2019. augusztus 12., hétfő

Újdonságok nyár végére és őszre

Forrás.
Mindig figyelgetem az új megjelenéseket, bár sokkal jobban szelektálok, hogy mit is vegyek meg/kérjek ajándékba magamnak. A beszerzések terén jól állok egyébként idén, 28 eddig a bűvös szám, és mivel elég sok könyvemnek sikerült új gazdát találnom a régebbiek, vagy nem kedveltek közül, valamint, mivel gazdagabb lettem idén néhány szépséges nagy polccal, nem lett kevesebb a helyem, elférnek szépen, és lelkiismeretfurdalás sem gyötör az állománynövekedések miatt. 
De most lássuk inkább mik azok a megjelenések, amik mostanában felkeltették a figyelmemet - na persze nem mindet fogom beszerezni. 

2019. augusztus 10., szombat

Rövidkék a várólista csökkentésből

Három rövidebb könyvet is elolvastam nemrég az idei rólista csökkentős listámból: egy Maigret krimit, egy Mesterkurzusos pszichológiai könyvet, és Schäffer Erzsébet egyik novellás kötetét.


Georges Simenon: Maigret és a Dél Keresztje

Hangulatos, esős, zsilipelős, régi titkokat felfedős Maigret kötet, amiben a felügyelő 68 kilométert biciklizik (!) uszályokat hajszolva, majd úgy trappol körbe a kertben, mint egy cirkuszi ló. Közben legurít egy kis borókapálinkát és kökénylikőrt. ;) :D Kell ennél több?

Jólesett megint a szokásos borongós nyomozás, Maigret morfondírozása, és az uszályokon utazók  mindennapjaiba és kis sötét titkaiba való bepillantás, ami különlegessé tette a kötetet. 


Kalo Jenő, Pándy Mária, Popper Péter, Ranschburg Jenő: Felcserélt szerepek - Nagyszerű nők, gyönyörű férfiak 

Minden alkalommal, amikor ezek közül a válogatás kötetek közül olvasok, megállapítom, hogy Popper Péter a kiemelkedő csillaga bármely témának... A többiek írásai javarészt elbújhatnak mellette, és mindig tud mondani valami újat, egy új szempont, vagy új gondolatmenet révén, amit ráadásul szépen tele is tűzdel példáival, idézetekkel, érdekességekkel. Most már olvasnom kell tőle egy önálló kötetet is tényleg. :) Ranschburg Jenő is nagyon jó volt persze, érdekes meglátásokkal - látszik, hogy a pszichológusok vonalán szeretek inkább haladni...
A másik kettő, asztrológus, meg agykontrollos emberke nem az én világom... Kalo és Pándy nem voltak annyira meggyőzőek, vagy csak nagy általánosságban beszéltek a témáról, olyasmiket vetve fel, amik nem adnak új információt még a témában totál laikusnak sem. Plusz náluk többször is éreztem, hogy mintha köntörfalaznának.
Kalo Jenő mondjuk jól rátapint néhány generációs problémára, rossz trendre, hogy pl. mennyire nem divat alkalmazkodni, kompromisszumokat kötni; felelősséget vállalni és elköteleződni meg pláne nem. Következésképp gyakorlatilag szeretni sem divat már... Sok mindent leginkább csak a szőnyeg alá söpörni szeretünk. De aztán a jó meglátásai után leír valami marhaságot, pl. a "ha nem vállalunk gyereket, nem leszünk elegen" vonal, és a szingli lét hibáztatása nekem nagyon nem tetszett. Majd beszéljünk erről, amikor nem a bolygó elpusztulása, és a túlnépesedés a probléma...

A nemi identitástudatról és kialakulásáról is szó esik az első két előadásban, és érdekesnek tartottam, hogy milyen furcsán fontosnak tartott dolog, hogy az érkező kisbabát minek várták a szülei, fiúnak, vagy lánynak. Vajon ennek a dolognak tényleg ekkora megpecsételő ereje van? Nekem túlzásnak tűnik, főleg Pándy Mária írásában, amikor azt írja le, ne csodálkozzunk, ha a kislánynak várt fiúcska hosszú loknis hajat hord még három évesen is, és aztán majd nőnek érzi, és át akarja operáltatni magát. Ez mekkora épületes baromság... -.-' A nemi szerepek, identitás kérdéseiben nagyon régimódi nézeteket képviselnek, a homoszexualitással, szingli léttel kapcsolatban pedig kifejezetten elítélőek, még ha néha el is bújtatják a mondatok közé, azért lehet olvasni a sorok között... 

Popper Péternél két gondolatot szeretnék kiemelni. Az egyik, hogy ő még a bibliáról, vallásról is úgy tud mesélni, hogy tátott szájjal hallgatom. A másik pedig, hogy remekül rávilágított számomra korunk egyik nagy problémájára, ami igazából egyfolytában az arcunkba van tolva, mégsem láttam még soha ilyen jól megfogalmazva leírva. Ennek lényege pedig az, hogy a társadalmunk felcseréli az erotikát az esztétikával. Mit jelent ez? Azt, hogy esztétikai mérték szerint próbáljuk meghatározni, hogy a férfi vagy a nő szexuálisan, erotikusan vonzó-e. Ez pedig nagy hiba, mert a vonzerő, a kisugárzás nem az esztétikai értékeken múlik... A "szép" az egyre inkább a megcsinált, a mű, és ez mind hideg, nem vonzó dolog. Lassan ellentétes hatást érünk el vele. Na meg nagy baj az is, hogy az esztétikai mérce megütésének állandó hajszolásával egyre kevésbé tudjuk elfogadni az idő múlását, az öregedést... 

Összességében vegyes kötet. Sajnos Popperé a legrövidebb rész, mégis az a legtartalmasabb, az húzza fel az egész kötetet.


Schäffer Erzsébet: A szőlővirág illata

Már nagyon rég olvastam Schäffer Erzsébettől, utoljára akkor is csak az Irodalmi fülbevaló hangoskönyv-válogatásokból. 
A szőlővirág illata finom, lírai kötet, ami hol a természet szépségeivel gyönyörködtet, hol az emberi sorsok apró kis fonalainak rezdüléseit mutatja be hihetetlen éleslátással és bölcsességgel. Figyelmeztet, hogy lassuljunk le, ne rohanjunk. Nekem most igazán jólesett ez a lelassulás, csendes megfigyelés, Schäffer Erzsébet szemén, és történetein keresztül.


2019. augusztus 4., vasárnap

John Marrs: The One

Mi lenne, ha nem kéne keresgélnünk "az igazi" után? Ha nem kéne társkereső oldalakon próbálkozni, parttalan beszélgetésekbe bocsátkozni, rossz randikon mosolyt erőltetni az arcunkra, sőt nem kéne gajra ment kapcsolatokkal bajlódni, mert mégsem illettünk össze?

John Marrs regénye, a The One egy akár nem is olyan távoli jövőbe kalauzol, ahol felfedeztek egy bizonyos gént, amin csak a másik felünkkel, lelki társunkkal, "az igazival" - ahogy jobban tetszik - osztozunk. Ehhez csináltak egy rém egyszerű programot is, aminek segítségével összehozzák a párokat, akik egymásnak teremtettek a DNS-ük alapján. A Match Your DNA lényege, hogy ha a tiéddel egyező minta érkezik be az adatbázisba, akkor értesítést küldenek róla. Ha kifizeted a megadott összeget (egyébként elég baráti áron adták a nagy infót, meg kell hagyni), akkor megkapod az adott személy kontakt infóit. Milyen szuper, nem? Mennyi fent említett nyűg kiküszöbölhető ezzel!... Aha, na igen, de mi van, ha boldog(nak hitt?) házasságban vagy párkapcsolatban élsz? Mi van, ha téged ugyan ez a DNS-esdi nem érdekel, de a másik felednek hitt ember kíváncsivá válik, és kiderül számára, hogy nem te vagy neki rendelve? A könyvben leírt utópiában számtalan házasság megy tönkre a Match Your DNA lehetőség miatt, és nem kevés ember gyűlöli ezért a gént felfedező Ellie-t, aki hatalmas bizniszt épített ki a dologból, és testőrökkel kénytelen védeni magát azoktól, akiknek rosszat tett az életében.
A korábbi házasságok felbomlásán kívül előjönnek más jellegű problémák is persze: megvan a párod például, de egy kontinenssel arrébb él... Netán egy férfit dob neked az alkalmazás, pedig férfi vagy... :O Vagy van köztetek néhány évtized... A vonzódás, a villámcsapásszerű érzés, és az automatikus egymásra hangolódás mindig bekövetkezik, és többségében már az első találkozáskor érezni lehet a semmihez sem hasonlítható érzést, és mindez független az életkortól, kinézettől, nemtől stb. A tudományos háttér szuperbiztos, a kémia beindul, és az eredmény garantált.

A könyv rövid fejezetekből áll, és 5 főszereplővel dolgozik, sorban megyünk mindig egyikről a másikra. Az elején kicsit sok volt egyszerre az információ róluk, meg a nevek is, de hamar belerázódik az ember, és utána már kizárt, hogy bárkit összekeverne a másikkal. Azonkívül már a második fejezetben kapunk egy óriási meglepetést, amikor is kiderül, nem csak romantikázni fogunk, hanem thrillerbe fordul atörténet. Óriási erőssége a könyvnek, hogy ennyi mindent sikerült beletenni, a szerelmi történetektől, az erkölcsi dilemmákon át, a sorozatgyilkosságig. Betegségek, halál, hazugságok, családi tragédiák, megcsalás és homoszexualitás egyaránt helyet kapnak, és minden egyes szereplő szála rettentően izgalmas, arról nem is beszélve, hogy csalogató módon szinte minden epizód végét valamilyen cliffhangerrel zárja a szerző. Tényleg nagyon nehéz letenni.
Nem a szó szoros értelmében vett könnyed olvasmány, hiszen van benne több brutális kegyetlenségű gyilkosság is, és komoly etikai kérdéseket feszeget, mégis nagyon szórakoztató, üdítően pörgős, könnyen és gyorsan olvasható. Nem tucatkönyv, nem YA és nem NA, hanem csak szimplán egy remek ötletre épülő, változatos karakterekkel operáló, félig thriller, félig drámai regény.

Lekötött és nagyon kíváncsi voltak a végkifejletre az egyes szálaknál. Bár volt néhány kiszámítható fordulata, de mégis, azoknál az eseteknél is, amikor sejtettem, mi fog történni, gondolkodásra késztetett, bevont, és vitt magával. És bármennyi teóriát is gyárt az ember, szerintem legalább két végső fordulat még akkor is meg fogja lepni. :)

Nagyon szerettem a sorozatgyilkos szálat, Christopher igazán remekül összerakott pszichopata volt, és érdekes volt a fejében lenni, látni a benne zajló folyamatokat és változásokat. Furcsa, de a sok rémes tett ellenére egy idő után elkezdtem neki drukkolni. Aki egyébként nem bírja a graphic contentet az vigyázzon, mert tényleg nem finomkodnak - nekem mondjuk nincs gondom ezzel, de egyszer még én is úgy voltam olvasás közben, hogy atya-úr-isten... Annyi gondom volt csak Christopherrel, hogy amilyen aggályosan pedánsnak mutatják be, ahhoz képest azért szerintem túl sok hibát vét - pl, amikor elalszik a kanapén. Ahogy bemutatták ezt a hosszú gyilkosságsorozatot, úgy gondolom szinte lehetetlen, hogy ne kapták volna el, vagy hogy valamelyik hullát ne fedezték volna fel előbb, mint hogy szokásához híven visszatérjen oda a következő polaroiddal... A kevesebb több lett volna, mert akkor hihetőbb, persze tudom, olyasmi volt a cél, ami legendás.

Mandyről és Richardról is szerettem olvasni, és ott is több volt a sztoriban, mint elsőre gondolhattuk... Nick és Sallynél pedig szinte hihetetlen, de a vége felé azon szurkoltam, hogy valami ilyesmi megoldással keveredjenek ki az egészből. Kicsit szappanopera-szerű talán, ahova kifut az ügy az összes szereplőjével együtt, de az élet is szokott pont ilyeneket írni... Sally szerintem nagyon buta volt, hogy feltétlen erőltette ezt a "nézzük meg tényleg pár vagyunk-e" dolgot néhány hónappal az esküvőjük előtt... Ugyan mi baj lehet, nem?! :D És ugyan mi bajunk lehet, ha találkozol a matcheddel? :D :D

Magyarul is megjelent a Maximnál.
A Jade-Kevin részek voltak számomra a leglaposabbak, annyira nem tudott felvillanyozni az ő románcuk, illetve a csavarok abban a szálban.
És végül maga a feltaláló, a dúsgazdag Ellie is színre lép, és párra lel, meg persze csomó bonyodalomba keveredik. Az ő részei teszik fel a legfontosabb kérdéseket. Ellie hideg és könyörtelen az üzleti világban, és annak is kell lennie, de azért megismerjük egy lazább, oldottabb verzióját is. Vajon jót tett a világgal, vagy rosszat? Meddig terjedhet az azoktól eredő gyűlölet, akiknek tönkretette az életét felfedezésével? Meddig terjed az ő felelőssége? A "nagyobb jóért" elvei lenyomhatják-e az egyéni sérelmeket, amiket valakiknek óhatatlanul el kellett és el kell szenvedni?
Iszonyú érdekes gondolatok ezek, modern aspektus, nagyon emberi drámák. Helyenként döbbenetesek, helyenként könnyfakasztóak... A stílus könnyed, gördülékeny, szóval szuper olvasmány, kellemes meglepetés volt, tényleg csak ajánlani tudom. :)

A könyvre ráharaptam a filmesek is, és elvileg januárra érkezik belőle egy 10 részes Netflix sorozat. Én biztosan megnézem.

2019. augusztus 1., csütörtök

Július '19

Pascal Campion illusztráció. Forrás
Sikerült kicsit visszafogottabbnak lenni az előző hónap könyvhörcsögösködése után, csak egy kis antikváriumi garázdálkodás történt, na meg egy korábbi Lírás ajándékkártyából való Ferrante-vásárlás. ;) Online sem szabadultam el, így maradt ez a szolid, 3 zsákmány: 

- Fehér Klára: Négy nap a paradicsomban
- Elena Ferrante: Az új név története
- Elena Ferrante: Aki megszökik, és aki marad

Hosszú volt ez a hónap, de végül korántsem sikerült annyit olvasni, mint szerettem volna, pedig szabadságom is akadt. Az irl események néha közbeszólnak, és pl. az elmúlt napokban sem alakult úgy, hogy a nyúlfarknyi kis pszichológiai témájú könyvemet befejezzem, darabolódik az olvasása sajnos. Persze volt sok remek programom, és néztem sorozatokat is - a Csernobilt is sorra kerítettem végre - , de azért kicsit hiányoltam a hónap második felében a könyvvel ücsörgős, nyugis órákat. Talán a nyár utolsó hónapjában több jut majd ebből is. :)

Összesen 6 könyvet fejeztem be júliusban, és 10 blogbejegyzés született, köztük a legújabb témázás  a polkorrektségről, ami alatt csak gyűlnek és gyűlnek a kommentek, juhé! :D Félévzáró taget is csináltam júliusban, illetve több nevezetes dolog is történt: 1. megszületett az idei év első paprikás posztja, a Blankets képregényről, 2. kipipáltam várólistám egyik matuzsálemét, A Mester és Margaritát és 3. jubilált a blog - 10 év! :) 

Saját kép. 

A várólista csökkentős kupacomból egy könyvet olvastam el, a Maigret és a Dél Keresztjét, de erről még nem született poszt. Adós vagyok John Marrs: The One bejegyzéssel is - nagyon tetszett a könyv, csak az ihlet és az idő nem jött még össze egyszerre, hogy elmeséljem, milyen volt. 
A következő hónapban szeretném befejezni a vcs-kihívást, és mivel vannak még rövidke könyvek a címek közt, és két könyvet el is kezdtem közülük, erre látok is némi esélyt. Hosszú lesz az augusztus! ;) Ami pedig a nyári terveket illeti, egy pár címet abból is szeretnék sorra keríteni, de azt most picit túlterveztem, úgy érzem. Lehet, hogy megint a Leányrablás csúszik tovább?... :D 

Saját kép. 
A többiek júliusi zárásai: 



2019. július 29., hétfő

Meddig korrekt a polkorrekt?

A Témázunkban ezúttal  a Korrekt-e a polkorrekt? - a finomkodás és a sokszínűség kérdései című témára esett a választásunk, ami szokatlan, és nem feltétlenül könyves jellegű téma, mégis vannak könyves vonatkozásai, hatásai is. 

A PC - politikai korrektség, és ezzel együtt egyfajta állandó finomkodás, először udvariassági kérdés volt, aztán trend lett, majd rövid úton elvárás, kötelezettség és mostanra már-már mánia. Csakhogy, ahogy elharapódzott a túlfinomkodás, és mindent PC-vé próbáltunk tenni, lassan átestünk a ló túloldalára.

Nekem a poszt kapcsán - hogy könyves példánál maradjunk - először az szúrt szemet, hogy amikor fanartokat keresgéltem Hermione, Ron és Harry triójáról, többségében olyanokat találtam, amiken Hermione színes bőrű... Már pár éve téma, hogy vajon nem annak akarta-e írni JKR, és az elméletet hajtók a könyvekben levő félmondatokba kapaszkodva próbálják néha kreolosítani, vagy legalább bronzosítani Hermionét... Én csak állok itt a bal szélen, és nézek körbe, hogy nekem ugyan senki nem szólt, és mivel úgy képzeltem el elsőre, végképp fehér bőrű marad a gondolataimban. (Nehezen tudom ilyenkor átkalibrálni az agyamban elképzelt szereplőket már.) Az elátkozott gyermek színdarab castingjában néhány éve színes bőrű színésznő, Numa Dumezweni alakította őt, és nekem tetszett a casting, nem vagyok ellene az eltérő színpadi megjelenítésnek, de a színház megint csak más műfaj picit. Nem értettem a nagy hőbörgést, élvezzék a darabot, és kész, nem arról van szó, hogy ez egy kőbe vésett dologgá válna ezáltal a színpadi megjelenítés által. Ahogy persze a fanartokkal sem ez a helyzet, csupán a tendencia furcsa, és az arányok. Kell-e ilyesmiken rugózni egyáltalán? De ugyanakkor kell-e erőltetve belemagyarázni valamit egy könyvbe, ami nincs benne?

Mondok meredekebbet: most, amikor divatossá vált a klasszikus meséket újraforgatni élőszereplős filmmé (bwáh), egyszercsak jött a hír, a fehér bőrű, vörös hajú Ariel színváltós hal lett... Színes bőrű szereplőt castingolni A kis hableánynak? Vannak már elvileg előírások is a filmeknél, hogy kell benne legyen x, y meg z származású színész... De hogy ennek tényleg van létjogosultsága? Nem erőszakoljuk meg a kultúrát, vagy akár néha az adott korszakot ezekkel a PC nevében elkövetett változtatásokkal? Hallottam olyat is, hogy néger lesz egy nemesi család egy adaptációban egy olyan korban, amikor a négerek csak cselédsorban lehettek... Van aki pedig azt kifogásolta, hogy a Csernobil sorozatban csak kaukázusi emberek vannak. Egy cseppet azért érdekes lett volna, ha teszem azt kínai vagy kenyai színészek játszották volna mondjuk Vaszilijt...

A racial diversity és a sokszínűség nagyon szuper dolog, de a polkorrektség túltolása, és a mindenhova erőltessünk be egy feketét-meleget-transzneműt csak mert "csak", meg mert "kell", sajnos csak eltávolítja az embereket az elfogadástól, amire pedig nagy szükség van.

A könyvekben dívik az LMBTQ téma, amit én speciel nem szeretek olvasni - egyrészt mert egyszerűen nem érdekel, másrészt mert szinte csak NA, YA és mamipornó műfajban alkotják meg eme remekműveket, amely műfajokkal legtöbbször ki lehet engem kergetni a világból; de azért azt látom, hogy ezen a fronton is megy a túlkapás. Mondjuk egyeseknek már az is sok volt, amikor Rowling elárulta - évekkel ezelőtt -, hogy Dumbledore meleg. Nekem ez tetszett, stimmelt, egy érdekes adalék volt a karakteréhez, és akkor még nem volt tele minden ilyesmivel, hogy valakiről lerántjuk a leplet, hú! Volt egy kis hírértéke. Most, hogy jönnek a Legendás állatok filmek, és egyre inkább előtérbe kerül Grindelwaldos románca, már többen visszakoztak, hogy hát hé, ennyi elég már, és valahol igazuk van - unalmas egy szinten -, valahol meg nincs, mert akkor meddig is tart a nagyon hangoztatott elfogadás?

Rowlingot azért ekézték is rendesen, és sok ehhez hasonló mém jött ki:

Forrás.

Szóval nincs igazság. Remek a sokszínűség - filmen és irodalomban is, bőrszínben és nemi identitásban is, de egyiknél sem kéne hogy ezen múljon az adott alkotás sikere, vagy élvezeti értéke.

Ti mit gondoltok?

A témához bátran lehet csatlakozni poszttal, vagy csak írjátok meg a véleményeteket kommentben. Ha posztoltok, szóljatok nekem, vagy bármely más témázónak, és belinkelünk titeket is!

A többiek posztjai a polkorrektségről:

Zenka, Reea

Utóvéd (később csatlakozók):

Dóri, Czenema, Bubu,


2019. július 20., szombat

Top 5 - Feledésbe merülők

Forrás.
Az olvasmánylistámat nézegetve döbbentem rá, hogy vannak olyan könyvek, amik teljesen feledésbe merültek számomra az olvasásuk után/óta. Persze szerencsére nem sok ilyen van, mert impressziók mindig megmaradnak, a legtöbb esetben pedig a cselekmény fő mozzanatai is, a szereplők nevei, és egyáltalán, hogyha valami feldühített, elgondolkodtatott benne, mikor mi. Egyes esetekben még az is bevillan, hogy épp hol olvastam az adott könyv nagy részét, vagy hol értem egy nagyon meglepő fordulathoz.

Érdekes, hogy előfordul viszont a teljes képszakadás, amikor gyakorlatilag arról is meg kell bizonyosodni valahogy, hogy én ezt a könyvet olvastam-e egyáltalán... 

Most összegyűjtöttem azt a top 5-öt, amik nálam feledésbe merültek, amikről egy gyenge ketteshez szükséges két összecsapott mondatot sem tudnék mondani egy képzeletbeli vizsgahelyzetben. 

2. Alice Hoffman: Local Girls
5. Ljudmila Ulickaja: Szonyecska

Érdekes, mert vegyesen fordul elő benne olyan könyv, ami tetszett, és olyan, ami nem. Nem azon múlik tehát, hogy maradandó-e az élmény, hogy pozitív, vagy negatív volt. Sőt, ahogy elnézem, van angol és magyar is, hangos, papír, és e-könyv is. :)
A Freskót újrázni szeretném majd valamikor, talán most nyomot tud hagyni, a Szabó Magda interjúkötet felpiszkált vele kapcsolatban. ;)

Nektek mik azok a könyvek, amiket olvastatok ugyan, mégsem tudnátok beszélni róluk, annyira "kiestek" már? 


2019. július 15., hétfő

Bulgakov és Márai - Klasszikusokról röviden

Mivel egyikről sincs kedvem hosszasan értekezni, de azért néhány sorban szeretnék megemlékezni róluk, egy zanzaposzt erejéig összehoztam most Mihail Bulgakov: A Mester és Margaritáját és Márai Sándortól az Eszter hagyatékát. 

A Mester és Margarita egy számtalan listát megjárt, igazi veterán várólistás kötet volt nekem, aminek olvasására Apukám biztatott fel, hogy aztán időről időre inkább kicsit megint megpróbáljon lebeszélni róla. :D
De mások is érdeklődve figyelték, mi fog kisülni a dologból, milyen lesz a viszonyom a híres kötettel. Kicsit vegyes az eredmény, de összességében sajnos nem az én könyvem lett.

A harmadáig nagyon tetszett, kedveltem a groteszk humorát, a meglepő fejleményeket, a misztikus cselekményt, és úgy egyáltalán, a Sátánt, aki felborzolja a kedélyeket Moszkvában, és nem mindig hagyja helyükön a fejeket...
De sem a Jézus-Poncius Pilátus vonal, sem Margarita megjelenése és az ő szála nem tetszettek. Egyre laposabb és túlírtabb lett a könyv, és hiába vártam, nem következett több "Annuska már kiöntötte az olajat" szintű történés - még csak hasonló kaliberűek sem.
Természetesen értem, látom, elismerem a szimbolikáját, a jelentésrétegeket, a szatírát benne - ez még azonban nem jelenti azt, hogy elegendő élvezeti értéke is volt nekem.
A komolyabb témái közül a "tömegír" volt bődületesen jól eltalált, és félelmetes... Olyan borzongató fogalom és jelenség ez, mint Orwellnél a gondolatrendőrség, duplagondol, stb. (Ajánlom hozzá entropic posztját.)

Őszintén sajnálom, hogy végül nem tudtam belepistulni Bulgakov víziójába, de nagyon örülök, hogy végre nem magasodik már fölém ez a könyv, sem mint "elolvasandó", sem mint "elvárás".

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Márai Sándortól korábban csak a Füves könyvet olvastam, ami nem nyerte el a tetszésemet, de a Lapozz a 99-re podcast újra felkeltette az érdeklődésemet iránta, és hirtelen felindulásból beszereztem az Eszter hagyatékát.

Röviden szólva ez a történet egy csomó defektes ember sztorija, szép szavakkal elmesélve, remekül megírva, jó karakteralkotással.

Lajos és Eszter döntései, viselkedésük nehezen fogadhatóak el, nem tudom hova tenni, nem értem a motivációkat, a fatalizmust... Mégis nagyon vitt magával fejezetről fejezetre ez a furcsa kisregény. Voltak benne nagy ívek, de apró mozzanatok is ugyanúgy jelentőséget kaptak. Egyensúlyban volt minden, még ha nagyon meg is volt borulva maga az élet a szereplők számára.

Tanultam belőle egy számomra eddig ismeretlen kifejezést is, az irályt, és vicces módon nekem is ugye pont a történet irálya tetszett.

Kedvenc szereplőm Nunu volt. :)

"Nunu soha nem akart számomra "anya" lenni, s nem játszotta a családi nemtő szerepét sem. Az évekkel mind szűkszavúbb lett, józan, olyan kegyetlenül és szárazon józan, mintha az élet kalandjából már mindent megízlelt volna, s oly tárgyszerűen közömbös, mint egy bútordarab. Laci mondta egyszer, hogy Nunu már kissé politúros, mint egy régi diófa szekrény." 

Ha egy kicsit komolyabb, komorabb szellemi táplálékra vágyom, szerintem újra fogom még olvasni.


2019. július 12., péntek

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Végre megismerkedtem a titokzatos Elena Ferrantéval, akinek személyazonosságáról bár megpróbálták fellebbenteni a fátylat, nem tudni, hogy kicsoda is valójában... És ez így van jól. Nekem is, ahogy a rajongók elsöprő többségének, így szimpatikus, és tiszteletben tartom, hogy nem akar nyilvánosság elé lépni. Különben is, egy szerzőnél mindig az az igazán érdekes, amit, és ahogyan ír, nem a kinézete, vagy a valódi neve.

Az pedig, amit, és ahogyan Ferrante ír, abszolút meggyőző, és magával ragadó. Nem csoda, hogy a Nápolyi regények sorozat akkora sikert aratott, és igazi világhírnevet hozott számára. Az első kötet, a Briliáns barátnőm a két főszereplő lány gyermekkorát és kamasz éveit mutatja be. 

2019. július 10., szerda

Blankets - értetlenül állok


Craig Thompson nagysikerű graphic novelje már évek óta rajta volt a radaromon és a kívánságlistámon. Jó volt hallani, hogy mennyire egyöntetűen szeretik, és magasztalják, hogy milyen komoly témákhoz nyúlt, micsoda története van és milyen szép! Kész főnyeremény volt az elbeszélések alapján. Nagyon örültem hát, amikor megkaptam ajándékba, és egy percig sem merült fel bennem, hogy én leszek megint a kivétel, aki nem hogy nem rajong, de egyenesen utálkozik... 

FIGYELEM!!! FELPAPRIKÁZOTT POSZT és spoilerek! Én szóltam!

2019. július 8., hétfő

Egy életed van - mit kezdesz vele?

Ugyan egy kis lemaradásban vagyok Dr. Csernus Imre könyveivel, mert A harcost még nem olvastam el, nem volt kérdés, hogy a Könyvhétre érkező új írása, az Egy életed van is kelleni fog. gyorsan el is olvastam. 
Gyorsan el is olvastam, mert kíváncsi voltam, hogy mik lesznek azok az új gondolatok, amik most megszólítanak benne. Amikor többet olvasok tőle, és előadásain is meghallgatom, gyakran tapasztalom ugyanis, hogy sokat ismétli önmagát, előszeretettel futja le ugyanazokat a köröket, amik persze logikusak, és jól vannak megfogalmazva,. Önismétléssel most is találkoztam, de nem volt zavaró mennyiségű, és ahogy az már lenni szokott, mindig találtam valami új fogódzót is, ami tetszett, ami kicsit másról szólt, másként világított rá egy témára.

Csernus nagyon sokat változott az elmúlt évek során, vidékre költözött, és valóban látszik rajta az a belső béke, aminek fontosságáról olyan sokat beszél. Türelmesebb, nyugodtabb, higgadtabb lett, a legutóbbi előadásán is így éreztem - aminek szintén az Egy életed van volt a témája -, de persze ennek ellenére be tud vinni gyomrosokat, rátapint a lényegre, nem spórolja meg a fájdalmas önismereti kérdéseket. 

A fejezetek az év hónapjain visznek végig januártól decemberig, és a természet, az évszakok, az ünnepek váltakozásával mutatja be az élet körforgását is. Párhuzamokat von az őszi-téli hónapok és az elmúlás közt, a tavaszt pedig a megújulás jelképeként hozza fel, de sajnos ez csak tüneti kezelés lehet annak, akinek igazán nagy problémái vannak a világgal, és legfőképpen persze önmagával... Vidító a napsütés és a melegebb évszakok, töltekezhetünk ilyenkor, de a jobb kedélyállapot önmagában nem old meg semmit.
Rávilágít arra, milyen rövid is az életünk, csak cirka 26-29 ezer nappal gazdálkodhatunk. Mi, nők ebben kicsit ráverünk a férfiakra. Nem tűnik nagyon soknak így számszerűsítve, és ebből rengeteget pazarlunk el felesleges feszültségekre, önsajnálatra, rossz kapcsolatokban való megrekedésre. 

"(...) a düh, az önsajnálat, a "miért pont velem?" érzése nem vezet sehová. Ha kevés az időnk, akkor a düh nagyon sok időt elvisz fölöslegesen."

Nagyon fontos lenne hogy hűek maradjunk önmagunkhoz, és szívvel-lélekkel tudjunk élni, hogy az élet ne csak feladatok pipálgatása legyen, vagy aggodalmak sora, és az ebből következő állandó panaszkodás, ami annyira jellemző ránk... Szinte mindenki úgy kezd mindent, hogy "az a baj, hogy..."... És igazából ez a baj... Felületesek vagyunk, kiégettek, "vakok". Vaknak nevezi a nem tudatos embereket, akik csak úgy sodródnak mindig az árral, "majd lesz valahogy", "ahogy esik, úgy puffan". Sajnos a "vakság" és a manipuláció pedig egymást erősítő folyamatok.

Nem vesszük észre sokszor, ha valami nem jól működik, de csak mert nem akarjuk észrevenni; mert "nem akarunk látni, csak lenni", azt írja, és ez húsba vágóan igaz. Elkényelmesedtünk, becseréltük a boldogság fogalmát a biztonságra és dagonyázunk a langyos dolgokban.


"A kiégést is úgy lehet megelőzni, ha tudatosan a bizonytalan felé haladunk, ha mindig a félelmeink felé megyünk, és valami olyasmibe kezdünk bele, ami abszolút kétesélyes."

Többször szóba kerülnek a mai nevelés tévútjai, amikkel nagyon egyetértek. Manapság nem divat a gyereket munkára vagy tiszteletre nevelni, fájdalmas dolgok megoldására pláne nem. Sőt, folyamatosan óvják őket bármitől, ami fájdalmas, akár fizikailag, akár lelkileg, jaj nehogy fájjon nekik az élet. Az a tapasztalatom, hogy ezeknek a nem-neveléseknek már most bőségesen isszuk a levét. Arrogáns és pökhendi generációkat tolunk ki magunkból, akik egyre rugalmatlanabbak, követelőzőek és nárcisztikusak. 

"A modern kor emberének viszont nemcsak a saját léte végességének elfogadásával van gondja, hanem magával az elfogadással általában. Azzal, hogy nem az történik, amit ő akar." 

Nem esik szó fontos dolgokról a családban, nincs kerek-perec megmondva valami, a szülő mismásol, a gyerek meg eltanulja a sumákolást, hazugságot, a hiteltelen, felnőttnek látszó, de nem felnőtt emberek példáját. 

"A szülők nagyon sok mindenről nem beszélnek a gyerekeikkel, így azt se nagyon vetik fel nekik, hogy figyelj ide, rendben van, hogy olyasmit csinálsz, amit szeretsz, de egyszer mégis bekövetkezhet, hogy telítődik a pohár. Amikor tehát érzed, hogy csökken a lelkesedésed, akkor nagyon fontos a megújulás. (...) Egy ilyen beszélgetés csak pár perc, de nagyon fontos az egyértelmű fogalmazás. A másik ugyanis a puha fogalmazásból azt veszi ki, ami számára kellemes, és a lényeget nem fogja akarni meghallani." 
Fotó: Horváth Péter Gyula Forrás.

Egyre inkább az instant élményeket és az instant megoldásokat hajszoljuk. Ha az élet valamelyik szintjén talajvesztés következik be, akkor jön a pánik, és azonnali megoldást akarunk kapni, kiveszett a türelem. A hozzáállásunk állandóan félresiklik. 

"Utánam az özönvíz. Ez a hozzáállás egyre inkább erősödik, a vagyon mindenekfelett, az élményszerzés mindenekfelett, de az, hogy emberként éljek, az nem fontos."

Az instant élményekkel kapcsolatban előkerültek futólag a közösségi oldalak is, a facebook, és hogy tulajdonképpen miért is olyan nehéz lekattanni róla. Még ilyenformán nem gondoltam bele, ezért meglepett a "válasz", pedig tulajdonképpen rém egyszerű: nincs vége, mint egy filmnek, vagy egy könyvnek - a hírfolyam végtelen. 

 "Azok, akik felületesen élnek, úgy is kérdeznek."

A pozitív visszacsatolásra éhezünk, és mindet elhisszük, bekebelezzük, pedig a fele sem igaz. Nagyon tetszett a kijelentése Csernusnak, hogy bizony azért nem igaz, hogy minden fejben dől el... Illúzió lenne ezt hinni. Mindig vannak képességek és keretek, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Szinte minden fejezetben szó esik a tudatosságról és az elfogadásról, és ebbe keményen beletartozik a halálnak az elfogadása is, ami elkerülhetetlenül utolér mindenkit. De hogy addig miként élünk, az nagyon is rajtunk áll. 
Az üzenetek pozitívak, de nem kertel a buktatókkal, nehézségekkel kapcsolatban, sosem szokott. 

Kritikaként fogalmaznám meg, hogy egy kicsit nekem ezúttal sok volt a falusi lét és a természetközeliség piedesztálra emelése. Ő ott talált boldogságot, rendben, de engem sose tenne boldoggá ha szőlőt termeszthetnék, ezzel nekem nehéz volt azonosulni, ahogy a régi világ nagycsaládos szokásrendjével is - szerintem amit idillinek lát, az nagyrészt elviselhetetlen lenne hosszútávon a ma embere számára.  
Rengeteg sort jelöltem be benne, és ezek egy részét idéztem is a posztban, de összességében kevesebb "falusias" gondolattal, és kicsit kevesebb általános képpel (egyszer fent, másszor lent jellegű közhelyekből néhánnyal több van benne, mint kéne) jobban tetszett volna a kötet. 

A végére még egy gondolat, amit tapasztaltam már én is. A kis lappangó hangokra - megérzésekre? - hallgatni kell, mert ami egyszer megfogalmazódik valami fontos és alapvető, akármilyen halkan is, az nem fog csak úgy semmissé válni. Legfeljebb azt döntheti el az ember, mikor foglalkozik vele:

"Amikor felhangosítok egy gondolatot, azzal tudatosítom is magamban."

Tudatosítani, kimondani, leírni... Lehet, hogy a poklok poklát kell aztán megjárni, mert nincs más, csak beleugrani az ismeretlenbe, de: 

"Ha a pokoljárás elér egy szintet, utána jönnie kell a megújulásnak."

Olvassátok. Aztán kezdjetek el élni! :)

Kiadja a Jaffa Kiadó, rendeld meg >ITT<!