Finlay Donovan 1-3 újraolvasás

Idén márciusban jelent meg Elle Cosimano Finlay Donovan sorozatának negyedik része - a Finlay Donovan Rolls the Dice -, és a férjem rögtön el is olvasta, de én valahogy úgy éreztem, nem emlékszem rendesen a történetre, és inkább talán újra kéne olvasni az előző epizódokat.

Mivel ez a tavasz eléggé betett nekem, több szempontból is, úgy döntöttem, miért is ne folytathatnám a sort komfortkönyvekkel, újraolvasásokkal, krimikkel, és bármivel, ami tényleg kikapcsol. Szóval újráztam a Finlay Donovaneket. ;)

Ebben a posztban csak néhány gondolatot fogok megosztani az újraolvasásokkal kapcsolatban - mire nem emlékeztem, milyen élmény volt, de ide beteszem az eredeti, első olvasáskor készült könyvajánlók linkjét is:

- Finlay Donovan is Killing It (FD ölni tudna)

- Finlay Donovan Knocks 'Em Dead (FD mindent visz)

- Finlay Donovan Jumps the Gun (FD bedobja magát)

- Veronica Ruiz Breaks the Bank (rövid előzménytörténet Veróról)

Finlay Donovan is Killing It - az első üdítően képtelen kaland

Még mindig jó ez a kötet! Nem véletlenül kedveltem meg az elején annyira a sorozatot; az első kötet az, ami legjobban össze van rakva, és rengeteg meglepetést, humort tartogat. 

Nem emlékeztem, hogy ebben is elmeséli szőrmentén Cosimano Finlay és Vero első találkozását (ami a VR breaks the Bankben jobban ki van bontva). 

Meglepett a végén az utolsó gyilkosság, pedig valahol tudtam, hogy még az is hátravan, de mégis összezagyválódik néhány rész után, hogy melyikben mi is történik (nagy örök kivétel a HP, na ott nem fogom soha összekeverni melyikben is van a Trimágus Tusa, vagy Umbridge :D). 

Élvezettel merültem el a botcsinálta bérgyilkos párossal a maffia berkeiben, és változatlanul baromira tetszett az eleje, és a bár-jelenetek. 

Finlay Donovan Knocks 'em Dead - avagy hulla a hűtőben (is)

... szegény Carl, hát teljesen elfeledkeztem róla, főleg arról, hogy egy része valahogy náluk marad, és pláne, hogy előtte Vero még a mosógépbe is bepakolja hűteni. :O :D

Nagyon szuper volt, és merész, ahogy Finlay Katként ment be a börtönbe, ez is teljesen kiesett a fejemből már. Mondjuk kicsit furcsa, ahogy Nick elkapta, de ha már elkapta, miért hagyja telefonálni ügyvédi segítségért, amikor végülis kimosdatja valahogy, és el akarta engedni eleve... 

Néhány apró logikai bukfenc szemet szúrt, most így másodjára olvasva úgy éreztem, ennek a résznek nem annyira jó a felépítése, de azért szórakoztató volt persze. 

Finlay Donovan Jumps the Gun - avagy a civil rendőrakadémia

Érdekes, hogy rendre az első részre emlékszik az ember legjobban egy-egy sorozatból, és hiába, hogy ezt a harmadik részt csak tavaly februárban olvastam el, hát szinte semmi nem rémlett már. Közben beugrott egy-két dolog, de volt olyan csavar, ami újra meglepett. Határozottan úgy emlékeztem, több rendőrakadémiás feladat és verseny volt, ezt kicsit kevésnek találtam most. 

Mindhárom kötetet újrázva meghoztam a verdiktet: az első volt a legjobb!

Hogy az új, negyedik rész megugrotta-e azt a szintet? Következő posztomból megtudhatjátok! :D 

Rain Arlender: Az élet esszenciája

Adós vagyok még egy ajánlóval a novemberben elolvasott könyvek közül erről a kis piros kötetről, amire annak idején Bubumaczkó miatt figyeltem fel.

Szeretem az olyan könyveket, amikre azt mondják, hogy benne van az egész élet, és amiknél a kérdésre, hogy miről is szól, elsőre nehéz elmondani értelmesen, hogy tényleg, mégis miről? Mert ezek a könyvek tudnak az élet sava-borsáról, az élet esszenciájáról beszélni - családról, napi eseményekről, átlagos, mégis különleges karakterekről, akikkel mindig történik valami nem hétköznapi is. 

Rain Arlender könyve egy skót whiskey-lepárlót vezető családról, a Rettrey-kről szól, akiknél tradicionálisan öröklődik a Charlie név, és a lepárló vezetése, generációról generációra. Kivéve persze, amikor valamelyikőjük épp leteszi a nagy, gumicsizmás lábát, hogy nem, mert ő márpedig építész akar(na) lenni... Vagy épp nem fiúgyermeke születik.

A Rettrey whiskey nem igazán közismert, egészen egy érdekes fiaskóig, amikor is megnyernek egy versenyt egy igencsak "non-konvencionális" palackkal... Eztán persze  folyamatosan gyártaniuk kell az új ízt, és őrizni a családi titkot... Aurora úgy kerül a birtokra, hogy egy álláshirdetésre jelentkezik hozzájuk, ami szerint nincs más teendője, csak járni a mezőket naphosszat... Nem is érti, tulajdonképpen mi a dolga, de örömmel teszi, főleg miután Adammel szemet is vetnek egymásra. ;) 

A cselekmény egy-egy ilyen részlet elmesélése után ugrik egy nagyot, és a következő fejezetben hirtelen Gróth Istvánról, majd Marionról, és felmenőiről, magyar rokonságáról van szó, kanadai kiruccanással megfűszerezve, aztán pedig a különböző Rettrey-k életútját mutatják be, felrajzolva a nagy családfát. A szálak mind összeérnek, és megkapjuk a teljes családtörténetet mindenkinek minden bogarával.

A stílus remek, humoros, gördülékeny. Még nem is találkoztam olyan könyvvel azt hiszem, ami ennyire "hömpölygött" volna, ennyire sodort volna egymás után a mondataival. Egészen újszerű élmény volt. 

Arlender nagyon jól használja az ismétlést, mint eszközt, és tele van helyzetkomikummal, jellemkomikummal. Ki-kiszól az olvasóhoz is, ami másutt szerintem idegesítő lenne, de itt beleillik a képbe, és olyan jó sztorit kerekít köré, hogy nem zavaró.
Folytonosan kitérőket tesz, és ezzel mindig többet ad a történethez, pedig látszólag jelentéktelen eseményekről, részletekről kezd beszélni, csak úgy mellékesen, mintha csak elkalandozna kissé. 

Humoráról azért meg kell említeni, hogy érzékenyebb lelkületű olvasóknak nem való... Helyet kapnak abszurd fordulatok, és néhány morbid részlet is. Aki viszont meg van áldva egy kis fekete humorral maga is, annak kacagtató élményben lehet része. :) 

A családi szálak bonyolódása pont olyan jólesően összevissza, amilyen forgatókönyveket az élet is tud írni. Kedveltem a szereplőiről olvasni, rengeteget nevettem rajta. Szarkasztikus, fanyar, rendkívül szórakoztató. 

Egyedül talán az Estella születése körüli részeket vágtam volna meg kicsit benne, a többi mind haláli jól volt eltalálva. 

A szerző kilétéről ugyan azt írják mindenhol, hogy homály fedi, de azért annyit szerintem megállapíthatunk némi utánakereséssel (fb és insta oldala, a könyv kiadásai, cikkek stb.), hogy teljesen biztos, hogy magyar szerzőről beszélünk. 

A kötetben nem szerepel eredeti cím, csak egy fordító (szerintem ő a szerző amúgy), a borítótervet készítő szintén magyar, a könyvnek csak két kiadása van, az angol és a magyar (gyanítom magyarból lett angolra fordítva), a borítók ÉS a kiadó is ugyanaz a két nyelvnél... Valamint a facebook oldalán is sokszor magyarul kommunikált a szerző (már nem aktív ott). 

Ezen túl persze ami leginkább árulkodó lehet az az, ahogy a magyar szereplőkről, magyar virtusról tud írni a kötetben. Úgy jellemez minket, ahogy csak az tud, aki maga is ebben nőtt fel. :)

Kíváncsi lettem az Y és Y2 című regényeire is. 

Szuper olvasmány, kikapcsoló és letehetetlen, nagyon örülök, hogy rátaláltam. :) Olvassátok el ti is! 

A whiskey-ről pedig annyit:  eddig sem szerettem, ezután pedig még bizalmatlanabb leszek vele! :D 

Forrás.

Norbert Winney: Sellők, hollók és csodalámpák

A Kalandok Óperencián innen és túl első kötete még 2016-ban jelent meg, és rögtön magához vonzott érdekes címével és különleges borítójával. A folytatás  most, három évvel később, szintúgy azonnal felkeltette a figyelmemet: Sellők, hollók és csodalámpák lett a megbabonázó cím, és a borítóterv csodásan illeszkedik az előzőhöz, mindhárom címbéli elemet odavarázsolva a fedlapra. 

Ugyanúgy, ahogy az első kötetben, most is Vízfüttyő Loson a főszereplő, aki lelencként nevelkedett, nem ismeri szüleit, és különleges "szakmát" űz: kitalálja a próbákat, és elrejti a megszerzendő ereklyéket, amik aztán az akadályok leküzdése után a szerencsét próbálók kezére játsszák a fele királyságokat és a hercegkisasszonyok kacsóját. Változatlanul remek ötletnek tartom, hogy tulajdonképpen a mesék kulisszák mögötti világába enged ezzel bepillantást a szerző. Loson különféle küldetéseket kap királyoktól, szultánoktól, mindenféle uralkodóktól, és ezeket hű kis társával, fekete patkányával hajtja végre, akit Musztinak hívnak. Ha valaki nem olvasta az első epizódot, annak sem kell kétségbe esni; ez a néhány alapinfó elég hozzá, hogy értse a soron következő kalandokat (de persze mindenképp érdemes elolvasni a Sárkányok, farkasok és almákat is, akár utána is). 

Muszti ezúttal sem csak dísz, nagyon is sokat segít gazdájának: nélkülözhetetlen a felderítésben, járatok és titkos átjárók meglelésében, és bizony életmentő szerep is jut neki, amikor stratégiailag jókor ijeszti el, vagy harapja meg az ellenséget, vagy amikor éppenséggel farkával megdörzsöl egy csodalámpát. 

Forrás.

Losonnak ebben a kötetben egyedül az első, többnyire víz alatti kalandjában kell nélkülöznie Musztit, érthető okok miatt. A hableányokról és habkirályokról szóló epizód volt a kedvencem a kötetben a három történet közül, és azt hiszem ez volt a legkidolgozottabb is. Ez bizonyára azért is van így, mert Loson származásáról és szüleiről is kiderülnek dolgok ebben a mesében. 

A másik két történet is abszolút lekötötte a figyelmemet és izgalmasnak találtam őket, bár a hollós történetben azt éreztem, kicsit egyszerűen oldódtak meg a problémák, a csodalámpásban pedig nagyon sokféle elem zsúfolódott össze - de végső soron tetszett ez a hektikus jelleg, mert illett Arábusföldhöz, a bazársorhoz és a keleties hangulathoz. A holtak serege a Múmia című filmet idézte fel bennem, amit nagyon szeretek. Egy kicsit elrugaszkodott volt a lelkek csatázása, de megoldásnak nem volt utolsó, ahogy elvarrták a szálakat. 

Ennek az utolsó történetnek volt a legjobb a humora, többször sikerült hangosan felnevetnem. Lehet persze, hogy valakinek nem jönnek be az ilyen viccek, vagy ez a hangulat, de engem elszórakoztatott pl. az Al-Ibabha név is. Ez volt a falu neve, ahova Losont a küldetése szólította. :) 

Forrás.

Tetszett a szerelmi szál, és hogy Loson ezúttal talán társra is talált. Szívesen olvasnám tovább a történetüket.

Az előző kötetnél kicsit bajban voltam, ifjúsági regénynek aposztrofáltam, illetve nem tudtam pontosan belőni ki is a célközönség. Most már tudom, egyértelmű volt, hogy a mesés jelleg, mesei elemek ellenére ez mindenképpen felnőtteknek szól. Sok a pajzán utalás, de szerencsére sosem lendülnek túl egy határon. Egynémely erkölcsi felfogásba persze jócskán bele lehetne kötni (hableány bordély, wow), de itt nem is ez a lényeg, hanem a történetmesélés. Különben is egy más érába, és teljes mértékben fantáziavilágba kalauzol bennünket Loson és a többi szereplő. 

A történetek elején illusztrált oldal utalt a mesére, és szerepelnek a képen a főbb karakterek is az adott fejezetből. A fejezeteken belül pedig a kis Muszti rohangáló árnyképe tűnik fel mindig. :) Az illusztrációkat a szerző készítette.

Nagyon tetszettek a nevek, egyedül talán az utolsó fejezet keleties névváltozatait nem tudtam megjegyezni. 

Forrás.

Meg kell még említenem, hogy rendszerint kritikával szoktam illetni a fantasy-k, urban fantasy-k mozgalmas részeit, a kalandok, izgalmas részek leírásait. Ezek ugyanis sokszor végtelenül unalmasra sikerülnek, és rengeteg kimerítő technikai részlet aprólékos kibontásában merülnek ki - avagy ki min hogy kapaszkodott meg, és ugrott át, és hova döfött a melyik kezével... Itt teljesen gördülékenyek az akciódús részek is, nincs unalmas pillanat, és a technikai részletekbe sem kell túlzottan elmerülni, vagy azok is eleve érdekesek (pl. Rozi néne az üvegben, ami egyébként elforgatva fejlámpa, vagy a varázspor révén életre kelő faliszőnyegek...). 

Egy szó mint száz, remek utazás volt, élveztem minden percét! Losont mindenkinek! :D 

A Sellők, hollók és csodalámpákat megrendelhetitek >INNEN<.

Olivier Bourdeaut: Merre jársz, Bojangles?

"Anyám olyan csúnyának találta a tálalószekrényt, hogy borostyánnal futtatta be, mert a borostyán viszont tetszett neki. Így a bútor olyan lett, mint egy óriásnövény: hullatta a leveleit, és néha meg kellett locsolni. Furcsa volt bútornak, és furcsa volt növénynek is."

Nem tudtam mire számítsak majd ettől az apró, francia regénytől, amin egy papírmadár díszeleg csak, és aminek olyan furcsa címe van: Merre jársz, Bojangles? 

"Apám állandóan dudorászott, hamisan. Néha fütyörészett is, szintén hamisan, de elviselhető volt, mint minden, amit jókedvében tesz valaki. Nagyon szép történeteket mesélt, és azon ritka alkalmakkor, amikor nem volt nálunk vendégség, bejött hozzám, hogy elaltasson. Magas, szikár testét colstokként összehajtogatta az ágyamon, és egyetlen szemforgatással, egy erdővel, egy őzzel, egy kobolddal, egy koporsóval teljesen el is űzte az álmomat. Az esti mese végén általában nevetve ugráltam az ágyon, vagy rettegve lapultam a függöny mögött.

— Ezek állva alvós mesék — jelentette ki apám, mielőtt kiment a szobából."

Adott egy teljesen bolondos család, akik fittyet hánynak a társadalmi elvárásokra, a szabályokra és korlátokra; halomba gyűjtik kibontatlan leveleiket, és csak táncolnak naphosszat Nina Simone Mr. Bojangles számára, ami egy régi lemezjátszóról szól. Koktélok, változatos bohém társaság esténként, és egy egzotikus madár - Mihaszna Kisasszony névre hallgató -, teszi még különlegesebbé a mindennapjaikat. A férj napról napra más keresztnéven szólítja a feleségét, aki meg mindenkit magáz - még tulajdon fiukat is -, kivéve a csillagokat, mert velük tegezőviszonyban van. Amikor megunják a régi nagy bérházat, ahol a kisfiúnak három ágya is van, mert a régebbi ágyaitól nem akart megszabadulni, akkor átruccannak spanyolországi kastélyukba. Nincs munka, nincs iskola, hogy keretek közé szorítsa őket, és ahogy az várható is, valami belerondít ebbe a bár kétségtelenül teljesen szokatlan, de mégis teljesen harmonikus és idilli képbe. 

"Nem sikerült megértenem igazán, hogy miért, de apám soha nem szólította anyámat ugyanazon a keresztnéven két egymást követő napon. Bár voltak olyan keresztnevek, amelyektől anyámnak hamarabb elment a kedve, mint másoktól, nagyon szerette ezt a szokást, és reggelenként láttam, ahogy a konyhában a csészéjébe dugott orral, nevetős tekintettel, állát a tenyerébe támasztva apámat kémleli, az ítéletre várva."

Az elsőkönyvesség abszolút nem érződik, Bourdeaut remekül valósítja meg a gyerekszemszöget, az apa naplórészleteivel váltogatva, és érzelmesen ír, anélkül, hogy érzelgőssé válna. Bohókás és szürreális, mégis le tudja koppantani a mondatvégi pontot a realitás talaján. 

Néhány mondattal képes megteremteni a hangulatot és lefesteni a látni-hallani-éreznivalókat egyaránt. Nem nélkülözi a humort sem: a párbeszédekben és az árnyaltan vicces leírásokban is vannak ilyen részek. Ez volt a kedvencem, amikor úgy éreztem én is a családjuk tagja akarok lenni: 

"Apa felüvöltött:– Pauline, hol a spárgatalpú cipőm?Anya pedig így felelt:– A kukában, Georges! Még mindig ott áll magának a legjobban.Majd hozzátette:– És Georges, itthon ne hagyja a hülyeségét, bármikor szükségünk lehet rá!Mire apám:- Ne izgassa magát, Hortense, mindig van nálam belőle egy másolat."

Andalító zeneszót hallottam olvasás közben, és magam sem tudom miért, de Végvári Tamás hangját, és ez a bódító elegy még különlegesebbé tette a regényt. 

"Amikor a fiam anyjával találkoztam, fogadást kötöttem a sorssal, elolvastam a szabályokat, aláírtam a szerződést, elfogadtam az általános feltételeket, és tudatában voltam a kitételeknek is. Nem bántam semmit sem, nem bánhattam ezt az édes marginalitást, azt, hogy mindig fittyet hánytunk a valóságra, hogy szkandereztünk a valósággal, az órával, az évszakokkal, hogy nyelvet öltöttünk a „mit szólnak mások”-ra."

Gyöngéd, szép, de szomorú regény is egyben. Tragikus végkimenetelnek mégsem nevezném, amire kifut, mert olyan szépen, finoman, zárja le a szerző az eseményeket, ami nekem megnyugvást adott.

Sima és fordított hazugságok elegyéből, álmokból és vágyakból építve egy lebilincselő és eredeti történet született. 

My Grammar and I - egy kis angol nyelvtanozás

A Bookdepositoryról rendeltem meg ezt a könyvet, mondván, sosem árt egy kis frissítés a nyelvtudásnak, még ha az a "száraz" nyelvtani részre fókuszál is. Akik ismernek, tudják, hogy igazi grammar nazi vagyok, tikkelni tudok a rossz kiejtéstől, hibás szóhasználattól, vagy a pocsék fordításoktól. Szóval a nyelv bugyraiban elmerülni igazi üdítő kis utazás nekem, ahol precizitásra kiéhezett énem szelíden elterpeszkedhet a szabályok közt kifeszített kis függőágyában. ;) 

A My Grammar and I pedig végső soron egyáltalán nem is száraz, és nem csak a nyelvtannal foglalkozik, illetve nem csak a szó szoros értelmében vett nyelvtani részekkel, szabályokkal, igeidőkkel, kivételekkel, hanem elvisz a native speakerek világába is, érdekes kifejezéseket magyaráz el, bevezet a központozás és az írásjelek rejtelmeibe, vicces példákat hoz, sőt, konkrét vicceket is mesél az adott témához. Hasonló hangzású-alakú, gyakran összekevert szavakat is letisztáz, és van szó benne a nagybetűs írás (capitalization) rejtélyeiről is. 

Teljesen felszabadult hangulatban zajlik a nyelvtani tárlatvezetés. A magyarázatok végén totál humorosan kérdezget vissza a szerző az adott szabályra, hogy a kérdésből, vagy példából már tudni lehet, mi a jó, mi a rossz forma. Tényleg játszva tanít, amit ritkán látni nyelvtankönyveknél. :)

"Pilates, by the way, is the name of the man who invented it, so it is singular. And harder than it looks." :D :D 

Viszont szem előtt kell tartani két dolgot a könyvvel kapcsolatban: 

1. Ehhez azért kell tudni angolul. Jól.

2. Nem nyelvtanulóknak íródott elsősorban, hanem native speakereknek. 

Ad 1.: Ha nincsenek meg a szilárd nyelvtani (és egyáltalán nyelvi) alapok, és azért egy elég jó szókincs is, akkor ebből a könyvből nem fogsz tudni tanulni semmit, és sajnos a poénok sem esnek majd le. Nagyon informális, bratyizós a stílusa. Átismételni valamit egyébként is ugye akkor érdemes, ha már tudtad. Kezdőknek egyáltalán nem ajánlom!  

Ad 2.: Az, hogy nem tanulóknak íródott, rögtön látszik abból, hogy csomó olyan dolgot megmagyaráz, hogy miért nem jó, ami a non-native-eknek szerintem egyértelmű (az kellene legyen, khm), és inkább a native-ek rontják el rendre (ki tudja miért, mert rém egyszerűek, de hát na, látjuk hogy a magyarok se képesek az igekötős szabályokat értelmezni és jól használni...). 

Ilyenek pl. a your/you're, their/they're/there, dogs/dog's jellegű hibák. 

Plusz rengeteg olyan emlékeztető segédletet (mnemonic) használ, ami tényleg az anyanyelvűek számára lehet hasznos, vagy értelmes (ezek kissé erőltetettek is néha). 

Szuper a szerkesztés. Sok a versike, idézet, kiszólás. A szöveget jól tagolják, rövidek a részek,  és ezeket is megszakítja mindig egy-egy kis emlékeztető, kiemelt rész. Több helyen meg lehet állni, nem kell hosszadalmas, egybefüggő leírásokat átrágni; ettől gyorsan olvasható, és minden, csak nem tömény. :)

Kritikaként fogalmaznám meg viszont, hogy sokszor leírja a rossz példákat is. Értem, hogy megmutatja, hogy rossz, de néha nekem ez annyira zavaró volt, hogy inkább át is ugrotta a szemem a rosszul használt alakok felsorolását. (Lehet, hogy ezt csak a hozzám hasonló grammar nazik nem bírják. :D)

Néhány érdekesség, ami tetszett: 

- Portmanteau word - ez a francia eredetű kifejezés arra utal, amikor két szót összeraknak és egy harmadik lesz belőle. Pl.: breakfast and lunch= brunch, information and commercial=infomercial, smoke and fog=smog. 

- Tetszett volt az abbreviation, contraction, acronym fogalmait magyarázó rész. Jó példák respectively: prof, Mr, AIDS.

- Az en-dash a rövid, az em-dash a hosszú kötőjel, előbbit a britek, utóbbit az amerikaiak szeretik jobban. :)

- Külön köszönet a könyvnek, hogy leírták kerek perec: nincs olyan szó hogy "alot", csak "a lot". Persze olyan, hogy allot, létezik, csak az két l és tök más. :)

Összességében nagyon szórakoztató, egyáltalán nem fullasztó alapanyag egy kis "brush up"-hoz. Tény, hogy főleg native speakereknek szól, de ettől függetlenül a nyelvtanulóknak is nagyon élvezetes tud lenni, akkor is, ha esetleg nem sok újat mond. Jólesett elolvasni, és akármilyen hihetetlen is, hangosan nevettem néhol. :D Egy nyelvtankönyvön!

Mindig pont jó helyen oldja fel humorral a magyarázatokat: fűz hozzá valamit a dolgokhoz lábjegyzetben, vagy szól ki a sorok közül, hogy megvagyunk-e még, vagy most aztán elvesztett minket?! :D 

Érdekel a szerzőtől az I Used to Know That: Stuff You Forgot from School is, lehet, hogy majd beszerzem. :)

Szó-tár: 

- fortuitous: véletlen, váratlan, esetleges. Nem azonos a jelentése a fortunate-tel. 

- perspicuous: tiszta, világos, áttekinthető

- forsooth: csakugyan, valóban, igazán

- perambulator: babakocsi, ebből lett a "pram"

- to ride roughshod over sy: átgázol vlkin

Matt Haig: The Humans

A Matt Haiggel való ismerkedést A fiú, akit Karácsonynak hívnak című könyvvel szerettem volna kezdeni, de azt annyit toltam magam előtt még a télen, hogy akkor már megvárom vele a következő telet inkább... Elolvastam viszont hirtelen egy másik könyvét a szerzőnek, a The Humans-t, ami magyarul is megjelent Én és az emberek címen. 

A könyv főszereplője, Andrew Martin professzor lenne, ha ő sajnos el nem halálozik már a történet kezdete előtt picivel... Egy idegen létforma helyettesíti őt a regényben, akit azért küldenek, hogy elsikálja azt a kellemetlen kis ügyet, hogy Andrew a halála előtt rájött az egyik legnagyobb matematikai rejtély megoldására. Ez pedig gyökeresen megváltoztathatja az emberiség sorsát. A lény feladata, hogy beépüljön, elvegyüljön, eljátssza Andrew-t, és közben kinyomozza, kinek beszélhetett a felfedezéséről. A nyomokat el kell tüntetnie, kezdve a számítógépes fájlokkal... egészen az emberek eliminálásáig, akik megtudhattak bárminemű információmorzsát a hihetetlen áttörésről... 

A kurfli természetesen az, hogy a létforma hiába tekintette ezt egy szimpla, végrehajtandó feladatnak, ha közben meg kell tanulnia kicsit emberré lenni (nyelv, gesztusok, mimika, szokások, udvariassági formák stb.), és az emberré válás során véletlenül kissé emberi is kezd lenni. Megismeri Andrew Martin barátait, feleségét, fiát, Gullivert... Olyan szituációkba keveredik, amikor nincs más választása - és nem is akar mást -, csak segíteni azon, aki épp bajba került, függetlenül attól, hogy esetleg épp eliminálnia kéne őt. Elkezd ragaszkodni. Megtanul szeretni... 

Az idegen, önmagát is meglepve teljesen átveszi Andrew Martin szerepét, és talán még a feljebbvalókkal is szembemegy?... 

Tetszett Matt Haig stílusa, és szerettem a humort, az öniróniát, ami átitatja a sorokat. Nagyon szépen figurázza ki az emberek bizonyos vonásait, napi rutinját. Nem fordult át szerencsére komédiába, pedig el lehetett volna ölni a komolyság csíráit, ha elbillen a mérleg a helyzetkomikumok felé, de ez nem történt meg. Maradt bőven komolysága, mélysége a mondanivalónak, megpróbálta felhívni a figyelmet egy csomó fontos dologra az életben: értékek, prioritások, kiteljesedés, odaadás, szeretet.

Van egy csomó, sunyin elrejtett életbölcsesség a könyvben.

“This was, I would later realise, a planet of things wrapped inside things. Food inside wrappers. Bodies inside clothes. Contempt inside smiles. Everything was hidden away.”

Az idegen lény megütődve szemléli, hogy a hét hét napjából ötöt munkával töltünk, és csak kettőt pihenéssel, szórakozással, sőt, néha az sem pihenés! Hovatovább, a vasárnapot már a hétfő közelsége is elrontja. :) Mennyire így van, és mennyivel jobb lenne fordítani ezen az arányon, csak hát mennyire lehetetlen is közben...  Sajnáltam kicsit szegényt, ahogy a kezdeti rácsodálkozások után belesüppedt egy kis időre a "szürke hétköznapok" monotonitásába. 

"Humans, as a rule, don't like mad people unless they are good at painting, and only then once they are dead. But the definition of mad, on Earth, seems to be very unclear and inconsistent. What is perfectly sane in one era turns out to be insane in another. The earliest humans walked around naked with no problem. Certain humans, in humid rainforests mainly, still do so. So, we must conclude that madness is sometimes a question of time, and sometimes of postcode."

Aranyosak volt az idegen felfedezései, és ahogy azokat szavakba öntötte:

“If getting drunk was how people forgot they were mortal, then hangovers were how they remembered.”

“Laughter, along with madness, seemed to be the only way out, the emergency exit for humans.” 

“The tea seemed to be making things better. It was a hot drink made of leaves, used in times of crisis as a means of restoring normality.”

“This, I soon discovered, was a typical pub. The 'pub' was an invention of humans living in England, designed as compensation for the fact that they were humans living in England.” 

Amit kritikával illetnék, az az, hogy hiába még az eleje az emberi pályafutásának, mégiscsak likvidál egy embert az idegen... Nagyon szomorú és kicsit távolságot is tartottam a karaktertől amiatt, hogy tényleg gyilkolt. Hiába, hogy bántotta a dolog utána, akkor is megtörtént. 

“One of the brighter humans, a German-born theoretical physicist called Albert Einstein, explained relativity to dimmer members of his species by telling them, “Put your hand on a hot stove for a minute, and it seems like an hour. Sit with a pretty girl for an hour, and it seems like a minute.” What if looking at the pretty girl felt like putting your hand on a hot stove? What was that? Quantum mechanics?"

A könyv vége felé van egy szép hosszú lista, Tanácsok az embernek címmel, ami igazán jól sikerült, remek meglátásokkal, ugyanakkor humoros részei is vannak. 

“A paradox: The things you don’t need to live—books, art, cinema, wine, and so on—are the things you need to live.”

Értékelés: 10/8 A vége kissé szentimentális lett, de egészében egy okosan ironikus, humoros, könnyed sci-fi, kis matekkal körítve, ami egy "idegen" szemén át mutatja be kis sártekénket és rajta minket, a rohangáló csodabogarakat.   

“Knowledge is finite. Wonder is infinite.” 

Alkonyattól pirkadatig a Nyugat nagyjaival - irodalmi zombiirtás

Csepella Olivér: Nyugat + zombik

Amikor hosszú évekkel ezelőtt először gyűrűzött be a zombi-had az irodalomba, és nem csak önálló kötetek által hódította a borzongani vágyó közönséget egy lehetséges apokalipszis rémképével, hanem különféle szépirodalmi alkotásokat is megfertőzött, úgy gondoltam, ennél nem létezhet kapitálisabb baromság. Gondoljunk csak a Büszkeség és balítélet meg a zombikra. Azóta sok minden változott, és nyitottam a zombis könyvek felé (World War Z, Kiéhezettek, Feed). Egy zombikkal kevert, klasszikus alakokkal dolgozó képregény a 10 évvel ezelőtti énem számára valami olyasmi lett volna, amit élből elutasítok. Mostanában azonban jobban élvezem a furcsa kombinációkat, talán nyitottabb is lettem, és ki tudja miért, de éreztem, hogy nekem ez tetszeni fog. Habár vegyes vélemények érkeztek róla, és sokat kellett várni a megjelenésére, mégis tudtam, hogy a polcomon a helye. :) 

A kötet érdekessége, hogy közösségi finanszírozásból jöhetett létre, csak némileg csúszott a szerző a határidővel (dehát ez olyan "magyarosan" megszokott, nem? :D). 

"- Tessék, jegyajándék. 

- Köszönöm, nem hiszek a fegyverekben. 

- Pedig léteznek"

A Nyugatosok nagyjai a történetben összegyűlnek a New York kávézóban, hogy megünnepeljék Babits születésnapját. Ady, Karinthy, Kosztolányi, Tóth Árpád és Babits ötösfogatához később csatlakozik Móricz Zsigmond és Csáth Géza is. Amikor este elszabadul a pokol, és a kávéház vendégei vérszomjas, a Nyugatosok vérét követelő zombihordává változik, Kata, a pincérnő siet még a bagázs segítségére. Babits mély érzelmekkel viseltetik a hölgy iránt, és az est folyamán a veszélyes helyzet és a halál szele közelebb is legyinti őket egymáshoz. 

"BABITS: Kata! Én… Én… szeretem magát! 

KATA: Akkor tegeződjünk!"

Rendkívül szórakoztató a stílus, sziporkákkal, utalásokkal, frappáns beszólásokkal és idézetek ferdítésével van tele, és ezek nagy részéhez nem is kell akkora nagy irodalmi háttértudás, de nyilván ahhoz, hogy mindent észrevegyen az ember, ismerni kell a szerzőket és műveiket. 

Három kedvenc poénom lett, de természetesen magasan a legjobb a Csinszkás pár kocka. :D 

Forrás. A képek kattintásra megnőnek.

De szakadtam a röhögéstől akkor is, amikor Karinthy felkiáltott a zombisereget pusztítva: "Így irtok én!", és később a "Szabad-e sírni a kárpitok alatt?". :"D

"- Hoztál valami jó piát?

- Nincs nálam, csak ópiát."

Látszik, hogy Csepella Olivér szívét-lelkét beleadta a párbeszédekbe, poénokba, rímekbe, az alakok kidolgozásába, és abba, hogy kinek mit adjon a szájába. A hangeffekteket külön szeretném még kiemelni, tetszett, hogy mennyire nem szokványosak voltak: bemm, csukk, tüss, bumm-piű. :D 

Forrás.

"- Kezdjen mesélni, még mielőtt elsül a puskám. Apuskám."

A cselekménybe belevegyül egy misztikus szál is egy ősi magyar táltossal, és némi időutazással megfűszerezve. A fejezetek közt kapunk bepillantást ebbe a történetrészbe, és a végére nagyjából kikristályosodik, hogy mi köze is van a zombitámadáshoz. Szerintem a sámánozásból lehetett volna kevesebb is, vagy valami kisebb jelentőséggel bíró dolog, mert kicsit nagy falatnak bizonyult mindezt összehozni. Összességében rövidíteni is lehetett volna, és akkor talán nem fullad ki. Mert én is azt éreztem, amit a többség is kifogásolt a könyvvel kapcsolatban: az eleje pörög, teli van eredetiséggel és jó ötletekkel, és látszik, hogy átgondolt, de aztán az akciójelenetek kerülnek előtérbe, túlzsúfolttá válnak a képek, kevesebb a verbális kommunikáció, nincsenek olyan jó jelenetek, kaotikus lesz az egész. Néhol nehéz értelmezni is, mi történik épp a csata hevében, kihez tartozik egy szövegbuborék, de ennél zavaróbb az, hogy szétesik a történet is, mintha csak a feléig lett volna jól átgondolva és kidolgozva, elveszik a struktúra. A táltossal kapcsolatos misztikus dolgok szerintem itt válnak túl nagy falattá. Ezeket a részeket vendégrajzoló készítette, ahogy néhány másik képet is, ezáltal jól elkülönül az álombeli szál és a Nyugatosok jelenében játszódó. A rajzolás nekem egyébként bejött, a vendégrajzolók közül jócskán kiemelkedik Csepella Olivér stílusa, és szerintem szuper ez a sárga-fekete-fehér kombináció, és a játék azzal, hogy milyen hátteret kapnak az élők, és milyet az élőhalottak. :) A Nyugatosok figuráinak arca részletes, jellemző és kifejező lett. Jó színek, találó rajzok, és kézbevaló, kényelmes kötés. :)

(Az viszont sajnálatos, hogy ennyi év munka után, és egy viszonylag kevés szöveget tartalmazó könyvben, hogy maradhatott benne ennyi typo.)

Forrás.

"A ZOMBI-HORROR ZSÁNERÉBEN JÁRTAS OLVASÓ BIZONYÁRA MEGISMERI AZ OLYAN, ÚJRA ÉS ÚJRA ELHANGZÓ MONDATOKAT, MELYEKET BALSORS ÉS HALÁL KÖVET. ILYEN MONDAT PÉLDÁUL, HOGY: 

Ketté válunk. [Babits]"

A történet és a cselekmény lebonyolítása, maga a "rendezés" emlékeztetett az Alkonyattól pirkadatig című filmre. 

Értékelés: 10/8 Kicsit vajszívűen felpontoztam, de hát lehet erre kevesebbet adni, ha hibáitól eltekintve annyit, de annyit nevettem rajta hangosan?! :) Előre VadNyugat! :D 

Örömmel vennék kézbe mást is a szerzőtől, akár egy egész sorozat készülhetne az irodalom nagy alakjaival újszerű helyzetekben, nem akkora szentségtörés ez. :) 

Jenny Lawson: Let's Pretend This Never Happened

Tavaly év végén olvastam Jenny Lawson híres "mosómedvés" könyvét, a Furiously Happyt, ami surranópályán be is osont 2017 legjobbjai közé, így nem volt kérdés, hogy szeretnék még olvasni a szerzőtől mást is. A Let's Pretend This Never Happened egy korábbi kötet, 2012-es megjelenés, és ezen egy egérke díszeleg kívül. ;) 

Jenny stand-upszerű stílusa és képtelen történetei változatlanul tetszettek, de ez a kötet szerintem picit elmarad a Furiously Happytől (hiába, nem lehet minden Jenny Lawsonból kedvenc :D). A hasonlítgatás lehet, hogy igazságtalan, hiszen ez tényleg egy sztorigyűjtemény akar csak lenni, nem több, míg a Furiously Happy arra vállalkozott, hogy átfogóan de nagyon humorosan bemutasson és közelebb hozzon egy igen komoly betegséget, a depressziót. 

A Let's Pretend This Never Happened válogatott nevetséges élethelyzetek és katasztrofálisan lehetetlen történések sora Jenny utánozhatatlanul szarkasztikus, önironikus és néha pikírt stílusában. Számomra most is kicsit David Sedaris-os volt helyenként (na, tőle is kéne olvasni valamit megint!). Aki szereti a jó stand-upot, szerintem Jenny Lawsont is csak szeretni tudja. :) 

Az önmagát is kikacagó memoárban betekintést nyerhetünk Jenny texasi gyerekkorába, szüleivel való kapcsolatába, iskolás éveibe, alakulgató párkapcsolatába későbbi férjével, Victorral, majd később házas éveik pillanataiba is, Hailey születése után. :) A taxidermia nem maradhat ki most sem, az életutat kiegészítik a helyenként felbukkanó kitömött, vagy kitömni való állatok is... (már teljesen megbarátkoztam ezzel :D)

Bőven vannak beszólások a szerkesztőnek, és kiszólások az olvasónak is menet közben. :) 

Az egyik kedvenc részem a post-it "háború" volt Victor és Jenny közt és az "ivós játék" a legvégén. :"D
Többször is hangosan felnevettem rajta. :)

Mellesleg pedig igaza van Jennynek, néha épp a kellemetlen, ciki, totálisan kínos vagy akár megalázó jelenetek - amikkel kapcsolatban tényleg jó lenne akkor és ott úgy tenni, mintha meg sem történtek volna - azok, amik éltünk igazán meghatározó momentumai lesznek. A mesélnivaló sztorik. És Jenny-nek bizony bőven akadnak ilyenjei. :) 

Értékelés: 10/8  Egy mozgalmas és hihetetlen élet képkockái, piszkosul őszintén kiteregetve. Instant vidámság. Figyelmeztetés: azért nyomokban drámát, katasztrófát és elérzékenyülést tartalmazhat. :)

A kötet egyelőre nem jelent meg magyarul. 

Sarah Andersen: Herding Cats

Immáron harmadik éve kerül sor egy Sarah Andersen képregényre ilyenkor tavasszal, ugyanis nemrég jelent meg a Sarah's Scribbles collection harmadik darabja, a Herding Cats. Jó hír, hogy a Fumax természetesen ezt is hozza magyarul is a Könyvfesztiválra, Macskapásztor címen. 

A megszokott figurák és az ismerős témák remekül elszórakoztattak most is; Sarah szokásához híven olyan bosszantó, zavarba ejtő vagy nosztalgikusan kedves szituációkat rajzol meg, amihez abszolút tudunk kötődni saját életünk vicces, vagy épp cikis pillanatai miatt. A kis introvertált lányfigura nagyon közel áll a szívemhez, és most is akadt jó pár képkocka, amin magamra ismerhettem.

A kötetek hossza sajnos egyre-egyre csökken, ez a harmadik rész a legrövidkébb sajnos, és én úgy is éreztem, igazán fért volna még bele valami.

Az Adulthood is a Myth maradt a csúcstartó a sorban, mint eddigi legjobban összeállított kötetke. A Big Mushy Happy Lumpot is kedveltem, bár abban sok volt a szöveges rész is, amit igazából annyira nem kíván ez a képregény-formátum. A Herding Cats sajnos követi az előző rész nyomvonalát és a második felében ennek is van szöveges rész+ hozzá néhány kocka. Ez a rész a művészlelkeknek szól főleg, és az internet mint befogadóközönség alakulásáról, valamint önbizalomnövelő, motiváló tartalmú sorokkal van tele, hogy ha alkotni szeretnél, igenis alkoss, vedd figyelembe a kritikát, de a trollok rosszindulatúskodása ne tántorítson el.

Ez a pár sok mondjuk nagyon tetszett benne: 

"You are also capable of surviving pretty much anything. Think back to all the times you swore you couldn’t get through something. If you’re here, then you did get through it."

De ezen túl egy kicsit szűk keresztmetszetnek éreztem ennek a résznek a célközönségét. Nem csak, és nem főleg az alkotó (és itt főként rajzolót értek ezalatt) ember olvas Sarah Andersent szerintem. A cím pedig ily módon megtévesztő. Azt hittem sokkal több cicás kontentet kapunk majd. Kevesebb szöveget, több macskát! :)

Kedvenc képkockák (kattintásra megnőnek):

 /Az illusztrációk Sarah Andersen munkái./

Értékelés: 10/8

Sarah kockáit a facebookon is követhetitek. :)

Jenny Lawson: Furiously Happy

Ezzel a bejegyzéssel még tavalyról vagyok adós, méghozzá az év utolsóként elolvasott könyvéről, ami surranópályán osont be elég váratlanul a top5-be. Jenny Lawson Furiously Happy-je megjelent magyarul is Őrülten boldog címen a Kossuth Kiadónál, és szerintem mindenkinek ismerős a kissé félreálló tekintetű mosómedve miatt, ami a borítóján díszeleg. 

Olvastam róla számtalan jó véleményt is, de olyat is, aki a mentális betegség megcsúfolásának vagy torz reprezentációjának látta a könyvet. Egy ponton eldöntöttem, hogy nem akarom elolvasni, aztán hogy, hogy nem, mégis magához vonzott, szinte húzott ez az őrülten boldog mosómedve, és a történet, a memoár, ami mögötte lapulhat. Nem döntöttem rosszul, hogy bizalmat szavaztam neki, mert valóban egy különleges élményt nyújtott, és paradox módon tényleg rendkívül szórakoztató, annak ellenére, hogy egy súlyos betegséggel való együttélésről szól. 

Sophie Kinsella: My Not So Perfect Life

Kinsellás kikapcsolódásba vetettem bele magam, mert kicsit nehezebben csúsztak az aktuálisan olvasott könyveim, sőt, kettőbe bele is tört a bicskám és inkább félbehagytam őket. Nos, legközelebb majd figyelmeztetem magam, hogy Kinsellát is inkább hanyagoljuk, hacsak nem hoz valamit, ami a Finding Audrey-hoz hasonló.
Kifulladt úgy érzem, vagy csak én nőttem ki belőle. Nem nagyon tud újat mutatni. Ugyanúgy túlírt, hiányzik az eredetiség, és meg kéne húzni a szerkesztőnek vagy 100 oldallal rövidebbre.

Katie Brenner csak sikeres és menő életet akar Londonban, ez az álma, és bár úgy tűnik meg is valósult minden, azért igazából eléggé pokollá teszi a mindennapjait a szörnyű és szétszórt főnöke, az alacsony fizetése, és a munkába való tömegközlekedés napi kínjai... Arról már ne is beszéljünk, hogy görcsösen próbálja prezentálni a remek londoni életét az instagram profilján is, és egy hazugság az egész... Amikor aztán váratlanul kiteszik az állásából, visszamegy vidékre a szülőkhöz, akik épp egy kempingezős vállalkozásba akarnak fogni. Katie, mivel ért is valamicskét a dologhoz segít belendíteni a vállalkozást. Na de mi van akkor, amikor megjelenik a szörnyella de frász főnök a birtokon mint vendég, családostul?!

Pedig meg kell hagyni, van ebben most azért bőven pozitívum is: 

- Katie Brenner, a főszereplő csajszi végre egy elfogadhatóan intelligens csaj, nem a szokásos szerencsétlenkedő, butuska fruska. Katie-nek van azért sütnivalója, feltalálja magát, okos, értelmes, ez abszolút örvendetes volt, mert néha elég hajtépősek a Kinsella-lányok. :) 

- Somerset mint helyszín, a londoni, nagyvárosi nyüzsgés után, és úgy egyáltalán az egész somerseti, vidéki etap nagyon jó volt. Tetszett a vállalkozás felépítése, a jópofa programok és a még jópofább ál-programok a szívatáshoz. :) 

- laza, nem kell rajta gondolkodni, totál agykikapcs

Ugyanakkor jöttek a negatívumok is, a már fent említett túlírtságon kívül (már azt hittem sosem fejeződik be valahogy), a gonosz főnöknő eléggé koppincs, és sajnos hiteltelen is, gyenge másolata egy Miranda Priestly-nek, sőt, valahogy fel sem tudtam fogni, hogy lehet egy ilyen gyenge kisugárzású nő, akinek semmi karizmája nincs, magas beosztású, és gyűlölt-félt személy. Nem klappolt. Kis magyarázatot persze aztán kapunk rá, de nekem még ez sem volt elég. Demeter (igen, tényleg így hívták és nő) egy gyenge lábakon álló karakter szerintem, ehhez képest elég sok minden épült rá. 

Kevés volt a humor is, sokkal több kacagtató jelenetet elbírt volna a könyv. A reggeli zsúfolt tömegközlekedéses jelenet számomra egyébként teljesen semmilyen volt, pedig többen írták, hogy mennyire vinnyogósan jó az az epizód. Egyfelől tehát elég sótlan maradt a sztori,  a szerelmi szál viszont gejl és hihetetlen. 

Szódával elmegy azért, éljen Somerset! :) 

Szó-tár (ezúttal rövid):

glamping - kempingezés 

Sarah Andersen: Big Mushy Happy Lump

Tavaly áprilisban olvastam Sarah Andersen első kis képregény-könyvét, amiben összegyűjtött egy adag Sarah's Scribbles klasszikust. Akadtak közte ismerősek, de bőven volt újdonság, és nagyon jól szórakoztam rajta. Nem volt kérdés, hogy a most megjelent második gyűjteményt is magamévá fogom tenni. A Big Mushy Happy Lump magyarul is jön, Puha boldog puffancs címmel a Könyvfesztiválra a Fumax Kiadó gondozásában. 

A kötetke hasonló az előzőhöz, mégis kicsit más. Több benne a plusz szöveggel ellátott, "narrált" rész, ami először zavart kicsit, mert általában nem szükséges kommentár a 4-6 kockás képregényekhez szerintem, de aztán megbarátkoztam a kis szövegrészekkel is, illetve azzal, hogy egy-két "fejezetben" vitt végig Sarah így egy hosszabb gondolatot, folyamatot: a macskákkal való megbarátkozását, vagy a pulcsilopkodásait például. :) A stílusa ezekben a hozzábiggyesztett mondatokban is laza és közvetlen, szóval tényleg nem olyan zavaró, csak furcsa. A témák leginkább a macskák, introvertáltság, túlgondolás, túlidegeskedés köré csoportosulnak, illetve persze jönnek a ciki helyzetek, a könyvmolykodás, öltözködési mizériák és a női vs. férfi barátságok. Szóval csupa olyan cucc megint, amivel könnyedén tudunk azonosulni, amiket néha mintha egyenesen a mi életünkből tettek volna ide, vágólapra. 

Íme egy kis ízelítő, kattintásra megnőnek a képek: 

Ez a kettő abszolúte én vagyok. :D 

 /Az illusztrációk Sarah Andersen munkái, google képkereséssel találtam őket./ 

Értékelés: 10/9 Egy hangyányit jobban tetszett az első összeállítás. Bár hozzászoktam, szerintem feleslegesek a hosszabban kommentált részek, és a fejezetesítés. 

Érdekes szavak, kifejezések:
aficionado - rajongó - ezt még soha sehol nem hallottam/láttam. :)

Imprudence

Gail Carriger: Imprudence (The Custard Protocol #2)

A Custard Protocol a The Parasol Protectorate (Napernyő Protektorátus) utáni spin-off. Az első részét, a Prudence-t tavaly év elején olvastam, és nos... voltak fenntartásaim, nem igazán tetszett, sok hibája volt. Nem is voltam benne biztos, hogy befizetek még egy körre ugyanezen a vonalon, most mégis úgy esett, hogy elolvastam az Imprudence-t. Nagy bánatomra nem vagyok elégedett most sem.

FIGYELEM! Spoilerek lehetnek azok számára, akik nem jutottak el legalább három kötet olvasásáig a Napernyő Protektorátusban. 

A kötet megint egy léghajós kirándulás, és sajnos ugyanazokat a hibákat halmozza benne Carriger, mint eddig. Szaladgálás, hajkurászás, támadások, fejetlenség, akció... Hol a kellem és a báj, a kedves romantika és a fantasy-háttér kibontakoztatása igazán jó szarkasztikus humor közepette? Ez a sok akciójelenet csak felesleges időhúzás, miközben Carriger már képtelen bármivel is kitölteni a történetet. Ennek megfelelően az akciódús jelenetek közben paradox módon nem történik semmi a szereplőkkel, és ha mégis, az is csak addig érdekes, amikor a régi jó karakterek felbukkannak, és Alexia és Lord Maccon kalandjaiba nyerünk ismét kicsit bepillantást. A falka sorsa, vagy a shape-shifting alku például rendkívül izgalmas volt, és érdekelt volna még több is róla, ehelyett elhajózunk Rue-val az eseménytelenségbe.
Az új, fiatal szereplőgárdát továbbra sem sikerült személyiséggel felruházni. Az pedig a slusszpoén, hogy némelyiket összekevertem a Finishing School sorozat alakjaival, annyira jellegtelen mindenki.

Amit szerelmi szál címén kapunk, az rettenetesen zavarba ejtő volt, mint egy rossz tini-szürkeötven, vagy a Romana-füzetek egyszerre nyálas és túl technikai leírásai az aktusokról. Quesnel és Rue felfedezik egymás testét - de most komolyan, szerelmes szárnypróbálgatásaikról ennyi részletet kell közölni? Még ha humorosan jönne elő, de tényleg elmagyarázzák, hogy most milyen "leckét" vesznek éppen. Még könyvből is tanulmányozzák a csókot. Komolyan, hány éveseknek szól ez így? :O Awkward. Ráadásul továbbra sem érezni semmi kémiát az állítólagos szerelmesek között.

Egyébként pedig teljesen felesleges volt más vér-állatokat is behozni a képbe. Ez a véroroszlánozás, és a különféle kalamajkák belőle közel sem voltak olyan érdekesek, mint ha maradtunk volna a jó öreg vérfarkas falkáknál és a vámpíroknál.

Forrás.

Egy jó pont még: Floote előkerül! Na de kérem, ezzel megint hova lyukadunk ki? Hogy a régi karaktereket sírjuk vissza... Rue-ék szörnyű haloványak.

Értékelés: 10/2 Csapjon mindenki a kezemre, ha valaha újra Carrigert akarnék a kezembe venni. Egyre silányabb az egész. Csakis az eredeti Napernyő Protektorátust fogom újraolvasni valamikor, ha elmúlik a keserű szájízem. 

Carriger meg próbáljon írni valamit végre, ami nem YA, újra humorosan kedves, és a romantika és az urban fantasy kellemes elegye, sok szarkasztikus párbeszéddel, nem ilyen a semmiért rohangálós semmit. Bár, már mindegy, úgyis elvesztettem a bizalmamat...

Lesz egyébként még ennek is folytatása, Competence címmel. 

Érdekes szavak, kifejezések:

desultory -felületes, ötletszerű, kapkodó

kipper - füstölt hering

maudlin - érzelgős, szentimentális

Nincs itthon szódabikarbóna

Fredrik Backman: Britt-Marie Was Here

A poszt címe volt az olvasás befejeztével az első mondat ami az eszembe villant, főleg azért, mert meg voltam róla győződve, van itthon szódabikarbóna, hogy ne lenne? Valamikor suttyomban azonban elfogyott... Ha ezt Britt-Marie tudná... Hagyján, de még mindig nem vettem. Az embernek pedig tényleg kedve támad mindent szétsuvikszolni egy kis szódabikarbónával a lakásban, ha elolvassa ezt a könyvet. Vagy, várjunk csak... lehet, hogy inkább mégis Britt-Marie-t hívnám át, hadd csinálja csak ő. ;) "Ha."

Britt-Marie-t a Backman olvasók már A nagymamám azt üzeni, bocs című könyvből ismerhetik, ott mellékszereplő volt a férjével Kenttel. Ebben a könyvben viszont ő kerül főszerepbe. Kent nélkül javarészt. Britt-Marie egyedül marad, leveszi a gyűrűjét is, és elborzadva nézi a fehér csíkot az ujján, a gyűrű helyén... De nem süllyed apátiába, hanem a saját lábára áll, most először, és elindul munkát keresni. Annyit jár a szegény szerencsétlen munkaközvetítős lány nyakára, hogy az rövid időn belül csak talál neki valami munkafélét, egy gondnoki állást egy lepusztult kistelepülésen, Borgban. Borgban minden bezárt gyakorlatilag a pizzériát kivéve, ami postaként és boltként is üzemel, ha kell. Ó és a focicsapat létezik még. Kár, hogy reménytelenül kétballábasak szegény gyerekek. Britt-Marie ebbe a kis koszfészekbe cseppen, és mi is lenne az első dolga, ha nem a takarítás? Újra és újra tisztára súrolja a gondnoki házat, és közben barátságot köt egy kis patkánnyal. :)
... Aztán nem csak  a patkánykával, hanem másokkal is. A patkány maradt egyébként a kedvenc mellékszereplőm. :D

Szemtanúi lehetünk, ahogy kissé feloldódik ez a merev, karótnyelt nőszemély, és bár ugyanolyan busybody és nag-bag marad - sajnálom, nincs erre jobb szó magyarul! -, sokat változik.

“One morning you wake up with more life behind you than in front of you, not being able to understand how it’s happened.” 

Nem hiányzik a finom humor a kötetből, számtalanszor húzta széles mosolyra a számat, és sokkal közelebb került hozzám Britt-Marie furcsa, magának való karaktere, mint vártam. Szerettem megismerni Britt-Marie-t mélyebben, közelebbről. A múltját, gondolatait, a listáit, a bogarait. Hogy mi van a sok szösz-szedegetés, szoknyaránc-elsimítása mögött. Hogy milyen félelmek gyötrik. Örültem, hogy egy ilyen fura, de szerető közegbe került Borgban.
Mégis: sosem tudná felülmúlni Ovét. Ebben a történetben nem volt annyi szívtépés, báj, romantika és édesbús hangulat számomra. Kevésbé rántott magával.
Akkor kapott el igazán az az érzés, amire vágytam tőle, amikor Kenttel való kapcsolatán, és magán az életen merengett Britt-Marie.

“Because life is more than the shoes your feet are in. More than the person you are. It's the togetherness. The parts of yourself in another. Memories and walls and cupboards and drawers with compartments for cutlery, so you know where everything is.”

A focis szál kicsit untatott benne, de a gyerekeket szerettem, igazán egyedi hangjuk volt, és kellemes meglepetés volt, hogy hogy megtalálták Britt-Marie-val a hangot.

Kicsit néhol túl keserű volt, kicsit kilátástalan, aztán megcsillant a remény, jött valami nevetnivaló, vagy nevetnivalón képtelen dolog, és egészében egy jó történet kerekedett belőle.
Hogy a végén hol köt ki Britt-Marie, az kérdés. Nem volt rossz a befejezés, de nem ilyenre számítottam.

Értékelés: 10/8 "Ha." :D Vegyetek szódabikarbónát és használjatok mindig poháralátétet! Ó és etessétek a hozzátok tévedő patkányokat Snickersszel! :)


“A few years turned into more years, and more years turned into all years. Years have a habit of behaving like that.” 



Újraolvasós lesz valamikor. :)