2018. szeptember 30., vasárnap

Szeptemberi könyvek

Forrás.
Kivételesen hosszabbnak éreztem ezt a hónapot, és nincs sok ingerenciám sopánkodásba fogni, hogy jaj, de elszaladt, meg hogy kettőt pislogtunk és... Nem, mert nekem most igazán hosszú - és tartalmas - volt a szeptemberem. :) Sok irl programra készülődtem, amik közt volt egy bloggertali is, egybekötve a szuper Frida Kahlo kiállítással. Ezelőtt nem sokat tudtam a festőnőről, de szívesen olvasnék róla többet is. Az ehavi beszerzéseim közt azonban még nem szerepelnek Kahlós regények. :) Szeptemberben 5 könyvvel gyarapodott a könyvtáram, íme:

- Sylvain Neuvel: Védtelen halandók
- Philip K. Dick: Kamera által homályosan
- Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül
- Robert Galbraith: Lethal White

Az első három Agavés reci, amiből Az evertoni órásmestert már olvastam, a másikak még csak most érkeztek meg, gyönyörűek, és nagyon kíváncsi vagyok rájuk, főleg Neuvel könyvére, ami ugyebár a Themis-akták befejező kötete. :) Az előző rész, az Ébredő istenek tavaly bekerült a top 5-be is.

A kupacom.

A Karinthy-kötetet az új Poket kiadásban vettem meg, elcsábultam rá, mert megörültem, hogy újra egy engem is érdeklő kötet van a sorozatban (az Orlando szerintem nem az én világom). Azóta A kis herceg is megjelent, és állítólag illusztrált is, meg új fordítás (?). Kicsit vacilláltam múltkor az automata előtt, hogy megvegyem-e ezt is, de végül nem hoztam el... Nem tudom egyébként, most ez melyik fordítás, de ha nem a "Jól csak a szívével lát az ember"-féle, akkor nem annyira szeretném (az egyik kedvenc idézetemről lévén szó). 

Kiterítve.
Az utolsó darab pedig a böhöm Lethal White, amit előrendeltem Bookdepóról, amit most már nagyon bánok.... Várnom kellett volna, ahogy a többi résszel is vártam, mert sovány vigasz, hogy már olvashatom is, ha nem passzol a sorozatomba: sokkal nagyobb a többinél. :((( Minek ilyen féltéglákat csinálni egyáltalán?! Érthetetlen. Annyira megörültem, hogy nem csak hardcoverben, hanem paperbackben is lehet rögtön rendelni, hogy naivan azt hittem, ez az az egyféle, ami eddig is megvolt, a kiadó is ugyanaz, minden stimmel... Hát ezentúl a mm-eket is sasolnom kell. Még nem tudom mit tegyek, beszerezzem-e a jó méretet, és ezt eladjam, vagy lógjon ki a sorból? :(
Eddig a prológust olvastam még csak el belőle, de az nagggggyon szuper! top 5 gyanús kötet ez is! 

És ha már a top 5-öt annyira emlegetem, az ehavi 7 elolvasott könyvemből van egy ami szerintem szintén esélyes lesz a listán végezni, méghozzá Liane Moriartytól a Big Little Lies. :) Poszt még nem született róla, de már készülőben van. Remek, intrikával teli, jó stílusú, izgalmas chick-lit. Nagyon megkedveltem Liane Moriarty-t, ez már a második könyvem volt tőle. 

A befejezett könyveken kívül jópárba bele is fogtam, például az igencsak várólista-veterán Runemarksba Joanne Harristől, és Matt Haig életművét is folytatom a Reasons to Stay Alive-val. 
A blogon ebben a hónapban ezzel együtt 12 bejegyzés született, közte a témázás az ízlésváltozásokról, és az őszi olvasási terveim. A 12, őszre tervezett könyv közül eddig csak kettőt pipálhattam ki, de legalább haladok, és két másikba is már belekezdtem. :) 

Szeptember legjobb olvasmánya a Big Little Lies volt, ahogy korábban említettem, de csak épphogy elmarad tőle a Bádogember és a Bátran élni. (B-betűs hónapot tartottam? :D ) Műfajukban persze nagyon különböznek, másként voltak jók, de mind szuper.
A hónap csalódása Tom Hanks novellagyűjteménye lett, pedig azt hittem nagyon szórakoztató lesz, de inkább felejthetőnek bizonyult. 

A legjobb programom kétségkívül a már fent említett Frida Kahlo kiállítás volt, és a találka a bloggercsajokkal, de szorosan a nyomában van egy tök jó, Harry Potteres szabadulószobás élmény is. :) Októberben is vár néhány izgalmas dolog, de remélem azokon kívül főleg a kanapé sarkában ücsörögve, olvasással tölthetem majd az időm. ;) 


A többiek szeptembere: 




Forrás

2018. szeptember 29., szombat

The Crimes of Grindelwald - újabb trailer és sokatmondó poszterek

A Fantastic Beasts - Legendás állatok filmek második része, a The Crimes of Grindelwald villámtempóban közeledik, nemsokára már a moziban izgulhatunk rajta, popcornt ropogtatva. Ennek megfelelően pedig minket, rajongókat kezdenek elárasztani újabb képekkel, infókkal, és egy végleges trailert is kaptunk, ami meglepő dolgot fed fel egy, már ismert karakterről. Az egyes szereplőkről készült poszterek pedig rövid, de sokatmondó szöveggel utalnak az új történet részleteire. 

Íme a legújabb előzetes: 


És a szuper karakterposzterek: 





 



Kattintásra megnőnek. :) 
>Link< az előző hírposzthoz a filmről.

Várjátok már ti is a következő epizódot?

2018. szeptember 25., kedd

Sarah Winman: Bádogember

"Eltöprengek, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan."

Sarah Winman könyvével egy, a régi időkre emlékeztető kalandot élhettem át, ugyanis semmit, se semmit nem tudtam a történetéről, és hogy mire számítsak majd. Ugrás volt az ismeretlenbe ez a regény, amit mások néhány szavas ajánlására olvastam el. A fülszövegből sem igazán tudtam sok mindenre következtetni, mit is kapok a történettől. 

A Bádogember egy lírai, különleges, érzelmekkel teli regény magányról, fájdalomról, be nem teljesült vágyakról, ugyanakkor barátságról, szeretetről, összetartozásról is. Nem gondoltam, hogy magával tud ragadni, főleg mert szakadozó szerkezetét az elején furcsának és nehezen követhetőnek éreztem, de aztán fokozatosan kikristályosodott ki kicsoda, és milyen is ez a viszonyrendszer a három főszereplő: Ellis, Michael és Annie közt. Ott voltak támpontnak a napraforgók a Van Gogh festményről és a nyári, csíkos pólós fénykép. Érdekesek voltak a mellékalakok is. Imádtam például Dora és Michael bensőséges viszonyáról olvasni, ahogy fél szavakból is megértették egymást és mindig egy nyelvet beszéltek. 
Ellis elbeszélése nem tudott annyira sodorni, és ült rajta egy kis nyomasztó spleen, de aztán amikor Michael átvette a stafétát, csak úgy peregtek a sorok, és kezdett összeállni minden. Élveztem ugyanazokat a jeleneteket, párbeszédeket más más szereplő szemszögéből újranézni. Ahogy befejeztem, rögtön az jutott eszembe, most az elejéről, újra, hadd nézzem! 

Annyi minden volt benne idegen és távoli, mégis annyira ismerős volt az egész, és ez talán azért lehet, mert olyan tapinthatóan mutatja meg az ember valóját, olyan nyersen adja körbe az érzelmeket. Anna Gavaldához hasonlítottam kicsit magamban, de Gavaldánál is valahogy zsigeribb, élesebb ábrázolásokat alkalmaz. 
Néha egy oldalban elregélt egy egész életnyi drámát, amiből akár külön könyv is lehetne. 

"Az emberek itt Monsieur Triste-nek neveznek. Szomorú úrnak. Tudtad? Elmosolyodtam. Nem. Azt hittem egyszerűen L'Anglais-nek hívnak."

Szép volt, akármennyi gyötrelem is volt benne a családi és személyes drámáktól kezdve a halálos betegségen át, a kihagyott lehetőségek végtelen szomorúságáig...
Annie, Ellis és Michael összetartoztak, de szerencsére mégsem egy bugyuta szerelmi háromszöggé minősítette le őket a szerző - ennél sokkal bonyolultabb volt minden, bonyolultságában pedig természetesen végtelenül egyszerű: háromlábú szék jutott eszembe róluk. 

"A kávé jó volt, nem instant, hanem igazi és erős, elmulasztotta az éhséget."

Kritikaként talán annyit fogalmaznék meg, hogy szerintem nem volt szükség a durvább szavakra, helyenként túl tárgyilagos leírásokra, enélkül is teljesen jó volt az ábrázolás.
Kicsit kihasználatlannak éreztem pár lehetőséget is, kár, hogy a vége nem alakult másként. 
Szerintem a párbeszédek nem szokványos formázása csak előnyére vált, lendületesebb volt tőle a szöveg, de sokaknak nem tetszik, hogy nincs gondolatjelezve. 


Értékelés: 10/9,5 Van Gogh festmény köré csavart sorsok, beteljesületlenség, életre szóló élmények pillanatnyi képkockái, amik beégnek a retinánkba, a szerelem bármit áthidaló szabad érzése... Színek és fény - és amikor összeáll, az maga az élet, ugye?

Igazán különleges élmény volt. Szeretnék még Sarah Winmantől olvasni. 


"A férfiaknak meg a fiúknak képesnek kell lenniük csodálatos dolgokra."

2018. szeptember 19., szerda

Ízlésváltozások

Csak nyálcsorgatásnak. ;) Forrás.
A Témázunk ehavi választott témája az Ízlésváltozások -  avagy mi van, ha másként csapódik le egy élmény lett, amiről részben már születtek posztok, amikor a kedvenceinkről beszélgettünk, vagy amikor konkrétan a kedvenc szerzők változását vettük górcső alá (bár ez utóbbit nem a témázás keretin belül, hanem egy hirtelen adódó körbeposztban), és írtunk arról is, hogy mit gondolunk másként az olvasásról, blogolásról az évek távlatából. A téma mégis kimeríthetetlen, és mindig lehet egy kicsit másfelől közelíteni, egy kicsit másra helyezni a hangsúlyt. 

Az első, ami eszembe jutott, az alcímhez kapcsolódva az, hogy az újraolvasások során milyen az, amikor másként élünk meg valamit a könyvben. Sokan azért is félnek újra kézbe venni régi kedvenceiket, mert mi van, ha most nem nyújtja majd ugyanazt az élményt, mi van, ha esetleg teljesen másnak látja majd a sztorit, a karaktereket, és átszíneződik a régi élmény is? 
Szerencsére elég nagy és általános könyvmolyprobléma a túl sok könyv, túl kevés idő alaptézis, így sokszor nem jut idő újraolvasásra.
Nekem javarészt jó élményeim voltak az újraolvasásokkal. Bár változtam az évek során, a Harry Potter eddig még sosem okozott csalódást, akárhányszor vettem újra kézbe. Szeretek visszatérni Karen Marie Moning Fever sorozatának világába is, bár az is igaz, a legutóbbi alkalommal megállapítottam, hogy most már hogy 10 könyvessé bővült a sorozat, kissé hosszadalmas az elejétől újrázni mindet az új kötetek megjelenése előtt. 
Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiáját még gyerekkoromban olvastam többször is, és imádtam újraélni, aztán talán 7 éve, amikor elővettem az első részét kicsit gyerekesnek éreztem, nem elég kidolgozottnak, ott valami elveszett az eredeti élményből sajnos.

Forrás.


Annak ellenére, hogy érhetnek csalódások, tervezek újraolvasni több könyvet is a könyvtáramból, bár többnyire a nyugdíjas éveimre kell ezt beterveznem azt hiszem, mert annyi más olvasnivaló is van... ;)
Egy rövid lista azokról, amiket szeretnék újrázni: 
- Joanne Harris Csokoládé, Csokoládécipő
- Jean Webster: Nyakigláb apó/Kedves Ellenségem!

(Egyébként mennyire igényli szerintetek az olvasótábor a linkelést? Mert most először renitenskedem, és nem töltök még nem tudom mennyi időt, hogy belinkeljem ezeket a posztokat mind... :D 
UPDATE: a linkelés mellett szavaztatok, pótoltam. ;) )

Az újraolvasásoktól függetlenül is másként csapódnak le élmények, máshogy érintenek témák, és ezzel át is térek konkrétan az ízlésváltozásokhoz kapcsolódó dolgokra. Furcsa dolog volt rádöbbennem talán 1,5-2 éve arra, hogy egy jó csomó könyv, amit bespájzoltam magamnak, már nem igazán érdekel, vagy maximum tényleg egyszeri olvasásra, és aztán rögtön meg is szabadulnék tőle. Rengeteg, az aktuális érdeklődésemnek megfelelő könyvet halmoztam fel a 2008-2012 közötti időszakban, amiknek a java részét ma már nem akarnám a polcon tudni. Rákattantam a chick-litekre például, és sok-sok ifjúsági ezazamazt is megvettem. Ezt a két műfajt annyira már nem keresem, kevesebbet olvasok belőlük, mert többször csalódtam. A ya műfaj felhígult, sokszor egykaptafa történeteivel nem szeretek már annyit próbálkozni, és rájöttem, hogy a chick-litek közt is a legtöbb valami tucatromantikus, amit kifejezetten nem kedvelek.

Nagyjából tudom, hogy mi az amit szeretek, milyen témák és szerzők felé nyúlok szívesen, és kevésbé szeretem tágítgatni a komfortzónámat, mint régen, amikor szinte automatikusan utánakaptam én is bárminek, ami hirtelen népszerűnek tetszett. A birkaviselkedést elkerülendő, sokszor kivárok inkább, hogy ha már nem friss a könyv, akkor is biztosan akarom-e még, nehogy csak magával vigyen mindenki más lelkesedése. Ez alól kivétel lesz most nemsokára A hableány és Mrs. Hancock, amit bloggerek tucatjai várnak és fognak egyszerre olvasni nemsoká. :D

Egyáltalán nem meglepő az életkor előrehaladtával másként gondolkodni témákról, de ettől még érdekes megfigyelni ezeket a változásokat magunkon. A könyves ízlésre vonatkoztatva úgy értem ezt, hogy sokszor szembeötlő számomra, hogy az első szerelmek, az éretlen kapcsolatok mennyire tudnak zavarni. Eltávolodtam a problémakörtől, nem tud lekötni. Van, amiből egyszerűen "kinövünk".
A felelőtlenség, céltalankodás, linkeskedés is egyre jobban zavar; a surmóság, ahogy ezt össze szoktam foglalni. Road-tripes és bandázós könyvek ki tudnak akasztani rendesen (Papírvárosok, A hollófiúk). Valahonnan előbújik ilyenkor a felelősségteljes felnőtt belőlem, és öregesen bezzegezni van kedvem (és kicsit ilyenkor megriadok magamtól).

Azon túl, hogy az ember idősebb lesz, és ebből kifolyólag már más témák érdeklik, mint azelőtt, azt is meg kell említeni, hogy a különféle tapasztalások is kihatnak arra, hogy egy könyv központi témáját hogyan látjuk. Ha valami alapvető változás állt be, krízis volt az életünk egy területén, akkor lehet, hogy nem nyúlkálunk olyan témájú könyvek iránt inkább. Ha pedig már olvastuk valamit a témában, és mégis újra kézbe vennénk, bizonyára nagyon másként élnénk meg. Itt komolyabb, kemény témákra célzok, mint gyász és gyászfeldolgozás, erőszak, öngyilkosság, depresszió, mid-life crisis, hűtlenség, válás.
Ha valamiben hirtelen érintett lesz az ember, bennfentesnek érezve magát másként gondolkodik az adott fikcióról és máshogy érzi magát tőle. Ilyenkor szinte kiugorhatnak sorok a könyvből, amik jelentőségteljessé válnak, pedig másnak talán nem mondanak semmit, csak belesimulnak ugyanúgy a cselekmény vásznába. A saját élethelyzetünk hívja elő ezeket a kidomborodó mondatokat.
Úgy mondanék ilyesmire is példát, de ezekre a legnehezebb, ráadásul néha túl bensőséges élmények is, nem megosztásra valók. :)

A műfajokon-témákon kívül a szerzők életművén is lehet méricskélni az ízlésváltozást. A kedvencnek kikiáltott szerzők is kieshetnek idővel a pikszisből, főleg, ha nem tudják meghaladni a sikert, a minőséget, amivel annak idején meghódítottak maguknak. Vannak, akiktől kedvenc marad egy valami (vagy annak a valaminek az emléke ugye), de az új könyveik iránt már nem annyira érdeklődöm (Cecelia Ahern, Sophie Kinsella Gail Carriger), és vannak akikkel roppant hullámzó a viszonyom, és azért hellyel-közzel felfigyelek amikor megjelenik tőlük valami új, vagy van is esetleg még amit pótolni szeretnék az életműből (Alice Hoffman, Neil Gaiman).

Néhány évvel ezelőtt érdekes felfedezés volt, hogy kissé unalmasnak találtam egy Agatha Christie-t. Hosszú időt hagytam ki akkor, évek teltek el amióta utoljára olvastam tőle, és mégsem a kellemes ismerősség fogadott, és a vágy, hogy további köteteket faljak tőle, hanem inkább teljesen eltántorított a hosszú felvezetés, a sok szereplő bemutatása, és nehezen küzdöttem el magam a végéig. Bevallom ez után az élmény után nyergeltem át Simenonra, és benne megtaláltam valamit, ami azóta is mellette tartott. Érdekes, mert a  Maigret krimik sem a gyorsaságukról híresek, mégis megragadott a hangulat, a leírások jellege, a kevesebb szereplős, egyszerűbb, mégis csavaros bűntények, ahol nem is mindig a nagyjelenet a lényeg, amikor lelepleződik a tettes, hanem az odavezető út, a lélektani elemek és a miértek.

Összességében egyébként az elmúlt évek során, néhány pontban összefoglalva ezek változtak leginkább a könyves ízlésemben:

  • többször és szívesebben nyúlok szépirodalomhoz, keresem a komolyabb könyvek társaságát
  • kerülök néhány műfajt, aminek egyes elemeiből "kinőttem"
  • a kedvelt szerzőim közül is merek az oldalvonalra állítani embereket, a listák és dobogók nem kell, hogy ugyanazokat tartalmazzák mindig 
  • a pszichológiai témában nem csak Csernus létezik akivel egyet tudok érteni - hanem ott van még például Almási Kitti vagy Popper Péter is -, nem tartok már minden mást üres szónoklatnak automatikusan ;)
  • nem repülök rá mindenre, ami kicsit is érdekesnek hangzik - pláne nem veszem meg azonnal
  • a könyves komfortzóna jó hely, nem mindig érdemes nagyon más dolgok felé kitekinteni, mint amik egyébként érdekelnek 

Forrás.

A végére még megemlítem kakukktojásként az egyik nagyon furcsa élményem arról, hogy mi van, ha valami másként csapódik le. Én sem számítottam rá, mert még nem volt rá korábban példa, de egy alkalommal teljesen mást kaptam egy könyvtől, amikor a magyar olvasás után újraolvastam angolul is... Ez a Flavia de Luce első része volt, aminek érdekes módon eredeti nyelven semmi stílusa nem volt, a fordítás viszont remek hangulatú lett. Ilyen variáció is van... :) 

A témához lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben! Ha írtok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is! :)

A többiek posztja ízlésváltozások témában:

Dóri, Shanara, Nikkincs, Bea, Kritta 

Utóvéd (később csatlakozók):

Sister, Heloise,

2018. szeptember 13., csütörtök

Almási Kitti: Bátran élni

Almási Kittit jó ideje kedvelem, két könyvét olvastam, és személyesen is találkoztam vele egy dedikáláson. Megkapó a közvetlensége, a mesélős stílusa, és azok az egyszerű igazságok, amiket a szavak mögé bújtat. 
A Hűtlenséget és a Lezárás, elengedés, újrakezdést is szerettem tőle, és nem akartam kihagyni a sorból a Bátran élnit sem, amit ajándékba kaptam nemrég. 

A Bátran élni nagy népszerűségnek örvend, és mindenki, akitől hallottam róla, dicsérte. A címlapon lévő "És akkor mi van...?!" már-már szállóigévé vált egyesek számára, és persze a létfontosságú, komoly dolgokat leszámítva tényleg nagyon jó hozzáállás, hogy ne stresszeljünk annyit feleslegesen, ne szorongjunk és ne érezzünk annyi frusztrációt olyan dolgok miatt, amik igazából nem érdemlik meg a ráfordított időt/energiát/vért/verítéket/könnyeket... Mert ha kicsit távolabbról szemléljük, ezeknek a dolgoknak a nagy része fog-e bármit is számítani hosszútávon, mondjuk akár egy fél év múlva? Nem... Azon pedig végtelenül sokat szoktunk görcsölni, hogy jaj, mi lesz ha valami bekövetkezik - elképzeljük a lehető legrosszabb, legszörnyűbb szcenáriókat, pedig, általában még ha be is következett az a legrosszabb eshetőség, hát a világ akkor sem esik ki a tengelyéből. Közhelyes, hogy attól még, hogy ez vagy az megtörtént, nem lett vége a világnak, de ez az egyszerű gondolatmenet-átfordítás mégis segíthet átlendülni sok olyan helyzeten, amit nagyon vacaknak élünk meg. Rengetegszer félünk előre valaminek a bekövetkezésétől, amikor pedig bekövetkezik a dolog, akkor hirtelen már mégsem olyan szörnyű, sőt letehetjük az addigi folyamatos, bekövetkezéstől való félelem ragadós érzését a vállunkról. "Elpukkan a mumus", ahogy Kitti írta. Furcsa az emberi természet ebben. 

Nagyon érdemes az épp idegesítő, nehéz élethelyzetekben felidézni a na és akkor mi van felkiáltást. Tulajdonképpen nem spanyol viasz ez, sokszor emleget az ember egyébként is leszarom tablettát, és a nagyon népszerű "elengedést", persze ez mind nem egészen ugyanaz, de mégis ugyanarra mutat rá: hogy felesleges szorongásainkat oldjuk fel valahogy, és minden kis lényegtelen dolgon ne stresszeljünk. 

Kitti nagyon mesélősen ír, rengeteget sztorizik, példálózik, és ebben a kötetben elég nagy betekintést enged a fiatalkorára, saját élményeire is. Ez nagy szó, mert ő híresen védelmezi a magánéletét. Most is csak néhány múltbeli folyamatot mond el, mint például amikor nehézségei akadtak, és mégis kitartott a céljai, álmai mellett. Motiváló a története. 

Tetszett, amit a dolgoknak a folyamatszerű megéréséről írt. Nagyon igaza van, máshogy néha nem is megy, csak végiggaloppozva bizonyos lépéseket. Nincs instant oldódás mindenben, hiába vágyunk azonnali megoldásokra. Valamennyire magától történnek ezek a dolgok, és az idő a legfontosabb tényező ilyenkor. Az idő múlásával észrevétlenül fordulhatnak át gondolatok, érzések, ahogy tényleg megérik az egész, és letisztul. 
Fontos az is, hogy nem minden problémát lehet kiiktatni, megszüntetni... Ilyenkor marad a belátás, és a másként viszonyulás, ami nem egyszerű, de szintén leveheti a terhet rólunk, és bár nem oldottuk meg a problémát, de meghaladtuk. 
Kép: Emmer László. Forrás.
A felülemelkedés is jó módszer, amivel bizonyos szituációkat a javunkra fordíthatunk. Sok szó esik az emberek közti bunkózásról, a nagyon felcsattanós, egyre arrogánsabb reakciókról, és arról, hogy hogy lehet ezeket jól kezelni, és átfordítani is akár. Nagyon remek példákat hozott Kitti, az egyik saját előadásáról is, és bár nem mindig működik, mert a saját temperamentumunkat is le kell hozzá hűteni (nem egyszerű, mindig higgadtnak maradni...), de akkor ki lehet váltani az együttműködést, sőt a tiszteletadást is a beszólogatós félből, aki rajtunk vezeti le az indulatait... Meglepődik ugyanis, hogyha nem tud berántani az agresszió mezejére, mert elveszti a célját és az eszközeit, tehetetlen marad... Jó módszer, én is alkalmaztam már, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, hogy mit csinálok, és érdekes módon tényleg az lett belőle, hogy a bunkó ember bocsánatot kért, és belátta, hogy elég igazságtalan volt. Ez persze néha mese marad habbal, mint tudjuk, de érdemes rajta elgondolkodni, hogyan reagálunk, meg tudjuk-e lepni és ezzel kizökkenteni a bunkózókat. (A bunkóság bármilyen mértékű csökkentése áldásos a világunkban...) Az indulatfeloldó hatás azonnali jutalmazó rendszer, itt még az időfaktor sem kell, mindenki megkönnyebbülhet. ;) Ez az igazi győzelem, nem a parttalan vita és az indulatok tovább szítása. Szerintem elég jó konkrét javaslatok vannak a könyvben az ilyen esetekre, ezt azért írom le külön, mert olvastam olyan véleményt a könyvről, hogy nem nyújt megoldásokat. Mondjuk aki azt várja a pszichológiától úgy zusammen, hogy megmondja a tutit, az nem érzi-e hogy nagyon el van tévedve?! :D 

"Ahogy az üzleti szemlélet egyre inkább átszivárgott az emberi kapcsolatok világába is, úgy váltunk egyre görcsösebbekké, hogy minden helyzetben maximalizáljuk a saját hasznunkat. 'Bizniszelünk' az érzésekkel, és minél kisebb befektetéssel minél nagyobb megtérülést szeretnénk elérni. Csak kevesen képesek arra, hogy a jót időnként puszta gesztusként, ajándékba adják, és legalább titokban ne várják érte  az azonnali viszonzást." 

Óriási, szomorú igazság ez a felütés, ami a "Merjünk adni" című fejezet eleje volt. Ahogy a megoldásokat is instant várjuk, a felgyorsult és kapitalista világ beszivárgott az érzelmi életünkbe is, és itt is megtérülés, haszon, nyereség, a "mi nekem ebben a jó?", az ami előtérbe került, PLUSZ még mindehhez az, hogy minden befektetésnek legyen egy azonnali megtérülése, abban a pillanatban... Irreális elvárásaink határa a csillagos ég. 

Érdekes volt az a rész, ahol a tapasztaló és az emlékező énről ír Kitti, amik Kahnemann nevéhez fűződnek. Meglepő, hogy tényleg mennyit számíthat az élményeknél az, hogy a végén mit éltünk meg... Hiába volt valami tényleg jó, valahogy elsikkad ez, ha a vége rossz. Ezt kísérletekkel is igazolták, hogy színezi át a sztorit valami fájó dolog egy folyamat végén. Az emlékező én néha mást gondol arról, amit a tapasztaló én megélt... Furcsa dolog, de lehet tudatosítani magunkban, hogy ne csapjon be ez a jelenség.

Nagyon tetszett egy kísérlet-pszichodráma játék is, ahol egy nagyon jólmenő üzletember eljátszotta hogy koldus. A legérdekesebb az volt a sztoriban, ahogy Kitti elmeséli, hogy is lényegült át, hogy kezelt hirtelen máshogy bizonyos helyzeteket, vált bizonytalanná, holott saját terepén és szerepében óriási önbizalommal rendelkezett, és megingathatatlan volt. 

"Talán sokan felkapják a fejüket arra, hogy miért is kellene feszegetni a félelmeinket, hiszen ma mindenhol azt olvashatjuk, hogy pozitív gondolkodásra van szükség. Ám óriási félreértés és önbecsapás, ha azt gondoljuk, hogy ezt belátva máris pozitív gondolkodásúak leszünk: attól még nem múlnak el a félelmeink, hogy megpróbáljuk kizárni azokat a tudatunkból, és magunkra erőltetünk valami optimista szöveget, amellyel belül nem azonosulunk." 

Forrás.
Erről a végtelen mennyiségű coelho-i magasságokban szárnyaló pozitív idézetmegosztó ismerősök jutnak eszembe facebookról. Rájuk találták ki az unfollow gombot ugyebár. :D Nevetséges azt gondolni, hogy csak mert tetszik néhány sor, vagy egy állandóan ismételt, pozitivitást sugalló jelmondat, attól önmagában bármi is változna. 

Jó gondolatok voltak arról is, mennyire kihasználják egymást az emberek, és aztán, ha valaki szembemegy azzal, hogy kiszolgálja őket (mivel nem is az ő dolga lenne, amit rátestálnak feladatként), mindenki agresszíven, megtorlóan reagál, kiközösíti az egyént... Kitti itt is a saját életéből hozott példát, amikor lótifuti volt, és szép lassan mindent, de mindent rátettek az ő vállára, plusz még azt is megkapta, hogy neki úgysincs család és gyerek, nem kell sietnie sehova, és ezért csináljon meg valamit helyettük... Fellázadt ellene, és bár eleinte nehéz helyzetbe került, és mindenki fújt rá, mivel kitartott, egy idő után hozzászoktak az általa meghúzott határokhoz. A következetes embert, és azt, aki nem hagyja, hogy bármit megtegyenek vele, megbecsülik, csak ehhez göröngyös út vezet. 
Az is nagyon fontos (lenne), hogy ne kudarckerülésben, hanem sikerkeresésben próbáljunk gondolkodni. Ez ugye durván az optimizmus-pesszimizmus kivetítése, és mégis talán kevésbé megterhelő így gondolni rá, és megpróbálni átfordítani a gondolkodásunkat és merni megtenni dolgokat. A kihagyott lehetőségek mindig jobban fájnak, mint valami, amit megpróbáltunk, de nem sikerült, vagy nem sikerült úgy, ahogy elterveztük. 

Rengeteget tudnék még írni róla, mert nagyon jó gondolatokat szedett egy csokorba a szerző, de már elég hosszan ecseteltem így is. Ajánlom, bárkinek; annak is, aki szeretne kevesebbet szorongani, vagy valami konkrét görcstől megszabadulni - bár hangsúlyozva, hogy nem bevásárlólistát és receptet fog ehhez találni, csak útmutatást és ötleteket -, és annak is, aki csak szeretne kicsit szabadabban, bátrabban élni. 

A múlt heti Nők Lapjában van egy interjú Almási Kittivel, és szó esik arról, hogy a következő könyve az irigységről fog szólni. Én már nagyon várom. 

10/10

2018. szeptember 12., szerda

Georges Simenon: Az evertoni órásmester

Fülszöveg"Dave Galloway egy óra- és ékszerüzlet tulajdonosa Evertonban, egy amerikai kisvárosban. Életében központi szerepet játszik kamasz fia, akit egyedül nevel, mivel a fiú anyja évekkel ezelőtt otthagyta őket. Boltja és lakása ugyanabban a házban vannak, munkája pontos napirend szerint zajlik. Egy napon azonban a fiú egy közelben lakó lánnyal együtt olyan ügybe bonyolódik, ami szembeállítja őt apjával és egész addigi környezetével. Galloway egyetlen barátja, Musak segítségével próbálja felderíteni az ügy szálait. Ahogy megkísérli visszanyerni fia bizalmát, lassan ráébred, mi az a közös, több generációt jellemző vonás, ami a család minden férfi tagjának életét alakította."

Az evertoni órásmester még azoknak is megtetszett szerintem, akik egyébként nem olvasnak Simenont, annyira szép a kivitelezése, harmonikus a borító, és a cím is olyan kellemesen rejtélyes. A kötet a szerző roman dur-jeinek sorát gyarapítja, azaz nincs benne Maigret felügyelő, más szereplőkkel dolgozik, és erkölcsi dilemmákat vet fel, de azért általában van benne gyilkosság is, csak sokszor nem annak felderítése a lényeges. 

Ebben a kötetben egy amerikai kisváros, Everton órásmesterének mindennapjaiba pillanthatunk be. A nemrég olvasott Eleanor Oliphantnál is már akartam írni, hogy nagyon kedvelem a szereplők napi rutinjának részletes leírását, persze főleg, ha a monotinitás ellenére hangulatos, vagy van benne valami különleges. Az órásmester mindennapjai megnyugtatóan egyforma mederben folynak, és a kivételek is szabályszerűen váltakoznak életében a szombati baráti látogatások alkalmával, amikor pipázó barátjával, Musakkal üldögélnek, majd ostábláznak és iszogatnak. 

Dave életében akkor jön változás, amikor szombaton, a Musakkal eltöltött este után hazaérve nem találja otthon a fiát, Bent. A  fiú nem is ér haza később sem, és hamarosan kiderül, hogy Hawkinsék lányával, Lilliannel szökött el, és elkötötte apja kocsiját is... Hamarosan több államon keresztül zajló üldözés kezdődik, az FBI bevonásával is, Ben és Lillian ugyanis nem csak menekülnek de igen súlyos bűncselekményt is elkövetnek útközben. Dave lakását és műhelyét ellepik az újságírók, fényképekhez állítják ide, majd amoda, felteszik ugyanazokat a kérdéseket, majd elvonulnak... A csendet aztán később Musakkal osztja meg, aki beállít gondoskodni róla, és együtt hallgatják tovább a rádióhírekben az üldözés krónikáját. 

A kimenetelről már többet nem szeretnék elárulni, hogy Ben és Lillian hogy, s mint kerül elő, és mi lesz a sorsuk, ezt fedezze fel mindenki magának. 
A stílus feszes és Dave tehetetlensége ellenére izgalmas a várakozás, a bizonytalanság. 
Bent nagyon nem tudtam megkedvelni. A múlt szálainak megismertetése sem tette szimpatikusabbá egy cseppet sem. Magának való, hallgatag, de még inkább sunyi gyereknek láttam, és nem tudtam egyetérteni a jelenbeli tetteivel sem egyáltalán. 
Az erkölcsi üzenetét a könyvnek kissé félresiklottnak éreztem, ha volt egyáltalán, és nehezményezem, hogy igazából nem tudom mire akartak kilyukadni, vagy hogy mi lehetett a fülszövegben is belengetett "felismerés" a család férfitagjaival kapcsolatban. Gyenge lábakon állónak éreztem a hasonlítgatást, a ferde félmosolyokon túl, amik a fényképeken szépen mutathattak egymás mellett, generációról generációra. A külső hasonlóságon túl a belső egyezésre nem találtam igazán alapot, ezért kicsit értetlenül tettem le a könyvet. Nem volt feloldva semmi. Persze lehet így is vége valaminek, kifejezetten feloldatlanul, frusztráltan, de többet vártam volna magyarázatként. 

Értékelés: 10/5,5-6 Egy történetében, megoldásában kevésbé erős roman dur, ami azonban hangulatosságban most is nagyon ott van a szeren, főleg a kötet első felében. A második fele pedig a kíváncsiság miatt viszi magával az embert. 

A könyvet kiadja az Agave Könyvek
Rendeld meg >ITT<

(U.i.: A fordítónak üzenem, hogy a venetian blinds (fr.: store vénitien) az reluxa, nem "velencei redőny".)

2018. szeptember 11., kedd

Matt Haig: The Humans

A Matt Haiggel való ismerkedést A fiú, akit Karácsonynak hívnak című könyvvel szerettem volna kezdeni, de azt annyit toltam magam előtt még a télen, hogy akkor már megvárom vele a következő telet inkább... Elolvastam viszont hirtelen egy másik könyvét a szerzőnek, a The Humans-t, ami magyarul is megjelent Én és az emberek címen. 

A könyv főszereplője, Andrew Martin professzor lenne, ha ő sajnos el nem halálozik már a történet kezdete előtt picivel... Egy idegen létforma helyettesíti őt a regényben, akit azért küldenek, hogy elsikálja azt a kellemetlen kis ügyet, hogy Andrew a halála előtt rájött az egyik legnagyobb matematikai rejtély megoldására. Ez pedig gyökeresen megváltoztathatja az emberiség sorsát. A lény feladata, hogy beépüljön, elvegyüljön, eljátssza Andrew-t, és közben kinyomozza, kinek beszélhetett a felfedezéséről. A nyomokat el kell tüntetnie, kezdve a számítógépes fájlokkal... egészen az emberek eliminálásáig, akik megtudhattak bárminemű információmorzsát a hihetetlen áttörésről... 
A kurfli természetesen az, hogy a létforma hiába tekintette ezt egy szimpla, végrehajtandó feladatnak, ha közben meg kell tanulnia kicsit emberré lenni (nyelv, gesztusok, mimika, szokások, udvariassági formák stb.), és az emberré válás során véletlenül kissé emberi is kezd lenni. Megismeri Andrew Martin barátait, feleségét, fiát, Gullivert... Olyan szituációkba keveredik, amikor nincs más választása - és nem is akar mást -, csak segíteni azon, aki épp bajba került, függetlenül attól, hogy esetleg épp eliminálnia kéne őt. Elkezd ragaszkodni. Megtanul szeretni... 
Az idegen, önmagát is meglepve teljesen átveszi Andrew Martin szerepét, és talán még a feljebbvalókkal is szembemegy?... 

Tetszett Matt Haig stílusa, és szerettem a humort, az öniróniát, ami átitatja a sorokat. Nagyon szépen figurázza ki az emberek bizonyos vonásait, napi rutinját. Nem fordult át szerencsére komédiába, pedig el lehetett volna ölni a komolyság csíráit, ha elbillen a mérleg a helyzetkomikumok felé, de ez nem történt meg. Maradt bőven komolysága, mélysége a mondanivalónak, megpróbálta felhívni a figyelmet egy csomó fontos dologra az életben: értékek, prioritások, kiteljesedés, odaadás, szeretet.
Van egy csomó, sunyin elrejtett életbölcsesség a könyvben.

“This was, I would later realise, a planet of things wrapped inside things. Food inside wrappers. Bodies inside clothes. Contempt inside smiles. Everything was hidden away.”


Az idegen lény megütődve szemléli, hogy a hét hét napjából ötöt munkával töltünk, és csak kettőt pihenéssel, szórakozással, sőt, néha az sem pihenés! Hovatovább, a vasárnapot már a hétfő közelsége is elrontja. :) Mennyire így van, és mennyivel jobb lenne fordítani ezen az arányon, csak hát mennyire lehetetlen is közben...  Sajnáltam kicsit szegényt, ahogy a kezdeti rácsodálkozások után belesüppedt egy kis időre a "szürke hétköznapok" monotonitásába. 


"Humans, as a rule, don't like mad people unless they are good at painting, and only then once they are dead. But the definition of mad, on Earth, seems to be very unclear and inconsistent. What is perfectly sane in one era turns out to be insane in another. The earliest humans walked around naked with no problem. Certain humans, in humid rainforests mainly, still do so. So, we must conclude that madness is sometimes a question of time, and sometimes of postcode."

Aranyosak volt az idegen felfedezései, és ahogy azokat szavakba öntötte:

“If getting drunk was how people forgot they were mortal, then hangovers were how they remembered.”

“Laughter, along with madness, seemed to be the only way out, the emergency exit for humans.” 

“The tea seemed to be making things better. It was a hot drink made of leaves, used in times of crisis as a means of restoring normality.”

“This, I soon discovered, was a typical pub. The 'pub' was an invention of humans living in England, designed as compensation for the fact that they were humans living in England.” 


Amit kritikával illetnék, az az, hogy hiába még az eleje az emberi pályafutásának, mégiscsak likvidál egy embert az idegen... Nagyon szomorú és kicsit távolságot is tartottam a karaktertől amiatt, hogy tényleg gyilkolt. Hiába, hogy bántotta a dolog utána, akkor is megtörtént. 

“One of the brighter humans, a German-born theoretical physicist called Albert Einstein, explained relativity to dimmer members of his species by telling them, “Put your hand on a hot stove for a minute, and it seems like an hour. Sit with a pretty girl for an hour, and it seems like a minute.” What if looking at the pretty girl felt like putting your hand on a hot stove? What was that? Quantum mechanics?"

A könyv vége felé van egy szép hosszú lista, Tanácsok az embernek címmel, ami igazán jól sikerült, remek meglátásokkal, ugyanakkor humoros részei is vannak. 

“A paradox: The things you don’t need to live—books, art, cinema, wine, and so on—are the things you need to live.”

Értékelés: 10/8 A vége kissé szentimentális lett, de egészében egy okosan ironikus, humoros, könnyed sci-fi, kis matekkal körítve, ami egy "idegen" szemén át mutatja be kis sártekénket és rajta minket, a rohangáló csodabogarakat.   

“Knowledge is finite. Wonder is infinite.” 

2018. szeptember 8., szombat

Gail Honeyman: Eleanor Oliphant köszöni, jól van

"Az állatok, a madarak, a rovarok segítségével hasznos felismerésekre juthatunk. Amikor olyan helyzetbe kerülök, hogy nem tudom, mit lépjek, mindig azt kérdezem magamtól: „Mit tenne egy menyét?”, vagy: „Hogyan reagálna erre a helyzetre egy szalamandra?” Ez mindig segít megtalálni a helyes választ."

Eleanor Oliphant személyében egy újabb irodalmi csudabogarat köszönthetünk, amilyen típusú embert valószínűleg mindannyian ismerünk, vagy ismertünk egy ponton az életünkben. És olyan nagyon biztos nem kerültünk hozzá közel, mert valamiért kerültük... Volt benne valami furcsa, távolságtartás, amit ő maga sem engedett feloldani, mert a párbeszédek mindig csikorogtak, a reakciók oda nem illőek voltak, idegesítően sokat foglalkozott a szabályokkal és azok betartásával, napirendje szigorú menetrend szerint zajlott, mindenre kicsit tudálékosabban válaszolt a kelleténél... Ismerős, ugye? Nos, most közelebbről is megismerhetünk egy ilyen személyiséget, és be lehet pillantani a magányosságába, sőt, amögé is, és ez nem olyan egyszerű kör, mint amilyennek elsőre hangzik. 

Az Eleanor Oliphant köszöni, jól van elementáris erővel mutatja be a magányt, ez már a legelső oldalon idézetnek megtett sorokból világosan kitűnik. Jól megragadja a kirekesztettség, kiközösítettség érzését, és rétegekben bontja ki nekünk ezt a nagyon fura, nagyon megközelíthetetlennek látszó karaktert, amíg teljesen le nem csupaszítja, és megmutatja nyers valójában, minden deformitásával, bánatával, sérelmével, gondjával. 

"Úgy tűnik, nincs olyan Eleanor-formájú nyílás a közösségben, amelybe éppen beleillenék."

Gail Honeyman nagyon szépen, nagyon finoman, apránként hántja le Eleanor Oliphantról az eleanoroliphantságot, ügyesen bontatja ki a szárnyakat, amik mindig is ott voltak, és szeretteti meg velünk a karaktert. :) 

Melankolikus, néhol egyenesen szívfacsaró olvasmány, nem egy kis tingli-tangli szerelmesregény, aminek kicsit a fülszöveg lódítja. Bár Raymond sokat segít Eleanornak, mégis örültem, hogy nem kellett egymás karjába löknie őket a szerzőnek (vagy legalábbis nem úúgy, és nem egyértelműen és azonnal), ahhoz, hogy egy jó sztorit kerekítsen. Mindig mondom én, a legjobb könyvek azok, amik romantikus szál nélkül is jó könyvek tudnak lenni! 
A romantikus elemnek szánt szál hipotetikus marad szinte, és eltúlzottan tinédzseres - Eleanor ugyanis belebolondul egy zenekar frontemberébe, akit nem is ismer, és aki őt sem ismeri, és még csak nem is találkoztak, de már egy egész randevúsorozatot és boldoganélünkmígmegnem...-et képzel mögé... Érdekes volt megfigyelni a párhuzamokat: amikre vágyott volna, és amiért erőfeszítést tett, és ami közben történt a valóságban (csak nem a zenésszel). Ez utóbbiakról nem is vett tudomást, mintha meg sem történtek volna. A zenészért tett erőfeszítései valamire azért jók voltak - lett oka kibújni a gubójából, lett motivációja odafigyelni magára, és ezáltal másokra is. Kinyílt és feloldódott. Szép folyamat volt, és nekem azzal együtt tetszett, hogy volt benne egy igazán nagy mélypont, mert így volt hiteles. Kicsit talán gyors volt a progresszió, és a fejlődés, a kibontakozás, de összességében nem éreztem azt, hogy ezt így nem tudom elhinni.
A saját, Eleanorhoz való viszonyulásom is rengeteget változott a kötet során, fejezetről fejezetre megkedveltem ezt az eleinte antipatikus, alkoholistának tűnő, mindenhonnan kilógó nőt. Őszintén drukkoltam és örültem neki. 


A múltbeli történéseket nagyjából ki lehet találni, de nem is ez a lényeges, inkább a folyamatok, a változások, a szereplők viszonyának alakulása - egyáltalán az, hogy hirtelen lesznek más szereplői is Eleanor életének "anyukán" kívül. Anyukával menetrendszerűen szerdánként beszél, és ezek a beszélgetések borzasztóan deprimálóak. Néhol egyenesen gyalázatos, amit hallania kell anyukától... Nagyon tetszett ennek a szálnak a végkifejlete, de erről nem árulok el többet. 

Volt két, óriási erővel bíró jelenet is a könyvben, az egyiken nem tudtam megállni, hogy sírjak, annyira belém mászott, annyira megpendített valamit legbelül, a másiknál pedig olyan önfeledtség, olyan szabad boldogság sugárzott a lapokból, hogy én is csak mosolyogni tudtam. :) 

Kedvenc vicces jelenetek: a konyhai mérleg és a bikinigyanta. :D

Engem egyébként Eleanor  egy egész picit emlékeztetett bizonyos dolgokban Britt-Marie-ra, Fredrik Backman karakterére. 

Értékelés: 10/10 Könnyednek tűnő, nagyon olvasmányos könyv, ami a bohókás borító és a humoros snittek ellenére azonban tele van mély mondanivalóval, szívszorító és fajsúlyos.

A szerző, Gail Honeyman. Forrás.
Érdekes kifejezések, avagy mindig tanulhatunk valami újat. :)


  • szibarita (mint életmód):Fényűző pompában, semmittevésben, csak az élvezeteknek élő, elpuhult személy. Forrás. Költeményekből ismerős lehet. 
  • mirabile dictu: még elmondani (kimondani) is csodálatos. Forrás
  • palimpszeszt


Fordítási kukacoskodás:

Ez viszont bosszantó... Rettenetesen furcsa dolgok jöttek szembe néha az oldalakon, és bár a történet nagyon vitt magával, mégsem tudtam elsiklani felette. Három illusztris példa: 

  • 41.o. "Közelebb hajolt és úgy magyarázta, hogy közben a fogáról felcsúszott az ínye". Aha. Talán inkább az ajka csúszott fel, és elővillant az ínye, vagy hasonló, normálisabb dolgok. 
  • 188.o. "Csúnyán megöregedett, amióta ismertem: a haja szinte teljesen kihullott, és nem keveset hízott. Úgy néz ki, mint egy élvhajhász baba." Élvhajhász baba?! Mi volt itt az eredeti kifejezés?
  • 209.o. "A vörös arcú, alacsony férfi, aki olyan tésztaszerű hatást keltett, mintha soha életében egyetlen almát sem evett volna meg, tovább folytatta..." Tésztaszerű? Dough-like, vagy dough-faced volt az eredeti gondolom. A mondat mindenesetre kellemetlenül értelmetlen. 

2018. szeptember 6., csütörtök

Tom Hanks írógépei

Tom Hanks az egyik kedvenc színészem és meglepődtem ugyan, de egyúttal örültem is, amikor először lehetett hallani novelláskötetének megjelenéséről. Olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy, amit Tom Hanks csinál, az csak jó lehet. :) Szeretem a színészi tehetségén, kiváló játékán kívül az emberségét is, és példaértékűen szép házasságát a feleségével, ami igazán ritka a hollywoodi sztárok körében (biccentés még Pierce Brosnan felé is ;))

Hanks köztudottan odavan a hagyományos írógépekért, gyűjti is őket. A novellagyűjtemény borítója-címe is utal erre, és az egyes novellákban is feltűnik mindig egy írógép, ami hol kisebb, hol nagyobb szerepet játszik. 

Hogy milyen is volt végül az Uncommon Type, ami magyarul a Különleges karakterek címet kapta? Vegyes, amilyen általában egy novellagyűjtemény lenni szokott. Sajnos összességében nem egészen azt kaptam, amit vártam. A legtöbb történet csak úgy átsiklott rajtam, nem hagyott maradandó nyomot. Ez a kötet nagy hibája: nagyon felejthető. Nem uncommon lett, hanem kicsit túl common, bár az kétségtelen, hogy Tom Hanks írókája elismerésre méltó. Jól használja a megfelelő eszközöket, szépen kanyarítja el a történeteket, kétségtelenül tud írni, van egy alaphangja is, szóval sok mindenben igenis kitűnik, mert másoknak nem mindig jön ez ilyen természetesen, de ennek ellenére valahogy nem lesz átütő. Voltak vissza-visszatérő elemek, karakterek de ezek a kapcsolódások nem az otthonosság érzetét keltették, inkább csak monotonná, egyformává tették a fejezeteket. 

A legjobban a legelső novella tetszett a barátnővel, aki eluralkodott a főhős életén, hát azon nagyon jót szórakoztam. :) Sajnáltam, hogy még a kis délutáni szundikálásaitól is milyen hatékonyan megfosztotta Anna a pasast. 
Ezen kívül a két legutolsó volt még igazán jó, az egyikben egy hihetetlen bowlingrekord a központi elem, a kötetzáró novellában pedig nagyon tetszettek a váltások, kicsit mintha forgatókönyvszerűen lett volna megírva. 
Érdekes volt, és a többinél jobban lekötött még a '30-as évekbe tett időutazás is.

A könyvhöz egyébként szerintem nagyon sok jó borítóterv készült, természetesen mindegyik írógépes:

A montázst a canva.com-on készítettem.

Összességében nem bánom, hogy elolvastam, de inkább középszerű élményt nyújtott, és nem találtam olyan érdekesnek a történetekben megjelenő szereplőket, problémákat, dilemmákat, sorsokat. Szép iparosmunka, de nem igazán maradandó.

10/5,5

Mr. Hanks, azért jóban maradhatunk?! :D 


Mi a kedvenc Tom Hanks filmetek? :) Nekem a Forrest Gump és a Számkivetett, de nagyon szeretem a Terminált, a Kapj el, ha tudszot és a Halálsoront is.

2018. szeptember 4., kedd

Őszi tervek 2018

Forrás.
A tavalyi őszi terves listából még mostanra sem sikerült mindent elolvasni, és ahogy látom pár könyv bizony megjárt már pár listát... :) De a terv néha csak a tervezés örömére készül, ne felejtsük el. Úgyhogy most is nekilendülök egy bátor 12-es listával az ősznek, és aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Hosszú ez a három hónap, és sok könyv beleférhet, de vajon ebből az előre eltervezettből mennyit sikerül kipipálni most? 

A válogatásom idén őszre: 

- Hiraide Takasi: A macskavendég - lassan listaveterán lesz, ez már a harmadik évszakos lista, amire felcsücsül. 
- Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten - vcs és listaveterán, sosem kerül már sorra?! 
- Szabó Borbála: Nincsenapám, seanyám - vcs + kedvem is van hozzá
Tóth Krisztina: Pillanatragasztó - vcs és kölcsönkönyv
- Dr. Csernus Imre: A harcos - a doki új könyve, és amúgy is benne vagyok nagyon a pszichológiai könyvekben most. :) 
Joanne Harris: Runemarks - régóta halogatott fantasy, már elkezdtem, csak sikerült belealudni az első oldalakon... 
- Joanne Harris: Blueeyedboy - vcs, meg hát miért ne lehetne még egy Harris? :)
Robert Galbraith: Lethal White - a fotón nem képviselteti magát, mert még nem jelent meg, de már előrendeltem, és még az ősszel szeretném is frissiben folytatni Strike kalandjait. ;) 
Georges Simenon: Az evertoni órásmester - reci (a képkészítéskor még nem volt nálam)
 Luis Sepúlveda: Az öreg, aki szerelmes regényeket olvasott - rövidke vcs
- Szabó T. Anna: Törésteszt - kell valami komoly, facsargatós
Sarah Winman: Bádogember - kölcsönkönyv

Csak a kupacolásnál vettem észre a vicces véletlent: Töréstesztre
Pillanatragasztó! :D
Természetesen ezeken kívül is sok más könyvet el szeretnék olvasni, és fogok is, meglátjuk mennyi fér bele ebbe a hosszúnak ígérkező őszbe. Régóta tervezem már a Harry Potterek újraolvasását is (az illusztrált kötetekkel nyitva a sort), de már szinte babonából nem teszem bele ezekbe a tervlistákba őket, hátha akkor tényleg nekikezdek. ;) Őszre egyébként is tökéletes választás Harry. :) 

Saját képek.

Ti miket terveztek olvasni ősszel? Vagy csak spontán nekiugrotok az olvasatlan könyvhalomnak? ;) 


2018. szeptember 2., vasárnap

Csernus Imre: A fájdalom arcai

Régóta várt már olvasásra A fájdalom arcai, amit idén beválogattam a várólista csökkentésbe is. Bár a fülszöveg nem kertel, le van írva benne, hogy ez bizony egy csokornyi válogatás a doki legjobb előadásaiból, mégis meglepetésként ért a dolog, hogy egy összeollózott anyagról van szó, amit itt-ott megvágtak kissé, és aminek egy részét már ismertem a különféle Mesterkurzus és Nyitott akadémia válogatás-kötetekből, például a Miért vagyunk boldogtalanok?-ból vagy a Titok, elhallgatás, őszinteségből.

Egymás után ilyen töményen fogyasztva az előadásokat nagyon sok ismétlődést lehet felfedezni, ezért ajánlom inkább lassan, falatokban, beosztva olvasni, hogy ne tűnjön fel a hasonlóság.

Rengeteg témát jár körül Csernus, de mind valamelyest a kötet címéhez vezethetők vissza, a fájdalomhoz, a fájdalom megéléséhez, és ahhoz, hogy a változásokhoz - az élet bármilyen területén - szembe kell nézni a félelmekkel, és nem lehet kibújni a fájdalom megélése alól.

"Sokan persze türelmetlenek. Még végig se vitték az egész folyamatot, már megoldást szeretnének. Anélkül, hogy elfogadnák az ezzel járó fájdalmat. "

Előkerül a szülőkről való leválás, az érzelmi és racionális érettség, a valódi, felnőtt párkapcsolatok témája és a társfüggőség is. Összehasonlítja a munkában és a párkapcsolatokban hozott döntéseinket is, és az ezekben rejlő különbségeket. Különösen tetszett a munkahelyi témában, amit a mostani vezetőkről írt: 

"Manapság a munkahelyi vezetők jelentős része mentálisan nem alkalmas arra, hogy főnök legyen. Sértődékenyek, nagyképűek, önzők, hisztisek, nem fogadják el a kritikát, vagyis alacsony érzelmi intelligenciával rendelkeznek, és ha valaki beléjük mászik, akkor hiúsági kérdést csinálnak a dologból, és ezt meg fogják bosszulni a beosztotton." 

A Kis seggfejkalauz jutott eszembe, és hogy hogyan gyűlik így egy seggfej köré egy egész seggfej-gyár és lesz a vállalkozásából seggfej-művek is akár. 

Tetszett az is, ahogy Csernus azt fejtegette, hogy különbséget kell tenni a tanulópénz és az elpocsékolt idő között. Ha tudom valamiről, hogy rossz, de mégsem változtatok, na az elpocsékolt idő, meg a gyakran emlegetett, meleg sz*rban dagonyázás tipikus példája. De ha csak egy ideig megyünk előre, miközben azt hisszük, hogy a jó úton járunk, aztán fel tudjuk ismerni, hogy mekkora hülyék vagyunk, és változtatunk, na az a tanulópénz, és ha a következményekkel szembe merünk nézni, akkor el lehet indulni arrafelé, amerre a béke és a mosolygós szabadság terem. Ahol tényleg őszinte az ember mosolya, nem egy kifeszített keret, ami mögött semmi nincs, csak az unásig ismételt  hazug "jól vagyok". 
Szerintem kifejezetten jó dolog, hogy ebben a kötetben, az előadások közt többször is előkerült az, hogy mindig egy lépéssel kezdődik minden, nem egy hatalmas gigantikus ugrással. Persze ebben rejlik a nehézsége is, hogy  a boldogság, és a lelki béke megtartásához minden egyes nap tenni kell lépést, lépéseket, különben ugye az egyik nap teli tankolt kocsi másnap már csak félútig jut el. De ahogy minden napba apránként bele kell tenni, ugyanúgy apró lépéssel lehet kezdeni a nagy változásokat is. Csak persze fájni fog. 

"...szép a világ, mert nap mint nap dönthetünk."

Bár közhelyesnek hangozhat, Csernusnál mégis sokszor kerül elő az a gondolat, hogy a magunk szerencséjének kovácsai vagyunk, és hogy ennek megfelelően nagyon sok dologról szabadon dönthetünk, léphetünk. Ez egybecsengett A kiút című kötet üzeneteivel is. Hogy képesek lehetünk bármire és változtathatunk bármin, ha akarunk és teszünk érte. Ez mindig kemény meló, de ha sikerül, akkor szembe tudunk nézni önmagunkkal is a tükörben, nap mint nap. 

A doki remekül jellemzi az irigyeket: 

"A gyáva és az önző ötvözete pedig egy aranyos magyar tulajdonságot alkot, ezt úgy hívják: irigység. Az irigy valójában gyáva." 

A jó magyar mentalitás szerintem mindenkinek eszébe villan ilyenkor, a "Dögöljön meg a szomszéd tehene is!" hozzáállással. A felelősség elhárítás magunkról az mindig olyan könnyen megy ugye. Valamire azt mondani, hogy én tehetek róla, pláne aztán tenni ellene is valamit, mozdulni a másik irányba, na azt már nem... 

És egy nagyon fontos dolog még a végére. Mostanság nagyon nagy divat az elfogadás és az elengedés állandó szajkózása. Bármire ráütjük a mondatot: "engedd el", ne foglalkozz vele, fogadd el, stb. Ez egyébként bizonyos helyzetben szerintem nagyon káros hozzáállás, máskor meg tényleg így a legjobb, tenni magasról valamire, és továbblépve elfelejteni azt, elengedni a szélbe úgymond. 
A doki ezzel kapcsolatban írt pár sora nagyon megfogott, és ezt még szeretném hozzábiggyeszteni ehhez a témához, mert ezt a részét nem szoktuk szerintem figyelembe venni a nagy "elengedés-kultuszunknak". 

"Az elfogadás, urak, hölgyek, soha nem egy feszült állapot. Nagyon sok ember azt hiszi, hogy az elfogadás egyet jelent azzal, hogy 'hát nem tehetek mást, bele kell törődnöm a dologba'. Ez azonban valójában nem elfogadás! Az elfogadás szó egy békés, mosolygós állapotot takar, amelyben nincs harag, nincs feszültség. Ott béke van."
Forrás.

Úgy gondolom az elfogadás szót az elengedésre kicserélve is ugyanúgy helyt állnak ezek a sorok. Nagyon visszatetsző szerintem, amikor utálkozva eldünnyögi az emberke a mondandóját, sérelmét, bánatát, de kinyilvánítja a trendeknek megfelelően, hogy "nem érdekel, elengedtem!".... Egyetértek Csernussal, ez nem elfogadás, nem elengedés, mert abban tényleg nem lenne már egy szemernyi düh, sértettség, vagy szemrehányás. Elengedni valamit, az ugyanúgy kemény munka, és a fájdalomnak mindenféle arca szembenéz előbb velünk a szellemvasúton, hogy aztán tényleg azt lehessen mondani, békésen, hogy "már nem érdekel, elengedtem"

10/8