogy Lyra kisbabaként megérkezzen Oxfordba. A könyv főszereplői, és főgonosza még mellékszereplőknek is haloványak lennének. A gonosz inkább sajnálnivalóan furcsa, semmint ijesztő, és roppantul idegesített ő is, meg a hiéna daimonja is, aki miatt mellesleg mintha Pullman felrúgta volna az ember-daimon kapcsolatok mindenféle eddigi szabályát. De amit nem, azt megszentségtelenítette Malcolm és Asta révén, amikor "eltávolodásukról" ír. (Nekem rémlik egy iszonyatos, szívbemarkoló jelenet Lyrával és Pantalaimonnal, amikor szinte könnyek szöktek a szemembe, ehhez képest ez az egész itt bakfitty volt, kis kellemetlenség... Szégyen-gyalázat.) 

Malcolm és Alice nem sokat változnak, fejlődnek a regényben, csak legfeljebb megtanulnak gondoskodni egy csecsemőről - na de az meg kicsit túl sok, ahányszor leírják, hogy megetetik és tisztába teszik az aprócska Lyrát. A fél könyvet ez teszi ki, meg az evezés. A kisebb-nagyobb szálak kiszámíthatóak, és sajnos a könyv igazán jó részei, amikor érdeklődést is kiváltott belőlem, azok voltak, amikor az eredeti trilógia alakjai, motívumai bukkannak fel. Mennyire érdekes lett volna Lord Asrielről és Mrs. Coulterről többet megtudni ehelyett a kis szürke kisegér Malcolm helyett. :(

A varázslat-boszorkányok-lények-fantázia is mintha sarokba lett volna állítva, pedig ez a sava-borsa a könyveknek... A daimonokat, egy boszorkányt és egy tündért leszámítva teljesen elsorvadt a színes, pullmanni univerzum. 

A Por eredetéről és titkairól is vajmi kevés szó esik. 

Kedvenc részek: az aletiométer olvasás titkai, Hannah és Malcolm szövődő barátsága a könyvkölcsönzésekkel (apropó Hannah is csak úgy eltűnt félúton)

Egyetlen értékelhető poén: a sauvage-sausage átfestés.

Értékelés: 10/5 Áttetsző kis semmi lett az egész, pedig óriási potenciál volt benne. Az eredeti trilógia miatti rajongásom, és a kíváncsiság persze egyértelművé teszi, hogy olvasni fogom a következő részt is, és nagyon reménykedem, hogy mivel az ugrik egyet az időben, és Lyrát már felnőttként látjuk benne, tartogat számunkra valódi meglepetéseket, titkokat és egy igazán erőteljes történetszálat. 

Érdekes szó:
- priory: zárda

Hírek limonádé mellé

Néha hetek telnek el úgy, mintha a könyvbizniszben nem történne semmi említésre méltó, máskor pedig pár szempillantás alatt lesz tele az internet új és érdekes könyvmegjelenésekkel, könyves infókkal. Összegyűjtöttem ezekből megint egy adag böngészni valót. :)

Forrás.

És szólt a holló: sohamár!

Forrás.

Az idézet ugyan nem teljesen pontos, de a lehető legjobban jellemzi az augusztusi Témázás választott topikját, nevezetesen a "Soha többé! - utált, csalódást okozó könyvek és szerzők, akiket semmi pénzért nem vennénk újra kézbe" című témát. 

Egyik nap csak úgy bevillant egy nagyon jó, lehetséges rendszerezés, különféle fokozatokkal a témához, de úgy elszállt a fejemből, mintha legalábbis azok közé a hajnali világmegváltó ötletek közé tartozna, amik elfelejtődnek, vagy hovatovább marhasággá minősülnek napvilágnál. :) Pedig Isten bizony nappal találtam ki. Így viszont "szamárvezető" nélkül vágok neki a posztnak, lesz, ami lesz, a végén esetleg levonhatjuk a megfelelő konzekvenciákat. ;) 

Általánosságban elmondhatom, hogy nem nagyon szeretek félbehagyni könyveket, de az utóbbi időben már többször mertem megálljt parancsolni, ha nagyon nem tetszett valami. Egyrészt ezekből az élményekből, másrészt meg a  végigszenvedett olvasmányokból lesznek a soha többé könyvek és a soha többé szerzők. Nekik már nem szeretek újra esélyt adni, annyira eltántorítanak valamivel. 

Illusztris példa nálam a "girl"-ös thrillerek népszerű, már-már etalon-kötete, a Holtodiglan (Gone, Girl) Gillian Flynntől. Nagyon kiakasztott... Egy másik, már meglevő könyvét gyorsan tovább is ajándékoztam, többet nem akarok kezdeni vele. Szerintem unalmas és bárgyú volt a könyv, és közben mégis idegesítően hatásvadász, a nagy átverést pedig végtelenül egyszerűnek találtam benne. 

Forrás.

A paprikás posztjaim közt szemezgetve tovább, beszélnünk kell arról a bizonyos Gyönyörű sorscsapásról is, amit Jamie McGuire követett el. Ő is azon nyomban elérte, hogy soha többé ne akarjak tőle olvasni. Szánalmasan dedós és színvonaltalan a könyve, tele beteges szereplőkkel, elcsúszott értékrendekkel, gyerekes konfliktusokkal. Pont olyan idegesítő, mint egy rész az Éjjel-nappal Budapestből. 

A soha többé szerzők közt dobogós helyet foglal el - de lehet, hogy egyenesen letaszíthatatlan a trónról - Murakami Haruki, akiről egy kurblimadaras kirándulást követően döntöttem el, hogy fel is út, le is út... Céltalan, értelmetlen és valami bizarr és kellemetlen módon furcsa könyv ez, amit Haruki mintha bedrogozva írt volna meg. Totális randomság jellemzi. Életem egyik nagy antikönyve.
Haruki mellett meg kell említenem gyorsan egy villanás erejéig Herta Müllert is: szerintem ők ketten ugyanazt szívják.

Lauren Beukes valamiért kétszer is kapott esélyt, hogy bizonyítson, de sajnos ugyanoda lyukadtam ki... A Tündöklő lányokra azt írtam, hogy inkább olvassátok a Holtodiglant, vagy a kurblimadarat, szóval igazán nem tudom mi ütött belém, amikor mégis megpróbálkoztam a Zoo Cityvel is. Az ígéretes téma és kezdet ellenére egy semmitmondó, kiforratlan könyvet kaptam... Lauren Beukes igazi fiaskó lett számomra... Ráadásul még a Moxylandet is megvettem, de aztán rövid úton inkább megszabadultam tőle olvasatlanul. Többé egy sort sem akarok látni őkelmétől.

Catherynne M. Valente szintén egy olyan szerző volt, akivel kétszer is próbálkoztam, és míg a Marija Morevnát végig tudtam olvasni (de nem kedveltem), a tündérföldes mese végképp betette a kaput, és nem is tudtam befejezni. Ahogy azt emlegetni szoktam, abban az évben én Valente miatt buktam el a várólistacsökkentést is, annyira megakasztott mindkét könyve... ;)
A Marija Morevnáról nemes egyszerűséggel azt a jellemzést adtam, hogy az a könyv olyan, mint amikor végighúzza valaki mind az öt körmét a táblán. :O A lány, aki körülhajózta Tündérföldét pedig egy küzdelem volt számomra... nem csak nyelvileg, de meséjében is. Úgy éreztem, mintha vastag indákat kéne egyfolytában átvágnom, hogy előrejussak, és cseppet sem tudtam élvezni az olvasását, így félbe is hagytam, és eldöntöttem: Valente - akármennyien szeretik is - nem az én szerzőm.

A nagy és ismert szerzők közül még elő tudom húzni az Atwood kártyámat is! Margaret Atwoodtól is két könyvvel próbálkoztam, és végig is olvastam mindkettőt, de sem A szolgálólány meséje, sem a The Edible Woman nem volt jó élmény, előbbi egyszerűen csak nem az én könyvem (több másik klasszikus disztópia után olvastam, és számomra jócskán elmaradt tőlük), utóbbi viszont fel is idegesített, és szörnyen szájbarágós volt.

Szintén a nagy nevek közül való még maga Coelho mester, akitől bár Az alkimistát még kedveltem, a Tizenegy percnél ráébredtem, hogy mennyire stílustalan és klisés. Semmitmondó és primitív, amit és ahogy ír Coelho. És nem, nem divatból utálom. ;)

Van aztán még néhány olyan szerző, akinél érdekes módon van, amit kedveltem, van amit pedig nagyon nem. Gail Carriger a legjobb példa, akitől imádom a The Parasol Protectorate sorozatot, olvastam a ya-sorozatát, a Finishing Schoolt is, ami szódával elment, de a Custard Protocol, ami a PP spin-offja annyira silány, és akkorát csalódtam, hogy úgy döntöttem, soha többé Carrigert... - maximum PP újraolvasás, mert az még mindig jó. ;) 

Sarah J. Maas-szal is igen felemás a viszonyom, mert bár az ACoTaR és az Üvegtrón nagy no-no, mégis az ACoMaFot igazán kedvelem tőle. De megálljt nyomtam itt is, semmi más, legfeljebb az ACoMaF valamikor újra. Rhysand a hátán viszi azt a könyvet. Egyébként Maas-szal az a nagy bajom, hogy nem tud írni... Stílustalan is, és normális cselekménye sincs a könyveinek, vagy pedig részben átugorja a dolgokat, hogy ne kelljen megírni, amit nehéz megírni. -.-'

Maggie Stiefvater is okozott rettenetes csalódást, méghozzá a Hollófiúkkal... A Wolves of Mercy Fallst kedveltem, de megállunk itt, az ő további könyveivel sem fogok többet kísérletezni. 

Forrás.

Nem kerül egyértelműen tiltólistára egy szerző, amikor nem tetszik egy könyve, volt több olyan csalódásom is, ami nem tántorított el azért, vagy egyszerűen csak vegyes lett a viszonyom a szerzővel (Pl. Neil Gaimannek és Alice Hoffmannak is vannak olyan könyvei, amiket piedesztálra emelek, és olyanok is, amik meh.). Sőt, előfordult már, hogy a kedvenc szerzőim (pl. Csernus) is okoztak csalódást, mégis kedvenc státuszban maradtak korábbi, intenzívebb élmények miatt, ami még mindig ellensúlyozni tudja a rossz élményt. 

Amikor elsőre eldől, hogy az adott szerzőtől soha többé nem szeretnék olvasni, olyankor a csalódás is olyan nagy mértékű, annyi stílushiba, logikai döccenő, irritáló dolog van, és alapvető unalom vagy színvonaltalanság jellemzi az írást, hogy egy életre mehet a levesbe. 

Ha egyébként konkrétan egy könyvre kellene gondolnom a 'soha többé' vonatkozásában, akkor Nathaniel Hawthorne-tól A skarlát betű lenne az. Félbe is hagytam, és látni sem akarom.

UPDATE: ó, hát kihagytam Stephenie Meyert, pedig neki itt kell lennie ebben a posztban! ;) A Twilighttal nem is akartam próbálkozni, de A burokra annyira azt mondták, jaj ez nem olyan, ez tejlesen más, és milyen izgalmas és sci-fis. Hát... nem. Ugyanolyan borzalmas szerelmes maszlag az is, mint a másik lehet. Meyer stílusa nem fekszik, nem tudtam elolvasni a burkot sem, és nem is fogok tőle semmit kézbe venni a továbbiakban sem. 

Nektek kik és mik képviselik a "soha többé" vonalat? :) Mi kell ahhoz, hogy valakitől semmi pénzért ne vegyetek kézbe újra könyvet?

A témához bátran lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben! Ha írtok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak és belinkelünk titeket is! 

A többiek szakításai szerzőkkel-könyvekkel:

Czenema, Heloise, Dóri, Nikkincs, Anett, Bea, Nima (aki az utolsó perc előtt csúszott be :D )

Utóvéd (később csatlakozók):

Nita, Kritta,

Zanzaposzt két olyan könyvről, amik nem is különbözhetnének jobban egymástól

A piszkozataim felett molyolva döntöttem úgy, hogy két legutóbbi olvasmányomról inkább csak röviden, egy zanzásított posztban írok. Úgyis dögletes a meleg, elkalandozik a figyelem, és legalább én sem leszek már a könyves posztokkal lemaradva. Két legyet egy csapásra. 

Andy Weir Artemise és Simenon egyik Maigret-je úgysem kerülne soha ilyen közelségbe máskülönben. ;) 

Andy Weir: Artemis

2015-ben olvastam Weirtől A marsit. Megvett magának a könyv, és a belőle készült filmet is kedveltem. Artemis is nagyon izgatta a fantáziámat, de valahol belül sejtettem, hogy nyomába sem érhet majd Mark Watney kalandjainak. Pedig nem akartam direkt hasonlítgatni a kettőt. Jazz Bashara sokkalta haloványabb főhős, és nem sok humora van... vagy fogalmazzunk úgy, inkább ciki a humora, mint vicces, sajnos... 

A történet ezúttal nem a Marson, hanem a Holdon játszódik, annak Artemis nevű, kiépített városában. 

Jazz csempészés közben beleüti az orrát valami olyanba, amibe nagyon nem kellett volna, és hirtelen egész Artemis sorsa lesz a tét. Folyton megoldandó feladatokba ütközik, ahogy halad a célja felé, de valahogy neki nem lehet/kell úgy szurkolni, mint Watney-nak. Teljesen jó alapanyag egy űr-akciófilmhez, de szórakoztató könyvként inkább csak középszerű, felejthető, átlagos marad. Kicsit túl egyszerűen jönnek a megoldások is néha, és az volt az érzésem, hogy túl szép volt a vége, hogy igaz legyen.

Azt pedig fel nem foghatom, miért kellett Jazzt ilyen ribancosra megírni... 

Hiteles a tudományos háttér, sok apró érdekességgel, de a történet kicsit túl kiszámítható, és a főszereplő, bár bátor és erős nőnek van beállítva, csak egy kifakult, nőiesített Watney - egyszerűen nem működik.

10/4,5-5

Georges Simenon: Maigret és a mamlasz unokaöcs

"A Szajnán uszályok sora húzott el lassan, a vontatóhajó sípjelekkel figyelmeztetett a kis flottára, és közben hótiszta gőzgomolyokat pöffentett ki magából." 

Ez volt az első Maigret-m a Parkos kiadványok közül, amit a kezembe vettem, és nagyon-nagyon bejött; a forma és a tartalom egyaránt - a fejezetek végén még kis piparajzok is vannak. :) 

Izgalmas , bűnbandás történet, amiben Maigret igen keveset alszik, rengeteget vedel (hogy bír egy egész üveg bor gyors elfogyasztása után is értelmesen érvelni, mi több, a nyulat kiugrasztani a bokorból?!), és bár már nyugdíjba vonult, és kevesebb szava van a Bűnügyi Rendőrségen, mindent elkövet, hogy tisztára mossa ártatlan, ámde tényleg mamlasz unokaöccsét. Philippe ugyanis rosszkor volt rossz helyen, és ezzel belekeveredett egy gyilkossági ügybe, amiben Cageot, a helyi maffiafőnök mozgatja a szálakat, és nem csak vele, de a többi nagykutyával sem egyszerű... Maigret azonban kitartóan küzd az igazságért. 

Kicsit sajnálom, hogy az unokaöcs és Madame Maigret húga viszonylag keveset szerepeltek. Kedvenc mellékszereplőm Fernande volt, a prostituált. 

Maigret tényleg kifejezetten sokat iszik ebben a részben, már-már igazi alkoholistának tűnik néha... Az hagyján, hogy négy (!) stampedli törkölypálinkával indít, de később is csak folynak a sörök, a fehérbor, a konyak, a Calvados, a Pernod... A leleplező jelenet során is megiszik egymaga egy egész üveg fehérbort. :O 

Egyébiránt működik a simenonosság, és egy rendkívül hangulatos, nehezen feloldható játszmát visz végig kedvenc főfelügyelőnk, hogy segítsen bajba jutott unokaöccsén. :) 

10/9,5

Európa női szemmel sorozat - egy máltai, és egy osztrák szerző

A Noran Libro Kiadó Európa női szemmel sorozata nemrég négy új kötettel bővült, amik közül kettőt most én is elolvastam. Clare Azzopardi máltai szerző és Carolina Schutti osztrák írónő könyve tetszett meg a válogatásból. A sorozat kötetei kis alakúak, kézbe valók, és több rövidke is akad köztük - az említettek is azok -, de rövidségük csalóka, mert kevés oldalon is nagyon sok mindenről mesélnek, és mondanivalójuk tömör és szépirodalmi igényességű. 

Clare Azzopardi: Pár női név

Kívül-belül ízléses lett a könyv, amihez a remek borítóterv és Szabó T. Anna fordítása is hozzájárult. A könyvecske nyolc darab, női nevekkel fémjelzett fejezetből, novellákból áll, és mindegyik név egy női sorsról mesél nekünk. A nevek köré font füzér természetesen néhány ponton összeér; fel-feltűnik egy máshol is emlegetett név a másik történetekben is, és összeköti őket még egy különös monogram is: pdm, ami hol egy iskolapadba vésve, hol falfirkaként, hol egy rézvereten jelenik meg, és csak a legutolsó oldalakon tudhatjuk meg, kihez is tartozik, mit is jelent. 

Nagyon érdekes volt betekinteni ezeknek a máltai nőknek a mindennapjaiba, a felvillantott életképekbe, fülledt, meleg, néha reménytelen, néha már-már detektívregénybe illő fejezetekbe. 

Valamiért a kötet első felét határozottabban jobbnak találtam a másodiknál. Az utolsó három történet nem ragadott annyira magával, különösen a "Margaret" nem, amiben egy kedves nővér életének mozzanatait kapjuk meg 12 töredékben. 

A legjobban a Sandra, Roza és Lily nevével fémjelzett történetekbe tudtam bevonódni, és tetszett a hangulata a Gracey-ében megjelenő, nővérek által vezetett cipőboltnak, és a Ritáéban elregélt konyhának a curry-illattal és végtelen krumplipucolással. Utóbbiban viszont kicsit sok volt a feloldatlanság; a reményvesztettség érzését szinte harapni lehetett. 

Hétköznapi, és valamiért mégis különleges, vagy csak különös sorsok sorakoznak fel ebben a kötetben, és míg az egyik őszintén elszomorít, a másikkal talán szimpatizálni tudunk, a harmadikat pedig kívülállóként szemléljük végig.  

Letisztult stílus, ami úgy hatásos, hogy közben egy percig sem hatásvadász. Az átlagosnak látszóról lebbenti fel a fátylat, és mutat meg néhány képkockát a függönyök mögötti életről, Máltáról. 

10/8,5

>Itt< bele lehet olvasni a Pár női névbe, Gracey történetébe.

Carolina Schutti: Mezítláb a selymes fűben

„Kezdd csak el, mondta Maja, annyi első mondat van.” - Ezzel a mondattal és egy "Bábuska" című fejezettel indul Carolina Schutti kisregénye, és rögtön értelmet nyernek a borítón helyet foglaló Matrjoska-babák, amiket a főszereplő Bábuskának hív, hiába javítják ki. 

A történetmesélés érdekes, töredezett képekből áll, egyre szaggatottabb, és a végén már fejezetcímek nélkül kapjuk meg az egyre rövidebb vágóképeket Majáról. Az elbeszélés maga is kicsit olyan, mint a Matrjoska-babák: egyik történetegység kibontakozik a másikból, és van, hogy valaminek csak oldalakkal később értjük meg a jelentőségét. Vannak feltételes módban írt részek is, és a jelenben zajlót megszakítják a múlt szeletkéi. 

A mellékszereplőkről, bár szintén töredékesen mesél Schutti, mégis nagyon élők lesznek. Marek, Fini és Erich is megért volna egy hosszabb történetet, de az apró bepillantásokkal is sokat megtudunk róluk.

Milyen lehet az, amikor nem ismered a múltad, és elfelejted az anyanyelved? Milyen utánaeredni a múltnak? 

Rövid ugyan a könyv, de nagyon sok mindenről mesél. A mélyvörös málnaszörp és a babákkal játszás csak a keret, ennél melankolikusabb hangulat uralkodik, de mégsem telepedett rám; érdemes elolvasni,  és kinézni közben a vonatablakon, Majával együtt.

A végén érdemes visszalapozni az első fejezethez, és újraolvasni, hogy még jobban összeálljanak a mozaik darabkái. 

„Egyik este felírtam egy mondatot, egy félmondatot, ami útközben eszembe jutott: odatarthatja-e a teste elé az ember a történeteket, mint egy pajzsot, magára aggathat-e idegen mondatokat, mint egy álruhát?”

10/8

>Itt< bele lehet olvasni a könyvbe.

A könyveket kiadja a Noran Libro Kiadó. 

Rendeld meg >ITT<! 

Forrás: Kossuth Kiadó.

Veres Attila: Éjféli iskolák

Az idei év első olvasása volt számomra Veres Attila regénye, az Odakint sötétebb, és bár az elrugaszkodottabb részei kissé távol álltak tőlem, imádtam a gördülékeny mesélését, és a retró-magyar hangulatát, amibe belehelyezte az egyébként teljesen szokatlan, bizarr, misztikus ötleteit. Működött, sőt, zseniális volt. Nem volt kérdés, hogy az új kötete is kelleni fog, ami ezúttal egy novellagyűjtemény. 

Az Éjféli iskolák Veres Attila eddigi stílusához méltón nagyon furcsa egyveleg. Tele van szürreális, mégis hétköznapi iszonyattal, ki nem mondott félelmekkel, borzongatóan ismerős lidércnyomással. Ezek a novellák is a magyar valóságba vannak plántálva, sokszor visszaköszön a falusias környezet, magyar mentalitás, echte magyar szokások, és még némi aktuálpolitika is belemászott az egyik írásba.

A kezdő novella bár tetszett, kicsit sablonosnak tűnt elsőre, annak ellenére, hogy remek felütése van.

Forrás. A Visszatérés az
éjféli iskolába című
novellát idézi számomra
ez a kép.

A könyv első pár történeténél meg is maradt az érzés, hogy ez egy kicsit talán túl lett tolva, és féltem, hogy a szexualitás állandó megjelenése elviszi egy nekem nem annyira tetsző irányba a dolgokat, de nem így történt. Szerencsére nem találtam öncélúnak sem ezeket a jeleneteket, és később, a visszatérő motívumok által kicsit máshogy szemléltem a kötet legelső novelláját is.

Eleinte este, lefekvés előtt nem mertem olvasni. A wellness hotelben játszódó történet kiváltképp megborzongatott, és nem akartam, hogy ezek a gondolatok legyenek az utolsók elalvás előtt a fejemben... De ez csak annak az ismérve, hogy minőségi horrort kapunk, ami nem is mindig horror, inkább valami egészen más, egy keverékműfaj, ami misztikus is, weird is, és állítólag lovecraft-i is, ez utóbbit nem tudom megerősíteni, mert nem olvastam soha Lovecraftot. Nekem kicsit olyan érzésem volt, hogy Veres Attilának saját stílusa van, és a veresattila-zsáner egy ötletes, egységes, személyes rettenet, amit valami zavarba ejtő módon a magunkénak érezhetünk.

A novellák bár nem épülnek egymásra, érdemes tartani a sorrendet, mert vannak visszatérő motívumok, apró visszautalások, és egy-egy felbukkanó mellékszereplő is összeköti a füzért. Ezek közül Zanó, a borász felemlegetése, a ködváros és a prosti, Eszter, illetve a pornaftermidnight oldal jelentősége tetszett legjobban, amihez többen is kötődtek. (A domaint egyébként megvették, marha jó  ötlet, kíváncsi leszek, a későbbiekben milyen tartalmak lesznek fenn, esetleg olvasható lesz-e a novellák közül néhány, vagy újabb novellák. :))

Forrás.

A nekem legeslegjobban tetsző novella vitán felül A Borostyán komplex borkóstolós rettenete volt, aminél az egész stílus, írásmód, minden apró részlet, és a sztori egésze is lebilincselően jó.

Tetszett az is, hogy valamelyest egy lapra lehet helyezni a szerző önálló regényével is ezt a válogatást. A lemezek, fura zenék, ködváros, a pókok, férgek, különféle névtelen rémségek nagyon hasonlóak voltak az Odakint sötétebb elemeihez. Ez a hasonlóság cseppet sem volt zavaró, csak ismerőssé tette a terepet, mintha már ezer, meg ezer írást olvastunk volna Attilától, és lehet tudni, hogy milyen hangulatba csöppenünk majd - mégis mindnél van egy kicsi plusz borzalom, egy srófnyival feljebb tekert para. Lehet, hogy Attila belepirul majd, de ezt a stílushasonlóságot én olyasmihez tudnám hasonlítani, mint hogy az ABBA minden számát imádjuk, megszólal és úúú, ez ABBA. Veres Attila pedig elkezd írni, és úúú, ez ő. Ez pedig a védjegye annak, hogy az ember jó író, szóval gratulálok! :)
Régebben sosem szerettem ha a könyvek végén van valami kiegészítés, legyen az egy novella, reklám, köszönetnyilvánítás, vagy valami magyarázat. Ezt a bogaramat kezdem kinőni szerencsére, és itt kifejezetten örültem, hogy van egy szekció, amiben a szerző el magyarázza, hogy "mire is gondolt". :) Nem műelemzés ez persze, csak némi háttérinformáció az egyes novellák keletkezésével kapcsolatban. A szerzőhöz hasonlóan én is azt javaslom, csak a történetek elolvasása után olvassátok el a hozzájuk tartozó rövid ismertetőt.

Forrás.

Kedvenc novellák a Borostyánon kívül, ami a dobogó legfelső fokán áll: Tükörkék bárónő, Ködváros, Nem elevenszülő, A vérvörös gépezet
Nem annyira tetszett: Ezer fog, Közöttetek, Szorozva nullával - de ez utóbbi inkább csak túlságosan kegyetlen volt, egyébként nagyon érdekes koncepció, és még humor is van benne.

Forrás.

Értékelés: 10/9 Nagyon különleges utazás volt, életről, halálról, vágyakról, félelmekről. Pszichedelikus, felforgató, és magadból kifordító élmény belemerülni ebbe a szörnyűséges, de mégis otthonos fantáziavilágba, a veresattila-műfajba, amiben sosem tudod, hogy zombikkal, kannibalizmussal, földönkívüli lényekkel, vagy épp "csak" a Kisgömböccel fogsz összefutni. :)

Forrás.

Remélem sok mindent kiadnak még a szerzőtől, én már most várom a következő dobását. :)

A könyvet kiadja az Agave Könyvek.
Rendeld meg >ITT<!

Ajánlom Abstractelf posztját is a könyvről! :)

Forrás.

Fülszöveg: "Magyarország, ahogy még sosem láttuk.
Egy város felfalja lakóit. Egy pornóforgatás, ahol a szereplők nem egészen emberek. Egy borkóstolás, ahol az italba idegen életeket zártak. Egy falu, ahol embereket termesztenek a földeken. Egy növény, amely a túlvilágra nyit átjárót. Egy szeméttelep, amely a világ legértékesebb anyagát őrzi. Egy wellness, amely szó szerint maga a pokol.
15 történet, amelyek elolvasása után a világ sokkal furcsább hely lesz. Történetek iszonyattal végződő szerelmekről, rettenetes vágyakról, nyaralásokról, ahol a szerencsések halnak meg először. Történetek átalakulásokról, kísértésekről, zenekarokról, amelyek őrületbe csábítanak. Történetek halálról és életről, és az állapotokról, amikor a kettő között nincs különbség.
Veres Attila, az Odakint sötétebb című bestseller után most egy novelláskötettel jelentkezik, amelyben ismét bizonyítja, hogy miért ő a magyar weird irodalom legfontosabb szerzője."

Egy apró kritikai megjegyzés a legvégére, a margóra... mi az, hogy bal szegycsont?!