Sorsdöntő találkozások - Szülők és gyermekek

F. Várkonyi Zsuzsa, Orvos-Tóth Noémi, Popper Péter, Ranschburg Jenő, Vekerdy Tamás: Sorsdöntő találkozások

Újabb Nyitott Akadémiás pszichológia könyvet fogtam, ami korábban is megjelent már, de az újabb kiadását átszerkesztették, és kiegészült még két írással. 

A legjobbak ebben a kötetben kétségtelenül Ranschburg Jenő és Vekerdy Tamás voltak, remek gondolatokkal, sok útravalóval, és élvezetes stílusban. Popper egyfelől a "szokásos" volt, felrémlettek a korábban is bemutatott sztorik, de mégis valahogy picit összeszedetlennek éreztem most, nem tudta feltenni a ponton az i-re ebben a válogatásban, pusztán csak része volt.

Ranschburgnál nagyon tetszett, amivel pont nemrég találkoztam A suttogó titkaiban is, hogy az egészen pici babák is már bizonyos egyéni beállítódásokkal, ún. temperamentumjellemzőkkel rendelkeznek, és hogy ezek már a születés pillanatától jelen vannak, és individuális különbségeket mutatnak. 

Érdekes volt az a gondolat is, hogy a mai világban úgy véljük, hogy az szavatolja a gyerek biztonságát, ha bizalmatlanságra neveljük, és hogy ez nem biztos, hogy így van. Elég összetett kérdés. Engem is nagyon bizalmatlannak neveltek, az is lettem, mondjuk kárát még nem éreztem ennek, mert annak ellenére, hogy bizalmatlan ember vagyok, a társas kapcsolataimmal nincs gond. Vannak ennek rétegei, más aspektusai is, és a biztonságos kötődés kialakulása nem csak ezen áll vagy bukik. 

Mesélt autoriter és autoritatív szülőkről is, típusokról az engedékenységet és korlátozást tekintve, és az apátlanságról, vagyis a hiányzó apaképról, amit a gyerekeket körülvevő - többnyire -frusztrált nők nem tudnak pótolni.

Remek írás az övé, és érezni, hogy mennyire tudta miről beszél. Önálló könyvét is tervezem olvasni nemsokára (Szülők könyve). 

A régebbi kiadás.

Vekerdy is teljesen magával ragadó egyszerű és szerény bölcsességével, amivel értette a gyerekeket (és a szülőket is). Két gondolat tetszett legjobban, az egyik az a szülői elvárásokkal kapcsolatos fejtegetés volt, hogy mit akar a szülő, mennyire akarja olyanra formálni a gyereket, amilyenre ő gondolt, vagy mennyire hagyja önmagává bontakozni. A másik pedig a fejlesztés-mániával kapcsolatos. Holott a gyereket a beszédben-járásban nem kell fejleszteni külön (ha nincs valódi gond vele), nem kell azt tanítani, és erőltetni, ami egyébként is fejlődik benne, a maga ütemében, hanem hagyni kell felfedezni, játszani, hagyni a spontán utánzással magától fejlődni a nyelvtanulásban, és nem korrigálni, csak helyesen használni körülötte a nyelvet rendületlenül, mert úgyis az ragad rá. :) Hangsúlyozza még a rigmusok, mondókák fontosságát, amik kikoptak kissé, de szinte meg tudják babonázni a gyerekeket, és az ismétlés, ritmus, hangsúly nagyonis fontos a fejlődés szempontjából - de nem úgy, hogy közben erőszakkal fejlesztjük a gyereket. Volt benne egy szuper példatörténet is erről, amit elolvasva az ember fájdalmasan összerándul, hogy tényleg, mikortól akarjuk már gúzsba kötni a gyereket az állandó "tanulással", amikor éveken át csak a játszás örömét kellene élveznie. 

Arról is volt néhány kósza gondolat, hogy az iskola mennyire ártalmas tud lenni, hát erről is olvasnék még többet, azt hiszem van is külön kötete róla Vekerdynek. 

Poppertől a már ismert sztorikon, fejtegetéseken felül ami most leginkább tetszett, az az őszinte szülői reakciók fontosságának hangsúlyozása: 

"Nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő a gyerek dolgaira válaszolhat. Ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt is a gyerek? Ha dühít, miért ne tudja, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van? Miért kellene megjátszania egy pedagógiai fapofát?" 

Természetellenesnek is hatnak számomra azok az emberek, akik állandó angyali mosollyal vannak a gyerekei - meg úgy az egész világ - felé... Belőlük is kirobban valami előbb-utóbb szerintem, csak az már nagyon nem lesz jó... 

Orvos-Tóth Noémit nagyon vártam, mert még nem olvastam tőle, de tervben van az Örökölt sors egy ideje. Érdekes módon nem kaptam tőle olyan nagy aha-élményt, mint vártam. Persze hozott érdekes szempontokat, de nekem olyan tankönyvízű és esszészerű volt az írása, főleg a többiekéhez viszonyítva, akik valahogy "közelebb engedtek" magukhoz a közvetlenebb megnyilvánulásokkal, mesélősebb hangnemmel. Kíváncsi leszek, hogy az Örökölt sors mennyire jön majd be tőle

F. Várkonyi Zsuzsa jó példákat, történeteket mutatott be, a "kakukktojások" és az örökbefogadott gyerekek témájában, érdekes volt belelátni általa ennyi féle családba, és sorsba, és abba, hogy mi alakítja a szülő-gyerek kapcsolatokat.

Alapvetően tetszett a két utóbbi írás is, mégsem jelölgettem igazán gondolatokat belőlük, annyire nem fogtak meg, mint a férfi szerzők gondolatmenetei, de értem, hogy miért kaphattak helyet ebben a felújított kötetben. 

Szerencsére taszító hangvételű, meg nagyon ezo-spiri cucc nem volt ebben a válogatásban.