2023. január 28., szombat

Max Brooks: Devolution

Idén is meg szeretném "tolni" év elején a várólista csökkentős kihívásra olvasott könyveket, úgyhogy gyorsan kivégeztem a Devolutiont is, ami Anettal az egyik közös könyvünk.

Érdekes, hogy úgy alakult, ebben az évben már ez a második olyan könyv, ami úgy okozott csalódást, hogy nagyon bíztam a szerzőben, és kedvenc volt egy korábbi regénye. Max Brooks neve garancia volt nekem arra, hogy a Devolution egy szuper olvasmány lesz, ugyanúgy, ahogy Diane Setterfield írásában is nagyon bíztam, nos mindketten cserben hagytak kicsit. Setterfieldtől sem tetszett annyira A hattyú meséje,  mint A tizenharmadik történet, Brookstól se jött be a Devolution, míg a World War Z páratlan volt a maga nemében... 

A Devolution magyarul Ösztönlények címen jelent meg, és alcíme el is árulja, hogy a Rainier-hegyi nagylábútámadás hiteles (bwahaha) beszámolóját tartja kezében a kedves olvasó. A nagylábú ugye bigfoot volna, vagyis a hírhedt, észak-amerikai erdőkben bújkáló yeti.

Néhány interjúbeszélgetés kerettörténetébe ágyazva Kate Holland naplójából ismerjük meg azokat az eseményeket, amik Greenloopban történtek egy csapatnyi ember, és egy csapatnyi yeti közt, miután kitört a Rainier-hegyi vulkán. Greenloop egy modern, csilli-villi önműködő falucska, néhány okosházzal, napelemes rendszerekkel, szennyvízzel működő öko-bio-gazdaságos megoldásokkal, kifogástalan wifivel, szóval a modern ember elvonulásához szükséges minden kényelemmel megáldva. Néhány gombnyomással lehet megrendelni a heti ételt, amiket drónok szállítanak ki, és minden adott a lelki megtisztuláshoz, hatalmas hegyi túrákhoz, vagy ha úgy tetszik, mint Kate férjének, az iPadon való zavartalan pötyögéshez. Kate a terapeutája tanácsára naplót vezet a gondolatairól, és a Greenloopban történt eseményekről. A kitörés után azonban ez a napló átalakul egyfajta horror-elbeszéléssé. A lávafolyam és a füst az állatokat és a yetiket is lefelé tereli a hegyről. A kompánia Greenloopban rekedt, az utakat elzárta a láva, és hirtelen semmi kapcsolatuk nincs már a külvilággal. Se térerő, se wifi, se drónocskák, se semmi. Jól kitalálták ezt a Greenloopot, ugye? Ja, nem.

Mostar, egy délszláv, sokat látott harcos lelkületű nő, veszi a kezébe az irányítást, már amennyire tudja, és bár eleinte nem nagyon akaródzik hinni neki, hogy nem biztos, hogy olyan hamar segítség érkezik, hogy be kell osztani az élelmiszert, hogy le kell takarítani a napelemet, hogy nyulat kell nyúzni és hogy fegyvereket kell készíteni, hamarosan belátják, hogy igaza van. A különféle háttérből érkező szereplők más és más attitűddel reagálnak a történtekre, vannak, akik teljesen meghülyülnek és bezárkóznak például, lesz, aki élelmiszert rejteget, de olyan is, akiből pont ez a helyzet hozza elő a tettre kész mesterembert.

A változatos reakciók ellenére a szereplők nem voltak valami érdekesek. Mostar talán az lehetett volna, de őt meg végtelenül közhelyesnek éreztem: ő volt A Háborútól Poszttraumás Mindent Láttam Már Jellegű Bölcs Vezető, és hát ez nem túl eredeti. Kedvelhető volt a többiek közt, de nem volt nagy a verseny.
A Durant házaspár bezárkózása meg nettó baromság volt, kivonta őket Brooks a forgalomból, semmi konfliktus, csak egy lazán feláldozható páros lett belőlük. 

Kate egy ártalmatlan idióta (remek főszereplő material, mit ne mondjak), a férje pedig ugyan kapott egy jobb karakterfejlődési ívet, de elég üres, személyiség nélküli alak ő is.

A yetikre utaló első halvány jelektől viszonylag hamar eljutunk a jaj körbevettek minket, mit tegyünkig, és szerepel egy csomó öldöklés, amiről persze a napló miatt mind tudjuk, hogy a főszereplő túléli - hiszen leírja utána...

Nagyon rosszat tett ennek a könyvnek ez a ráerőltetett dokumentarista forma - a mockumentary. Hiteltelen, és erőltetetten a könyv céljának megfelelni vágyó volt a mesélés, és a mesélő hangneme is. Sosem így írnál le egy veszélyes akciót, ahogy Kate tette. A napló a végén persze megszakad, aztán lehet találgatni. Ha akarom úgy gondolom jó így, ha nem akarom, akkor nem. Fura nekem hogy csak úgy hátrahagyta volna a naplót Kate.

Sok az erőszak és az akció, de inkább csak vérengzés marad ez, mint ijesztő horror. Semmi para-faktor nem volt benne nekem. A szereplők naiv bolondok, a yetik ostoba fenevadak (ösztönlények), és hát ennyi, egy idő után az egyik hamarabb rájön, hogyan cselezze ki a másikat. A záptojásszagúak csatája a záptojás agyúakkal.

Ami a World War Z erőssége volt, az a hitelesség, elképzelt lények ellenére ott is, hiszen ott zombik fenyegettek, mégis teljesen pontosan vetítette fel egy ilyen jellegű katasztrófa társadalmi-politikai-gazdasági hatásait, praktikus megfontolnivalóit, veszélyeit. Részletes és nagyon szerteágazó, elgondolkodtató volt. Ott nagyon működött a dokumentarista stílus is. Itt csak kolonc volt a rádióinterjúk bevágása is, amiben mindenki csak sóhajtozik, és magyarázkodik, hogy miért is nem keresték a greenloopi társaságot, és hogy mi történhetett...

Mr. Brooks, ez halotthalvány volt.

2023. január 26., csütörtök

William Nicholson: Rokon lelkek társasága

William Nicholson, a Gladiátor forgatókönyvírójának könyve már tizenhárom éve várta a polcon, hogy végre őt válasszam, bizony, 2010-ben zsákmányoltam ugyanis, ha jól emlékszem egy nyári Alexandrás leárazáskor a Rokon lelkek társaságát, 440 Ft-ért. Megjárt hat várólista csökkentős listát is már, mire végre elolvastam. Nem tudom pontosan mire számítottam, de nem arra, amit kaptam, azt hiszem. Sokaktól hallottam, hogy ez egy nagyon jó könyv, de pontosabb infókat nem nagyon tudtam róla, talán jobb is így belevágni, bár a sötét hangulatára, komorságára jobb felkészülni. 
Nicholsontól egyébként még gyerekkoromban olvastam Az Aramath titka trilógiát, amit nagyon kedveltem. 

Furán indult a kötet, fogalmam sem volt, hova akarja vezetni a szerző a főszereplőt, akinek semmi életcélja, a szobájába zárkózva szeret ücsörögni, csend van, tétlenség, nihil. Egy családi esemény, és egy galamb megjelenése az ablakában aztán valahogy mégis kirántja ebből a monotonitásból, és elindul bele a vakvilágba, különösebb cél nélkül. Nem is hallja, milyen úticélt mond be a kamionos, akit lestoppol az úton, de hamarosan minden gyanús és ijesztő lesz, amikor a határellenőrzés előtt jön az idegesség, a kérés, hogy vegyen magához a fagyasztóból egy borítékot, valamint a sportcipők alatt lapuló kazetták, amikkel végülis lekenyerezi a határőröket a pasas... Igazából mi az, amit csempész, és mi a jelentősége? A borítékban mi lapul? A főhős nemsokára magára marad ezekkel a kérdésekkel, méghozzá egy kis közép-kelet-európai ország (?!) borzalmas rendőrállamában, ahol a szabadság már csak illúzió. 

Önkereső történet, de annak kissé extrém, és a végén igazából nem tudtam eldönteni, mi is történt, mi is igaz mindebből? A spirituális rész talán kicsit túl is bonyolította, de valahol meg mégis helyénvaló volt egy része, annak amit Cselló, a csellózó pap, és a főhős beszélgetnek az autóban, szép íve volt, mindenre volt válasz, és sok minden változott a főhősben addigra - szerintem ez a csúcsa a könyvnek, nem is maga a végjelenet, ami pedig cseppet Tarantinósra sikeredett. 

Nem tartottam annyira klasszikusan "jónak" ezt a könyvet, mint mások, nem okozott katarzist - amit sajnáltam, mert a színházban nagyon számítottam a katartikus végre -, viszont azt meg kell hagyni, hogy végig birizgált, érdekelt, és ha egy kicsit kevesebbet coelhozik (hála, szeretet, útkeresés, anya-gyerek kapcsolat, Jézus és Isten alakja, hit stb.), és konkrétabb véget kap, akkor nagyon szerettem volna. Így is egyedi és különleges hangulatú, bár ez a különleges hangulat azért rengeteg feszültséget, gyomorgörcsöt, frusztrációt hoz magával... Talán azért, mert pont ilyen elkezdeni élni, egy vegetálás után ? Hmm-hmm.


Ezt még úgy itthagyom a végére. 

"– A televízióval nincs bajuk?
– Nincs hát. A televízióban csak az megy, amit ők akarnak. A televízió az emberek bébiszittere. Ha nézed a tévét, kisbaba vagy.
Nem szó szerint rám érti, habár köztudottan nagy tévés voltam, és csöppet se éreztem, hogy infantilizált volna. Sőt nem is értem ezt a tévé elleni dühöt. Jó, nem éppen a kultúra csúcsa, de egész héten nem égethet az ember kerozint. Néha kell a siklás is.
– Akkor már inkább nézzük a falat – folytatja. – Nézed a falat, saját gondolataid vannak. Nézed a televíziót, az állam gondolatait kapod.
– Ahonnét én jövök, nem így van. Nálunk az állam nem felügyeli a tévét.
– Ott a cégek gondolatait kapjátok, akik a pénzeteket akarják. Vagyis az ő nem-gondolataikat."
Hasonló hangulatú könyvek: 


2023. január 25., szerda

Diane Setterfield: Once Upon a River

Diane Setterfieldtől két éve olvastam A tizenharmadik történetet, ami blogger-körökben már jóval korábban nagy sikert aratott, és a szerző neve úgy maradt meg bennem, mint "a nagy mesélő". Valaki, aki tényleg tudja még, hogyan kell történetet mesélni, regényt írni. A neve, úgy éreztem, garancia arra, hogy amit kapok, az ismét egy különleges és maradandó történet lesz, sok-sok apró részlettel, váratlan fordulattal. Sajnos a Once Upon a River - magyarul A hattyú meséje - nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. :(

Ilyenkor sokszor nehezemre esik eldönteni, vajon az én készülékemben van-e a hiba, de most a férjemmel együtt olvastuk a könyvet, és pont ugyanarra a véleményre jutottunk: jó lenne ez a történet, ha nem lenne egy dagályos fos. Sajnos nem igazán tudtuk élvezni. 

A Temze partján, a Hattyú nevű fogadó arról nevezetes, hogy történeteket mesélni járnak oda az emberek. Amikor egy éjszaka egy sebesült ember toppan be az ajtón, kezében egy halott gyermekkel, felbolydulnak a kedélyek. Ki az idegen? Ki a kislány? Mi történt velük? Néhány órával később a gyermek mégis életre kel... Lélegzik, újra van pulzusa... Mi a magyarázat? A mese szájról-szájra jár, és kisvártatva három család is jelentkezik a gyermekért, mindenki a magáénak mondja. A körülmények mindenhol bonyolultak, sok kérdést vetnek fel. A múlt sok titkot rejt a szereplők életében, és csak a regény legvégére bogozódik ki minden. 

Ez a borító is csodás!
Ami nem is baj, mondhatnánk, így szokott ez lenni. Na igen, de közben sajnos nem tudtam magamról lerázni az érzést: ugyanazt, de tényleg, teljesen ugyanazt meséli a könyv 70%-áig. Annyiszor van elismételve a meghalt, de aztán újra lett pulzusa, újra lélegzett, mégis él, hogy már a pokolra kívántam a könyvet. Mellesleg jó lett volna valami szimpátiát ébreszteni a kislány iránt, mert olyan fura volt szerencsétlen, hogy szinte azt kívánja az ember, hát fulladt volna inkább bele a folyóba. A végén mondjuk helyére kerül ez is. A szálak elvarrása szuperül megtörtént - még egy olyan szereplőhöz is visszakanyarodott, akit szinte el is felejtettem, mégis fontos volt -, de összességében én szerettem volna élvezni is a könyvet az olvasása közben - ez tán nem akkora nagy elvárás :D - és azt nem sikerült. Szépirodalmi igényességű, igen, szépen van megírva, megfogalmazva, hangulatos képek kelnek életre, sejtelmes, kellően komor és gótikus hangulatú, a folyó is szinte külön főszereplőként van jelen. Sok a rejtély és a feszültség is, mégis valahogy kicsit rosszul van adagolva.
Hangulatában emlékeztetett Az essexi kígyóra, de az nekem jobban tetszett. 

Sok a mellékszereplő, és némelyiknek érdekes sorsfonal is jut, de mégsem szerettem őket igazán, még Ritát sem, akit szerintem a legkedvelhetőbbnek akart beállítani a szerző. Nála főleg fájt az, hogy végül izgalmas karakterből milyen kiszámítható életutat kapott. A boldogságának örültem, de annak nem, hogy beskatulyázódott egy hagyományos szerepbe. 

Rengetegen írtak már róla előttem, monumentális, magával ragadó jelzőkkel illetve, én ezt nem tudom rábiggyeszteni, nem így éreztem, nem éreztem annyira a magaménak. Pedig alapjában véve nincs bajom a lassan bontakozó történetekkel. Sajnos Setterfield ezúttal csalódást okozott. Akinek tetszett A hattyú meséje, olvassa el A tizenharmadik történetet, mert akkor azt meg egyenesen imádni fogja (vagy nem... ?!). 

Csodaszép lett a magyar kiadás.

2023. január 24., kedd

Meik Wiking: Az emlékteremtés művészete

A 2022-es év utolsó befejezett könyve Az emlékteremtés művészete volt nekem. A Hygge után gyorsan folytattam Meik Wiking könyveit, és nem bántam meg. 
Kicsit féltem, hogy kevés lesz a tartalom, és hogy talán önismétlő is lesz, visszaköszön majd félig-meddig a Hygge, de ez teljesen más téma, más megközelítés. Sokkal informatívabb és érdekesebb is volt ez a kötet, és a memóriánkról, emlékeinkről szól, meg persze arról, amit a címe is ígér: megmutatja, hogyan őrizhetjük meg jobban a boldog pillanatainkat. 

Hasonlóan szép kivitelezés, mint a Hygge, sok-sok kétoldalas fotó is tarkítja, de ami még fontosabb, hogy a tartalma is sokkal színesebb, nem annyira "alibi-könyv". Ez lehet, hogy csúnyán hangzik, pedig a Hyggét is jó volt elolvasni, és kétségkívül csodaszép, de nagy része nekem nagyon női magazinos, újságcikkes, listázós volt... Nem volt elég benne az ismeretterjesztés. Nos Az emlékteremtés művészetére ez nem igaz, de kétségtelen, hogy a téma is nagyon más jellegű, és jobban bele lehet mélyedni, több infót lehet róla mondani. 

2023. január 21., szombat

Összegzés 2022

Forrás.
Amint az látszik, végül nem sikerült "előre dolgoznom", sajnos kiszaladt alólam az idő, és csak álmodozni tudtam arról, hogy ideülök, és sikerül is valamit kreálni... A sok elmaradt könyvértékelés se segített, néhánynak a megírását az összegzés elé vettem, és tessék, mindjárt január második felében is vagyunk. Eltelnek a napok, hogy csak sóvárgok a blog után, meg a szabadidő, a csend, a "semmi" után. Akad aztán egy óra, vagy másfél itt, vagy ott, de mindig kell másra, mindig elmegy másra...
Nagyon nehéz bármit beszuszakolni, és egyre rosszabbul érzem magam, minél több nap marad ki, amikor tudtam bármi olyanba is fogni, ami kikapcsol, vagy elhozza a flow-élményt. Az ide való irkálás mindig ilyen volt. Viszont, ezzel a nosztalgikus - régen mindenre mennyi időm volt, most meg semmire sincs - kesergésemmel sem jutok előrébb az összegzőposztomban, csak a szavakat szaporítom, úgyhogy vágjunk is inkább bele. :)

Lássuk, milyen is volt 2022 könyves szempontból, és mik a terveim 2023-ra!

2023. január 13., péntek

Domenico Starnone: Hurok

Nem tudtam pontosan, mire számítsak Domenico Starnone könyvétől, csak annyit tudtam, kicsit talán a "párja" Elena Ferrante Amikor elhagytak című regényének. Ezt én úgy képzeltem el, hogy egy hasonló házasságban, az elhagyó szemszögét ismerjük majd meg, az elhagyott helyett, de nem egészen így történt. Bár most már értem, miért hivatkoznak rá többen úgy, hogy Ferrante könyvének a "másik fele". Igaz is, nem is. A Hurok mindenesetre meg tudott lepni. 

A könyv eleje elég becsapós. Az elhagyott, sértett feleség, férjének írt leveleibe láthatunk bele, és ezen a ponton két dolog is kavargott bennem: 1. nahát, akkor most ugyanaz lesz ez is, mégsem férfiszemszög? Milyen hasonlóan hozza a témát. 2. nyomasztó volt ismét ebbe a női fejbe kerülni, még ha ez nem is ugyanaz volt, akkor is hasonló vergődés és könyörgések bukkantak elő, és úgy éreztem, én ebből nem bírok ki 200 oldalnyit még... Szerencsére nem is kellett. A bevezető, "első könyv" agonizálását teljesen elvágja a "második könyv", vagyis a második rész, ahol hirtelen nem is tudjuk kikről van szó, egy idős házaspár bukkan fel ugyanis, és a bizonytalankodó, tesze-tosza férjet átverik, lehúzzák először kevesebb, majd több euróval. Vajon rémeket lát, amikor összeesküvés-elméletet, összefüggést sejt ezek közt az esetek, és a nyaralásból hazatérve feldúltan talált lakásuk közt? Talán akik átverték, meg is figyelték, és feltúrták a holmijaikat, további pénzt keresve? De semmi értékes nem tűnt el... Semmi értékes nem is volt a lakásban. És vajon mi történhetett a macskával? 

"A változások a kilométereknél, sőt talán még a fényéveknél is jobban eltávolítják egymástól az embereket."

Amint kijutottunk tehát a feleség fejéből és leveleiből, fellélegeztem kicsit, és izgatottan vártam, mi sül ki ebből. Hamarosan körvonalazódott, kik is a szereplők, de csak lassan állt össze, hogy mi történt - az életükben, házasságukban is, és a lakásukban is. Az utolsó fejezetig tartogatott meglepetéseket, és nagyon szerettem, hogy egy kiszámíthatatlan utazás volt a sztori. Sodort magával, és végig fenntartotta az érdeklődésemet. 

"Mivel elképzelhetetlennek tartottam, hogy más nő is tetszhet neked, biztos voltam benne, hogy ha valaha is tetszettem, akkor tetszeni is fogok mindig."

Tetszettek a szavai, mondatai, egyszerűsége. A történet követelte, hogy gyorsan pörgessem, mégis mindig akadt valami, amin el lehetett gondolkodni.

"– Rokonszenvesen nehéz szenvedni.
– Vannak, akik tudnak, önfegyelem kérdése."

A feltúrt lakásban a férj hajnalig próbál rendet tenni a dolgozószobában, papírokat válogat, selejtez, visszapakolja a szétdúlt könyvespolc tartalmát. Meg-megáll, és beleolvas a könyvekbe. Nagyon megmaradt bennem ez az egész félhomályos jelenetsor, és hogy a könyvekben talált jelölések, aláhúzások mennyire nem voltak ismerősek a férfi számára. Néha valóban olyan furcsa viszontlátni, mit jelöltünk be egy könyvben, miért érinthetett meg akkor épp az a pár sor, hogy válnak később ezek a jelölések semmitmondóvá? 

"Természetesen nem ismertem magamra egyetlen aláhúzásban, egyetlen felkiáltójelben sem (vajon hová lesznek, hogyan hatnak ránk, hogyan válnak értelmetlenné, felismerhetetlenné, kínossá vagy nevetségessé az eszünket megjáró szebbnél szebb mondatok?)"
Starnone nagyon jó emberismerő, ez világosan látszik a megalkotott, jól megfestett karaktereiből, azok belső monológjaiból, az életszagú helyzetek leírásából. Játszi könnyedséggel mutatja be, hogy hogyan alakulhat át valami teljesen, akár vissza önmagába, főként a kommunikáció hiánya miatt és egyéb emberi játszmák, manipulációk által. Az eltávolodásból hogyan lehet visszaesni a megszokott rutinba, és úgy maradni, hogy aztán elteljen az egész élet. A megalkuvás mit tud szülni. Ugyanakkor nagyobb, erőteljesebb következményeket is bemutat a gyerekeken keresztül.

"Az én koromban a sejtésből nagyon könnyen lesz alapos gyanú, az alapos gyanúból sziklaszilárd meggyőződés, a sziklaszilárd meggyőződésből pedig rögeszme."

Bár eleinte úgy tűnt, felüdülés lesz a férj fejébe kerülni, igazából ő sem volt egy szimpatikus alak, sőt. De mégis, mindenki, a cipelt terheivel együtt, érdekes tudott lenni, és ki akartam deríteni, mi volt, és mi lesz még velük. 
A Hurok tipikus és jó példája annak, hogy az antipatikus szereplők ellenére lehet nagyon kedvelni egy könyvet. 

Sérelmek, vergődések, ki nem mondott dolgok... Nem vidám témájú könyv, mégis remek kikapcsolódás. Aki szereti az olaszos, szikár prózát, a bonyolult kapcsolatokról szóló regényeket, ne hagyja ki.

2023. január 9., hétfő

Ez volt 2022... decembere

Saját képek.
Ez még mindig nem az évösszegző, előtte még szerettem volna kicsit összefoglalni a decembert is, és megmutatni a karácsonyi ajándék könyveimet. ;) (Februárig remélhetőleg csak eljutok az elmúlt év összegzéséig is...)

Decemberben három könyvvel lettem gazdagabb, ezeket mind karácsonyra kaptam: 

  • Csernus Imre: Én és te
  • Valérie Perrin: Másodvirágzás
  • Linn Skåber: Ma négykézláb akarok járni

42 könyv olvasását rögzítettem le a hónapban, de csak azért ilyen magas ez a szám, mert a kimaradt gyerekköteteket is most vettem számba. 38 gyerekkönyv, 4 könyv-könyv a mérleg a hónapra. 
Obama és a Gyerekfejjel nem voltak annyira kiemelkedőek, már írtam róluk posztot is azóta, viszont a másik két könyv, a Hurok és Az emlékteremtés művészete nagyon tetszettek. Róluk még mindenképp fogok írni, amint sikerül. 

Egész évben decemberben született a legtöbb poszt a blogon, szám szerint 8! Pedig a tervezetteknek így is csak a felét tudtam megírni. De jutott idő azért megcsinálni a várólista csökkentő listát és az éves olvasmánylistát is a könyvajánlók mellett. Lógok még könyves bejegyzésekkel és az évösszegzővel is. 

Azóta szaporodik lassan az írnivaló tovább, hiszen befejeztem a 2022-ről áthúzódó könyvemet, Diane Setterfieldtől a Once Upon a Rivert, plusz az első vcs-listás könyvemet is, a Rokon lelkek társaságát, és megkaptam egy karácsonyi ajandékkönyvemet is még, ami az új év első zsákmánya: Mészöly Ágnes Rókabérc, haláltúra című krimijét. ♥

Visszatérve a decemberre, nem volt rossz hónap olvasás szempontjából, egyik olvasmányom se volt vacak, sőt kettő nagyon is tetszett, relatíve sok posztot sikerült megírni, és még év vége előtt be tudtam fejezni az egyik aktuális olvasmányomat. :) 
Netflixen ledaráltam a Locke&Key 2. és 3. évadát, erről is akartam írni, de nem tudom lesz-e belőle valami, mindenesetre nagyon örültem, hogy két évad néznivalóm is van, valamiért azt hittem csak egy jött ki azóta, hogy utoljára néztem. :D 
Az új Troubled Blood-ra viszont nem jutott még időm, ez most már januári (februári?) program lesz. :) 

A többiek decembere:



2023. január 6., péntek

Karolien Raeymaekers: Gyerekfejjel

Ahogy az lenni szokott, egyik gyereknevelős könyv sem adja a spanyol viasz újdonságát, és a felszabadító érzést, megvan a trükk az életünk könnyebbé tételéhez!... Rengeteg olyan infó van ebben a kötetben is, ami teljesen egyértelmű, amit magadtól is így teszel, hacsak nem vagy teljesen EQ- és esetleg IQ nuku is - akikből persze sok rohangál, de ők nem vesznek kezükbe ennél lényegesen egyszerűbb könyveket sem.

A belga Karolien Raeymaekers Gyerekfejjel című könyve nem volt rossz, hisz jó a stílus, és a hangvétel, de azért senki ne számítson arra, hogy tényleg bölcsis, meg ovis fejjel tud majd ettől a könyvtől gondolkodni, porhintés ez a javából, hiszen mind tudtuk eddig is, hogy a gyerekek  türelmetlenek, önzők, irigyek, nem értik az idő koncepcióját, a jelenben élnek, a játék az elsődleges, bármi mással szembehelyezve... Akinek ez újdonság... :)

Hasznos és jól összeszedett a bilire szoktatós fejezet, talán ez a legjobb az egész könyvben, de jól számba veszi azt is, hogyan beszéltesd a kicsi gyereket a napjáról. Illetve lehet, hogy előveszem az utolsó fejezet tippjei miatt is majd még. ;)
Tele van ugyanis gyakorlati tippel a végén, hogy kösd le a gyereket étteremben, utazáskor, családi ünnepeken, stb. Mondjuk bennem egyfolytában ott rezonált a kérdés, mégis ki a tökömnek van ennyi türelme a gyerekekhez? :D Meg állandó és olthatatlan lelkesedése? Teljesen egyértelműnek veszi a könyv, hogy mindenben (és mindig, sőt bármikor és rögvest) tudunk lelkesek lenni, csak játékosan kell mindent csinálni, no igen, de ez nem olyan egyszerű, mert emberek vagyunk, fáradtak, elegünk van, és leginkább resting bitch face-szel szeretnénk nézni ki a fejünkből a CSENDben. Az élet vidám narrálása kurva fárasztó, és erről szót kéne ejteni a családtervezéskor, meg arról is, hogy soha többé nem lesz csend a fejedben, ha gyereked van. Ez a kemény, nem a szaros pelenkák! Persze nyilván nem szólhat hozzád úgy egy ilyen jellegű pszicho-kötet, hogy "amikor képes vagy jó képet vágni mindenhez, akkor..." :D

Forrás.

Szülők gyöngyeinek hasznosabbnál hasznosabb (és fondorlatos) kreatív és kézműves ötletek is vannak hátul, nekem némelyiknek a leírása sem volt érthető, abszolút szenvedés lenne számomra pl hóembereket gyártani from scratch... :P 

Meglepetésemre ebből a könyvből megtudhattam, hogy kell kutyát simogatni, és hogy világéletemben rosszul csináltam! :D 
"A kutyát nem úgy simogatjuk, hogy a kezünket a feje tetejére tesszük, hanem először megnyugtatjuk a kutyát azzal, hogy hagyjuk, hogy megszagoljon minket, majd megsimogatjuk az állát." 
Ugyanitt köszi minden kutyás barátomnak, hogy ezt sose voltak képesek elmondani! :D 

Nem minden résszel tudtam egyetérteni, de pl. tetszett az is, ahogy egyszerűen és a félelmeket visszaszorítva adott magyarázatot a viharra. 
Ugyanakkor velem aztán nem hiteti el, hogy a gyerek érzelmeit elismerő módszer a hisztire mindent és bármit megold... (amúgy hasznos és jó módszer, tényleg!) A való életből származó példákon keresztül vázolja fel ezeket a szituációkat, pl. a még egy szelet süteményért síró gyereket. 

A gyereknevelésről röviden csak annyit: 
A gyerekvállalás egy mocsár, a gyereknevelés egy kib*szott aknamező, futóhomokkal! :D 
May the odds be ever in your favor! 

2023. január 1., vasárnap

Barack Obama: A Promised Land

No offense, Mr. - Former - President, I'm a huge fan, but your wife does this waaay better.

Avagy az én drága Obamám egy kissé szófosó. Nem volt rossz könyv, egyáltalán, alapos, pontos, az elnökség sok aspektusáról mesél - a klímakonferenciákkal kapcsolatos dolgok, a kínaiakkal való egyeztetés, a Putyinnal való találkozás mind-mind nagyon érdekes színfolt, de ezek az epizódok rengeteg egyébbe vannak beágyazva, amik inkább unalmasak és hosszadalmasak, vagy csak jóval több történelmi világpolitikai, gazdasági tudás (és érdeklődés) kéne hozzájuk. Igen, ilyenformán nyilván magamat is kritizálom ezzel, de ez nem az én asztalom. Míg Michelle írása bárki számára élvezetes, inspiráló és kellemes tud lenni, a férjét olvasni sokkal munkásabb.

Örültem volna több családi anekdotának, részletnek, de vajmi keveset mesél ezekről, a kampánnyal, munkával foglalkozik folyton. Akármilyen intelligens és empatikus ember, azért nem lehet egyszerű együttélni vele Szétszortsága is meglepő. Tud persze rendszerezni, de a könyvön is érezni lehet a csapongó történetmesélét, és gondolom szegény szerkesztőket is megvétózta folyton, hiszen ezzel az 1100 oldalas monstrummal se jut el még az első 4 éves ciklusa végéig sem. :D

Ez most ilyen rövid értékelés, mentes az obamás szómenéstől. Olvassatok Michelle-t! :) Idén szeretném sorra keríteni az új könyvét is, a The Light We Carry-t. A Promised Land  második etapra viszont szerintem nem nevezek be.  

Egy jó idézet azért, a végére: “The truth is, I’ve never been a big believer in destiny. I worry that it encourages resignation in the down-and-out and complacency among the powerful. I suspect that God’s plan, whatever it is, works on a scale too large to admit our mortal tribulations; that in a single lifetime, accidents and happenstance determine more than we care to admit; and that the best we can do is to try to align ourselves with what we feel is right and construct some meaning out of our confusion, and with grace and nerve play at each moment the hand that we’re dealt.”

2022. december 31., szombat

Olvasmánylista 2022

Forrás.
Itt a szilveszter, úgyhogy ideje véglegesíteni a különféle éves top és nem-top listáinkat. :) Ez még nem az összegzés, csak szokás szerint hozom egy posztban az olvasmánylistámat. Ezúttal kettéosztottam a sima könyv-könyvekre, és a mesekönyvekre, lapozókra. Sok olvasmányom volt idén, de mint láthatjátok, ennek nagy része apróbb, rövidke mesékből, képeskönyvekből állt, ez most egy ilyen időszak. :) 
Szeretnék majd ezek közül a legjobbakból egy-egy ajánlót rittyenteni, de amilyen ütemben írni tudok, a gyerekem már iskolás lesz, mire az 1 éveseknek valókat bemutatom. :D 

138 könyvet olvastam el idén, ami a Goodreads Reading Challenge-en beállított 65-ös számot jócskán meghaladta, de sajnos ott nem tudtam normálisan ledokumentálni az egészet, mert megszüntették, hogy bárki vihessen fel könyveket, csak könyvtárosként lehet ezt megtenni... Ahhoz viszont tesztet kell írni, hogy könyvtáros legyél, és mint kiderült, nem csak alibi-teszt, szóval ez most nekem nem megy, hogy erre kb. "tanuljak", ahogy az sem, hogy könyvtárosoknál kuncsorogjak, hogy a 65. gyerek leporellót is vigye fel nekem az adatbázisba. Szóval elengedtem, hogy pontos legyen mindkét stat, és ott csak azokat jelölgettem be, amiket tudtam. 
A 138-ból csak 36 volt "könyv-könyv" sajnos, bár az is igaz, ezek közt volt három db 1000 oldalas féltégla is.  ;) Ahol van link, azokról posztoltam is. Az utolsókról még szeretnék is, csak idő, idő... 

De lássuk, miket is olvastam 2022-ben: