Dirk Kurbjuweit: Félelem - felhatalmazás gyilkosságra
Mit tehet az ember, ha fenyegetik, zaklatják, lelki terrorban tartják? Valóban a törvénytisztelő polgárok mellett áll a törvény és a hatóság? Hogy lehet napirendre térni afölött, hogy amíg nem történik tragédia, nem történhet igazán hathatós megelőző lépés sem? Hogy válhat a rágalmazottból, a sértett félből gyanúsított, hogy rúghatja maga alá egy zaklató a fenyegetéseivel, vádjaival a vétlent? Meddig tarthat egy ilyen állapot... és mi a megoldása? Felhatalmaz a gyilkosságra a félelem, a néma rágódás és gyötrődés, az, hogy az ember nem élhet valaki miatt nyugodt életet? Ebben a könyvben igen.
Az események végéről bontogatja ki Dirk Kurbjuweit a cselekményt, vagyis kezdettől fogva nem titok a végkimenetel, itt bizony úgy ér véget a zaklatás folyamata, ahogy a cím is ígéri: gyilkossággal. A főszereplő apja hidegvérrel lelövi a féreg szomszédot.
Csak ezután ismerjük meg a Tiefenthaler család tagjait, a körülményeket, az előzményeket. Egész a gyerekkori emlékektől indul minden, hogy kirajzolódjon az apával való viszony minden ki nüansza, és az egész életen átívelő furcsa és félelemmel teli kapcsolat a lőfegyverekkel. Mintha csak zászlóként vonulna végig a motívum az elbeszélő életében már a kezdetektől... na persze, ahogy meg is állapítja aztán, utólag könnyebb megkeresni a pontokat, amik összekötéséből a jelen eseményeiig vezető egyenes meghúzható.
Ez egy igazi tömény, az emberre rátelepedő és elgondolkodtató szépirodami igényességű könyv. Plusz hát német szerző - mit is várhatnánk és kaphatnánk mást, mint tüchtig pontosságot, nincsenek elsimítatlan redők az történetvezetés abroszán.
Ilyen egy igazi jó pszichothriller szerintem, pszicho-hangsúllyal. Kicsit "kardigános', nem pedig olyan, ami mostanság divatos, nem híg és nem aposztrofálható "női" thrillernek, sőt, inkább férfias lelkületű.
Ehhez pedig nem kellett, hogy vér folyjon, vagy eltűnjön valaki, hanem csak a néma fenyegetés érzése kell hogy átjárja. Aki nincs benne, át sem érzi ezt rendesen. Mégis ezek az igazán ijesztő dolgok.
"(...) egyre inkább az volt a benyomásom, hogy a többiek nem érzik olyan drámainak a helyzetünket, mint mi, mivel még nem történt semmi drámai. A néma, a saját gondolatok okozta terrort nem is tudták elképzelni."
Biztonságban lehet az ember, ha csak egyetlen őrült szociopata is kiszemeli magának, valami olyan indokkal is akár, ami teljesen észszerűtlen, mondvacsinált? Megvéd a hatóság, a jogállam? Létezik egyáltalán a jogállamiság? Mit hozhat ki az elkeseredettség, a tehetetlenség az emberből?
Rengeteg megrágnivaló gondolatot adott a regény, nem csak a fenyegetettség témájában, hanem egyáltalán a demokrácia és a diktatúra kérdéseivel kapcsolatban is.
"Egy diktatúrában éppen azok az emberek irányítanának, akiktől félek, a gátlástalan és intelligens alakok, és eközben éppen azokat az embereket használnák fel, akiktől még jobban félek, az ostoba és brutális alakokat Amikor a diktatúrától félek, akkor a kiszolgáltatottságtól félek, amikor a gátlástalan és intelligens alakok megmondják az ostoba és brutális alakoknak, hogy kicsinálhatnak, mivel a szabadság nekem szívügyem."
Vagy akár arról, amin szerintem sokszor szoktunk filozofálni magunkban: hogy mit tudunk a saját életünkről, és mit tudhatnak mások róla? Mekkora nagy fehér folt a másik élete, és mégis, a sajátunkat akármennyire is otthonosan "belakjuk", a miénkben is annyi minden olyasmi van, ami a "hátunk mögött" zajlik, amiről nem szerzünk tudomást, csak ha lesz valami kézzelfogható következménye, vagy ha esetleg a halálunk után szépen levetítik előttünk a nagybetűs filmet, rendezői változatban, nézőpont és kameraváltásokkal...
"Senki sem tud mindent a másik ember életéről. Csak a saját életünkben vagyunk mindig jelen, de még a saját életünkről sem tudunk mindent, hiszen úgy is megtörténhetnek bennünket is érintő események, hogy mi jelen sem vagyunk."
És akkor arról még szót sem ejtettünk, hogy mit kezd az ember azzal, ha a koholt vád magjai elültetődnek az agyában, és hiába suhintja el a gyalázatos képeket, mégis elkezdi önnön magát és a társát is meggyanúsítani gondolatban azzal, amiről tudja, hogy nem, soha nem lehetett valós. ...
"A vesztes erős, mivel már nincs vesztenivalója, az élet látszólagos győztesei pedig gyengék, mert annyi mindenük van, amit meg szeretnének őrizni."
A gyerekkori emlékek mesélése is nagyon lekötött, és szerves része volt a történetnek, ebből építkezett fel a család modellje, a főszereplő személyisége. Itt helyenként még könnyedebb momentumok is helyet kaptak. Például amikor nehezményezi a romantikus szálat az elbeszélő, nagyon jópofán jellemzi a problémát, és aki nem annyira rajong a szerelmi szál megjelenéséért minden könyvben, vagy úgy egyáltalán, az szerintem egyet is tud érteni ezzel. :)
"(...) az általam olvasott könyvekben és képregényekben a nők sohasem lőttek. Ha azokban feltűnt egy nő, akkor nem sokkal később elkezdődött a csókolózás, amit én mindig kínosnak és idegesítőnek találtam, mivel emiatt a történet, amely engem valójában érdekelt, akadozni kezdett. A gazemberek vagy az indiánok utáni hajszát félbehagyták, amíg a hősnek végre elege nem lett ebből a szörnyűséges csókolózásból."
De visszatérve a komolyabb témákhoz, elég boncolgatós könyv a Félelem. Az indítékot, a tettet is lehetne boncolgatni, meg a zaklatás mikéntjét, mégis annyi minden más kerül az asztallapra, ami elsőre eszünkbe sem jutna... Mit kezdünk a lelkiismerettel, amikor a rossz hozományaként változik valami kifejezetten jóvá az életünkben? Szinte elképzelhetetlennek tűnik - hacsak nem az összetartás fokozódásából eredően -, hogy egy ilyen sérelmes és stresszes időszak valami szépet szüljön, amit közvetve a probléma okozójának köszönhet az ember. A kibírhatatlan szomszéd, Dieter Tiberius valamilyen kitekert módon közel hozta egymáshoz a családot, belepiszkált az apa-fiú és a férj-feleség viszonyba is - meglepő módon jó irányba.
"Azt gondoltam rossz dolog, hogy Tiberius boldogtalanságot hozott ránk, de bizonyos módon még ennél is rosszabb, hogy boldogságot adott nekünk, nevezetesen a házasság és a szép családi élet feltámadását. A gonosz akár még jót is szülhet? Vajon mennyire értékes az a jó, amelynek létrejöveteléhez valamilyen gonoszra volt szükség?"
Nem ragozom tovább. Remek könyv, vitán felül 10/10-es élmény volt.
Nagyon örülök, hogy rábeszéltek, mert azt hiszem magamtól soha nem vettem volna kézbe. Nagyon taszítónak találom a külsejét - bevallom még most, az olvasás után is. Nem sikerült megkedvelni, egyszerűen csúnyának tartom, a fekete kötést is, a védőborítót pedig kiváltképp.
Kritikával illetném még, hogy sajnos nincsenek részek, fejezetek... szinte semmi tagolás, ez elég zavaró. De azért kissé megmosolyogtam, amikor a szerző maga is mintha észrevette volna ezt a hiányosságot, és beleírta a könyvbe:
"Az embernek fel kell osztania magában a történetet, különben nem tudja átlátni."
Sajnos elég sok typo is bennmaradt, olyanok, amiknél a fordító átírta mégis a mondatot, de ott maradt egy szó, voltak bennmaradt névelők, egy nyírfa átváltozott nyárfává két mondattal arrébb. Ezek bosszantó apróságok, de a történet értékéből persze nem vontak le semmit.
A könyvet ajánlom olvasásra Nimának, Szee-nek, Shizoo-nak és Ilwerannak is!
