Meddig korrekt a polkorrekt?

A Témázunkban ezúttal  a Korrekt-e a polkorrekt? - a finomkodás és a sokszínűség kérdései című témára esett a választásunk, ami szokatlan, és nem feltétlenül könyves jellegű téma, mégis vannak könyves vonatkozásai, hatásai is. 

A PC - politikai korrektség, és ezzel együtt egyfajta állandó finomkodás, először udvariassági kérdés volt, aztán trend lett, majd rövid úton elvárás, kötelezettség és mostanra már-már mánia. Csakhogy, ahogy elharapódzott a túlfinomkodás, és mindent PC-vé próbáltunk tenni, lassan átestünk a ló túloldalára.

Nekem a poszt kapcsán - hogy könyves példánál maradjunk - először az szúrt szemet, hogy amikor fanartokat keresgéltem Hermione, Ron és Harry triójáról, többségében olyanokat találtam, amiken Hermione színes bőrű... Már pár éve téma, hogy vajon nem annak akarta-e írni JKR, és az elméletet hajtók a könyvekben levő félmondatokba kapaszkodva próbálják néha kreolosítani, vagy legalább bronzosítani Hermionét... Én csak állok itt a bal szélen, és nézek körbe, hogy nekem ugyan senki nem szólt, és mivel úgy képzeltem el elsőre, végképp fehér bőrű marad a gondolataimban. (Nehezen tudom ilyenkor átkalibrálni az agyamban elképzelt szereplőket már.) Az elátkozott gyermek színdarab castingjában néhány éve színes bőrű színésznő, Numa Dumezweni alakította őt, és nekem tetszett a casting, nem vagyok ellene az eltérő színpadi megjelenítésnek, de a színház megint csak más műfaj picit. Nem értettem a nagy hőbörgést, élvezzék a darabot, és kész, nem arról van szó, hogy ez egy kőbe vésett dologgá válna ezáltal a színpadi megjelenítés által. Ahogy persze a fanartokkal sem ez a helyzet, csupán a tendencia furcsa, és az arányok. Kell-e ilyesmiken rugózni egyáltalán? De ugyanakkor kell-e erőltetve belemagyarázni valamit egy könyvbe, ami nincs benne?

Forrás.

Mondok meredekebbet: most, amikor divatossá vált a klasszikus meséket újraforgatni élőszereplős filmmé (bwáh), egyszercsak jött a hír, a fehér bőrű, vörös hajú Ariel színváltós hal lett... Színes bőrű szereplőt castingolni A kis hableánynak? Vannak már elvileg előírások is a filmeknél, hogy kell benne legyen x, y meg z származású színész... De hogy ennek tényleg van létjogosultsága? Nem erőszakoljuk meg a kultúrát, vagy akár néha az adott korszakot ezekkel a PC nevében elkövetett változtatásokkal? Hallottam olyat is, hogy néger lesz egy nemesi család egy adaptációban egy olyan korban, amikor a négerek csak cselédsorban lehettek... Van aki pedig azt kifogásolta, hogy a Csernobil sorozatban csak kaukázusi emberek vannak. Egy cseppet azért érdekes lett volna, ha teszem azt kínai vagy kenyai színészek játszották volna mondjuk Vaszilijt...

A racial diversity és a sokszínűség nagyon szuper dolog, de a polkorrektség túltolása, és a mindenhova erőltessünk be egy feketét-meleget-transzneműt csak mert "csak", meg mert "kell", sajnos csak eltávolítja az embereket az elfogadástól, amire pedig nagy szükség van.

A könyvekben dívik az LMBTQ téma, amit én speciel nem szeretek olvasni - egyrészt mert egyszerűen nem érdekel, másrészt mert szinte csak NA, YA és mamipornó műfajban alkotják meg eme remekműveket, amely műfajokkal legtöbbször ki lehet engem kergetni a világból; de azért azt látom, hogy ezen a fronton is megy a túlkapás. Mondjuk egyeseknek már az is sok volt, amikor Rowling elárulta - évekkel ezelőtt -, hogy Dumbledore meleg. Nekem ez tetszett, stimmelt, egy érdekes adalék volt a karakteréhez, és akkor még nem volt tele minden ilyesmivel, hogy valakiről lerántjuk a leplet, hú! Volt egy kis hírértéke. Most, hogy jönnek a Legendás állatok filmek, és egyre inkább előtérbe kerül Grindelwaldos románca, már többen visszakoztak, hogy hát hé, ennyi elég már, és valahol igazuk van - unalmas egy szinten -, valahol meg nincs, mert akkor meddig is tart a nagyon hangoztatott elfogadás?

Rowlingot azért ekézték is rendesen, és sok ehhez hasonló mém jött ki:

Forrás.

Szóval nincs igazság. Remek a sokszínűség - filmen és irodalomban is, bőrszínben és nemi identitásban is, de egyiknél sem kéne hogy ezen múljon az adott alkotás sikere, vagy élvezeti értéke.

Ti mit gondoltok?

A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek posztjai a polkorrektségről:

Zenka, Reea

Utóvéd (később csatlakozók):

Dóri, Czenema, Bubu,

Top 5 - Feledésbe merülők

Forrás.

Az olvasmánylistámat nézegetve döbbentem rá, hogy vannak olyan könyvek, amik teljesen feledésbe merültek számomra az olvasásuk után/óta. Persze szerencsére nem sok ilyen van, mert impressziók mindig megmaradnak, a legtöbb esetben pedig a cselekmény fő mozzanatai is, a szereplők nevei, és egyáltalán, hogyha valami feldühített, elgondolkodtatott benne, mikor mi. Egyes esetekben még az is bevillan, hogy épp hol olvastam az adott könyv nagy részét, vagy hol értem egy nagyon meglepő fordulathoz.

Érdekes, hogy előfordul viszont a teljes képszakadás, amikor gyakorlatilag arról is meg kell bizonyosodni valahogy, hogy én ezt a könyvet olvastam-e egyáltalán... 

Most összegyűjtöttem azt a top 5-öt, amik nálam feledésbe merültek, amikről egy gyenge ketteshez szükséges két összecsapott mondatot sem tudnék mondani egy képzeletbeli vizsgahelyzetben. 

1. Yann Martel: The High Mountains of Portugal

2. Alice Hoffman: Local Girls

3. Bánó Attila: A tudós és a zöld hajú lány

4. Szabó Magda: Freskó

5. Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Érdekes, mert vegyesen fordul elő benne olyan könyv, ami tetszett, és olyan, ami nem. Nem azon múlik tehát, hogy maradandó-e az élmény, hogy pozitív, vagy negatív volt. Sőt, ahogy elnézem, van angol és magyar is, hangos, papír, és e-könyv is. :)
A Freskót újrázni szeretném majd valamikor, talán most nyomot tud hagyni, a Szabó Magda interjúkötet felpiszkált vele kapcsolatban. ;)

Nektek mik azok a könyvek, amiket olvastatok ugyan, mégsem tudnátok beszélni róluk, annyira "kiestek" már? 

Bulgakov és Márai - Klasszikusokról röviden

Mivel egyikről sincs kedvem hosszasan értekezni, de azért néhány sorban szeretnék megemlékezni róluk, egy zanzaposzt erejéig összehoztam most Mihail Bulgakov: A Mester és Margaritáját és Márai Sándortól az Eszter hagyatékát. 

A Mester és Margarita egy számtalan listát megjárt, igazi veterán várólistás kötet volt nekem, aminek olvasására Apukám biztatott fel, hogy aztán időről időre inkább kicsit megint megpróbáljon lebeszélni róla. :D
De mások is érdeklődve figyelték, mi fog kisülni a dologból, milyen lesz a viszonyom a híres kötettel. Kicsit vegyes az eredmény, de összességében sajnos nem az én könyvem lett.

A harmadáig nagyon tetszett, kedveltem a groteszk humorát, a meglepő fejleményeket, a misztikus cselekményt, és úgy egyáltalán, a Sátánt, aki felborzolja a kedélyeket Moszkvában, és nem mindig hagyja helyükön a fejeket...
De sem a Jézus-Poncius Pilátus vonal, sem Margarita megjelenése és az ő szála nem tetszettek. Egyre laposabb és túlírtabb lett a könyv, és hiába vártam, nem következett több "Annuska már kiöntötte az olajat" szintű történés - még csak hasonló kaliberűek sem.
Természetesen értem, látom, elismerem a szimbolikáját, a jelentésrétegeket, a szatírát benne - ez még azonban nem jelenti azt, hogy elegendő élvezeti értéke is volt nekem.
A komolyabb témái közül a "tömegír" volt bődületesen jól eltalált, és félelmetes... Olyan borzongató fogalom és jelenség ez, mint Orwellnél a gondolatrendőrség, duplagondol, stb. (Ajánlom hozzá entropic posztját.)

Őszintén sajnálom, hogy végül nem tudtam belepistulni Bulgakov víziójába, de nagyon örülök, hogy végre nem magasodik már fölém ez a könyv, sem mint "elolvasandó", sem mint "elvárás".

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Márai Sándortól korábban csak a Füves könyvet olvastam, ami nem nyerte el a tetszésemet, de a Lapozz a 99-re podcast újra felkeltette az érdeklődésemet iránta, és hirtelen felindulásból beszereztem az Eszter hagyatékát.

Röviden szólva ez a történet egy csomó defektes ember sztorija, szép szavakkal elmesélve, remekül megírva, jó karakteralkotással.

Lajos és Eszter döntései, viselkedésük nehezen fogadhatóak el, nem tudom hova tenni, nem értem a motivációkat, a fatalizmust... Mégis nagyon vitt magával fejezetről fejezetre ez a furcsa kisregény. Voltak benne nagy ívek, de apró mozzanatok is ugyanúgy jelentőséget kaptak. Egyensúlyban volt minden, még ha nagyon meg is volt borulva maga az élet a szereplők számára.

Tanultam belőle egy számomra eddig ismeretlen kifejezést is, az irályt, és vicces módon nekem is ugye pont a történet irálya tetszett.

Kedvenc szereplőm Nunu volt. :)

"Nunu soha nem akart számomra "anya" lenni, s nem játszotta a családi nemtő szerepét sem. Az évekkel mind szűkszavúbb lett, józan, olyan kegyetlenül és szárazon józan, mintha az élet kalandjából már mindent megízlelt volna, s oly tárgyszerűen közömbös, mint egy bútordarab. Laci mondta egyszer, hogy Nunu már kissé politúros, mint egy régi diófa szekrény." 

Ha egy kicsit komolyabb, komorabb szellemi táplálékra vágyom, szerintem újra fogom még olvasni.

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Végre megismerkedtem a titokzatos Elena Ferrantéval, akinek személyazonosságáról bár megpróbálták fellebbenteni a fátylat, nem tudni, hogy kicsoda is valójában... És ez így van jól. Nekem is, ahogy a rajongók elsöprő többségének, így szimpatikus, és tiszteletben tartom, hogy nem akar nyilvánosság elé lépni. Különben is, egy szerzőnél mindig az az igazán érdekes, amit, és ahogyan ír, nem a kinézete, vagy a valódi neve.

Az pedig, amit, és ahogyan Ferrante ír, abszolút meggyőző, és magával ragadó. Nem csoda, hogy a Nápolyi regények sorozat akkora sikert aratott, és igazi világhírnevet hozott számára. Az első kötet, a Briliáns barátnőm a két főszereplő lány gyermekkorát és kamasz éveit mutatja be. 

Blankets - értetlenül állok

Craig Thompson nagysikerű graphic novelje már évek óta rajta volt a radaromon és a kívánságlistámon. Jó volt hallani, hogy mennyire egyöntetűen szeretik, és magasztalják, hogy milyen komoly témákhoz nyúlt, micsoda története van és milyen szép! Kész főnyeremény volt az elbeszélések alapján. Nagyon örültem hát, amikor megkaptam ajándékba, és egy percig sem merült fel bennem, hogy én leszek megint a kivétel, aki nem hogy nem rajong, de egyenesen utálkozik... 

FIGYELEM!!! FELPAPRIKÁZOTT POSZT és spoilerek! Én szóltam!

Egy életed van - mit kezdesz vele?

Ugyan egy kis lemaradásban vagyok Dr. Csernus Imre könyveivel, mert A harcost még nem olvastam el, nem volt kérdés, hogy a Könyvhétre érkező új írása, az Egy életed van is kelleni fog. gyorsan el is olvastam. 

Gyorsan el is olvastam, mert kíváncsi voltam, hogy mik lesznek azok az új gondolatok, amik most megszólítanak benne. Amikor többet olvasok tőle, és előadásain is meghallgatom, gyakran tapasztalom ugyanis, hogy sokat ismétli önmagát, előszeretettel futja le ugyanazokat a köröket, amik persze logikusak, és jól vannak megfogalmazva,. Önismétléssel most is találkoztam, de nem volt zavaró mennyiségű, és ahogy az már lenni szokott, mindig találtam valami új fogódzót is, ami tetszett, ami kicsit másról szólt, másként világított rá egy témára.

Csernus nagyon sokat változott az elmúlt évek során, vidékre költözött, és valóban látszik rajta az a belső béke, aminek fontosságáról olyan sokat beszél. Türelmesebb, nyugodtabb, higgadtabb lett, a legutóbbi előadásán is így éreztem - aminek szintén az Egy életed van volt a témája -, de persze ennek ellenére be tud vinni gyomrosokat, rátapint a lényegre, nem spórolja meg a fájdalmas önismereti kérdéseket. 

A fejezetek az év hónapjain visznek végig januártól decemberig, és a természet, az évszakok, az ünnepek váltakozásával mutatja be az élet körforgását is. Párhuzamokat von az őszi-téli hónapok és az elmúlás közt, a tavaszt pedig a megújulás jelképeként hozza fel, de sajnos ez csak tüneti kezelés lehet annak, akinek igazán nagy problémái vannak a világgal, és legfőképpen persze önmagával... Vidító a napsütés és a melegebb évszakok, töltekezhetünk ilyenkor, de a jobb kedélyállapot önmagában nem old meg semmit.

Rávilágít arra, milyen rövid is az életünk, csak cirka 26-29 ezer nappal gazdálkodhatunk. Mi, nők ebben kicsit ráverünk a férfiakra. Nem tűnik nagyon soknak így számszerűsítve, és ebből rengeteget pazarlunk el felesleges feszültségekre, önsajnálatra, rossz kapcsolatokban való megrekedésre. 

"(...) a düh, az önsajnálat, a "miért pont velem?" érzése nem vezet sehová. Ha kevés az időnk, akkor a düh nagyon sok időt elvisz fölöslegesen."

Nagyon fontos lenne hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, és szívvel-lélekkel tudjunk élni, hogy az élet ne csak feladatok pipálgatása legyen, vagy aggodalmak sora, és az ebből következő állandó panaszkodás, ami annyira jellemző ránk... Szinte mindenki úgy kezd mindent, hogy "az a baj, hogy..."... És igazából ez a baj... Felületesek vagyunk, kiégettek, "vakok". Vaknak nevezi a nem tudatos embereket, akik csak úgy sodródnak mindig az árral, "majd lesz valahogy", "ahogy esik, úgy puffan". Sajnos a "vakság" és a manipuláció pedig egymást erősítő folyamatok.

Nem vesszük észre sokszor, ha valami nem jól működik, de csak mert nem akarjuk észrevenni; mert "nem akarunk látni, csak lenni", azt írja, és ez húsba vágóan igaz. Elkényelmesedtünk, becseréltük a boldogság fogalmát a biztonságra és dagonyázunk a langyos dolgokban.

"A kiégést is úgy lehet megelőzni, ha tudatosan a bizonytalan felé haladunk, ha mindig a félelmeink felé megyünk, és valami olyasmibe kezdünk bele, ami abszolút kétesélyes."

Többször szóba kerülnek a mai nevelés tévútjai, amikkel nagyon egyetértek. Manapság nem divat a gyereket munkára vagy tiszteletre nevelni, fájdalmas dolgok megoldására pláne nem. Sőt, folyamatosan óvják őket bármitől, ami fájdalmas, akár fizikailag, akár lelkileg, jaj nehogy fájjon nekik az élet. Az a tapasztalatom, hogy ezeknek a nem-neveléseknek már most bőségesen isszuk a levét. Arrogáns és pökhendi generációkat tolunk ki magunkból, akik egyre rugalmatlanabbak, követelőzőek és nárcisztikusak. 

"A modern kor emberének viszont nemcsak a saját léte végességének elfogadásával van gondja, hanem magával az elfogadással általában. Azzal, hogy nem az történik, amit ő akar." 

Nem esik szó fontos dolgokról a családban, nincs kerek-perec megmondva valami, a szülő mismásol, a gyerek meg eltanulja a sumákolást, hazugságot, a hiteltelen, felnőttnek látszó, de nem felnőtt emberek példáját. 

"A szülők nagyon sok mindenről nem beszélnek a gyerekeikkel, így azt se nagyon vetik fel nekik, hogy figyelj ide, rendben van, hogy olyasmit csinálsz, amit szeretsz, de egyszer mégis bekövetkezhet, hogy telítődik a pohár. Amikor tehát érzed, hogy csökken a lelkesedésed, akkor nagyon fontos a megújulás. (...) Egy ilyen beszélgetés csak pár perc, de nagyon fontos az egyértelmű fogalmazás. A másik ugyanis a puha fogalmazásból azt veszi ki, ami számára kellemes, és a lényeget nem fogja akarni meghallani." 

Fotó: Horváth Péter Gyula Forrás.

Egyre inkább az instant élményeket és az instant megoldásokat hajszoljuk. Ha az élet valamelyik szintjén talajvesztés következik be, akkor jön a pánik, és azonnali megoldást akarunk kapni, kiveszett a türelem. A hozzáállásunk állandóan félresiklik. 

"Utánam az özönvíz. Ez a hozzáállás egyre inkább erősödik, a vagyon mindenekfelett, az élményszerzés mindenekfelett, de az, hogy emberként éljek, az nem fontos."

Az instant élményekkel kapcsolatban előkerültek futólag a közösségi oldalak is, a facebook, és hogy tulajdonképpen miért is olyan nehéz lekattanni róla. Még ilyenformán nem gondoltam bele, ezért meglepett a "válasz", pedig tulajdonképpen rém egyszerű: nincs vége, mint egy filmnek, vagy egy könyvnek - a hírfolyam végtelen. 

 "Azok, akik felületesen élnek, úgy is kérdeznek."

A pozitív visszacsatolásra éhezünk, és mindet elhisszük, bekebelezzük, pedig a fele sem igaz. Nagyon tetszett a kijelentése Csernusnak, hogy bizony azért nem igaz, hogy minden fejben dől el... Illúzió lenne ezt hinni. Mindig vannak képességek és keretek, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Szinte minden fejezetben szó esik a tudatosságról és az elfogadásról, és ebbe keményen beletartozik a halálnak az elfogadása is, ami elkerülhetetlenül utolér mindenkit. De hogy addig miként élünk, az nagyon is rajtunk áll. 

Az üzenetek pozitívak, de nem kertel a buktatókkal, nehézségekkel kapcsolatban, sosem szokott. 

Kritikaként fogalmaznám meg, hogy egy kicsit nekem ezúttal sok volt a falusi lét és a természetközeliség piedesztálra emelése. Ő ott talált boldogságot, rendben, de engem sose tenne boldoggá ha szőlőt termeszthetnék, ezzel nekem nehéz volt azonosulni, ahogy a régi világ nagycsaládos szokásrendjével is - szerintem amit idillinek lát, az nagyrészt elviselhetetlen lenne hosszútávon a ma embere számára.  

Rengeteg sort jelöltem be benne, és ezek egy részét idéztem is a posztban, de összességében kevesebb "falusias" gondolattal, és kicsit kevesebb általános képpel (egyszer fent, másszor lent jellegű közhelyekből néhánnyal több van benne, mint kéne) jobban tetszett volna a kötet. 

A végére még egy gondolat, amit tapasztaltam már én is. A kis lappangó hangokra - megérzésekre? - hallgatni kell, mert ami egyszer megfogalmazódik valami fontos és alapvető, akármilyen halkan is, az nem fog csak úgy semmissé válni. Legfeljebb azt döntheti el az ember, mikor foglalkozik vele:

"Amikor felhangosítok egy gondolatot, azzal tudatosítom is magamban."

Tudatosítani, kimondani, leírni... Lehet, hogy a poklok poklát kell aztán megjárni, mert nincs más, csak beleugrani az ismeretlenbe, de: 

"Ha a pokoljárás elér egy szintet, utána jönnie kell a megújulásnak."

Olvassátok. Aztán kezdjetek el élni! :)

Kiadja a Jaffa Kiadó, rendeld meg >ITT<!

Mid-Year Book Freak Out Tag 2019

Forrás.

Már ötödik éve, hogy kitöltöm amolyan félévzárás gyanánt ezt a kissé szerencsétlen nevű "féléves könyves kiakadás taget", ami mindig iránymutató az év végi összegzéshez is. Nekem nem tűnt gyorsnak az év első fele, bár kétségtelen, hogy furcsa visszatekinteni, és már július van.

Könyves szempontból pont jól állok, mind a tervezett beszerzések, mind a tervezett olvasások 50%-ánál. :)

De most lássuk, mik voltak az eddig legjobbak/legrosszabbak/legszebbek, és hogy miket tervezek még az év második felére. ;)

Jubileum - 10 éves a blog!

Örömmel, és nem titkolt büszkeséggel kürtölöm világgá, hogy TÍZ ÉVES lett a PUPILLA OLVAS, szeretett kis blogom, hobbim állandó színtere! Kerek egy évtizede ültem egy szép nyári napon, 2009. július 3-án és kezdtem el pötyögni egy üres lapra az internet egy kis zugában, akkor még a freeblogon. 

Köszönöm Lobónak, aki miatt belevágtam ebbe az egészbe, hogy inspirált, és még a levelemre is reagált, elindítva a könyvesblogolás útján. Köszönöm az első biztató kommenteket a betévedőknek, és az összes többit azoknak, akik azóta is rendületlenül visszajárnak és esetleg meg is osztják velem a gondolataikat. :)

Forrás.

Legyen bár kissé szentimentális, de annak a kis lépésnek, hogy elkezdtem megosztani az olvasmányélményeimet és gondolataimat a tágas interneten, óriási következményei lettek az életemben, csupa-csupa pozitív dolog!  Személyesen is megismertem egy csomó másik könyvszerető embert, életre szóló barátságokat kötöttem többetekkel, és a kapcsolataink azóta már bőven túlmutatnak a könyveken... ♥ 
Megismerkedtem a kiadókkal is, akik megtiszteltek azzal, hogy könyveket adtak csupán a véleményemért cserébe,  néha akár a megjelenés előtt, sőt olyan is volt, hogy rákerültem a könyv hátlapjára is az ajánlómmal. Csomó szuper könyves eseményre jutottam el, és a bloggerinák és könyvmolyok hatására remek köteteket és szerzőket ismertem meg. :)Teljesen más lenne az életem a blogolás nélkül...

A hagyományokhoz hűen nem maradhat ki a kis statisztika - ami persze a freeblogon töltött évek elveszett adatai miatt nem a valóságot tükrözi, de sebaj -, mert ez nem marad meg máshol: ezzel a poszttal együtt 976 bejegyzés közül lehet böngészni a blogon, és 117 feliratkozott olvasó van. A látogatottsági számláló 420814-en áll most, wow! Köszönöm, hogy jöttök hozzám könyvekről olvasgatni! :)

Köszönöm ezt a 10 évet veletek! Várok mindenkit továbbra is ebbe a kis könyves szegletbe, gyertek olvasni, böngészni, ajánlani, kommentelni! Homok ment a szemembe... ♥ :")

Forrás.

Zanzaposzt kis tüzekről és folyami rákokról

A költői cím ne tévesszen meg senkit, nem lesz sok szépség és szentimentalizmus a posztban... Két könyvet hozok össze egy villanásra: közös bennük, hogy mindkettő benne volt Reese Witherspoon könyvklubjában - amiben kicsit kezd megrendülni a hitem. Nekem ugyanis mindkettő csalódást okozott; az egyik csak kicsit, a másikat viszont félbe is hagytam, annyira nem tudott meggyőzni. 

Celeste Ng: Little Fires Everywhere (Kis tüzek mindenütt) 

Shaker Heights, Cleveland. A sokgyermekes Richardson család egyik ingatlanát a szingli anyuka, Mia és lánya Pearl bérlik ki. Sokat költöztek már, sosem maradnak egy helyen huzamosabban, ez most az első, hogy úgy tűnik, megtalálták a számításaikat, és maradnak. Pearl barátságot köt a Richardson gyerekekkel, Miát pedig hamarosan megteszik kisegítő házvezetőnőjüknek is, így nem tudnak nem belefolyni a család életébe.
Az eseményeket két, egymástól független folyamat lendíti be: az egyik egy régi-régi fotó egy kiállításról, amin Mia szerepel egy gyermekkel a karján, a másik pedig egy tűzoltóállomáson hagyott gyermek, akit örökbe fogad Mrs. Richardson egyik barátnője. Mi a fotó története? Mi történik, amikor előkerül a gyermek anyja? Ezek mentén a szálak mentén bonyolódik a történet, szó esik a gyermekvállalás felelősségének kérdéseiről, egy abortuszról is, hazugságokról, és a múlt titkairól.

Ahogy így sémásan megpróbáltam összefoglalni, még kecsegtetőnek is hangozhat, de sajnos valahogy alig ütötte meg a gyenge közepest számomra. Sokan szinte istenítik ezt a könyvet, nekem inkább felejthető. Mintha pontos recept alapján rakta volna össze Celeste Ng a könyvet: kisvárosi környezet, szegény-gazdag ellentétek néha láthatatlan, néha érezhető egymásnak feszülése, testvérviszonyok, örökbefogadási mizériák és a fátyol fellebbentése a múltról (?). Meg némi tűz az egészbe, ami majd "feltüzeli" a kedélyeket is. Nálam nem működött ez a dolog, mert láttam magam előtt, ahogy pontosan adagolva van minden, de nincs benne igazán szív és lélek. Másrészt pedig olvastam hasonlót a műfajban, ami sokkal jobban sikerült ennél.

A szerkezet olyan, hogy a legelső fejezetben megtudjuk mire fut ki a történet - persze apróbb, más csavarok vannak még, csak kiszámíthatóak azok is -, ami nem baj, mert ki lehet úgy hozni a végére, hogy az ember mégis újra meglepődjön, vagy hogy más színezetet kapjon a kezdettől ismert jelenet a bevezetőből. Be lehet lengetni a könyv végét az elején, de aztán nagyon jól kell tudni írni végig... Celeste Ng ezt nem tudta megugrani.
A másik dolog pedig, hogy semmi stílusa nem volt...

A szerző másik könyve, az Amit sohase mondtam el (Everything I Never Told You) lehet, hogy jobb választás lett volna, nem tudom, hogy adjak-e neki még egy esélyt.

Delia Owens: Where the Crawdads Sing (Ahol a folyami rákok énekelnek) 

Érdekes módon ezt a könyvet is stílustalannak éreztem, sőt, egyenesen rossz stílusúnak... :/ A negyedéig bírtam, aztán feladtam az olvasását, nem tudott továbbá érdekelni, hogy mi is fog történni a mocsárban, és hogy göngyölítik fel a gyilkosságot.
Kya Clark a főszereplő, belőle lesz a remetelány, miután felbomlik körülötte amúgy is diszfunkcionális családja, és végül teljesen magára marad. Bemutatják, hogy válik önellátóvá, és talál segítőkre. A fent említett gyilkosság később játszódik az időben, másik szálon mutatják be a nyomozást, és bár nem olvastam tovább, tudom, hogy majd a lányra terelődik a gyanú ennek kapcsán. 

Az a benyomásom támadt, hogy ez egy végtelenül naiv, hihetetlen és kicsit buta történet is. A remetelánykaság nagyjából úgy nézett ki benne, mint amit az ember elképzel magában önellátásként kb. 6 évesen, amikor világgá akar menni. -.-' Gyermeteg volt és következetlen. Kya néha képben van mindennel - még a tetániás görcs pontos tünettanával is, máskor meg fájóan bukkan elő tudatlansága. A tankötelezettség alóli kibújását meg egyenesen nevetségesen vitték véghez... (Néhány hétig egyszerűen elfut az őt kereső felnőttek elől, meg elbújik, aztán nem keresik tovább .... De aztán bemegy a városkába eladni a kagylókat, meg rákokat amiket fogott... Senkinek nem tűnt fel?) 

Rengeteg részletes tájleírás is volt, amik lehet ugyan, hogy szépek, de ugyanakkor untattak is. Hosszasan ecseteli az egyhangú ételeket is. 

Az egész pedig valahogy egysíkú, egydimenziós volt; nem győzött meg, nem tudtam élvezni. Nem tudtam elhinni, hogy halad majd valamerre... 

Delia Owens könyve volt idén az első félbehagyásom. 

  

Júniusi bűnlajstrom

Forrás.

Kezdhetnék itt beszélni az időjárásról, vagy arról, hogy elszállt a hónap, és máris július van, de ezek a dolgok nem fogják tudni elterelni majd a figyelmet tekintélyes könyvkupackámról, a júniusi zsákmányról... Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen "erős" hónap lesz, de mindig szállingózott, csurrant-cseppent valami, és így lett a vége 9, azaz kilenc (!!!) új könyv... A Könyvhétre persze rá lehetne fogni - az április és a június egyébként is veszélyes időszakok a két nagy könyves esemény miatt -, de érdekes módon nem ott szálltak el velem a számok. 

Lássuk a teljes listát: 

- Craig Thompson: Blankets - Takarók - ajándék 

- Georges Simenon: Maigret és az Új-fundlandi randevú - kihagyhatatlan!

- Csernus Imre: Egy életed van - reci

- Szabó Magda: Az élet újrakezdhető - reci

- Tóth Krisztina: Fehér farkas - könyvheti beszerzés

- Grecsó Krisztián: Vera - könyvheti beszerzés

- Kimberlie Hamilton: Menő macskák - könyvheti (nem tervezett) beszerzés :D

- Márai Sándor: Eszter hagyatéka - a Lapozz a 99-re podcast a hibás! :P 

- Szvoren Edina: Verseim - ajándék

Saját kép.

Egy könyvet már el is olvastam ezek közül, méghozzá a Szabó Magda interjúkötetet, ami szuper volt, két másikat pedig elkezdtem. Egyébként júniusban összesen 5 könyvet fejeztem be, ezek közül kiemelkedő volt még Michelle Obama önéletrajza és a Briliáns barátnőm Elena Ferrantétól. Ez utóbbiról még nem írtam meg a bejegyzést. 

Csalódás volt kissé Celeste Ng könyve, a Little Fires Everywhere, és még inkább Delia Owenstől a Where the Crawdads Sing (Ahol a folyami rákok énekelnek), amit félbe is hagytam. Ezekről is fogok majd írni. 

Sajnos a várólista csökkentéssel az elmúlt hónapban nem sikerült haladni, de júliusra tervezek 2-3 kötetet is a listából. A nyári tervekből eddig hármat pipálhattam ki, vagyis négyet, ha a bónuszokat is belevesszük.

A blogon júniusban 9 bejegyzés született, köztük egy témázás is a témákról, amiket inkább kerülök a könyvekben. 

Saját kép.

Könyves fronton említést érdemel még, hogy most először nem csak a Könyvhéten, de a Margó Irodalmi Fesztiválon is részt vettem, igaz, csak egy előadás erejéig, de az nagyon tetszett! Szabó Magdás téma volt természetesen a Jaffa Kiadó új kötetei kapcsán. 

Rákaptam júniusban a könyves podcastokra is: rendszeresen hallgatom a már feljebb is említett Lapozz a 99-re podcastot (Szabados Ági), megismerkedtem a Libramoréval is. :) 

Júliusra sok mindent tervezek olvasni, stay tuned! :) 

A többiek júniusa: 

Dóri, Sister, Nikkincs, Amadea, Heloise