Chuck Wendig: Blackbirds

Kedvelem az olyan sztorikat, ahol a főszereplőnek olyan képessége van, aminek segítségével meglátja mások halálának dátumát vagy körülményeit, esetleg mindkettőt. (Ilyen volt pl. Rachel Ward Számok trilógiája.) Emiatt figyeltem fel a Blackbirds című kötetre is. A főhős Miriam Black, aki előtt, bárkinek a bőréhez érve, lejátszódik az a végzetes pillanat, amikor, és ahogy az adott illető meg fog halni. Szerencsére csak egyetlen egyszer kell végignéznie Miriamnak ezeket a látomásokat, amik tele vannak öngyilkossággal, stroke-okkal, autóbalesetekkel, a következő érintésekkor nem jön elő újra és újra a sok felkavaró kép. 

Miriam útja Louis-szal kereszteződik, akinek halála különösen felkavaró és közeli, és Miriam is a helyszínen van benne. Innentől elkezdődik egy hajsza, de a sors, és a végzet keze mindig egy lépéssel előrébb jár... 

Nagyon érdekes koncepció, de gyenge lábakon áll, és túl sok undorító dologgal van megspékelve. A káromkodások (nem sima fuckok, hanem gyomorforgató cifraságok), és az öncélú erőszak, kínzások, férges látomások túl voltak tolva. Miriam pedig nem a vagány csaj archetípusa (ne már, hogy ilyen példát állítanánk magunk elé!), hanem egy nemtelen ösztönlény. Egyébként is borzasztóan irtózom az ilyen züllött, semmirekellő szereplőktől, és ebben a kötetben más sincs, csak lecsúszott alakok, maffiózók kellemetlen emberek. Tudom, hogy nem csak azon múlik, jó-e egy sztori, hogy szimpatikusan-e a szereplői, de azért igenis számít, hogy kedvelhetőek-e valamelyest, és itt senkit nem tudtam megkedvelni. Louis jó szándékú ugyan, de egy nagy mamlasz, és az, hogy Miriammal összeáll, hát csökkentette a tetszési indexét jó pár ponttal. Ashley is katasztrófa - ő egyébként egy férfi, női névvel megverve - de neki értem a szerepét a történetben, valahogy ilyennek kellett lennie, és kész. A főgonosz fájóan egydimenziós. Miriamnek pedig sem életcélja, sem normális élete, és nem is fejlődik igazából semmit. Egyfajta Lisbeth Salander utánnyomás ő, de a közelébe se érhet.

A legjobb részek a halál-látomások voltak, színesek, érzékletesek, jól megírtak. A legjobb jelenet pedig, amikor Miriam a médiumhoz megy. 

A könyv vége izgalmas volt, ugyanakkor hihetetlen is, mivel az egész könyvben azt rebesgetik, hogy széllel szemben nem lehet pisálni (ha már ez a stílus, én is hozok az eszköztáramból ilyeneket), és aztán egyszercsak mégis?

Nem folytatom a sorozatot.

Összességében gyengének tartom mint történetet, nem szeretem a főszereplőt, és túl obszcén volt. Sajnos egy középszerű olvasmánnyal indult így ez az év is. 

4,5/10