2020. november 15., vasárnap

Locke&Key - Kulcs a zárját

Az elmúlt időszakban többet böngésztem, nézelődtem a Netflixen, és bizony egyik hétvégén nemrég sikerült binge-watcholni egy egész sorozatot... Ez volt a Locke&Key, vagyis a Kulcs a zárját, amiről már hallottam ugyan valamit, de csak úgy futtában, és igazából nem tudtam milyen is lesz, miről is szól. A Locke&Key Joe Hill (Stephen King fia) képregénysorozata, amihez Gabriel Rodriguez készítette az illusztrációkat. Joe Hill-lel nem olyan jó a viszonyunk (A szív alakú doboz című regényével nem igazán nyert meg magának), így aztán külön jót tett neki, hogy csak a sorozat végefelé tudtam meg, amikor utánanéztem, hogy ki is az ominózus szerző... :) Rettentően beszippantott a sorozat, és egyik részt daráltam a másik után, miközben meg akartam tudni mindent a kulcsok titkairól, Key House-ról, a gyerekekről, a múltról, és persze borzongtam is rendesen... 

Egy rejtélyes ház, aminek neve is van, Key House (szeretem ha el vannak nevezve az ilyen birtokok), egy család, Locke-ék, ahol a három gyerek és édesanyjuk az apa erőszakos és igen furcsa körülmények közt történt halála után költöznek Mathesonba (Massachusetts), a régi családi birtokra. És temérdek rejtély a múltból... az apa régi barátai, akikről sosem beszélt, fényképek,, halálesetek, egy lezárt kút, és a visszhangok, amik jönnek onnan, na meg a fel-felbukkanó, sugdosó kulcsok... 

A kulcsok

A gyerekek közül először a legkisebbnek, Bode-nak tűnnek fel dolgok, és ismerkedik meg a "visszhanggal" is a kút mélyén, de aztán hamarosan  megosztja a testvéreivel, Kinsey-vel és Tylerrel is amit tud, és a kulcsokat, amiket talált. A kulcsok közül egyik sem játék... mind mást és mást nyit, és másféle varázserővel rendelkezik. Kinyithatsz egy ajtót, hogy aztán szellemként repkedj, kiszállva a testedből, kinyithatsz egy szekrényt, és ha beleteszel valamit, megjavítja, de kinyithatod a saját fejed is, ha hátul a nyakadnál beilleszted a megfelelő kulcsot, és beléphetsz elméd - vagy mások elméjének - útvesztőjébe... De vannak ennél még veszélyesebb útvesztők is, tükörcsapdák, kútbéli hangok csalafintasága, világító emlékképek, és egy olyan kulcs is, amivel akárhová benyithatsz, ha voltál már ott, és láttad azt az ajtót... 

Kinsey, Bode és Tyler Locke


Miközben a gyerekek egyszerre próbálnak beilleszkedni az új helyre, új iskolába, új kihívások közé, megbirkózni az apjuk halála felett érzett friss gyásszal, és kideríteni, hogy mi is folyt itt Key House-ban évekkel ezelőtt, és mi történt a ház alatti barlangban, mi nézők darabokban, szórványos visszaemlékezések révén kapjuk meg a válaszokat a kérdéseinkre. Így derül ki elemenként, hogy is halt meg Rendell Locke, majd később az is, hogy miért így... Egy igazi kis kirakóst kapunk, és amikor már azt hittük tetőztek az izgalmak, és a végén fel lehet sóhajtani, bizony még akkor is felborzolják a kedélyeket néhány sunyi visszajátszással, hogy nézd csak meg jobban, nézd mi történt még, nézd meg a másik szereplő szemszögéből is... Baromi izgalmas. :)  
Nagyon remélem, hogy lesz folytatás, mert van bőven még ebben a sorozatban, a be nem mutatott kulcsoktól kezdve a nyitva hagyott szálakon át rengeteg minden. És eleve egy remek helyszínről, remek háttérsztoriról van szó, kellően borzongató hangulattal. 

Amikor valaki másnak az emlékeibe tekinthetsz bele...


Azt olvastam, hogy a képregény durvább ennél, és több a vér, erőszak, halál benne. Nekem pont elég volt így, a lightosabb verzió. Még így is elég félelmetes volt a Kinsey fejéből kiszabadult "Félelem", brrr. :) Kicsit horror, kicsit dráma, kicsit misztikus ez a sorozat, és picit tinis is, de csak pont annyira, hogy ne kelljen kislámpával aludni utána. ;) 

Key House


Kedvenc kulcsom: Anywhere Key, Head Key
Kedvenc szereplő: Bode Locke
Nem kedvelt szereplő: Sam Lesser - jujj, Nina Locke - olyan üresnek és butának tűnt néha az anya karaktere, nekem ez már túl sok volt ahhoz, hogy a gyász és a ptsd számlájára írjam

Head Key


Érdekesség, hogy Joe Hill és Gabriel Rodriguez is megjelennek egy cameo erejéig a film végén, mentősként, ahogy az állítólag a képregénybe is bele van rajzolva. :) Tetszett ez az apró részlet is. 

Tele van akciódús, izgalmas, meleg helyzetekkel, csavaros és végig fenntartotta az érdeklődésemet. A recept tökéletes, kérem a következő kört ebből. ;) 

"Well Lady", avagy Dodge

2020. november 13., péntek

Az új Rebecca filmről

Tavaly decemberben olvastam el Daphne du Mauriertól A Manderley-ház asszonyát, és kicsit felemás volt a véleményem róla. A hangulat nagyon megkapó tudott lenni, és izgalom is akadt (számomra újdonság volt minden fordulat), de az elbeszélő naivsága és tehetetlensége, illetve jellemfejlődési hiányosságai zavaróak voltak. Egészében mégis jó élmény, és olyan borongósan, furcsán kedves emlék maradt Manderley. Az olvasás után meg is akartam nézni a régi, Hitchcock-féle filmváltozatot, de aztán úgy alakult, hogy előbb került terítékre az új, Netflixes Rebecca adaptáció. Ami, meg kell mondjam, nekem nagyonis tetszett!

A filmet Ben Wheatley rendezte, Lily James alakítja az új Mrs. de Wintert, Armie Hammer Maximot, és Kristin Scott Thomas Mrs. Danverst. Armie Hammert én még nem láttam eddig semmiben, de szerintem igazán jó választás volt, hozza azt a zárkózott, igazán "brooding" Maxim de Wintert, akit elképzeltem magamban. Kristin Scott Thomas híresen mogorva és már-már ijesztő képeket képes vágni, ódon házas háttér nélkül is, itt meg aztán pláne. Lily James pedig számomra nagyon kedves színésznő, és ebben a szerepben is tetszett, naiv, fiatal lányként, aki belesodródik ebbe a kapcsolatba, a számára idegen új szerepbe és környezetbe, és a régi rejtélybe, amit fel kell oldani... Szerintem sikerült kicsit többet is tennie a könyvbéli, névtelen elbeszélő alakja mögé; ő gondolkodott is, benne volt azért kíváncsiság, kétely, szenvedély... Valahogy élettelibb volt, és kevésbé érződött a bárgyúsága a karakternek, nem az dominált egyáltalán. 


Ugyanígy én úgy éreztem, valahogy többet sikerült a képi világgal is kihozni a történetből,  mint amit az olvasmányélmény adni tudott. Amellett, hogy könyvhű a feldolgozás, remek vágóképek vannak, csodás helyszínek, erőteljes jelenetek, és hát egész egyszerűen pazar jelmezek. :) Valahol olvastam, hogy Armie Hammert Oscar-szobornak öltöztették azzal az okker öltönnyel, de én úgy gondolom az is príma volt. Lelkesen legeltettem a szemem a ruhákon, a festményeken, a Manderley-birtokon, a szobák berendezésén... Mindenen. 



Tetszett az is, hogy mintha sikerült volna sokkal kontrasztosabbra csinálni a Manderley-be érkezés előtti, és utáni részt, Maxim és a lány között. Az elején a randizgatás, felhőtlen boldogság, szerelmes utazgatás nekem nem érződött ilyen elsöprőnek a könyvbeli leírásból, itt viszont abszolút jó volt az éles elütés attól, ami utána jött, a ködös, gótikus, szinte zord birtokon, ahol valahogy Maxim is bezárkózott önmagába, és elzárkózott másoktól... Rájuk telepedett ott Rebecca szelleme - és pont ezt a hatást kellett elérni szerintem! 


Az atmoszféra kellően sötét, baljóslatú volt, Danvers megjelenésekor néha egyenesen vészterhes... A jelmezbálos jelenet is tökéletesen megjelenítette azt a "lefagyást", ami a könyvben is lejátszódott. 

Egyszóval ez egy remek adaptáció, érdemes megnézni. 
Nekem a filmposzter is tetszik, és megvenném így is a könyvet, ilyen köntösben, felidézné bennem a filmkockákat. :)

Valamikor sorra kerítem a Hitchcock-filmet is Rebeccáról, és ki tudja, talán még a könyvet is újra fogom olvasni egyszer. A filmélmény ráébresztett, hogy jobban tetszik ez a klasszikus, mint elsőre gondoltam. 


2020. november 8., vasárnap

Kényszerek fogságában

Baktay Miklós, Sári László, Wéber Péter, Popper Péter: Kényszerek fogságában

Időről-időre előveszek egyet a pszichológiai köteteimből, és általában megállapítom, hogy a legjobb rész bennük Popper Péteré. Most azonban találtam egy kivételt! 

Érdekesnek találtam, hogy hogy jön össze a cím a kényszerekkel, és az alcím a panaszkodással, de végül is lett áthidaló elem. Persze Popper ragaszkodott leginkább a témához, a többiek inkább a panaszkodásról írtak többet.

Baktay Miklós írása egy elég nagy zagyvaság sajnos, nem tudtam hova tenni, ez a rész húzta le számomra a kötetet. Nem csodálkozom, ha valaki ez alapján az első előadás alapján félreteteszi inkább a könyvet... 

A legjobb Wéber Péter volt, nagyon sok egyszerűen megfogalmazott, nem világmegváltó, de értékes és elgondolkodtató mondata volt a panaszkodásról, és arról, hogyan is tudjuk magunkban átkeretezni a dolgokat, hogy ne panaszkodjunk annyit, hanem inkább a megoldások, lehetőségek felé induljunk el valahogy. Létezik persze okkal panaszkodás, és a nehézségeket miért hallgatnánk el magunk, vagy mások elől? De a megoldáshoz, a nehézség leküzdéséhez ritkán hoz közelebb, csak elfedi a bajt. 
 
Nagyon érdekes volt a "szokáspesszimizmus" fogalma. Azt hiszem ez ugyanúgy jellemző ránk, mint a "dögöljön meg a szomszéd tehene is", meg a "hiányzó hős" szindróma. A szokáspesszimizmus miatt van az, hogy a panaszunkkal, panaszkodásunkkal gyakorlatilag bárkihez odamehetünk az utcán, de az örömével senki nem szólítja meg a másikat... Más kultúrkörökben - tőlünk délebbre levő országokat említ a szerző, de szerintem az északiakra, és persze nyugatabbra is simán jellemző a derűsebb hozzáállás, és a kevesebb irigység - az örömükkel is sokkal inkább megtalálják egymást az emberek. Nálunk valószínűleg túl nagy a társadalmi bizalmatlanság is (meg ahogy írtam az irigység, nem szabad örömködni, mert a másik csak fanyalogni fog rá, vagy beleköt, ez a szomorú valóság), és legfeljebb csak zárt körben, családdal, barátokkal osztjuk meg az örömöt is. 
A tanácsok, tanácsadás- és kérés szempontjai is meggondolandók. Wéber felteszi a kérdést: "(...) mikor, miben szorultunk (volna) magunk is tanácsra? Akkor használt-e nekünk az a tanács, amelyet valakitől kaptunk?" És ha a szívünkre tesszük a kezünket, a válasz szerintem az, hogy igen kevésszer, ha a jó időben, a megfelelő emberrel, higgadt fejjel tudtunk beszélni egy problémáról. A panaszkodásra adott - gyakran kéretlen - tanácsok (mert néha épp csak az lenne a lényeg, hogy valaki meghallgassa) általában csak idegesítő dolgok, a másik saját tapasztalatából származók, amikkel mi lehet, hogy mi semmit nem tudunk, és nem is akarunk (!) kezdeni. 
"Célszerű (...) a dolgokat ott megoldani, ahol vannak. Célszerű a saját természetük szerint megoldani őket. És célszerű arra törekedni, hogy eredményesen és tartósan oldjuk meg őket. Még némi viszontagság árán is." 

Sári László főként kínai bölcsek tanításait hozta, és nagyon fontos gondolatokat arról, hogy a sok és még több helyett az elegendőre törekvés kellene legyen a cél, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat, a nyugalmunkat, és ne vesszünk el ebben a gyorsuló világ diktálta állandó iparkodásban, kényszeres, rögeszmés sietségben... Túl nagy a versenyláz és a tempó, és mindig a tökéletes és teljes biztonságra törekszünk, gyakran azon az áron, hogy az előtte már meglevő megfelelő biztonságot, kényelmet feladjuk valami "jobb" kergetéséért. 
"Egész életünket harcra, küzdelemre áldozzuk, miközben nyugodtan, kényelemben, biztonságban szeretnénk élni."

Popper egyes sztorijai már ismerősek voltak más kötetekből. A kényszerneurózisokról beszélt főként, köztük egy egész pszichoterápia történetét is elmesélte egy, a veszettségtől rettegő férfiról - akinek persze félelme, szorongása mögött korántsem a veszettség bujkált.
Furcsa, hogy mintha valaki direkt szerkesztette volna slendriánul Popper részét, ott van a legtöbb hiba, elütés, sőt, néha még teljesen értelmetlennek ható mondatok is... ?!

2020. november 1., vasárnap

Fredrik Backman: Anxious People

Az utolsó két Backman-élményem sajnos csalódás volt... Nyúlfarknyi, ám annál hosszabb című kisregénye nem jött be, a Mi vagyunk a medvéket pedig egyenesen félbehagytam. 
Egy kis kihagyás után most mégis újra próbálkoztam a szerző új regényével, az Anxious People-lel, ami magyarul Hétköznapi szorongások címen jelent meg. Hogy tetszett-e? Röviden szólva nem. De annyira legalább nem rossz, mint a fent említett két írás... Fog valaha Backman még olyan jót írni, mint amilyen Az ember, akit Ovénak hívnak volt? (Azt gyanítom nem...)

A sztori tulajdonképpen egy rakás idiótáról szól (ezt a szerző is kijelenti! :)), akiket összehoz egy felettébb kínos szituáció. Egy lakásnézés során az érdeklődő vevőket túszul ejti egy sikertelen bankrablásból menekülő bankrabló. Mindez szilveszter előtti nap történik. A heterogén társaságból valakivel biztos mindenki tud azonosulni egy kicsit, annyiféle problémát prezentálnak, ahogy a cseppet sem szokványos túszdráma során jobban megismerik egymást. De kicsit sok volt a sokszínűségük is, mindenből muszáj volt bezsúfolni valamit... 

A helyzetkomikum adja a történet humorát, de valahogy inkább erőltetettnek találtam, mint ténylegesen viccesnek. Az ötlet, a szituáció maga és az egész karakterhalmaz is jó lehetne pedig, de valahogy mégsem elég jó semmi, és emiatt nem lesz maradandó élmény a regény. 

A rendőri bénázgatás, és az apa-fia rendőr szál sem volt igazán erős, úgy érzem. A kihallgatások kezdetén még úgy gondoltam izgalmas a rejtély kibogozása, de aztán mégsem tudott igazán nagy meglepetéseket okozni, és valahol félúton elvesztettem az érdeklődésemet is, sőt sokszor idegesített is... Emlékszem, hogy a híddal, az öngyilkos ugrókkal kapcsolatban is voltak összefonódó elemek, és hogy ott le is esett valami, hogy ki kivel hogy van kapcsolatban, de képzeljétek, a regény végére elfelejtettem, ez hogy is volt, és sajnos úgy voltam vele, nem is nagyon érdekel... Ez pedig csak egyet jelent: nem mozgatott meg, nem fogott meg igazán. A hétköznapi drámái az abszurd, szélsőséges helyzet ellenére hétköznapiak maradtak, és nem pendítette meg eléggé az érzelmi húrokat sem - legalábbis bennem nem. Olyan érzésem volt, hogy félkész viccekből és különféle előre megírt panelekből lett valahogy összeollózva az egész. A zárás szép volt, bár kissé rózsaszín, de a kötet nagyon középszerű. 

A rosszak után a közepes élmény haladás lenne ugyan, mégis úgy érzem számomra Backman olyan szerző marad, akinek egy igazán jó könyve van - Ove -, és kicsit elment a kedvem attól, hogy további, ezt a mércét meg sem közelítő könyveket olvassak tőle. 

2020. október 31., szombat

Októberi zárás - 2020

Saját képek.
Halloween este van, és sajnos nem sikerült tököt szereznem-faragnom idén... Máskor sokkal hamarabb szoktunk venni, nem véletlenül - mára tényleg csak néhány horpadt, ütődött, kicsit fekete példány maradt. Elővettem hát a tök-mécsesemet hangulatot teremteni az októberi záráshoz. ;) 

Ebben a hónapban csak két könyvet szereztem be, bár volt egy nagyobb csomagom a 21. Század Kiadótól, de azokat mind ajándékba vettem már. ;) 

A két új szépségem:

- Almási Kitti: Ki vagy te? 
- J.K.Rowling: Quidditch Through the Ages (Illustrated by Emily Gravett)

Előbbit a Nyitott Akadémiától rendeltem meg 25% kedvezménnyel, utóbbit pedig a Bookdepóról 10%-os kuponnal. 

A kviddics évszázadai természetesen egy korábbi kötet, ugyanolyan kisalakú, "roxforti tankönyvként" jelent meg annak idején, mint a Legendás állatok és megfigyelésük, csak most eszébe jutott valakinek ezt is feldobni illusztrációkkal, és igazán élvezetessé, színes-szagossá tenni így, az egyébként rövidke, és néhol úgy rémlik kicsit száraznak ható szöveget. Már elkezdtem olvasni, csodálni, és nagyon-nagyon tetszik, azt hiszem úgy leszek vele, mint az Olivia Lomenech Gill által illusztrált Legendással: így az igazi, ez a körítés, és igényes köntös kell ezeknek a könyvecskéknek. ;) 

Októberre szárnyalást ígértem, nos ennél valamivel nagyobb szárnyalásra számítottam, de az tény, hogy az akkor elmaradt posztokat megírtam, és hogy többet olvastam, mint szeptemberben, de nem olyan sokkal. ;) Öt könyvet fejeztem be a hónapban. Krimik, regény, novelláskötet és pszichológiai kötet is volt köztük, úgyhogy azért igen változatos lett a kis paletta. ;) A két krimi volt a legjobb élmény: a Troubled Blood kedvenc is lett, és a Maigret Vichyben is egy szuper epizód volt a felügyelőről. A hónap legrosszabb olvasmánya Szabó T. Anna novelláskötete, a Törésteszt volt... 

Az augusztus-szeptemberi kihagyás után egyébként megint olvastam az idei vcs-listámról is októberben két könyvet, így már 17 van kipipálva belőle. Sose jártam ilyen közel a teljes, 24-es lista elolvasásához. :) (Lassan állítgathatjuk össze a jövő évit! ;)) 

A blogon ezzel együtt 9 bejegyzés született, de természetesen ismét elmaradásban vagyok, írni fogok még két könyvről, és filmekről, új megjelenésekről is. ;) Októberben főleg könyvajánlókat írtam, de volt persze témázás is, ezúttal a könyves közéletről és kiadókról, illetve beszámoltam a Strike-sorozat új évadáról is. 

Novemberben szeretnék olvasni az őszi listámról, amiről eddig 5 könyvet olvastam el. :) A Familiárisokkal, és A könyvtolvaj újrázással szemezek leginkább. Plusz jó lenne az új Ferrantét is még idén elolvasni. 

A többiek októbere: 

Dóri, Nita, Sister, Amadea


2020. október 30., péntek

Mi lesz veled, könyvpiac?

Forrás.
Egy szinte kimeríthetetlen, és örökké újra és újra boncolgatható téma merült fel a Témázunkban, ami a "Könyves közélet - kiadók, reakciók, változások, hatások" címet viseli, és amit tulajdonképpen onnan fogunk  meg, ahonnan csak akarunk: lehet szó trendekről, kedvenc kiadókról, a kiadók kommunikációs technikáiról, profiljáról, a koronavírus járvány hatásairól a könyvpiacra, vagy épp mesekönyvdarálásról... Amikor elkezdem pötyögni ezeket a sorokat, még magam sem tudom mely pontokat is fogom érinteni. 

A 2010-es évek környékén elég jól behatárolható könyves trendek követték egymást, a vámpíros-romantikus, vámpíros-erotikus eposzok után jöttek a paranormális fantasyk, pararománcok. Később robbant a Szürkével a mamipornó, és az egyéb erotikus irodalom is felvirágzott, és ezzel párhuzamosan zajlott a térhódítása a YA-knak, YA fantasyknak, disztópiáknak, és aztán az NA-irodalomnak (YA= young adult, NA = new adult). Aztán éles váltással nagyobb teret kaptak a különböző sci-fik, sőt horrorok is, és talán a mérleget egyensúlyozandó, képbe kerültek a mindfulness, életmód (Lykke, Hygge stb.) és rendrakós kötetek, és a felnőtt színezők, mint stressz-levezetők. ;) Érdekesen alakult ez a 10 év, és bár változtak a trendek folyamatosan, azért mindig mindenből voltak újdonságok, a piac és a kínálat is egyre csak nőtt, és tágult a horizont, ami tök jó. :) Elvégre legyen miből válogatni. ;) 

Most mi a divatos? Az biztos, hogy a pararománcok már nem mennek, ahogy a vámpíroknak is leáldozott... Szerintem újra népszerűek a klasszikusok, új köntösben; gondolok itt a Jaffa Szabó Magda sorozatára, vagy a POKET kiadványok egyes címeire (pl. a csodás új Édes Anna kiadás! :), vagy a POKET Rejtők). Nagyon keresettek a különleges, illusztrált kiadások, gyűjthető darabok és az igényes képregények is. Lassan már minden sorozat, de azért a sorozatokon kívül a single novelek is újra elő-előbukkannak - természetesen ami először beugrik az a 21. Század Kiadó és a Kult könyveik. ♥ 

És itt el is érkeztünk a kedvenc kiadóimhoz, bár leszögezem, én sosem a kiadó alapján/után mentem, vagy megyek, engem az adott szerző, az adott könyv érdekel. A kiadó másodlagos, de természetesen a minőségben nagy különbségek lehetnek, és van, amikor maga a kiadó neve is lehet rögtön garancia a minőségre, de ugyanúgy egy eltántorító erő is... A már említett 21. Század Kiadó szerintem nagyon igényes, gyönyörű könyveket készít. Szeretem a Jaffa kiadványait is, bár néha vannak kritikai megjegyzéseim (pl. Szabó Magda életműben a széthúzás, oldalszámnövelések feleslegessége), a Gabót, a Parkot, és az Agavét is. 
Mivel sokat olvasok angolul, és gyakran hangoskönyvezek is, rengeteg különféle kiadótól olvastam/hallgattam már, nagyon széles a külföldi paletta, amibe már belekóstoltam. Közös bennük egyébként, hogy valahogy mind igényesek, de tényleg... Külföldi kiadványban typo se fordul elő soha, nem hogy egyéb hiba... Kedvenc külföldiek a Bloomsbury és a HarperCollins, audióban meg a Hachette és a Brilliance, ami hirtelen eszembe jut. :) 

Forrás.

Azokat, akiket nem kedvelek, nem nagyon illik név szerint emlegetni gondolom, de van egy nagyon igénytelen kiadó, akiknek már a felhozatala sem tetszik, és a megjelenéseket is állandóan dobálják ide-oda, egy kiadó, ami nagyon népszerű, de nem nekem ír, és a kommunikációjuk nekem túl mézes-mázos, és egy olyan is, akik szerintem borzasztó rosszul kommunikálnak a vevőkkel - ami szintén nem egy elhanyagolható szempont. Ugyanakkor a másik oldalról úgy érzem én is néha, hogy túl sokat vegzálják az olvasók a kiadókat - most ez a borító miért olyan lett, az a borító miért nem amolyan, miért arra hajlik a betűnek a szára a címben?, hát ez milyen ronda, ezt mikor lehet már rendelni, előrendelni, miért nem lehet egyszerre, miért késik két napot vagy mittudomén, jézusom, én is megőrülnék néha a kiadósok helyében... Azt mégis tartom, hogy ha válaszolnak, akkor már professzionális módon csinálják, és ne szólogassanak be a vevőknek.
Az olvasók habzó szájának meg néha kéne egy zabla, hogy akadjanak már le az apróságokról, és legyenek már türelemmel néha... Egyébként komolyan nem értem mikor lett téma az, hogy végülis egy könyvet 2 vagy teszem azt csak 5 nap múlva fogsz-e a kezedbe, first world problem... De a mindenen vinnyogás nagyon divat lett, ahogy az is, hogy ezt nem szabad említeni. :D Kellemes kiigazodást normálatlan kis világunkban! Kéne írni ilyen címmel egy útmutatót és elmélkedést.

A kiadóknak elég komoly kihívással kellett szembenézniük a koronavírus járvány miatt, és elestek egy jó csomó bevételtől az idei elmaradt könyves események kapcsán, amiken köztudottan óriási forgalmat bonyolítottak, az évesnek egy jelentős részét kitevő százalékot. Több cím megjelenését el is kellett halasztani, mindent megborítottak a járvány miatti leállások és a bizonytalan gazdasági helyzet. Nem látok a kulisszák mögé, de gondolom azért nyilván ezzel párhuzamosan megnövekedtek az online rendelések - csak kérdés, hogy ez ténylegesen milyen mértékű, és mekkora kiesés, hogy jóval kevesebb könyvre sóvárgó könyvesboltjáró téved be a boltokba, jóval kevesebb így az impulzusvásárlás is, a kellemes böngészések okozta akut könyvfelvásárlás, az akciós kupacok által bevonzott tömeg, ésatöbbi... 
Én csak remélni merem, hogy nem esik áldozatul egyik kedvelt kiadóm sem ennek az egésznek. Aki teheti rendeljen a kiadóktól közvetlenül, ezzel tudjátok őket leginkább segíteni. :) 

Vázlatos kis posztom végéhez közeledem, mert úgy döntöttem, bár mindenkinek van véleménye a DúróDóra féle akcióról és társairól, én most ebbe nem folyok inkább bele, nem biztos, hogy mindig mindenről mindenkinek kell nyilatkoznia, csak mert van hozzá platform... Az internet (meg a normálatlan kis világ) is egy nyugisabb hely lenne ezzel az alapelvvel, de ez csak egy utópisztikus elképzelés marad. ;) 

Forrás.


A témához bátran lehet csatlakozni saját poszttal, vagy csak mondjátok el a véleményeteket kommentben! Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek is írtak a könyves közéletről, lássuk ki melyik szegletét vette górcső alá:


DóriSisterSzofisztikált Macska, Readinspo


Utóvéd (később csatlakozók):



2020. október 25., vasárnap

Georges Simenon: Maigret Vichyben

Egy Maigret, amiben egy korty alkoholt sem iszik a felügyelő, sőt, még p-i-h-e-n is?! Skandallum! A Maigret Vichyben az absztinencia és a nyaralás ellenére persze az elvárható módon hozza a bűntényt is, és az azt leleplező nyomozást. 

Pardon doktor Maigret-t kisebb szédelgései, gyomorbántalmai miatt gyógyvizes kúrára küldi Vichybe, ahova természetesen Madame Maigret is elkíséri. Szorgalmasan isszák a források langyos vizeit, és észrevétlen napi rutint alakítanak ki hosszú sétáikkal, megszokott útvonalaikkal, és az előírt kímélő vacsorákkal. Maigret minden utasítást pontosan betartva szinte még élvezi is az újsütetű "kalandot", a más elfoglaltságot, amiben mégis hamar kialakul valami otthonosságérzés, napi rutin. Ehhez hozzátartozik persze, hogy sétáik során egyre ugyanazokat a gyógykúrázókat látják, megfigyelhetik, és megbeszélhetik a többiek szokásait, kigondolhatják az ismeretlen arcok mögötti életutakat... 

Hamarosan azonban gyilkosság borzolja fel a kisvárosi kedélyeket, és amikor az egyik, napi szinten látott magányos  nőt, az "orgonalila hölgyet" megfojtják, Maigret sem tud távol maradni az ügytől. Reggeli sétájuk alkalmával másik irányba fordul, beszivárog a helyszínre, a temetésre, és régi kollégájával Lecoeur-rel együttműködve segít pontot tenni az ügy végére. Mindemellett tartja magát a kúrához, és továbbra is rengeteg időt tölt Madame Maigret-vel sétálgatva, alig hagyja magára feleségét a nyomozás, és a kihallgatások miatt. Ez igazán szimpatikus volt, ahogy az is, hogy ezúttal mindent apróra meg is beszélnek egymással a nyomozással kapcsolatban. 

Hiába, hogy rövidek ezek a kötetkék, ritkán fordul elő, hogy szinte egyben olvassak el majdnem egy egész Maigret-t... De most, amikor leültem vele, meg se álltam a végéig, annyira vitt magával a nyomozás, a lélektani elemek, és ez a helyszín, a különleges hangulatú, vibráló fényű város: Vichy. ♥

Az alapvető elem, hogy a nyomozó nyaralása, pihenése közben, és annak helyszínén mindig gyilkosság történik, nem volt lerágott csont, mert teljesen új helyzetet teremtett a Maigret házaspár számára is, Maigret szerintem nem úgy reagált, ahogy elsőre vártuk volna - én büszke voltam rá, hogy milyen kevéske időt csípett csak le a nyomozáshoz a fő elfoglaltságaiktól - , és maga a bűnügy is egyedülálló volt a maga nemében, a kis "csavarral"... Persze ennél többet már nem árulok el. De őszintén egyet tudtam érteni Maigret utolsó szavaival. 

Igazán megérdemelne ez a régi, csúf borítójú, nehezen beszerezhető, ámde nagyon különleges Maigret-sztori egy szép, ropogós, új kiadást.

2020. október 23., péntek

Robert Galbraith: Troubled Blood

Nagyon vártam már Strike és Robin következő történetét, és mivel most nem akartam még véletlenül se a múltkori hibámba esni, és véletlenül a nagy méretű kiadást rendelni, gondoltam kivárok, és meg se rendelem még a papírpéldányt, csak majd később, mikor olcsó lesz. ;) Az Audible-ön hallgattam meg a legújabb részt, és hát meg kell mondjam, én ezt imádtam! Kedvenc lett, és talán a sorozatból is az eddigi kedvencemmé vált - bár az élmény frissessége mindig torzít kicsit -, pedig A selyemhernyó és a Gonosz pálya nagyon magasan voltak! A Halálos fehér kicsit lefelé ívelés volt a bűntény szempontjából nekem, de most végre ismét sokkal jobban tetszett és érdekelt a nyomozós szál, és imádtam a magánjellegű események alakulását is, legyen szó Charlotte-ról, Mattről, Morrisról, Barclay-ról, vagy épp szülinapi ajándékokról. 

Nem tartottam túlírtnak, túl hosszúnak, vagy unalmasnak, egy percig sem. A nyomozás sokrétű, kiterjedt, és hiába van szó "cold case"-ről, rendkívüli izgalmakat és titkokat tartogat, 40 év távlatából is az eset. Az eltűnt doktornőn kívül persze szó esik rengeteg minden másról is, például az akkoriban áldozatait szedő sorozatgyilkosról, csillagjegyekről és tarot kártyákról, és persze az ügynökség további, futó ügyeiről is.

A gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt doktornő, Margot Bamborough esete 40 évvel korábban is nagy port vert fel, és még különféle könyvek is születtek róla, találgatva, hogy vajon mi történhetett. Kár, hogy egyik szerző hibbantabb volt, mint a másik. Mindenesetre a "Whatever happened to Margot Bamborough?" címet nagyon megkedveltem, és még akár alcímnek is elmenne. ;) A csillagjegyek, horoszkópok, ezoterikus maszlag nagyrészt körítés marad csak szerencsére, együtt tudtam érezni Strike ellenszenvével az ilyen irányú megmozdulásokat illetően, de egy idő után élvezettel figyeltem a reakcióit, poénjait ezzel kapcsolatban. 

Robin és Strike remekelnek együtt, és nagyon sokat változik, fejlődik a kapcsolatuk, egymással való viszonyuk most is. Imádtam az apró részleteket, a whiskey-zős, de megzavart estét, azt, hogy hogyan beszélték meg, hogy kommunikáljanak már többet néha, hogy ne legyenek félreértések... Az egymás kerülgetését, apró jeleken való morfondírozást, elejtett szavakat... És hát persze a mamlasz Strike ajándékvásárlási otrombaságait. :D Mentségére szóljon a sóskaramellás csokinál, hogy tényleg beteg volt szerencsétlen. Na persze gondolkodhatott volna előre. A regény végén a meglepetése viszont szerintem telitalálat volt: gáláns és romantikus. ♥

Robin egyre talpraesettebb, tehetségesebb nyomozóvá válik, bár néha még most is forrófejűnek érzem, az idősek otthonában pl. nagyon féltettem Luca Riccitől... 

Szerintem ez csak fan-made borító.
Joan révén igazán megható momentumok is kerültek a könyvbe, és ezzel együtt tényleg tökéletes lett. ♥ Először azt hittem csak egy jelentéktelen mellékszál marad ez, helykitöltő, illetve hogy gyorsabban lezárják, megmondom őszintén az első pár említéskor nem is nagyon mozgatott meg, jójó, haldokló nagynéni, lépjünk tovább, de aztán éreztem, hogy fontos lesz, és az is lett... Strike-kal való beszélgetései, a büszkesége kifejezése, a kötelék... Nagyon szép történetszál lett belőle, ami rendesen pengette az érzelmi húrokat. 

Örültem, hogy Shanker is újra feltűnt, őt az előzőből hiányoltam, meg Barclay-t is imádtam, neki amúgy marhajó, erős akcentust is adtak a felolvasásban. Talán Ilsából és Nickből lehetett volna több picit. Max és a tacskója nekem nem volt olyan izgi, de a Strike-os katasztrofális estekor, és utána tetszett, ahogy megfigyelte a veterán nyomozót, és az is, hogy végül nem haragudott - pedig az tényleg rettentő egy társaság volt, és borzasztóan sajnáltam akkor Robint. Egyedül arra volt jó, hogy igazán keményen odamondogasson Strike-nak. Jaj jut eszembe, az egyik abszolút kedvenc mondatom volt még a "Sod off, Strike!" - ami persze csak csipkelődés, nem a komoly konfliktuskor hangzik el. :) 

“. . . you know who Polworth is?"

"Your best mate," said Robin.

"He's my oldest mate," Strike corrected her. "My best mate . . . "

For a split second he wondered whether he was going to say it, but the whisky had lifted the guard he usually kept upon himself: why not say it, why not let go?

" . . . is you."

A Matthew szálat talán kicsit könnyen oldotta meg Rowling, de így is teljesen életszerű, és legalább nem kellett ezen a részén sokat rugózni, ami Robinnak is nagy könnyebbség volt. 

A fejezetek elején ezúttal Edmund Spenser: The Faerie Queene című írását van lehetőségünk amúgy totálisan megutálni, én ugyanúgy rosszul voltam már ezektől az idézetektől, mint a Rosmersholmmal a Lethal White kapcsán... Feleslegesek, és nehezen köthetők az egyes fejezetekhez, eseményekhez, főleg óangolul, főleg hangoskönyvben... Ez volt viszont szerencsére az egyetlen bajom a könyvvel. :D 

Ami meg a vádakat illeti, meg a felbolydult érzelmeket, értetlenül állok... Igen, van benne női ruhát öltő sorozatgyilkos... és igen, ez szerintem is veszélyes lehet, és igen, pont ezt mondja Rowling is, hogy pl. ezért ne lehessen bemondásra (könyörgöm!) nemet változtatni, mert az visszaélésekre ad lehetőséget. Most ebben kinek mi fáj annyira, hogy máglyán égetjük el lassan a szerzőt?! Egyébiránt, pedig lényegtelen részlet ez a nőnek öltözősdi, nincs egyáltalán túllihegve, csak meg van említve... Jelentősége se lesz - nem spoiler ez se -, szóval akár ki is hagyhatta volna, de hadd írjon már, amit akar... -.-

Összességében az egyik legjobb Strike-kötet volt, imádtam elveszni benne, és felderíteni az igazságot Margot Bamborough-ról. Várom, hogy folytatódjon a kis macska-egér játék a nyomozópáros tagjai közt, miközben újabb ügyeket göngyölítenek fel mesteri ügyességgel. ;) 

10/10

Óh, és még valami... Ha hiszitek ha nem, Anna Kareninával kezdődött a könyv! :D Anna Karenina mindenhol felbukkan, amióta elolvastam! :) 

Mi lesz szerintetek a magyar címe, és mikor jelenik meg? :) 


2020. október 18., vasárnap

Szabó T. Anna: Törésteszt

Szabó T. Annát a Senki madara és a Verslavina kapcsán ismertem meg, még 2016-ban. Azóta megvettem még két kötetét, a Töréstesztet és a Határt, de ahogy az lenni szokott, csak csücsültek a polcon, várakozva. Idén a Törésteszt bekerült a vcs-be is, és egyébként is úgy éreztem, ideje már olvasnom, pláne hogy épp vágytam valami szépirodalomra. Nos, elég nagyot sikerült koppannom, ami főleg az előzmények fényében meglepő, hiszen a Senki madarának líraiságát, és a Verslavinában mutatott bohó, önironikus humort egyaránt kedveltem... 

A Törésteszt kapcsán most mégis egyetlen mondat villog a szemem előtt: EZ mégis mi volt? Bár a novellás kötetek mindig kemény diók értékelés szempontjából, annyira sokféle színvonalú írás lehet bennük, itt mégis egy átfogó véleményként meg tudom fogalmazni, hogy ez bizony csalódás.

Megrázó, felrázó, erőteljes, érdekes és hatásos novellákra számítottam, amikben megjelenik a líraiság, szomorúság, fájdalmak, kapcsolati törések, esetleg nosztalgia is, otthonosság... Ehelyett sok-sok kezdetleges, többségében igazán nyúlfarknyi furcsaságot kaptam, amiknek egy jó része ujjgyakorlatnak tűnik szinte, kiforratlan, vázlatos, vagy épp túl művészi akar lenni, és ettől széteső... 

Rendkívül depresszív a legtöbb történet - önmagában nem baj, ahogy a rövidség sem... -, a körítés néhol túl vad, szürreális, vagy épp értelmetlen. A nők folyamatosan elnyomottak, de mindeközben rettenetesen hülyék is, vagy manipulatívak, és mégis valahogy belenyugvók, rossz döntéseket hozók... Nem vagyunk ilyenek, nem ennyire fos és kilátástalan, és nyomorúságos nőnek lenni, és pláne nem jó erről ilyen töményen olvasni, mintha sulykolná belénk vissza ezeket az elcseszett, de már talán kikopó mintákat... Az egész kötetből azt lehet levonni, hogy szar az élet, és ez minden, csak nem katarzis. 

Sok a hasonló hangvételű szenvedés, az egyforma elemek (bosszúállás, gonoszság, kitörés, kiábrándultság), a stílus is végig ugyanolyan lehangoló, mintha mindenre ugyanaz a mocskos szurok lenne ráöntve. 

Értetlenül állok ez előtt a gyűjtemény előtt. Alig volt benne olyan történet, ami egy kicsit is megfogott volna... Nagyon sokszor túlzásba vitte Szabó T. Anna a vért, a testnedveket is, a nőiség különféle testi megnyilvánulásait, mintha enélkül nem is lehetne a női létről írni?! A férfi-női kapcsolatok szörnyű abnormalitása egyszerűen undorított, és ez nem a "jó" féle undor, hogy hú, milyen hatásos, milyen elevenembe vágó, milyen igaz, hanem ez pont az, amire egyszerűen nem is vagy kíváncsi, és néha egyenesen beteg vízió az egész... Nyomot maximum annyit hagy, hogy na ezt, mégegyszer, ne! 

Ami tetszett a kötetből (nem lesz hosszú lista): Cruelty free

Sehol sincs ez az íráshalmaz egy Tóth Krisztinához pl. 

Dilemmába kerültem: kell nekem a Határ (és bármi egyéb Szabó T.?) vagy adjam el olvasatlanul inkább? 

(Akartam idetenni egy érfelvágós képet, de a pinterest csak azt kérdezgeti a hívószavakra, hogy segítségre van-e szükségem... Köszi, óvatos internet, köszi.)

2020. október 10., szombat

Strike - 4. évad - képes élménybeszámoló

Alig vártam már a Cormoran Strike sorozat negyedik részéből készült adaptációt, ami végre valahára annyi részt kapott, amennyit megérdemel, és nem csak két nyúlfarnyki epizódba sűrítették, mint a második és harmadik "évadot". A Lethal White - Halálos fehér - négy részen keresztül meséli Robin és Strike újabb nyomozását, amiben a sírrablástól a lovakig van minden dögivel, és bizony, aki rég olvasta már a kötetet, az akár újra meg is lepődhet, mi hogyan is történt. Én legalábbis részben így voltam. Teljesen visszaköszönt a könyv olvasásakor érzett zavarom: hogy is van ez? mire is utal ez a nyom? ki is csinálta ezt vagy azt? A történet pont ugyanolyan bonyolult és csavaros, mint amilyen a könyvlapokon volt, és élveztem újra fejtegetni a rétegeit, még ha a végkifejletre nagyjából emlékeztem is. 

Annyira jó volt viszontlátni a Tom Burke és Holliday Grainger által tökéletesen megformált Strike-ot és Robint! :) Erre az évadra értek be szerintem teljesen, és azonosulnak teljesen a szerepükkel. Remekül játszanak együtt most is, és egy az egyben adják a karaktereket, akiket a könyvekből megismerhettünk. Nincs hiba. 

A főcím kellemes noiros dallamait is remek volt újra hallgatni, és bár volt néhány nagyon sötét képkocka az első-második epizódban (Trónok harca 8. évad utánérzés  :D), igazából nem találtam rajta más kritizálni valót.