Február, az ifjúsági irodalom jegyében

Forrás.

A rövidke február érdekes mérleggel zárul ezúttal: nem vettem könyvet, és szinte csak ifjúsági irodalmat olvastam. Ha direkt akartam volna így szervezni, biztosan nem sikerül!

Nem csábultam el könyvrendelésre, bár lehet, hogy nem sokon múlt a dolog. Egyszer már megremegett a kezem a Poket online oldalán, és a Book24-nek is volt egy szuper, egynapos 35%-os akciója, csak nekem sajnos/szerencsére (a megfelelő aláhúzandó vérmérséklettől és hangulattól függően), nem volt időm pont aznap a könyveket böngészni, és válogatni. Szóval a rendelés elmaradt. De egy posztban már összeszedtem, mik azok, amikre mostanában felfigyeltem, szóval a márciust azért nem úszom meg nullásan. :) 

Februárban 6 könyvet fejeztem be, és ezek közül 5 az ifjúsági irodalom kategóriába tartozik. A hatodik a Ready Player Two, de arról még nem írtam véleményt. Három rövidebb ifjúságiról egy zanzaposztban írtam, ezek mind nagyon tetszettek, míg Lovranits Júlia boszorkányos meséje inkább kicsit csalódás volt. Folytattam Christelle Dabos A tükörjáró sorozatát, és azóta már a negyedik, befejező kötetet olvasom. A várólista csökkentéssel is szuperül haladtam, februári olvasmányaim közül 4 is volt, amit a listáról választottam, és olvastam el, és jövő hónapban is szeretnék újabbakat kipipálni, hogy a nagy része - ha nem az egésze - meglegyen még nyár előtt.

Ezzel együtt 7 poszt született a hónapban, ugyanúgy, mint januárban is. Természetesen most is témáztunk, méghozzá az olvasási ütemtervünkről, avagy hogy hogyan olvasunk sorozatokat, szerzői életműveket, mennyi kihagyás jó, mennyire nyújtjuk el. :)  

Filmezni nem nagyon filmeztem a hónapban, de márciusra tervezem az Anya Taylor-Joyos új Emmát, és a Pilátusból készült filmet is. Mit nézzek még? Ajánljatok valamit! ;) Lehet nem-könyves is! A Lupinba már belefogtam, de annyira nem fogott meg, egyelőre egy részt láttam, nem éreztem azt, hogy rögtön folytatnom kéne. 

Hamarosan hozom a tavaszi olvasási terveimet is, csak még kicsit tologatom a könyveket, mi is fog vajon beleférni?! 

A többiek februárja: 

Sister, Dóri, Avilda, Nita, Amadea,

Lovranits Júlia: Lea és a viharbanyák

Újabb mesés történetet választottam, még mindig nem törve meg az ifjúsági szériát. Ezt egyébként nem terveztem, de mégis úgy alakult, hogy februárban szint tényleg csak ebben a műfajban olvastam. :)

Lovranits Júlia könyvét még 2015-ben vettem meg, hirtelen felindulásból. Szokás szerint jó sokat várattam, de most kedvem támadt beletemetkezni valami varázslatosba, és megismerni ezeket a bizonyos viharbanyákat.

A könyv főszereplője Lea, aki mindenképp meg szeretne ismerkedni boszorkányokkal, sőt, barátságot akar velük kötni. Egy nagy viharban ki is megy a kertbe, és sikerül elcsípnie a három viharbanyát: Hertát, Borbolyát és Frugilegát. A banyák azonban ágálnak a hirtelen nagy barátkozás ellen, és csak egy év "megfigyelés" után hajlandóak visszatérni. Lea a barátnőjét, Angikát is beavatja a titokba, aki eleinte nem hisz neki, amíg elő nem kerülnek a beszélő varjak, macskák, és maguk a banyák is. Hamarosan közös kalandokat élhetnek át a boszorkányszombaton, ahol azonban valami nagyon félresikerül, és a boszorkák világa a feje tetejére áll, persze a lányokkal közösen indulnak el a banyák megoldani a dolgot, és visszafordítani az ártást. 

Sajnos azt kell mondjam, nem vagyok annyira elvarázsolódva, főleg három másik ifjúsági könyv olvasása után, amik azért meg tudták szólítani a felnőtteket is, érettebbek, összeszedettebbek voltak. 

Ez a könyv nagyon mese, kicsiknek való szerintem, 8-12 éveseknek talán. Pont emiatt a gyermetegség miatt nem is értem a hátoldalon a 12 éves kortól való ajánlást, ez egy nagyon eltévedt életkori kategorizálásnak tűnik. A 12-14 éves már inkább a Szent Johanna Gimi-féle történeteket fogja szívesen olvasni, meg rendes fantasyt.  

Két történet van a könyvben, az egyikben a már említett megismerkedés-barátkozás van a boszorkányokkal, és félresikerült boszorkányszombatról esik szó. Ez az első sztori sokkal kiforrottabb volt, és a stílus is gördülékeny, sokszor megmosolyogtató. Sajnos ehhez képest a második rész egy igazi mélyrepülés. Össze-vissza történet, sok zagyva elemmel, felesleges csavarintásokkal, rémesen untam is már a végére, alig vártam, hogy lezáruljon valahogy. Akörül forog ott egyébként a sztori, hogy hogyan is lehetne gyereknek maradni mindig. Az üzenete szép, de elég kacifántosan jutunk el odáig.

Hiányzott a másik két viharbanya a második részből; nekem valahogy Frugilega nem volt elég, és Lea mellől is hiányzott társnak Angika. Frugilega neve egyébként a vetési varjú latin nevéből ered, a Corvus frugilegusból. 

Összességében pedig különösen bosszantó volt, hogy ezek a boszorkányok milyen gonoszak sokszor, nyíltan rosszindulatúak. Mert az egy dolog, ha zsémbesek, de kifejezetten antipatikussá tette őket - főleg Frugilegát -, ez a sok csúf, szájukba adott mondat. Angika se volt épp mindig kedves, nekem ez fura volt, tessék alapvetően szimpatikus "hősökkel" dolgozni a mesékben, és a rosszindulatú megjegyzések maradjanak meg a gonoszoknak. 

Bosszantóak még a gyermeteg részek is, erre van példa az amúgy jobban sikerült első mesében is, amikor teljesen felesleges pl. a boszorkányok részéről a barátkozás halogatása. "Leszünk barátok? Nem leszünk, jaj de leszünk, hát rendes lányok vagytok mégis... de majd csak egy év múlva, majd addig figyelünk titeket és eljövünk"... és mindennek igazából semmi értelme. -.- Vagy csak én vagyok már túl felnőtt de az ilyen időhúzás végtelenül idegesít.  A második történetben pedig minden csavar olyan erőltetettnek hatott, az egész kóborlás is, meg a Zibrifuval való összetűzés. 

Úgy látszik vannak olyan mesék, csakúgy, mint rajzfilmek, amik felnőttek számára inkább kicsit haladjunk már jellegűek, és idegesítőek is tudnak lenni, és vannak, amikre mi is teljesen rá tudunk függni. 

Van benne fantázia, meg remek ötletek, kedves részletek, és jó a stílusa is, igényes a megfogalmazás, de kiegyensúlyozatlan a minőség.

És te, hogyan olvasol? - beosztás vs. habzsolás

Forrás.

A Témázunk csapata februárban az Olvasási ütemterv - sorozatok egy szuszra, vagy kell a szünet? nevezetű témát járja körül, avagy hogyan is olvasunk sorozatokat, életműveket, jó dolog-e szüneteket hagyni a részek közöttt, vagy inkább jobb ledarálni egy-egy sorit, ha már úgyis elérhetőek a részei? És egyazon szerzőtől szoros egymásutánban hány könyvtől nem kapunk még gyomorrontást? Ezeket az érdekes kérdéseket boncolgatjuk most. :) 

Régebben azt hiszem nem nagyon volt kérdés, hogy hogyan olvastam: azt olvastam, ami otthon volt, nem volt akkora a választék, és a csábítás, mint most, nem volt e-könyv, és hangoskönyves applikáció sem, és még nekem sem volt kialakult ízlésem, hogy biztosan rámondjam két-három szerzőre, hogy na, tőlük én bizony mindent el fogok olvasni. A sorozatok is csak szépen lassan csordogáltak be a könyves terepre, emlékezetes közülük a Harry Potter persze, aminél viszont a HP generáció tagjaként nem volt választás, hogy várunk-e a következő rész olvasásával, hiszen kénytelenek voltunk várni, amíg megjelent. :) Azt a pár sorozatot, több kötetből álló könyvet, amit a HP éra előtt, vagy akkortájt olvastam - Gyűrűk Ura, Patty könyvek, Emil és a detektívek részei jutnak eszembe - viszont még kivétel nélkül egymás után olvastam, nem iktattam közbe más olvasmányokat.

A sorozatok fellendülésével, meg persze később a netes-könyves világ kinyílásával és folyamatos tágulásával egyre csak szaporodtak az elolvasni vágyott kötetek, megismerni vágyott szerzők, és a változatosságra törekvés. Nálam is kialakult egy másfajta olvasási ütem, másként választottam már ki a következő olvasmányt, és bejött az is a képbe, hogy több könyvet olvasok egyszerre - bár mindig van közülük egy "fő" olvasmány, amivel éppen aktívabban haladok (néha váltogatódik a státusz).

Forrás.

De szedjük inkább két részre, először is jöjjenek a szerzői életművek. 

Már vagy tíz évvel ezelőtt elkezdtem a kedvenc szerzőimtől begyűjteni, bespájzolni a könyveket, amik aztán jó sokáig álltak a polcon, mert olvasni, na azt mindig valami máshoz kapkodva olvastam, nem voltak igazán jó olvasási terveim, random válogattam, és a felgyülemlett könyveknél gyakran az is előfordult, hogy aztán már ki is szerettem kicsit a szerzőből, mire eljutottam volna a többi megvásárolt könyvének olvasásig. Akiknél nem ez történt, ott pedig inkább a komótos fogyasztás híve lettem. A polcnyi Jodi Picoult könyvem közül évi 1-2-t olvasok el, és szeretem, hogy van még tőle olvasnivalóm. Ugyanez áll több más szerzőnél is, akiket nagyon kedvelek, pl. Simenonnál, Szabó Magdánál. Valahogy nem tudnám őket gyors egymásutánban letolni, és nagy falatokban haladni az életművel. Jó érzés rápillantani a polcra, vagy egy listára, és tudni, hogy még várnak rám tőlük történetek. ;) Nem az hajt, hogy ki legyen pipálva minden, hanem hogy gyűjtögethessem még az élményeket tőlük, az írásaikból, és sokáig kitartson egy életmű - még ha közben meg is van az a kis hátsó gondolat mindig, hogy de jó lenne ha már olvastam volna ezt is, meg azt is. :)

Azért sem szeretek feltétlen rövidebb időn belül és egymás után több könyvet olvasni ugyanattól, mert néha úgy érzem, hogy sok lenne a hasonló stílusjegyből, hasonló elemekből - ez a sablonokra építés Picoult-nál jellemző például -, vagy magából a nehezen emészthetőségből - ez meg Magda sajátja, őt jó hagyni ülepedni, és nem rögtön levenni egy másik történetet tőle a polcról, mert az előző megtépázottságra nem biztos, hogy jól fog esni egy újabb kemény téma. 

Krimiknél gyakrabban előfordul, hogy akár egymás után is elolvasok többet, de annyira más bűntények és megoldások vannak, hogy ez általában nem zavaró számomra. 

Update: most így utólag jutott eszembe, hogy van egy emlékezetes szerzőm, akit szeretek, és akitől az első élmény után majd' egy évtizedet vártam a következőig, mert olyan mellbevágó volt: Lionel Shriver és Kevin... 

Forrás.

És hogy a sorozatok olvasásával hogy állok? 

Vegyes a kép. Amikor várni kell a következő részre, akkor persze adja magát a helyzet, hogy nem lehet a saját tempó szerint haladni - ilyenkor gyakran az is előfordul, hogy ha már sokáig vártam, még várok egy keveset, és nem mindig vetem rá magam a friss megjelenésre. Máskor meg azonnal, ahogy kijött, már kezdem is - mostanában főleg, ha audible-ön is van rögtön (márpedig általában vannak). 

Leggyakrabban kisebb szünetekkel olvasom a sorozatok köteteit, ami nálam kb. 3 hónap-1 év latenciákat jelent. Szeretem azért mostanában belátható időn belül folytatni az adott sorozatot, hogy még viszonylag friss legyen az előző élmény. Legutóbb Ferrante Nápolyi regények tetralógiáját olvastam el  kisebb szünetekkel, és most A tükörjáró sorozatnak fogok nemsokára a végére érni. 

Két sorozatom van, amiket újra szoktam olvasni, a HP és a Fever, és ezeknél nem nagyon szoktam szünetet tartani, vagy maximum közbe-közbeékelődik néhány könyv a párhuzamos olvasások miatt. De nagyjából egyben nyomom le a részeket, gyors egymásutánban. :) 

Félő, hogy ha közbejön egy szünet, abból évek lesznek... Emlékezetes példa a His Dark Materials, amit újráztam, de csak az elsőt, aztán megint, de csak az első kettőt, és a harmadikig valahogy sose sikerült eljutni... Illetve szegény Joanne Harris jut még eszembe, akinek a Csokoládé könyveit nagyon szeretném folytatni, de iszonyú régen olvastam már az első kettőt. A 3-4. kötetek olvasása itt azért tolódik, mert valóban mindenképp kell egy újraolvasás az első kettőből előbb. 

Összességében tehát a sorozatoknál egyre inkább szeretek kevesebb időket kihagyni a részek közt, míg a szerzők, életművek olvasását inkább elnyújtom. 

És ti hogy olvastok? Mennyi szünetet szerettek tartani sorozatrészek közt, milyen ütemben faljátok egy kedvenc író műveit? A témához bátran lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben!

Forrás.

A többiek így olvasnak:

Anett, Dóri, Sister, Mandi, Heloise, Nita, Avilda, Szofisztikált Macska

Utóvéd (később csatlakozók):

Kísértés, könyvmegjelenés a neved

Olyan régóta terveztem már egy közelgő megjelenések posztot, hogy a legtöbb könyv, amit mutatni akartam, időközben elvesztette szinte az "újdonság" státuszt, még szerencse, hogy nem úgy tűnik, hogy kifogyunk az érdekes megjelenésekből, simán szembejött egy rakás izgalmas új könyv azóta is. :) 

Forrás.

Lássuk, engem mik csigáztak fel a friss/közelgő könyvmegjelenések közül az elmúlt időszakban: 

Ifjúsági regényeket olvastam - zanzaposzt

Egymás után elolvastam egy pár ifjúsági regényt, könnyedebb, rövidebb, picit "haladósabb" olvasmányokra vágyva, és gondoltam röviden értékelem őket egy csokorban. A lélekdoki hirtelen felindulás volt, a másik kettőt viszont a várólista csökkentésből választottam ki. 

Marie-Aude Murail: A lélekdoki

Marie-Aude Murail neve már fel-feltűnt korábban is, az Oh, Boy!, a Tartós hullám és a Lakótárs kerestetik! kapcsán, de aztán mindig háttérbe került, elmaradt ezeknek az olvasása. Végülis A lélekdokival ismerkedtem meg a francia szerzővel most, ami egyébként sorozat, de magyarul sajnos nem jelent meg, csak az első kötet. 

A történet főszereplője egy pszichológus apuka, Sauveur Saint-Yves, és kisfia, Lazare, akik Martinique szigetéről vándoroltak be, és bőrszínük még mindig okot ad az izgalmakra, összesúgásokra, összenézésekre. Az apa az otthonukban, irodájában folytatja le a pszichoterápiás üléseket, Lazare pedig élelmes módon, ahelyett, hogy a konyhában leckét írva várná, hogy az apukája befejezze a munkát, és megvacsizzák az aktuális mirelit kajájukat, egy függönnyel takart oldalajtóhoz lopózva végighallgatja a terápiákat, megismer egy csomó, arc nélküli alakot, akiknek válogatott nehézségek vannak az életükben, gyakran olyasmik is, amihez Lazare még túl kicsi.  

Egyébként valamiért végig Frozone-t (A hihetetlen családból) láttam magam előtt Sauveurként. :D 

Frozone, ahogy én képzeltem Sauveur-t. :)

Rengeteg fontos és nehéz témát sorakoztat fel a könyv, Sauveur doktor esetein keresztül: családi botrányok, homoszexualitás, önvagdosás, depresszió, gyász, pedofília, rasszizmus egyaránt helyet kap a pácienseken keresztül, és bár eleinte félő volt, hogy túl sokat markol, de keveset fog majd, hamar megtalálta az egyensúlyt, és közben nagyon megkedveltette a karaktereket Marie-Aude Murail. A két főszereplőt nem lehet nem szeretni... de a páciensekhez is szép lassan elkezdünk kötődni, hiába próbáljuk távolabbról szemlélni őket. 

Azt mondjuk nem tartottam túl professzionálisnak, hogy Gabin ott lakik náluk egy ideig, de Sauveur túl lelkiismeretes és jólelkű ember... 

Egy picit talán a vége volt összecsapott a könyvnek, vesztett a lendületéből, pedig a mondanivalóhoz nem lett volna feltétlenül szükség a keszekuszaságra és az utazásra, anélkül is teljesen helyén volt minden.

Biztos fogok még Murailt olvasni, kellemes kikapcsolódás, ifjúsági, de nem bugyuta, jó karakteret hoz, és könnyed marad a stílusa, még a kemény témák mellett is.

Vanna Cercená: Tükörnapló

Kedvesen egyszerű, lányos, tipikus pöttyös, amilyet már jó rég olvastam. :)

Carlotta egy nyarát követjük végig a naplóján keresztül. A kislány szülei elváltak, és rendszerint egy hónapot anyjával, egy hónapot apjával "nyaral" a nyári szünetből. Anyjával Korzikára mentek volna, egy munka azonban közbeszól, és a hegyekbe kell menniük, ahol egy elhagyatott házban az anyukának egy rakás régi iratot kell rendeznie, és iktatnia... Carlotta majd megpukkad dühében, de aztán fokról-fokra felenged a nemtetszése, amikor kiderül, a hely, bár eldugott, azért csodaszép, és vannak ott más fiatalok is, akikkel összeülhet fagyizni, beszélgetni, vagy épp kirándulni is el tudnak menni. Az igazi vonzerőt azonban az iratok közt talált, elzárt napló jelenti a kislánynak, amit pontosan 100 évvel ezelőtt vezetett egy vele egykorú kislány, Caterina. 

11-12 évesen pont ilyesmi nyári naplókat írtunk mi is szerintem, és hasonló gondolatok jártak a fejünkben. Persze a kötet pikantériája a 100 évvel ezelőtti napló, amivel Carlotta párhuzamba állítja saját élményeit, gondjait, gondolatait. 

Elvált szülők, fiúkkal való barátkozás, ismerkedés, barátnős sms-ezések keverednek a régmúlt titkaival, és a 100 évvel ezelőtti nehézségekkel, gyerekmunkával, kivándorlással. 

Egy picit a nyaralás helyszínei miatt a Fecskék és fruskákat is eszembe juttatta. Nem kell tőle sokat várni persze felnőttként, 10 év körülieknek íródott szövegre számítsunk, de a maga léptékében tökéletes kis ifjúsági olvasmány. :) 

Szegedi Katalin illusztrációi pedig igazán szépek, feldobják a könyvet. :)

Jacqueline Wilson: The Story of Tracy Beaker

Ha már így belelendültem az ifjúsági regényekbe, Jacqueline Wilsontól is elővettem egy régóta várakozó példányt, a Tracy Beaker történetét. Nem tudtam, hogy ez is sorozat, na persze elolvasható önálló kötetként is az első epizód. 

A szerző - szokásához híven -, játszi könnyedséggel festi fel az egyébként igen nehéz hátteret, egy nevelőotthonban élő 10 éves kislányról, akiben forr a düh, a frusztráció, és a kiskamaszos érzések sokasága, és aki mindegyre az édesanyját várja, hogy az mégis érte jöjjön valamikor, és hazavigye az általa elképzelt fényűző életbe.

Tracy elég nehéz gyerek, lobbanékony, szemtelen, és forrófejű is, pedig valahol mélyen a helyén van a szíve. És ez szép lassan ki is derül a könyvből, ami tulajdonképpen Tracy kis naplóregénye önmagáról, egy hevenyészett önéletrajz illusztrációkkal, tintapacákkal, levelekkel megspékelve. :)

Az otthon életét felpezsdíti egy újságíró megjelenése is, aki cikket készül írni róluk. Az újságíró, Cam, nem olyan fényűző sztár, mint Tracy elképzelte magában, mégis szimpatizálnak egymással. Persze Tracy önmagának se vallaná be igazi érzéseit, és sokszor inkább csak toporzékol, és rosszalkodik továbbra is.

Tetszett, könnyed, és nagyon aranyos - annak ellenére, hogy Tracy egy igazi ördögfióka... -, még az is lehet, hogy valamikor elolvasnám a folytatásait is, kíváncsi vagyok Cam-mel mi történik. :)

Nyelvi érdekesség, hogy nagyon-nagyon sokat használják a "not half" kifejezést. Nem tudom, ti ismeritek-e, >itt< van leírva példákkal. :)

Christelle Dabos: Bábel emlékezete

Christelle Dabos A tükörjáró című sorozatának harmadik kötete már tavaly is tervben volt, nem akartam ugyanis, hogy a második rész történései túlságosan kimenjenek a fejemből, és távolinak tetszen a kalandok sokasága. Szerencsére azért így sem telt el sok idő, és volt egy rövid összefoglaló is a Bábel elején, így a nyáron olvasott előző rész eseményei hamar felderengtek. 

Ophelie hazatért Animára, és már több mint két év telt el viszonylagos tétlenségben, úgy, hogy fogalma sincs, Thorn hol lehet. Hamarosan azonban, a Ketyegő ünnepekor mozgásba lendülnek az események, viszontlátjuk Archibaldot és a kis Victoire-t, és egy fura szabadulás után Ophelie is rátalál úticéljára: Bábelra kell mennie. Bábel elég más világ, mint a Sark, vagy Anima voltak, és az új kihívások mellett sok új hibalehetőség is adódik; másféle veszélyek leselkednek Ophelie-re, aki megpróbál beférkőzni a virtuózok közé, Sir Henry olvasóköreibe, hogy kipuhatolhassa a nagy és végső igazságot, amit talán épp az Emlékmű titokzatos glóbusza, a Secretarium rejt. 

Én nem voltam úgy belebolondulva az első két kötetbe, mint mások, de persze szerettem őket, hiszen különben nem jutottam volna idáig. ;) Mindamellett viszont, hogy szerettem a világfelépítést, és kíváncsi voltam a karakterek és a rejtélyek alakulására, sok-sok hibáját felsoroltam az elbeszélésnek, amivel nem voltam soha maradéktalanul elégedett. Nekem is meglepetés volt, méghozzá nagyon kellemes, hogy a harmadik kötet viszont jobban tetszett az előzőeknél, és nálam valamelyest sikerült az eddigi hibáit kompenzálnia. Bár az elején ugyanúgy van szipogás, bénázás, dolgok fellökése, azért összességében, és a fejezetek előrehaladtával egyre kevesebb lett a szerencsétlenkedés, ügyetlenkedés, és végre elkezdődött az állandó jelzők és ismétlések lassú elhagyása is. Érdekesebb lett a cselekmény, több új szál, rejtélyes események tettek kíváncsivá, és vártam hogy egy-egy részhez visszatérjünk végre (pl. Victoire utazásaihoz, Ambrosius furcsa viselkedéséhez, a Secretarium titkához). Nem tudnám már azzal az állandó "takaréklángon égéssel" jellemezni ezt a részt, jobban kihasználta a lehetőségeket, nem voltak már jellemzőek a parttalan párbeszédek és az ad hoc történések - bár igaz, ami igaz, pont az egyik nagy elem tűnt picit átgondolatlannak, megalapozatlannak, nevezetesen, hogy Ophelie miért is volt olyan biztos benne, hogy Bábelen találja meg Thornt? Ennek a döntésnek, megérzésnek jobban meg is ágyazhattak volna.

Igaz ugyan, hogy most is úgy gondolom, egy picit túlírt maradt, lehetett volna belőle vágni, vagy esetleg többször megszakítani a virtuózképzőben zajló történéseket más szállal, de ennek a kötetnek ez a dinamikája. És valahol jól van ez így, mert a hős önállósodásának eszközéül jön a szigorú, bentlakásos iskola, sok szabály, gyűlölködő vetélytársak, segítők nélküliség, testi és lelki megedződés, és egy érdekes tapasztalat során saját maga jobb megismerése is. Archibald mellett Ophelie is talán tényleg felnőtt? :)

Ezúttal maradéktalanul elégedett voltam a befejező részekkel is. Sikerült mindenhol egy kis plusz feszültséget kelteni, ugyanakkor megadni néhány fontos választ is. A Victoire-szál volt az egyik kedvencem, az árnyakkal, a testen kívüli utazással, a kislány különlegességével. Nem egy hátborzongató jelenet adódott, és külön élvezetes volt az ő szemszöge a naiv megfigyelő leírások miatt is. 

Thorn és Ophelie kapcsolata bár most is döcögős, és a nagy kihagyás után keveset kapnak egymásból, mégis sikerül meghoznia Dabos-nak vééégre a kapcsolódást, amit vártam. Néhány egyszerű mondattal oldja meg a dolgot, és mégis kétségtelen, hogy Thorn és Ophelie elválaszthatatlan egység lesznek, lettek. Megváltoztak, de megváltozott a kommunikációjuk is, és bár nem tudják levetkőzni teljesen a távolságtartásukat, és Thorn mindig ez a kemény, nyers alapanyag marad, mégsem érezni már őket tűz és víznek, ideges idegeneknek.

Gäelle-ből és Rókából nem kaptam olyan sokat, mint vártam, azt is nagyrészt Victoire szemén keresztül, és Vladislava sem került elő, de talán majd a 4. epizódban. Mindenkiből jut azért néhány villanást: Faruk, Berenilde, Roseline néni, Archibald is szerepelnek, de a középpontban végig Ophelie áll, és a virtuózképzőben való előmenetele fontosabb tanulságokat rejt számára, mint elsőre gondolnánk. 
Az új szereplők közül nem sok mindenkit szerettem meg, de őszintén szólva mindenkire csak gyanakodtam egyfolytában, hogy nem csak felvett álca-e, illetve, hogy nem az illető mellékszereplő áll-e a halálesetek, balesetek hátterében... Plusz volt jópár kifejezetten ellenszenves szereplő - nem csoda, hiszen Bábel értékrendje, szokásrendje eleve ellenszenves. 

Örülök, hogy sok gyerekbetegségét leküzdötte ez a rész. Kíváncsian fogok belevágni az utolsó kötetbe, és mivel nálam kicsit fordítva alakult a lelkesedés, nem félek, hogy olyan nagy csalódás lesz, de nem is próbálom előre kitalálni, vajon hova futtatja ki Dabos a szálakat. 

James Rollins: Ice Hunt

Egy jó rég óta várakozó kötet lett az idei várólista csökkentés első kipipáltja. James Rollins Ice Hunt című kötetét még 2012-ben vettem, és semmi magyarázatot nem tudok rá adni, hogy vajon miért is... Nem illeszkedett igazán az akkori olvasási profilomba sem, nem volt különösebben leárazva, nem volt kifejezetten hívogató a borítója sem. Ékes bizonyítéka hát azoknak az időknek, amikor válogatatlanul és számolatlanul vásároltam fel mindenféle angol kötetet, amire rá tudtam tenni a kezem, "biztos jó lesz" felkiáltással. 9 évvel később, hogy eljutottam az olvasásáig is, azt kell mondjam, nem volt ez olyan rossz vak-választás, de azért általában nem olvasok ilyesmiket, hacsak a Dan Brown féle kalandokat nem próbáljuk picit párhuzamba hozni ennek az akciódús kötetnek a történéseivel: mínusz bárminemű kulturális háttér és összeesküvés elméletek, plusz némi horror-faktor. 

Az Ice Hunt kalandregény egy kis hátborzongató, de valamennyi biológiai alátámasztással rendelkező háttérrel, titkos jégbázissal, sok hófúvással, bombákkal, orosz és amerikai hadititkokkal, amik egész a második világháborúig nyúlnak vissza... 

Az Ice Station Grendel (Beowulfból ismerős lehet) egy titkos, többszintes, földalatti jégbázis, rejtett, acéllal védett laborokkal, jeges alagutak útvesztőjével, ahol nem elképzelhetetlen, hogy valami igazán vérfagyasztóba botlik az ember, az évtizedekkel ezelőtt elhunyt ott tartózkodó tudósok és bázislakók holttestén kívül.

Horror elemre egyáltalán nem számítottam, pláne nem olyanra, aminek tényleg lehet egy pici tudományosa alapja is - James Rollins, mint utánaolvastam, amúgy állatorvos volt, így hiteles képet fest néhány háttérinformációval a hibernálódó állatok génállományáról, az Ambulocetus natansról illetve különféle emberkísérletekről, és máris nem tűnik olyan elrugaszkodottnak az egész. 

A karakterek eléggé kétdimenziósak, de nem is ez a lényeg igazán, hanem a sztori, a lendületes, pörgős cselekmény, a menekülés, izgalmak lefestése, és az újabb és újabb nehézségek, amikkel szembenéznek a csapatok földön-vízen-levegőben, és a jég alatt is. Néhol egy kicsit nekem túlrészletezett volt, elfért volna kevesebb bomba és molotov koktél is, mondjuk mínusz 80 oldalnyi. Elég "fiús" egyébként abban a tekintetben is, hogy sok technikai részletezésbe belemegy a haditechnológia, gépek, fegyverek, közlekedési eszközök, tengeralattjárók működésének - vagy épp nem működésének - leírásakor. 

Ugyanakkor ugyanilyen jól le tudja írni azt a zsigeri félelmet, ami a különleges lények felbukkanásakor megszorongatja az ember torkát, és megdobja a pulzusát. 

A ruszkik és az amerikai titkosügynökök mellett ugyanolyan fontos szerep jut a tudósoknak, inuit őslakosoknak, vadászoknak is, és közülük két nő is kiemelkedik. Külön érdekesség volt még, hogy az egyikőjük nem hall, ami azért nem egy elhanyagolható tényező, amikor észre kéne venni, ha menekülni kell valami elől. 

A jégbázisos részeken kívül tetszett az elején a grizzly kaland is, Matt-tel, amikor még nem is sejthettük milyen jelentősége lehet ennek. :) 

Összességében nem bántam, hogy elolvastam, izgalmas volt, tele feszültséggel, de nem hiszem, hogy különösebben rákattannék James Rollins könyveire.