2018. október 16., kedd

Joanne Harris: Runemarks

Megjárt már vagy három vcs-listát, és igazi matuzsálem volt a várólistán a Rúnajelek, Joanne Harris fantasy sorozatának első része. Amikor ezt írta, még nem billegette oda az "M" betűt a két neve közé, ha fantasyről van szó (talán Ian M. Bankset utánozva). Szerintem bárki, aki olvassa és szereti Joanne Harris könyveit, egyetértene velem abban, hogy a változatossága, és az igényes írásmódja miatt szeretjük őt igazán, és ez azért furcsa, mert tulajdonképpen a Rúnajelekben is megvan mindez. Megint valami máshoz nyúl Harris, nem egy megszokott dolgot kapunk tőle; nagyon más ez az iromány bármely más történetéhez képest, és kétségtelenül igényes a szöveg, érezni mögötte Harrist. 

Mégis azt hiszem mindent elmond, hogy a könyvben leginkább a központozást szerettem. Igen, a központozást. Tele van szuperül elhelyezett közbevetésekkel, megfelelő helyen döntött betűkkel, ésatöbbi ésatöbbi. :D  

Nem nekem való ez a Ragnarök. A szótól is rosszul vagyok, rettenetes ahogy kinéz, és a könyvben végig Ragnarók-ként volt írva, igen, így, hosszú ó-val, ami egy anomália egy angol nyelvű könyvben. Brr.

De hogy a külsőségeken - mint központozás és ékezetes betűk - túllépjünk - közben ajánlom figyelmetekbe remek közbevetéseimet, amelyeket ezúttal Harris inspirált :D -, lássuk, hogy miért is nem lettünk jó barátok a könyvvel. 

Az eleje remekül indult: Maddy Smith, egy rúnajellel megvert/megáldott (?) lányzó egy kósza koboldot üldöz és kerít elő a pincéből. A varázslás persze tiltott, megvetendő, sőt üldözött dolog, kivéve ha kapóra jön ugye koboldtalanításhoz, és a rúnajelet viselőket kinézik a falubeliek maguk közül. Van bégető felekezet, szigorú, nagyratörő, prédikáló pap-fazon, rúnajel miatt legyilkolt malacka és ostoba falubeli fiatalok is,akik nem látnak tovább az orruknál. 
Maddy nagyon magányos ezek közt az emberek közt, egyetlen barátja van csak, a kívülálló One-Eye, a fél szemére vak jóságos vándor, aki minden évben egyszer ellátogat felé, elszórakoztatja meséivel és tanítgatja a képességei használatára. 


A sztori eddig a pontig - talán olyan 60-70 oldal - mesélősen belefeledkezős volt és kellemes, aztán viszont egy elég nagy zűrzavar lett belőle, és ezért okolhatjuk akár Lokit, a Trickstert is - mert miért ne? Felnyitnak egy hegyet (?), alászáll Maddy és kiszabadít egy orákulumot - ami egy ronda, gőgös kőfej -, és aztán egy nagy menekülés, üldözés és üldöztetés lesz az egész hegyen-völgyön, sőt az álmok és a halál földjén át... Felébresztenek pár jégkockában konzervált régi istent, meg néhány hulla-istent is, akik testetlenül banzájoztak eddig valahol az alvilágban - vagy akárhogy is hívják magyarul Netherworldöt. Szóval akció, akció hátán. Minden túl képlékeny volt, a halált sem lehet komolyan venni benne, az istenségek finoman szólva is bugyutának tűnnek, kicsinyesnek, gyerekesnek. A kedvencem Idun volt köztük, és egyébként sokkal jobb lett volna, ha az istenek közti cívódásból több van a könyvben, az a két-három rövid etap nagyon kevéske volt a jóból! Igazából egyikükért se lett volna kár. De ugyanúgy kb. Maddy-t sem sajnáltam volna, ha beleesik egy katlanba, elragadja a világkígyó, vagy lejár az ideje az órán, elvágják az életfonalát, amíg az álmokban kalandozik, és egyéb válogatott marhaságok... Azon kívül hogy ő xy és hogy milyen rúnajele van, és mennyire elképesztően erős a varázslata, az ég világon semmit nem tudunk meg róla... Jelleme itt senkinek nincs - vagy legalábbis nem kerül kifejtésre, értesd, 500 oldal nem elég erre -, még a legtöbb talán Helnek, a kétarcú, egylábú halálistenségnek (nem néztem utána, sajnos tényleg totál be vagyok oltva norse mythology ellen, nagyon nem érdekel a hátterük, és ezen a könyv mit sem változtatott - csak azért gugliztam rá erre az egész mondakörre, hogy saját szememmel lássam, ez nem csak valami cosplayes csoport agymenése, ennek tényleg háttere van... :D ). 

Szenvedősen, lassan lehetett olvasni, nem élveztem a rúnák közti evickélést, nem foglalkoztatott senkinek a sorsa, és nem értem, mégis mi teteje volt az egésznek. Ugyanúgy, mi teteje volt Ragnaröknek is? Nem lehet ezt a könyvet - meg ezt a mondavilágot - komolyan venni, mintha meg lenne hintve Lokival minden, olyan bolondság és átverés és csalfaság az egész. 
Az egész könyvet és az olvasás élményét csak azzal a szóval tudom jellemezni, hogy tedious volt, és ezt akkor is itthagyom angolul, ha le lehetne fordítani, mert sokkal jobban kifejezi milyen volt, mint ha leírom, hogy unalmas + fárasztó egyben. 

Biztos, hogy nem folytatom a sorozatot, hiába vettem meg már évekkel ezelőtt a Runelightot is. (Azóta van még 0,5 és 0,6-ik része is, jáj. :D ) Egyébként is, ez már túlságosan a tömény fantasy kategória, ami nekem már túl sok, kevéssé emészthető, élvezhetetlen, mocsaras. Nem tudok érdeklődést mímelni iránta. Az északi mitológiától meg az ég óvjon engem a továbbiakban - szóljatok ha bármi ilyen jellegűt akarnék a kezembe venni. Sőt, üssétek ki a kezemből Thor kalapácsával! :) 

10/3

2018. október 15., hétfő

Maszkabál

Forrás.
A Témázunkban ebben a hónapban egy taget, vagy akinek úgy jobban tetszik, irányított kérdéssort választottunk ki, amit Zenka állított össze. A Ki lennél? - helyzetgyakorlatok műfajokra kérdéssorban közismert irodalmi műfajokat sorolunk fel, a feladat pedig annyi, hogy helyezd el magad a környezetben és írj a történetedről. Nem kell persze konkrét karaktereket írni, csak eljátszani a gondolattal, az adott műfajban, az adott világban vajon milyen szereped lenne?
Íme az én verzióm:

Ki lennék ha…

1. Ki lennél, ha egy mesében szerepelnél? Boszi, ent, hercegnő vagy herceg? Bármilyen szereplőt írhatsz! Mi történne veled?

A mesék közt mindig nagyon elvarázsoltak az erdei állatokról szólók, szerettem a kidolgozott kis világukat, és sokszor próbáltam hasonlókat megrajzolni, vagy csak elképzelni én is. A Szutyejev-féle Vidám mesék gombája alá szívesen bújnék be az eső elől, vagy lennék egy süni vagy teknőc a Mesél az erdő köteteiben. :)
Boszorka is szívesen lennék, de nem olyan, aki egy eldugott erdei kunyhóban éldegél, hanem inkább a királyi vár egyik fontos méregkeverője, nagyrabecsült "füvesasszonya". Lehetőleg bibircsókok nélkül, inkább olyan Melisandre-osan szép - és intrikus - boszi. ;) 

Forrás.
2. Ki lennél egy fantasy regényben? Milyen szereplő lennél, milyen regényben?

A fantasy most kicsit a bögyömben van, mert annyira sajnos nem élvezem a Rúnajeleket, mint gondoltam, túl töménynek tűnik. Mindenesetre jobban szeretnék valami mellékalak lenni, egy érdekes sárkányfaj egy példánya, vagy egy thesztrál, valami ami tud repülni. Inkább biztonságosabb terepen maradnék, nem mennék nagyon harcközelbe - egy ork-ütközetben tuti én lennék az, aki először elesik, vagy pedig az ellenkező irányba rohan el, amikor mindenki megindul csatázni. ;)

3. Sci-fi. Robot lennél, űrhajós, vagy egy szereplő a gépteremben? Bármi lehetsz, kezdj el játszani!

Szívesen lennék egy vírusos-járványos sci-fiben a laboratóriumi kutató, aki rálel valami nagyon fontosra a mikroszkóp alatt. 

Forrás.
4. Ki lennél egy Jane Austen regényben? Szomorú hősnő, egy sznob vipera, lovászfiú, esetleg egy tiszt?

Először arra gondoltam, hogy Elizabeth Bennethez hasonló kisasszony lennék, de lehet, hogy jobb lenne egyszerű cselédlánynak lenni a történetben, aki minden pletykát kihallgat, és titokban összejön a lovászfiúval. :D

5. Ki lennél egy krimiben? Rafinált bűnöző vagy maga Sherlock Holmes? Milyen esetet derítenél fel?

Inkább nyomozó lennék, vagy talán a nyomozó partnere, mint Robin Cormoran Strike-nak. Elejtenék egy véletlenül meghallott apró részletet, és hopp, talán az jelentené a megoldását az egész bűnténynek. ;) Régimódi gyilkosságos történetekbe tudnám magam elhelyezni: amikor megkéselt hullát találnak a könyvtárszobában, vagy amikor ciánnal mérgeznek meg valakit.

Forrás.
6.Ki lennél egy kortárs történetben? Miről szólna a regény?

A kortárs történet fogalma olyan nagyon tágnak tűnik... Annyi mindent címkéznek annak. Rögtön kortárs magyarra asszociáltam, és inkább szépirodalmi jellegű regényre. Lehetnék mondjuk Kőrösi Zoltán családregényében a sok Lisziből az egyik. Vagy egy érdekes, bár külsőre átlagos sorsúnak tűnő lány Anna Gavalda kisregényeiből.
A regény magáról az életről szólna, annak minden kisebb és nagyobb tragédiájával együtt, ugyanakkor tele komikus pillanatokkal is, fékevesztett nevetéssel, bánattal, szerelemmel, fura szomszédokkal, családi drámákkal.

7. Miről készítenél dokumentumfilmet/dokuregényt?

Egy poszt-apokaliptikus világról, és arról, ki mit gondol, mivel lehetett volna megakadályozni a katasztrófát, mit csinálnának másként és most mihez kezdenek egy új eséllyel.

8.Ki lennél egy horrortörténetben/thrillerben?

Félős vagyok, szóval lehet, hogy inkább nekem kéne lenni a baltás gyilkosnak, csak hogy ne én legyek a menekülő fél. :D Mindenesetre engem nehéz lenne berántani a horrorok klasszikus, aláfestő zenés jeleneteibe, mert ha meglátok egy félig nyitott ajtót, aminek zárva kéne lenni, én nem bemegyek körülnézni, hanem elinalok. :)

9. Jöjjön most a történelem. Melyik történelmi korban lennél szereplő, és ki lennél ott?

Az ókori Rómában a hadúr írnoka szeretnék lenni.

Forrás.
10.Mutass egy képet magadról (illusztráció, rajz is lehet, nem kell fénykép), ami leginkább kifejezne téged, mint szereplőt az egyik általad kiválasztott sztoriban…

<-- Ő itt Chloé, fiatal újságíró lány, aki az interjúkat készítené a poszt-apokaliptikus világban játszódó dokuregényben, miután az emberiség egyharmada kipusztult.

10 + 1 
Az általad MOST olvasott regényben melyik szereplővel tudsz azonosulni, miközben olvasod ki vagy? ( Vagy egyáltalán bele szoktad élni magad egy-egy karakter szerepébe, vagy csak külső nézőpontból figyeled a történéseket? )

Pont emlegettem is feljebb Robin Ellacottot a legfrissebb Cormoran Strike regényből, amit most olvasok. Bár az túlzás, hogy vele teljesen tudok azonosulni, mert mérges vagyok rá, hogy a fatökű Matt mellett mennyire kitart... De magánnyomozói szerepköre nagyon tetszik.
Inkább külső szemlélőként nézem a regényeket, és színes-szagos filmként peregnek előttem a könyvlapokon elmeséltek. :)
Forrás.

Ehhez hasonló, csak szabadon ábrándozós témánk volt 2016. áprilisában a "Ha én regényhős lehetnék...", akkor valahogy ihletettebb voltam kigondolni részletesebb képeket is egy-egy elképzelt történethez. ;)

Most is lehet csatlakozni, töltsétek ki ti is a Ki lennél? taget, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. ;) Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

És hogy a többiek kik lennének?

Zenka, Anaria, Abstractelf, Nima, Sister

Utóvéd (később csatlakozók):

Bea,


2018. október 13., szombat

Egy halom őszi megjelenés

Forrás.

Természetesen nem ússzuk meg idén sem az őszi könyvdömpinget, jobbnál-jobb megjelenések érkeznek a kiadóktól. Ezekből összegyűjtöttem most egy adagot, amik engem is érdekelnek.

Ti megússzátok ezt a szezont elcsábulás nélkül?

2018. október 10., szerda

Túlértékelt írók - az én listám

Forrás.
Vicky blogján láttam egy posztot a szerinte túlértékelt írókról, és megihletődtem, hogy én is írjak egy ilyen listát. :) 


1. Neil Gaiman

Elég vegyes vele a viszonyom. A Stardust (Csillagpor) idején úgy gondoltam, hogy örök kedvenc lesz, aztán olvastam tőle "elment" könyveket, és rájöttem, hogy elég túlértékelt szerző, és nagyon változó, hogy mit ad. Persze változatos is, ami pozitívum, mégsem érdekel már minden könyve; elment a kedvem az Amerikai istenektől és az Anansi fiúktól is. Novelláival állok leginkább hadilábon. Meséi aranyosak. Abszolút kedvencem tőle az Óceán az út végén

2. Sarah J Maas 

Csodálatos rajongás övezi, pedig elég satnyán és stílustalanul ír szegényke... Az Üvegtrón nagyon nem jött be... Rémesen színvonaltalannak éreztem. Az ACoTaR sorozatot is elolvastam, a második kötete sok mindenért kárpótolt, és azt tényleg szerettem, de összességében a képességeihez mérten úgy érzem érdemtelenül emelik piedesztálra a szerzőt.

3. John Green

Forrás.
A The Fault in Our Stars (Csillagainkban a hiba) engem jókor kapott el, de a Paper Towns (Papírvárosok) borzalmasan semmitmondó surmóság volt. A többi kötetének a fülszövege sem csábít, úgy tűnik eldurrantotta már a legnagyobbat a TFiOS-szel. 

4. Paulo Coelho

No. Just nooo. Mégis annyi háztartásban van egy egész polcnyi belőle... 

5. Lauren Beukes

Nem tudom felfogni mitől lett ő olyan népszerű. Már két könyvével is megpróbálkoztam, és egyik rosszabb, mint a másik. Kifforratlan, zavaros, és dögunalom, ahogy ír. 

Eszembe jutott még néhány név, de tőlük jórészt csak egy-egy könyvet olvastam. Megpróbáltam inkább olyan szerzőket felsorolni, akiknek legalább két könyvével is megismerkedtem, mielőtt rájuk sütöttem a túlértékeltség billogját. :) 


Várom a ti véleményeteket is, kik a túlértékelt szerzők szerintetek? 


2018. október 9., kedd

Sorozat várólista - kérem a következőt!

Forrás.
Dóri márciusban írt egy posztot a sorozat várólistájáról, és eszembe jutott, hogy én is régen vettem már számba a befejezett és befejezendő sorozataimat, utoljára pont hogy az "elkaszáltakról" írtam, és bizony már az évösszegző posztnál ígérgettem egy sorozatokról szólót (most meg már mindjárt a következő évösszegzőnél tartunk...).

A tavalyi év igen sikeres volt sorozatolvasás szempontból, két komplett trilógiát is elolvastam ugyanis (ACoTaR, Papírmágus), illetve több trilógia 2-3. kötete is sorra került, mondhatjuk, hogy sok sorozatot "végeztem ki". Az elkezdettek közül viszont voltak olyanok, amiket nem folytatok. Sorozatokat olvasni jó is, meg rossz is: van mire várni, és van miért izgulni a függőben hagyott dolgok miatt, de elköteleződés is nekiállni valaminek, ami több kötetes. Ráadásul a mai tendenciát nézve, sokszor nem látni a végét a sorozatoknak, mert annyi részt írnak még hozzá, vagy kitalálnak valami spin-offot. Ez alapjáraton nem zavar, csak ha tényleg érezni, hogy profitorientált a folytatás. Csakhogy erre csak a puding próbájával lehet ugyebár rájönni, vagyis olvasni kell a következő köteteket is. Ki van ez találva!

De most inkább koncentráljunk arra, ami a poszt központi témája akart lenni, vagyis hogy mikből is áll az én sorozat várólistám, melyek azok a könyvsorozatok, amikre azt mondom, hogy még szeretném folytatni-befejezni, vagy akár újraolvasni.

On Sai: CalderonAz első részt még 2014-ben olvastam, és meglepő volt számomra, milyen szórakoztató olvasmány, érdemes lenne folytatni, főleg, hogy meg is vettem a második kötetet még akkor frissiben. ;)

Lian Hearn: Az otoriak története - Igazi várólista matuzsálem nálam. Az első része, A fülemülepadló beszerezhetetlen hiánycikk lett. Már évek óta ráteszem a vcs-listákra, sőt, volt hogy egyenesen három kötetét is odabiggyesztettem, de eddig még sosem sikerült eljutni a kezdésig...
A szerzőtől érdekel a Sikanoko meséje sorozat is (de előbb már végre tényleg bele kéne kóstolnom, hogy is ír...).

Leiner Laura: Szent Johanna Gimi - Tudom, tudom, Nima majd csóválja a fejét, de továbbra is kíváncsi vagyok rá, és jók a megérzéseim. Nikkincs annyit emlegeti nekem, és olyan szeretettel idéz belőle. :))

Gaura Ágnes Boriverzuma - Megvettem-megkaptam a köteteket, várom a hangulatot hozzá, és a korábban említett érzést, hogy elköteleződjek pár részre.

M.C. Beaton Agatha Raisinje - Csak az első részt olvastam, azt imádtam, mindenképp folytatásra érdemes.

Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak - Az első két részét olvastam valamikor, persze elölről kell kezdeni, de nem bánom, roppant szórakoztató olvasmány, és megvan ebben a szép díszdobozos kiadásban:

Helen Fielding: Bridget Jones - Még gimnáziumban kattantam rá Bridgetre, és nem értettem mit nyávog, hogy mennyi kiló, hiszen az én szememben az nem volt egy kövér súly, ami a naplójában szerepelt... (most ugyanúgy nyávogok és számolom a dekákat :D) Ja és nem értettem azt a szót, hogy "lejmol". :D Csak a harmadik rész várat magára, az is főleg amiatt, mert nem akarok Darcytlan BJ-részt, ez olyan szomorú...
A blogon a babás részről van poszt csak.

Mats Strandberg, Sara B. Elfgren: Engelsfors-trilógia - Az utolsó rész, a Kulcs van még hátra. Roppant jó stílusú írás, és mindig izgalmas a történet, csak hát valljuk be, nehéz nekidurálni magunkat egy 900 oldalas féltéglának. Pláne nem cipeljük ugye sehova.

Joanne Harris Csokoládé trilógia - A harmadik rész már évek óta várja, hogy kézbe vegyem, de előbb mindenképp újrázni szeretném az első kettőt, amiknek az emléke már eléggé megfakult.

Joanne Harristől még a Gentlemen and Players "folytatásával" is adós vagyok magamnak, a Different Class-szal, bár ez talán szigorúan véve nem sorozat.

Jennifer Worth: Call the Midwife trilógia - Csak az első részt olvastam, de szeretném valamikor folytatni is, és belekukkantani a megfilmesítésbe is.

Jeff VanderMeer: Déli Végek trilógia - Az utolsó rész, a Fantomfény van csak vissza, sorra is szeretném keríteni valamikor, de ehhez is kell a ráhangolódás, VanderMeer ugyanis igazán "agyszennyező". :)

Joe Abercrombie Szilánkos tenger sorozat - A harmadik részbe beletört a bicskám egyszer idén, félretettem, de szeretném majd befejezni a trilógiát.

Elena Ferrante: Nápolyi regények sorozata - A legfrissebb tétel a listán, ami csak pár hónapja érdekel, és az első részét is csak nemrég kaptam meg.

Aztán még kommentár nélkül néhány sorozat, ami ott sustorog néha a fülembe:

Charlene Harris: True Blood (az első részt évekkel ezelőtt olvastam), Philippa Gregory könyvei, Janet Evanovich: Szingli fejvadász, Karen Marie Moning: Highlanderek, Sue Townsend: Adrian Mole, Patricia Briggs: Mercy Thompson, Stieg Larsson Millenium trilógiájának folytatásai David Lagercrantz tollából.



Három sorozat pedig, amik épp folyamatban vannak - úgy látszik sorozatolvasásban vagyok, csak fel sem tűnt eddig:

- Sylvain Neuvel Themis-akták: a harmadik részt, a Védtelen halandókat olvasom épp.
- Robert Galbraith Cormoran Strike-ja: a legfrissebb részt, a Lethal White-ot olvasom épp.
- Joanne Harristől a Runemarks, aminek megvan a második kötete is, a Runelight. Nagyon rég várt már olvasásra ez a kötet, de úgy érzem annyira nem nyűgöz le, mint vártam.


Nektek mik szerepelnek a "sorozat várólistátokon"? Mik azon a sorozatok, amiket el szeretnétek olvasni/be szeretnétek fejezni?
Forrás.



2018. október 7., vasárnap

Matt Haig: Reasons to Stay Alive

Egyre több könyvet írnak a depresszióról, mentális betegségekről, és ezek jó része olyanok tollából születik, akik elszenvedői az adott betegségnek. Nem egy vidám téma, de hasznos lehet, és néha jólesik arról olvasni, hogy kerekednek felül mások a problémáikon.

Tavaly év végén olvastam hasonló témában Jenny Lawson könyvét, a Furiously Happy-t, és még én magam is csodálkoztam, mennyire tetszett, mennyire meg tudott ragadni, hogy élveztem ennek a tényleg vicces, és életvidám nőnek a sorait olvasni néha a kínok kínjáról, néha meg a fetrengve röhögésről. 
Matt Haig is depressziós, és öngyilkos akart lenni még huszonévesen. Ő máshogy járja körül a témát, kevésbé vicces, de mégis könnyed tud maradni. Erőteljes, és sokszor vannak nagyon remek, reményteli sorai, egészében mégis ha választanom kell én Jenny Lawsont érzem közelebb magamhoz, és belőle többet merítettem, bár éppenséggel más életszituációban is voltam akkor, mint most, ez is sokat számít.
A Reasons to Stay Alive-ba kicsit túlteng a felsorolás, mindenre hoz egy listát, amikben persze van igazság, de vannak elcsépelt gondolatai is. Néhány egyszerűen szép és életigenlő sora miatt azért megérte elolvasni. 

(Ez mondjuk pont nem ilyen, de tetszett:)
“Pain is a debt paid off with time.”

Magyarul is megjelent, a Park Kiadónál.
A felsorolásos részek emlékeztettek a szerző regényének, a The Humans-nek a végére, és néhol ugyanaz a fajta bölcsesség, az ottani földönkívüli világlátása köszönt vissza. Nem csoda, mert annak a regénynek a megírásával is megpróbálta feldolgozni a betegségét, problémáit, csak akkor egy a Földre érkező űrlényen keresztül mutatta be, milyen kívülállónak érezte magát. 
Remekül mutatja be, milyen is, amikor semmibe vesznek egy mentális betegséget a "cheer up" jellegű használhatatlan tanácsokkal. Összehasonlításként hoz egy csomó példát, amire nem mondunk marhaságokat, vagy amikért jobban sajnáljuk az illetőt, mint a depressziója miatt... Jól jellemzi a társadalom és a modern kor problémáit is, és hogy ezek hogyan akadályozzák - néha tényleg igen hatékonyan - a boldogságunkat.
A szorongásról szóló részek is értékesek bárkinek, aki tapasztalta már a felgyorsult világ mindenféle nyűgét - és hát ki ne tapasztalná folyamatosan a teljesítménykényszert, időhiányt, állandóan újratermelődő to-do-listeket.

Tovább nem fogom fejtegetni, ez tipikusan olyan könyvecske, amit magadnak kell olvasni, lapozgatható csak úgy random módon is, bármikor fel lehet ütni egy kis pozitív löketért. :) 

10/6,5


2018. október 2., kedd

Liane Moriarty: Big Little Lies

Liane Moriarty az egyik nagy felfedezettem idén. A What Alice Forgot után rögtön tudtam, hogy a többi könyvét is el szeretném olvasni, tetszik a stílusa, ügyesen szövi a kapcsolatok szálait, és nem egykaptafa chick-litet ír. Szinte egyértelmű volt, hogy Big Little Lies-zal folytatom a sort, amiből az HBO sorozatot is készített. Sokan dicsérték már az adaptációt, de mindig úgy vagyok vele, előbb a könyv, ha lehet. Egyedül az zavart, hogy tudtam melyik nagyobb, ismertebb színésznők játszanak benne, és akarva-akaratlanul őket képzeltem el a szereplők helyébe - természetesen rosszul! ... Totálisan meg voltam győződve róla, hogy Madeline Nicole Kidman kell, hogy legyen, és nehéz volt másképp behelyettesíteni később... Na de hagyjuk a filmet, egyelőre a könyv legyen a porondon. ;)

A Big Little Lies - Hatalmas kis hazugságok egy intrikával, hazugságokkal, sanda pillantásokkal teli történet, ami Ausztráliában játszódik egy jó suliban, ahova a szegénytől a gazdagig bárki járathatja a gyerekét. A gyerekek még hagyján, de a szülői közösségbe beilleszkedni sem egyszerű. Jane a fiával, Ziggyvel költözik a környékre, és ezer szerencséje (?) hogy Madeline-be botlik az első, orientációs napon (mi ez magyarul vajon, eligazítás?). Madeline ugyanis egy kis szívesség miatt rögtön pártfogásába veszi Jane-t és barátnők lesznek. Párosukat Celeste egészíti ki, akinek jómódú férje miatt a bőre alatt is pénz van, de ezen felül irigyelhetjük azért is, mert csodaszép és mindig makulátlanul tökéletes a megjelenése.
A barátnők támogatása kell is, rögtön az első napon ugyanis egy kislányt bántanak, fojtogatnak, és ő Ziggyre bök, amikor mindenki előtt meg kell mutatnia a tettest... Ziggy márpedig ártatlannak vallja magát.
Ez az apró incidens vajon végül hogy vezet gyilkossághoz a fél évvel későbbi szülőknek rendezett beltözős bulin, ahol hemzsegnek az Audrey Hepburnök és Elvis Prestley-k? Ki az áldozat és ki lesz a gyilkosa? És legfőképp, mi a motiváció? Liane Moriarty rendkívül ügyesen mozgatja a szálakat, és bonyolítja a jelen és a múlt eseményeit úgy, hogy egyre feszültebb tempóban, egyre jobban gyanakodva mindenre és bárkire érkezzünk el a bálhoz, és végre kiderüljön, mi is történt...

A rendőrség mindenkit kihallgat, ezekből a vallomásokból vannak részletek közbevetve végig a könyvben, ahogy a 6 hónappal ezelőtt történtektől lassan eljutunk a mostig. Trükkös viszont, mert nem egyértelmű semmi, csupa jelentéktelen mellékszereplő szólal csak meg szinte, a főhősök kimaradnak, így aztán végig találgathatunk, mégis melyikőjük lesz az, aki halálát leli.



A palettát tarkítja a sok gyerek is: Celeste-nek ikerfiai vannak, Madeline-nek előző házasságából van egy nagylánya, Abigail, aki szörnyű korban van épp, és két kisebb gyereke, Fred és Chloé, a mostani férjétől, Edtől. A volt férj, Nathan, és annak új felesége Bonnie sem maradnak ki, lévén, hogy a lányuk Skye is pont most kezdi az iskolát... Bonnie a külsőre tökéletes anyuka mintapéldánya, aki harmóniában van a világgal és önmagával is - higgadt, sosem veszíti el a fejét, egészségesen eszik, sportol, jógát oktat, szociálisan rendkívül érzékeny... Madeline-nek nagyon fáj, amikor nagylánya úgy tűnik teljesen átpártol Bonnie-hoz, és még el is költözik hozzájuk... Persze mindenhol van valami kis titok, csak egy kicsit várni kell, hogy fellebbenjenek a függönyök, hogy belássunk a zárt ajtók mögé, mert magától senki nem fog ilyen szennyest kiteregetni... A klikkesedéstől, az online világ veszélyeitől és a netes trolloktól kezdve a családon belüli erőszakon át a megcsalásig mindenféle mocskot kipipálhatunk a listán, na persze szerencsére nem egyazon háztartásban... A családon belüli erőszak, erőszakoskodás, fizikai és verbális bántalmazás, és esetlegesen a hajlam genetikai öröklődése különösen fontos szerepet kap, ez áll a középpontban, szóval igen komoly téma a habkönnyűnek tűnő kezdés ellenére. Az egyéb fontos témák, mint az anyaság, a válás nehézségei, a barátság, a szerelem, az újrakezdés, kétségek, neheztelés, régi félelemek feldolgozása mind nagyon szépen ki vannak bontva a karakterek és a mellékszálak által.

Madeline nekem kicsit túl harsány volt, de igaz, ami igaz, jól megírt karakter, aki ellenségnek szörnyű, de barátnak csodálatos tud lenni, és tűzön-vízen át védi azokat, akik fontosak számára. Celeste a törékeny szépség, akinek az élete a külső szemlélő számára nevetségesen tökéletes - miközben talán az övé a legelfuseráltabb mind közül, pénz ide, vagy oda. Jane-ről csak lassan derül ki, miért olyan visszahúzódó és halkszavú, és hogy vajon miért nincs Ziggy apukája a képben, mi történt a múltban, és hogy kapcsolódik mindez a jelenbeli bűntényhez? Közben persze a bokarándulástól kezdve a dadával való szerelmi viszonyig, és az exek kellemetlen jelenlétéig minden van a könyvben, és már alig várjuk ki lesz az, aki elkövet valami végzeteset, és ki lesz az, aki ezt nem éli túl...
Akárki lehet...

Értékelés: 10/10 Egyáltalán nem számítottam arra, ami végül történt, tátott szájjal és megrökönyödve hagyott a megoldás, hiába is gondolkodtam rajta, eszembe sem jutott előtte... Nagyon más irányvonalon mozogtak a sejtéseim... Liane Moriarty bravúrosan vezetett félre itt, és vonta el a figyelmem amott, hogy egy igazán áll-leejtőset prezentáljon aztán a végén.
Tetszett a szerkezet, ahogy a jelen vallomástöredékei és múltból indított szál összeérnek. Gördülékeny volt és jó stílusú. Erősen top 5 gyanús idén!

A sorozatot is meg fogom nézni, egyelőre még csak az első részen vagyok túl, lesz külön filmes blogbejegyzés is. :)


2018. szeptember 30., vasárnap

Szeptemberi könyvek

Forrás.
Kivételesen hosszabbnak éreztem ezt a hónapot, és nincs sok ingerenciám sopánkodásba fogni, hogy jaj, de elszaladt, meg hogy kettőt pislogtunk és... Nem, mert nekem most igazán hosszú - és tartalmas - volt a szeptemberem. :) Sok irl programra készülődtem, amik közt volt egy bloggertali is, egybekötve a szuper Frida Kahlo kiállítással. Ezelőtt nem sokat tudtam a festőnőről, de szívesen olvasnék róla többet is. Az ehavi beszerzéseim közt azonban még nem szerepelnek Kahlós regények. :) Szeptemberben 5 könyvvel gyarapodott a könyvtáram, íme:

- Sylvain Neuvel: Védtelen halandók
- Philip K. Dick: Kamera által homályosan
- Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül
- Robert Galbraith: Lethal White

Az első három Agavés reci, amiből Az evertoni órásmestert már olvastam, a másikak még csak most érkeztek meg, gyönyörűek, és nagyon kíváncsi vagyok rájuk, főleg Neuvel könyvére, ami ugyebár a Themis-akták befejező kötete. :) Az előző rész, az Ébredő istenek tavaly bekerült a top 5-be is.

A kupacom.

A Karinthy-kötetet az új Poket kiadásban vettem meg, elcsábultam rá, mert megörültem, hogy újra egy engem is érdeklő kötet van a sorozatban (az Orlando szerintem nem az én világom). Azóta A kis herceg is megjelent, és állítólag illusztrált is, meg új fordítás (?). Kicsit vacilláltam múltkor az automata előtt, hogy megvegyem-e ezt is, de végül nem hoztam el... Nem tudom egyébként, most ez melyik fordítás, de ha nem a "Jól csak a szívével lát az ember"-féle, akkor nem annyira szeretném (az egyik kedvenc idézetemről lévén szó). 

Kiterítve.
Az utolsó darab pedig a böhöm Lethal White, amit előrendeltem Bookdepóról, amit most már nagyon bánok.... Várnom kellett volna, ahogy a többi résszel is vártam, mert sovány vigasz, hogy már olvashatom is, ha nem passzol a sorozatomba: sokkal nagyobb a többinél. :((( Minek ilyen féltéglákat csinálni egyáltalán?! Érthetetlen. Annyira megörültem, hogy nem csak hardcoverben, hanem paperbackben is lehet rögtön rendelni, hogy naivan azt hittem, ez az az egyféle, ami eddig is megvolt, a kiadó is ugyanaz, minden stimmel... Hát ezentúl a mm-eket is sasolnom kell. Még nem tudom mit tegyek, beszerezzem-e a jó méretet, és ezt eladjam, vagy lógjon ki a sorból? :(
Eddig a prológust olvastam még csak el belőle, de az nagggggyon szuper! top 5 gyanús kötet ez is! 

És ha már a top 5-öt annyira emlegetem, az ehavi 7 elolvasott könyvemből van egy ami szerintem szintén esélyes lesz a listán végezni, méghozzá Liane Moriartytól a Big Little Lies. :) Poszt még nem született róla, de már készülőben van. Remek, intrikával teli, jó stílusú, izgalmas chick-lit. Nagyon megkedveltem Liane Moriarty-t, ez már a második könyvem volt tőle. 

A befejezett könyveken kívül jópárba bele is fogtam, például az igencsak várólista-veterán Runemarksba Joanne Harristől, és Matt Haig életművét is folytatom a Reasons to Stay Alive-val. 
A blogon ebben a hónapban ezzel együtt 12 bejegyzés született, közte a témázás az ízlésváltozásokról, és az őszi olvasási terveim. A 12, őszre tervezett könyv közül eddig csak kettőt pipálhattam ki, de legalább haladok, és két másikba is már belekezdtem. :) 

Szeptember legjobb olvasmánya a Big Little Lies volt, ahogy korábban említettem, de csak épphogy elmarad tőle a Bádogember és a Bátran élni. (B-betűs hónapot tartottam? :D ) Műfajukban persze nagyon különböznek, másként voltak jók, de mind szuper.
A hónap csalódása Tom Hanks novellagyűjteménye lett, pedig azt hittem nagyon szórakoztató lesz, de inkább felejthetőnek bizonyult. 

A legjobb programom kétségkívül a már fent említett Frida Kahlo kiállítás volt, és a találka a bloggercsajokkal, de szorosan a nyomában van egy tök jó, Harry Potteres szabadulószobás élmény is. :) Októberben is vár néhány izgalmas dolog, de remélem azokon kívül főleg a kanapé sarkában ücsörögve, olvasással tölthetem majd az időm. ;) 


A többiek szeptembere: 




Forrás

2018. szeptember 29., szombat

The Crimes of Grindelwald - újabb trailer és sokatmondó poszterek

A Fantastic Beasts - Legendás állatok filmek második része, a The Crimes of Grindelwald villámtempóban közeledik, nemsokára már a moziban izgulhatunk rajta, popcornt ropogtatva. Ennek megfelelően pedig minket, rajongókat kezdenek elárasztani újabb képekkel, infókkal, és egy végleges trailert is kaptunk, ami meglepő dolgot fed fel egy, már ismert karakterről. Az egyes szereplőkről készült poszterek pedig rövid, de sokatmondó szöveggel utalnak az új történet részleteire. 

Íme a legújabb előzetes: 


És a szuper karakterposzterek: 





 



Kattintásra megnőnek. :) 
>Link< az előző hírposzthoz a filmről.

Várjátok már ti is a következő epizódot?

2018. szeptember 25., kedd

Sarah Winman: Bádogember

"Eltöprengek, milyen lehet egy megszakadó szív hangja. És arra gondolok, talán halk, észrevehetetlenül halk, egyáltalán nem drámai. Mint amikor egy kimerült fecske szelíden a földre zuhan."

Sarah Winman könyvével egy, a régi időkre emlékeztető kalandot élhettem át, ugyanis semmit, se semmit nem tudtam a történetéről, és hogy mire számítsak majd. Ugrás volt az ismeretlenbe ez a regény, amit mások néhány szavas ajánlására olvastam el. A fülszövegből sem igazán tudtam sok mindenre következtetni, mit is kapok a történettől. 

A Bádogember egy lírai, különleges, érzelmekkel teli regény magányról, fájdalomról, be nem teljesült vágyakról, ugyanakkor barátságról, szeretetről, összetartozásról is. Nem gondoltam, hogy magával tud ragadni, főleg mert szakadozó szerkezetét az elején furcsának és nehezen követhetőnek éreztem, de aztán fokozatosan kikristályosodott ki kicsoda, és milyen is ez a viszonyrendszer a három főszereplő: Ellis, Michael és Annie közt. Ott voltak támpontnak a napraforgók a Van Gogh festményről és a nyári, csíkos pólós fénykép. Érdekesek voltak a mellékalakok is. Imádtam például Dora és Michael bensőséges viszonyáról olvasni, ahogy fél szavakból is megértették egymást és mindig egy nyelvet beszéltek. 
Ellis elbeszélése nem tudott annyira sodorni, és ült rajta egy kis nyomasztó spleen, de aztán amikor Michael átvette a stafétát, csak úgy peregtek a sorok, és kezdett összeállni minden. Élveztem ugyanazokat a jeleneteket, párbeszédeket más más szereplő szemszögéből újranézni. Ahogy befejeztem, rögtön az jutott eszembe, most az elejéről, újra, hadd nézzem! 

Annyi minden volt benne idegen és távoli, mégis annyira ismerős volt az egész, és ez talán azért lehet, mert olyan tapinthatóan mutatja meg az ember valóját, olyan nyersen adja körbe az érzelmeket. Anna Gavaldához hasonlítottam kicsit magamban, de Gavaldánál is valahogy zsigeribb, élesebb ábrázolásokat alkalmaz. 
Néha egy oldalban elregélt egy egész életnyi drámát, amiből akár külön könyv is lehetne. 

"Az emberek itt Monsieur Triste-nek neveznek. Szomorú úrnak. Tudtad? Elmosolyodtam. Nem. Azt hittem egyszerűen L'Anglais-nek hívnak."

Szép volt, akármennyi gyötrelem is volt benne a családi és személyes drámáktól kezdve a halálos betegségen át, a kihagyott lehetőségek végtelen szomorúságáig...
Annie, Ellis és Michael összetartoztak, de szerencsére mégsem egy bugyuta szerelmi háromszöggé minősítette le őket a szerző - ennél sokkal bonyolultabb volt minden, bonyolultságában pedig természetesen végtelenül egyszerű: háromlábú szék jutott eszembe róluk. 

"A kávé jó volt, nem instant, hanem igazi és erős, elmulasztotta az éhséget."

Kritikaként talán annyit fogalmaznék meg, hogy szerintem nem volt szükség a durvább szavakra, helyenként túl tárgyilagos leírásokra, enélkül is teljesen jó volt az ábrázolás.
Kicsit kihasználatlannak éreztem pár lehetőséget is, kár, hogy a vége nem alakult másként. 
Szerintem a párbeszédek nem szokványos formázása csak előnyére vált, lendületesebb volt tőle a szöveg, de sokaknak nem tetszik, hogy nincs gondolatjelezve. 


Értékelés: 10/9,5 Van Gogh festmény köré csavart sorsok, beteljesületlenség, életre szóló élmények pillanatnyi képkockái, amik beégnek a retinánkba, a szerelem bármit áthidaló szabad érzése... Színek és fény - és amikor összeáll, az maga az élet, ugye?

Igazán különleges élmény volt. Szeretnék még Sarah Winmantől olvasni. 


"A férfiaknak meg a fiúknak képesnek kell lenniük csodálatos dolgokra."

2018. szeptember 19., szerda

Ízlésváltozások

Csak nyálcsorgatásnak. ;) Forrás.
A Témázunk ehavi választott témája az Ízlésváltozások -  avagy mi van, ha másként csapódik le egy élmény lett, amiről részben már születtek posztok, amikor a kedvenceinkről beszélgettünk, vagy amikor konkrétan a kedvenc szerzők változását vettük górcső alá (bár ez utóbbit nem a témázás keretin belül, hanem egy hirtelen adódó körbeposztban), és írtunk arról is, hogy mit gondolunk másként az olvasásról, blogolásról az évek távlatából. A téma mégis kimeríthetetlen, és mindig lehet egy kicsit másfelől közelíteni, egy kicsit másra helyezni a hangsúlyt. 

Az első, ami eszembe jutott, az alcímhez kapcsolódva az, hogy az újraolvasások során milyen az, amikor másként élünk meg valamit a könyvben. Sokan azért is félnek újra kézbe venni régi kedvenceiket, mert mi van, ha most nem nyújtja majd ugyanazt az élményt, mi van, ha esetleg teljesen másnak látja majd a sztorit, a karaktereket, és átszíneződik a régi élmény is? 
Szerencsére elég nagy és általános könyvmolyprobléma a túl sok könyv, túl kevés idő alaptézis, így sokszor nem jut idő újraolvasásra.
Nekem javarészt jó élményeim voltak az újraolvasásokkal. Bár változtam az évek során, a Harry Potter eddig még sosem okozott csalódást, akárhányszor vettem újra kézbe. Szeretek visszatérni Karen Marie Moning Fever sorozatának világába is, bár az is igaz, a legutóbbi alkalommal megállapítottam, hogy most már hogy 10 könyvessé bővült a sorozat, kissé hosszadalmas az elejétől újrázni mindet az új kötetek megjelenése előtt. 
Philip Pullman Az Úr sötét anyagai trilógiáját még gyerekkoromban olvastam többször is, és imádtam újraélni, aztán talán 7 éve, amikor elővettem az első részét kicsit gyerekesnek éreztem, nem elég kidolgozottnak, ott valami elveszett az eredeti élményből sajnos.

Forrás.


Annak ellenére, hogy érhetnek csalódások, tervezek újraolvasni több könyvet is a könyvtáramból, bár többnyire a nyugdíjas éveimre kell ezt beterveznem azt hiszem, mert annyi más olvasnivaló is van... ;)
Egy rövid lista azokról, amiket szeretnék újrázni: 
- Joanne Harris Csokoládé, Csokoládécipő
- Jean Webster: Nyakigláb apó/Kedves Ellenségem!

(Egyébként mennyire igényli szerintetek az olvasótábor a linkelést? Mert most először renitenskedem, és nem töltök még nem tudom mennyi időt, hogy belinkeljem ezeket a posztokat mind... :D 
UPDATE: a linkelés mellett szavaztatok, pótoltam. ;) )

Az újraolvasásoktól függetlenül is másként csapódnak le élmények, máshogy érintenek témák, és ezzel át is térek konkrétan az ízlésváltozásokhoz kapcsolódó dolgokra. Furcsa dolog volt rádöbbennem talán 1,5-2 éve arra, hogy egy jó csomó könyv, amit bespájzoltam magamnak, már nem igazán érdekel, vagy maximum tényleg egyszeri olvasásra, és aztán rögtön meg is szabadulnék tőle. Rengeteg, az aktuális érdeklődésemnek megfelelő könyvet halmoztam fel a 2008-2012 közötti időszakban, amiknek a java részét ma már nem akarnám a polcon tudni. Rákattantam a chick-litekre például, és sok-sok ifjúsági ezazamazt is megvettem. Ezt a két műfajt annyira már nem keresem, kevesebbet olvasok belőlük, mert többször csalódtam. A ya műfaj felhígult, sokszor egykaptafa történeteivel nem szeretek már annyit próbálkozni, és rájöttem, hogy a chick-litek közt is a legtöbb valami tucatromantikus, amit kifejezetten nem kedvelek.

Nagyjából tudom, hogy mi az amit szeretek, milyen témák és szerzők felé nyúlok szívesen, és kevésbé szeretem tágítgatni a komfortzónámat, mint régen, amikor szinte automatikusan utánakaptam én is bárminek, ami hirtelen népszerűnek tetszett. A birkaviselkedést elkerülendő, sokszor kivárok inkább, hogy ha már nem friss a könyv, akkor is biztosan akarom-e még, nehogy csak magával vigyen mindenki más lelkesedése. Ez alól kivétel lesz most nemsokára A hableány és Mrs. Hancock, amit bloggerek tucatjai várnak és fognak egyszerre olvasni nemsoká. :D

Egyáltalán nem meglepő az életkor előrehaladtával másként gondolkodni témákról, de ettől még érdekes megfigyelni ezeket a változásokat magunkon. A könyves ízlésre vonatkoztatva úgy értem ezt, hogy sokszor szembeötlő számomra, hogy az első szerelmek, az éretlen kapcsolatok mennyire tudnak zavarni. Eltávolodtam a problémakörtől, nem tud lekötni. Van, amiből egyszerűen "kinövünk".
A felelőtlenség, céltalankodás, linkeskedés is egyre jobban zavar; a surmóság, ahogy ezt össze szoktam foglalni. Road-tripes és bandázós könyvek ki tudnak akasztani rendesen (Papírvárosok, A hollófiúk). Valahonnan előbújik ilyenkor a felelősségteljes felnőtt belőlem, és öregesen bezzegezni van kedvem (és kicsit ilyenkor megriadok magamtól).

Azon túl, hogy az ember idősebb lesz, és ebből kifolyólag már más témák érdeklik, mint azelőtt, azt is meg kell említeni, hogy a különféle tapasztalások is kihatnak arra, hogy egy könyv központi témáját hogyan látjuk. Ha valami alapvető változás állt be, krízis volt az életünk egy területén, akkor lehet, hogy nem nyúlkálunk olyan témájú könyvek iránt inkább. Ha pedig már olvastuk valamit a témában, és mégis újra kézbe vennénk, bizonyára nagyon másként élnénk meg. Itt komolyabb, kemény témákra célzok, mint gyász és gyászfeldolgozás, erőszak, öngyilkosság, depresszió, mid-life crisis, hűtlenség, válás.
Ha valamiben hirtelen érintett lesz az ember, bennfentesnek érezve magát másként gondolkodik az adott fikcióról és máshogy érzi magát tőle. Ilyenkor szinte kiugorhatnak sorok a könyvből, amik jelentőségteljessé válnak, pedig másnak talán nem mondanak semmit, csak belesimulnak ugyanúgy a cselekmény vásznába. A saját élethelyzetünk hívja elő ezeket a kidomborodó mondatokat.
Úgy mondanék ilyesmire is példát, de ezekre a legnehezebb, ráadásul néha túl bensőséges élmények is, nem megosztásra valók. :)

A műfajokon-témákon kívül a szerzők életművén is lehet méricskélni az ízlésváltozást. A kedvencnek kikiáltott szerzők is kieshetnek idővel a pikszisből, főleg, ha nem tudják meghaladni a sikert, a minőséget, amivel annak idején meghódítottak maguknak. Vannak, akiktől kedvenc marad egy valami (vagy annak a valaminek az emléke ugye), de az új könyveik iránt már nem annyira érdeklődöm (Cecelia Ahern, Sophie Kinsella Gail Carriger), és vannak akikkel roppant hullámzó a viszonyom, és azért hellyel-közzel felfigyelek amikor megjelenik tőlük valami új, vagy van is esetleg még amit pótolni szeretnék az életműből (Alice Hoffman, Neil Gaiman).

Néhány évvel ezelőtt érdekes felfedezés volt, hogy kissé unalmasnak találtam egy Agatha Christie-t. Hosszú időt hagytam ki akkor, évek teltek el amióta utoljára olvastam tőle, és mégsem a kellemes ismerősség fogadott, és a vágy, hogy további köteteket faljak tőle, hanem inkább teljesen eltántorított a hosszú felvezetés, a sok szereplő bemutatása, és nehezen küzdöttem el magam a végéig. Bevallom ez után az élmény után nyergeltem át Simenonra, és benne megtaláltam valamit, ami azóta is mellette tartott. Érdekes, mert a  Maigret krimik sem a gyorsaságukról híresek, mégis megragadott a hangulat, a leírások jellege, a kevesebb szereplős, egyszerűbb, mégis csavaros bűntények, ahol nem is mindig a nagyjelenet a lényeg, amikor lelepleződik a tettes, hanem az odavezető út, a lélektani elemek és a miértek.

Összességében egyébként az elmúlt évek során, néhány pontban összefoglalva ezek változtak leginkább a könyves ízlésemben:

  • többször és szívesebben nyúlok szépirodalomhoz, keresem a komolyabb könyvek társaságát
  • kerülök néhány műfajt, aminek egyes elemeiből "kinőttem"
  • a kedvelt szerzőim közül is merek az oldalvonalra állítani embereket, a listák és dobogók nem kell, hogy ugyanazokat tartalmazzák mindig 
  • a pszichológiai témában nem csak Csernus létezik akivel egyet tudok érteni - hanem ott van még például Almási Kitti vagy Popper Péter is -, nem tartok már minden mást üres szónoklatnak automatikusan ;)
  • nem repülök rá mindenre, ami kicsit is érdekesnek hangzik - pláne nem veszem meg azonnal
  • a könyves komfortzóna jó hely, nem mindig érdemes nagyon más dolgok felé kitekinteni, mint amik egyébként érdekelnek 

Forrás.

A végére még megemlítem kakukktojásként az egyik nagyon furcsa élményem arról, hogy mi van, ha valami másként csapódik le. Én sem számítottam rá, mert még nem volt rá korábban példa, de egy alkalommal teljesen mást kaptam egy könyvtől, amikor a magyar olvasás után újraolvastam angolul is... Ez a Flavia de Luce első része volt, aminek érdekes módon eredeti nyelven semmi stílusa nem volt, a fordítás viszont remek hangulatú lett. Ilyen variáció is van... :) 

A témához lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben! Ha írtok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is! :)

A többiek posztja ízlésváltozások témában:

Dóri, Shanara, Nikkincs, Bea, Kritta 

Utóvéd (később csatlakozók):

Sister, Heloise,

2018. szeptember 13., csütörtök

Almási Kitti: Bátran élni

Almási Kittit jó ideje kedvelem, két könyvét olvastam, és személyesen is találkoztam vele egy dedikáláson. Megkapó a közvetlensége, a mesélős stílusa, és azok az egyszerű igazságok, amiket a szavak mögé bújtat. 
A Hűtlenséget és a Lezárás, elengedés, újrakezdést is szerettem tőle, és nem akartam kihagyni a sorból a Bátran élnit sem, amit ajándékba kaptam nemrég. 

A Bátran élni nagy népszerűségnek örvend, és mindenki, akitől hallottam róla, dicsérte. A címlapon lévő "És akkor mi van...?!" már-már szállóigévé vált egyesek számára, és persze a létfontosságú, komoly dolgokat leszámítva tényleg nagyon jó hozzáállás, hogy ne stresszeljünk annyit feleslegesen, ne szorongjunk és ne érezzünk annyi frusztrációt olyan dolgok miatt, amik igazából nem érdemlik meg a ráfordított időt/energiát/vért/verítéket/könnyeket... Mert ha kicsit távolabbról szemléljük, ezeknek a dolgoknak a nagy része fog-e bármit is számítani hosszútávon, mondjuk akár egy fél év múlva? Nem... Azon pedig végtelenül sokat szoktunk görcsölni, hogy jaj, mi lesz ha valami bekövetkezik - elképzeljük a lehető legrosszabb, legszörnyűbb szcenáriókat, pedig, általában még ha be is következett az a legrosszabb eshetőség, hát a világ akkor sem esik ki a tengelyéből. Közhelyes, hogy attól még, hogy ez vagy az megtörtént, nem lett vége a világnak, de ez az egyszerű gondolatmenet-átfordítás mégis segíthet átlendülni sok olyan helyzeten, amit nagyon vacaknak élünk meg. Rengetegszer félünk előre valaminek a bekövetkezésétől, amikor pedig bekövetkezik a dolog, akkor hirtelen már mégsem olyan szörnyű, sőt letehetjük az addigi folyamatos, bekövetkezéstől való félelem ragadós érzését a vállunkról. "Elpukkan a mumus", ahogy Kitti írta. Furcsa az emberi természet ebben. 

Nagyon érdemes az épp idegesítő, nehéz élethelyzetekben felidézni a na és akkor mi van felkiáltást. Tulajdonképpen nem spanyol viasz ez, sokszor emleget az ember egyébként is leszarom tablettát, és a nagyon népszerű "elengedést", persze ez mind nem egészen ugyanaz, de mégis ugyanarra mutat rá: hogy felesleges szorongásainkat oldjuk fel valahogy, és minden kis lényegtelen dolgon ne stresszeljünk. 

Kitti nagyon mesélősen ír, rengeteget sztorizik, példálózik, és ebben a kötetben elég nagy betekintést enged a fiatalkorára, saját élményeire is. Ez nagy szó, mert ő híresen védelmezi a magánéletét. Most is csak néhány múltbeli folyamatot mond el, mint például amikor nehézségei akadtak, és mégis kitartott a céljai, álmai mellett. Motiváló a története. 

Tetszett, amit a dolgoknak a folyamatszerű megéréséről írt. Nagyon igaza van, máshogy néha nem is megy, csak végiggaloppozva bizonyos lépéseket. Nincs instant oldódás mindenben, hiába vágyunk azonnali megoldásokra. Valamennyire magától történnek ezek a dolgok, és az idő a legfontosabb tényező ilyenkor. Az idő múlásával észrevétlenül fordulhatnak át gondolatok, érzések, ahogy tényleg megérik az egész, és letisztul. 
Fontos az is, hogy nem minden problémát lehet kiiktatni, megszüntetni... Ilyenkor marad a belátás, és a másként viszonyulás, ami nem egyszerű, de szintén leveheti a terhet rólunk, és bár nem oldottuk meg a problémát, de meghaladtuk. 
Kép: Emmer László. Forrás.
A felülemelkedés is jó módszer, amivel bizonyos szituációkat a javunkra fordíthatunk. Sok szó esik az emberek közti bunkózásról, a nagyon felcsattanós, egyre arrogánsabb reakciókról, és arról, hogy hogy lehet ezeket jól kezelni, és átfordítani is akár. Nagyon remek példákat hozott Kitti, az egyik saját előadásáról is, és bár nem mindig működik, mert a saját temperamentumunkat is le kell hozzá hűteni (nem egyszerű, mindig higgadtnak maradni...), de akkor ki lehet váltani az együttműködést, sőt a tiszteletadást is a beszólogatós félből, aki rajtunk vezeti le az indulatait... Meglepődik ugyanis, hogyha nem tud berántani az agresszió mezejére, mert elveszti a célját és az eszközeit, tehetetlen marad... Jó módszer, én is alkalmaztam már, anélkül, hogy tudatosult volna bennem, hogy mit csinálok, és érdekes módon tényleg az lett belőle, hogy a bunkó ember bocsánatot kért, és belátta, hogy elég igazságtalan volt. Ez persze néha mese marad habbal, mint tudjuk, de érdemes rajta elgondolkodni, hogyan reagálunk, meg tudjuk-e lepni és ezzel kizökkenteni a bunkózókat. (A bunkóság bármilyen mértékű csökkentése áldásos a világunkban...) Az indulatfeloldó hatás azonnali jutalmazó rendszer, itt még az időfaktor sem kell, mindenki megkönnyebbülhet. ;) Ez az igazi győzelem, nem a parttalan vita és az indulatok tovább szítása. Szerintem elég jó konkrét javaslatok vannak a könyvben az ilyen esetekre, ezt azért írom le külön, mert olvastam olyan véleményt a könyvről, hogy nem nyújt megoldásokat. Mondjuk aki azt várja a pszichológiától úgy zusammen, hogy megmondja a tutit, az nem érzi-e hogy nagyon el van tévedve?! :D 

"Ahogy az üzleti szemlélet egyre inkább átszivárgott az emberi kapcsolatok világába is, úgy váltunk egyre görcsösebbekké, hogy minden helyzetben maximalizáljuk a saját hasznunkat. 'Bizniszelünk' az érzésekkel, és minél kisebb befektetéssel minél nagyobb megtérülést szeretnénk elérni. Csak kevesen képesek arra, hogy a jót időnként puszta gesztusként, ajándékba adják, és legalább titokban ne várják érte  az azonnali viszonzást." 

Óriási, szomorú igazság ez a felütés, ami a "Merjünk adni" című fejezet eleje volt. Ahogy a megoldásokat is instant várjuk, a felgyorsult és kapitalista világ beszivárgott az érzelmi életünkbe is, és itt is megtérülés, haszon, nyereség, a "mi nekem ebben a jó?", az ami előtérbe került, PLUSZ még mindehhez az, hogy minden befektetésnek legyen egy azonnali megtérülése, abban a pillanatban... Irreális elvárásaink határa a csillagos ég. 

Érdekes volt az a rész, ahol a tapasztaló és az emlékező énről ír Kitti, amik Kahnemann nevéhez fűződnek. Meglepő, hogy tényleg mennyit számíthat az élményeknél az, hogy a végén mit éltünk meg... Hiába volt valami tényleg jó, valahogy elsikkad ez, ha a vége rossz. Ezt kísérletekkel is igazolták, hogy színezi át a sztorit valami fájó dolog egy folyamat végén. Az emlékező én néha mást gondol arról, amit a tapasztaló én megélt... Furcsa dolog, de lehet tudatosítani magunkban, hogy ne csapjon be ez a jelenség.

Nagyon tetszett egy kísérlet-pszichodráma játék is, ahol egy nagyon jólmenő üzletember eljátszotta hogy koldus. A legérdekesebb az volt a sztoriban, ahogy Kitti elmeséli, hogy is lényegült át, hogy kezelt hirtelen máshogy bizonyos helyzeteket, vált bizonytalanná, holott saját terepén és szerepében óriási önbizalommal rendelkezett, és megingathatatlan volt. 

"Talán sokan felkapják a fejüket arra, hogy miért is kellene feszegetni a félelmeinket, hiszen ma mindenhol azt olvashatjuk, hogy pozitív gondolkodásra van szükség. Ám óriási félreértés és önbecsapás, ha azt gondoljuk, hogy ezt belátva máris pozitív gondolkodásúak leszünk: attól még nem múlnak el a félelmeink, hogy megpróbáljuk kizárni azokat a tudatunkból, és magunkra erőltetünk valami optimista szöveget, amellyel belül nem azonosulunk." 

Forrás.
Erről a végtelen mennyiségű coelho-i magasságokban szárnyaló pozitív idézetmegosztó ismerősök jutnak eszembe facebookról. Rájuk találták ki az unfollow gombot ugyebár. :D Nevetséges azt gondolni, hogy csak mert tetszik néhány sor, vagy egy állandóan ismételt, pozitivitást sugalló jelmondat, attól önmagában bármi is változna. 

Jó gondolatok voltak arról is, mennyire kihasználják egymást az emberek, és aztán, ha valaki szembemegy azzal, hogy kiszolgálja őket (mivel nem is az ő dolga lenne, amit rátestálnak feladatként), mindenki agresszíven, megtorlóan reagál, kiközösíti az egyént... Kitti itt is a saját életéből hozott példát, amikor lótifuti volt, és szép lassan mindent, de mindent rátettek az ő vállára, plusz még azt is megkapta, hogy neki úgysincs család és gyerek, nem kell sietnie sehova, és ezért csináljon meg valamit helyettük... Fellázadt ellene, és bár eleinte nehéz helyzetbe került, és mindenki fújt rá, mivel kitartott, egy idő után hozzászoktak az általa meghúzott határokhoz. A következetes embert, és azt, aki nem hagyja, hogy bármit megtegyenek vele, megbecsülik, csak ehhez göröngyös út vezet. 
Az is nagyon fontos (lenne), hogy ne kudarckerülésben, hanem sikerkeresésben próbáljunk gondolkodni. Ez ugye durván az optimizmus-pesszimizmus kivetítése, és mégis talán kevésbé megterhelő így gondolni rá, és megpróbálni átfordítani a gondolkodásunkat és merni megtenni dolgokat. A kihagyott lehetőségek mindig jobban fájnak, mint valami, amit megpróbáltunk, de nem sikerült, vagy nem sikerült úgy, ahogy elterveztük. 

Rengeteget tudnék még írni róla, mert nagyon jó gondolatokat szedett egy csokorba a szerző, de már elég hosszan ecseteltem így is. Ajánlom, bárkinek; annak is, aki szeretne kevesebbet szorongani, vagy valami konkrét görcstől megszabadulni - bár hangsúlyozva, hogy nem bevásárlólistát és receptet fog ehhez találni, csak útmutatást és ötleteket -, és annak is, aki csak szeretne kicsit szabadabban, bátrabban élni. 

A múlt heti Nők Lapjában van egy interjú Almási Kittivel, és szó esik arról, hogy a következő könyve az irigységről fog szólni. Én már nagyon várom. 

10/10