Popper Péter: Ne menj a romok közé!

A Kulcslyuk Kiadó által újra kiadott Popperek közül ez már a második, amit elolvastam, azonban a Felnőttnek lenni c. kötetről sajnos annak idején végül nem sikerült írnom. Most viszont semmiképp sem szeretnék bejegyzés nélkül elmenni emellett az olvasás mellett, mert sok fontos gondolatot adott. 

Igaz, ami igaz, nem arra számítottam a cím alapján, amit kaptam, ami Poppernél kicsit meglepő, mert mindig tartja magát a témákhoz a válogatáskötetekben is, míg mások elcsalinkáznak, amerre nekik kényelmes. Most Popper is csalinkázott, de az ő anekdota-vonalain általában érdemes megvetni a lábunkat, mert jó helyre szoktak vinni. 

Sorsdöntő találkozások - Szülők és gyermekek

F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi, Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Sorsdöntő találkozások

Újabb Nyitott Akadémiás pszichológia könyvet fogtam, ami korábban is megjelent már, de az újabb kiadását átszerkesztették, és kiegészült még két írással. 

A legjobbak ebben a kötetben kétségtelenül Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás voltak, remek gondolatokkal, sok útravalóval, és élvezetes stílusban. Popper egyfelől a "szokásos" volt, felrémlettek a korábban is bemutatott sztorik, de mégis valahogy picit összeszedetlennek éreztem most, nem tudta feltenni a ponton az i-re ebben a válogatásban, pusztán csak része volt.

Ranschburgnál nagyon tetszett, amivel pont nemrég találkoztam A suttogó titkaiban is, hogy az egészen pici babák is már bizonyos egyéni beállítódásokkal, ún. temperamentumjellemzőkkel rendelkeznek, és hogy ezek már a születés pillanatától jelen vannak, és individuális különbségeket mutatnak. 

Érdekes volt az a gondolat is, hogy a mai világban úgy véljük, hogy az szavatolja a gyerek biztonságát, ha bizalmatlanságra neveljük, és hogy ez nem biztos, hogy így van. Elég összetett kérdés. Engem is nagyon bizalmatlannak neveltek, az is lettem, mondjuk kárát még nem éreztem ennek, mert annak ellenére, hogy bizalmatlan ember vagyok, a társas kapcsolataimmal nincs gond. Vannak ennek rétegei, más aspektusai is, és a biztonságos kötődés kialakulása nem csak ezen áll vagy bukik. 

Mesélt autoriter és autoritatív szülőkről is, típusokról az engedékenységet és korlátozást tekintve, és az apátlanságról, vagyis a hiányzó apaképról, amit a gyerekeket körülvevő - többnyire -frusztrált nők nem tudnak pótolni.

Remek írás az övé, és érezni, hogy mennyire tudta miről beszél. Önálló könyvét is tervezem olvasni nemsokára (Szülők könyve). 

A régebbi kiadás.

Vekerdy is teljesen magával ragadó egyszerű és szerény bölcsességével, amivel értette a gyerekeket (és a szülőket is). Két gondolat tetszett legjobban, az egyik az a szülői elvárásokkal kapcsolatos fejtegetés volt, hogy mit akar a szülő, mennyire akarja olyanra formálni a gyereket, amilyenre ő gondolt, vagy mennyire hagyja önmagává bontakozni. A másik pedig a fejlesztés-mániával kapcsolatos. Holott a gyereket a beszédben-járásban nem kell fejleszteni külön (ha nincs valódi gond vele), nem kell azt tanítani, és erőltetni, ami egyébként is fejlődik benne, a maga ütemében, hanem hagyni kell felfedezni, játszani, hagyni a spontán utánzással magától fejlődni a nyelvtanulásban, és nem korrigálni, csak helyesen használni körülötte a nyelvet rendületlenül, mert úgyis az ragad rá. :) Hangsúlyozza még a rigmusok, mondókák fontosságát, amik kikoptak kissé, de szinte meg tudják babonázni a gyerekeket, és az ismétlés, ritmus, hangsúly nagyonis fontos a fejlődés szempontjából - de nem úgy, hogy közben erőszakkal fejlesztjük a gyereket. Volt benne egy szuper példatörténet is erről, amit elolvasva az ember fájdalmasan összerándul, hogy tényleg, mikortól akarjuk már gúzsba kötni a gyereket az állandó "tanulással", amikor éveken át csak a játszás örömét kellene élveznie. 

Arról is volt néhány kósza gondolat, hogy az iskola mennyire ártalmas tud lenni, hát erről is olvasnék még többet, azt hiszem van is külön kötete róla Vekerdynek. 

Poppertől a már ismert sztorikon, fejtegetéseken felül ami most leginkább tetszett, az az őszinte szülői reakciók fontosságának hangsúlyozása: 

"Nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő a gyerek dolgaira válaszolhat. Ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt is a gyerek? Ha dühít, miért ne tudja, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van? Miért kellene megjátszania egy pedagógiai fapofát?" 

Természetellenesnek is hatnak számomra azok az emberek, akik állandó angyali mosollyal vannak a gyerekei - meg úgy az egész világ - felé... Belőlük is kirobban valami előbb-utóbb szerintem, csak az már nagyon nem lesz jó... 

Orvos-Tóth Noémit nagyon vártam, mert még nem olvastam tőle, de tervben van az Örökölt sors egy ideje. Érdekes módon nem kaptam tőle olyan nagy aha-élményt, mint vártam. Persze hozott érdekes szempontokat, de nekem olyan tankönyvízű és esszészerű volt az írása, főleg a többiekéhez viszonyítva, akik valahogy "közelebb engedtek" magukhoz a közvetlenebb megnyilvánulásokkal, mesélősebb hangnemmel. Kíváncsi leszek, hogy az Örökölt sors mennyire jön majd be tőle

F. Várkonyi Zsuzsa jó példákat, történeteket mutatott be, a "kakukktojások" és az örökbefogadott gyerekek témájában, érdekes volt belelátni általa ennyi féle családba, és sorsba, és abba, hogy mi alakítja a szülő-gyerek kapcsolatokat.

Alapvetően tetszett a két utóbbi írás is, mégsem jelölgettem igazán gondolatokat belőlük, annyire nem fogtak meg, mint a férfi szerzők gondolatmenetei, de értem, hogy miért kaphattak helyet ebben a felújított kötetben. 

Szerencsére taszító hangvételű, meg nagyon ezo-spiri cucc nem volt ebben a válogatásban. 

Döntés, felelősség, gyávaság... - játszmák, függőség, boldogság?

Baktay Miklós, Baktay Zelka, Csernus Imre, Kalo Jenő, Popper Péter: Boldogtalan kapcsolatok

Ismét egy kis pszichológia, a Mesterkurzus/Nyitott Akadémia kötetei közül. Annak idején talán még Csernus neve miatt vettem meg, most már biztos sokkal inkább Popperért tenném - és a tetszési indexem is ezt igazolta a könyvön belüli írásokkal kapcsolatban. :)

Vegyes kötet, ahogy az általában lenni szokott, sokféle megközelítéssel, és most hozta a papírformát: Csernus változatlanul érdekelt belőle, de persze önismétlő, Popper szokás szerint pazar, és a legjobb, legbölcsebb gondolatokat, legelgondolkodtatóbb sorokat ő hozza, a többiek meg felejtősek...

Kalo a játszmák és függőségek vonallal nem mondott hülyeséget, de Csernus-utánzónak hatott, az asztrológiai blablával aztán viszont teljesen elvette a kedvem... Ami tetszett Kalo szövegében, az a kölcsönös megbecsülésről, kölcsönös szeretetről írt rész volt. "Áldozat" nem értelmezhető, ha szeretetről van szó. Kompromisszum lehet, de azt szeretetből tegyük, ne legyen áldozat, mert akkor lemondásról szól. 

A Baktay házaspár úgy alapból, ahogy van, egyszerűen taszító számomra. A Baktay-féle kiemelések extrán zavaróan is voltak, és belemagyarázásnak érződik minden... Még akkor is, ha van alap mögötte, élvezhetetlen, amit előadás címén kreálnak belőle. Nekem ez nem pszichológia, amit ők nyomnak, hanem valamiféle okosságnak tetsző burokba bugyolált áltudományosodás, amivel nem lyukadnak ki sehova, nem adnak át nekem semmit. Kiráz az ilyesmitől a hideg is, és pont ezek miatt a megnyilvánulások és furcsaságok miatt könyveltem el sokáig a pszichológiát egy nagy humbugnak, és féligazságokkal teli erőltetettségnek.

Popper szövege is már ismerős volt egyébként, sokszor hozza elő ugyanazokat a példázatokat, sztorikat, és már sokat is olvastam tőle, de ő valahogy jobban szedi össze a témához a dolgokat, és nem azt érzem, mint Csernusnál, aki a saját begyakorolt mondókáját erőszakolja bele minden témába, hanem ő sokkal inkább gyúrja, formálja, válogatja az adott témához az addigi tapasztalatait, és szelektál - ismétel is, de mindig kiválasztja a leginkább a tárgyhoz tartozó dolgokat.

Nagyon érdekes gondolatmenetek vannak a házasságokról, a válások okairól, az együttmaradás okairól rossz kapcsolatoknál, különféle kultúrkörökből merítve, a régmúlttal is összevetve a mai állapotokat... A boldogságról, és arról, hogy lehet-e a boldogságot akarni? Lehet-e lelkiállapotokat akarni? Tartósan fenntartani? Erőltetni? A szimpátiát és antipátiát, vagy egyéb érzelmeket sem lehet előre elhatározni és "akarni". Boldognak lenni pedig nem lehet huzamosan, de nem is kell... Csak valamiért ez elvárás lett az agyunkban. A boldogság rendszerint pillanatnyi, a boldogság hiánya pedig nem egyenlő a boldogtalansággal, csak egy hétköznapi állapot örömökkel, bánatokkal, ne adj isten még unalommal is, és ez tök normális. A boldogtalanság, az már valami más, szenvedés, kín. A boldogságot hajszolni pedig egyenes út lehet a boldogtalansághoz... Ezek Popper szavai mind, csak nem akartam teljes oldalakat kimásolni idézetben (huhh amennyit bejelölnék, idéznék belőle, itt állna a szöveg egészében...), így megpróbáltam összegezni. :) 

És még egy mondat a végére, ami nagyon tetszett tőle ebben a kötetben: 

"(...) nem az az emberi viselkedés mozgatója, hogy az ember milyen helyzetben van, hanem az, hogy hogyan éli meg a helyzetet."

Ezt szerintem hajlamosak vagyunk elfelejteni, nagyon sokszor... Ezt már nem Popper mondja, hanem én, hogy bizony sok bántás, piszkálás, rossz érvelés, és félrement reakció kerekedik abból, hogy ismerni vélünk egy helyzetet, tanácsot adunk egy szituációban, de a másiknak abból semmi haszna, mert ő egész máshogy éli meg azt, amiben van, mint ahogy mi éltük, vagy élnénk át a dolgot. 

Jól pozícionáltan megint a könyv végén volt a Popper-előadás, és nyilvánvalóan kedvem támadt tőle még több Poppert olvasni!... :) 

A Kulcslyuk Kiadónál most jött ki tőle újra a Felnőttnek lenni..., új kiadásban  - fix beszerzés lesz -, illetve idei friss zsákmányom a másik válogatás kötete, a Hogyan választunk magunknak sorsot? 

Kényszerek fogságában

Baktay Miklós, Sári László, Wéber Péter, Popper Péter: Kényszerek fogságában

Időről-időre előveszek egyet a pszichológiai köteteimből, és általában megállapítom, hogy a legjobb rész bennük Popper Péteré. Most azonban találtam egy kivételt! 

Érdekesnek találtam, hogy hogy jön össze a cím a kényszerekkel, és az alcím a panaszkodással, de végül is lett áthidaló elem. Persze Popper ragaszkodott leginkább a témához, a többiek inkább a panaszkodásról írtak többet.

Baktay Miklós írása egy elég nagy zagyvaság sajnos, nem tudtam hova tenni, ez a rész húzta le számomra a kötetet. Nem csodálkozom, ha valaki ez alapján az első előadás alapján félreteteszi inkább a könyvet... 

A legjobb Wéber Péter volt, nagyon sok egyszerűen megfogalmazott, nem világmegváltó, de értékes és elgondolkodtató mondata volt a panaszkodásról, és arról, hogyan is tudjuk magunkban átkeretezni a dolgokat, hogy ne panaszkodjunk annyit, hanem inkább a megoldások, lehetőségek felé induljunk el valahogy. Létezik persze okkal panaszkodás, és a nehézségeket miért hallgatnánk el magunk, vagy mások elől? De a megoldáshoz, a nehézség leküzdéséhez ritkán hoz közelebb, csak elfedi a bajt. 

 

Nagyon érdekes volt a "szokáspesszimizmus" fogalma. Azt hiszem ez ugyanúgy jellemző ránk, mint a "dögöljön meg a szomszéd tehene is", meg a "hiányzó hős" szindróma. A szokáspesszimizmus miatt van az, hogy a panaszunkkal, panaszkodásunkkal gyakorlatilag bárkihez odamehetünk az utcán, de az örömével senki nem szólítja meg a másikat... Más kultúrkörökben - tőlünk délebbre levő országokat említ a szerző, de szerintem az északiakra, és persze nyugatabbra is simán jellemző a derűsebb hozzáállás, és a kevesebb irigység - az örömükkel is sokkal inkább megtalálják egymást az emberek. Nálunk valószínűleg túl nagy a társadalmi bizalmatlanság is (meg ahogy írtam az irigység, nem szabad örömködni, mert a másik csak fanyalogni fog rá, vagy beleköt, ez a szomorú valóság), és legfeljebb csak zárt körben, családdal, barátokkal osztjuk meg az örömöt is. 

A tanácsok, tanácsadás- és kérés szempontjai is meggondolandók. Wéber felteszi a kérdést: "(...) mikor, miben szorultunk (volna) magunk is tanácsra? Akkor használt-e nekünk az a tanács, amelyet valakitől kaptunk?" És ha a szívünkre tesszük a kezünket, a válasz szerintem az, hogy igen kevésszer, ha a jó időben, a megfelelő emberrel, higgadt fejjel tudtunk beszélni egy problémáról. A panaszkodásra adott - gyakran kéretlen - tanácsok (mert néha épp csak az lenne a lényeg, hogy valaki meghallgassa) általában csak idegesítő dolgok, a másik saját tapasztalatából származók, amikkel mi lehet, hogy mi semmit nem tudunk, és nem is akarunk (!) kezdeni. 

"Célszerű (...) a dolgokat ott megoldani, ahol vannak. Célszerű a saját természetük szerint megoldani őket. És célszerű arra törekedni, hogy eredményesen és tartósan oldjuk meg őket. Még némi viszontagság árán is." 

Sári László főként kínai bölcsek tanításait hozta, és nagyon fontos gondolatokat arról, hogy a sok és még több helyett az elegendőre törekvés kellene legyen a cél, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat, a nyugalmunkat, és ne vesszünk el ebben a gyorsuló világ diktálta állandó iparkodásban, kényszeres, rögeszmés sietségben... Túl nagy a versenyláz és a tempó, és mindig a tökéletes és teljes biztonságra törekszünk, gyakran azon az áron, hogy az előtte már meglevő megfelelő biztonságot, kényelmet feladjuk valami "jobb" kergetéséért. 

"Egész életünket harcra, küzdelemre áldozzuk, miközben nyugodtan, kényelemben, biztonságban szeretnénk élni."

Popper egyes sztorijai már ismerősek voltak más kötetekből. A kényszerneurózisokról beszélt főként, köztük egy egész pszichoterápia történetét is elmesélte egy, a veszettségtől rettegő férfiról - akinek persze félelme, szorongása mögött korántsem a veszettség bujkált.

Furcsa, hogy mintha valaki direkt szerkesztette volna slendriánul Popper részét, ott van a legtöbb hiba, elütés, sőt, néha még teljesen értelmetlennek ható mondatok is... ?!

Krízishelyzetben

Hajduska Marianna, Lukács Béla, Mérő László, Popper Péter: Krízishelyzetben 

Ismét egy Nyitott Akadémiás pszichológiai kötetet vettem kézbe, ami témájában is aktuális most - igaz, egyébként a 2008-as válság után íródott, és ezt többször is említi. Négy nagyon eltérő krízisértelmezést hoz, ennek oka talán az lehet, hogy ezúttal igencsak heterogén társaság előadásait válogatták össze. Nem csupán pszichológusok, pszichiáterek szólalnak meg benne, hanem egy elméleti fizikus és egy matematikus is, amitől színes, és néha kicsit elkalandozó lesz a mondóka. A fizika-biológia irányába tévelygő részek persze egyáltalán nem rosszak, sőt, csak másfelől és más stílusban közelítenek; pl. nem biztos, hogy nekem krízishelyzetként ugrana be a dinoszauruszok kihalása. :) 

Hajduska Marianna ragaszkodott leginkább a konkrét, mindennapi, emberi krízishelyzetek leírásához, ismertetéséhez, megoldási lehetőségeihez, és vette sorra a párkapcsolati válságot, az egyedülléttel való megküzdés krízisét, a betegséget, az elveszített személy miatti gyászt, a karriertörés következményeit, és az ezekből való kilábalást, gyógyulást. 

Bár kissé általánosan és röviden jellemezte az egyéni válságokat, jó néhány mondatot bejelöltem ebben a részben, és tetszett a sallangmentes stílusa, még ha kicsit személytelen volt is. 

Lukács Béla aranyosan professzoros, de nem kellett volna százszor elismételnie, hogy ő fizikus. :) Vettük a lapot elsőre is. Nagyon lehetett érezni, hogy nem tudja lelki síkra vetíteni a dolgot, tényleg csakis tudományos aspektusból közelített. Kérdés, hogy mennyire illik egy ilyen kötetbe olyan megállapítások sora, mint hogy "a Föld egy nyílt termodinamikai rendszer". :) 

Szegény Mérő Lászlón egy pillanatra keserűen felkacagtam, amikor a Föld gömbölyűségéről beszélt, és, hogy bár nem volt könnyű azonosulni ezzel a szemlélettel, ma már nem okoz különösebb problémát... Nos ma már problémát okoz... de hol voltak még 2009-ben a laposföld-hívők?!

Érdekes, mert annyira kakukktojás ez a kötet, hogy még Popper Pétertől sem a megszokottat kapjuk, de ő maga is azzal kezdi a mondandóját, hogy megtöri a hagyományt, és nem ő lesz az "ördög ügyvédje" ezúttal, sőt inkább most ő közelít ezoterikus szempontból a kérdéskörhöz, és pont azért, mert nem akar olcsó, általános tanácsokat osztogatni krízishelyzetekre nézve. Na persze amolyan popperesen számtalan gondolatot indít el az emberben, és remek kérdésfelvetéseket hoz, még ha nagyrészt vallásfilozófiai vonalon indul is el. Rengeteg példát, történetet mesél el, mindig jó a gondolatmenetébe belebonyolódni, és mindig van ezek között valami új, szerintem napokig tudott mesélni úgy, hogy nem ismételte magát... 

Nem tudtam a vakságáról eddig, nagyon őszinte és kitárulkozó ezzel, és a műtét előtti érzéseivel kapcsolatban... Az örökmécsesről szóló történet, és a Káin-Ábel magyarázat is nagyon tetszettek, de Buddha bölcsessége is, mely szerint a saját cselekedeteink rabszolgái vagyunk. "Ami velünk történik, azt mi idézzük magunkra, nem más. Ezzel ellentétben egy társadalmi méretű elhárítás működik, amit úgy hívnak, hogy panaszkodás." Egy merész átkötéssel itt aztán bejön a képbe még Szabó Magda is, aki egyszer azt mondta, "hogy tudomása szerint egy nép van a világon, amely irodalmi műfajra emelte a panaszdalt: a magyar. Nálunk mindig mindenki panaszkodik, még akinek a legjobban megy a sora, az is." És hogy én mennyire utálom a sopánkodást, panaszkodást és a felelősség átkenését mindig másra, bármi és bárki másra...

Ami a mostani időszakra is teljesen ráhúzható, az pedig az, hogy a bizonytalanságot nagyon nehezen viseljük... 

"A valóság ugyanis állandóan változik, a világban nincs és soha nem is volt állandóság. Ezt az emberek nagyon nehezen viselik, rettenetesen küzdenek a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság ellen. Bizonyosságot akarnak." 

"Sosem tudhatjuk, hogy a kríziseinkből mi sül ki végül, hogy rosszat hoznak-e nekünk, vagy jót."

A válság mint esély alcím nagyon is passzol a kötethez. Akármennyire sokfélék is az előadások, mindegyik szekcióban ott lapul a bátorító üzenet: a krízisek után lehet, hogy valami sokkal jobb jön. A válság néha nem más, mint lehetőség a változásra, változtatásra... Ez sosem könnyű, de könnyen lehet, hogy valami kedvezőbb helyzetbe visz majd.  

7,5/10

Popper Péter: Lélekrágcsálók

Popper Péter nagy kedvencem volt eddig is, de korábban csak válogatáskötetekben olvastam az előadásait, több más szerzővel egy kötetbe szerkesztve, egy-egy témát körüljárva. Régóta szerettem volna valami olyat is olvasni, ami tényleg csak Popper, mert a Nyitott Akadémia, vagy Mesterkurzus könyvekben is rendre az ő írásait szerettem legjobban. Szerintem nem véletlenül hagyják őt szinte mindig a végére, mert prímán zárszavaz bármit, és ő mindig a témáról beszélt, elkalandozásai is azt szolgálják, hogy valamit magyarázzon, perspektívába hozzon, nem próbál másról beszélni, ami esetleg csak szőrmentén, erőltetve kapcsolódik.

Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen Popper Pétert "magában" olvasni. Mennyire lesz tömény, mennyire válik önismétlővé, mennyire tudja tartani a színvonalat, ha nincs kik közül kiemelkedni? A Lélekrágcsálók válogatáskötet a szerző legjobb előadásaiból, és azt hiszem méltán kapta ezt az alcímet. Remek lett, informatív, elgondolkodtató és mégis szórakoztató olvasmány. 

Próbáltam lassan olvasni, emésztgetni, tartogatni kicsit, hogy ne legyen még vége - persze bármikor elő lehet venni újra, és azt hiszem fogom is még forgatni. Az egyik kedvenc, ha nem a legkedvesebb pszichológiai könyvem lett. 

Korábbról is tudom már, tapasztaltam az írásait olvasva, de most is győztem rácsodálkozni, hogy mennyire nagy műveltségű, széles látókörű, tapasztalt ember volt Popper Péter, akinek minden helyzethez, minden témához, minden nehézséghez van egy példája, egy meséje, egy története. 

Az egész kötetet telepakoltam színes post-itekkel, annyi megszívlelendő, fontos, jól megfogalmazott bölcsességet találtam benne. Ami pedig a legfontosabb, ezek a bölcsességek nem tolakodók, nem okoskodók, vagy fennhéjázók. Popper végtelenül egyszerűen, értelmesen, nem lehet mást mondani: tényleg bölcsen magyaráz, a szó legtisztább értelmében.

Volt néhány fejezet, amikkel már találkoztam más kötetekben, de ezeket is éppúgy élveztem újraolvasni - néha elég távoli volt már az emlék. 

És hogy megválaszoljam a saját kérdéseimet, nem éreztem töménynek így, egy kötetben csak őt olvasva, sőt, üdítő volt, érdekes körutazásnak érződött; rengeteg nézőpont, különféle problémák sorakoztak fel, és lépten-nyomon bólogattam a mondataihoz. Nem éreztem önismétlőnek, de természetesen van néhány bevett fordulat, sokszor magyarázott elmélet, amik újra és újra előkerülnek. Azonban Popper nem olyan előadó, aki begyakorolta a mondandóját, és mindig mindenhol képes átfordítani a szót rá, egy bizonyos megszokott mederbe terelni, hanem igazi mesélőhöz méltón, leül, elkezdi valahol, de mindig máshol, mindig más szavakkal, nem ugyanazon a nyomvonalon haladva. Ahogy a téma, a hangulat, a nézőközönség megköveteli, ahogy jobban illeszkedik a többihez. Úgy találtam, nem mondja kétszer ugyanazt ugyanúgy, de előfordul, hogy felhoz, megemlít valamit, amiről már hallhattunk/olvashattunk tőle. Tipikusan ilyen volt például a "cirókahiány" többszöri emlegetése.

Forrás.

Szerettem volna idézni belőle, de gyakorlatilag a fél könyvet ideidézhetném, tényleg annyi remek gondolata van, legyen szó párkapcsolatokról, hazugságról, szorongásról, vagy a boldogságról. Rengeteg nagyon különböző dologban tud útmutatást adni, rákényszerít, hogy új szemszögből vizsgáljunk meg valamit. Érinti a társadalmi elégedettséget,  a diktatúrák működését, a fanatizálást, de ugyanígy a pszichopátia jellemzőit is elmagyarázza, vagy azt, hogy hogy vette, veszi el a tömegtermelés az emberektől az öröm lehetőségét - és hogy mennyire az élet kellékeinek gyűjtésével vagyunk elfoglalva, ahelyett hogy élnénk. Mert nincsenek átmeneti időszakok az életben, az az élet maga, folyamatában. Remek gondolatok voltak arról is, mikor ér véget egy kapcsolat, vagy hogy miért is nem lehet racionálisan, logikusan gondolkodni érzelmi helyzetekben. Néha igazán, letaglózóan húsba vágó volt egy-egy mondata, olyan dolgokkal kapcsolatban, amiket én is megéltem. 

Különösen tetszett az utolsó téma, a boldogság, és az, ahogy arról írt, mi magunk mivel vetünk gátat neki. Meg kell próbálni túllépni szituációkon, felejteni, hagyni elfelejtődni, nem túlértékelni a problémákat (Almási Kitti is szokta emlegetni az itt megfogalmazódó intést: "na és akkor mi van?", amikor bekövetkezik valami, amitől féltünk, aztán a világunk mégsem omlik össze).  Az ilyesfajta elengedést mégis máshogy járja körül Popper, mint másoknál olvastam már, könnyedebben, befogadhatóbban. Érdekes gondolat volt az is, hogy ha sietünk is, rohanunk is, tudunk-e nyugodtan rohanni, nem izgatottan? Mert akkor hirtelen egész más színben tűnhet fel minden, és ez az attitűdváltás segíthet megbirkózni a sok rohanás lélekölő mivoltával. 

Becetliztem néhány könyvet is a kötetben, amiket a szerző ajánl egy-egy téma kifejtése kapcsán. Ezek voltak: 

- Vercors: Sylva

- Franz Werfel: A meg nem születettek csillaga

De volt szó az Anna Karenináról is, és jaj, hát Popper bácsival én is jobban szeretném még azt is, belátom. :) Nagyon tetszett, amit kiragadott belőle, hogy pontosan hol is kezdődik a nagy szerelem Anna és Vronszkij között... És bizony nem ott, nem úgy, ahogy gondolnánk.

Valamint említi Popper Füst Milánt is, hozzá kötődik ugyanis az, hogy a férfi-női kapcsolatot egy négylábú asztalhoz hasonlítja... Én ezt Csernus Imre előadásán hallottam először, és rajongva imádtam érte őt, milyen egyszerű, milyen szuper hasonlat, milyen jól össze van rakva, és hát valóban, bármelyik láb is inog, baj van. Na most megtudhattam, hogy nem ő találta ki! :D 

Nem utolsósorban pedig sok-sok érdekes szót is tanultam Poppertől, amiket külön jelölgettem a kötetben. Ezek voltak: 

- bornírt: korlátolt, ostoba, bárgyú, szűk látókörű. Előnye, hogy ha használod valakire, aki ilyen, nagy valószínűséggel nem fogja ismerni és érteni ezt a szót. :D 

- retirál: visszavonul
- krakéler: kötekedő, kötözködő

- oktrojál: rákényszerít, ráerőszakol

- pia fraus: kegyes hazugság

A könyvet Nikkincstől kaptam ajándékba, és ezúton is még egyszer nagyon köszönöm! Szuper olvasmányélmény lett belőle. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki érdeklődik a pszichológia iránt, de akár a mostanában divatos mindfulnesst is említhetnénk. Remek stílusban, humorosan, gördülékenyen mesél, és közben tanácsokat is ad, gondolkodásra,  átgondolásra késztet. Megmozgat.

Szerintem Poppert lehetetlen nem kedvelni. :)

10/10

Egészséges egyén - beteg társadalom?

Csernus Imre, Mohás Lívia, Popper Péter: Egészséges egyén - beteg társadalom? A hamis illúziók biztonsága


Annak idején Csernus volt a húzónév számomra, azért vettem meg ezt a kötetet, mert az ő írása is szerepel benne, de azóta sokkal inkább várom Popper Péter gondolatait a Mesterkurzus könyvekben. Most is így volt, és szokás szerint Popper prezentálja a legjobb, legsokszínűbb és legváltozatosabb előadást, sok idézettel, példázattal, elgondolkodtató megjegyzéssel. Csernus kicsit önteltnek tűnik mellette, de persze ő sem mond rosszakat, csak nem lehet nem észrevenni benne az önfényezést, és azt, hogy igazából arról kezd mindig beszélni, amiről ő akar és nem a témáról, amit megkap. Azt mindig csak valami kitekert módon éri el. Úgy éreztem Popper kezdőmondatai direkte erre reflektálnak, de lehet, hogy ezt csak belemagyarázom:

"Én a tudományban egy konzervatív, hagyománytisztelő ember vagyok. Nem tudok leszokni arról, hogy amikor beszélek valamiről, tisztázni szeretem a témát: mindenképpen arról legyen szó, amit megígértünk." 

Mohás Lívia az "érdekes" terület ebben a könyvben. Túl kozmikus és spirituális nekem, és borzalmasan önismétlő, mintha azt gondolná, hogy folytonos ismétlés nélkül nem fogja fel az ember a mondandóját. A századik majom elmélet és a szinkronicitás mindenesetre érdekes (idézőjel nélkül!), de egészében a leggyengébb része a kötetnek az ő írása.

Csernustól a kedvenc gondolatom az volt, amikor frappánsan összegezte, hogy ki a jó nő:

"Aki az élete összes szerepébe beleteszi mindazt, amit tud. Nemcsak a munkájába, az anyaságába, hanem a barátságok ápolásába, a pihenésbe, a szórakozásba, a szüleivel való megfelelő viselkedésbe."

Ez is hozzá tartozik a lelki egészséghez, de visszatérve az előzőekhez, azért valóban Popper volt az, aki tényleg leginkább a témáról beszélt. Nagyon tetszettek a fejtegetései az egyén és társadalom kapcsolatáról, a bajokról, amik bennünk vannak, rajtunk ülnek, vagy csak valahogy rajtunk csattannak. Különösen hálás vagyok neki azokért a részekért, ahol arról ír, hogyan védheti magát az egyén a társadalom betegségeitől. Igazán jóleső felismerés volt, hogy ismerem és használom is ezeket a módszereket.

Néha olyan pontosan rávilágít alapvető összefüggésekre, és néhány mondattal lekerekít egy egész nagy, egyetemes témát, hogy meg kell állni átgondolni mindezeknek a jelentőségét. Popper Péter végtelenül bölcs ember volt. A régi idők példáit is fantasztikus egyszerűséggel fordítja át a ma emberére, a mai társadalmi problémákra.

"A titok az, hogy a görög társadalom egészséges volt - mondja Russel. Se előtte, se utána egyik társadalom se tudta lehetővé tenni a polgárainak, hogy egyidejűleg lehessenek boldogok és intelligensek. Választani kellett, hogy valaki intelligens és depressziós - vagy boldog és hülye." 

A kötetet megint Matolcsi-Papp Zoltán utószava zárja. Érdemes elolvasni, főleg Popper Péter részét. Egyszer lehet, hogy leülök, és az összes ilyen kötetkéből csak Poppert fogom újraolvasni. :)

A boldogságról és a boldogtalanságról

A.J. Christian, Almási Kitti, Csernus Imre, Popper Péter: Miért vagyunk boldogtalanok? - Nők, férfiak, párkapcsolatok 

Amilyen apró ez a kötet, annyi gondolkodnivaló, idéznivaló van benne. Igyekszem minél lényegre törőbben megragadni a fontosabb részeit, de tartok tőle, hogy így is kicsit hosszabb lesz majd az indokoltnál. :) Akit viszont érdekel ez a téma, annak azt hiszem ez csak külön öröm lesz - márpedig kit ne érdekelne a boldogság?

Csernus része kicsit mesterkélt volt most számomra, persze tudom, hogy a teátrálisság egy része ilyenkor bőven abból ered, hogy ezek a kis könyvecskék előadások átiratai, és Csernus sokszor kérdez ki, és kacsint ki a közönségre. Elég sokat hallottam és olvastam már tőle, és most ezek a szavak visszaköszöntek. De mint mindig, most is voltak új aspektusok - kedvenc dokim azért a sok önismétlés mellett is tud újat mondani, mutatni. Tetszett az újjászülető főnixmadárra tett utalása, és az, hogy erre mindig van lehetősége az embernek. Hogy akármiben is van benne, újjá lehet születni. Sokat boncolgatja az érzelmi érettség kérdését, és vallja, azért vagyunk boldogtalanok, mert nem nőttünk fel egy csomó szempontból. Fontos az is, hogy minden napba bele kell tenni a maximumot, újra és újra. Nincs olyan, hogy megvan a boldogság, és kész, mindig "újra kell tankolni" és nem a tartalékot megpróbálva kihajtani a kocsiból, és aztán csodálkozni, hogy a nap végére mégsem értünk el ugyanoda, ahova előző nap igen.

"mindig a megmérettetés mutatja meg az emberben rejlő erőt" 

Nagyon merészen kritizálja a szülőket és a nevelést, amire sokszor sajnos eléggé jellemző az elkényeztetés és a problémák megoldása a gyerek számára, ami elveszi a sikerélmények lehetőségét, és így előbb-utóbb az önbizalmat is.

Rendkívül érdekes volt az is, hogy állítólag a párkapcsolatokban átlag napi 40 percet beszélnek a párok, és ennek egy jó része is csak csupa formális közlésből áll, vagy nagyon praktikus dolgokra korlátozódik: pl. mit főztél, nem indult reggel a kocsi. Az érzelmi közlésekből kevés jut ki.
Szó esett még őszinteségről, hitegetésről, alkalmazkodásról és arról is, hogy legyünk jóban önmagunkkal - mert mi magunk vagyunk az a bizonyos illetékes személy, aki megválaszolhatja a felmerülő kérdéseket a nap végén, magunkkal kapcsolatban.

Almási Kitti, akit nemrég öleltem keblemre, remek felütéssel kezd: minek örülne az átlagember, mit válaszol, ha ezt megkérdezik tőle? A lottóötösnek... De ez közel sem lehet garancia a boldogságra, sőt, ugyanúgy megmaradhat a céltalan létben valaki, akkor is ha magasra jut.
A biztonságra törekvésünk nagyon erős az életben, különféle vezérfonalak mentén, úgy mint: karrier, házasság, gyerekek, barátok stb. Mégis a biztonság, nem egyenlő a boldogsággal - ez egy Csernussal közösen hangoztatott gondolatuk.

Almási Kitti 

"Nem rettegni attól, hogy gyengének nézhetnek, sokkal magabiztosabb állapot, mint erőt mutatni, amikor ölelésre vágyunk." 

Az idő fontosságát hangsúlyozza a rossz élmények kapcsán, mert az idő ad lehetőséget a fájdalomtól való eltávolodásra. Plusz a mindenféle tevékenységek, amik ilyenkor lefoglalhatják az embert, és hoznak egy újfajta örömöt magukkal.

Érdekes volt az is, amit az információfeldolgozásokról írt, és hogy milyen fontos, hogy milyen módon történik ez: negatív, vagy pozitív módon, és ez hogyan hat az érzelmi és hangulati változásokra. A negatív észlelések torzult valóságészlelést eredményezhetnek, negatív jövőképet, a pozitívumok leértékelését.
Aztán, volt egy rész arról is, hogy hogyan lehet tudatosan lereagálni valamit úgy, hogy az meghökkentő legyen, és esetleg pont ellentétes reakciót adva kizökkenteni a partnert a tirádájából. Ez persze nagyon nehéz, de egy-egy helyzetet teljesen át lehet fordítani egy, az elvárttal totálisan ellentétes érzelmi színezetű reakcióval.

Életünk átmeneti állapotait a "talajtalanság" érzésével jellemezte, ami nagyon találó szerintem. Ha felismerjük az új dolgok megélésének lehetőségét, akkor viszont a stressz ami ilyenkor jelentkezik, akár "jó stressz" is lehet, ami előrevisz.

"Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva." 
(John Gardner)

"(...) fontos, hogy minél több dolog mentén definiáljuk magunkat, hogy több szerepkör is legyen, amelyekben kifejeződünk. Így nem válunk kiszolgáltatottá egy helyzettől, és ha változást diktál az élet, akkor képesek vagyunk más irányba mozdulni. Ha nem csak a munka, vagy csak az anyaság, vagy csak a párkapcsolat mentén éljük meg magunkat, akkor több lábon állunk, és át tudunk nehezedni a stabilabbra, ha az egyik meggyengül." 

"Amikor nem tudod mi lesz, akkor kezdesz el élni." 
(Hamvas Béla)

A.J. Christian: nos, ez a rész rövid lesz... Sarkított, közhelyes, sztereotípiákban gondolkodik, sok helyen szinte dühítő. Hogy kerül ilyen jó előadók közé? Ilyen marhaságokat mondani, hogy "a párkapcsolat önmagában nem létezik - csak akkor jön létre, ha egy férfi és egy nő létrehozza." No shit, Sherlock!

Forrás.

Popper Péter sorait nagyon vártam, de persze ismét a végére voltak időzítve. Az ő szekciója volt a kedvencem, bár Almási Kittié sem sokkal maradt el tőle. Végtelenül szimpatikus az az önirónia, humor, és derűs bölcsesség, amivel a világot szemléli, és láttatja. Sok-sok példát és történetet hoz mindig, mindenről mesél és mesél, szinte kifogyhatatlan a kelléktára a szemléltetéshez, magyarázáshoz.
Az ember külső és belső lehetőségeiről tett megfigyelései különösen tetszettek.
Ajánl egy könyvet is, Máraitól Az igazit, és bár én nem szerettem annyira, amit eddig Máraitól olvastam, mégis felkeltette a figyelmemet (Popper bácsi mindig képes kicsit átfordítani az ember kapcsolóit. :)) A regény azt az érdekes kérdést boncolgatja, hogy létezik-e egy igazi férfi, vagy nő valahol a világon számunkra, akit csak meg kell találnunk. Két szemszögből ismerhetjük meg benne a történetet, először a nő, majd a férfi meséli el elromlott kapcsolatuk történetét benne. Nagyon kíváncsivá tett.

Nagyon kedves rész volt a "cirókahiány", ugyanakkor persze elgondolkodtató is. Ennek lényege az volt, hogy a legtöbb gyerekkel nem sok probléma van, csak cirókahiányban szenved, avagy nem szeretik, vagy hazudják, hogy szeretik, de ő érzi, hogy nem. De ugyanígy sok házasság is tönkremehet ebben. Elbeszélnek egymás mellett, és csak végszavak maradnak.

A végén elmesélt egy történetet gyerekkorából, amikor is a templomszolga házról házra járt a vallási közösségben, és "napokat gyűjtött". Fel lehetett ajánlani beteg embereknek a saját életükből napokat, és ezt nagy komolyan felírták. Sőt, ha valaki meghalt, és nem tudta "felhasználni" ezeket a napokat, akkor visszamentek, és közölték, hogy ez visszajár a felajánlónak... Innen pedig elkanyarodtunk a minőségi együtt töltött időkhöz, és azok hiányához, valamint a "csöndekhez", amik összeérhetnek, de van, hogy nem érnek össze. Mert lehet együtt is hallgatni és külön-külön lenni az együtt hallgatásban is.
Záróakkordként pedig előkerült Szabó Magda Ókútja is, és a buddhizmus alapgondolatai.

Összességében: 10/8 Jó szívvel ajánlom a kötetet. De ezt a Christian fazont nyugodtan skippeljétek benne. 

Kígyós-Csernus-Popper: Titok, elhallgatás, őszinteség

A Mesterkurzus könyvek közé tartozó kis kötetke ezúttal a titok birodalmát járja körül, természetesen több irányból, három előadó megközelítéséből. Nem is egyszerű kérdéskör ez, hiszen beszélhetünk apró füllentésektől, szépítő hazugságokon át súlyos önbecsapásokig és életeket tönkretevő elhallgatott traumákig sok-sok mindenről. Pozitív, vagy negatív-e a "titok" fogalma az életünkben?

Mindegyik szerző kicsit arra kanyarította el a témát, amiről jobban szeret beszélni, úgy látom, így aztán bőven van szó másról is a könyvben, mint csak a titkokról és hazugságainkról. Példák, esetek is előkerülnek, kultúra, vallás, szülői minták... 

Kígyós Éva része tetszett a legkevésbé. Nekem ez túlságosan elrugaszkodott, és spirituális vonal volt. Egyáltalán hogy jött az, hogy az élet nagy és elvont kérdéseire - kik vagyunk és mi dolgunk a világon, mi az élet értelme? - mik a válaszok vajon... Maszlag, és az elején úgy éreztem önfényező is. Szeretettel megváltjuk a világot, meg kéne tanulnunk szeretni és legyünk harmóniában a kozmosszal, aha, oké. Utánanéztem a hölgynek, ja hogy agykontroll meg hasonlók, hát már értek mindent. Sorry, nekem ezeket nem veszi be a gyomrom. Az ő része miatt pontozódik le a kötet. 

Kígyós Éva

Egyedül a mártírkodó anyákról írt résznél álltam meg egy kicsit, ami érdekes volt. A mártír anya, aki gyerekének szenteli önmagát és az egész életét, tulajdonképpen befektet, és biztonságra törekszik, aztán persze visszakövetelné kamatostul, amit beáldozott.

Csernus Imre a megszokott, ismerős stílus volt már nekem, ugyanakkor kicsit önismétlőnek találtam most. Előhozza ő is kedvenc témáit, a társfüggőséget, hiteltelen szülői példát, önbecsapást, fájdalmat, de jól elkanyarítja őket, érzi az ember, hogy ez mégis összefügg az alaptémával. 

Egy idézet, ami tetszett ebből a részből: 

"Miből születik az önbizalom, ha nem olyat csinálok, amit lángolva tudok csinálni nap mint nap?"

Csernus Imre ♥

És hát Popper Péter... a legérdekesebb mindig ezekben a kis kötetekben az ő része. Nagy tudású ember, töménytelen sok példát, rövid történetet hoz mindenre, olvasmányos és "mesélő" mindig, és ő ébreszti a legtöbb gondolatot. Kicsit kilóg a többi közül az ő szekciója, de nem baj, sőt, én örültem annak, hogy valaki felszólal a titkok fontossága, a titoktartás misztériuma mellett. Nem jó és nem kell mindig kitárulkozni - ebben a nárcisztikus korban jó ezt hangsúlyozni. Persze van különbség az elhallgatott, elfojtott dolgok kimondása, a változás és változtatás meg a szennyes kiteregetése,  az állandó én-én-én világra zúdítása között. 

Popper Péter

Szerintem nagyon jól ragadta meg a témát Popper. Érdekes felvetései voltak, némi vallásfilozófiát is belevitt, de csak szőrmentén. Jó gondolat (és plusz Kígyós Évával szembemenésnek éreztem, ami persze, hogy rögtön még szimpatikusabbá tette), hogy egyáltalán tanítható-e a szeretet? Micsoda tanítói voltak már a vallástörténetben (Jézus, Buddha stb.) és mi lett belőle? ...

Tetszettek a gondolatai a szülő-gyermek viszonyról is, a kíváncsiságról, az igazság fogalmáról, és arról, hogyan lehet mindehhez viszonyulni.

Idézetek, amik tetszettek tőle: 

"(...) óvatosan kell bánni a titkokkal, óvatosan kell bánni az önvallomásokkal, az önmegmutatásokkal."

" 'Én vagyok a lányom legjobb barátnője, nekünk nincs titkunk egymás előtt.' Ha igaz lenne, szomorú lenne. A barátnőség nem a mama dolga, ha ő a barátnő is, akkor a gyereknek bajai vannak az emberi kapcsolatokkal. Amint a gyereknek sem feladata, hogy a szülő magányát enyhítse vagy megoldja. Ez a szülő saját dolga önmagával."

"Azt gondolom, amennyire a kíváncsiság a fejlődés motorja, annyira titkok gyilkosa is, vagy szabatosan fogalmazva, a kíváncsiság az intimitás rosszindulatú daganata." 

Értékelés: 10/8 Kígyós Éva nem jött be, a pasik viszont jól szónokoltak. :) Poppert is egyre jobban kedvelem, azt hiszem érdemes lenne tőle különálló kötetet is olvasnom. 

A téma maga, amit ebben a kötetben felölelnek nagy és ezerfelé lehet belőle kalandozni, pont ettől izgalmas. 

Idén a második várólista csökkentős könyv, amit olvastam. Három évig aszaltam a polcon, ideje volt levenni onnan, jólesett olvasni. :)