Zanza - néhány májusi könyvről röviden

Forrás.

Elirigyeltem Amadeától a rövidkék posztot, és én is inkább kiirtom az itt sorakozó, nagyrészt üres, sóváran várakozó piszkozatokat, és összefogom a mostanában befejezett könyveket egy csokorba. Egyikről sincs kedvem igazán hosszasan értekezni, és bizony kopnak az emlékek is róluk így néhány héttel a befejezés után. Nem voltak kiemelkedők, de mind jó volt a maga nemében. 

Ennél színesebb társaság amúgy nehezen gyűlhetett volna össze: horror kisregény, mágikus realizmus romantikával, gyereknevelős nonfiction, és habkönnyű krimi. :) Május elején olvastam mindet, végre volt akkor egy rövidebb időszak, amikor tényleg minden nap le tudtam ülni olvasni egy kicsit, és egyik könyv jött a másik után. 

Heather Webber: South of the Buttonwood Tree

Heather Webbertől a Midnight at the Blackbird Cafét olvastam korábban, és az határozottan jobban tetszett, mind a cselekményét, mind a szereplőit tekintve. A South of the Buttonwood Tree is hasonló recepttel dolgozik, de az összetevők és a hangulatiság sem stimmelnek annyira. Kicsit kidolgozatlannak tűnik ez a kötet, a karakterek pedig sablonosak. Az idős házaspár tagjait egyébként a hasonló neveik miatt egész a legvégéig kevertem. A két lányzó életébe betoppanó pasik is nagyon-nagyon hasonlóak egymáshoz. Nem szeretem ezt a fajta "felcserélhetőséget". Na nekik speciel már a nevük sem ugrik be.

A sztoriban vannak persze csavarok, családi titkokra derül fény, és bogozódnak a szálak, de mégsem annyira izgalmas. 

Összességében egy közepes, felejthető limonádé, kis mágikus elemmel. Jólesett most, de sok ilyet nem szeretek olvasni - egymás után főleg nem -, és nagyon hamar ki fog röppenni a fejemből. 

Audible-ről hallgattam a könyvet, és a felolvasásban rémes volt a férfihangok gombócos jellegű elváltoztatása... 

Webbertől én inkább a Blackbird Cafét ajánlom, minden szempontból! 

Hogy fogok-e még olvasni tőle? Hm-hm. Lehet, de az biztos, hogy kicsit kivárok. 

A történetről nem meséltem, elég hozzá azt hiszem a fülszöveg is, hogy itt álljon, jól elmeséli: 

"USA Today bestselling author Heather Webber's South of the Buttonwood Tree is a captivating blend of magical realism, heartwarming romance, and small-town Southern charm.

Blue Bishop has a knack for finding lost things. While growing up in charming small-town Buttonwood, Alabama, she's happened across lost wallets, jewelry, pets, her wandering neighbor, and sometimes, trouble. No one is more surprised than Blue, however, when she comes across an abandoned newborn baby in the woods, just south of a very special buttonwood tree.

Sarah Grace Landreneau Fulton is at a crossroads. She has always tried so hard to do the right thing, but her own mother would disown her if she ever learned half of Sarah Grace's secrets.

The unexpected discovery of the newborn baby girl will alter Blue's and Sarah Grace's lives forever. Both women must fight for what they truly want in life and for who they love. In doing so, they uncover long-held secrets that reveal exactly who they really are--and what they're willing to sacrifice in the name of family."

Tade Thompson: The Murders of Molly Southbourne

Amikor az Agave kiadta magyarul ezt a kisregényt, akkor figyeltem fel rá, de valamiért eredetiben gondoltam elolvasni, és meg is vettem e-ben. Nemrég, amikor eszembe jutott újra feltölteni hosszú idő után az e-olvasómat, hogy, hogy nem, Molly Southbourne-re esett a választásom - hirtelen felindulásból, szinte egy falatban olvastam el a fura történetet. 

Olvastatja magát, gyorsan lehet vele haladni, de sajnos valamelyest "ujjgyakorlat" benyomását kelti, kidolgozatlan, kiaknázatlan marad sokszor. Horror volta ellenére nem ijesztő egy cseppet sem. De talán félre is van kicsit kategorizálva, és az ilyesmit inkább tényleg csak "weirdnek" kéne hívni, és nem feltétlenül horrornak vagy thrillernek. Tárgyilagos, hideg próza jellemzi, néha szinte "felsorolásszerűen" történnek benne az események. 

Gyors, érdekes koncepciójú, bizarr történet, kiváló film/sorozat alapanyag. Még gondolkodom, hogy folytassam-e a következő résszel. 

A magyar kiadás design-ja nagyon jó lett!

Pamela Druckerman: Nem harap a spenót

Kellemes meglepetés volt a könyv eleje, teljesen magával rántott a gördülékeny stílus, a mesélés, és megörültem, hogy milyen jól fogok szórakozni. Valóban így is lett, bár a közvetlen stílusú sztorizás, a sok önirónia, és a kulturális különbségek okozta komikus dolgok ellenére azért vannak hibái. Sokszor önismétlő és redundáns a szöveg, bár meg kell valljam, a végére azért rájöttem, hogy volt ennek a sok ismétlésnek is értelme - végre egy gyereknevelési könyv, ami beitta magát a pórusaimba, és nem úgy vagyok vele, hogy jaj mi is volt benne, nem tudom, fel kéne ütni, de hol is? ... Ebből a szempontból jót tett neki az, hogy rengetegszer végigmegy benne a szerző a francia nevelés alapkövein. Egyébként persze semmi egetrengetően új, és sajnos jónéhány dolog valóban csak úgy valósítható meg igazán, ha társadalmi szinten is olyan egység van benne, mint a franciáknál (ld. bölcsődei menük, hallgatólagos szabályok, amit mindenki betart).

Pamela Druckard egyébként amerikai, és egy brit férfihoz ment férjhez, gyermekeiket pedig Franciaországban nevelték. Ez a kulturális keveredés sok érdekes kérdést vetett fel, és persze rengeteg furcsa interakciót is szült. Tetszett, hogy a bizonytalanságaikat sem rejtette véka alá.

A végén ki van egészítve 100 hasznos tippel, amik egyébként egy önálló kötetként jelentek meg korábban (Bébé Day by Day: 100 Keys to French Parenting). Ez a része a könyvnek abszolút felesleges, csak annak a pár szabálynak a kivonata, ismétlése, amit már amúgy is kívülről fújunk mire eljutunk idáig. Viszont önmagában sem állja  meg a helyét... - a megelőző 350 oldalnyi kellemes, kontextusba helyezett pillanatok, magyarázatok, az oké, de ezt kivonatolva, lecsupaszítva elolvasni, pont az élet sava-borsa nélkül, semmi értelme... Szóval gyorstalpalóként, csak a tippek elolvasása nem fog segíteni.

Ja, és talán van, akinek fontos, van benne sírni hagyás, meg nyugodtan adj tápszert a gyereknek anyatej helyett, szóval akit ez idegel, az hagyja ki a könyvet szerintem. :) Én figyelmen kívül tudtam hagyni, amivel nem értek egyet. 

M.C. Beaton: Egy holttest és más semmi? 

Ezer éve olvastam M.C. Beatont, az Agatha Raisin első részét, ami nagyon bejött, de ki tudja miért, sose folytattam. Most egy egyedülálló kötete akadt a kezembe a szerzőnek, nem a sorozatok közül való, és gondoltam, miért is ne olvashatnék egy kis habkönnyű krimit. Merthogy ez tényleg az - sőt, már-már bárgyú is néha, olyan egyszerű és naiv az egész, sok-sok butácska részlettel, amik helyett lehetett volna még bonyolítani a bonyolítanivalót inkább. Temérdek sok rész szól arról, hogy megéheznek és enni mennek, vagy zuhanyoznak, vagy még gyorsan ezt vagy azt csinálnak, mielőtt amazt megcsinálnák. Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik panaszkodni szoktak, hogy a szereplők sosem pisilnek a könyvekben. :D Ezek a részletek szerintem totál feleslegesek, de szó mi szó, a jó kis evészetekről azért nem volt rossz olvasni, tetszett, hogy mindig mennek valamit harapni. ;) 

A főszereplő, Fellworth Dolphin, nagyon szerény körülmények közt tengette életét, szüleit kisegítve pincérkedett a tanulás helyett. Amikor édesanyja is elhalálozik, kiderül azonban, hogy rengeteg pénzt örökölt... Miért ültek a szülők ezen a vagyonon, és honnan származik? Képbe kerül egy régi vonatrablás is, és Fellworth elkezd nyomozni az ügyben. Vajon köze volt a rabláshoz az apjának is? 

Kedves kis kaland, ahol keveredik a már említett bárgyúskodás, és a fájdalmasan faék gondolatmenetek az életveszélyes szituációkkal - hiszen a múlt megbolygatása mindig veszélyes, főleg, ha bűntény is van a háttérben... A címe teljesen érthetetlen, hogy miért Egy holttest és más semmi?... Legfeljebb Fell anyjának holttestére utalhat. Valami romantikusabb címet is kaphatott volna, ha már vonatrablás, és Maggie és Fell szerelme van a középpontban. 

Könnyed, nagyon egyszerű (jó és rossz értelmében is a szónak) könyv, nyári kikapcsolódásnak oké, de Beatontól azt hiszem inkább Agatha Raisin, és inkább angolul. :) 

Most a végén a linkek beillesztésekor jöttem rá, hogy az Emily in Exetert is olvastam Beatontól, és azt is bárgyúnak tituláltam hmm-hmm. 

Poszt-turkáló: A türkizkék hegedű

A poszt-turkáló rovat felélesztése kapcsán jöjjön hát a bejegyzés a szintén kimaradt, második Dávid Veronos kötetről is. A türkizkék hegedű azért is különleges számomra, mert az elején, az előző kötet ajánlói közt az én posztomból is szerepel egy részlet benne. 

A türkizkék hegedűről 2011.07.07-én írtam a freeblogon:

Amikor Veron első kalandjait befejeztem, már előre vártam, hogy legyenek még róla történetek, kíváncsi voltam, milyen rejtélyek fűszerezik még Ókanizsa életét.

Amikor felröppentek a hírek a türkizkékről, nagyon örültem, és a borító megjelenésekor is elégedett voltam, folytatódott a tapétás vonal, a finom minta, a tusbetűk. :)

Amikor megtudtam, hogy a történet nem Ókanizsán játszódik, csalódott voltam. Bizony. Pedig nem kellett volna.