2020. július 8., szerda

Két Maigret

Forrás.
Georges Simenon életművét beosztva fogyasztom; általában egy évben 2-4 könyv kerül sorra tőle, és ebből gyakran esik egy pár nyárra, amikor a szokásos lazulós, krimifogyasztó hangulatomba kerülök. Így történt ez most is, és kis kiruccanásunkra két várólistás Maigret is jött velem. Illetve még két másik is, mert a férjem is előszeretettel olvassa őket... :) Idén olyan elánnal söpör végig az életművön, hogy már azt hiszem le is körözött az olvasott kötetek számával. :) 

A Madame Maigret barátnője és a Maigret védekezik egyaránt remek választások voltak, lendületes, izgalmas kötetek, és véletlenül volt bennük néhány apróbb hasonlóság is - de természetesen nem a bűnügy kimenetelére vonatkozóan. 


Madame Maigret barátnője

Nagyon régóta kíváncsi voltam erre a sztorira a többitől eltérő cím, és Madame Maigret szerepe miatt, és nem csalódtam. Ugyan Maigret-féle nyomozás ez is, de azért Madame Maigret is aktívabb picit, igaz, részben a véletlen műve, hogy belekeveredik az ügybe. A szálak ugyanis Madame Maigret fogorvosától egész a könyvkötő műhelyéig érnek, ahol valószínűleg embert égettek a kazánban, zakók cseréltek gazdát, és lába kélt egy bőröndnek is... A szálak felgöngyölítéséhez és holmi kalapok utáni nyomozáshoz szükség van a női szemre is, és emiatt Maigret-nek néhányszor bizony csak hideg vacsora jut. :D 

Lapointe még nagyon zöldfülű ebben a részben, és tetszik, ahogy Maigret maga mellé veszi, felkarolja.

"– Csalódott, Monsieur Maigret?
A kis Lapointe szívesen mondott volna főnököt, mint Lucas, Torrence és Maigret csapatának nagy része, de még túl újnak érezte magát hozzá; az volt a benyomása, hogy ezt a jogot ugyanúgy ki kell érdemelni, mint az előléptetést."
A bűntény, és a körülötte zajló titkolózás és kavarodás cseles és csavaros, nagyon tetszett. Egy grófnő, egy kotnyeles, nagyratörő ügyvéd ficsúr, és egy csokoládébarna Chrysler is feltűnik, szerepet kap egy mosóhajó, és persze Maigret ledönt jónéhány sört, mire összeáll a kép. ;)

"– Janvier! Mi lenne, ha hozatnánk magunknak egy kis sört?
Janvier máris telefonált a Dauphine sörözőbe, amelynek tulajdonosa a legtermészetesebb hangon kérdezett vissza:
– És szendvicset?"

Maigret védekezik

Ahogy a Madame Maigret barátnőjében, úgy ebben a kötetben is szerepet játszott a véletlenek furcsa összejátszása, valamint egy fogorvos is. :) Véletlen lenne?

Valaki csapdát állít Maigret számára, meggyanúsítják, szinte kihallgatják, sőt, még szelíden el is küldik némi betegszabadságra, amíg az ügy zajlik... Egy Nicole Prieur nevű lány próbálja befeketíteni a nevét írásos vallomásával, amiből nem sok minden igaz, csak annak váza - egy telefonbeszélgetés, egy találkozás, egy-két helyszín... A többi szemenszedett hazugság, de mivel a lány nagybátyja magas körökben forog, a rendőrfőnök pedig amúgy sem kultiválja Maigret régimódi módszereit, informátoroktól való tájékozódását, voilá, a felügyelő máris bajban van, és védekezni kényszerül.

Maigret persze makacs, saját szakállára tovább nyomoz a lány után, aki miatt ilyen slamasztikába került... A megoldás igen bonyolult, és kerülőúton jutnak csak el hozzá. Maiget-nek talán még a foga is megfájdul, ha a helyzet úgy kívánja, sőt, előkelő, modern táncklubba sem lenne rest beiratkozni a feleségével... Kiderül az is, néha veszélyes lehet az ablakban állva merengeni...
Remek kötet, nagyon élveztem Maigret-vel kutakodni, és összerakni a kirakós darabkáit. Sokszor meg is sajnáltam, amikor tehetetlennek, sőt feleslegesnek érezte magát, idegennek a saját irodájában. Kicsit nyíltabban kezeli az érzelmeket ez a rész, ami teljesen hiteles így, mert Maigret maga kerül bajba - jól érzékeltetik ezek a mondatok, hogy mennyire megviseli a meghurcolása, abszolút együttérzést keltő, hogy jobban beleláthatunk a lelkivilágába a főfelügyelőnek, gyengébb pillanataiban. 

"Az óra tizenegy-negyvenet mutatott. Nem egész fél óra alatt zajlott le minden, s mégis, mintha egy szakadék választaná el őt az eddigi életétől. Régen volt értelme az ilyenféle szavaknak: múlt, jelen, azelőtt, azután. És most mit jelent számára az „azután”?"
Pardon doktoréknak is szerepe van ebben a részben, egy korábbi vendégséget idéz fel magában Maigret, amikor a gonoszságot a gonoszságért magáért elkövető bűnözőkről esik szó, meg arról is, hogy kevesebbet kellene innia... - ezt az intelmet nyilván próbálja elnyomni agya hátsó zugaiba... Aztán később, a nyomozás során Pardon segít leinformálni valakit, és Maigret-ékhez hivatalosak vacsorára, felfújtra és borban párolt kakasra. Imádom a kis gasztro-részleteket!

Lapointe ebben a részben egyébként pont szabin van, így nem élvezhettem a társaságát, de ott volt kárpótlásul Janvier és Lucas a jó kis csapatból ... :D A sztori 2-3 nap alatt zajlik le, nagyon feszes tempójú, izgalmas és mozgalmas. Persze folyik benne rengeteg alkohol is: sörök, fehérbor, ánizslikőr, szilvapálinka és még egy különleges mandarin-curacao likőr is előkerül. :) 
Tele van ez az epizód remek mellékszereplőkkel: Aline és Manuel, Barnacle a Leicájával, és a fogorvos mogorva és csúnya asszisztensnője is, paradox módon, üde színfolt volt.

Mindkét kötetet csak ajánlani tudom! Úgy fellelkesültem ettől a két szuper élménytől, hogy izibe' vásároltam 10 régebbi Maigret-kötetet... Bűneim számosak lesznek az ehavi zárásban, de nem bánok semmit. ;) 


2020. július 6., hétfő

Mid-Year Book Freak Out Tag 2020, avagy a féléves áttekintés

Forrás.
Ez már a hatodik alkalom lesz, hogy kitöltöm ezt az elfuserált nevű "féléves könyves kiakadás" book taget, és most már tényleg megelégeltem a nevét, így ezentúl féléves áttekintés néven fog futni inkább. Csináltam neki egy félévzárás címkét is, ott megtalálhatóak az eddigiek, illetve a poszt alján is linkeltem őket külön. 

Alakult már sokféleképpen a féléves összegzés: volt hogy tolongtak az egyes kategóriákhoz a könyvcímek, de volt olyan is, hogy alig tudtam valamit kiemelni. Idén, azt hiszem semmi korábbihoz nem hasonlítható volt az év első fele, és ez szinte mindenkinek megváltoztatta az olvasási szokásait is; hogy mit és mennyit sikerült olvasni. Van, akinek nem ment annyira az olvasás, idő, vagy kedv híján, van, aki pedig a fél könyvtárával végzett a #maradjotthon időszakban. 
Én valahol középen állok, volt egy kis időszak, amikor nehezebben döcögött minden, de akkor kabátkönyvekhez nyúltam, több újraolvasásom is volt, és összességében, a saját kis mércémmel nézve, jól állok. A betervezett 68 könyvből 46-nál tartok (12 books ahead of schedule, ahogy a Goodreads kedvesen számon is tartja), és a beszerzéseim száma eddig 31 (50 alatt szeretném tartani idén is). 

Na de lássuk inkább a kérdéseket, és hogy mik voltak a legjobbak, legszebbek, vagy épp a legrosszabbak eddig 2020-ban, és hogy mit tervezek még:

2020. július 5., vasárnap

Antoine Laurain: A piros notesz

Új kedvencre leltem! Napok óta ülök a posztvázlat felett, mert néha pont ezekről a nagyon jó élményekről a legnehezebb írni, és megfelelően átadni, hogy mennyire is tetszett. Nagyon örülök, hogy két éve úgy döntöttem a Könyvfesztiválon, hogy jönnie kell velem. :) 

Nem szoktam fülszöveggel nyitni, de most úgy érzem, jól összefoglalja, amit én is elmondanék magáról a történtről: 

"Egy szép párizsi reggelen Laurent Letellier épp a könyvesboltja felé igyekszik, amikor az utcán elhagyott női táskát talál.
Nincs benne semmi, amiből kiderülhetne, kié, ám annál több személyes holmit rejt: fotókat, hajcsatot, egy üveg parfümöt, dobókockákat, mobiltelefon-töltőt, Patrick Modiano egyik regényét és egy feljegyzésekkel teli, piros noteszt. Miközben Laurent a noteszt lapozgatja és az ismeretlen nőtől származó feljegyzéseket olvasgatja, egyre erősebbé válik benne az elhatározás: meg kell találnia a táska tulajdonosát. Kitartó nyomozása szép lassan szerelmi fogócskává alakul, amely nemcsak az ő, de a titokzatos ismeretlen életét is fenekestül felforgatja…"

Egy könyvesboltos, középkorú férfi, egy elhagyott táska, és annak titkai, francia kávéházak, egy Belfegor és egy Pertli nevű macska... (igaz utóbbi csak emlékként dereng fel) Hát kell ennél több? A regény kellemes, hangulatos, kalandos, franciásan szolid. Pontosan erre volt most szükségem. A szó kedves és ártatlan értelmében véve bájos ez a kötet, és épp annyira és úgy romantikus, ahogy azt én szeretem. Remek érzés olyan könyvre akadni, aminél kicsit úgy érezheti az ember, hogy neki írták.

A női táska és a férfiak kapcsolatának elemezgetése vicces volt, igazán rá lehetett ismerni azokra a mozzanatokra, amik tényleg így zajlanak le, ahogy Laurain megírta: a férfiak feszélyezett és ügyetlen kutakodása a női táska rejtelmei közt, ha kérünk valamit onnan, a mi felcsattanásunk, hogy na add ide, majd én!... És a kényelmetlen ácsorgásuk a táskánkkal a kezükben, amikor azt valamiért odaadjuk megőrzésre. Ahogy gyűrködve marokra fogják a fület, ahogy mindenáron jelzik, ez nem az én táskám, én itt egy nőt várok! Zseniálisan voltak megírva ezek a kis apró jelenetek.

"Vannak még zsebek, cipzárral és cipzár nélkül. Laurent sose gondolta volna, hogy egy női táskában ennyi titkos hely létezhet. Sokkal bonyolultabb műveletet hajt most végre, mint, példának okáért, ha egy polipot kellene felboncolnia a konyhaasztalon."

Külön tetszett még a morfondírozás, amikor a kuka tetején lévő táskával kapcsolatban elgondolkodik Laurent, hogy vajon szemétnek szánták-e, és csak azért van ott?

"És különben is, dobnak ki a nők egyáltalán táskát?"

A táskában található tárgyakból szépen összeáll egy szellemalak, aki valójában tényleg egy hús-vér nő kell legyen, valahol ott a városban, nem is olyan messze Laurent-től. Kell persze az egészhez még némi sorszerűség, a véletlenek játéka, egy kis kitartás, vagy ha az elfogy, akkor egy vagány és öntörvényű leányzó az előző házasságból, Chloé, aki segít a helyes mederbe terelni a dolgokat. :)

"Jaja, igazad van, hasonlít rá, ez tutira ő, kiáltott fel Chloé, és idétlen röhögésben tört ki. (…) A fiatalság ezen röhögéseknek az elmúltával ér véget. Később már sosem nevet így az ember. A világ és az élet teljes abszurditásának borzalmas felismerése valahogy megakasztja ezeknek a csuklásszerű, majdhogynem fullasztó röhögéseknek az erejét, nagyjából húsz évvel később pedig ugyanerre a gondolatra már csak rezignáltan sóhajtunk egyet."

Az egyik eredeti borító.
Az irodalmi csemegék, könyves apróságok különösen tetszettek a könyvben: a Modiano által dedikált kötet, a vele való találkozás, a könyvespolcon a könyvek rendezésének metódusa, az író-olvasó találkozók, a piros Moleskin notesz, és Laurent boltja, aminek meg Piros Füzet a neve. :)
A notesz tartalma is érdekes volt, a szeretem és a félek listák, a random feljegyzések rejtélyesebbé tették a nőt, akit Laurent megpróbált felkutatni, de adtak egy titokzatos formát neki. Ahogy a többi aprósági is mind adott hozzá valamit: a hajcsat, a fényképek, a parfümje.
Akarva-akaratlanul is a most népszerű #tárgytérkép jutott eszembe, amit Moskát Anita indított az instagramon, és amiben kiterítve megmutatjuk magunkat a tárgyainkon keresztül. Laurent is hasonló "tárgytérképet" kap Laure-ról, ahogy kirakosgatja a táskából annak tartalmát. (Egyébként én is tervezem a saját kis tárgytérképemet.)

Értékelés: 10/10 és kedvenc! Jót szórakoztam, izgultam, drukkoltam, együtt nyomoztam Laurent-nal, és bármikor visszatérnék ennek a kötetnek a világába! Szívesen megnéznék egy filmadaptációt is belőle, pazarul meg lehetne jeleníteni a vásznon is ezt a kis kutakodós, szerelmes hajszát. :) Néhol egy kicsit felidézte bennem az Amélie csodálatos életét.

Az egyetlen dolog, amit kritikaként fel tudok róni, hogy nagyon zavaró a nevek hasonlósága, különösen, hogy még a szerző vezetékneve is hasonlít... Laurain a szerző... Laurent a férfi, Laure a nő... Igazán lehetett volna kicsit különbözőbb neveket választani.
De ezen kívül - számomra - tökéletes kikapcsoló olvasmány. Biztos, hogy újra fogom még olvasni.

Viszont dilemmába kerültem... Laurain másik könyvére, Az elnök kalapjára azt mondják nem annyira jól sikerült... Persze épp most van leárazva a Líra hőség akciójában... Mit tegyek, kell nekem az a kalap? :)


2020. július 3., péntek

Blogszülinap - 11 éves lett a blog!

Kis híján elfeledkeztem róla, hogy milyen jeles évforduló is van ma: örömmel jelenthetem be, hogy TIZENEGY ÉVES lett a PUPILLA OLVAS! :) *fanfárok* 2009. július 3-án pötyögtem be az első kis kezdetleges bejegyzésemet, akkor még a freeblog felületén, és szent meggyőződésem volt, hogy a blogot gyakorlatilag csak magamnak írom majd, mert ugyan ki is találhatna rá, és pláne ki lenne kíváncsi arra, amit írok?! Most már tudom, hogy nem is mindig úgy van, ahogy azt az ember elképzeli... Rengeteg online és irl kapcsolatot, barátságot köszönhetek a blognak, amiért nem lehetek elég hálás.  

Forrás.

A hagyományokhoz híven jöjjön egy kis statisztika rögzítés, mert ez máshol nem marad meg: ezzel a poszttal együtt számolva 1091 bejegyzés közt lehet böngészni, és 121 feliratkozott olvasó van. A látogatottsági számláló 482050-en áll most.


Köszönöm, hogy benéztek hozzám, szemezgettek az ajánlókból, kommenteltek, vagy épp nevettek egy jót, amikor felpaprikázom magam! ;) Várok mindenkit továbbra is, sok szeretettel, ebben a kis könyves zugban - olvassatok, ajánljatok, böngésszetek! Én töretlen lelkesedéssel fogok írni ezentúl is.

Boldog 11. szülinapot, blog! :) 

Forrás.

2020. július 1., szerda

Júniusi zárás - 2020

Saját képek.
Az előző havi zárásban írt vágyaim végső soron teljesültek, kevesebb borult idő, több napsütés, több szabadban olvasás. :) 
Pillanatok alatt elszelelt a június egyébként, nem tudom más is így érezte-e, de az elejét kb. mintha "ellopták" volna. Az, hogy rövidnek tűnt, mindenesetre nem akadályozott meg abban, hogy néhány könyvbeszerzést belezsúfoljak! :D 

Júniusban 6 könyvvel lettem gazdagabb. Részben ajándékok voltak ezek, részben pedig online garázdálkodás eredményei. 

Íme a lista, és mindenféle magyarázatok: 

- Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt - 70%-kal volt leárazva a Librinél, nem hagyhattam ott, főleg, hogy Lemaitre a szerzője az egyik kedvenc (vagy talán az egyetlen kedvenc) thrilleremnek, a Tébolynak. 
- George Cooper: Magánügy - 30%-os kuponnal a Book24-ről. Csak jót olvasni erről a krimiről, és azt, hogy nagyon méltatlanul mellőzött könyv, remek sztorival, igazán jó humorral. Nagyon kíváncsi leszek, nekem hogy tetszik majd. 
- George Cooper: Gyalogút - és ha már 30%, és vállalkozó kedv, rögtön bizalmat szavaztam a folytatásának is, jujj! 
- Sarah J. Maas: House of Earth and Blood (Crescent City 1.) - nem, nem ment el az eszem... Nem szeretem Maast, és eszem ágában sem volt elolvasni tőle a következő szenvelgős sorozatát, pláne nem birtokolni ilyen hatalmas kiadásban. :"( Ajándékba kaptam nagyon kedves barátoktól, akik nem tudnak a blogról, csak azt tudják, hogy szeretek olvasni, és főleg angolul. Nagyon jó érzékkel néhány évvel korábban kaptam tőlük egy Atwood könyvet is. :"D Egyelőre fogalmam sincs, mit csináljak... Elolvassam? Olvassak el róla egy összegzést? Aszaljam a polcon? 
- Donato Carrisi: A sötétség vadásza - ajándék, de ennek örültem is. ;) Igaz ugyan, hogy még csak egy kötetet olvastam Carrisitől, de azt nagyon kedveltem, és alig várom, hogy újra olvassak tőle egy izgalmas nyomozást. Ez a Marcus sorozatának a második része - na persze azért az első kötettel fogok kezdeni, az már megvan. :) 
- Elena Ferrante: Tékozló szeretet - szintén ajándék, amivel így már majdnem teljes a Ferrante-gyűjteményem! ♥ 


Júniusban 5 könyvet fejeztem be. A legrosszabb élmény Eoin Dempsey könyve volt, a legjobb pedig Antoine Laurain-től A piros notesz, ami kedvenc is lett. ♥ Nemsokára írok róla bővebben is. :) 
Befejeztem a Nápolyi regényeket, olvastam Maigret-t, és a frissebb megjelenések közül is elolvastam egyet, de sajnos annyira nem találtunk egymásra Frannie Langtonnal... 

A zsákmány kiterítve.

A blogon nem voltam annyira aktív, csak 7 bejegyzés született, de ahogy mondtam is feljebb, mire feleszméltem, már hó közepe volt, az elejét el-lop-ták (!), szóval legyen elég ez magyarázatnak! :D Elég vegyesen születtek posztok: hoztam a nyári terveimet, volt top5, témázás a sorozatok hullámzó színvonaláról, könyvélmények, és filmajánló is, a Briliáns barátnőm első évadáról. 

Júliusban folytatom a Briliáns barátnőm adaptációt a második évaddal. Ami pedig a könyveket illeti, a nyári terves listáról fogok válogatni elsősorban, hozom az elmaradt könyves posztokat, lesz dupla Maigret-poszt, jó lenne valami újraolvasás is, a többit meg majd meglátjuk. ;) 

A többiek júniusa: 



2020. június 28., vasárnap

Briliáns barátnőm - a filmsorozat, 1. évad

Még a harmadik kötet olvasása közben kezdtem el nézni a Nápolyi regényekből készült HBO-s sorozat első évadát, és már az első rész teljesen lenyűgözött... Most, az első évadot befejezve, gondoltam írok pár sort az eddigiekről, hogy ne folyjon teljesen egybe az élmény a második évad képkockáival. 
Mindig kicsit lutri, mit is hoznak ki a vásznon a könyvekből, hol bicsaklik meg a történet, melyik szereplő lesz más, mint ahogy azt mi elképzeltük, vagy ahogy a szerző megírta. Aggodalomra itt nincs ok, Elena Ferrante nem engedte ki a kezéből az irányítást, aktívan részt vett a filmsorozat elkészítésében (mindig elképzelem, hogy ott áll egy papírzacskóval a fején, és nevetnem kell - vajon hogy őrzi meg az inkognitóját? Csak írásban közli a kéréseit, észrevételeit, vagy van egy szóvivője a forgatáson?), és ennek köszönhetően az összes szereplő, és minden történés szinte kiugrik a regényből, úgy elevenedik meg a nápolyi telep élete.

A Briliáns barátnőm sorozat a nagybetűs TÖKÉLETES ADAPTÁCIÓ lett. Szerintem nem lehet olyat találni benne, amire azt mondhatnánk, ez így rossz, ezt nem így kellett volna, ez hiányzik belőle - pedig óhatatlanul mindig akad példa a filmekben ezekre, a könyvekkel összehasonlítva. 

Sikerült a maga teljes valójában visszaadni Ferrante sodró prózáját. Gyakran szóról szóra az hangzik el, mint a könyvbéli párbeszédben, és nem hiányoznak az apró, de mégis nagyon fontos hangulati elemek, amiktől újra szinte a szövegben érzi magát az ember. Repül a vasaló, annak rendje, s módja szerint, a Solarák a kék autóban parádéznak, a babák lekerülnek a sötét és ijesztő pincébe... És ami még fontosabb: egyszerűen elképesztő, hogy mennyire remek a casting! Nem lehetett könnyű dolguk megtalálni ezeket a színészeket a szerepekre, ráadásul tényleg direkt Nápoly környékéről válogatva, az akcentusok miatt is. 

Lila és Lenú a Kisasszonyok olvasása közben.



Jelenetek a filmből, itt a gyermekszínészekkel: Ludovica Nasti és Elisa del Genio. 

Az első évadban is van már váltás a gyerekszereplőkről tiniszereplőkre, de egyáltalán nem zavaró a dolog, sőt, tényleg mintha csak eltelt volna az idő, és ugyanazok a kislánykák nőttek volna meg - de igaz ez a többi szereplőre is, nem csak Lilára és Lenúra. 


Bámulatos, hogy milyen ördögi a kislány Lila, milyen fanyar és ravasz a tinédzser Lila - előbbit Ludovica Nasti (elég nasty, tényleg :D ), utóbbit Gaiga Girace játssza. Gaia egy az egyben Lila, szinte félelmetes...! Nagyon tartottam tőle, hogy esetleg nem tudják jól megjeleníteni őt, mert annyira egyedi, különleges. De a szemétől, szájától, mimikájától kezdve az utolsó sötét hajszáláig ő Lila. Őt emelem ki a többiek közül, de Elisa del Genio és aztán Margherita Mazzucco is épp annyira tökéletes Lenú szerepében.

Itt pedig a kislányok és a tiniszereplők együtt.



Hogy tényleg ne csak a főszereplőket dicsérjem, nagyon tetszett még Lenú anyja, és a Melina szerepére választott színésznő, a férfiak közül pedig Donato Sarratore pont az a behízelgően undorító fazon, akinek elképzeltem. A Ninót alakító színész akár lehetne a saját fia is, nagyon hasonlítanak. A fiatal fiúk közül Enzo, Antonio és Pasquale is tökéletes. 
Hajviseletek, kiegészítők apró változtatásaival nagyon ügyesen érték el, hogy az évad végére egy pár évvel idősebbnek nézzenek ki ugyanazok a színészek a fiatalok közt. 

Lenú, ahogy "kivirágzik" Ischián.

Egy másik plakát, Oliviero tanárnővel.

Az egyetlen változtatás, amit felfedeztem, az a végén a cipős megjelenés volt - azt hiszem az nem a lagzin, hanem még az esketéskor történt a könyvben... De dramaturgiailag talán jobb volt így elhelyezni a filmen. 

Szuper a szinkron is, kellemes a narráló hang, és az egyes szereplők hangjai is nagyon el vannak találva.

Remek munkát végeztek a sorozattal, tényleg, le a kalappal mindenki előtt, a rendezőtől a díszlettervezőig. Nyugodtan nézzétek, nem fogtok benne csalódni! 

Én is hamarosan folytatom a második évaddal, ami a második kötetnek, Az új név történetének felel meg. Alig várom, hogy láthassam az újabb jeleneteket Ischián, a változásokat a szereplőkben, Lila házasságát és a menyasszonyi fénykép átalakítását... :) 


A Nápolyi regények egyes részeiről itt írtam: >1<, >2<, >3<, >4<

2020. június 26., péntek

Egyszer fent, egyszer lent - sorozatok olvasásáról és hullámzó színvonaláról

Forrás.
A Témázunkban ezúttal sorozatokról lesz szó, "Hullámzás - sorozatkötetek egyenetlen színvonaláról" fedőnév alatt. :) Amikor szóba került ez a téma, rögtön arra gondoltam, hogyhogy nem született erről még poszt? Mindig aktuális a sorozatok kérdése, de sokszor csak arról értekezünk, hogy az adott sorozat, amit épp olvastunk, milyen volt, vagy hogy jobbak-e az egykötetes regények, belevágunk-e valamibe, ha az már előre ismerten több részes, és elköteleződést igényel, miket kaszáltunk el, miket akarunk még folytatni. És közben az egész mögött ott húzódik a sorozatok dinamikája is, a színvonal a több-kevesebb köteten át, a hullámhegyek- és völgyek, amik néha megtorpanásra kényszerítenek, máskor pedig felemelnek, és elégedetten nyugtázhatjuk: de jó, hogy mégis esélyt adtam, és folytattam.

Ahogy elkezdtem számba venni a sorozatokat, amiket olvastam, egyre-egyre több jutott eszembe, és meglepődtem a sokaságon, akik ide gyűltek a piszkozatba.

2020. június 23., kedd

Sara Collins: The Confessions of Frannie Langton


Ez a fránya gyönyörű borító, ez tehet mindenről! Maga a szerző is dicsérte a magyar kiadást, amiről én először azt hittem a Kult könyvek közé tartozik - beillene a sorba -, de igazából Libri kiadvány. A szépsége szédített meg és a belbecset méltató értékelés, de végül egyik sem tudott örömet nyújtani... Előbbi azért nem, mert Audible-ről hallgattam a könyvet, így nem vehettem kézbe a szép magyar kiadást, utóbbit pedig azért nem, mert hát át lettem én itt ejtve a palánkon.

Jó lett volna azt is látnom, hogy villámsújtotta antiszerzőm, Margaret Atwood Alias Grace című kötetéhez hasonlítják ezt a regényt, mert akkor nem veszem kézbe... de efelett elsiklottam, és csak belevetettem magam, és úsztam a szavain. 
Úsztam, küzdöttem, fulladoztam... Ez a könyv ugyanis nagyrészt rém unalmas. 

A sztori 1826-ban játszódik, Londonban, de a visszaemlékezések révén Jamaicára is eljutunk. Frannie Langtont brutális kettős gyilkossággal vádolják, a házban ugyanis holtan találják gazdáit, George és Marguerite Benhamet, Frannie-t magát pedig a Madame mellett fekve, véres kézzel... Az ítéletre várva Frannie nekiáll leírni emlékeit, történetét, ebből áll össze a vallomása, és talán ez tisztítja ki a ködöt, ami belengi a baljós éjszakát, amin a gyilkosság történt. Frannie ugyanis nem emlékszik semmire... 

Frannie Jamaicán nevelkedett Langton "Paradicsom" nevű birtokán, ahol kiemelték a szokásos rabszolgasorból, megtanult olvasni, és az ültetvényes hamarosan maga mellé vette, hogy segédkezzen különféle (ember)kísérleteiben. A lányt később Langton adja oda Benhamnek, amikor Londonba utazik, attól fogva az ő házukban lesz szolgáló. A ház asszonyával, a különc Marguerite-tel hamarosan több titok is összeköti őket... 

Tipikusan a sokat markol, de keveset fog esete a könyv. Pukkanásig van töltve nehéz és fontos témákkal, és az ember azt se tudja hirtelen, melyik miatt sóhajtozzon - csakhogy ezzel azt éri el, hogy egyik sem érint meg igazán. Bármennyire is nyúl kemény témákhoz, mégis úgy éreztem felszínes maradt, hiteltelen, és sokszor sántított is... Olyan,  mintha Frannie, Marguerite, és mindenki a modern korból lettek volna visszahelyezve az időben, és a modern kor elvárásainak megfelelő dolgokat mondanak, tesznek. Ennyiből az egész jobb lett volna egy napjainkban játszódó történetként, egy sima házvezetőnővel, mert a rabszolgaság csak egy díszlet volt. (Szinte hihetetlen, hogy sikerült kifognom majdnem egymás után egy-egy olyan könyvet, ahol a nagy körítés, és korszak, amibe helyezik, mind csak papírmasé díszletnek hat... Eoin Dempsey regényében ilyen volt a második világháborús éra.) 

Ahogy a többi dolog is ki volt szépen porciózva: leszbikus kapcsolat, emberkísérletek, rasszizmus, társadalomkritika, etikai kérdések, tárgyalótermi krimi, amnézia, prostitúció, drogfüggőség, feminizmus... Mintha egy kötelezően kipipálandó listán ment volna végig Collins, hogy jaj ezt is és azt is bele kell tenni, hogy tényleg nagyot szóljon... Na ne már! Ahelyett, hogy egy kis színt (!) töltött volna a halovány karaktereibe. Az hagyján, hogy senki nem szimpatikus, de hogy mindenki olyan semmilyen... Frannie-hez pedig főleg nem lehet kötődni. Engem baromira nem érdekelt, hogy felakasztják-e, és az se, hogy megölte-e a Benhameket, vagy nem, és ha nem, akkor mi történt. :/ Nem tudta felkelteni a könyv az érdeklődésemet, és nem csiholt empátiát, annak ellenére, hogy milyen szörnyűségeket prezentált tálcán, sorban. Egy jól megírt könyvnél egyetlen téma a felsoroltak közül nagyot üthet, itt viszont a sok elaprózott sem tudott bevinni egy valamirevaló ütést. 
Én egyes-egyedül Phibbah-t sajnáltam, de őt nagyon; az ő sorsa megviselt, és vele kapcsolatban részben Frannie volt a hibás, amivel elég hamar leírta magát nálam... 

Volt néhány csavar, ami tetszett, a kötet felpörgött az utolsó részre, de ez nem tudta kompenzálni a tömény unalmat, amit kb. a 65%-áig nyújtott. 
Túlértékelt könyv, amit sokan szerintem csak azért méltatnak, mert úgy gondolják, hogy a témái miatt méltatni kell. Voltak benne szép gondolatok, de néha azok is túl voltak cicomázva. 

Kedvenc idézetek: "(...) but the truth is not a cloth, every man can cut to fit himself",  "(...) now I know how small the space can be between being afraid of a thing and wanting it"

Szilvamag is most olvasta, és nagyon hasonló véleményen van, olvassátok el az ő posztját is

4/10

2020. június 21., vasárnap

Elena Ferrante: Az elvesztett gyerek története

A Nápolyi regények végigvonulnak az éven, Elena Ferrante pedig menthetetlenül beírta magát a kedvenc szerzőim közé a regényfolyammal - mind a történet, mind a remek karakterek miatt. Pedig nem hittem volna, hogy ennyire magával ragad valaha is egy olasz családregény. Családregény, barátságregény, fejlődésregény? Talán nem is kell felcímkézni mindenáron - a Nápolyi regények maga az élet, elejétől a végéig, teljes csupasz valójában, nyers érzelmekkel, rossz döntésekkel, évtizedes titkokkal, és olyan kérdésekkel, amikre nincs válasz. Az utolsó kötet méltó befejezést adott a sorozatnak, és kellemesen keserédes érzésekkel váltunk el egymástól. 

FIGYELEM!!! Egy sorozat negyedik kötetéről szól a poszt, SPOILEREK lehetnek azok számára, akik még nem olvasták legalább az előzményeket!!! 

A korábbi kötetekről írt ajánlókat megtaláljátok itt: Briliáns barátnőm, Az új név története, Aki megszökik és aki marad

"A könyveket azért írják, hogy hassanak, ha nincs hatásuk, akkor semmit sem érnek." 

Az elvesztett gyerek története az érett kort és az öregkort volt hivatott bemutatni a szereplők életéből, de még mindig csak középkorúak nagyrészt, újabb gyermekeik is születnek, újabb kapcsolataik szövődnek, és csak lassan és sokára érünk el a valóban idős korig, ahol aztán viszonylag hamar búcsút is intünk egymásnak - úgy, ahogy ők is: temérdek emlékkel, tornyosuló kérdőjelekkel, bizonytalansággal, és mégis megnyugvással. 

"Elfogadjam, hogy felnőttnek lenni azt jelenti, hogy ne mutogasd, rejtsd el magad, míg el nem tűnsz egészen?" 

A kötet Elena "elmenekülésével" folytatódik, és a Ninoval való utazgatás és hamis boldogság képe, ami közben a lányait szinte teljesen kiiktatja az életéből, el is tart egy darabig. Sokáig nem tudja magát távol tartani a teleptől és Lilától, az, mint egy örvény, lassan visszarántja oda, ahonnan elindult, ahonnan megpróbált kitörni. Hiába a Tasso utcai lakás kezdetben, már akkor érezni lehet a folyamatos kapcsolattartásból, hogy nem fog tudni nem belebonyolódni ismét a telepiek kicsinyes és földhözragadt ügyeibe; a régi ismerősökkel való találkozások egyre szorosabbra fűzik a hurkot, ami lepányvázza oda, ahonnan egyszer már kitört. Kitört valójában? Akármennyit küzdött, tanult és akárhány könyvével is aratott sikert, az író-olvasó találkozók okosan vitázó Elenája szerintem mindvégig ugyanaz az egyszerű háttérrel rendelkező, önmagában és döntéseiben bizonytalan Lenú maradt. 

Lila hatása nem marad el, de csavarosan alakítja Ferrante a felőle érkező hullámokat is. Utálatossága és manipulatív mivolta mellett mindig jut egy-egy fél mondat, ami mégis a másik irányba tudja kompenzálni a tetteit, amikor kiderül, jót akar Lenúnak... Csak nem biztos, hogy tud is rajta segíteni, amíg Lenú önmagán nem segít, rá nem döbben dolgokra - amiket Lila gyakran már sokkal hamarabb tud... Gondolok itt főleg a Ninoval való kapcsolatára, és a csalódásra, ami minden olvasó számára azt hiszem egyértelmű volt kezdettől fogva. 
Ferrante nem kíméli Lilát ebben a kötetben, rettenetes csapásokat mér rá, amik mellett gyakran eltörpülnek Elena problémái, és mindemellett mégsem tudjuk állandóan sajnálni Lilát, mert amerre fordul, kaszabol a kezével, a szavaival, a tetteivel. Enzót és Gennarót is nagyon sajnáltam emiatt, de persze maga Elena is az "áldozata" bizonyos szinten. Sosem tudnak elszakadni egymástól. 

"Onnan, a telep mélyéről, arról a zsebkendőnyi területről, amely nincs is a térképen, változatlanul úgy tekintett rám, mint a saját függelékére." 

"Én én voltam, ezért adhattam helyet neki magamban, tartós és biztos helyet. Ő ellenben nem akart ő lenni, következésképp nem tudott befogadni." 

Érdekes lenne látni egy olyan verziót, ahol Lenú tényleg el tudott volna távolodni Lilától és a teleptől, vagy korábban fogja a cók-mókját, és nem vár a lányok kirepülésére. Bár kétségtelen hogy egyedül is hozott döntéseket, de valahogy mindig, minden mögött ott volt valami sugallat, vagy gondolatfoszlány, ami Lilához köthető. Ha csak pár szót váltottak telefonon újra, az is képes volt Lenút másfelé terelni, elültetni benne egy kérdőjelet. A könyvei, írásai számára persze ez ihletforrás volt, a magánéletének, személyes dolgainak azonban sokszor inkább csapás. 

"(...) ideje ráébrednünk, hogy felemésztettük egymást (...)"

Hogy kedveltem-e Lilát? Nem tudnám kedvelni az életben, nagyon kártékonynak tartom, és azon túl, hogy önsorsrontó, teljes magabiztossággal tud másokon is átgázolni. Nem garancia nála az, hogy kedvel valakit.... Ugyanúgy keresztbe tesz bárkinek, elmar maga mellől bárkit, és ez az öregedésével csak fokozódott: valahogy kevésbé becsülte meg azokat, akik kitartottak mellette. Ez persze részben, vagy egészben a trauma számlájára írható, amivel együtt kellett élnie.  
De ugyanúgy nem kedveltem Lenút sem igazán, mert elképesztő butaságokra ragadtatta magát, és nem tudott kiállni a döntései mellett, bizonytalan volt, elveszett. Annak ellenére, hogy mennyit tanult, valahogy nem lett okosabb, vagy életrevalóbb, úgy érzem. Lila hatása pedig az egész életét meghatározta, befelhőzte, másként alakította, mint az nélküle lett volna... A körülöttünk lévő személyek persze óhatatlanul hatással vannak az életünk eseményeinek alakulására, de nem ilyen szintű összefonódással. 
Dede éles kritikája az anyjáról szerintem nagyon találó volt, fájó, mégis teljesen igaz: 
 "veled nem lehet igazi kapcsolata az embernek, neked a munka és Lina néni fontos, semmi más nem számít (...)"

Miért szeretem akkor ennyire ezt a regényfolyamot? Mert mindezek ellenére gondolkodás nélkül mondanám bárkinek: Lenú és Lila abszolút kedvenc karakterek. És az írásnak magának bűvereje van. Csalogat, hívogat, arcul üt, és földre ránt, és mégis mész utána, a következő sorra, a következő mondatra, a következő életszakaszra. Ez a könyv maga Lila. És ilyenformán mind Lenúk vagyunk, akik belegabalyodunk, elszakadnánk a sok mocsoktól, de nem tudunk, és voltaképpen nem is mindig akarunk, annyira a részünkké válik, annyira vele élünk, és minden csúfság ellenére "hézagtalan szeretetet" tudunk érezni iránta. 

Ferrante páratlanul jól tud írni, és szemtelen módon ő maga írja bele a kötetbe, Lenú magára gyakorolt kritikáján keresztül önnön dicséretét:

"A látvány rádöbbentett, hogy az emlékezet már maga is irodalom, és Lilának alighanem igaza van: a regényem bármily sikeres is, egy nagy semmi, mégpedig azért, mert nagy műgonddal írtam, alaposan megszerkesztettem, és nem tudtam visszaadni a dolgok logikátlan, alaktalan, esetleges és esztétikummentes banalitását." 

Ez, amit Lenú nem talál az írásaiban, ez az (legalábbis részben), ami Ferrante regényeibe beránt. Egy masszát, egy emlékhalmazt, egy érzelemgombolyagot ad minden kötetben, ami néha valóban logikátlan, alaktalan, esetleges, és mégis ez az odavetettség, az állandó változás az, ami közvetlenebbé, hihetőbbé teszi - nem érezni a műgonddal való szerkesztettséget, hogy az egész így van kitervelve, hogy rabul ejtsen, mint a tátongó, sötét pince a két kislány babáját... 

Az elvesztett gyerek története remek lezárás volt, pezsgő, sodró, eleven, és pont olyan kiszámíthatatlan, mint az élet maga: vannak benne titkok, amik sosem derülnek ki, vakuemlékek, amik állandóan visszaköszönnek, és kérdések, amikre nem kapunk választ. 

10/10

A filmsorozatot is nézem, hamarosan írok az első évadról. :)  


Nem rontott az élményen, és nem tudja elhomályosítani Ferrante zsenialitását, mégsem tudom viszont szó nélkül hagyni, nekem mennyire hiányzott Matolcsi Balázs, aki az előző három kötetet fordította, és akit valamiért (?) lecseréltek Verseghi Annára... 
Az első 60 oldalon masszívan szenvedtem, annyi magyartalanság, furcsaság, az eddigi stílustól elütő dolog halmozódott, és bár szerencsére gyorsan elkezdtek ezek ritkulni, és csak szórványosan fordultak elő újabb hibák, azért nem örülök. A szerkesztés sara is ez részben, szerintem az ő szűrőjükön nem akadt fenn ez-az... 
Voltak szokatlanul írt kifejezések: életem különb-különb mozzanatai, tájékozva van életem fordulata felől, ő bezzeg Albertinóval karácsonyoz. Stílusban egyszerűen nem ebbe a könyvbe illő szavak, mondatrészek: fridzsider, telepi trutyi, oly igen belelovalta magát..., sógor-komaságba kerültek 
Többször tükörfordításnak éreztem a mondatokat - szerencsére főként csak az elején -, holott nem is ismerem az eredeti nyelvet, és annak szerkezeteit. 
Egyéb hibák: kimaradt szavak (pl.: a hosszú utat tett meg -ből kihagyva a "tett"), önnön helyett "önön". :/ 
Ez azért sajnálatos. 

2020. június 12., péntek

Top 5 - kedvenc női és férfi szerzőim

Avilda csinált egy top 5 listát nemrég a kedvenc női szerzőiről, és már akkor gondoltam rá, hogy én is megosztom a kedvenceimet, de végül csak kommentben beszéltük meg. Most pótlom ezt az elmaradást, és hozom azt az 5 nőt, és akkor már azt az 5 férfi szerzőt is, akiknek imádom az írásait. 



Forrás. Photography Debra Hurford Brown ©

Gyerekkorom és felnőttkorom legnagyobb neve, és legkedvesebb szerzőm, akinek annyi élményt, annyi remek könyvet, annyi mosolyt köszönhetek. ♥ A jelenlegi, körülötte zajló felbolydulásra pedig csak annyi mondandóm van: nincs az az Isten, hogy én kiszeressek J.K. Rowling írásaiból. Nem tud olyat mondani, vagy tenni, ami a regényei iránti szeretetemet megtorpedózná. A heves véleménynyilvánítások és lincshangulat teremtése helyett mellesleg utána kéne előbb nézni miről is van szó...  I stand by JKR. Ennyi. 

Kedvencem tőle: minden... HP, Cormoran Strike, Átmeneti üresedés.
Tartozásom tőle: az új mese, ami egyelőre online olvasható - The Ickabog


Jelenet a filmsorozatból. Forrás.

A kortárs olasz irodalom legtitokzatosabb szereplője, aki megbűvöli a szavakat, és úgy bonyolít bele észrevétlenül a karakterei sorsába, hogy csak később döbbensz rá: már rólad is szól. 
Ferrante minden egyes regénye után eddig azt kérdeztem, hogy lehet így írni? Bámulatos, ahogy a szavakkal, a történet fonalaival bánik. 

Kedvencem tőle: Nápolyi regények
Tartozásaim tőle: Tékozló szeretet, Amikor elhagytak, Nő a sötétben


Forrás.

A legnagyobb magyar írónő. Imádom, ahogy mélyre ás, és kimondja azokat a dolgokat, amikről nem beszélnek, ami tabu, amikre csak sanda oldalpillantásokat vetnek mások. Imádom a szóhasználatát, árnyalt karaktereit, kemény, odavetett mondatait. 

Tartozásaim tőle: Az őz, Pilátus, Disznótor, Megmaradt Szobotkának, Mézescsók Cerberusnak, Hullámok kergetése, Alvók futása, Szüret... 


Forrás.

A kaméleon. Harrisnél nincs olyan, hogy "harrises írás". Stílusa és történetei annyira sokfélék és különbözőek, hogy nem lehet ráhúzni általános jellemzéseket. Néha az érzékeket csiklandozza, máskor az agyunk legrejtettebb, sötét gondolatait hívja elő, és vérbeli thrillert rittyent. De fantasy-ket is ír. 

Kedvencem tőle: Csokoládécipő (The Lollipop Shoes), Urak és játékosok (Gentlemen and Players)
Tartozásaim tőle: Partvidékiek, Csokoládés barack, Az epertolvaj, Sleep, Pale Sister, Egész évben karácsony


Forrás.

Az urban fantasy koronázatlan - de általam biztos, hogy inkább koronázott - királynője! :) Moning volt képes először arra, hogy a Harry Potterhez hasonlóan "berántós" sorozatot írjon, és teljesen levegyen a lábamról, állandó újraolvasásokra késztetve. Fantáziavilága összetett, izgalmas, és nagyon rejtélyes, a karakterek megbabonáznak. 

Kedvencem tőle: Tündérkrónikák 1-5. 
Tartozásom tőle: Highlander sorozat

És most következzenek a férfiak, bár megvallom őszintén itt kicsit nehezebb dolgom van, valahogy a nőkre rögtön beugrott az 5 név, a férfiakon agyalnom kellett, kik is vannak, kiket is szeretek... :) 


Forrás.

Nem kérdés persze, hogy Simenon itt van. Az esős, hangulatos kóborlások és pipázások Maigret felügyelővel éppoly kedvesek, mint a roman dur regények feszült, gyakran már-már fojtó légköre. Simenon igazi nagy klasszikus - írásmódban is, karakteralkotásban is, krimiben is.

Tartozásaim tőle: számosak, de legalább soká kitart még az életmű. ;) Amiket mostanában szeretnék olvasni: Maigret védekezik, Madame Maigret barátnője, Maigret és az Új-fundlandi gyilkosság, Maigret és a csapodár közjegyző. 

2. Orhan Pamuk 

Forrás.

Pamuk még évekkel az igazi ismertsége és a Nobel-díja előtt lett szerelem. Valahogy magamra találtam a különös, idegen hangulatú írásban, és az útkeresésben. Megbűvölt a történetei stílusa, és a meseszövés. Nagyon rég olvastam viszont már tőle, fel kellene frissíteni... 

Kedvencem tőle: A fehér kastély, Az új élet
Tartozásaim tőle: az összes többi könyve

3. Gerald Durrell 

Forrás.

Gyerekkorom nagy-nagy kedvence, a sok állati és emberi csudabogárral, és azzal a vidám derűvel, ami jellemzi. A természet szeretetének és az állatok védelmezésének fontossága süt az írásaiból, még azokból is, amikben nem ők jelentik a központi témát. Üdítő őt olvasni! 

Kedveceim tőle: A bafuti kopók, Családom és egyéb állatfajták, Rokonom, Rosy, A hahagáj, A piknik és egyéb kalamajkák, Férjhez adjuk a mamát
Tartozásaim tőle: Madarak, vadak, rokonok, Istenek kertje, A részeg erdő, A susogó táj, Kalandorok az őserdőben, Vadászat felvevőgéppel

4. Dan Brown 

Forrás. Dan Courter photography

Ponyva, vagy nem ponyva, bele lehet kötni, vagy nem, igazából nem érdekes számomra, Dan Brown a szórakoztató irodalom egyik császára nekem, nagyon élveztem a könyveit, és a nyomkereséseket. Pörgős, fordulatos, és rendkívül izgalmas sztorikat hoz, és közben még tanultam is mindig valamit, legyen szó akár vallási jelképekről, mesterséges intelligenciáról, Róma nevezetességeiről avagy épp a CERNről. :) 

Kedvencem tőle: A Da Vinci-kód, Angyalok és démonok
Tartozásaim tőle: a mesekönyvén kívül (Vad szímfónia), nincs


Forrás.

A líraiság mágusa. Baricco úgy tud írni, hogy a prózai szöveg is néha költeménynek hat. Finom, mesterkéltségtől mentes szavai elringatnak és elbódítanak. Különleges élmény az ő könyveibe bonyolódni. 

Kedvencem tőle: Mr. Gwyn, Selyem
Tartozásaim tőle: Történet, Tengeróceán, Emmaus, City, Az ifjú Ara


Érdekes, hogy mennyivel könnyebb volt összeszedni a nőket, úgy látszik tőlük jobban szeretek olvasni (?) - bár erről statisztikát nem vezetek - vagy csak jobban be tudnak mászni a bőröm alá. A férfi szerzőknél meglepő számomra, hogy nincs köztük igazán újkeletű, friss kedvenc. 

És nektek kik a kedvenc férfi és női szerzőitek? 

További posztok:

AvildaNima, Dóri, Heloise,