Sally Gardner: A Hold legsötétebb oldala

Az idei első várólista csökkentős könyvem a Kolibri Kiadó egyik Magasfeszültség címkét viselő ifjúsági regénye lett. Korábban már olvastam Magasfeszültség könyvet, a Minden dolgok könyve kedvencemmé is vált, és beszereztem aztán pár másikat is. Lassan eljutok az elolvasásukig is. ;) 

A Hold legsötétebb oldalát Zakkanttal zsákmányoltuk a mese-könyvudvarból valami nevetségesen alacsony, 300 Ft körüli áron, ami már nem is kávéár, hanem még annál is kevesebb. 

Betettem most ezt a furcsa borítójú kötetet a vcs-listába, és kedvem is támadt hozzá már év elején. A Hold legsötétebb oldala abszolút beleillik a kiadó Magasfeszültséggel címkézett sorozatába. Ne tévesszen meg senkit ifjúsági mivolta, vagy rajzos, rövid fejezetei, amik csak úgy sodorják tovább az olvasót, tényleg mintegy végigkergetve a könyvön. Nagyon furcsa hangulatú és témájú, nehéz könyv ez. Eleinte őszintén szólva nem is tudtam, hova is helyezzem el gondolatban, és az idővonalon. Nagyon úgy tűnt, mintha a náci Németországba pottyantunk volna, de később kiderült, nem zsidóbújtatásról, munka- és haláltáborokról beszél, mégis nagyon hasonló nyomvonalon épít egy alternatív történelmet. Fullasztó és embertelen környezet ez, ahol Standish Treadwell a nagyapjával próbál napról-napra túlélni. Láthatatlannak kell maradni, amennyire lehet, nehogy történjen valami, nehogy felhívják magukra a figyelmet, Standisht nehogy kicsapják az iskolából, nagyapa titkos járatát a pincében nehogy felfedezzék... Amikor szomszédjukba új család költözik, Standish barátságot köt Hectorral, a fiukkal. Együtt akarnak űrhajót építeni, szabadságvágyukat szimbolizálandó, a kartonból készült járműben azonban talán nem hisznek eléggé, és így nem jutnak el a képzelt világukba, a juniperiekhez... Egy, a Hetedik Zóna falán átrepülő labda miatt viszont rájönnek egy hatalmas titokra, ami veszélybe sodorja mindannyiukat.
Az Anyaföld iránti feltétlen és elkötelezett hódolat, a "Kullancsok", a fekete kabátosok, a kézmozdulatok, az eltüntetett emberek tényleg a hitleri időket juttatják az eszünkbe, ugyanakkor mindez keveredik a Holdraszállás amerikai környezetével és eseményével. Az Anyaföld ugyanis rakétát küld a Holdra, ezzel szeretné bizonyítani felsőbbrendűségét és kiterjeszteni uralmát mindenkire. Az eseményt mindenhol sugározzák, kötelező nézni, és rajongani érte, miközben az egész mögött talán valójában csupán hatalmi törekvések állnak... Standish egymaga próbál szembeszállni ezzel a végtelenül igazságtalan, az emberi méltóságot a porba tipró, legyőzhetetlennek tűnő diktatúrával.

Az elbeszélés mentes a túláradó érzelmektől, szárazon, tárgyilagosan mutatja be a nyomort, a borzalmakat, a halált, és a gyermekszemszög sem lágyít ezen egy cseppet sem. Nyomasztó és kegyetlen világot tár az olvasó elé, ahol reményvesztettség uralkodik és a feloldozás is rendkívül szomorú.
Az illusztrációk bár nem a történetmeséléshez kapcsolódnak konkrétan, hangulatilag nagyon illenek a sztorihoz, adnak neki egy furcsa, baljós hátteret.

Kedvenc szavak:
- miértföldkő
- propagandasaláta (újság)

Értékelés: 8/10 A történelem valós eseményeit egy kitalált világgal és orwelli gondolatokkal ötvözi. Érdekes utazás, de tényleg egy olyan "rakéta", ami a Hold legsötétebb oldalára visz...

Csak megfelelően érett gyerekeknek ajánlanám, hiába ifjúsági, felnőttként is eléggé meg tud tiporni.

Könyves podcastok és hangoskönyvek - amikor füllel olvasunk

Pawel Kuczynski műve, forrás.

A Témázunk ehavi kiválasztottja a Fülbevalók - hangoskönyvek és podcastok rejtelmei című téma lett, aminek azért is örülök különösképpen, mert rajongója vagyok a műfajnak: a hangoskönyvek esetében bizony már több, mint 12 éve, de a könyves podcastokra is rákaptam, igaz, elég frissen: tavaly nyáron-ősszel kezdtem el rendszeresen hallgatni többet is, így ezekről is tudok már érdemben nyilatkozni. :) 

Auditivitás

Néhány szót mindenképp érdemes először az auditivitásról szólni a témával kapcsolatban. Az emberek többsége, ha jellemzi valahogy magát, biztos, hogy inkább azt fogja mondani, hogy ő vizuális típus. És persze nagyon nem mindegy, hogy az inger milyen formában és melyik érzékszervünkhöz ér el, és hogy ehhez mérten mi az, amit befogadunk, megjegyzünk, felfogunk belőle. Van, akinek elég végighallgatni egy előadást, és vissza tudja adni a lényeget, míg másnak jegyzeteket kell készíteni, esetleg utána azokat ki is "díszíteni" színekkel, jelölésekkel, apró rajzokkal, hogy jobban megjegyezze a tényeket belőle.
Az azonban, hogy valaki nem tud jól figyelni a fülével - vagy csak úgy gondolja, hogy nem olyan jó ebben, alapjában véve nem akadály a hangoskönyvezéshez, ugyanis az auditivitás csodálatos módon gyakorlással fejleszthető. ;)
Reea talált nemrég egy cikket, amiben pedig azt mutatták ki, hogy a hagyományos olvasás és a hangoskönyvben hallgatott történet az agyunknak ugyanazon részeire hat. Aki szerint tehát nem "ugyanaz", annak mondhatjuk, hogy de, akkor is, ha az élményt másként, más formában tálalja.
A hangoskönyv hallgatás a gyerekkori mesefelolvasásokat idézi fel. Ezért is lehet néha ideális altató betenni egy kis mesét estére a fülünkbe. ;) 

Hangoskönyvek 

Forrás.

Ahogy írtam, én már igen régóta a hangoskönyvezés szerelmese vagyok. Az egész még gimnazista koromban kezdődött, természetesen ez is, mint oly sok minden más, a Harry Potterrel. ;) A HP-kkal sokat fejlesztettem az angoltudásom, szókincsem, és a kiejtésem is, az audio verzió segítségével. Első körben még úgy hallgattam végig a bölcsek kövét, hogy a kezemben közben fogtam szépen az írott szöveget is, és néztem mondatról mondatra, megfigyelve a kiejtést, a hangsúlyt. Ez persze csak az elsőnél ment így, és egy ideig, ha jól emlékszem csak a HP-kat hallgattam, aztán később folytattam más könyvekkel is a hangoskönyvek birodalmába tett utazásokat, főként azért, mert ezáltal hasznosan eltöltött időnek tűnt az egyébként haszontalan, unalmas időtöltés is, mint pl.: utazás, várakozás. Mivel nekem autóban sokáig hányingerem volt, nemigen tudtam könyvet olvasni utazás közben (mára ezt nagyjából sikerült kinőnöm, de még mindig előfordul, hogy a sorok nézegetésétől sajnos rosszul leszek), így kézenfekvő megoldás volt, hogy beteszem a fülembe a könyvet, és közben tudok nézelődni, nem kell fixálnom az ölembe a tekintetem, nem rázza az autó a szöveget stb. Emlékezetes ilyen autós utazásos hangoskönyvezésem volt Szabó Magdától az Abigél. ♥ Egyben azt hiszem ez volt az első HP-n túli próbálkozás is.

Eleinte természetesen nekem is nehezebb volt, nem mindig tudtam odafigyelni, nem tudtam pl. koncentrálni arra, amit buszról le- és felszállás közben hallgattam, ennek megfelelően sokszor kellett visszatekergetnem, de ezek az elején állandónak tűnő, "jaj, mit is mondott" jellegű fennakadások nagyon hamar elmaradoztak, és egyre kevesebbet tekertem vissza. Egy pár hangoskönyv után  már felfogtam mindent, amit mondtak, és ugyanúgy tudtam élvezni a történetet, mintha olvastam volna.
Innentől kezdve pedig nem volt megállás, rajongója lettem a műfajnak, és annak, hogy mennyi minden más elvégzése közben hódolhatok kedvenc hobbimnak, az olvasásnak, a hangoskönyvek révén. Házimunka, pakolás, főzés, utazás, sőt akár edzés közben is lehet olvasni. :)) Nekem ez elképesztő módon tudja növelni a produktivitásomat, és sokkal szívesebben megcsinálom a nemszeretem feladatokat, sőt, valahogy úgy érzem ezáltal gyorsabban is végzek velük, hiszen eltereli a figyelmem róluk a történet.
Ugyanúgy akadtak már hangoskönyvek közt is kedvenceim és félbehagyottjaim, mint papír testvéreiknél, és ugyanúgy értékelem az általuk nyújtott élményt, nem teszek különbséget. Azt viszont leszögezem, csak és kizárólag rövidítetlen, teljes szövegű (unabridged) hangoskönyveket hallgatok. A rövidített nem is kéne, az tényleg "csalás", nem a teljes könyvszöveg, nem is tudnám úgy jó szívvel olvasottnak jelölni.
Magyarul és angolul egyaránt hallgatok audiókat, előbbieknél nagy előny, hogy vannak letölthetőek a MEK hangoskönyvtárból is (bár elég változó a felolvasás minősége), illetve elég normális áron kaphatók CD-n is, utóbbiaknál pedig az a nagy előny, hogy szinte mindenből azonnal megcsinálják a hangos verziót is. A nyelvtanulási aspektusán túl tehát az elérhetőség, választék, is ott vannak pozitívumként, és hogy gyakran maguk a szerzők olvassák fel a könyveiket. Van Audible előfizetésem, rengeteg minden elérhető vele, és a havi egy fix könyvön kívül is szoktak lenni akciók, és ha veszel krediteket, azok se kerülnek egyenként annyiba, mint amúgy az egyenkénti hangoskönyv árak. Ha az előfizetést lemondod, a már megvett könyvek ráadásul a tieid maradnak örökre. Ha belenyúltál valami rosszba, akkor azt vissza is lehet váltani akár. :)

Forrás.

Podcastok 

A könyves podcastok közül Tünde és Brigi, avagy Lobo és Bridge Popkult, csajok, satöbbije az egyik legrégebbi (ők a Hármas könyvelésből inspirálódtak), de bevallom, nem hallgattam őket rendszeresen, csak sporadikusan, mivel hogy nem hallgattam úgy en bloc podcastokat. Néha gépről meghallgattam egy-egy adást, vagy egy felet, de nem volt jó a hangminőség, és bár ez elég szubjektív, de megőrjített az intro, annyira utáltam - szerencsére ezt lecserélték már! :D Köszi! A mostaniakba belehallgatva nagyon sokat javult a hang, és mióta van Google Podcasts app a telefonomon (ajánlom!), telóról is tudom hallgatni az adásokat, fülessel. A fenntarthatóságról szóló epizódot nagy figyelemmel hallgattam pl. és jó volt a Best of 2019 is. Néha sajnos nem vagyok annyira tájékozott a popkultúrában, mint a csajok, filmek-sorozatok terén főleg nem, meg nem kenem-vágom úgy a színészeket sem, ez zavaró tud lenni, mert olyankor nem tudok kapcsolódni a témákhoz. Tőlük még lenne mit bepótolnom. :)

Nem úgy a LibrAmorétól, akikről azt hittem, egy angol podcast, amíg Dóri fel nem világosított, hogy magyarok és nem Libra More, hanem LibrAmore, és két lányzó csinálja ezt is, Nina és Móni. Amikor rákaptam tavasszal a könyves podcastokra, akkor éreztem, hogy ők elég sok olyan könyvet és témát érintenek, amik érdekelnek, így aztán fogtam és kb 3 hét alatt az ÖSSZES korábbi adásukat is meghallgattam. :D Azóta van néhány elmaradásom, illetve olyan adás is volt, ami nagyon nem érdekelt, de összességében eléggé megkedveltem őket, és leköt, amikről beszélnek. :) A Ferrantés adások nagyon jók pl, a teles könyveket, könyvborítók kitárgyalását is élveztem, és az ifjúsági irodalomról szólókat, de csinálnak szuper interjúkat is szerzőkkel, fordítókkal és másokkal. Szerencsére kevés a külső, zajos helyszínen forgatott adás, azok zavaróak tudnak lenni. Amit viszont abszolút nem értek, hogy minden adásban zenélnek egyet... Engem rémesen idegesít, és állandóan csak áttekerem. Én ugyanis azért hallgatok könyves podcastot, hogy ne rádiót hallgassak pl., meg mert nem szeretek zenét hallgatni, csak for the sake of zenehallgatás. Szóval szemöldökfelvonogatások közepette én MINDIG átugratom az aktuális zenét, mert marhára nem érdekel, és marhára hosszúak is. Ezt igazán kihagyhatnák belőle. De ez persze szubjektív. Ahogy szubjektív az  is, mit találunk érdekesnek, és mi fog meg egy adásban. Nem csak a már olvasott, vagy engem is érdeklő könyvek lehetnek jók, lehet más téma is - btw a lányok a soha többé témázásunkat emlegették, és Dóri és Lobo is volt már a vendégük. ;) Ugyanígy lehet borzalmas is a téma, mint pl. az előre nagyon beharangozott Kulcsok egy (még) jobb élethez című epizód, ami ráadásul a leghosszabb epizód is azt hiszem, és egy kín volt nekem, hidegrázást kaptam a vendégtől, és attól, amikről beszélt, nem bírtam hallgatni... Ez most egy frissebb rossz élmény tőlük, de amúgy irtóra csípem őket. :) 

Na de egy picit visszakanyarodva, még mielőtt a LibrAmoréra rátaláltam, a kezdő lökést igazán Szabados Ági podcastja, a Lapozz a 99-re adta meg tavaly. Nagyon vártam az első adást, és aztán minden kedden az új epizóddal indítottam a reggelt, a kávé mellett fülelve. Azóta is nagyrészt meghallgattam az részeket, de közben a színvonal elég változó lett. Kedvenc adásaim voltak a Ferrantés, a Szabó Magdás, Harry Potteres és a Könyvszekeres epizódok. 

A hangminőség mindig jó, és tetszik, hogy van egy állandó felosztás a három rovattal, ettől egyben, Ágihoz illően, van egy kis "híradós" beütése is. Kedvelem, hogy sok embert megszólaltat, és hogy aktuális, népszerű témákat, és régebbi könyveket egyaránt hoz, de nem minden témája és vendége érdekel - ami persze természetes -, és már nem várom annyira tűkön ülve az epizódokat. Túl sok a reklám is, elején-végén az állandó beköszönők kezdenek idegesíteni, ezeket áttekerem. A Lapozz a 99-rét se értettem annyira, hogy akkor a felkonfban meg miért lesz 100 oldal belőle - jó, tudom, kerekítsünk, de akkor már mondhatná ott is a 99-et, vagy fordítva. Apróságok, de mivel minden adásban meghallgatod az elején, elkezdhetsz kicsit tikkelni tőle. :D (Egy kis update, a friss adást , és néhány másiknak az elejét, újra meghallgatva: szerencsére nincsenek benne már az állandó reklámblokkok a szponzorokról és a Felforgatókról, illetve a sok magyarázó ismétlés. :) Ami viszont még elhangzik néhányszor, és nem jön be, az a "garantáljuk, hogy nem lesz több rosszul választott könyv", ami nekem kicsit sarkított, és nem szeretem - mert mégis hogy garantálod, hogy nekem mindenképp tetszeni fog, ami neked tetszett? ;)) 

De amúgy egy nagyon szuper kezdeményezés, és Ági arcával, meg a NIOK révén szerintem nagyot lendített az olvasásnépszerűsítésen ismét, ez dicséretes. :) 

Forrás.

Összességében szerintem a könyves podcastok remek alternatívák a rádióműsorok helyett, mert legalább tényleg érdekes, könyves témákról hallgathatunk egy-egy "másféle rádióműsort". Többnyire rövidek, szórakoztatóak, informatívak. Ugyanakkor persze feledhetőek is, egyik füleden be, másikon ki, ezeket azért lehet félig odafigyelve fogyasztani is. Nem-könyves podcastot még nem hallgattam, de majd egy-kettőbe lehet, hogy belehallgatok. Csak egy bajom van ezzel... :D Ugyanúgy, mint az újságok/magazinok vs. könyvek esetén, a podcastok vs hangoskönyveknél is mindig az utóbbi felé billen a mérleg nyelve nálam, mindig inkább a könyvekkel töltöm az időm, mint más hasonló lightos szórakozással. :) 

És ti hallgattok hangoskönyvet, vagy podcastokat? Meséljetek! :) 

A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek fülbemászó posztjai:

Sister, Anett, Heloise, Dóri, Reea, Mandi, Nita

Utóvéd (később csatlakozók): 

Genki Kawamura: Ha a macskák eltűnnének a világból

Ha ez a könyv eltűnne a világból... Nos megmondom őszintén, semmivel sem lennénk szegényebbek. Mindig bedőlök a macskás köteteknek; tavaly év elején A macskavendégben csalódtam (bár közel nem ekkorát), idénre pedig Kawamura kisregénye jutott osztályrészül.
Az első meglepetés egyébként az volt, hogy milyen rövidke, puhaborítású kis "füzet" ez. A 21. Század Kiadó Kult könyveihez hasonló formátumra és hosszra számítottam először.

A történet dióhéjban annyi, hogy a narrátorról kiderül, agydaganata van, és nagyon kevés van hátra az életéből. Megjelenik neki az ördög, aki szakasztott mása, és üzletet ajánl: minden alkalommal, ha eltüntet valamit a világból, egy nappal meghosszabbodik az élete. Azonban nem lehet olyan jelentéktelen dolgokat kérni, mint a penészfoltok a falon, vagy a por a polc tetején... Igazából az ördög dönt, és így kerül sorra pl. a mobiltelefon, vagy a film. Az egyes fejezetekben azt veszik aztán sorra, milyen is a világ az eltüntetett dolgok nélkül.
A narrátornak van egy macskája, Káposzta, és az ő, illetve az összes macska eltüntetése is szóba kerül. Felrémlik egy korábbi macska, Saláta is, akit a narrátor édesanyja nagyon szeretett, aztán különféle családi emlékek, konfliktusok derengenek fel, és egy régi szerelem, aminek vége szakadt.

Nem is hangzik elsőre olyan rosszul, igaz? Némi filozofálgatás, bölcsességek, egy kis japán kultúra... Mégis mindenhol elrontódik. Hol a hangulat csúszik félre, hol a párbeszéd, hol a stílus, a nevek, a szavak, a történések. Hol gejl, hol komolykodó, és folyamatosan mindenkinek folyik és ömlik benne a könnye, miközben az olvasó csak leshet maga elé, a meghatódottság, megrendültség legkisebb jele nélkül.
A főszereplő élete üres és értelmetlen, ezenfelül még unalmas is, következésképp a hosszabbítgatásának sincs semmi értelme, és ő maga sem tesz sok értelmes dolgot a nyert napokkal - jó, talán a végén egy valamit, de az túlságosan nyitva van hagyva. Ő maga pedig buta és kellemetlen alak, én nem éreztem iránta részvétet, vagy szánalmat.
Az ördög alakja a ráaggatott Aloha névvel és hawaii ingekkel egyszerűen nevetséges. Stílusa bárgyú.

Ezek tényleg valódi párbeszédek a könyvből, csak hogy ti is szenvedjetek kicsit:

"– Hááát… kicsoda maga?
– Mit gondol, ki vagyok?
– Jééé… a Halálisten?
– Sajnálom!
– Sajnálja?
– Én az ördög vagyok!
– Az ördög?
– Igen, az ördög! – mondta, miközben (meglehetősen
könnyedén) előlépett."

"– Mit csináltál?
– Á, nem érdekes, minden oké. Akkor kérlek, halj meg!
– Nem kell mondanod. Mindjárt meghalok.
Kitör belőlem a nevetés. Erre Aloha is nevetni kezd."

Sokkal többet vártam a könyvtől, és messze nem ezt a végtelenül primitív stílust. Volt, hogy teljesen értelmezhetetlen dialógusok zajlottak, kohézió nélkül. Ez, gyanítom, részben a borzalmas fordítás számlájára írható... Vihar Judit a fordító..., nos inkább nem részletezem, mit gondolok, de nem tudom hogy lehetett elfogadni a munkáját?! Felkiáltójelek, betűk hozzáadása a szó végéhez, hogy valaminek nyomatékot adjunk, komolyan? (pl.: Miiii? Hááát... Húú!) Angol szavakat is benne hagyott néha a szövegben, ami abszolút nem volt indokolt.

Néhány fontos gondolat van persze a könyvben, de egyébként nekem túl művi, modoros, erőltetett. 

A két mondat, amit szájhúzogatás nélkül jelöltem benne jónak: 

"Miért van az, hogy az emberek olyasmit várnak el másoktól, amikre maguk sem képesek? "

"Minél jobban hajszolod azokat a dolgokat, amelyek éppen előtted állnak, annál inkább elveszíted a valóban fontos dolgokra szánt idődet."

De sajnos az elgondolkodtató dolgokon kívül kifejezetten káros gondolatok is helyet kapnak. Ezért például nagyon utáltam: 

"Ha egy szép napon egyedül vagy és valami szomorúság ér, akkor vágj egy erőltetett mosolyt és hunyd be a szemed. És ezt megteheted, ahányszor csak akarod!"

És ez volt benne "varázslatnak" aposztrofálva... Hogy ha bajod van, akkor is kurvára mosolyogjál! :D Szerintem nem jó, nagyon nem jó, ha az ilyenek felett csak úgy elsiklunk, és kikiáltjuk bölcsnek a könyvet. Senkit nem zavart ez az elcseszett gondolkodásmód? 

A történet fő tételmondata, ami a borítón is szerepel, pedig ez volt: 

"-Ahhoz, hogy valamit kapj, valami mást el kell veszítened."

Erre építeni egy sztorit? És hovatovább azzal alátámasztani, hogy amikor macskája lett az anyjának, akkor elveszítette a macskaszőr allergiát egyszercsak? :D :D Sírva röhögök, miközben valószínűleg a távolba révedve kéne ízlelgetnem ezt a felvetést. :"D Ilyen ostoba, spiri-ezo álbölcselet marhaságot nekem semmilyen körülmények közt nem vesz be a gyomrom. De aki szerint az univerzum, a karma, vagy a feng shui majd szépen mindent kiegyenlítenek a mérlegen, az biztos elalélt gyönyörűségében, hogy hát igen, ha valamit kapunk, valami mást elveszítünk érte... Milyen rohadtul mély. Csak lényeges lenne ezt valahogy normálisan értelmezni, és megfogalmazni, valamint jó stílusban előadni az értelmezést (pl. sokszor valamit fel kell áldoznunk, hogy eljussunk valahova, vagy kiteljesedjünk valamiben, esetleg), nem erőltetett, vagy semmitmondó képekkel, mert akkor talán még a magamfajta realisták is bekajálnák. 

Macskás japán könyv? Többet nem dőlök be! 

Nem címkéztem paprikásnak a posztot, de lehet, hogy mégis az lett? 

10/3,5

Freskó - újrafestve

Szabó Magda: Freskó

2014-ben ismerkedtem meg először a Freskóval, és annyi kellemes Szabó Magda élményt követően csalódás volt akkor számomra; nem értettem meg, nem tudtam beazonosítani az alakjait, és emiatt nagyon frusztrált. Most úgy éreztem, itt az ideje visszatérni hozzá, és újraolvastam, vagyis hallgattam. És mennyire, de mennyire örülök, hogy így döntöttem, és tényleg meg akartam ismerni és érteni, ezt a korábban teljes összevisszaságnak érzett regényt!
Azt hiszem nagyon rosszkor kerülhetett először a kezembe/fülembe, de kissé még akkor is értetlenül állok az előtt, hogy nem tudtam megérteni, ki kicsoda, és hogy miért is éreztem olyan zavarosnak ezt a nagyon is letisztult, bár kétségkívül egyszerűségében is nagyon összetett, sokrétű, lélektani regényt.
Most nagy odafigyeléssel voltam felé, és élveztem az újra-megismerést.

A történet egyetlen napot mesél el, amikor is Editet - Annuska és Janka anyját - temetik... A család tagjait egyenként ismerjük meg közben, rengeteg visszatekintéssel elevenedik meg a múltjuk, és viszonyrendszerük, ahogy elmélkednek önmagukról és egymásról.
Feltárul az egész kép, a korábban megfestett családi freskó, és megmutatkozik mindenkinek a valódi énje. Janka, Kun László, Décsyné, Szuszu, Kati, Rozi és Árpád... Mindenkinek a gondolataiba betekintést nyerünk. A fekete báránynak kikiáltott Annuska, aki 9 éve megszökött a parókiáról, és ebből a mérgező környezetből, igazából kiemelkedik mindenki közül. A többiek csak mutatják, hogy ők a jók, miközben áskálódnak, lopnak, csalnak, ügyeskednek, zsarnokoskodnak. Végtelenül megkeseredettek, kicsinyesek, álszentek. Magukat piedesztálra állítják, Annuskát és Anzsut pedig, akiknek tisztább a lelke és a lelkiismerete mindannyiuknál,ellenségnek, rossz életűnek, lázadónak kiáltják ki... Ugyanakkor félelemmel telve várják, megjelennek-e tényleg a temetésen.

Árpád, az Árva volt a legellenszenvesebb, számító figura. Nem is tudom, írt-e még ilyen szemét, kétszínű alakot valaha Szabó Magda?...

Azért fenntartom, hogy jó lenne ehhez egy névjegyzék, útmutató, hogy rögtön át lehessen látni a kapcsolatokat, mert nagyon sok a szereplő, becenevekkel ráadásul, és nincs jelölve, mikor ki kezd beszélni, és kit hogyan is emleget. De eltökélt voltam, hogy nem hagyom elveszni az információkat, és néha-néha visszatekertem, inkább újrahallgattam egy negyed órát, hogy biztos legyek benne, ki mesél, kiről.

Az utolsó jelenetet a kiskanállal nagyon szerettem.


Értékelés: 8/10 Lassú folyású családi dráma, tényleg remek jellemrajzokkal. Megérte újrázni, és örülök, hogy már nem fekete bárányként tekintek rá az életműben. Mert igazából ő az életmű Annuskája. :) Egy kis ezüstkanálnyi kesernyés orvosság.

Elena Ferrante: Az új név története

Nyáron olvastam a Nápolyi regények első kötetét, a Briliáns barátnőmet. Az volt az első megismerkedésem Ferrantéval, és bár már akkor nagyon egymásra találtunk, mégis, most vált bizonyossá számomra, a második kötet olvasásával, hogy a kedvenc szerzőim közt kell számon tartanom őt. Érdekes, mert a sorozatok (persze elsősorban a trilógiák) második részei gyakran nem olyan jók, mint a többi, megtorpan a történet, üresjáratok vannak, stb. Az új név történeténél szó sem volt erről; felülmúlja az előzményt. A hangulat, az elbeszélés rögtön magával ragadott, a legeslegelső oldaltól.

Kicsit féltem, hogy sokat kell majd az elejére lapoznom, és használni a névjegyzéket, mert emlékeztem rá, hogy az első résznél néhányszor sikerült összekevernem pl. Alfonsót és Antoniót. Ahogy a történet kibontakozott, mindenkit ismerősként köszöntöttem, és nem volt szükség az útmutatóra egyszer sem. Hirtelen, és érthetetlen könnyedséggel tapadtak hozzá a vezetéknevek a keresztnevekhez, és álltak össze elválaszthatatlan egységekké a becenevek a nevek teljes verziójával is.

A régi események felelevenítését Elena Ferrante látszólag játszi könnyedséggel csinálja: egy-egy odavetett mondat, és máris látjuk az első kötetben repülő vasalót, ami majdnem eltalálja Ninót, vagy felelevenedik A kék tündér története, amit Lila írt és rajzolt gyermekkorukban... Hiába teltek el hónapok, mintha csak pár óra után vettem volna fel a történet fonalát. Azonnal beszippantott. 

Az első részben a gyerekkor és a kamaszkor került terítékre, ez a vaskos epizód pedig az ifjúkoré. Lila és Elena huszonévesek lesznek a végére. Nagyon különböző irányt vesz az életük, és gyakrabban válik külön is, ami mindig nagyon jót tesz Lenúnak. Ischián ezúttal is kiemelkedően fontos események zajlanak le, és a könyv leghangsúlyosabb és leghosszabb része, egy féktelen nyár is itt játszódik. 

Egész mások a lehetőségek, megváltozik minden, és aztán folyamatos változásban is marad, mindig másra fontos figyelni, vagy más osztja a lapokat. Lila megmagyarázhatatlan ereje hol tombol, és abszolút előtérben van, a telep, a csemegebolt, a férje, és gyakran akár a Solarák fölé helyezve őt, máskor viszont bizonytalannak, akaratgyengének, egy senkinek láthatjuk őt, aki mögött nincs senki, akinek a lába alatt semmi sem stabil. 

Lenú is sokat változik, de az ő kis képzeletbeli görbéje nem egy hullámzó valami, hanem egy lassan, de állandóan felfelé törő egyenes. Lenú végső soron ki is tud törni a telepről, Pisában tanul, érdemei nagyok, de mindig lekicsinyli azokat, nincs elég önbizalma, és a teher, hogy honnan jött, és hogy sosem lehet igazán több azoknál, akik beleszületnek a jóba, állandóan kínozza a lelkét. A tanulásban már rég nem csatározik Lilával, mégis néha úgy érződik, Lila pár pillanat alatt fölébe tudna kerekedni. Nem tud elszakadni tőle, de szerencsére többször kiszakítja azért magát a mérgező légkör közvetlen közeléből. Barátságuk inkább béklyó. 

Egy-egy ponton rettenetesen utáltam Lilát. Aljas húzásai vannak, felelőtlen döntései, következetlen magával és másokkal szemben is, szédeleg... Aztán néha próbáltam magamban tudatosítani, hogy még szinte gyerek... Szörnyű dolgokon megy keresztül, és nem hajlandó arra, amit valószínűleg Lenú tett volna a helyében - csendben elfogadni Stefanót, és megpróbálni a legjobbat kihozni az elfuserált üzleti döntések rozoga alapjain épített házasságból -, ő nyughatatlan, fékezhetetlen, és ha valamit tesz, annak mindig pusztító ereje van. Kérdés, hogy ki van a közelben olyankor? És hogy magát milyen mélyre taszítja?  

Egyes képek, fordulópontok teljesen beégtek az agyamba, ahogy elképzeltem őket olvasás közben. Egyes sorai mintha hangosabbak lettek volna a többinél, alig eresztettek tovább. Elképesztő, ahogy Ferrante az emberi kapcsolatokról, jellemekről, viszonyrendszerekről, gátlásokról, félelmekről írni tud, ahogy váltogatja az érzelmeket és indulatokat. Undor, zabolátlan szerelem, meghasonlottság, lelki kiteljesedés, féltékenység, irigység... Sosem tudni mi figyel a következő kanyarban.

"Lina tudja, hogy jobb vagy nála, ezért nem szeret annyira, amennyire te szereted őt." 

"(...) egyszerre voltam féltékeny Lilára, amiért megkapja Ninót, és Ninóra, amiért megkapja Lilát."

Rendkívül tetszett, ahogy kicsit elrejtve a saját írásáról fogalmaz meg nagyon fontos mondatokat Ferrante, Lenú szájába adva, Lenú szövegeibe csempészve: 

"(...) az elbeszélésemben a tényeket óhatatlanul visszautalások, féligazságok, félhazugságok árnyalják: a múlt fáradságos méricskélése a szavak ingatag mércéjével." 

"(...) valamiféle őserő sugárzik az oldalakból, ami nem tudom, honnan származik." 

Értékelés: 10/10 - azt hiszem kedvenc is, a bőröm alá mászott. 

Annyi mindent megéltem az olvasása során...: elborzasztott, elbátortalanított, majd felbiztatott, előre sodort, hogy aztán újra elgáncsoljon, ledobjon... Lila és Lenú kapcsolata továbbra is egy sebes, ismeretlen úticélok felé robogó vonat. Egy-egy ponton gyűlöltem a közöttük folyó néma csatározást, a folytonos lábujjhegyre állást: magasabb vagyok nálad! ... Aztán Ferrante ír egy rövidke oldalnyi újabb szöveget, és a sorsfonál megint máshogy tekeredik, a mérleg nyelve máshová billen, a kapcsolatok felborulnak, és átalakulnak. Néha úgy érződött, sok, ennyiszer nem lehet variálni, és dehogynem; pont ez az élet.

Az említett őserő, Lenú írásával kapcsolatban, az, ami ezt a könyvet áthatja. A titokzatos erő, a szavak különös formálódása ugyanúgy magával ragad, és az utolsó oldalig, az utolsó szóig, egy ismét csak nagyon meglepő lezárásig, nem ereszt.

Kecses, könnyed, mégis porba tipró erejű. Hogy lehet így írni? Bámulatos.

Chuck Wendig: Blackbirds

Kedvelem az olyan sztorikat, ahol a főszereplőnek olyan képessége van, aminek segítségével meglátja mások halálának dátumát vagy körülményeit, esetleg mindkettőt. (Ilyen volt pl. Rachel Ward Számok trilógiája.) Emiatt figyeltem fel a Blackbirds című kötetre is. A főhős Miriam Black, aki előtt, bárkinek a bőréhez érve, lejátszódik az a végzetes pillanat, amikor, és ahogy az adott illető meg fog halni. Szerencsére csak egyetlen egyszer kell végignéznie Miriamnak ezeket a látomásokat, amik tele vannak öngyilkossággal, stroke-okkal, autóbalesetekkel, a következő érintésekkor nem jön elő újra és újra a sok felkavaró kép. 

Miriam útja Louis-szal kereszteződik, akinek halála különösen felkavaró és közeli, és Miriam is a helyszínen van benne. Innentől elkezdődik egy hajsza, de a sors, és a végzet keze mindig egy lépéssel előrébb jár... 

Nagyon érdekes koncepció, de gyenge lábakon áll, és túl sok undorító dologgal van megspékelve. A káromkodások (nem sima fuckok, hanem gyomorforgató cifraságok), és az öncélú erőszak, kínzások, férges látomások túl voltak tolva. Miriam pedig nem a vagány csaj archetípusa (ne már, hogy ilyen példát állítanánk magunk elé!), hanem egy nemtelen ösztönlény. Egyébként is borzasztóan irtózom az ilyen züllött, semmirekellő szereplőktől, és ebben a kötetben más sincs, csak lecsúszott alakok, maffiózók kellemetlen emberek. Tudom, hogy nem csak azon múlik, jó-e egy sztori, hogy szimpatikusan-e a szereplői, de azért igenis számít, hogy kedvelhetőek-e valamelyest, és itt senkit nem tudtam megkedvelni. Louis jó szándékú ugyan, de egy nagy mamlasz, és az, hogy Miriammal összeáll, hát csökkentette a tetszési indexét jó pár ponttal. Ashley is katasztrófa - ő egyébként egy férfi, női névvel megverve - de neki értem a szerepét a történetben, valahogy ilyennek kellett lennie, és kész. A főgonosz fájóan egydimenziós. Miriamnek pedig sem életcélja, sem normális élete, és nem is fejlődik igazából semmit. Egyfajta Lisbeth Salander utánnyomás ő, de a közelébe se érhet.

A legjobb részek a halál-látomások voltak, színesek, érzékletesek, jól megírtak. A legjobb jelenet pedig, amikor Miriam a médiumhoz megy. 

A könyv vége izgalmas volt, ugyanakkor hihetetlen is, mivel az egész könyvben azt rebesgetik, hogy széllel szemben nem lehet pisálni (ha már ez a stílus, én is hozok az eszköztáramból ilyeneket), és aztán egyszercsak mégis?

Nem folytatom a sorozatot.

Összességében gyengének tartom mint történetet, nem szeretem a főszereplőt, és túl obszcén volt. Sajnos egy középszerű olvasmánnyal indult így ez az év is. 

4,5/10

Összegzés 2019

Forrás.

Szinte már mindenki megírta az évösszegzőjét, de én nem tudtam, és nem is voltam hajlandó sietni vele, úgyhogy ismét csak év elején hozom, immáron tényleg lezárva 2019-et, és majd megpróbálok nem belegabalyodni a sok idénbe és tavalyba. :D 

Az évem sok minden másról is szólt az olvasáson kívül, de szokás szerint a könyves aspektusra koncentrálva fogok összegezni. Akadt néhány kevesebbet olvasós hónap, de olyankor mindig valami mást kellett megélni, és az úgy volt jó. ♥ Olvasási válságban szerencsére nem szenvedtem 2019-ben, és sikerült magamhoz képest sokat, és az előző évhez képest is picit többet olvasni. Teljesítettem a kihívásokat is, amiket szerettem volna, és jobban tudtam haladni a saját kis terveimmel, listáimmal. Alig reciztem, és kedvemre olvastam, spontán választottam. Viszont sajnos kicsit langymeleg volt a felhozatal most, úgy érzem, és kevés könyvet tudok igazán kiemelni. 

De tekintsük át részletesebben, hogy is alakult az év, és hogy mik a tervek 2020-ra!