Markus Zusak: The Book Thief

Megrázott. Széttiport. Megrengetett. Ölelt. Eltaposott. Karjában vitt. 

~ Egy aprócska tény ~

A könyvtolvajt nem lehet sírás nélkül végigolvasni. 

“It’s a small story really, about, among other things:

* A girl

* Some words

* An accordionist

* Some fanatical Germans

* A Jewish fist fighter

* And quite a lot of thievery”  

Nem is tudom hogy történt... Csak verdestek a szavak az első oldalon, és rámzáporozták az érzést: jó könyv, szép könyv, kedvenc könyv... Markus Zusak a szavak mestere. És az elbeszélés mestere is, úgy, hogy narrátorának a halált teszi meg.

When Death Tells a Story, You Really Have to Listen

“A small but noteworthy note. I've seen so many young men over the years who think they're running at other young men. They are not. They are running at me.”  

Nehéz leírni, mi mindent adott nekem ez a könyv. Hogy, és hányféleképp szorongatott meg és facsart ki, hogy aztán kitegyen száradni a színes és ezerszínű égbolt alá... 

Költői, gyönyörű, megható, mégsem sznob, mégsem túlzó. Halkan mesél, néhol egyenesen tárgyilagos, mégis csontig hatoló, minden egyes közbevetése, helyszín és idősík váltása. Megkönnyezel minden elmúlást, még azokat is, amikre jó előre figyelmeztet. 

“So much good, so much evil. Just add water.” 

És valahogy, lassan, a keblemre öleltem a halált. Sajnáltam, együtt éreztem vele, szerettem amit mond, és ahogy mondja. Ez a világirodalom egyik legjobban, legszebben narrált kötete - és pont a Halál teszi azzá. 

~ Egy lista azokról, akiket nem lehet elfelejteni ~

- Hans Hubermann

- Rosa Hubermann

- Liesel Meminger

- Rudy Steiner

- Max Vandenburg

- Ilsa Hermann

~ Egy hangszer, amit sosem fogok tudni ezüstös tekintet és háború nélkül említeni, vagy elképzelni ~ 

Accordion - Harmonika

Képek, jegyzet és füzetlapok, a Mein Kamp átfestve, a pince, a falán a rengeteg szóval és a nap felé sétáló párral... A Führer, a bombák. Rémálmok. Jesse Owens feketére mázolva. Saukerl, Saumensch. Az alma, a krumpli és a könyvlopások. Egy örökké hideg könyvtárszoba, ahol az ujjbegyek a könyvek gerincén futkároznak. Rosa és a hangszer, egy szeletnyi holdfényben... Halál. 

Ez a bejegyzés szinte teljességgel magamnak íródik azt hiszem, képekből, villanásokból, emlékekből, benyomásokból áll, hogy emlékezzek. De szinte kérdés nélküli, hogy ezt a könyvet én még fogom életemben olvasni - ha a narrátorunk máshogy nem gondolja, bár meg kell mondjam: 

Néha nem a halál az, mit félnünk kell. A halál csak a kezét nyújtja a végén, és felelmeli a lelked. 

Értékelés: 10/10 Kedvenc. Liesel és a könyvszeretet miatt. A szavak ereje miatt. Egy kis pince miatt. Ígéretek miatt. Amiatt, ahogy megpróbáltam angolul megkeresni, vajon milyen ige az a "saumensching". Hogy emészthetővé tette, sőt széppé a német nyelvet, az én szájízemnek is - még a sok angol közt is a helyén volt minden Himmel és Frau és verstehst? 

Minden motívumáért, felejthetetlen karaktereiért, kiváltképp Hans Hubermannért és Liesel Memingerért. 

~ Még egy mondat ~

Sosem lesz elég szó, elmesélni. 

Sosem lesz elég a szó, elmesélni.