Elle Cosimano: Finlay Donovan Digs Her Own Grave

Már meg is érkezett az új Finlay Donovan kötet, és mivel  nyáron olvastam (hallgattam) az előzőt, úgy döntöttem, hogy nem újrázok a folytatás előtt. Egyébként is találtam egy jó kis >recap< oldalt az eddigi összes Finlay-hez, amit nektek is ajánlok, ha felfrissítenétek az emlékezeteteket folytatás előtt. Természetesen spoileresek az összefoglalók, szóval csak óvatosan az előreolvasgatással! :)

Az emlékeim persze megint egy kicsit megkoptak az előző kötetről, pedig a végén igencsak merész dolgok történtek. A recap elolvasása és ahogy Elle Cosimano visszavezet a szereplői közé, azonban elegendőnek bizonyult újraolvasás nélkül is, hogy hamar bele tudjak helyezkedni Fin és Vero következő kalandjába. Ezúttal Mrs. Haggerty is központi szerepet kap, sőt be is költözik Finlay-hez egy időre, és persze ott vannak a gyerekek, Delia és Zach, apró-cseprő ügyei, meg Stephen és Nick.. Még Julian is felbukkan újra! 

Sajnos ezt csak SPOILER felirattal tudom idebiggyeszteni, de IMÁDTAM Mrs. Haggerty-t, hát belevaló egy nőci ez a vén tyúk, meg kell hagyni, és végre valaki foglalkozott is érdemben Finlay gyerekeivel, mert Finlay meg Vero gyakorlatilag csak ide-oda furikázza és pattintja őket, meg kb kibontanak nekik valami zacskós kaját és lerakják őket a tv elé... Na Mrs Haggerty megoldja az otthoni oktatástól kezdve a szobatisztaságig Finlay minden problémáját, és rendbe kapja kissé a gyerekeket. Amúgy örülnék, ha már tényleg elhagyná a narratíva a diaper bageket és a hasonlókat, szóval Zach szobatisztulása valódi hipp-hipp hurrá. :D  Mrs. Haggerty rulez! És akkor még az egyéb, könyvklub mögé bújtatott titkairól nem is beszéltünk! ;) SPOILER VÉGE! 

Élveztem ezt az epizódot is, hozza a megszokott humort és helyzetkomikumot, de lassabban építkezik, kicsit átvezetésnek érződik, valahogy kevesebb benne a dráma, és könnyebben megoldódik minden. Nem kellett úgy igazán izgulni a szereplőkért úgy érzem, még a hűtőládás etapban sem aggódtam igazán. Egy kicsit az az érzésem támadt olvasás közben, hogy ez egy töltelékkötet, és az ilyesmi inkább a második részekre szokott jellemző lenni. Ennek ellenére azért abszolút megérte elolvasni, nagyon kellemesen érzem magam Finlay-ékkel mindig, és érdekel a szereplők sorsa. Azt viszont lehet érezni, hogy a főgonoszos szálat mivel lezárták, nehezebb innen tovább indulni. Persze most is több minden maradt elvarratlanul, és cliffhanger a vége, ahogy azt már megszokhattuk. :) 

Kevesebb dolog történik, a regény feléig úgy éreztem szinte alig valami, de azért közben Cosimano szépen alakította a karakterek közti dinamikát is, ami szintén fontos rész. Legjobban az tetszett, ahogy Finlay és Nick kapcsolata fejlődik. 

Szórakoztató, kellemes Finlay Donovan, még ha kicsit takaréklángon égő epizód is. 

Várom a következő részt! 

Burning Bright

Nem szeretem a cirkuszt, cirkuszi történeteket, és a lovakat sem, Tracy Chevalier-t viszont igen, úgyhogy mindenképp el szerettem volna olvasni a Burning Bright-ot, ami már ezer éve ült a polcomon. Szerencsére bármilyen "hátrányból" indult is, nagyon jó élmény lett. 

Annak idején tejesen elvarázsolt Chevalier Leány gyöngy fülbevalóval című regénye; magával ragadott Hollandia, a 17. század, és Vermeer festészete is. Csodálatos regény, hatására több hasonló olvasmányt is választottam még magamnak akkortájt (A jácintkék ruhás lány, Tulipánláz), és persze Chevalier életművét is szerettem volna folytatni. 

A Burning Brightot kerek 15 éve vettem meg, szóval nem kapkodtam el a dolgot. Mégse bánom, hogy pont most került a kezembe, mert nagyon szükségem volt erre a lassú folyású, szép történetre. Klasszikusan "jó" olvasmány lett belőle, ami nem kiemelkedő ugyan, de tényleg nagyon kellemes volt olvasni. 

Sólyom Anna: Macskabár

Az idei eddigi sikerszéria után nem sokat váratott magára végül az első nagy csalódás. Sólyom Anna Macskabár című könyvére már a megjelenéskor felfigyeltem, de kicsit valahogy ferde szemmel is néztem rá, kételkedtem benne, biztos jó-e. Úgy alakult, hogy nem sokkal később két kedves barátnőmtől is megkaptam ajándékba a kötetet, de arra nem számítottam, hogy ennyire nem jön majd be. Sok dicsérő értékelést olvasni róla, hogy mennyire szívmelengető, és egy kis "lélekbonbon" könyv, háááááát kedveseim, ha engem kérdeztek: hagyjuk már abba az ennyire egyértelműen színvonaltalan dolgok felmagasztalását... 

FIGYELEM! Mérsékelten FELPAPRIKÁZOTT POSZT! Én szóltam! 

Sólyom Anna Barcelonában él, ez az első regénye, és spanyol nyelven íródott, Neko Café az eredeti cím. Furcsa, hogy nem saját maga ültette át magyarra, hanem fordító, de igazán nem ezen múlt... 

A kötet főszereplője Nagore egy szakítás után visszaköltözik Barcelonába. Anyagi körülményei nem valami rózsásak, és állása sincs éppen. Egy régi barátnője beprotezsálja egy most nyíló macskás kávézóba felszolgálónak, a bökkenő csak az, hogy Nagore nem szereti a macskákat, sőt, ailurofóbiája van... Yumi, a kávézó vezetője és Nagore gondoskodnak a hét macskáról a kávézóban, fogadják a vendégeket, betartatják a szabályokat, és közben megpróbálnak gazdát keresni a cicáknak. 

Egyszerű storyline, és jó is lehetne, mondjuk ha valaki olyan írta volna meg mint Kavagucsi Tosikadzu, de sajnos nem így történt. Rendkívül bárgyú. Ritkán, nagyon ritkán érzem azt, hogy ugyan, ilyet bárki tud írni, mert tudom, hogy nehéz írni, bármilyen történetet is, mégis ez ténylegesen azon a szinten ragad le, amit még az esti mesének kitalált történeteimmel is megütök. Együgyű párbeszédeitől a falat kapartam, egyszerű megoldásai hiteltelenek, tele van következetlenségekkel, és fárasztó, sőt egyenesen kínos az egész, ahelyett, hogy valami melegséget adna. Kidolgozatlan, mesterkélt, vázlatos, coelhoi bölcselkedésekkel meghintett nyál ez, semmi más. Macskaszőrrel. 

Én kifejezetten macskás típus vagyok, és szeretek mindenféle macskákkal kapcsolatos dolgot, de ebben a könyvben még a macskákat sem tudtam kedvelni, egyszerű rideg szobrok, kellékek voltak, személyiség nélküliek, hiába próbált rájuk aggatni a szerző néhány tulajdonságot, semmit se tudtam érezni irántuk. 

Ami tetszett:

- aranyosak a macskarajzok a fejezetek elején, de sajnos ahogy feljebb írtam, semmi érzet nem társul ezekhez a macskákhoz. 

- az ikigai fogalma, de ezért a japánokat illeti az elismerés, senki mást.

"– Mi az az ikigai? – kérdezte Nagore kíváncsian.
– Japán szó. Azt jelenti: „ami életben tart”. Amiért szívesen felkelsz reggelente és amiért továbbmész. Olykor „életszenvedélynek” vagy „életcélnak” fordítják."

De legalább gyorsan el lehet olvasni, hiszen van benne vagy 50, vagy még több üres oldal, és a végén is csak néhány egymondatos, vagy inkább egybites macskabölcselet. Persze csettintésre meg is oldódik minden. LÉGY ÖNMAGAD!!! :D

Olvassatok mást!

A kis paprika is paprika, most ennyi jutott, többet amúgy sem érdemel. 

Elena Ferrante: Tékozló szeretet

Rég olvastam már Ferrantétól, és úgy gondoltam 2025-ben mindenképp szeretném folytatni az életművét. A Tékozló szeretet került sorra először, és bár nem az én könyvem lett, nem bánom, hogy megismerkedtem vele.

Kétségtelenül nagyon erőteljes írás. Naturális, furcsa, szuggesztív. Nyomasztó hangulata teljesen hatalmába kerített, és hiába nem tudtam együtt rezonálni a szereplőkkel és a történésekkel, mégis fogva tartott. Csak a jó írások képesek erre.

A Tékozló szeretetben Delia visszatér Nápolyba, édesanyja, Amalia temetésére. Lépten-nyomon titkokba botlik, és a múlt árnyai kísérik útját, miközben próbálja összerakni anyja utolsó napjait. Egy különös énkereső lázálom ez a pár nap, amikor is ráébred, mennyire hasonlóak voltak ők ketten az anyjával. A jelen képeibe belevegyülnek a régmúlt árnyai is, keveredik az elbeszélésben a képzelet és a valóság - persze azért elválasztható módon, de mégis teljesen egymásba folynak a különféle képek. 

Kíméletlen őszinteséggel ír Ferrante erről a bonyolult és intenzív anya-lánya kapcsolatról, mélyen boncolgatja a köteléket köztük, és közben minden mégis főként Deliáról szól.

Jó volt visszatérni Nápolyba, Elena és Lila jutottak eszembe, felidéződött a nyelvjárás és az irodalmi nyelv különbözősége, a telep, és néhány konkrét jelenet is visszaköszönt, pl a lépcsőházban való kergetőzés, a dohos pince, ahova a babák beestek... Éreztem, ugyanabba a Nápolyba csöppenhetek vissza. 

Elképesztő, ahogy Ferrante hangulatot tud teremteni, még ha az éppen vészterhes, fojtogató is; de pont ez a csodás benne, hogy néhány mondat elolvasásának hatására egyszer csak te is kellemetlenül érzed magad benne. Szókimondó, erőteljes, érzékletes, de csapongó is ez az írás, és nem könnyű olvasni, hiába rövidke.

Ferranre olyan érzékletesen írt az anya és lány közt lévő "tartózkodó és őszintétlen" kapcsolatról, és elképesztően jól érzékeltette azt a kettősséget, hogy Delia mennyire aggódott anyjáért, és közben mennyire utált aggódni is érte, és amint már nem kellett aggódni érte, a háta közepére sem kívánta pl. azt, ahogy "rendet rakott" nála. Diszfunkcionális család volt az egész, na nem mintha Casertáéké nem lett volna az, csak másként. Delia a húgaitól is teljesen eltávolodott, és ezt is remekül írja le, pedig csak 2-3 mondat szól erről az egész könyvben, mégis rögtön teljesen érthető, hogy hogy is történt, és hogy növekedett köztük egyre a kölcsönös idegenség érzése.

Ahogy írtam feljebb, nem az én Ferrantém, mégis Ferrantésan szép. Kétségtelenül eddig ez a legkevésbé tetsző kötetem tőle, nem igazán tudok belőle semmit magammal vinni.  

Apróság talán, de nagy kár, hogy a kék borítóra piros kosztümös alak került, holott a kötet nagyon fontos része Amalia kék kosztümje, ami egész életében hű volt hozzá.