Két Durrell

Forrás.

Hirtelen felindulásból a várólista csökkentésben szereplő mindkét Gerald Durrell kötetet szinte egyszerre olvastam le a listáról, és bár elég szokatlan helyzet egy szerzőtől két könyvet is olvasni párhuzamosan, egyáltalán nem zavart, mert eleve nagyon másnak éreztem a két írást, nem keveredett össze bennem, mit melyikben is olvastam. Jó volt Gerry bácsi mesélése, és csak úgy ittam mindkét könyvből az infókat.

A lehorgonyzott bárka már emberemlékezet óta ült a polcomon a sorára várva, míg a Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? csak nemég szereztem meg - méghozzá ingyen! - a Durrell-életmű begyűjtő projekt keretében. 

Utóbbi kötet érdekessége volt még, hogy a fiammal együtt olvastuk, aki egy ideje szeretné feltétlenül megtudni könyvtáram összes létező tagjának tartalmát. A Durrelles olvasmányválasztások így részben eme érdeklődésnek is betudhatók, hiszen ezekben azért nem sok olyan dolog van, ami nem való egy 5 évesnek. Az állatokról szóló részeket nagyon szerette, és ugyan nyilvánvalóan volt, amit nem értett meg, a számára is érthető poénoknál, vicces hasonlatoknál hangosan kacagott. :) 

A lehorgonyzott bárka a Jersey állatkert alapításának története, és mint olyan, kissé talán más élményt nyújthat, mint Durrell regényesebb könyvei, útleírásai, expedícióinak izgalmai. Első Durrellnek semmiképp sem ajánlanám egyik most bemutatott könyvét sem, de más-más okból. A lehorgonyzott bárka annak az olvasónak, aki nem ismeri kicsit jobban Durrellt, és az életművet, talán száraznak és néhol önismétlőnek tűnhet, bár meg kell hagyni, üzenetét, és a természet, és az élővilág szeretetét ugyanolyan letörhetetlen lelkesedéssel és vehemenciával adja át ebben is, mint bármely más írásában.

Annyira jó, hogy voltak, és talán vannak is olyan emberek, mint Durrell, akiknek ennyire a szívügyük az állatok sorsa, és az állatfajok védelme. 

A lehorgonyzott bárkából gyakorlatilag mindent megtudhatunk az állatkertekről, és arról, hogy laikusként miben gondolkodunk hibásan a ketrecekről, bezártságról, és mindenről, amit kritikával szoktunk illetni az állatkertek működésével kapcsolatban. Ugyanakkor Durrell megmutatja az érem másik oldalát is, hogy a már elkészült és készülő állatkertek miben tévednek nagyot, főként kialakításuk, tervezésük során. Mert az építész ugye hiába tervezi meg szépen a nagy kifutókat, látványos madárházakat, ha közben igazából kizárólag az azt látogató emberi nézőközönség igényeit és az ő szórakoztatásukat tartja szem előtt, ahelyett, hogy azon állatok jóllétét sorolná előre, amelyek számára az az adott ketrec, kifutó, élettér (!) készül. 

Durrell mesél olyan állatkertekről is, ahol jó, és olyanokról is, ahol borzalmas példákat látott. Szinte megrendítő olvasni egynémely ilyen részt, pl. a gorillát, aki egy teljesen üres, koszos tetőablakos "szobában" volt kénytelen tengetni az életét, és egyetlen "eszköze" egy zsákdarab volt, amit feltett a fejére, majd levette, újra és újra... Egy ilyen okos emberszabású majom, akit így elhanyagoltak, és hagytak unatkozni és talán megőrülni is... :( 

Iszonyú érdekes volt minden, ami az állatkerti élőhelyek kialakításáról leírt Durrell, pl. hogy miért is olyan szükségesek a rácsok - a majmoknak pl. nem lehet elég rácsot betenni, annyira szeretnek rajta mászni, de ha más nincs, akkor igenis legyen rácsos az oldala a ketrecnek, és ez ne a börtönt juttassa eszünkbe, hanem hogy tud hol mászni a majom. Kulcsfontosságú, hogy az állatok ne unatkozzanak. Elmeséli, hogy sajnos sok helyen mennyire egy kalap alá veszik a "kisemlősöket", és ugyanolyan térben tartják mindegyik fajtát, eltérő igényeik ellenére. Sztorizik olyan, expedíciók során befogott állatokról, amelyek átmeneti szállásukat - pl. a kosarak amiben befogták, vagy hajón szállították őket -, annyira megkedvelték, és otthonuknak tartották, már akár pár hét elteltével is, hogy nem is lehetett elszakítani őket onnan, és egy-egy nagyobb kifutón belülre is abban az átmeneti otthonban kerültek be. Voltak olyan állatkák, akik addig használtak egy kivénhedt halászkosárkát, míg darabjaira nem esett két év alatt. Voltak cibetmacskák, amik átmeneti, repülőgépmotor-ládájukat annyira kedvelték, hogy még szaporítani is sikerült őket ebben. 

"Na már most, ami minket illet, a láda új korában éppen megfelelő volt, de ahogy egyre öregebb és öregebb lett, növekvő utálattal néztünk rá, és elhaladtunkban zavartan fordítottuk el a fejünket, mint ahogy az anglikán egyház képviselői haladnak el a birtokukban lévő nyomornegyedek mellett."

"Egyik afrikai cibetmacskánk mindig „megölte” a banánjait (más gyümölcsöt nem, kizárólag a banánt), feltehetően ugyanazzal a módszerrel, amelyet a vadon élő cibetmacskák használnak a zsákmányuk elpusztítására. Először megragadta, és addig rázta a banánt, amíg az az elképzelése szerint „félig öntudatlan” állapotba nem került, majd ismételten rázuhant a vállával, amíg a banán lapos, pépes trutymóként nem kenődött szét a földön. Miután elégedetten nyugtázta, hogy a banán „kimúlt”, jóízűen elfogyasztotta."

Magának az állatkertnek a funkcióiról sincs sok tudomása szerintem az állatkertet látogató nagyközönségnek, és bár sajnos sok állatkert valóban csak "kiállítóterem", a cél nem ez lenne, hanem hogy egy állatkert kutasson is, és hozzájáruljon a fajok védelméhez, tenyészkolóniák létrehozásával, a vadonba való visszatelepítéssel, a vadállatok tanulmányozásával, az információk feljegyzésével és nyilvánosságra hozásával. Durrellék Jersey-n alapított állatkertje és alapítványa gyakorlatilag minden ilyen kritériumnak megfelel, és igazán értékes követendő példa az állatkertek számára. Az út, ami elvezetett a megalapításig rögös volt, és kalandos. Némi szerencse is kellett hozzá, rengeteg hitel, és az anyagi nehézségek áthidalása a kezdeti években, úgy, hogy az ne menjen annak a szemléletmódnak a rovására, amire felesküdtek, és amit el akartak érni, fenn akartak tartani, és át akarttak adni másoknak is.

"Azt mondják: helytelen megfosztani egy állatot a “szabadságától”. Ha legalább valamit tudnának az állat életéről, akkor nem izgatna a dolog, de nem tudnak. Burkoltan az sugallják, azzal, hogy egy állatot ketrecbe zárunk, megfosztjuk őt attól a lehetőségtől, hogy részt vegyen egy Costa Brava-i társasutazáson, elmenjen egy hangversenyre az Albert Hall-ba vagy síelni az Alpokba. E jó szándékú emberek számára az állatok apró, szőrős emberkék […] Holott nem azok, önálló egyedek a saját szemléletmódjukkal, a saját szeretem-nem szeretem dolgaikkal. Ezért fontos, hogy a dolgokat az állatok szemszögéből nézzük és ne a sajátunkból, különösen ha kritizálunk."

"A vadállatok többségének olyan egyhangúan telnek a napjai, amelyhez képest egy átlagos banktisztviselő hétköznapja is az Ezeregyéjszaka kalandjai közé illene."

Az építészeti szempontok, ketreckialakítások, kifutók tervezéséről írottak kifejezetten érdekesek voltak, és rengeteg olyan szempontot adtak gondolkodásra, amikbe soha nem is gondolunk bele. Az mondjuk számomra már ismert dolog volt, hogy nem mindig a nagy, és még nagyobb térben kell gondolkodni az egyes állatok lakhelyeinél, hiszen nem arról van szó, hogy végtelen szabadságot adjunk nekik. A laikus elképzelés szerint megfosztjuk az állatkertbe kerülő állatot a szabadságától, kicsi helyre zárva őt, holott sokszor a vadon élő állat sem hagyja el azt az adott zsebkendőnyi területet, ahol jól érzi magát, és amit territóriumának tart. Példának felhozott egy mókuspárt, akik számára az egész világot három fa jelentette, ezeknél távolabb sehova nem merészkedtek, csak nagy ritkán, ellenségeik elüldözésekor, és ekkor is azt a kicsi territóriumot védték. Az állatok számára tehát nem büntetés a kicsi hely, ha otthonuknak tudják tekinteni, de fontos pl. akár ezeknél a mókusoknál, hogy legyen hely térben felfelé, és lehessen min mászni. A majmoknál pedig, hogy lássanak más majmokat is, és ezzel fenn lehessen tartani érdeklődésüket, ne unatkozzanak, tudjanak "leskelődni" egymás után, ugyanakkor, a ketreceken keresztül ne érjék el egymást, ami sérülésekhez és túl nagy stresszhez vezetne. A Jersey állatkertben erre pl. kezdetben azt találták ki, hogy rombusz alakú, illetve kiszögellésekket rendelkező ketreceket építettek, és nem egy folytonos sorban voltak a majmok. Így látták egymást, tudtak nézelődni, "vetélkedni", kommunikálni, de azért bántani egymást, vagy megharapni, karmolni a másikat nem. 

"Az emberszabású majmok nagyon érdeklődők, és egy előkelő sorházban lakó vénlányhoz hasonlóan égnek a vágytól, hogy megtudják, mi folyik a szomszéd ketrecben."

"Láttam egy tevék számára újonnan tervezett kifutót, ahol az egyetlen dolog, ami megakadályozta az állatokat abban, hogy elvegyüljenek a látogatók között és a tevékre jellemző bájos módon megrúgják vagy megharapják őket, egy félméteres lépcső volt. Biztosítottak, hogy ez elégséges, mert a tevék nem szeretnek lefelé lépni. Már nagyon várom a híreket, hogy vajon a tevék is tudnak e erről, amikor végül is beköltöztették őket az új kifutójukba."

Rengeteg érdekesebbnél érdekesebb történet szerepel a többi fejezetben is  (bár kétségkívül a ketreces a leghosszabb) az elhelyezés gondjain túl a szaporítási, étkeztetési, gyógyítási és gyógyszerelési nehézségekről, de sikerekről is. Jó volt látni néhány képet az említett állatokról, pl. Jambóról és Gambarról. 

Remek olvasmány volt, és bár olvasása elhúzódott, ez nem a könyv hibája. És bármeddig is olvastam, végig nagyon élveztem, és könnyű volt visszahelyezkedni az állatos környezetbe. Kicsit hiányozni is fog hirtelen a tarvarjúk, jamaicai hutiák, cibetmacskák és fehérfülű fácánok gyülekezete. :) 

A Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? című kötet szintén nem első Durrell-élménynek ajánlott, nehogy elriasszon bárkit is hektikusságával, in medias res-eivel, és főleg nagyon cirkalmas, szépirodalmi mondataival, amik úgy emlékszem, ennyire azért nem tengenek túl a többi könyvében. A kissé cikornyás megfogalmazás ellenére persze nagyon is élvezetes utazást tár elénk ebben az epizódban is Gerry bácsi, és elmeséli, hogyan filmeztek egy csapatnyi operatőr és gyártásvezető kíséretében rengeteg különböző területen, éghajlaton, és eltérő mértékű viszontagságok közt mindenféle állatról, a tengeri madaraktól kezdve, a jávorszarvason át a hangyákig. :) A könyv az Amatőr természetbúvár című filmsorozat forgatásának krónikája. A hektikusság és csapongás szinte elkerülhetetlen a sokféleség miatt, és a rövidebb betekintések közt néha kicsit ugrál az egész, ide-oda, annyi mindent szeretne bemutatni és elmesélni. 

Ebben az időszakban Durrellnek már Lee volt a felesége - akit a fiam kitörő örömmel fogadott, azt hitte ugyanis, hogy az előzőleg olvasott Édentől keletre Lee-je jelent meg itt is - khm, irodalmilag agyonképzett lesz ez a gyerek :D -, és ő is része volt a forgatásoknak természetesen. 

Kulisszatitkok, helyzetkomikum és állatok minden mennyiségben. Hamisítatlan szórakoztató ismeretterjesztés, még úgy is, hogy meg kellett állapítanom, ebben a könyvben Durrell magához képest kicsit sótlan valahogy. De ez el ne tántorítson senkit, a férjem meglepődött ezen a kijelentésemen (neki véletlenül épp ez lett az első Durrellje, mert ez volt nálunk a nyaraláson. :D). Ez csak annyit tesz, a többi írása még ennél is szórakoztatóbb szokott lenni. 

Különösen örültem, amikor visszatértek Korfu szigetére, nosztalgikus volt, bár kicsit megütköztem rajta, hogy végső soron úgy döntöttek, betörnek a régi villába, mert a tulaj annyira nem volt együttműködő (pláne nem volt jelen). :O :D

A becsípett sünök, a kádban várakozó teknősök, és a bújkáló tölgyfagubacsok mind emlékezetesek maradnak belőle, miközben lehull a lepel a természetfilmek sok-sok apróbb és nagyobb csalásáról... Meg kéne nézni ezek után még frissen magát a sorozatot is, hiszen most még beugranának a mulatságos jelenetek, hogy  na, ez hogy is volt a valóságban, hogy is oldották meg a filmezést, néha import-állatokkal, máskor összegyűjtött avarral, amit kiszárítva szórtak le utána a fákról. :D 

"Jonathan szerint az erdő úgy viselkedett, mint egy színes levelekbe öltözött, rosszindulatú, dacos nőszemély. Ami a leveleket illeti, hát ezektől csaknem gutaütést kapott Az őszi erdőt akartuk filmre venni, de Jonathant nem elégítette ki, hogy a talajt mérhetetlen mennyiségű lehullott levél borítja és ugyanekkora mennyiség várja a kedvező pillanatot az ágakon, hogy lehulljon. Olyan képet akart, amelyben a levelek éppen hullanak. És az erdő újfent bebizonyította, milyen őrületesen szeszélyes. Hegynyi levélhalmokat produkált Jonathannak, s a fákon csillogó zöld, rozsdabarna és gesztenyeszínű levelek lebegő hadait, de nem engedte nekik, hogy lehulljanak – legalábbis akkor nem, amikor a kamera látja. Mikor ugyanis elpakoltuk a kamerákat, a levelek hatalmas áradatban kezdtek el hullani, de mire a kamerák újra előkerültek, a levelek újra biztonságosan kapaszkodtak az ágakhoz. Kezdtünk aggódni Jonathan épelméjűségéért, s egyszerre elérkezett az a nap, amikor azt hittük, nem kerülheti el a gondnokság alá helyezést."

Avagy szegény természetfilmezőt még az ág is húzza, főleg Jonathant. :D
Youtube-on megnézhető a filmsorozat, csak elég rossz minőségben. 

"A kaland veszélyességét még csak növelte, hogy sem Paula, sem Alastair vagy Jonathan nem voltak természetbarátok. Amint az igen hamar kiderült, a körülöttünk lévő természeti világról birtokolt ismereteiket egy tojástartóban el lehetett volna helyezni úgy, hogy jutott volna elég hely a tojásnak is. Nagy nehézségek árán és alapos megfontolást követően képesek voltak megkülönböztetni az egeret a zsiráftól, a rákot a cápától, a békát az óriáskígyótól és a lepkét a sastól, de ez pokolian nehéz feladatot jelentett számunkra."

Mindkét, itt bemutatott kötetet összegezve pedig azt tudom mondani még mindig, na, ez a szórakoztató ismeretterjesztés, nem Wohlleben, aki a kanyarban sincs Gerald Durrellhez mérve. 

A Marie Aubert-mélyrepülés

Hűha. Elszoktam mostanában az ehhez hasonló koppanásoktól, amikor tudniillik találsz egy igazán ütős könyvet, és persze rögtön rárepülsz a szerzőre, megveszel tőle több mást is, és aztán azok... nos, a kanyarban sincsenek az első élményhez képest. Pedig előfordult ez már többször, hiszen vannak szerzők, akiktől olvastam valami jót, aztán olvastam valami borzalmasan rosszat is. Sőt, vannak szerzők, akiknél a csalódások ellenére is próbálkozom, mert nagyon vegyesek az eredmények, közéjük tartozik pl. Neil Gaiman és Alice Hoffmann is, akiktől kaptam már kedvenc-élményt és orbitális csalódást egyaránt. De az egyik ultimate kedvenc szerzőm, Karen Marie Moning is okozott már csalódást. Na de jó messziről indítottam. Marie Auberttel 2023-ban ismerkedtem meg. Felnőtt emberek című rövidke, de annál erőteljesebb könyve pedig azonnal meggyőzött, hogy most aztán találtam magamnak egy újabb kedves/kedvenc szerzőt, ide nekem az összes többi könyvét. Nem sokkal később meg is vettem a majd alább kritizált két könyvét is. 

Idén felkerült mindkét Aubert a várólista csökkentő listámra, és most egymás után sikerült is elolvasnom őket. Egyelőre nincs több, magyarul kiadott könyve (és talán eredetiben sem, nem néztem utána), de azt hiszem, ha mégis kiadnak valamit tőle, én nem nevezek be rá, csalódtam. 

Igazából nem ilyen vagyok

Az a kérdés villódzott a fejemben az olvasás után, hogy "kérem szépen, ez mi volt?". A Felnőtt emberek után talán nekem voltak túl magasan az elvárásaim? Nem erre az érdektelen unalomra számítottam, amit a könyvtől kaptam.

Egy család hétvégéjét követjük végig, akik a nagylány, Linnea konfirmációjára készülnek. Az apa megcsalja a feleséget, és képzeleg a jövendő jobb életéről a fiatal Kaiával, a leszbikus húg, aki rengeteget fogyott, ugyanolyan kényelmetlenül érzi magát sovány testében is, Linnea egy igazából sosemvolt barátságot sirat, a nagyapa meg… hát nem tudom, az ő szálának egyáltalán mi értelme volt? Akkor már ezerszer inkább Ellen, a feleség gondolataiba néztem volna bele, sokkal izgalmasabb szemszög lett volna. Fogalmam sincs, vajon ő hogy élte meg az életüket. 

Nem tudott megszólítani. Nem volt benne semmi pláne, a végén is egyszerűen csak vége van a hétvégének, mindenki megy tovább. A mellékszereplőknek nem volt semmilyen szerepe, de gyakorlatilag tulajdonságok sem jutottak nekik. A főszereplők pedig szánandók, de ugyanakkor érdektelenek. A stílus nem rossz, de iszonyú gyenge ez a történet és az az érzés motoszkált bennem közben, hogy Aubert nagyon intellektuálisan nekiállt elénk tárni valamit, ami mögött nincs is tartalom, csak úgy oda van vetve, és majd érezd úgy, hogy ez igazából milyen mély...

Ha történne valami

Rögtön kézbe vettem a novellás kötetet is, úgy döntöttem, akkor legyen gyorsan elbírálva mindkettő, és egyúttal húzzuk is le a listáról, ne pislogjon rám a polcról többet. Gondoltam majd talán a novellák kompenzálnak az Igazából nem ilyen vagyok okozta csalódásért, de csalatkoznom kellett. 

Bár a stílus nem rossz most sem, és a könyv gördülékeny, könnyen, gyorsan olvasható, azért igazából nem lettünk nagy barátok. Sok, rossz szájízt hagyó, megcsalásokról, válásokról, szégyenről szóló novella, pillanatképek mindenféle nyomorúságos élethelyzetről, mindegyik kissé kurtán-furcsa.

Az utolsó novella lendítette fel kicsit, az volt a legjobb, de nyomasztó volt az is, és nem igazán voltak feloldások. Nem is kell mindig, de így még jobban ráül az emberre a rossz közérzet, a fellegek, amiket hordoztak ezek a történetek. Az egész valahogy elképesztően lehangoló volt, és olyan... semmilyen. Pedig vannak olyan témák ahol felvethetett volna jobb kérdéseket, vagy adhatott volna valami ütős befejezést, fordulatot, lezárást, de lógva marad minden. 

Nagyon örülök, hogy nem a piros és a sárga könyvei kerültek először a kezembe Aubert-nek, mert ott hamar vége lett volna az ismerkedésnek. Ezek a kötetek sajnos nekem nem adtak semmit. Ha olvastok tőle, én csakis a Felnőtt embereket ajánlom.

Benjamin Stevenson: Everyone in This Bank Is a Thief

Nem vártam egy percet sem a folytatással, a karácsonyos epizód után rögtön belevágtam az Everyone in This Bank Is a Thief-be. Hiába fogadkoztam viszont, hogy jegyzetelni fogok, és megpróbálom az elejtett dolgokból kikövetkeztetni az eseményeket, természetesen ez megint elmaradt. És ugyan nem tudtam felgöngyölíteni a bűnügyet most sem, ettől függetlenül nagyon élveztem ezt a Cunninghames bankrablást. :) 

Bonyolult, csavaros, és a szereplők rejtegetnivalói és kisebb-nagyobb hazugságai miatt szinte kibogozhatatlanul szövevényes a bűntény, amelyet Ernest egy széfbe szorulva próbál leírni és megfejteni. Ez ugyanis a kiindulóállapot. Ernest a széfbe zárva, a levegője pedig fogytán. Szinte semmi nincs nála, csak haszontalannak tűnő dolgok: egy kémiakönyv, egy erős mágnes... mi lesz ebből?

“Given I’m dying, and have just the one pen, let’s motor through the pleasantries.”

A történet persze igazából ott kezdődik, hogy Ernest és Juliette besétálnak a bankba, hogy hitelt vegyenek fel egy detektív ügynökséghez... És nyilván a detektívünknek, ha bemegy egy bankba, azonnal bele kell keverednie egy bankrablásba, és ha már ott van, nos kipróbálja magát több szerepben is. :)

Túszejtés, egy korábban eltűnt szereplő, zárt térben játszódó krimi, véges számú gyanúsított, fura kapcsolódási pontok, némasági fogadalmat tett pap, aki iPadre írkálva kommunikál, és persze hamarosan egy újabb hulla... Szó szerint volt itt minden, mint a búcsúban. 

Ezúttal nem volt gondom a szereplők megjegyzésével, és megkülönböztetésével, de így sem volt esélyem összerakni a dolgokat, nem vagyok ehhez elég agyafúrt. De a nagyjelenetig vezető út és főleg a nagyjelenet nagyon tetszett!

“Solving murders is just a series of people lying to you in succession: the detective part is figuring out which lies are worth killing for. It's an endless pinball of deceit.”

A magyar kiadás.

Bár, ahogy írtam, a jegyzetelés megint kimaradt, azért megpróbáltam megjegyezni pár dolgot clue-ként, főleg az elejtett, félbehagyott mondatokat, apró hülyeségeket, amiknek nem volt hirtelen értelme, dehát hiába, akkor is csak egy kis semmire se jó lista maradt ez a fejemben: az esernyő, az aposztróf, a mágnes, a suttogás, a csökkenő méretű aranyrög, az elszámolt apró...

SPOILER! Egyedül arra jöttem rá viszonylag hamar, hogy Cordelia minden bizonnyal nem is beteg, de, hogy ennek is a célja, értelme, és a többiekkel való potenciális összefüggése mi lehet, azt nem tudtam volna kitalálni. A pisztáciák és a spontán öngyulladás kissé sok volt, még ha végülis kaptunk is egy elméleti magyarázatot rájuk. Az megint különösen tetszett, hogy a szemantika, nyelvi dolgok most is számítottak, és hogy ezúttal egy aposztrófnak is milyen jelentősége volt. :) SPOILER VÉGE! 

Nagy kedvencem volt a madár, Ditto, de arre se jöttem volna rá az életben, hogy miért azt ismételgette, amit. :D Annyi különféle téma és múltbéli történés keveredett abszurd módon ebben a részben... 

További kiadások. Mind szuper ötletes és szép.

“Everyone steals, whether it's product or effort, money or time. There's more you can steal from a man than just his wallet. Air, for example.”

Csavaros, humoros, kissé túltekert, de így volt jó. Minden volt ez, csak nem klasszikus bankrablás és túszdráma. És valóban mindenki tolvaj volt - tíz kicsi rablás, és azok hihetetlen története. ;) 

Remélem a következő sztori valami olyasmi lesz, hogy Everyone at This Wedding Is a...  (Liar? Cheat?)

Szeptemberi zárás 2026

Forrás.

Még mielőtt elszáll az október, kicsit összerántom a szeptembert, most elég nyúlfarknyi lesz. :) Szeptemberben 28 könyvet fejeztem be; szokás szerint ennek java része mesekönyv volt, de azért ezúttal is belefért 3 regény is.

A regények közül kettő a várólista csökkentősök közül került ki. Mindegyik könyv tetszett, az Everyone This Christmas Has a Secretről és a Nyolc nyomozóról már írtam posztot is, és előbbinek azóta októberben már a következő epizódját is befejeztem. A harmadik könyv egy Durrell volt, a Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt? - még adós vagyok a bejegyzéssel. Összességében krimiket és állatos könyveket sikerült olvasni ebben az időszakban, ami átívelt októberre is. 

A meseolvasások közt ezúttal nem voltak olyan kiemelkedőek, de azért megemlítem, hogy tovább ismerkedtünk a Kuflikkal, és megismertük a Garázs bagázs sztorikat is. A könyvtárnak hála néhány olyan könyvet is el tudtunk olvasni, ami nekem régóta az érdeklős listámon volt. Vegyesebb élmények voltak. Talán a Hogyan alszanak az állatok? és a Raptormese volt ezek közül a legjobb. 

Szeptemberben úgy alakult, hogy nem vásároltam egy könyvet sem. Eladni sem sikerült semmit, de néhány könyv árulását megint annyira meguntam, hogy végülis ebben a hónapban hármat leselejteztem, és Cseritis dobozba pakoltam be. Szóval azért három mínusz. :) 

A blogra 5 bejegyzés került ki, köztük végre az Édentől keletre poszt is, ami az év, sőt az életem egyik könyve is lett. ♥ Egy extra posztot is kitettem csak idézetekkel belőle. Annyira örülök, hogy jutott időm ezeket megírni. 

Lassan össze lehet gondolni már az év végi, vagy csak év végéig megvalósítani vágyott terveket is. :) Nekem ezek közé tartozik a vcs-kihívás teljesítése (2 könyvet kell még befejezni hozzá), és persze már tervezgetem lassan a jövő évi kupacot is - attól függően mik maradnak meg a mostani listából is. Ezen kívül pedig szeretnék még az idénre tervezett könyvekből is minél többet elolvasni, és esetleg egy-egy teljesen random, spontán választást is beiktatni. 

A többiek szeptembere: 

Anett, Dóri, Bea,